Leena

A Királynak, aki múzsám volt mindvégig!

A sziklák borotva éles pengékként meredtek az ég felé, néhol meg-megdőlve, mint egy lándzsa. Még ily sötétben is láthatta, ezek nem egyszerű kövekből vannak, színük fekete, mint a szén felszínük tükör sima és oldalukon halványan felrémlett a kék fényben úszó hajó, mintha kék gyémántok csillannának meg a sötétségben. A víz selymesen cirógatta falukat, és mint ezernyi fekete tükör fogták körül a hajót. Leenát jeges rémület kerítette hatalmába, ahogy a hajó lassan a szél szárnyán bekúszott a hegyes pengékként meredező sziklák közé. A szirtes áthatolhatatlan labirintus képezett előttük, mintha csak a biztos halálba rohannának. Hiába vonták be a vitorlákat a szél felerősödött a sziklák között, és úgy érezte szinte már száguldanak. A hajó teste hatalmas vaskos fának hatott a kiálló pengék között, szinte biztos volt benne hogy bármelyik pillanatban neki csapódhatnak az egyiknek, de még is, Shae és a kormányos valahogy mindig elkerülte néhány centivel a különös sziklákat. A percek éveknek tűntek számára, a sziklák pedig egyre magasabbak lett, olybá tűnt, minden percben növekednek, pedig valójában meg sem mozdultak. Szilárdan álltak a mélységes fekete tengerben csendben várva a megfelelő pillanatra. Az éj sötétsége mindent felfalt, a hajón égő kék lámpák pedig furcsa túlvilági derengésbe burkolták testüket. Leena hátán a hideg futkosott, ahogy karjára tekintett, jég hideg kék fény szikrázott bőrén, mintha nem is élők között járna már, hanem egy másik világban, a holtak között holtan. A világ fagyossá vált körülötte és szűkké, úgy érezte testét megmagyarázhatatlan erő szorítja össze, és perceken belül összeroppantja.
” Hé, nyugodj már le!” - szólt rá Carmen. ” Ha így haladsz, szívinfarktusban fogsz megpatkolni!”
Lennának csak most tűnt fel milyen hevesen is ver szíve, karjai pedig remegni kezdtek. Nagy levegőt véve próbált nyugalmat erőltetni magára, nem túl sok sikerrel. Ahogy egyre beljebb és beljebb jutottak, a sziklák egyre sűrűbbek lettek, egy más hegyén, hátán meredeztek az ég felé, és némelyik olyan magasan nyúlt feléjük, hogy az eget is alig-alig látták. Haladásukat az is nehezítette, hogy a hajó útja élesebbnél élesebb kanyarókon keresztül futott. A fekete tüskék sokszor csak a közelükbe váltak láthatóvá, amikor a hajó halvány derengését vissza tükrözték. Ahogy balra fordította tekintetét, a vagy harminc méter magas óriási sziklára mely melytől néhány centire haladtak el, különös dolgot vett észre. A szikla tükör sima felületén egy pillanatra látni vélte magát. Látta ahogy ott áll a hajón, Sting kapitány és Shae között, de még is valahogy más volt. Arca beesett és meggyötört volt bőre fakókéken világított, szemeiben pedig olyan fájdalom ült, hogy halkan felnyögött. Az egész csak egy villanás volt, még bele égett agyába.
– Mi az? - súgta oda alig hallhatóan a kapitány de ő csak megrázta a fejét.
” Ne nézz a sziklákra!” - hallotta Carmen intését.
” De hát láttam magam…”
” Tudom, de ne higgy neki!” - felelte. ” Árad belőlük a mágia! Nagyon nem tetszik ez nekem, tartsd kezedben a abyloni gyertyát!”
Leena nem válaszolt, mert ebben a pillanatban egy lámpa felvillant, épp hogy érezhetően, de felvillant. Sting kapitány Shaera nézett, mire a lány csak bólintott, majd kicsit balra fordította a kormányt. A hajó enyhén balra fordult, amikor egy újabb villanás láttak a hajó orrából jobb oldalon, de ez már három volt.
– Áramlat uram! - súgta a kormányos, mire a kapitány csak idegesen bólintott. Egyetlen milliméterrel arrébb fordítva a kormányt, irányított megint balra, de ekkor egy újabb lámpa villant, sziklát jelezve bal oldalt.
– Nem tudjuk elkerülni… - sziszegte, és mély lélegezett vett. Abban a pillanatba erős súrlódás hallatszott amint a hajótest neki préselődött a sziklának. Leena érezte amint izmai megfeszülnek, de nem csak ő volt így vele. A levegő megtelt félelemmel, s bár az egész egyetlen percig tartott, mindannyian halálra rémültek a hangtól, de az igazi félelem csak ezután kezdődött. Tudta mit tettek most kockára, Shae szerint a szírének a legapróbb neszre is megjelennek, és akkor nekik végük. A hajón utazók lélegzetüket visszafojtva várták a szírének érkezését, de válaszul csak a csend felelt. Az egyetlen zajforrás, a tenger halk susogása és a hajó halk nyikorgása volt, de szírének éneklő hangját sehol nem halottak. Tudta Shae, Sting kapitány és a kormányos szemei most a lámpásokon függnek, hozzá hasonlóan, de egyik sem aludt ki. Szinte hallotta a körülötte lévők szívdobogását, és érezte a sós levegőben izzadságuk szagát. A lámpák még sem hunytak ki, még csak fényük sem csökkent, és néhány perc után mindanyukból hangos sóhaj tört fel. Leenán is úrrá lett a megkönnyebbültség, elhaladva a vaskos szikla mellett, az út mintha egy kicsit kitárult volna körülöttük. A sziklák már nem voltak olyan szorosan egymás között, viszont az égen a fekete felhők lassan szakadózni kezdtek, a hold fénye épp, hogy érezhetően, de át-át szűrődött, enyhítve ezzel a hajó kékes fényének erejét mely vissza verődött a sziklákról. Leena örült a fénynek, az a kékes derengés már tényleg kezdte elhitetni vele, hogy nem is e világról származik.
” Én nem örülnék a helyedben!” - figyelmeztette Carmen. ” Emlékezz mit mondott Shae, ha a holdfénye rájuk vetül leírhatatlanul szépek lesznek, és bárkit elbűvölnek. Sötétében kell maradnunk, hogy ha fel is tűnnek, képesek legyünk velük harcolni!”
Szavaira nem felelt, tudta, hogy Carmennek igaza van, de még is, úgy érezte megörül ettől a kékes halvány derengéstől, ami már az ő testét is körbe vonta.
Újabb lámpa villant egyet a jobb oldalt, majd még egy és még egy. Sting kapitány halkan tűrte a lehetetlenebbnél lehetetlenebb utat, de arcán a verejtékcseppekben folyt le. Leena szemeivel a fekete tükrös sziklákat pásztázta, keresve valami apró jelet, valami apró villanást ami szirénekre jelenlétére utalna.
– Merre? - kérdezte suttogva Shaet a kapitány, ahogy egy hatalmas szikla magasodott pontosan előttük.
– Jobbra. - felelte Shae szinte alig mozgatva ajkát, és a hajó jobbra fordult, de néhány perc múlva újabb választás elé érkeztek. Az út háromfelé ágazott, de Shae még a kérdés előtt megadta a választ. A hajó egy keskeny kis vízi úton siklott tovább, a penge éles sziklák között. Sting kapitány kénytelen volt visszább venni a tempóból, mert csak centik választották el őket az éles pengéktől. A lámpák szinte egymás után villantak fel jelezve apró sziklákat, zátonyokat.
– Képtelenség elkerülni mindet… - nyögött fel Sting Kapitány. – Meddig tart még ez Shea? - kérdezte kétségbe esetten.
– Már nincs sok hátra drágám. - felelte a lány amint megérintette a férfi vállát. Pascal meglepetten kapta rá tekintetét. Leena fejében viszont új ötlet támadt.
– A rohadt életbe! - szűrte halkan fogai között – Egy áramlat! - karjain izmai megfeszültek, és hiába az apró precíz mozdulatok a hajó érezhetően hol jobbra, hol balra húzott.
– Nem tudom egyenesben tartani, neki fogunk menni a szikláknak!
– Tarts még ki, már nem vagyunk messze! - érintette meg Shea vállát gyengéden. Ahogy kezét ott nyugtatta a kapitány vállán a vastag fekete köpeny ujja lecsúszott karjáról. A kezén lévő gyöngy karkötő halványan világított a fekete éjszakba.
– Van egy ötletem, kapitány maga csak vezesse, a hajót én majd korrigálok! - szólalt meg halkan.
– Mire készülsz? - kérdezte Pascal.
– Majd meglátod. - mondta titokzatosan majd lelépett a kormány fülkéről. Gyorsan és amilyen halkan csak tudott a hajó orrához ment, felmászva az orrt díszítő faragásra halkan mászni kezdett a hajót körül fogó hálón melyekbe éles tükör szilánkokat kötöttek. Az éles pengék visszatükrözték a tenger gyenge hullámait, de alig látott belőlük valamit. Innen már jól látta a kiálló fekete sziklákat, kezei körül szelet keringetve várt. Lassan óvatosan mászva indult meg a legközelebbi sziklák felé, de óhatatlanul is bele bel nyúlt néhány tükör szilánkba melyek apró mélyedéseket vájtak tenyerébe, karjába, combjába, vádlijába. A vér apró kis patakokban csordogált bőrén, de nem foglalkozott vele. Mikor a hajó már egy karnyi távolságba ért a sziklától, egy kisebb széllökettel próbálta meg ellökni. A feladat nehezebb volt, mint gondolta, hiszen ha túl nagyot lökött egy másik sziklának ütköztek, ha túl kicsit nem tudták el kerülni. Szíve a torkába dobogott, ahogy észrevett egy újabb sziklát. A tenger áramlása mintha felerősödött volna és az eddig lassan csordogáló hajó egyre gyorsabban siklott a víz felszínén.
” Túl gyors…”
” Koncentrálj a sziklára, ne figyelj most másra!”
” Jó de nem olyan egyszerű!” - mondta mint felkészült a lökésre.
” Még nem! Várd meg amíg közel érünk!”
” De hát…”
” VÁRD MEG!” - kiáltott rá ingerülten, mire Leena megugrott. Kellett neki egy perc mire felfogta rajta kívül senki sem hallotta. Eközben már csak fél karnyi távolságra volt a hajó, nem várt tovább apró kis széllöketet megindítva, a hajó irányt változtatott, és egy centivel a szikla mellett haladtak el.
Most a másik oldalon vett észre egy kimagasló sziklát, de amint oda mászott a köteleken meg pillantott még egyet majd még egyet. Szinte egyetlen perc alatt vagy harminc apró szikla rajzolódott ki előtte. A látványtól szíve egy pillanatra kihagyott.
” Végünk van!” - villant át a fején a gondolat.
” El ne kezdjél nekem itt rinyálni!” - csattant fel Carmen. – ” Mindig a hozzád legközelebb lévőt lökd el, és csak annyira amennyire muszáj!”
” De hát ennyit képtelenség elkerülni és a másik oldalon is vannak!” - érvelt kétségbeesetten.
” Így van.” - felelte ridegen. ” Csak azokkal foglalkozz, amik nagyobb kárt tehetnek a hajóban!”
Leena idegesen harapott ajkába, lehet hogy Carmennek igaza volt, de fogalma sem volt egy kisebb szikla mekkora kárt képes okozni a hajóban, és azt se tudta megítélni, hogy mekkora kárral képes a hajó tovább haladni.
- Lee! Lee, itt vagy? - hallotta Pascal suttogását. Ismerős illata egy percig megnyugtatta.
– Itt vagyok! - súgta.
– Jól vagy? Sok van még…- kérdezte volna, de akkor ő is meglátta a feléjük közeledő halál szurdokot.
- Szólj Sting Kapitánynak, hogy készüljenek fel az ütközésre, és próbálják meg lassítani a hajót.
– Rohanok! - mondta azzal el is tűnt. Leena vett egy mély lélegzettet és megpróbálta felmérni, hogy mely sziklák lehetnek számukra életveszélyesek. A legkisebb nem lehetett kisebb harminc centinél, de a legnagyobb volt vagy két méter. Valahol mélyen nyugalmatlanságot érzett magába, de ez az érzés nem tőle származott.
” Mi baj?” - kérdezte Carment.
” Neked nem fura, hogy eddig nyugodtan siklottunk a vízen, most pedig hirtelen áramlatok kapnak el minket? - felet egy kérdéssel. Végig gondolva ő is nyugtalanítónak találta, hisz magyarázatott ő sem tudott mondani.
Szemét erőltetve nézte őket, miközben tenyerében apró kis gócba sűrítette a levegőt, de ekkor valami megcsillant a vízben. Riadtan kapta oda fejét de már nem látott semmit, csak a fekete tenger melyen mintha vékony fátyol úszott volna. Értetlenül meredt a vízre, de nem volt ideje gondolkodni, valami hideg vájt combjába, és amint lenézet egy kisebb szikla mélyen húsába fúródott, éles karcos hang ütötte meg a fülét amint a hajó széttörte az útjában lévő sziklákat. Elkezdődött.
Első percben meglepődött, a sziklák mintha üvegből lennének apró szilánkokra morzsolódtak a hajó kemény fája alatt. Először jobb oldalt majd balról vágott eléjük egy szikla, miközben halk moraj futott végig a nyikorgó hajon, ahogy az apróbb sziklák, mint kemény üveg törtek szét a hajó súlya alatt. Leena kétségbe esetten próbál navigálni közöttük. Épp egy másfél méteres tompa sziklától lökte el magukat balra, amikor ujjbab csillanást látott a szeme sarkából. Oda kapta a fejét, de amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is tűnt.
” MIT CSINÁLSZ?!” - kiáltott rá Carmen, és visszakapva a fejét egy magas szikla előtt találta magát alig egy karnyújtásnyira. A fekete pengéből apró kisebb szilánkok álltak ki, szabad tenyerében azonnal levegőt kezdet gyűjteni, de már nem tudta kellő képen ellökni a hajót. Néhány kiálló szilánk végig karcolta bőrét, s apró kis patakokban kezdett csörgedezni a vér karján, majd lassú cseppekben a tengerbe. Újra ütköztek, de most sokkal élesebb volt a hang, Leena már egész karja körül szelet forgatott, és minden idegszálával a sziklákra koncentrált, ahogy ellökte maguktól. Tudta a hajó másik oldalán is sziklák álnak ki a vízből. A sodrás viszont lassulni kezdett, a vízben apró örvények jelentek meg és a sziklák egyetlen szempillantás alatt eltűntek. Eltűntek. A víz hirtelen tükör simává változott, és Leena nem látott mást csak korom sötét víz felszínt, pihegve nézte a vizet és csak most jött rá teste milyen kifacsart pózban is van. Jobb karjával kapaszkodott a hálóba, derekát megcsavarva nyúlt ki a víz felé, lábai zsibbadtak és égtek. Ekkor újabb hófehér csillanást látott a vízben, pontosan maga előtt, és víz furcsán megmozdult. Értetlenül, félve hajolt közelebb a vízhez, és most először újra meglátta a fényt. Valahol mélyen a tengerben egy fehéren világító valami volt, nem is egy, hanem három egymás mellett elhelyezkedő pontot látott és a fehér pontok mozogtak…
Ereiben a vér is megfagyott, izmai megdermedtek, tudta ez csak egyetlen dolgot jelenthet.
”Itt vannak!” - villant át a fején.
***
Pascal eközben sietve magyarázott mindent a kapitánynak, aki vagy született képességei miatt, vagy a ránehezedő nyomás miatt, de igen csak nehezen értette meg miről is van szó. Pascal még is bele kezdett harmadjára is, paprika vörösen, de a végleges hatást az első csikorgó hang adta meg. Bár egyetlen pisszenés sem hagyta el a legénység száját, még is imádkozó és remegéssel küszködő embereket látott a hajón, a félelem nagyobb volt, mint eddig bármikor. Pascalt még sem ez zavarta igazán, nem volt feltétlenül meggyőzve arról, hogy ezek a férfiak képesek ekkora mentális stressz elviselésére, és a legrosszabb még el se kezdődött.
– Sok van még? - nézett fel a jobb csuklóját szorongató Shaere.
– Nem. - suttogta a fejét rázva – A két harmadán már túl vagyunk az útnak. - suttogta. Pascal alaposan végig mérte a nő távolba révedő tekintetét, se félelmet, se rettegést nem látott, rajta ami nagyon is zavarta. Szikla szilárdan állt a kapitány mellett, és szemeit le sem vette a tengerről. De amit még ennél is jobban furcsállt az az volt, ahogy Shae jobb csuklóját fogta, mintha takargatni akarna valamit…
A félelem és pánik leghalványabb jelét nem látta a márvány arcon, szikla szilárdan állt a kapitány mellett, és szemeit le sem vette a tengerről. Bár tudta, hogy Shae már meg tette ezt az utat, de még is, valahogy túlságosan bizarr volt neki ez a nő. Ebben a pillanatban egy lámpa fénye alább hagyott. Mind oda kapták fejüket és a rettegés áramütésként csapott testükbe. Újabb lámpa fénye hagyott alább a hajó bal oldalán közel az árbochoz, majd még egy hátul. Pascal tekintete rémülten ugrált a fenn maradó lámpák között.
”Leena!” - villant át az agyán, és gondolkozás nélkül megindult, de abban a pillanatban, hogy elrugaszkodott, vastag kemény újjak csavarodtak teste köré.
– Itt maradsz!
– De Leena ott van lent! Vissza kell jönnie… - kezdte, de az öreg nem foglakozott vele, mutató úját szájára nyomva hallgatatta el. Pascal minden erejével ficánkolni kezdett, belsőjében forrt a düh és a méreg. Sting kapitány érzelemmentes szemmel nézet rá, tudta egyáltalán nem érdekli Leena éle vagy hal e most amikor a szirének feltűntek. Ekkor a hajó orrához közel eső bal lámpa kialudt. Pascal szeme sarkából látta a jelet, és egész testén hideg futott végig, egyetlen pillanatra bukfencet vetett körülötte a világ, szó szerint kényszerítenie kellett magát, hogy visszatérjen a valóságba. Félelme leírhatatlan volt, üvölteni tudott volna, amiért nem tudott Leenához menni. Szíve torkába dobogott, és csak egyetlen dolgot tudott tenni, fohászkodott, hogy Leenát valamilyen csoda folytán ne kapják el a szírének. Feltekintett a csillagos fekete égre és az igazi rettegés csak ez után jött. A sötét ég, szürke felhői halványulni kezdtek, lassan úszó hatalmas fekete pamacsok egyre távolabb is távolabb kerültek egymástól, utat engedve a gyilkos fénynek, ami végzetük előjele volt. Izmai fájdalmas görcsbe álltak a félelemtől…
***

Leena eközben elvesztette a szeme elöl a furcsa fehér fényt, de alig hogy megmozdult halk csobbanást hallott. Megmerevedett, most már semmi kétsége nem volt a felöl, hogy lebuktak.
A félelem megfagyasztotta ereiben a vért, mozdulatlanul lélegzetét visszafojtva kapaszkodott továbbra is a hálóba. Teljesen kiszolgáltatta magát, teste félig a víz fölé hajlott, alig volt egy karnyújtásnyi közte is a víz között.
” Tudják, hogy itt vagyunk!” - suhant át a fején, de hogy most mi tévő legyen fogalma sem volt. A félelem pengeként hatolt szívébe megbénítva agyát.
” Ne mozdulj!” - hallotta Carmen hangját. ” Fogd vissza a lélegezet, egy hangot se!”
Leena úgy is tett ahogy Carmen mondta, kővé dermedve állt, a hajóra kihúzott kötélen kapaszkodva. A hálóra felszerelt tükörszilánkok visszatükrözték a tenger apró hullámait, ő pedig fejét lehajtva meredt a vízre.
” A tükrök nézd a tükröket! - hallotta Carmen hangját és tekintetét az alatta lévő tükrökre emelte. Látta amint a víz erősen fodrozódott az egyikben, egy másikban pedig egyetlen pillanatra valami mozgást látott. Lélegzetét visszafojtva figyelt, és ekkor a halványkék derengés, amit a sziklák visszatükröztek a hajóról gyengült.
A három halvány fehéren világító pont továbbra is lassan mozgott körülötte, majd megjelent egy másik fényforrás is, mely sokkal nagyobb volt, mint a másik három, de mozdulatlanul állt tőle jobbra. Izmai égtek, és kinyújtott karjáról egy csepp vér a vízbe cseppent. Dermedten nézte, ahogy a következő csepp is készül leesni, tudta, hogy bizonyos állatok képesek kilométerről is megérezni a vért a vízben, és most csak reménykedni tudott, hogy a szirének nem rendelkeznek eme halálos képességgel. Ekkor a hajó fénye fölötte eltűnt, ahogy feltekintett a shréhen lévő hatalmas sziklatömbre, halványa látta a hajó körvonalait, és tudta tőle balra eloltottak egy lámát. Minden ideg szála pattanásig feszült, biztos volt benne hogy percek választják el a mentális összeroppanástól.
”Ők is látják!” - villant át a fején. Tüdeje égni kezdett az oxigén hiánytól, de nem mert levegőt venni. A fény még halványabb lett, míg nem a hajó jobb oldaláról jövő kék derengés teljesen eltűnt. Nem bírta tovább levegőt kellett vennie, minden erejét latba vetve lassan és olyan halkan, ahogy csak tudott lélegzett.
” Leena a szíved olyan hangosan ver, hogy, egy kiló méterről hallani lehet!” - szólt rá de ezzel nem tudott mit kezdeni, hogyan is nyugodhatna meg amikor bármelyik pillanatban tengeri boszorkányok hada támadhat rá?
” Vissza kell jutnom a hajóra! - mondta magának azzal, jobb kezével lassan szinte milliméterről milliméterre kezdte visszahúzni testé a tenger felöl.
” Lassan! Ne siesd el, és levegőt se felejts elvenni!”- szólt rá Carmen. Újabb lámpa aludt ki, és a hajó derengése tovább fakult.
” Carmen, most mi lesz?” - kérdezte kétségbe esve. ” Itt vannak most már biztos!”
” Visszamászunk a hajóra!” - jelentette ki maga biztosan. ” Szépen lassan mielőtt még megjelennének!” - hangja kissé megnyugtatta, de a félelmét nem űzte el. Ahogy sikerült mind két kezével megkapaszkodnia a kötélen, hátát a hajónak vetve függött a hálón. Izmai elgémberedtek, de képtelen volt a fájdalomra figyelni. Halálra rémülten bámult maga elé, várva mikor bukkannak fel a szírének. A percek teltek múltak, Leena szíve torkában dobogott, míg nem egyszer csak halk csöpögés törte meg a csendet. Először balról hallotta majd tőle nem messze jobbra. Csepp, csepp, csepp.
Édes illatot áradt szét a levegőben, mintha ezernyi nyíló virág lenne körülöttük, kíváncsian szagolt a levegőbe, de nyomát sem látta a virágoknak. Már csak egy karnyújtásnyira volt céljától, de teste megállt. Az illat kitöltötte elméjét, minden gondolatot kizárva ezzel, de ő ebből semmit se vett észre. Egyre csak az illat forrását kereset, nem tudta miért, de tudni akarta honnan jön, látni akarta, és egyszeriben ez lett minden vágya. Gyomra görcsbe rándult a kíváncsiságtól mely szó szerint égette testét, s nem bírta tovább a visszahúzta kezét a korlátról és a víz felé fordulva lejjebb lépett a kötélen.
A köteleken kapaszkodva állt és bámulta maga alatt az éj fekete tengert, fel akarta emelni fejét de valami megmagyarázhatatlan érzés nem engedte, egy édes lágy dallam törte meg a riasztó fagyott csendet. A dallam feloldotta a körülöttük lévő jéghideg félelmet, meleg volt és kedves, már már hívogató, mintha egy angyal hangját hallaná. A hangtól egyszeriben minden megváltozott, már nem érezte olyan félelmetesnek a derengést, a hold szikrázó fénye ezüstös csillogásba burkolva mindent, gyönyörűvé tette. A fölé magasodó borotva éles fekete sziklák immáron csodálatra méltóvá váltak, és a hajó édes ringatás valahogy megnyugtatta. A bódulat, ami hatalmásba kerítette oly erős volt, hogy még Carmen hangját is csak tompa víszhangnak élte meg.
” LEENA!”[/color] - ordított rá. ” Ne hagyd magad!” - szólt Carmen. Hangja éles pengeként szelte ketté az idilli gyönyört, és egyszeriben felszállt a köd a szeme elől. Megrázta fejét és megacélozta magát, miközben újra mászni kezdett, de a kötél hangosan megreccsent. Félelem hasított végig testén és megdermedt. ” Gyerünk, mozogj már!”
” De hát ha hirtelen mozdulatot teszek…”
” Már lényegtelen, nézz a vízre!” - kiáltotta. Leena eddig észre sem vette a tenger felszínén meg-megcsillanó fényt. Reflexszerűen pillantott fel az égre, és érezni vélte a halál leheletét arcán. A hold teljes mi voltában tündöklött az égen. Soha eddig nem látta ilyen hatalmasnak és fényesnek, szinte már szikrázott, mintha csak az ő vesztüket akarná. Fénye beragyogta a hajót és a sziklást ezüstös derengésbe vonva mindent. Minden percek alatt történt, a félelem gyökeret vert szívébe és nem bírt mozdulni. A tenger lágy hullámain csillogó holdfényben egy kecses kar jelent meg, majd amilyen gyorsan jött el is tűnt.
” LEENA MÁSSZ!” - kiáltott rá Carmen, hangjától összerezzent. Kínkeservesen sikerült levennie a szemét a tengerről, és megfordulva szélsebesen kezdett el felkapaszkodni, de amint elérte a hajó korlátját újra édes illatot érzett a levegőben. Tisztában volt vele mit jelent ez, de nem mert megfordulni, felrántotta magát a hajóra. Az illat még erősebb lett, és érezte amint ismét magához vonzza, lassan megfordult és a vízben négy gyönyörű szirént pillantott meg. Víztől csillogó hajukban sugárzó gyöngyök és kagylók díszelegetek, míg lehulló tincseik lágyan hullámoztak a vízen. Leena szeme egy pillanatra megakadt a gyöngyökön, tudta, hogy valahol már látott ilyet, de képtelen volt felidézni mikor és hol. Látása mintha beszűkült volna, és a világ kezdett szerte foszlani körülötte, nem maradt más csak a négy gyönyörű szirén. Arcuk gyönyörű és fenséges volt egyszerre, kecsesen ívelt, piros ajkuk vékony vonala gyengédséget és bájt sugárzott. Szemükben a hold fénye csillant, s ahogy a hajóra emelték igéző tekintetüket pilláik lágyan megrebbentek. Finom vonalú kezeik gyengéden ringatóztak a vízben mintha csak simogatnák a hullámokat, csuklójukon fehér gyöngyből készült karkötő díszelgett, mely most szinte szikrákat vetett.
Lélegzetelállító látványt nyújtottak, s ahogy az egyik szírén a vízbe bukott meglátta hosszú vörös pikkelyes uszonyát. Olyan volt mintha ezernyi vörös smaragd csillanna a vízben egyszerre. Egyszerűen nem tudott betelni a szirének szépségével, úgy érezte még tovább akarja nézni őket, látnia akarja arcukat, hallani akarja hangjukat. Ily gyönyörű teremtéseket még soha nem látott. Lélegzet ámulva figyelte kecses mozgásukat a vízben. Bőrük gyémántként csillogott, szemeikben különleges tűz éget, mely béklyót font reá, egész lényük sugárzott a szépségtől, mintha nem is e világ szülöttei lennének. Alig bírta levenni szemét róluk, nézni akarta őket ameddig csak lehet. Még is bármilyen szemet gyönyörködtető volt is a látvány belsőjében egy ismeretlen hang azt súgta neki meneküljön amerre lát. Egy vörös hajú szírén lassan úszni kezdett feléjük és egyre közelebb és közelebb úszott a hajóhoz, de még mielőtt elérhette volna néhány karnyira félénken megállt, és várt. Szemében kíváncsiság és jóság tükröződött. Néhány percig csak nézte őket a vízből társaival együtt, majd dúdolni kezdet.
”Leena fordulj el, megbabonáznak!” - szólt rá Carmen. Hangja halk volt még édes, mint a méz, Leena soha nem hallott még ilyen lágy és kedves hangot. Nem emberi hang volt, egy földön túli szépséges angyal hangja volt. A szírén hangja újra elfejtetett vele mindent, elszakította a világtól, mintha csak magához akarná csábítani, s ő bármit megadott volna érte, hogy tovább hallhassa.
” SZEDD ÖSSZE MAGAD! Nem szabad bedőlnöd nekik!” - rivallt rá Carmen, amitől hirtelen nagyot ugrott. Az ijedtség kiszakított a bódulatból, de a szírén lágy hangja nem engedte szabadulni, hiába volt minden újra ráemelte tekintetét.
– Annyira szépek… - suttogta maga elé ámultan.
- Hé, te ne nézz rájuk! - rázta meg kezét az egyik matróz, de szinte azonnal el is ernyedt szorítása.
- Milyen gyönyörű vagy! - szólt halkan a matróz, ahogy közelebb lépett a korláthoz.
- Hát eljöttetek… - lehelte egy meseszép szirén, ahogy gyengéden a matróz felé nyújtotta karját.

***

Pascal küzdött, ahogy csak bírt, de a hold fénye elérte a hajót mielőtt még Leenához siethetett volna. Érezte, ahogy testét szétroppantja a feszültség, majd a hajó hirtelen újra lelassult majd, szinte már alig mozgott. Néhány perccel később megint gyorsabb lett, és egymás után jelezték a lámpások az áramaltokat. ”Itt valami nem stimmel, lehetetlen hogy ennyire gyorsan változzanak a vízáramlatok.” Nem csak ő, a kapitány se értette, de amikor Shaere emelte tekintetét se ijedséget se értetlenséget nem látott rajta. ”Túl nyugodt, titkol valamit. Biztos vagyok benne.” Arcán nyugalom és szikla szilárd elszántság tükröződött, s karján lévő karkötő gyöngyei szó szerint szikráztak. Ahogy egyre tovább és tovább nézte már látta, hogy a gyöngyök alig észrevehetően, de fel-fellobbannak.
Ekkor a kapitány vaskos újai engedni kezdtek, talán félelme jeleként. Egyetlen pillanatig se habozott, azonnal kicsusszant az újjak szorításából, és a hajó orra felé vette az irányt. Alig tett meg néhány lépést mikor édes illatot érzett a levegőben, mely béklyóként tekeredett nyakára. Sietve rázta meg a fejét. ” Nem, NEM!” - mondta magának. ” Leena, segítenem kell neki!” - erősködött, ahogy újra elindult, de ekkor meglátta a korlátnál álló emberek.
” Már a fent vannak!” - suhant át a fején, és csak még gyorsabban futott, de rögtön meg is toppant. Látta amint a matrózok evezőiket leengedve, a hajó korlátjához tapadva szemlélik a tengert. Édes lágy hang kúszott közel hozzá, oly gyengéd volt, mintha egy angyal szólna, hozzá. Halk, de még is tisztán halható hang kitöltötte tudatát, és át vette felette az irányítást.
~Álmod szíven talált, és nem kell már drága sok kincs,~
~csak is az én kedves matróz uram kinek párja nincs.~
Érezte, ahogy lábai újra megindulnak, mintha mágnes vonzaná oda, képtelen volt ellene tenni. Tudta a vesztébe rohan, de már késő volt. A dal rabul ejtette.

***

” TE TÖKKELÜTÖT PICSA A VESZTED BE ROHANSZ! VEDD LE RÓLLA A SZEMED!” – ordította Carmen, de semmi hatása nem volt. A szirén hangja teljesen megbénította. Immáron már semmi sem létezett rajta kívül, eltűnt a hajó a legénysége, Pascal, Carmen, az egész világ elveszett.
Újabb szírén jelent meg a víz felszínén majd még egy még egy, míg nem már az egész hajót körül vették. Levegőt édes bódító vibrálás töltötte meg, mintha egy csodaszép álomvilágba léptek volna.
~Jól tudja minden leány hogy ez mily édes kincs~
~ az én drága matróz uram, kihez szívem hív.~ énekelte immáron a többi szirén is. Hangjuk lágyan visszhangzott a tengerből kiálló sziklák között, különös visszhangot adva ezzel neki. A matrózok a korlát széléhez tapadva figyelték a félénken közeledő sellőket.
~Nem kell már mosoly, tánc és kincs.~
~Ha ő magával kéz a kézben visz, ~
A különös báj, ami hatalmukba kerítette őket, elfejtette velük félelmüket, s immáron kezüket nyújtva a szírének felé hívták őket.
~Nem kell már édes drága kincs.~
” Leena ne hagyd, hogy a hatalmába kerítsen! BAZD MEG FIGYELJ MÁR ARRA, AMIT MONDOK!” - Carmen mérge ellenére szavai süket fülekre találtak.
~Ha szíve örökké magához hív, ~
~S szól egy dal, amit senki sem hallott rég.~ lágy hangjuk teljesen hatalmukba kerítette, megfeledkezve magáról és küldetéséről, emelte meg kezét. A matrózok a korláthoz tapadva hívták őket, remegő kezekkel.
”Bárcsak megérinthetném őket…” - rebegte magában.
” NE MOST NEDVESEDJEN A BUGYID!” - kiáltott rá kikelve magából. A szirének újra közelebb úsztak, immáron már csak egyetlen karnyújtásnyi tálóságra kerülve a hajótól. Testük kiemelkedett a vízből, szabaddá téve álomszép felső testüket. Telt kebleiket szabadon hagyták, csak néhány kósza hajtincs takarta a formás idomokat. Kecses vonalaik, vékony csípőjük finoman ringatózott a víz felszínén.
- Soha nem láttam még ilyen szépséget! - suttogta alig halhatóan.
” NE SUGÁROZD MÁR ITT A LESZBI ADÁST! Ezek szírének és KI- A-KAR-NAK NYÍRNI! - toporzékolt továbbra is Carmen, de semmi haszna nem volt.
~Gyémánt hold csillan s a tenger újra hív, ~
A víz lassan alakot öltve formált palástot vastag uszonyuk köré, ahogy egyre magasabbra emelkedtek ki a vízből. A szírének kecses karcsú kezüket kinyújtva érintették meg a feléjük nyúló matrózok kezét, és ahogy egybe fonódtak ujjaik, lassan húzni kezdték maguk felé, gyanútlan áldozataikat. Érintésük nyomán finom vibrálást éreztek, mely lassú melegségként kúszott fel feléjük.
~Jöjj hát velem drága matróz uram, kértem én,~
” Hogy akarsz te Chadriant ölni, ha már egy kurva szirénnek sem tudsz ellenállni?! Ha most megöleted, magad kifogja megbosszulni a családod?” - hangjában vészes kétségbeesés csengett. Leena fejébe hirtelen egy kép villant, amint ott állt gyermekként a hatalmas szörnyeteg előtt, karjairól vér csöpögött, szeméből pedig gyilkos vágy áradt. Az emlék azonnal tisztára most fejét, összerezzent hatására, s sietve húzta vissza kezét. A varázs tovaszállt, és immáron csak a rideg valóság marad körülötte. A szírének elcsúfult teste rémisztő volt, koponyájuk kissé megnyúlt s fakós szürkés nyálkás bőrük csak még jobban kiadta torz mivoltukat. Arcukon apró fekete pontok voltak, szemük természetellenesen dülledt ki, és rémisztő gyorsasággal mozgott benne piszkosa fehéren világító szemük. Finom ívelt ajkaik eltűntek, mintha kimetszették volna őket, szabadon hagyva apró kifelé álló barna fogaikat, melyek közül alul-felül is két hatalmas agyar görbült kifelé. Hajuk vastag tincsekbe fonódott össze, melyben hínárokra fűzött gyöngyök pulzáltak fehéren. Nyakukból legyezőhöz hasonlító úszó állt ki, mely fel leringatózott. Leenának még a szívverése is elakadt, dermedten nézte a rusnya szörnyetegeket, hosszú vékony karukat egy hártyás úszó kötötte össze testükkel. A kecses újjak helyett most göcsörtös karmokba végződő végtagokat látott.
~de ő nemet mondott, s szívem összetörte vég.~
Hangozott fel a szírének utolsó sora, majd szemükben éles fény villant. A vízen csillogó holdfényét visszaverő szilánkon vörös fényt vetve vakították el őket, és amikor tekintetük a tükör szilánkokra esett, élesen visítottak fel, s az idill pokollá változott. A szirének szemében gyilkos fény csillant, amint szájuk szélesre nyílt és vérszomjas vícsorral rántották le áldozatukat a mélybe. A hang inkább hasonlított éles csikorgáshoz, mint kiáltáshoz, egyszeriben úgy érezte elméjét valami összeroppantja. Fájdalmasan kapott füleihez, miközben a földre roskadt, de a hang szinte azonnal el is halt, még is a fájdalom még mindig dübörgött fejében. Homályosan érzékelte amint a mellett álló férfit lefelé húzzák a hajóról, reflexszerűen kapott utána, de elvétette. Kezei közül szinte kisiklottak az ujjak, mintha természetfeletti erő húzná őket magával. Kétségbe esetten pillantott körbe, és még látta a csapdába esett matrózokat, amint lerántják őket a víz alá.
– VISSZA! - kiáltotta, remélve a többieket még nem kapták el. Az árbochoz rohanván köteleket kapott le, és még mielőtt elérte volna a korlátott, már el is lendítette a levegőbe.
– Készítsétek az íjakat! - kiáltotta Sting kapitány is.
Percek alatt kitört a káosz, a matrózok rémülten futottak a hajón minden felé, voltak, akik az evezőkhöz siettek, mások baltákat, kardokat, buzogányokat ragadtak. Jó páran íjaik végét gyújtották meg, majd az íjra helyezve rohantak a korláthoz, de mielőtt ellőhették volna, a hajó élesen meglendült jobbra. Leena egyensúlyát vesztve zuhant el a padlóra, de most csak a kötél érdekelte. Hallotta a matrózok kétségbe esett kiáltásait, halálhörgésüket, amint életükért küzdenek a vérszomjas szirénekkel. Újra feltápászkodott és a megfeszült kötelet kezdte húzni, miközben újabb lépést tett a korlát felé.
– ÖRVÉNY! Balra húzzátok! - hallotta Sting kapitány hangját. Leena egyre erősebben húzta a kötelet, de mielőtt még elérhette volna a korlátott, egy ezüstös villanás termett előtte. Kobu, kezében egy hatalmas baltával állt előtte, ami immár a hajó padlójában pihent elszakítva ezzel kötelét. Először fel sem fogta mit történt csak dermedten meredt a férfira.
– MIT TETTÉL? - kiáltott rá. – A társaid a vízben vannak!
- És ott is maradnak, rajtuk már nem segíthetsz! - felelte ingerülten, amint kihúzta a baltát.
– Leena! - hallotta Pascal hangját is.
Leena egyszerűen nem akarta felfogni, amit mondott, nem törődve szavaival a korlát felé ugrott és kezét nyújtva hajolt ki, de ami odalent fogadta maga volt a pokol. A hold gyilkos fényében a tenger skarlát vörös színben úszott, letépett végtagok, belek, csontok kavarogtak az örvényben.
” NORMÁLIS VAGY?! - ordított rá Carmen. - ” Itt vannak, nem mehetsz le!
” Még vannak túl élők!” - vágta rá azonnal. Nem érdekelte már a veszély, vagy szirének, csak ki akarta menteni a túlélőket. A vízben már csak néhány sebzett ember kapaszkodott kétségbe esve a hálóba, körülöttük csak apró cafatok úszkáltak a víz felszínén, melyek egykor élő testek részei voltak. A pokoli vízi lények éhes vadakként úszkáltak a vérvörös vízben, fel-felbukkanva, s lerántva a hajó felé úszó rémült matrózokat. Még jobban a korláthoz préselte testét, sőt felmászva próbálta elérni, a legközelebbi matrózt.
– Fogd meg a kezem! - kiáltotta neki. A férfi véres kezét remegve nyújtotta felé, képtelen volt tekintetét levenni a felé közeledő szörnyetegekről. Leena is látta amint két szirént, arcukat eltorzította a gyűlölet és vérszomj, nyálkás bőrük furcsán tompa fényt árasztott magából, íriszük vérvörösen világított az éjszakában, s tű éles karmaikkal a matróz felé nyúltak.
” Csak még egy kicsit!” – győzködte magát, ahogy még jobban nyújtotta felé kezét. Már csak centikre volt tőle, s testét még jobban előre billentve küszködött tovább. ”Gyerünk, már el kell érnem! El kell érnem!
– Evezőkhöz vissza! Élesen balra, vitorlát felhúzni! - hallotta Sting kapitány markáns kemény hangját, de képtelen volt most figyelni rá. Minden izmát megfeszítve nyújtózkodott, és nem sokára megérezte a férfi hideg remegő újbegyeit. A szírének immáron karnyújtásnyira voltak tőle, és tudta ez az utolsó pillanatuk, így hát amennyire csak elérte megragadta a férfi kezét de …
…. hírtelen erős rántást érzett testén, és a férfi hideg remegő ujjai kicsusszantak kezek közül. ”Nem!”
Keményen csattant a fedélzeten, hallotta csontjai roppanását, de mielőtt megmozdulhatott volna nyakához hideg fém feszült.
- NORMÁLIS VAGY KÖLYÖK? - ordított rá az első tiszt. – Még egy ilyen és én magam nyesem le a fejed!
– De hát a társai vannak oda lent! - kiáltott vissza dühösen Leena.
- És ki nem szarja le? Ők már halottak! - felelte eltorzult arccal, majd fejszéjét elemelve torkáról, a magasba emelve kiadta a parancsot. Szemében gyilkos jég hideg fény ragyogott, a férfit már nem érdekelték társai, ezek az emberek soha nem voltak a barátai vagy társai csak egyszerű eszközök voltak. Leena dermedten nézett rá fel, képtelen volt mozdulni, zavarodottság és düh kavargott benne, egyszerűen képtelen volt megérteni mit történik.
– Nyilazzátok le a többit, mielőtt még több dögöt vonzanak ide! - kiáltotta.
– NEE! - kiáltott fel Leena, és felpattant a földről, de már késő volt. A matrózok ekkora már ellőtték tüzes nyilaikat. Képtelen volt felfogni, ami történt. ” Hogy tehették ezt?”
” Leena ne ezzel törődj, a szírének itt vannak a nyakunkon, és ha nem szeded össze magad, akkor mind itt hagyhatjuk a fogunkat! A túlélésre kell most koncentrálnunk ha…”
” Megölték a saját társaikat! Lelőtték őket, mint valami kutyákat!” - kiáltotta dühösen, szavába vágva. Carmen erre már nem felelt, még is mit mondhatott volna? Igaza volt, de az élet mindig is ilyen kegyetlen volt, s ő ezt már nagyon rég tudta. Szemeibe könnyek szöktek, bár ő maga sem tudta megmondani, hogy a bánat vagy éppen a düh miatt. Tehetetlen tomboló düh rázta testét, míg égető fájdalom áradt szét benne.
- Kapitány úr eltűntek! - kiáltotta egy matróz.
– Hányszor mondjam, még hogy ÉLESEN BALRA! - őrjöngött Sting, mintha meg sem hallotta volna az előző mondatot. A hajó újra hirtelen jobbra lendült mintha megmagyarázhatatlan erők vonzották volna. Újra a földre vágódtak, Pascal apró kis teste messzire bucskázott tőle, miközben Leena feje hatalmasat koppant a fapadlón. Néhány másodpercig a világ körvonalai úszó árként vibráltak szeme előtt.
- Sajnálom uram, de bármennyire is evezünk semmit sem…[/color] - felelte riadtan egy matróz.
– AZTÁN MI AZ ISTENÉRT NEM?- arcán téboly és rémület keveréke ült.
Újra megrántotta a kormányt mire a hajó orra balra fordult, de alig telte egyetlen perc, érezhetően megemelkedett vízről. A matrózok rémülten meredtek a lábuk alatt lévő hajóra, miközben Leena négykézláb kóvályogva indult meg az ernyedten fekvő Pascal felé.
Sting arcát a téboly és tehetetlen düh a felismerhetetlenre torzította. Vissza kézből keverte le egy hatalmasat a mellett álló segédnek, aki kiesve a kormány mellől hatalmasat koppant.
[color=Teal] – Húzzátok azt a rohadt vitorlát! EVEZÖSÖK TARTÁSTOK AZ IRÁNYT! – üvöltötte. Lassan ő maga is kezdte felfogni azt, amire nem sokkal ezelőtt Leena is rájött. A hajót nem az áramlatok mozgatják, a vizet immáron valaki más irányítja, kénye kedve szerint. A fedélzet újra imbolyogni kezdett egyre nagyobbakat lengve. A rémült matrózok derekukra kötelet kötve remegtek, immáron meg se próbáltak felállni. Sokan korlátokba vagy éppen az árbocokba kapaszkodtak, félve a kieséstől. Sting kapitány is görcsösen szorította a kormányt, miközben teljesen elnémult. Arcán különös kifejezés ült, szemét össze visszakapkodta menedéket keresve, ajkai remegve mormoltak valamit, amit nem értett. Amint a hajó mozgása kicsit lassult elő kapta nadrágszárból pisztolyát, és várt. Leena látta rajta, hogy immáron semmi más nem érdekli csak az élete. Minden izmai pattanásig feszült, szemei idegesen rándultak meg, ahogy zihálva vette a levegőt. Vad tajtékzó kétségbeesés ült arcán, nyakán kidudorodó ér vadul lüktetett, Sting nem akart mást csak élni, bármi áron, ha kell mindenki mást megölt volna, csak ő élje túl. Immáron tovaszállt a vidám optimista szellemű férfi és helyébe csak a valóség maradt. Leena még is hitt a férfiban, remény még mindig élt benne, hogy mind ez csak a képzelete szüleménye, s lassú léptekkel felé indult.
– Sting és az emberei kezdik elveszteni az eszüket. - mondta halkan Pascal. – Hátra kéne mennünk, hogy figyeljük, mikor jönnek vissza a szírének! - nyögte Pascal karjaiban, de ő nem felelte. Ismerete az érzést, pontosan tudta mit érezhet a kapitány még is, valahogy olyan idegen volt számára. Tudta milyen érzés mikor a halál körülötte táncol, érezte már az csontjaiban fellángoló akaratot mely ehhez a földi léthez láncolt, s küzdött már minden erejét latba vetve életéért, de ilyen vad őrületet még sosem látott. Ő maga is megélte már számtalanszor, küzdött az életben maradásért, de ez most valahogy más volt.
– Leena hallasz? Könyörgöm, ne most bámészkodj már! - kiabálta neki egyre erősebb hangon Pascal, de semmi válasz nem érkezett. Amit Sting szemébe látott, attól a hideg is kirázta. A férfi arcán ott ült a téboly, arcizmai eltorzultak, szemében gyilkos láng égett. Élni akart bármi áron, immáron már semmi és senki nem számított számára csak az élete, tudta bármit képes lenne feláldozni az életért. Ahogy szemét lassan leemelte róla, és körbe nézett, megvadult szörnyetegek hadát látta kardal szablyával, puskával kezükben. Mint láncra vert, őrült vadak üvöltöttek, volt kit a téboly folyamatos rohanásra késztetett a hajón. Dermedten állt, fordult körbe, s nézte amint a matrózok egyetlen pillanat alatt összeroppannak a rájuk nehezedő félelem és mentális stressz alatt. Volt, aki zokogva kuporodott a földre, mások harcias üvöltéssel készültek a támadásra. Hirtelen remegés futott rajta végig, soha addig nem érzett ehhez hasonlót, a kétségbeesés és az őrület már tapinthatóvá vált a levegőben, a levegő nehézzé vált, mintha valami nehéz anyaggá alakult volna. Ahogy tekintete visszaért Stinghez, meg látta a mellette álló Shae-t. A lány rezzenéstelen arccal bámult maguk elé, miközben két kézzel kapaszkodott a korlátba. Csuklyája hátra csúszott, s láthatóvá vált gyönyörű arca, melyet mintha márványból faragtak volna. A hold ezüstös fénye túlvilági derengést vont köré. Rossz érzés fogta el, ahogy ránézett, se félelem, se pánik, se téboly nyomát se látta rajta. Szemeiben különös csillogás ült, mintha várna valamit, mintha keresne valamit, s akkor hirtelen éhes vágy csillant meg igéző szemeibe. Egyetlen másodperc olt csupán de Leena látta amint arcán egy halvány mosoly suhan át, s szemeiben az elégedettség fénye csillan.
Ekkor újabb éles rántást érzett, a talaj kicsúszott a lába alól, ahogy a hajó érthetetlen módon megpördült, orra bele csapódott a sziklák rengetegébe. Leena nagyot nyekkent a padlón, és a világ egy pillanatra csak fekete pontokból állt előtte. A kék lámpások a hajó orrába kiesetek helyükről és hangos csörgéssel törtek szét. A bennük lévő olaj a kissé megdőlt hajón, ezernyi apró érben kezdett el terjeszkedni, s néhány perc múlva, vékony vöröses lángnyelvek csaptak fel fedélzeten. A matrózok hangosan kiáltottak fel, immáron teljesen feladta elméjük a harcot.
- TŰZ VAN! - kiáltották többen a hirtelen támadt zűrzavarban.
” KELJ FEL! El kell oltanod a tűzet!” - parancsolta a már jól ismert hang a fejében. Minden tagja kőből volt, lelkében iszonyatos vihar dúlt mely már belülről szaggatta testét. Gondolatok cikáztak a fejében, nem értette mi történik, és miért, képtelen volt felfogni, amit érzett s látott.
” MOZDULJ MÁR BAZD MEG!”
A parancs egyszerű volt, így hát mozdult, nem kellett gondolkodnia, nem kellett foglalkoznia semmivel, a hirtelen vész kizökkentette, és okot adott elmenekülni a valóság elöl számára. Felpattant hát és a tűz felé indult. Mély levegőt véve, kisebb hurrikánt fújt a tűzre, de az nem aludt ki teljesen.
- ITT VANNAK! - harsant a Kobu hangja az éjszakában. – A szírének visszajöttek!
A matrózok hirtelen megdermedtek, egyetlen pillanatra csönd lett a hajón.
– MOST TÁMADÁJTOK ŐKET! - harsant Shae hangja a levegőben. – Amíg a telihold fénye nem éri el őket, nem tudják használni a bájolást! - szavai hallatán a tűzet figyelmen kívül hagyva a matrózok hangos kiáltással ajzották fel íjaikat, és ragadtak lándzsákat.
– Bájolást? - kérdezett vissza Pascal. – Erről eddig nem volt szó!
” A kis krapek nem mond hülyeséget…”
Leenának viszont nem nagyon volt ideje báj csevejre. Felpattant a korlátra és kitekintve újra meglátta a borzalmas lényeket, amint egyre közelebb értek a hajó párkányhoz. Első pillanatra azt hittem a ők emelkednek, de csak hamar rá kellett jönnie, nem. A hajó mélyül el egyre jobban és jobban a vízben. Egy nagyobb széllökettel támadta a sellőket, de nem számított a feléjük csapó vízsugarakra. A tenger vize mintha életre kelt volna csápok formájában kapott utánunk, az utolsó pillanatban lökte meg magát hátra kicsusszanva a csapdából. Újra felhangzott az éles visítás, összegörnyedve rogyott a padlóra, olyan volt mintha ezer üvegszilánk egyszerre szaggatná elméje belsőjét. Tudta, hogy most nem feküdhet a földön, de még is minden másodperc egy örökké valóságnak tűnt, míg újra felkapaszkodott. Tántorogva kapaszkodott a korlátba kapaszkodva, és ahogy kinyitotta szemét látta, ahogy a vízből álló csápok már újra ott vannak és utánuk kapnak.
– HÁTRA! - kiáltotta, de már késő volt. Ő gyors volt, de a matrózokról ez egyáltalán nem volt elmondható, újabb áldozatokat ragadtak magukkal. A vízből álló csápok szinte egy szempillantás alatt csavarodtak áldozatukra, s már rántották le a mélybe. Leena látta amint a mellette lévő Pascalt is körbe fonja egy vékony kis csáp, s másodpercek alatt letépi a korlátról. Reflexszerűen kapott a kis állat után miközben szabad kezével kikapta tőrét és megpróbálta át metszeni a csápot, de a kés mintha csak vajon hatolt volna át, úgy csúszott át a vízen. A csáp viszont mintha tudattal rendelkezett volna Pascalról feljebb kúszott kezén és immáron karjára is ráfonódott.
– Vernier! - kiáltotta mire meleg erő öntötte el testét és minden erejéből hátra lökte magát, kiszakítva Pascalt és magát a víz fogságából. Ekkor lába alatt a hajó megremegett és éles reccsenést hallott lentről. Szeretett volna oda fordulni, de nem tehette…
– Leena ez az ő művük! - kiáltott Pascal.
– De hát hogyan?!
– Képesek manipulálni a vizet láttam amint… - magyarázta sietve, ahogy feltápászkodtak, de hangja elakadt. Tekintetük a korlát felé emelték, ahol már megjelentek a karmos groteszk kezek. Félelem futott végig testén, nem hitte volna, hogy a szírének képesek felmászni a hajóra…
– Vigyázzatok, másznak fel a hajóra! - kiáltotta a tengerészeknek, amint kikapott egy lándzsát a mellette álló férfi kezéből, és egyenesen a rusnya kezet célozta meg vele.
A tengerészek hozzá hasonlóan támadást indítottak, de a szirénekben nem kis erő lakozott, gyorsan felhúzták magukat a korlátra és már másztak is befelé. Karmos kezükkel feléjük csapva próbáltak védekezni. Leena reflexből hajolt le a hatalmas karmok elöl, majd felkapva egy földön lévő kardot egyenesen a felé hajoló szírén torkába szúrta. Büdös iszapos fekete vér spriccelt arcára, és a szagtól gyomra bukfencet vetett. Még sem állhatott meg, felpattant és újra szúrt, míg szabad kezével szelet formálva próbált lelökni a többi szirént. Bár sikerült a korlátban kapaszkodó szírének közül többet lelökni, de a vízbe visszataszítani már nem tudta, mert a hajó korlátja immár két méterre volt a tengertől. Ahogy egyetlen pillanatra hátra tekintett, látta, ahogy a tengerészek elkeseredett harcot vívnak a többi szirénnel, s a hajó orránál lévő lángok újra előre kaptak. Szinte azonnal vissza is fordult és öklét széllel bevonva vágta fejbe az egyik felbukkanó szörnyeteget, aki még mielőtt visszahullhatott volna karmos kezével végig szántotta Leena karját. Fájdalmasan húzta vissza kezét, és támadt újra, nem foglalkozva a fájdalommal csapott le, kis barátját célba vevő szirénre. Pascal szájában tőrével próbált harcolni, de szinte semmi esélye nem volt.
– Pascal menj innen! - szólt rá, mire ő csak bólintott és leugrott Leena válláról. Pascal egyenesen a kapitány felé futott, de alig tett meg pár métert, amikor a hajót az eddigieknél és élesebb rántás rázta meg. Mintha csak egy apró úszó fadarab lenne pördült meg a vízen. Leena esetlenül zuhant a földre, kezéből kiesett tőre, amint végig gurult a fedélzeten pusztító lángok között. Egyetlen pillanatra érezte a lángok forróságát karján és hátán majd hatalmasat nyekkent az őt felfogó túloldali korláton. Szeme előtt a világ táncot járta, jajveszékelés és halál sikolyok túlzengték a recsegő fát. A hajó még mindig nem állt, meg és ő tovább gurult, a világ foltokká változott előtte. Aztán egyszer csak megállt.
Nyögve emelte fel a fejét, s sziszegve tornázta fel magát ülő pózba. Bőre égett, feje pedig borzalmasan lüktetett, éles recsegést ropogást hallott s főárboc hangos reccsenéssel borult el, átszakítva ezzel a fedélzetet.
” Kellj fel!” - hallotta Carmen hangját, de ő csak nem bírt megmozdulni. Tőle talán fél lépésre egy ismerős férfi feküdt. Üveges tekintete reá meredt, hófehér arcára réget félelme.
” Kobu….” - nyögte magában erőtlenül.
” Rajta már nem segíthetsz meghalt!” - szólt rá. ” Leena tovább kell küzdened!”
Alig fejezte be mikor újabb őrjítő visítás szelte ketté az eget. Oldalra pillantva meglátta a felkapaszkodó sziréneket, s végre sikerült életet lehelnie magába. Felállt, de a szörnyetegek nem csak egy helyen jelentek meg, mindenhol ott voltak, immáron teljesen ellepték a hajót. A matrózok kétségbe esetten próbáltak harcolni velük, puskagolyók hadát és égő nyilakat szabadítottak rájuk, de amint eltűnt egy szírén másik három lépett helyébe. ” Nem tudjuk visszatartani őket!” - futott át a fején. ” Túl sokan vannak! Így nem tudjuk megtartani a hajót…”
A fájdalmas felismerésből ágyuk zaja csökkentette ki. A hatalmas robbanás mintha egy percre megzavarta volna a sziréneket. Leena megrázta magát, most nem engedhette meg magának, hogy csak álljon, felkapott a padlóról egy kardot és a szörnyetegek felé indult. Jobb kezén kisebb szél löketett halmozott fel, s még el se érte a korlátott mikor támadott. Tudta, ha túl közel megy, a korláthoz a szírének lerántják a mélybe így hát vagy távolról támad vagy megvárja, míg olyan magasra fel nem másznak, ahonnan már könnyen lecsaphatja fejüket. Dai és Katsu épp puskájukat töltötték újra, mikor egy szírén hirtelen előre kapott éles karmaival. Leena kiperdült előle majd lenyeste kezét. A fekete vér szaga most is hányingert keltett benne, de nem ált meg, újra döfött kardjával, míg kezén karmokat alakítva csapott le a mellette lévő szirénre. Felpattant a korlátra és egyenesen leszúrt, bár nem látta tökéletesen a szörnyet, de tudta, hogy ott vannak. Válaszul csak fájdalmas kiáltást hallott, s már szökkent is le a korlátról. Két puskagolyó süvített el mellett, de csak az egyik talált. A szírén egyenesen a homlokán kapta végzetes lövést, de társát csak épp hogy súrolta a golyó. Hatalmas karmos kezével feléjük csapott, s Leena épp hogy ki tudott előle térni. Kardjával a szírén felé bökött, de az kihajolva előle markolt rá a hideg fémre. Szemében gyilkos láng lobogott, arcán mély vágás húzódott, s maga felé rántotta a kardot.

Pascalnak fogalma sem volt mit tehetne, hogyan segíthetne Leenának. Átfutott a fedélzeten, arra gondolt felmászik egy kisebb még ép vitorlára, hát ha honnan többet tehet, de akkor meg látta Shaet. A lány most a hajó hátuljában állt közvetlenül a párkány mellett, látta a fekete karmokat is, s meghűlt benne a vér.
”Még is mit csinál? Meg akar halni?” - kérdezte magától, de ekkor valami olyat látott, amit még soha. Shae karjával kinyúlt a tengeri démonok felé s közelebb hajolt hozzájuk, mintha beszélne velük. Pascal azonnal felé vette az irányt, s halkan vigyázva osont a padlókon. Közelebb érve, már hallotta Shae halk hangját, s látta amint a szirének arcára mosoly húzódik. A lány csuklóján gyöngye valósággal lángolt, pontosan ahogy a szörnyetegeken lévő apró gyöngyök s ekkor rá rájött. A szirének hajában lévő világító kis kövek, pontosan ugyan olyan gyöngyök voltak, mint a Shae karján lévő. Jeges félelem áradt szét benne.
”Ez egy csapda… mind a vesztünkbe rohanunk, ez a nő... ez…” - de nem tudta befejezni a mondatott, mert ekkor Shae hirtelen rá emelte tekintetét. Gyönyörű szép arcának már nyoma sem volt. Düh harag és őrület torzította el vonásait, mintha nem is ő lenne. Pascal hátrálni kezdett, de Shae erejére nem számított. Hogy is tehette volna, a teljesen átlagos embernek hitte, azon túl, hogy áruló ki a vesztükbe kergette őket. Még is a lány egyetlen szavára a mögötte álló szírén kiemelkedett a korlát mögül és kezeit furcsán megcsavarva két vízcsápot küldött felé. A kis kaméleon riadtan ugrott félre, elkerülve a felé csapó csápot, de a második elől már nem menekült. A víz körültekerte testét, hiába kapálózott nem tudott kiszabadulni.
– Te… - szűrte fogai között. – Miattad vannak itt!- morogta. Shae nem ijedt meg a paprika vörös kis állattól.
– Így van, de te sajnos lemaradsz a fináléról! - mondta hűvösen.
– Ezért keservesen meg fogsz fizetni! - fenyegette meg, bár ő maga is tudta ezek csak puszta szavak.
– Háh! - nevetett fel. – És még is kitől? Tőled? - hajolt közel hozzá ördögi vigyorral.
– Leena ellátja a bajod! - vágta rá Pascal, bár ennek lett volna egy olyan feltétele, hogy el is kell mondania neki, amire jelenleg igen csak csekély volt az esélye.
– Ez a szerencsétlen kis cafka? Na ne röhögtess! Mind itt fogtok megdögleni, kínok kínja között! - kacagott fel. Intésére a szírén a földhöz vágta Pascalt, s a világ elsötétült előtte.


” Engedd el!” – kiáltotta Carmen, de már késő volt. Leena túl későn jött rá mit történik, elvesztette egyensúlyát, ahogy a szörnyeteg felé kezdett zuhanni. A szirén szabad kezével felé kapott és karmait bordái közé mélyesztette, de még mielőtt hatalmas fogait is bele vájhatta volna nyakába újra elsültek az ágyúk. A szirén rémülten kapta vissza fejét, s ez volt az ő lehetőséget. Fejét hátra húzva minden erejét beleadva fejelte a csúfságot.
– Sky Dragon Heavy Baled! - kiáltotta, ahogy mély vágást ejtett pengéjével horpad mellkasán. A lény száján fekete vér bugyogott fel, amint elengedte a korlátot és visszazuhant a mélybe. Újabb ágyuk süvítettek el, mire a szírének hangos kiáltással hullottak a vízbe. Néhány golyó elérte a hatalmas fekete sziklákat is, mik üvegként törtek össze, fülsiketítő ricsajt csapva ezzel. Oldalát szorítva lépett hátrébb, minden mozdulat éles szúró fájdalmat okozott neki, de ne törődött vele. Egyre csak a korlátot figyelte éles karmokat keresve rajtuk, de azok eltűntek. Néhány másodperc alatt mások is észrevették, hogy a szirének eltűntek, egyenlőre. Hangos üdvrivalgás zengte be a hajót.
– Töltsétek meg újra az ágyúkat! - zengte Sting Kapitány, de még is Leena nem volt ilyen boldog, két lépésre állva a korláttól kikémlelt, s bár nem látott semmit még se hitte, hogy ennyivel megúszták. Ahogy végig nézett a hajón sárga lángok borították a kidőlt árbocot. A tűz egyre nagyobb és nagyobb lett, de senki nem törődött oltásával. Tudta, ha lángok elborítják a hajót, már teljesen mindegy képesek e visszaverni a szírének támadását. Ha nem cafatokban úszó hullaként végzik a vízben, fájdalmas kínok között fognak elégni.
– OLTSÁTOK EL A TŰZET! - kiáltotta, a körülötte lévő matrózoknak.
- De mivel? - kiáltott vissza Dai. Leena nem értette hirtelen honnan termett elő a fiú, de ez volt most legkisebb gondja. – Már csak sörünk és olajunk van, vizet pedig nem tudunk merni.
– Akkor hozzátok a sört! - vágta rá.
- TE HÜLYE VAGY? - kapta fel a vizet egy idős férfi mellette.
– Ha a hajó elég a talpad alatt, semmi esélyünk nem lesz a túlélésre! - kiáltott vissza, de ebben a pillanatban éles reccsenés szakította félbe. Reflexszerűen fordult meg, s még látta a korlát aljában kapaszkodó vaskos fekete karmokat, de már késő volt, nem tudott menekülni. A padló egyetlen másodperc alatt csúszott ki lába alól, s zuhanni kezdett a mélybe. A bosszúra szomjas szírének, több mint másfél méteres lyukat szakítottak ki a hajóból, a mélybe rántva az ott állókat. Az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia egy kiálló fában, de az éles szilánkok mélyen húsába vájódtak. Éles visítás jelezte a borzalmas tengeri démonok visszatértét, s lepillantva látta amint Dait, elevenen tépik szét. Halál sikolya ott csengett fülében, s a tenger újra skarlát vörös színben úszott. A borzalom kiült arcára, s leírhatatlan fájdalom hasított belé. Amint végeztek a fiúval egy szirén felé kapva csimpaszkodtak belé s társai még három másik matrózba. Combjába éles égető fájdalom hasított, amint bele mélyesztette karmait. Sietve próbálta felhúzni magát, de a tengeri szörny nem engedte, s minden centiméterrel mélyebbre vájta karmait. Érezte, ahogy felszaggatják izmait, s a fájdalom egyre őrültebb lett testében.
- Ne, ne! Könyörgöm! Áááááá! - harsant fel egy kiáltás. Oda kapva tekintetét Katsu kapálózott egy társa lábán csüngve miközben a szírének testét marcangolták. – Segíts, kérlek! - nyújtotta a matróz kezét felette lévő társának, de társa csak rideg közönnyel nézett le rá. Szeme kemény és hideg volt, s szabad lábát felemelve, a felé kapaszkodó férfira rúgott.
- Kérlek… - kezdte, de a férfi újra rá rúgott s hangja elcsuklott.
– Ne! - kiáltotta Leena kétségbe esetten, de a matróz nem hagyta abba. Egyre erősebben és erősebben rugdalta, Katsu orrából és szájából immáron vér folyt, s prüszkölve próbált könyörögni életért. Leena dermedten nézte a jelenetet, s valahol mélyen valami elszakadt benne, agya megbénult, szemét képtelen volt levenni a haldokló férfiről, aki még mindig életért küzdött. A fájdalom, ami eddig lábát kínozta eltűnt, s helyébe fájdalmas üresség költözött. A férfi még mindig rúgott, egyre erősebben és kíméletlenebbül, mígnem Katsu fogása megenyhült és a szírének a mélybe rántották.
Képtelen volt felfogni, ami történt, csak nézte a vízben lévő sziréneket, amint a fiú testét darabokra tépik. A hangok eltűntek, nem érezte a vér szagát, csak üveges szemekkel nézte a skarlát vörös vízben úszó húscafatokat. A levegő jéghideggé vált, ereje elhagyta, s szorítása egyre gyengébb lett, homályosan érezte, hogy a belé csimpaszkodó szírén egyre lejjebb húzza, de nem érdekelte.
” Leena! Leena ne add fel!” - szólt Carmen, de süket fülekre talált. ” Nem hallhatsz meg itt! NEM ADHATOD FEL MÁR MOST!” - de ő nem válaszolt. Carmen tudta, ha ő most nem tesz valamit Leena meghall. Nem engedhette, meg hogy az utolsó is meghalljon, így hát minden erejét latba vetve olyat tett, amit már réges régen soha.

Egyre lejjebb és lejjebb húzták, tudta megfog halni de nem tudott megmozdulni, minden ereje elhagyta. Már csak percei lehettek hátra, homályosan hallotta a szírének kiáltását mikor keze megmozdult. Mintha karjai életre kelnének, furcsa erő áramlott szét benne, s keze újra megszorította a padlóból megmaradt hatalmas szilánkokat. Nem értette mi történik, mintha nem is ő tenné, hanem valaki más. Valaki, nem, ez nem egy ismeretlen erő volt, érezte már ezelőtt. Érezte karjaiban az élni akarást, mintha önálló életre kelve úgy döntöttek volna, nem adják fel, küzdenek életérét. Ebben a pillanatban a hideg fagy enyhülni kezdett körülötte és a nedves levegő beáramlott tüdejébe. Érezte a testében lüktető fájdalmat, ahogy egyre feljebb húzta magát.
”Rúgj!” - hallotta a parancsot és ő engedelmeskedett. Ahogy megmozdította lábát nem csak fájdalmat érzett. Valami más is visszatért belé, az élet. Ő maga is küzdeni kezdett, szabad lába körül levegőt keringetve lökte meg magát újra s hirtelen a húzó erő eltűnt. Még erősebben szorította meg a padló maradékát és lendülete véve feltolta magát. Elhasalva a padlón húzta tovább magát, érezte amint hasát végig karcolják a kiálló faszilánkok. Tovább küzdött, míg teljesen fel nem tolta magát a vizes padlóra. A fedélzeten égő pokol fogadta, elnézve balra egy széthasított testet látott, a férfi belei szétfolytak a padlón, s üreges tekintettel az ég felé bámult. Hangos kiáltás hasított az éjszakában amint egy másik matróz lángra kapva futott el tőle nem messze. Érezte égő húsának borzalmas szagát, segíteni akart, rajta de még csak szólni sem bírt. A kínok között vergődő matróz a földre vetette magát, de a tűz nem adta meg magát ilyen könnyen, tovább lángolt. Leena fogait összeszorítva tolta fel magát, égető fájdalom járta át minden porcikáját, de segíteni akart a férfin.
A matróz eközben újra lábra küldötte magát s a forró pokol helyett a jéghideg tengert választotta nyughelyéül. Kiáltani akart, hogy ne tegye, de nem jött ki hang a torkán, a matróz izzó csóvaként tűnt el a szeme láttára.
Az érzés, ami testét átjárta, leírhatatlan volt, keserű csalódottság és bánat lett rajta úrrá, gyengének és esetlennek érezte magát. Nem akarta elhinni, amit látott hiába tudta, hogy halott, még is foggal körömmel küzdött legbelül, a reménybe, hogy mind ez csak álom. Szeme előtt még mindig ott éget a férfi izzó testének látványa, elviselhetetlen volt. Fejét rázva próbálta elhessegetni a képet, de az nem távozott. A levegőben vér, égett hűs és a halál szaga terjengett, melytől gyomra émelyegni kezdett. Látta vérben úszó remegő kezét, hallotta a körülötte lévők halál sikolyát, de még sem akarta felfogni. Elméje rendíthetetlenül küzdött a valóság ellen, nem fogadta el azt, ami történt. Hirtelen éles rikoltást hallott, és megfordulva egy szirént látott amint felkapaszkodva a fedélzetre őt nézi. Kiálló fogait rávicsorította, s kúszni kezdett felé. Ösztönösen hátrált, fel akart állni, de jobb combjába újra égető fájdalom nyílalt. A földön vonszolva magát hátrált a szörnyeteg elől, aki hatalmas körmeit a fába mélyesztve rohamosan közeledett hozzá. Pánik félelem elborította agyát, nem tudta mit tegyen, csak riadtan meredt a szirénre miközben egyre hátrább tolta magát. Ám a hideg vizes fa elfogyott keze alól és háta mögött tüzes forróságot érzett. Mikor hátra pillantott magas narancssárga lángnyelveket pillantott meg, melyek csápokként nyúltak utána.
”Végem van…” - nyögött fel kétségbe esetten, majd tekintetét visszakapta a szirénre. A tengeri szörnyeteg immáron csak pár karnyújtásra volt tőle, s vérszomjas hörgés tört fel belőle. Hideg levegő csapott arcába, és mintha egy fagyos csontos kéz megcirógatta volna arcát. Félelem és jeges rémület lett rajta úrrá, kelepcébe került. Háta mögött izzó pokol, előtte kínhalál, tudta számára nincs menekvés, eljött a vég. Hirtelen iszonyatos fájdalmat érzett mellkasában, nem akart így meghalni, Pascal nélkül, egyedül. Látta amint a szírén újra beleválja körmét a padlóba, hogy közelebb jusson hozzá, s lehunyta szemét. Várt, de a halál nem jött csak hangos visítás. Kinyitotta szemét, de a szírén nem mászott közelebb ott állt még mindig néhány karnyira tőle, hangosan visítva. Arcát egyre lejjebb engedve földhöz nézett rá fájdalmas tekintettel.
Leena értetlenül meredt rá, fogalma sem volt arról mi történik, majd tekintete a szírén kezére esett. Nyálkás bőre immáron száraz pergamenné változott, s vékony szálakban megrepedezett.
” A tűz!” - villant át agyán. Oldalra kapta fejét, és megmarkolt egy mellette lévő égő fadarabot, majd meglengette a szörnyeteg előtt. A szírén vicsorogva mordult fel, ahogy visszahúzódott, szemiben izzó düh ült, de, még sem mert közelebb menni Leenához.
” Ez az, félnek a tűztől!” - kicsit előre dőlve újra a szörny felé csapott, s meg próbált térdre állni. Lába és oldala borzalmasan lüktetett, de nem törődött vele. A szörnyeteg fájdalmasan visítva húzódott egyre hátrébb tőle, míg nem Leena felé hajította az égő fát. Abban a pillanatban, hogy hozzá ért borzalmas kiáltás tört fel belőle, bőre feketedni kezdett miközben hangos sziszegő sistergést hallott. Őrjöngve menekült vissza a tengerbe, s ő újra erőre kapott.
– A TŰZ! HASZNÁJÁTOK A TŰZET ELLENÜK! - kiáltotta a többi matróznak. – Nem bírják elviselni!
A körülötte álló férfiak azonnal az égő árboc darabjaihoz siettek és dobálni kezdték a már hajón lévő szírének felé.
Leena eközben kínlódva küzdődte fel magát két lábra, a lábán lévő mély sebet ruhájának egy darabjával kötözte be, bár ezzel csak a vérzést csillapította. A menekülő szirének új erőt öntöttek a gyér legénységbe, de ez még kevés volt számukra a túléléshez. A hajó még mindig lángolt, és a vízben immáron vagy száz szirén úszott körülöttük.
” Ez csak pillanatnyi győzelem, egyenként nem űzhetjük el mindet, s a hajó is lassan teljesen elég…” - gondolkodott. ” Időt kell nyernünk és egyszerre kell, elbánunk velük.”
Szüntelenül kutatott gondolatai között, de semmi megoldást nem talált.
” Amíg a szirének itt vannak, nem tudjuk megfékezni a tűzet, tehát előbb őket kell eltüntetnünk, hogy eloltsuk a tűzet…” - mondta magában de ekkor eszébe jutott, hogy mit mondott neki a matróz. Már csak sörünk és olajunk van!
” Ez az! OLAJ!”
– HOZZÁTOK FEL AZ OLAJAT! - kiáltotta a körülötte lévőknek.
- Mi van?
– A szétfolyatjuk a vízben és meggyűjtjük, nyerhetünk egy kis időt! - hadarta gyorsan.
- De a hajó is felgyullad vele!
- Ez a kurva hajó már így is ég! - vágta rá a másik.
– A szirének félnek a tűztől, egy kis időre megszabadulunk tőlük! Gyerünk induljatok! - nyomatékosított, mire három matróz elszaladt a hajóközbe, pontosabban, ami még meg marad belőle. Leena bicegve indult meg a hajó másik felére ahol Sting még most is a kormány mellett állt, és parancsokat kiáltozott.
– KAPITÁNY! - kiáltotta tőle telhető leghangosabban. Bár alig volt hat – hét máterre, még is lassan haladt, és mire oda ért már egy matróz bőszen magyarázott neki.
– Normálisak vagytok, a tűz vonzza ezeket a dögöket, azért jönnek fel, mert nem tudjátok eloltani azt a kurva tűzet! - őrjöngött.
– Nem nincs igaza! - vágott közbe. Szeme sarkából látta amint Shae rá kapja tekintetét s szemeiben gyilkos láng ég. – A tűz nem vonzza őket, sőt egyenesen félnek a tűztől!
Sting arca megrándult, egyre nehezebben bírta megtartani maradék eszét is.
– Nem! Drágám, igazam van, idecsalogatja őket, tovább kell haladnunk! - szólt Shae, lágy hangja keménnyé és rideggé változott, telt ajakit pedig penge vékonyra préselte.
– Nem! Kapitány kérem higgyen nekem! Láttam a saját szememmel, ha nem így lenne mi már halottak lennénk!
A kapitány arcára kiült vívódása.
– Mondtam, már hogy… - kezdett bele újra Shae, de Sting rá förmedt.
– Kussolj már el! Azt is mondtad, hogy gond nélkül áthaladunk bazd meg! - mély öblös káromkodására Shae arca megkeményedett, mintha kővé változott volna, Leena látta benne a gyilkos vágyat, de a lány nem szólt semmit. – Hozzátok azokat az átkozott hordókat, nekünk már úgy is mindegy! - adta ki végül a parancsot, de ekkorra már a hordók a fedélzeten voltak.
” Mindenhova öntsetek, hogy gyűrűt alkosson a hajó körül!” - hallotta Carmen hangját fejébe mire csak bólintott.
– Óvatosan öntsétek, és mindenhova jusson! - kiabálta. – Körbe kell vegye az egész hajót!
A remény bár milyen csekély is volt érezhetővé vált a levegőben. A legénység néhány perc alatt kiürítette a legtöbb hordó tartalmát.
– Elég egy helyen meggyújtanunk, az végig terjed néhány másodperc alatt! - kiáltotta egy matróznak. Felkapott egy darab fát és a tűzhöz nyújtva várt. Észre sem vette a mögötte álló Sheat aki gyilkos tekintettel figyelte. Az áramlás eközben újra gyorsulni kezdett. A hajó vészes ingása kizökkentette egyensúlyából, de az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia egy matrózban.
” A szírének! Ők manipulálják a vizet, hajítsd el most azonnal!”
Nem tétovázott tovább, azonnal eldobta az égő fadarabot, s halkan fohászkodni kezdett. Minden szeme az apró kis fénycsóvára szegeződött amint a magasba röppent majd lassú ívben lebukott a megszaggatott korlát mögött. Bár csak pár másodperc telt el még is egy örökké valóságnak tűnt. Szíve a torkába dobogott, míg nem a sötétséget hirtelen vakító fény váltotta fel. A hajó körül fellángoló tűz perzselő pokollá változtatta a víz felszínét. Éles visítás törte meg a sistergő víz hangját, s a szirének menekülőre fogták. A matrózok egyenként rohantak a korláthoz, s hangos ujjongással figyelték a szirének menekülését. Még a kapitány is felkiáltott örömében.
Örömükben egyikük sem látta a hátul álló Shaet. Remegő kezeit ökölbe zárva állt mélységes csendben, szemében szikrázott a düh és a harag, míg néma bosszúját mormolta. Halkan Sting mellé lépett, s az arcán ülő gyűlöletből semmi nem maradt.
– Ez a tűz nem véd meg sokáig tőlük, készítsd elő az ágyukat! - mondta amint végig simított vállán. Sting csak bólintott Shae arcán pedig gyilkos mosoly suhant át ahogy Leenára nézett. Tudta egyetlen szót sem hallott, s most halk léptekkel felé indult.

Egy pillanatra Leena arcán is mosoly futott át, de valami még is azt súgta neki még nincs vége, s ekkor tekintete a hajó elé esett. Az út kiszélesedett előttük, csak néhány apróbb szikla állt ki a vízből, de őt nem ez rémisztette meg igazán. A sziklák boltozatot alkotva zárták el a fakó holdfényt. Mintha egy alagút állt volna előttük, melynek lyukas mennyezetéről ezernyi apró éles csonk lógott volna le. Dermedten lépett előre, a levegő megfagyott körülötte. Egyetlen rossz mozdulat és mind meghalnak, most már sem tűz sem hajó nem mentheti meg őket. A hold fénye beszivárgott a réseken, s meg világítva a fekete víz színét olybá tűnt mintha smaragd csillogna a fényben.
” Ott várnak ránk!” - futott át agyán. ” Tudják, hogy ott nem védekezhetünk semmivel!
– TÖLTSÉTEK MEG AZ ÁGYÚKAT! TŰZELÉSRE FELKÉSZÜLNI! - hallotta Sting kapitány hangját.
” Meg kell akadályoznod, hogy beússzunk oda!” - kiáltotta Carmen
Halálra vált arccal fordult meg, s immáron nem érdekelte égető lába szúró oldala, félelme mozgásra bírta meggyötört testét.
– KAPITÁNY NE! - kiáltotta kétségbeesetten.
– Leena! - hasította ketté a levegőt egy hang. Reflexűen fordult a hang irányába, s meglátta kis zöld barátját.
– Pascal! - szólt megkönnyebbülve, s karjait nyújtotta felé.
– Leena vigyázz! Shae! - lihegte, ahogy elérte a lány felé nyúló kezeit. – Csapdába csalt az egész az ő mű… - hadarta.
– Erre most nincs időnk! - szólt rá, s újra Sting felé indult. – KAPITÁNY MEG KELL ÁLLNUNK! - kiáltotta. – NEM HASZNÁLHATJA AZ Á…. - kezdte, de egy erős rántást visszahúzta karját. Lüktető oldalában a fájdalom hirtelen fellángolt és elviselhetetlenné vált. Elvesztette egyensúlyát és valami a földre lökte. Shae arcát látta maga előtt, s ahogy a lány újra megszorította az oldalán lévő sebet felnyögött.
– Shae… mit…
Ekkor viszont ezüstös csillanás villant az éjszakába, s Shae kezére vér buggyant. Leena eleinte fel sem fogta mi történt, még a fájdalmat sem érezte. Tekintete öntudatlanul lejjebb vándorolt a lány arcáról, a smaragd vörösen csillogó tőrre mely most az ő hasából állt ki. Nem értette, nem volt képes felfogni mi történt. Újra Shae arcára nézett, válaszokat keresve. Tekintetében gyilkos láng éget, arcán széles vigyor ült. Pascal csak dermedten nézte a tőrt mely körül egyre csak nőtt a vérfolt, s borzalmas düh kerítette hatalmába.
– Nem! - kiáltotta amint neki ugrott, de lány mintha csak számított volna rá, szabad kezével megragadta kicsi kis nyakacskáját és fojtogatni kezdte.
– Shae… az ágyúk… ha elérjük a barlangot mind… - nyögte dermedten.
- Meghalunk igen! - fejezte be, szavaiból áradt valami megfoghatatlan gonoszság.
– Szól…nunk kell a ka…pitány…nak! - nyögte l, de Shae arcán széles vigyor jelent meg.
– Nem szólsz te senkinek! - suttogta és megforgatta benne késést. Leena felkiáltott a fájdalomtól, amint szemébe könnynek szöktek. – Heh, szenvedj csak! - köpte a szavakat. – Megérdemled! MIND MEGÉRDEMLITEK! - üvöltötte magából kikelve. Arca mellett látta amint elérik a sötét barlangot, s a csillagok elütnek az égről.
” Végünk van!” - futott át agyán.
” Lélegez, hallod! Most nem adhatod fel! Ki kell szabadulnod alóla!” - kiabálta Carmen, de ő képtelen volt bármit is tenni. Elérte határait, ereje elfogyott, és immáron már csak az élet egy halvány szikrája pislákolt benne.
- Most már nem tehetsz semmit! Még egyszer nem teszel keresztbe nekem! - szűrte fogai között, ahogy Leenára meredt. – Te és a kis patkányod… itt fogtok megdögleni!
Pascal minden erejét latba vetve kapálózott, de képtelen volt szabadulni.
– De… miért? - nyögte.
– Áh, miért? - kérdezett vissza vihogva, s közelebb hajolt hozzá. – Mindenért! Mindenért amit velem tettek!
– De… azt mondtad tu…tudod…
- Az utat? - fejezte be vigyorogva – Igen tudom a pokolba vezető utat! Én már jártam és most titeket is elhoztalak! - kacagott fel. - Én terveltem ki mindent, egyenesen a fészkükbe vezettelek titeket! - szavai metsző tör voltak szívében.
– Ő hívta a sziréneket is, a gyöngy a karján… - nyögte Pascal.
– Á igen, a kis barátod jóval hamarabb rá jött! - nézett Pascalra. – Azt hittem már halott, de most már tudom be kellett volna dobnom a sziréneknek!
– TŰZELÉSRE FELKÉSZÉSZÜLNI! - üvöltötte Sting emberinek. Leena testében ezernyi érzelem kavargott szüntelenül, fogalma sem volt róla mit kéne tennie, egyre nehezebbnek érezte a világot, mintha össze akarná nyomni.
– Ó hallod, mindjárt kezdődik! - nézett rá vigyorogva. – És most visszakapnak mindent amit velem tettek!
– Nem tettek veled semmit! - prüszkölte Pascal. – Sting a tenyerén hordott, mindent megadott neked te átkozott kígyó!
– MÉG IS MIT TUDSZ TE!? - kiáltott rá Shae kikelve magából. – Szánalmas férgek ti tényleg azt hiszitek, ezek kereskedők?! HÁH! - nevetett fel idegesen. – Nem többek mocskos tengeri patkányoknál! Kalózok ti félkegyelműek!
– Nem… hazudsz… ez nem i…igaz… - nyögte miközben szájából vér bugyogott fel.
– Te álszent kurva, még is hova tetted a szemed? - kérdezte metsző éllel hangjában. – Te magad is láttad, hogy irtják egymást a mocskos kis életükért! - kiáltotta. – És te még valójában semmit se láttál! - vihogott fel. – Megesküdtem, amikor magukkal hurcoltak azon az éjszakán, hogy megölöm őket! - nevetett fel, ahogy az égre emelte tekintetét. – ÉS MOSTT ITT VAGYTOK! A POKOL KAPUJÁBAN! Úgy fognak szenvedni, ahogy én szenvedtem!
Leenát félelem járta át, ahogy az őrjöngő Shaet nézte.
– Neked fogalmad sincs róla mit tettek velem! Kiirtották az egész falumat, élve égették el az embereket! A szemem láttára ölték meg a családom! A gyermekeim fejét a falon csapták szét! Van fogalmad róla milyen ez egy anyának?! - ordította. Mindezt néhány kibaszott kőért! - üvöltötte. – Tudod te micsoda fájdalmakon mentem át!? He? He?[/color] - kérdezte. Szétzilált haja néhány tincse Leena arcába lógott, de ő nem felelt, az őrület amit Shae arcán látott megbéklyózta.
– KÉRDEZTEM VALAMIT RIBANC! - ordította, s újra megforgatta benne kését.
– Áááá!
– Válaszolj te cafka!
– Ne..nem… - lihegte. A fájdalomtól látása elhomályosult, belsőjében jeges fagy áradt szét.
– Úgy van, nem. FOGALMAD SINCS RÓLA! - ordította arcába. – De most ízelítőt kapsz belőle! Igen, ez az ÉN BOSSZÚM! - kiáltotta amint az ég felé emelte mindkét kezét, s ezzel egyúttal a ficánkoló Pascalt is.
” Leena a kés!” - kiáltotta Carmen, s ő tudta mit kell tennie, de mielőtt kihúzhatta volna Shae elkapta remegő gyenge kezét.
– Mit akarsz te azzal? - vigyorgott képébe. – Te már itt fogsz megdögleni! Hálásnak kéne lenned nekem! Kíméletes halál ez, az ővéjükhöz képest, meg kéne köszönnöd! - hajolt arcába. – Igen, igen, hálásnak! - bólogatott.
– TŰZ! - adta ki a parancsot Sting Kapitány, s az ágyúk eldörrentek. Egyetlen pillanatra a világ megállt körülötte, mintha az idő lelassult volna, hallotta a golyók süvítő hangját, s robbanásukat, ahogy becsapódnak a tükör sima fekete sziklákba. Ami ezután következett maga volt a megtestesült pokol…
Az egész világ remegni kezdett körülötte, a tenger, a mennyezet, a hajó, a sziklák, minden. A fekete kövek fülsüketítő csikorgással omlottak össze, ezernyi apró éles szilánkra robbantak szét a levegőbe, s tűesőként hullott rájuk. A megmaradt pár hordó olajat a törmelék szétzúzta, s a kifolyó olaj szinte azonnal lángba borította a hajót. A tűz mindenhol elterjedt vöröses narancssárgás fénybe hozva ezzel mindent. Az égből hulló vastag kőszilánkok bombákként zuhantak a fedélzetre, daraboka szaggatva a padlót. A maréknyi kalózsereg hangos kiáltások és jajveszékelések között próbált menekülni, de akit nem is szaggattak szét a sziklák az a tűz áldozata lett. Néhányan eszüket vesztve az lángoló rémálomtól a vízbe vetették magukat, de a halál ott se volt kegyes hozzájuk.
A hajó veszedelmesen rengett alattuk, egyre vadabbul, míg nem hirtelen megpördült. Shae hisztérikus nevetésbe tört ki, ahogy körbe nézett, s eszét vesztve sikongatott, teljesen megőrült. Még is számára ez menekülési út volt, a hajó imbolygása miatt sikerült lelöknie magáról és oldalra vetődve megmarkolta a hasában lévő kést. Összeszorította fogait, s minden erejét latba vetve húzta ki a pengét, de az nem adta könnyen magát. Fájdalmas ordítás tört fel belőle, ahogy megszabadult tőle, s hangosan lihegve tekintett le a véres pengére. A fény különösen csillogott rajta, mintha nem is vér lenne, hanem valami különös anyag.

Pascal botladozva mászott oda hozzá, magát okolta a történtekért, de mikor meglátta Leena sebét minden reménye elhamvadt. A seb nagy volt és túl mély ahhoz, hogy bármit is tehessen ellene. Keserű bánat lett rajta úrrá, ahogy a haldokló lányra tekintett.
”Nem! Nem adhatom fel, még nem!”- mondta magában.
– Lee, - bújt hozzá. – Sajnálom, ez az én hibám… - Leena válaszolni akart, de torkán akadtak a szavak, a felbugyogó vér köhögésre kényszerítette. – Tarts még ki egy kicsit! Ki jutunk, innen ígérem! Haza megyünk és meg fogsz gyógyulni, csak ne add fel! - hangja remegett és könnyeivel küszködött. Tisztában volt vele mindez csak hazugság, innen nincs kiút, de agya még is rendíthetetlenül küzdött, keresett kutatott egy apró reménysugár után. Kétségbe esetten tekintett szét, s ekkor meg látta Leena táskáját a földön.
” A gyertya!” - suhant át agyán, s rögtön tudta mit kell tennie. Amilyen gyorsan csak tudott futni kezdett, a táska felé, melynek pántját már a lángok nyaldosták. Pascal át ugrott egy égő fadarabon, majd kikerülve egy mélyen tátongó lyukat a padlóban a táskához ugrott.
Egész teste remegett, mostanra ő is elérte korlátait, és a ránehezedő stressz szét lassan kezdte összeroppantani. Fellökte a táska tetejét, és kutakodni kezdett benne.
” Tudom, hogy itt van! Itt kell lennie!” - bíztatta magát, majd apró kis mancsa elérte a gyertyát. Ebben a pillanatban dobhártya szaggató reccsenés hallatszott, mintha maga a világ hasadt volna ketté. Pascal érezte, ahogy a táska vészes gyorsasággal csúszni kezd oldalra. Kilökte magát s látta amint a hajó kettéhasad, középen vízsugár tör fel, hatalmas csápokban törve, zúzva.
”Nem!” - futott végig agyán. Egy szikla csapódott be mellette, riadtan ugrott odébb és szemével Leenát kereset. A lány a túl oldalon feküdt, látta amint ő is lassan a víz felé csúszik, a befelé forduló hajó darabon. Szájába kapta a gyertyát s ugrándozva felé iramodott, de minden lépésért küzdenie kellett. A szikla zápor egyre erősebb lett, hallotta a szírének kiáltást, míg a lángoló hajó minden pillanatban tovább repedt. Maga sem tudta eldönteni mitől kéne jobban tartania, hogy a hajó előbb süllyed el, mint hogy elérné Leena vagy éppen előbb gördül át hasára, netalántán a felmászó szirénektől vagy a szikla esőtől?
”Gyerünk már!” - szólt idegesen, ahogy kiugrott egy felé csapó víz csáp elöl. A kettétört hajótest minden percben távolabb kerültek egymástól, Pascalnak fel kell mászni a hajó orrához, ahol a legkisebb volt a rés. Újabb kő süvített el füle mellett, apró szilánkok álltak testébe, de nem adta fel, csak futott és futott, míg nem elérte a faragott test egyik részét és gondolkodás nélkül lökte el magát.
Épp hogy sikerült megkapaszkodnia a szétzúzott csonka faragott sellőben mely a hajó orrán díszelgett. Egyetlen pillanatra ő maga is azt hitte a mélybe zuhan, de valami isteni csoda által a hajó megbillent az ellenkező irányba és ne koccant néhány sziklának. Pascal azonnal felküzdötte magát s félholt barátja felé vette az irányt. Innentől már minden gyorsaságán múlott.

Homályosan hallotta csak Pascal hangját, megakarta mondani neki, hogy ne hibáztassa magát de képtelen volt. A gondolatok egymást kergették fejében, minden pillanatban tovább kínozva őt. Emlékképek peregtek a szeme előtt, egy idős papról, aki arra kérte öljön meg valakit, egy fehérköpenyes magas férfiról, ahogy a kezében lévő kést egy kisgyerek testébe mártja. Újra látta maga a előtt a megkínzott embereket, kik segítségét kért hogy aztán elárulhassák. Egy tömeget látott, amint egymásnak esve öldöklik egymást… de miért?
” Miért?” - kérdezte magától. Felrémlett előtte Shae és Sting Kapitány, amint egymás kezét fogták az asztalnál, hallotta Sting szavait amint kiadja a parancsot saját emberei legyilkolására. Látta amint Kobu, Dai, Katsu, és a többiek újra ott ülnek a hordó előtt, s hirtelen bevillant előtte Katsu véres arca, amint kapaszkodik társa lábába. Keserű fájdalom öntötte el.
” Átvertek, csak egy eszköz voltam nekik, egy senki.” - mondta halkan magában. Érezte, ahogy elméje lassan feladja a harcot, tekintetét az égre szegezte és látta a holdat amint ott ragyog az égen. Ez a hold hozta el számukra a rettegést, a véres poklot, a halált. Teste lüktetni kezdett, immáron nem érezte lábában a fájdalmat, az égető lüktetést oldalában, vagy a hideg jeget gyomrában. Minden egyetlen lüktető dübörgő fájdalommá állt össze mely most elméjének kapuit ostromolta. Szemébe könnyek szökte. ” Mi történt ezzel a világgal? Mikor lett ilyen?” - kérdezte magától. Hangos reccsenést hallott, amint a remény utolsó szikrája is elaludt benne, s csatája a világgal véget ért. Biztos volt benne hogy a világ szakadt ketté, és érezte amint lassan csúszni kezd lefelé.
Elméjében Morten gonosz vérszomjas nevetését hallotta. ” Miért fáj ennyire? Miért történik ez?” - kérdezte magától. Már nem érezte karjait, nem érezte lábait, csak a fájdalmat, mintha egyetlen izzó fájdalommá vált volna. Tudta hogy sír, de nem érezte az arcán legördülő könnycseppeket, lelkében a kegyetlen harc véget ért a világgal szemben, s nem maradt más utána csak kietlen pusztaság, s fájdalmas csönd. Csúfos vereséget szenvedett, hibába volt minden erőfeszítése, a világ legyőzte őt, összeroppantotta és apró darabokra törte lelkét. Ahogy arcát elfordította a mennyezetről látta amint Sting kapitányremegő kézzel emeli pistoláyt egy szirénre, s görcsösen kapaszkodik. ”Segítenem kell rajtuk! - villant át fején. ”Harcolnom kell…” - mondta magának, még is ekkor megtorpant. – ” de miért?” - tette fel magának a kérdést. - ” Miért? Kikért? Ezekért az emberekért?”- hangja üres volt, kiveszett belőle az élet. ” Ezekért a szörnyetegekért? Hazugok, becstelenek, kétszínűek, velejükig romlott mocskos emberek. Olyanok, mint a démonok…” - hirtelen megjelent előtte Emerald alakja amint széles vigyorát felvillantja, és tudta csak külsejük különbözik, más nem. ” Csak kihasználtak…” - ismerte be keserűen. ” egy darab hús voltam nekik semmi több. Ez az egész csak egy álca! Az egész világ hazugság! Mindenki!” - testében fájdalmas levertség uralkodott el, borzalmas volt számára a tudat. ” … önző undorító gyilkosok!” - mondta ki végül igazságát. Eszébe jutott családja, Pascal, Sebastian, céhhe, mestere. ” Miért harcolok én?” - kérdezte hirtelen magától. ” Egy ilyen világért ahol szörnyetegek élnek? Ahol eltapossák egymást, ahol cserbenhagynak?” - a szavak csak úgy folytak már maga sem tudta miért, még is ki kellett mondania. ” Egymást szennyébe fulladnunk bele, mint a férgek.” - mondta ki végül. Anyja arca jelent meg előtte, amint kisgyermekként arcát simogatta, és csodás történeteket mesélt neki, hősökről, hercegnőkről, csodákról. ” Miért mondták nekem hogy ez egy boldog hely?” - kérdezte hirtelen magától, de már tudta a választ. ” Ők is csak hazudtak… a saját nyomorunkból is csak hazugságokkal próbálunk kitörni.” Hirtelen önmagára is dühös lett. ”Miért hittem el, hogy létezik? Heh… szánalmas vagyok csak egy szerencsétlen hülye picsa… egy bábu, amit arra használnak, amire akarnak…” - ismerte be végül. Ekkor megérezte lábán a jéghideg tenger érintését, s tudta közel már a vég. ” Nincs itt semmi csak fájdalom és a halál... nincsenek kincsek, nincsenek szerelemek, nincsenek bajtársak. Becstelen hazug kétszínű férgek mind, akik a pokol legmélyebb bugyrába hoztak… ide a halál torkába meghalni.” - a szavak hideg zuhanyként érték, érezte, ahogy elmerül a vízben, s teljes csönd borult rá. A jég hideg víz szúrta bőrét, a só égette szemét, de ő nem csukta be. ” A saját gyarlóságuk és mocskuk áldozata leszek én is… mondta ki végül. Innen lentről a világ teljesen másnak tűnt, nem látta a vért, nem látta halálának hozóit, csak foltokat. A tűz nem volt félelmetes és kegyetlen, sőt mintha oda fent táncot jártak volna. Eszébe jutott az este mikor mindent elvesztett, akkor is így látta a tűzet. Boldognak, melegnek, barátságosnak, családja is barátai mind ott táncoltak körülötte.
” Lehet akkor ott meg kellett volna halnom…” - gondolta, s szemét leemelve a tűzről meg látta az előtte váró szirént. Kezein lévő mély repedésekről felismerte, s szemeiben gyilkos láng égett, bosszút akart. Ő még sem tett semmit, szájából levegő tört fel, nem bírta tovább visszatartani lélegzetét, de ekkor egy torz hangra lett figyelmes. Nem értette a szót, de oda kapta fejét, s egy pró kis zöld valamit pillantott meg.
” El kell érned! LEENA ÚSZ!” - üvöltötte Carmen, s Leena végre meghallotta hangját, kezét nyújtva Pascal felé fordult felé, s innentől a világ felgyorsult. Láttam amint a kis barátja körül halványzöld derengés jelenik meg és egy apró fény lobban fel. Testébe éles karmok hasítottak, de egy másik erő magával rántotta…

Cooming Soon!

A Liliom tipró

A különös érzés nem múlt el, az idő megszűnt körülötte. Teljesen elnyelte a sűrű, puha sötétség, nem érezte testét s már a gondolatok sem kergették egymást fejében. Csend volt, mélységes csend.
Ez a csend más volt, mint az eddigiek, nem hagyott hideg, jeges űrt maga után, nem bántotta úgy mint ezelőtt. Gyengéd volt és puha. A sűrű sötétség körül ölelte testét s most először nem félt, nyugodt volt, teljesen nyugodt. Már nem számított neki senki, nem bántotta senki, teljesen biztonságba érezte magát.
Sokáig nem érzett semmit, csak lebegett egy ismeretlen helyen, s saját lélegzetét hallgatta, majd halk visszhangok érték el őt. Ismerős volt számára a hang, de nem akart gondolkodni rajta, kié lehet, csak csendben hallgatta tovább. Ő maga sem tudta miért, de jóleső érzéssel töltötte el, a hang. Később új hangok is megjelentek, róluk már biztosan tudta, hogy idegenek, nem ismeri őket, mégsem zavarta. Mintha elfejtette volna a félelem érzését, soha eddig nem érezte magát ilyen biztonságban. Biztos volt benne hogy itt soha senki nem árthat neki. A hangok egyre élénkebbek lettek, vidámságot és életet sugároztak, ami őt is jó kedvre derítette. Később viszont megjelent egy ismeretlen érzés is, amit még soha nem érzett. Furcsa izgalom volt ez, mintha mágnesként vonzaná valami őt. Kellemes melegség és vágyakozással teli izgalmat érzett valahol messze. Engedte, hogy az érzés magával húzza, mely egyre csak nőtt és nőtt. Mint egy apró szikla, mely lassan de biztosan nő, s végül már hatalmas máglyaként lángolt. Féktelen vágyat érzett, kellemes bizsergés járta át, s érezte, már ő is lángol. De ez a láng nem égette meg, forró volt és heves, de boldoggá tette, élettel töltötte fel. Lüktető boldogság áradt szét benne, melyet még sose érzett.
Nem tudta, mikor ért véget az érzés, de valahogy mégis érezte, hogy mély álomba merül. Az éj most nem gyötörte fájdalmas álmokkal, s kínzó emlékekkel, békésen aludt egészen másnap reggelig. Ám a nap első sugarai nem voltak hozzá kegyesek, kínzó fejfájással ébredt. Alig bírta meg mozdítani fejét, majd rájött, gyomra is borzalmasan émelyeg, miközben torka furcsa módon kapart. Nyögve fordult oldalra, s lassan kinyitotta szemét.
” Mi a fene ez?” - kérdezte magától, nem emlékezett, hogy összeszedett volna valamit, sőt idejét se tudta mikor volt utoljára beteg, leszámítva a folyamatos sérüléseket, de azt betudta munkahelyi ártalomnak. Pascal mellette szuszogott a párnán, apró testét fekete koszréteg borította.
” Hát ez meg?” - kapta fel a fejét, de azonnal vissza is hanyatlott a párnára. Majd’ szétrobbant a feje.
” Én óvatosabb lennék a helyedben!” - szólalt meg kuncogva Carmen.
” Óvatosabb?” - kérdezett vissza.
” Igen, másnaposan nem tanácsos ugrálni.” - felelte még mindig felettébb vidáman.
” Hogy érted, hogy másnaposan?”/ - akadt meg Leena. ” Én ittam?”
” Hát nem éppen a szó szoros értelmében de, igen, ittál.”
Leena ezt nem tudta mire vélni, biztosan emlékezett rá, hogy még a konyháig sem jutott el, sőt utolsó emléke az volt, hogy ledobja magát a kanpára és aztán…
Egészen eddig semmi furcsát nem talált a történtekben, sőt kifejezetten kellemes emlék volt számára, de most szöget ütött fejébe az a bizonyos tény, hogy mégis mi történhetett. Bárhogy is próbált magyarázatott találni, semmi értelmeset nem tudott kiötleni. A vele történtek inkább illettek volna egy álomba, mintsem a valóságba, de a tény, hogy másnaposan fekszik az ágyában, és hogy legutolsó emléke is tegnap délutánról van, nem ezt támasztotta alá.
– Mi az fene történt velem? - szaladt ki hirtelen száján.
” Volt egy kurva jó estéd!” - vágta rá Carmen vidáman. ” Pontosabban inkább nekem, te pedig belekóstoltál!” - helyesbített kuncogva. Szavai csak még tovább tetőzték Leena kérdéseit. Felülve vette észre hogy teljesen meztelen, szobájában ismeretlen holmik hevertek szanaszéjjel, egy ismeretlen cipő egyik párja az asztalon hevert s ő ámulva tekintett szét. Ahogy lehúzta magáról takaróját egy fekete csipkés tangát látott meg lába mellett. Kérdő tekintettel vette fel a csipkés csodát.
– Ez meg kié? - kérdezte fenn hangon.
” Az enyém, akarom mondani, most jelenleg a tiéd! Ugye, milyen jól néz ki?”
” MI VAN?” - akadt ki, arcára döbbenet és megrökönyödés kettősége ült ki. ” Mi az hogy a tiéd? És hogyan került ide? MI FOLYIK ITT, CARMEN?!”
Carmen válaszul megint felkuncogott.
” Amíg aludtál buliztam egy kicsit!” - felelte.
” Hogy mit csináltál?!” - a válasz annyira abszurdnak tűnt számára, hogy szinte fel sem fogta.
” Majd a kis görcs elmondja!” - hagyta rá Carmen.
” Hé, ez nem válasz!” - szólt rá Leena de, ekkor meghallotta Pascal halk nyögését.
– Pas, jól vagy? - fordult fel azonnal, de rögtön meg is bánta, fejébe újabb fájdalom hasított. Nyögve húzta lábait maga alá és térdein ülve meredt a kis állatra.
” Hogy az a…” - szitkozódott halkan magában. Pascal, kinyitva kicsi szemét nézett fel rá, majd egyetlen másodperc alatt kipattantak szemei és hangos kiáltással ugrott rá.
– LEEENA! - kiáltott félig síró hangon, ahogy arcára tapadt.
– Ő… jó reggelt. - felelte megilletődve.
– De örülök, hogy visszajöttél!
– Vissza? - kérdezte értetlenül. – Mégis honnan?
– Fogalmam sincs! - felelte még mindig örömkönnyekkel küszködve a kis kaméleon.
– Heh? - nyögött fel. Kezdett teljesen elege lenni a dologból. – Pascal, - kezdte, ahogy lecuppantotta arcáról a kis állatot – mi történt?
– Egyszer csak eltűntél és egy Carmen nevű volt itt helyetted, de teljesen úgy nézett ki, mint te! - kezdte hadarni a kis állat.
– MICSODA?! - esett le Leena álla az ágyra.
– És elköltötte az össze pénzünket Leena! AZ ÖSSZESET! - kicsiny szemeibe újra könnyek gyűltek a fájdalmas emléktől, de ez őt most egyáltalán nem érdekelte. Dermedten meredt még mindig lógó állal Pascalra és próbálta felfogni, amit mondott. A sokkoló tény, hogy Carmen megjelent olyan volt, mint egy rossz vicc. Az állítólagos nőszemély eddig csak fejében zargatta, és ez már éppen, hogy baromi sokk volt számára a szó minden értelmében, de hogy most meg is jelenik?! Egészen eddig úgy gondolta, hogy Carmen csak egy rossz vicc, amit az elméje űz vele szórakozásból, de ez az elmélet ezennel teljesen szertefoszlott.
– Lehetetlen… - suttogta maga elé.
” Pedig igaz.” - hallotta a hangot. ” Már mondtam neked, én nem valami kósza gondolat vagyok a fejedben.”
– Leena, jól vagy? - nézett rá aggódva Pascal.
– Igen, csak én… - kezdte.
– Nem kell magyarázkodnod. - vágott közbe gyorsan. – Én se értem micsoda ő, de kiderítjük, okés? - nézett rá, azzal a bizonyos örök optimista mosollyal, amit Leena annyira szeretett. Apró mosoly jelent meg arcán és bólintott, bár élt a gyanúperrel, hogy Pascal kissé félreértette. Ő még most sem értette, mi történt tegnap délután óta, bár egyben már biztos volt. Nem csak átaludta …

Két órával később már, a céhház felé tartottak, s Pascal épp az imént fejezete be élménybeszámolóját a tegnap történtekről. Leena teljesen le volt sokkolva, szó szerint köpni-nyelni se tudott. Képtelen volt felfogni a tényt, hogy Carmen képes hús-vér alakot ölteni, s most ezt meg is tette. Ezernyi kérdés vetődött fel benne, de egyetlen egyre se tudta a választ. ”Miért pont most? Ezután bármikor elő tud jönni? Ki is ő valójában? Hogyan lehetséges ez? Hol voltam én addig? „ - de a legrejtélyesebb még is az a leírhatatlanul fantasztikus érzés volt, amit át élt. ” Egyszerűen semmihez nem tudom hasonlítani…” - sóhajtott fel magában. Soha még csak hasonlót se érzett, ebben tökéletesen biztos volt, de ki se bírta verni a fejéből az emléket, újra érezni akarta. A kíváncsiság csak még jobban emésztette.
” Hah, nem is gondoltam volna…” - szólalt meg Carmen vidám hangon. Tudta, ő most éppen rajta mulat.
” Mit csináltál?” - szögezte neki a kérdést.
” Ó, azt nem árulhatom el, ilyen dolgok nem gyerekeknek valók, bőgőmasina!” - válaszolta, hangjában ott csengett az élvezet amit Leena idegesítéséből érzett.
A lányt egyszeriben elöntötte a düh és hangosan dobbantott lábával.
– Vele beszélsz ugye? - kérdezte Pascal ahogy lenézett feje tetejéről.
– Igen! - vágta rá mérgesen.
– És?
– Nem mond el semmit. - morogta, s tényleg. Hiába is kérdezte tovább, Carmen nem felelt.
– Hagyd rá, lehet, hogy jobb, ha nem is tudjuk meg.
– Nem! - vágta rá, ahogy benyitott az ajtón. – Tudni akarom! - azt persze már nem tette hozzá, hogy miért, félt, hogy Pascal tényleg szívinfarktust kap. Éppen hogy lecsapta magát a pultra Sebastián máris egy nagy tányér, csokisziruppal leöntött fánkkal ajándékozta meg.
– Jó reggelt! - köszönt neki.
– Neked is. - felelte automatikusan, majd a tényárra esett a tekintete. – Honnan tudtad? - meredt rá elképedve.
– Éhesnek tűnsz, és három napja csak ezt eszed. - nézett rá vigyorogva. Leena csak bólintott, miközben tömni kezdte magába az ételt. A finom ízek egy picit enyhítették mérgét.
– Én mit kapok? - kérdezte Pas csillogó szemekkel.
– Mit szólsz néhány légyhez? Most csaptam őket a konyhában, és félretettem neked. - ajánlotta Sebastián olyan hangsúllyal, mintha legújabb mesteri csodáját ajánlaná.
– Imádlak! - szólt fénylő szemekkel. Seb perceken belül elé is tette az „ételt” és folytatta tovább a poharak törölgetését.
– És hogy vagy? - kérdezte.
– Am ból, cak cétcakad a felem. - felelte teli szájjal, mire a fiú érdekes képpel nézett rá.
– ÁÁÁÁÁÁÁ! Leena-chan! - kurjantott fel egy rég nem hallott hang mögötte. Másodperceken belül meg is jelent a hanghoz tartozó arc is. A sugárzó mosoly, ami Ba’al mester arcán ült, az apokalipszis előjeleként volt ismeretes Leena számára.
– Jó…jó reggelt mester!- erőlködte ki magából a szavakat, ahogy egy túl nagy falatot sikerült lenyomni a torkán.
– Hogy vagy ma Leena–chan? - kérdezte, amint bekapott egy kis fánkot.
– Leszámítva hogy nyúlod a kajám… - nézet rá összeráncolva szemöldökét – tűrhetően.
– Nyúzottnak tűnik az arcod. - jegyezte meg ahogy feltűnően arcába bámult. Leena tekintete egyetlen pillanatra találkozott Sebastianéval, de nem nézett mesterére. – Csak nem ittál? - tette fel a kérdést olyan váratlanul, mintha csak egy gumicsirkét csapott volna az asztalra. A hatás is valami ilyesmi volt, Leenát mintha pofán vágták volna a szavak.
– Mi? - nyögte lángvörös arccal, de ebben a pillanatban az apró kis falat félrecsúszott torkán. – Köh más köh nap köh os? - köhögte könnybe lábadt szemmel.
– Hóhó, berágtál? - kiáltott fel vidáman széles mosollyal arcán Ba’al. – Na végre, már ideje volt felnőnöd Leena-chan! És voltál vízszintesbe is?
Leena nem tudta eldönteni, hogy felrobbanjon, a méregtől vagy inkább elsüllyedjen szégyenében. Minden erejét latba vetve nyomta le torkán a megakadt falatot, hogy szóhoz jusson és főképp levegőhöz. Pascal eközben csak falatozott, nem igazán zavartatta magát két légy között.
– Mester csitt! - szólt rá Leena. – Ne kürtöld már világgá, kérlek!
– Hát arról már lecsúsztál. - jegyezte meg Seb az orra alatt. – Mester, a szokásosat?
– Nem, nem, Sebastián, most csak egy sört, bár … - nyújtotta el az utolsó szót. – Lehet, iszom Leenácskával egy kört! - kacsintott rá vigyorogva.
– Ó, istenem… - sóhajtott fel. – Nem lehetne, hogy inkább ne beszéljünk erről? - tette fel a költői kérdést, de pontosan tudta, hogy Ba’al mester mostantól ezen fog pörögni.
– De! - vágta rá szinte azonnal Ba’al, mitől Leena menten hátast dobott, minek következtében hangos csattanással ért földet. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy ez az igazi Ba’al mester, vagy csak valami álmester.
– Beena ból bagy? - nézet le rá teli szájjal csámcsogva Pascal.
– Egyben vagy még? - nézett ki a pult mögül Sebastián is.
Válaszul csak egy nyögés jött belőle. Ba’al kíváncsian tekintett háta mögé, miközben hatalmas szemekkel így szólt.
– Hát te valami nagyon ütős piát ihattál… - majd kezét nyújtva neki húzta fel.
– Köszönöm. - mondta halkan, ahogy visszaült.
– Tessék egy kis gyomorerősítő. - tett elé egy poharat Seb, s ő kérdés nélkül elvette.
– Tehát mint mondtam, akad más beszélgetnivalóm veled. - kezdett bele Ba’al, majd nagyot kortyolt söréből. – Áhh, arra gondoltam, hogy ha már ilyen szépen cseperedsz, mind mell- és fenéktájékon, akár képviselhetnéd is a céhünket!
” Nem is tudom miért számítottam másra tőle…” - fogalmazta meg magában érzelmeit.
– Mondjuk, például itt van ez a mostani eset Opálban. Egy napja jött egy üzenet, az egyik megbízónktól hogy, köhöm, hogy is mondjam, tegyük tiszteletünket nála. - magyarázta. Leena figyelmét nem kerülte el a mondat vége, de nem szakította félbe.
– Valamint itt az ideje kicsit ápolni régi kapcsolatunkat a Qatro Cerberussal is. Szóval úgy gondoltam, elmehetnél Opálba, és átadhatnál egy kedves kis levelet útközben Goldminenak is! - nézett rá széles mosollyal.
– Gondolom, nincs választásom! - adta meg magát.
– Nincs bizony! - felelte mézesmázos hangon, ugyanazzal széles vigyorral. – Tökéletes program másnaposoknak!
Leena mély levegőt vett, majd Sebastiánhoz fordult.
– Összeraknál nekem némi ételt, Seb?
– Hát persze! - felelte, majd elindult a konyha irányába.
– Pascal, vedd gyorsabbra a tempót. - szólt kis kaméleonjának is, aki még gyorsabban kezdte habzsolni a megmaradt pár legyet.
– Ó, drága Leena-chan, tudtam én, hogy számíthatok rád! - ölelte meg vállát, amit ő kevésbé díjjazot. – Mielőtt elindulnál, azért öltözz át, ez, hogy is mondjam, túlságosan szolid. - nézett végig ruháján. – Vegyél fel simulós bőrszoknyát, de nehogy hosszút, és hozzá neccharisnyát, hogy..
– Nem, maradok a farmerban. - felelte rideg hangon.
– Akkor legalább szaggasd ki, majdnem a combod felét eltakarja, és a fenekedből is csak a formája látszik! - sopánkodott a mester.
– Nem.
– Ajj, most miért vagy ilyen rideg? - nehezményezte Ba’al gyerekhangon. – Viszont a fölsődet mindenképpen cseréld le, alig látok valamit azokból a formás didkókból. - nyávogta tovább. Isteni szerencséjére Sebastián eközben visszaért táskájával. Felkapva a teli tömött Pascalt, válasz nélkül indult is.
– Viszlát, Mester! Szia, Seb! - intett nekik, s azzal elindult.

Hazaszaladt még néhány holmiért, s azonnal el is indult volna, ha tudta volna, hova kell mennie. Kénytelen volt visszamenni a céhbe és kérni egy pontosabb útbaigazítást mesterétől. Persze Ba’al nem hagyta szó nélkül a dolgot, minek végül Leena pufogva indult el felkutatni a már ismert céhet. Az út jóval hosszabb volt, mint várta, s körülményes is, s míg odaért, százszor is megbánta, hogy elvállalta.
Végül mégiscsak sikerült meg találnia egy igen csak terebélyes kis városkában a keresett helyet. A céh híres volt elvetemült mágusairól, sokan csak „vadak”–nak hívták őket, s ahogy közelebb ért, meg is értette. Már távolról hallotta a zajt mely bentről jött.
” Mintha csak otthon lennék…” - jegyezte meg magában.
Megállva az ajtó előtt, elővette a levelet, melyre nagy díszes betűkkel írták a céhmester nevét.
– Mi az?
– Semmi, csak erőt gyűjtök. - felelte.
Pascal mélyen magában egyetértett, olyan volt ez, mintha más házába akarnának be menni, hívatlanul. De nem állhattak ott örökké, így hát nagy levegőt véve belépett. Odabent, ha lehet így mondani, vad bulit tartottak. Az asztalok tömve voltak, a levegőben sörszag terjengett, s néhol még egy-két „baráti” összecsapás is felfedezhető volt, pontosabban Leena bízott benne, hogy csak „baráti”. A hatalmas ebédlő túlsó oldalában egy pultot fedezett fel, s azzal a lendülettel ki is tűzte céljául. Ha valaki tud neki segíteni az csakis a csapos lehet, vagy legalábbis erősen bízott benne.
- Hé! - szólt egy hang mögötte. - Téged még nem láttunk erre! - tette vállára a kezét. Leena megszeppenve fordult meg a mély, öblös hangra.
- Mert nem is ide valósiak vagyunk! - dörrent vissza rá Pascal harciasan, mire a magas, izmos férfi megszeppent.
- Ilyen pofára emlékeznék. – mérte végig őket a hatalmas férfi. - Kit kerestek?
- He? - bukott ki belőlük egyszerre.
- POFÁRA? - akadt ki Pascal, és paprikavörösre vált - hirtelen elfelejtette, mekkora is a méretbeli különbség közte és a férfi között. - Mégis hogy merészelsz ilyen hangon beszélni Lee... - de mielőtt még befejezhette volna, Leena összecsippentette száját.
- Egy bizonyos Goldminet keresünk, Ba'al mester üzenetét hoztam. - felelte mosolyogva, a tőle telhető legkedvesebb hangon
- Az mindjárt más. - bólintott a fickó komoly arccal. - Hé, vesztes! Kísérd el a hölgyet Goldmine-hoz! - kiáltott hátra. Nem sokkal ezután egy ismerős alak bontakozott ki a tömegből. Arcán nem ült oly nagy boldogság, mint társaién, s valahogy lelkesedése se volt akkora.
- Üdv. Rane Iceclaw vagyok. – nyújtotta kezét felé ahogy oda ért. Leenának valahonnan nagyon ismerős volt az arca.
– Üdv Leena vagyok, ő pedig itt Pascal! - mutatkozott be ő is.
- Erre van Goldmine irodája. - mutatott a terem végébe. - Talán még itt is van.
- Hát jó lenne, állítólag fontos a dolog. – sóhajtott fel, hiszen tudta, hogy mi vár rá, ha nem sikerül átadnia a levelet.
- Akkor biztos tud időt szakítani rátok. - felelte a fiú. Egy hosszú lépcsőn haladtak fel, melynek végén impozáns ajtó állt. Abban a pillanatban, hogy felértek az ajtó ki is nyílt. Leenának megfordult a fejében, hogy valami megfigyelőrendszeren keresztül vette észre őket.
- Gyertek be! - szólt ki egy fiatalos hang. Leena orrát tölgyfaillat csapta meg, s követve Ranet haladt az ajtóba. Ám a fiú mielőtt belépett volna, megállt levenni a cipőjét. Hatalmas szemekkel figyelte a fiút, amint hatalmas bakancsát veszi le, majd Pascalra nézett. Kis barátja hozzá hasonlóan tanácstalanul figyelte a fiút. Már éppen szólni akart, mikor Rane csak ennyit mondott.
– Ne kérdezd…
Végül megvonta vállát, s beadta derekát.
” Biztos itt ez a szokás.” - mondta végül magában, s ő is kilépett cipellőjéből. Belépve a szobába kifejezetten hülyén érezte magát, ahogy ott állt, a közép korú szőke férfi előtt mezítláb.
- Jó napot, uram! –köszönt halkan, hangjából mintha kiveszett volna az erő, mire a mester köhögött egyet. Ahogy Ranere sandított, élt a gyanúperrel, hogy egy mosolyt látott át suhanni a fiú arcán, de lányos zavarában nem igazán figyelt rá.
- Leena egy üzenetet hozott Ba'al mestertől. - foglalta össze röviden a dolgot, mire Leena csak hatalmas szemmel meredt rá. ” Talán hallotta volna? Vagy minden Qatrosnak ilyen jó füle van?”
- Hm.. Rég hallottam már felőle. Csupa fül vagyok. - mondta s szemét Leenára emelte. Bátortalanul lépett előre, a levelet felé nyújtva.
- Parancsoljon! Arra kért, tegyem hozzá, hogy "másban is!". - mondta kissé bizonytalanul. Fogalma sem volt róla miről lehet szó!
Goldmine kinyitva a borítékot, gyorsan végig olvasta a szöveget.
- Á, szóval erről volt szó! - szólt különös mosollyal az arcán - Rane, ki a mostani önkéntesünk?
- Én vagyok. - vakarta meg feje búbját.
- Elnézést, de ha nincs más, akkor én indulnék is... - szólt bátortalanul.
- Én vagyok a jelenlegi önkéntes. – fordult felé Rane, de még most sem értett egy szót se. ” Önkéntes? Mire?” - kérdezte magától. - Vagyis a legújabb feladatot nekem kell elvállalnom, és úgy fest, hogy veled tartok. - tette hozzá, látva a lány arcát. Leena Goldminera emelte tekintetét, ki csak beleegyezően bólintott. ” Áh tehát erről volt szó a levélben, de akkor mire volt a másban is! kifejezés?”
Eközben Pascalnak láthatóan nem tetszett az ötlet. Valahogy sose bírta elviselni a Leena közelébe kerülő férfiakat, leszámítva Sebastiánt, bár valljuk meg őszintén, ő nem is férfiként tekintett rá, még ha a fiú egyértelműen nem mutatott érdeklődést a lányokon kívül semmi másra.
– Tehát velünk tartasz, hova is? - kérdezte a fiút firtatva.
- Egy torony nőtt ki a semmiből Opál városában. - kezdte el Goldmine. – Pont mint…
- Nocturnus! – csapott a homlokára Rane. Ahogy kimondta a szót, Leenának is rögtön lesett. - Amikor Nocturnus feléledt, ott találkoztunk a tornyában!
– Tényleg! – lepődött meg Leena is hirtelen.
- MI VAN? EZ A FÓSZER ISMER TÉGED? - akadt ki Pascal teljesen. Apró kis teste újra paprikavörösben pompázott.
- Ja, Pascal! - szól rá halkan Leena. - Öm elnézést!
– Hé, hé, álljunk csak meg! - kezdte újra Pascal, de még mielőtt belemerülhetett volna, Leena lekapta a fejéről és a táskájába tömte.
- Ne is figyelj rá! - legyint a kissé rémülten néző Ranere. - Indulhatunk?
- Hogyne! - felelte amint az ajtó felé indult. Gyors köszönéssel távoztak is, s becsukva az ajtót, Rane nekilátott cipőjét visszavenni.
- Én csak azért vettem le őket, mert az első alkalommal nekem kellett padlót cserélni a szögek miatt… - jegyezte meg miközben felmutatta a cipő talpát.
Leena arcára egyszeriben sok féle érzés ült ki, de a leghangsúlyosabb talán a „de hülye vagyok!” arckifejezés volt.
- Ó! – próbálta leplezni a benne dúló érzelmi vihart. - Azt hittem ez valami szokás...
A lépcsőn lefelé haladva Leena elmélázott egy pillanatra Rane illatán. Hideg volt mint a jég, kemény mint a fagy, mégis kellemes üde. Derengett neki hogy a fiú jégmágiát használ, de nem mert volna rá megesküdni.
– Várunk valakire? - kérdezte amint az éget kémlelő fiút nézte.
- A társamra. – felelte, amint a fűre heveredett. - Már úton van. Ne ijedj meg tőle, nem harap. - mosolygott Leenára. A lány nem igazán értette, de már nem foglalkozott vele. A mai napon igen csak sok dolog jutott neki, amit nem értett, s már feleslegesnek látta ezen idegeskedni. Nem sokká egy hosszú fekete csík jelent meg az égen, mely néhány kört leírva felettük le is szállt. Életében nem látott még ekkora kígyót, s ennyire rémisztőt sem. Hatalmas szárnyai denevérekhez hasonlatos volt, farkán éles pikkelyek lengedeztek. Ösztönösen hátrált, míg Rane olyan nyugalommal lépett mellé, mint ha csak egy édes kiskutya lenne.
Pascal pechjére ekkor dugta ki kis fejét a táskából.
- Hallod, jó lenne, ha leszo... - kezdte morogva, majd szeme a hatalmas kígyóra esett. - MI AZ ISTEN?! TÁMADNAK FUTÁS!!! - ordította, amint másodpercek töredéke alatt feliszkolt fejére, és elbújt a haja alá.
- Ő itt Arisa. - szólt Rane teljes nyugalommal hangjában. - A légynek sem árt, amíg nem éhes. – tette hozzá vigyorogva. Leena élt a gyanúperrel hogy, élvezi a helyzetet. Hirtelen egy sötét Rane jelent meg lelki szemei előtt, aki Arisát használva zsarolja a kis falvakat adjanak neki munkát… igen morbid elképzelés volt, de volt esélye.
” Rettentően vicces…” - morogta magában Leena.
- Hogy érted, hogy amíg nem éhes? - adott hangot kételyeinek.
- Úgy, hogy mi leszünk a vacsora! - kiáltotta Pascal. - TÜNJÜNK INNEN! Én mondtam, hogy nem kéne ide jönnünk! - hadarta. - Én mondtam, én mondtam, én mondtam! -
– Nem mondtál te semmit, csak tömted a fejed! - szólt rá Leena.
- Amikor éhes, akkor általában egy erdőben hajkurássza az őzeket. - magyarázta, majd egy pillanatra elhalkult, s mintha elbambult volna, majd határozattan fordult Arisa felé. - Igenis hajkurászod, a vadászat nem arról szól, hogy szívrohamot kapjanak ijedtükben! - dorgálta a hatalmas kígyót.
” Van vér a pucájában, azt meg kell hagyni.” - jegyezte meg magában.
- Öm hát oké... és szól, ha éhes? - kérdezte.
- Hallani fogjuk. – felelte, ami igen csak újabb kételyeket ébresztett benne. Nem tudta hogy itt akkor most csontjaik ropogására kell gondolnia, vagy éppen Arisa korgó gyomrára. - Te hogy utazol? Repülsz vagy vonat? - nézett rá amint felpattant hátára.
- Repülsz? Már mint hogy rajta? – nézett rá hatalmas szemekkel.
- VONAT! - kiáltott közbe Pascal szinte már hisztérikus állapotba kerülve.
- Sokkal gyorsabb, mint vonattal menni, és nincsenek kalauzok, a hideg pedig nem zavar.
- Engem igen! Hüllő vagyok, ha lehűl a testem, akkor meg is hallhatok! - magyarázta, amint Leena arcára cuppant.
– Na ne mondd. - nézett rá apró ponttá szűkült szemekkel. Ismerte már ezeket a hatalmas, könyörgő szemeket és teljesen immunis volt rájuk. Sajnos az élet meg is követelte tőle, hiszen ha Pascal többször nullázta már le kasszájukat ezekkel a szemekkel a kis állatkereskedésben.
– Szerintem repüljünk.
- MI VAN? TE MEGŐRÜLTÉL? - kiáltott rá. Hófehér arcán félelem és megrökönyödés tükröződött, lábai apró nyárfalevélként remegtek arcán
- Már elnézést Mr. Gitauszi bambusz kosár úr, mennyibe is került a legújabb függő pihenő házikója? - kérdezte tőle éles hangon.
- Hát... háá ...- motyogta zavartan, érezte vesztét. - Ez mégis hogy jön ide?
- Ó, csak úgy, hogy gondoltam, emlékeztetlek rá ...- nézett rá szigorúan - hogy az e havi lakbér a te kényelmedre ment el!
- De hát... - próbálkozott.
- Infláció - adta meg a kegyelemdöfést Leena. - Ahogy mondani szoktad, szóval repülünk! - jelentette ki azzal a kígyó elé lépett és óvatosan felült a hátára. Pascal immáron nem szólt semmit, csak Leena topja alá bújva lapított, s halkan imát suttogott a túlélésért.
- Igen, ég sárkányölő, de ettől függetlenül nem tud repülni, legalábbis tudtommal. - magyarázta Rane a kígyónak. ” Mi az, hogy nem tudok repülni?” - kérdezte magában. - Tudod, merre van Opál? Remek! Akkor indulunk! - szólt hátra. - Kapaszkodj belém. Ha véletlenül leesel, ne ess pánikba, érted megyek.
Leena csak bólintott, bár egyáltalán nem félt az eséstől. Lassan emelkedtek fel, egészen a fellegekig.
Odafent jóval hidegebb volt, mint lent, de a lélegzetelállító látvány mindenért kárpótolta. A nap sugarai aranyos csipkét festettek a tovaszálló felhőkre a kék égen. Leena kinyújtva kezét megérintett egy-egy bársonyos fehér pamacsot, s jókedvűen nézte, ahogy kezét vékony ködréteg burkolja be egy pillanatra.
Később a tájat is szemügyre vette mely alattuk terült el. Onnan fentről minden aprónak és pindurkának tűnt, mintha csak játékok lennének egy asztalon. Szórakozva figyelte az alattuk kanyargó folyót, az apró, pici piros tetőket, melyek között vékony sárgásbarnás csíkok húzódtak. A vékony kis utak, elhagyva a vörös tetőket, tovább futottak keresztül-kasul erdőkön-mezőkön. Hatalmas erdők felett haladtak át, melyeket vékony kis patakok szeltek keresztül. Észre sem vette, hogyan múlt el felettük a délután, s hogy a nap lassan kúszott a távoli horizont alá. A Vöröses izzó korong sugarai eleinte bíborvörösre majd mély, lüketető lilára színezte az eget, ámulatba ejtve ezzel a lányt. A felhők narancssárgából lassan egyre sötétebbé váltak, mígnem megjelentek az éj első csillagai.
- Lassan sötétedik. - szólalt meg Rane, mire Leena összerezzent. Ő már valahol máshol járt, messze innen egy régi-régi emlékben, mikor még Asmor hátán utazott gyermekként. - Ha éjjel is repülünk, csak holtfáradtan, éjfélkor fogunk megérkezni. Tudsz valami helyet a közelben, ahol megszállhatunk? - kérdezte tőle, de válaszul csak megrázta a fejét. Igazából azt se tudta, hol vannak.
- Nagyjából… - kezdte, de hírtelen elhallgatott. - ... Doranna környékén vagyunk.[/color] - fejezte be hirtelen.
- Öm Rane, te ilyenkor mit csinálsz? - kérdezi kíváncsian Leena, mostanra már komolyan kezdett aggódni társa szellemi épségért. Bár azt se zárta ki, hogy valami céhféle, különleges szokás ez.
- Amikor elhallgatok? - kérdezte, mire ő bólintott. - Ne haragudj, mindig elfelejtem. Arisával beszélek. – magyarázta.
- Mármint a kígyó leánnyal?
- Pontosan. Jó néhány hónapba telt, de megtanultunk beszélni egymással.. Illetve ő velem. - pontosított. - Az emberi beszédet érti, de ő csak sziszegni tud. A mágiája azonban kárpótol érte. Gyenge telepátia, amivel érzelmeket, és most már szavakat is tudunk közölni.
–Aha. És akkor ő érti, amit mondok most?
- Szerintem még jobban is, mint néhány átlagember… - nevetett fel. - Habár azt ne várd, hogy beszélgessen veled. Nem igazán szereti az idegeneket, amit meg is tudok érteni.
- Sajnálom, akkor majd ő... izé... távol maradunk. - ajánlotta fel.
- Kicsit.. bonyolult a helyzet. A legtöbb helyen Arisát vasvillákkal, fáklyákkal és rúnalovagokkal fogadják, mintha le akarná rombolni a városokat. Mint a te reakciód az udvaron, csak kicsit eltúlozva. - sóhajtott fel. - Viszont, ahogy látom, ott egy fürdő. Ott fogunk aludni. - tért el hirtelen a témától. Hangjából erős határozottság érződött, így hát Leena csak bólintott, egyébként se lett volna más ötlete vagy kivetnivalója egy kellemes fürdő ellen, különösen nem egy ilyen nap után.
Nem sokkal ezután Arisa egy kisebb tisztáson szállt le, nem messze a város szélén lévő fürdőtől. A fák közül látni lehetett a fürdő sárgás fényeit.
- Köszönöm a fuvart, sajnos nincs nálam szarvas vagy borjú, amivel meghálálhatnám, - mondta. - de ha látok valamit neked a konyhán, majd kicsempészem. - kacsintott rá.
- A dombokon már láttam néhány érdekességet. - tolmácsolta a fiú szavait. Hiába volt sötét, nem esett nehezére a közlekedés, egyszerűen járt-kelt a fák között. Elérve a fürdőt hunyorogni kezdett a nagy fényár miatt. A falon, a kerítésen, sőt még az ablakok körül is apró lámpák égtek, piros, narancs, sárga s fehér színekben, kellemes hangulatot adva ezzel a helynek.
- Intézzem a szobákat? - kérdezte Rane.
– Hálás lennék! - bólintott, s míg Rane elkérte szobáik kulcsát, tovább szemlélte a kellemes hangulatú helységet. A fényűzést teljes mértékben mellőzte mind a váró, mind a fürdő, mégis volt benne valami elmondhatatlan szépség. Egyszerű, mégis kulturált és tiszta volt. A falakon díszes festmények lógtak, s ahogy megnézte őket, egy nagy, összefüggő történetet meséltek el. - Tizenegyes szoba a tiéd, enyém a tizenkettes, első emelet. - zökkentette ki Rane a falon lévő meséből. - Arisa reggel hasonlóan fog érkezni, mint a céhben. Nekem pedig irány a fürdő! - mondta, majd sietve távozott.
– Mi is fürdünk? - bújt ki Pascal pólója alól.
– Hát gondolom, vagy nincs kedved?
– Dehogynem! Rám fér némi relaxáció ez után a nap után. - sóhajtott fel eltúlzott drámai hangsúllyal.
– Jól van, jól van, inkább menjünk. - hagyta rá Leena azzal szobája felé vette az irányt. Felérve ledobta ruháit, maga köré csavarta az első törülközőt és már indult is lefelé a fürdő irányába. Pascal széles vigyorral ült vállán, egy anyag zsebkendőt kötve ágyéka elé.
– Igazán ötletes. - jegyezte meg neki kuncogva, ahogy a folyóson haladtak.
– Nem értem mi, ebben a vicces?! - kérdezett vissza.
– Hát tudtommal a férfiak leveszik a törülközőt, mielőtt a fürdőbe lépnének. - felelte Leena.
– Ez baromság, ha levenném a törülközöm,
– Ami egy zsebkendő! - jegyezte meg kacéran Leena.
– akkor itt parasztlázadás lenne. Ti ,lányok nem nézitek jó szemmel a meztelenkedést. - jegyezte meg Pascal.
– Lányok? Hogy jön ide a női részleg? - kérdezett vissza.
– Hát oda tartunk, nem?
– Én igen, de te nem!
– Már miért nem? - kérdezett vissza nyávogva Pascal.
– Mert az a női részleg és tudtommal kettőnk közül csak én vagyok lány! - vágott vissza Leena.
– És ha így nézek? - kérdezte amint száját kicsücsörítette, s csábos pillantást vette rá, bár az összhatás inkább volt groteszk, mint szép. Az biztos, Pascal transzvesztitaként igen csak rövid és mély pályát futott volna be.
– Nem! - felelte mély hangon.
– De hát mi egy csapat vagyunk! - érvelt sietve Pascal. – Jóban, rosszban összetartunk, - hadarta hatalmas szemekkel. - kiállunk egymás mellett, és segítünk a másikon, ha baj van, és…és - hallgatott el végül Leena kemény pillantásától.
– Nem. - felelte ridegen a lány, s azzal letette a földre. – A férfifürdő arra van! - mutatott balra szigorúan, míg ő jobbra fordult.
– Ezt nem mondhatod komolyan! Leena! Ne csináld ezt velem, hogy fogok így relaxálni?! - kiabált utána a földről a dühős kis kaméleon, de a lány már nem felelt. – Áááá! - morogta amint elindult a fürdő felé.
Duzzogva ugrált a földön majd felmászva a falra mászott tovább, míg nem ki nem szúrta a vígan sétáló Rane bozontos zöldes kék haját.
” Áhá, itt a fuvarom!” - mondta magában, majd ráugrott a fiú fejére.
– Csá, haver! - köszönt neki, ahogy feje búbjáról lenézett rá.
- Hát te? – lepődött meg. - Nem Leenával mentél?
- De. - felelte morogva - Csak nem engedett be a női fürdőbe.
- Nos.. Nekem viszont lesz egy kis dolgom a fürdésen kívül. - mondta, amint belépett a forró vizű tóba. – a férfifürdő szó szerint kongott az ürességtől, mely hőseinknek kedvezett. - Még szerencse, hogy egyedül vagyunk…
- Csak nem át akarsz kukkolni? – kérdezte, vigyorogva kaján hangon Pascal.
- Ice Make! - mondta halkan Rane, azzal a forró vizű tó végén lévő sziklákra teleszkópot készített - De. - adta meg a választ.
- Nagyon helyes! - dicsérte meg Pascal, kinek hasonló tervei voltak. Amint a hideg lépcsőre lépett a fiú, Pas újabb tanácsokkal látta el.
- Leena orra nagyon jó, szóval csak óvatosan. - magyarázta. – Egyébként mi a terved?
- Először csak megfigyelünk. Belül tükörjég van, tehát mindent kéne látnunk. Te itt nézz bele. - mutatott az adott pontra, majd nagy levegőt véve belenézett . - Hűű…
– Aztaaaaaaaaaaaaaaaaaa! - nyújtotta el hosszan Pascal. - Át kell mennünk! - mondta elhalva amint feje hátrabukott s egy vékony csíkban vér csordogált le nyakán.
- Összevérzed a hajam! - mordult fel Rane. - Kettő-négy-hat… - kezdett bele a számolásba. - Ja, fejeket kéne számolni! Egy, kettő, három.. Hat lány van odaát. És ő ott Leena, leghátul. Basszus, pont nem látni a gőztől!
– Ó, nézd csak azt a vöröset! - súgta Pascal. – Megyünk akkor? – kérdezte sürgetően, arcára már kiült minden perverz gondolata. Innentől képtelenség lett volna letagadnia, hogy a gyengéi a vörös hajú nők voltak.
- Kénytelenek leszünk átmászni… Nem tudsz valamilyen mágiát használni, amivel elterelhetnénk a figyelmüket?
- Nem, de nekem nem is kell! – felelte, majd a falra mászott s onnan nézett le a fiúra. - Viszont ott oldalt te is át tudnál jönni... - bökött a fal vége felé lévő köves részre, majd folytatta is a mászást. Bár magas volt a fal, neki nem jelentett kihívást, sőt a szent cél érdekében akár egy hegyet is képes lett volna megmászni. Fújtatva ért fel a tetejére, és letekintve a mennyország tárult elé. És ott volt ő… a tűzvörös hajú lányka, akit még a pultnál látott meg. Felvéve a fal színét haladt a másik oldalon az éppen át érő Rane felé.
– Hé, itt vagyok! - piszmogta neki. - Kellett volna neked egy paróka... - jegyezte meg fanyarul, ahogy a fiú kirívó hajára tekintett. – Na megyünk?
- Nekem egy szobrot kell faragnom… De lehet, hogy hat lesz belőle. Te kiről kérsz?
- Hm.... a kis vörösről! - vágta rá végül Pascal, azzal felmászott a fiú fejére s kezdetét vette a hadjárat!
A két leskelődő hadjárata kezdetét vette, s tengeralattjáróként haladtak a forró vízben. Mikor elérték Leena közelét, Rane lassan nekilátott a jégszobor készítéséhez.

***

Leena fejét csóválva haladt a folyosón, Pascal hisztije éppolyan kicsinyes és gyerekes volt, mint egy három éves kölyök harca a nyalókáért. De azok az idők elmúltak már, amikor hatni tudott rá ezzel. Szerette Pascalt, jobban, mint bármit ezen a világon, s titkai sem voltak előtte, főleg az elmúlt este után, de az, hogy a női fürdőbe jöjjön vele, sok volt. Újra Carmen és a különös éjszaka körül kezdtek forogni gondolatai. Ahogy belépett a forró fürdőbe, hirtelen régen érzett kellemes nyugalom árasztotta el testét, s csak most jött rá, mennyire is hiányzott neki ez az érzés. Olyan régen járt már fürdőben, hogy alig emlékezett rá, bár ahogy jobban elkezdett gondolkodni rajta, eszébe jutott egy s más…
Élete első csókját azon az estén kapta, mikor utoljára fürdőben volt, még réges-régen Akane Resortban. Most különös módon nem hozta zavarba az emlék, s jóeső érzéssel gondolt vissza rá. Aznap este is valami különös dolgot érzett, olyat, amit még sosem, s ekkor jött csak rá, mit. A két érzés, hacsak nagyon kevéssé is, de hasonlított egymásra. Miközben elmerült a vízben, s engedte, hogy teste csak lebegjen, a csillagokat bámulva gondolatai csak ekörül keringtek. Az, hogy a két érzés hasonlított, nem oldotta meg problémáját, ugyanis semmire nem jutott vele. Idegesítette Carmen mondata is.
” Túl kicsi vagyok hozzá? Mégis mit akar ez jelenteni?” - tette fel már vagy századjára a kérdést. Végiggondolt már minden eshetőséget, sőt, mondhatni az egész életét végig gondolta, csak hogy rájöjjön, mégis mi lehet ez az egész, de így se jutott semmire. Tudatlansága nem csak idegesítette, de frusztrálta is, élt a gyanúperrel, hogy valami rettentő egyértelmű dologról volt szó, valami olyanról, ami egyébként magától értetődő lenne, de neki most mégsem sikerül rájönnie. Biztos volt benne, hogy Carmen meg fog pukkanni a nevetéstől, sőt, talán már most fuldoklik is, ami most csak olaj volt a tűzre. Carmen mindig okosabb és rátermettebb volt nála, és ezen fölényét sosem felejtette el éreztetni vele. Ez az eset csak egy újabb lehetőség volt számára, hogy megint eldegradálhassa, amitől már előre dührohamot kapott. Utálta magát tudatlanságáért, s ez az utóbbi időben egyre többet foglalkoztatta. Elgyötörten sóhajtott fel, az egészben talán az volt a legrosszabb, hogy ez nem egy rossz élmény volt, hetek óta először. A kellemetlen fájdalmas emlékeket már megtanulta elfelejteni, ahogy családját is, de most más volt a helyzet. Biztos volt benne, hogy ez a valami jó volt, hogy örömöt okozott neki, mégsem tudta, hogy mi az. Ha tudta volna, mi az, esze ágába sem lett volna a céhházba vagy küldetésre menni, hanem csakis azzal az egyvalamivel foglalkozott volna. Hosszas vacillálás és gyötrődés után végül mégis megadta magát.
” Carmen.” - szólt halkan, remélve, hogy választ kap.
” Mi van?” - kérdezett vissza érdektelen hangon. Meglepte Leenát, arra számított, hogy Carmen amint lehet kineveti, ehhez képest most semmi rosszindulatot nem hallott hangjában.
” Mondd el, kérlek, mi történt tegnap este?” - nyögte ki nagy nehezen, érezte hogy elpirul, s reflexszerűen merült el a vízbe egy pillanatra.
” Azóta ezen pörgeted magad?” - kérdezte kis meglepettséggel a hangjában.
” Um.” - felelte. De még mielőtt Carmen felelhetett volna egy lány felsikoltott. Leena odakapta a tekintetét, s látta amint a lány egyenese rábámul. Alig telt egy másodperc, s már mindenki öt nézte. Éretlenül nézett rájuk, nem értette mi történt. Kiemelte karjait a vízből s a forró víztől immáron piros karjaira nézett.
” Ennyire rémisztő lenne?” - suhant át fején, ahogy kipirult testét nézte.
- Am... - kezdte volna, de mire felnézett, az össze lány kimenekült a vízből. Egy percig csak kérdőn bámult utánuk, majd megvonva vállát, túltette magát a dolgon. Egyébként is, fontosabb dolga akadt, mint néhány hisztis lánykán mélázni. Nagyot nyújtózva egyet, elmerült a vízben és úszni indult. Hirtelen Pascal illatát hozta a szél, s mellette a már ismerős, jégre emlékeztető illat is megjelent. Nem igazán tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak, hiszen Pascal illatát szinte folyton érezte. Még az sem lepte meg, mikor elhaladt a kővé dermedt Pascal mellett, ki halálos félelemmel figyelte őt nádpálcikájával szájában.
– Szevasz, Pas! - köszönt nyugodt természetességgel hangjában, ahogy elhaladt mellettük.
” Pascal is élvezi a fürdőt...” - mondta magában, majd hirtelen megtorpant. ” Várjunk csak! Pascal, itt?” - kérdezte magától hírtelen, majd rögtön össze állt neki a kép. Szemébe vészjósló lángokkal perdült meg, s a furcsa zöldes folt felé kapva kiemelte a vízből Rane-t és a nyárfalevélként reszkető Pascal.
- TE.... - kezdte vészjósló hangon, miközben szabad kezével melleit takarta, már amennyire lehetett.
- Sz.. Szia!- köszönt elhaló hangon Rane. - Megmagyarázhatom, mielőtt megölsz? - kérdezte remegő hangon, félig melleitől és fáig tőle, miközben hatalmasat nyelt
- Öt másodpercet kapsz! - sziszegte.
- Amikor bejöttél a céhbe, a versenynek csak az egyik tétje volt az, hogy ki jöjjön küldetésre. A másik pedig ez, amiért jelenleg itt vagyok, át kellett jönnöm egy fürdő női részlegébe... És megörökíteni a látottakat. - fejezte be végül. Először azt hitte, rosszul hall, percekig dolgozta magában a hallottakat, mire sikerült ténylegesen felfognia mondanivalója értelmét. ” Hát ezek tényleg állatok...” - könyvelte el magában.
- Egy jó okot mondj, hogy miért hagyjalak életben! - morogta. Pascal immáron hófehér volt.
- Szobrot? - nyújtott felé egy apró jégszobrot bátortalanul. Mesteri munka volt az egyszer már biztos, sőt, Leena élt a gyanúperrel, hogy egy-két helyen a fiú még csinosított is rajta. Majd egy percig nézte a kis szobrot.
- Hm... szép. Ez én lennék?
- Amennyire láttalak.. Igen. - felelte bátortalanul.
- Hm... Meggyőztél, - adta be végül a derekát. - de most húzzatok vissza a férfi részlegbe! - tette hozzá erőteljesebb hangon, azzal meglendítette a két csirkefogót és egy bravúros mozdulattal áthajította a túloldalra őket.
- Haj... - sóhajtott fel, amint összecsapta tenyerét. - Mennyi gond van ezekkel...
Azzal folytatta imént megkezdett úszókörét, a nagynak nem nevezhető tavacska felébe. Hirtelen egy, talán kéttenyérnyi nagyságú szoborkára lett figyelmes, ahogy ott lebegett a víz felszínén.
– Ajándék, mi? - kérdezte hangosan, bár a fürdő már üres volt. Kijjebb terelte a kis szobrot a lépcsőkig, úgy volt vele, majd elviszi, ha megy kifele.
” Amúgy, akkor elmondod?” - kérdezte újra Carment.
” El, de szerintem ülj le.” - javasolt a lány még most is nyugodt természetes hangon.
” Miért, vízben vagyok, nem tudok elesni?!”
” Én szóltam!” - mosta kezeit Carmen.
” Tehát?” - kérdezte ,már-már megőrülve a kíváncsiságtól Carmen.
” Letiportam a liliomodat. ” - jelentette ki.
” MI VAN?” - akadt ki teljesen. ” Nekem nincs is liliomom! Ezért volt ez a sok hűhó?”
” Magasságos Anya, most adj erőt!” - kiáltott fel Carmen. ” Te annyira hülye vagy, hogy már fáj! Keféltem egyet te idióta!” - ordította magából kikelve. Leena hirtelen hatalmas adagot nyelt a fürdő forró vízéből. ” Szexeltem! Tudod amikor a fiú beteszik azt hosszú valamit a lábad között lévő lyukba és...”
” JÓJÓ! Értem, okés, nem kell tovább mondanod!” - vágott közbe lángvörös arccal.
” Hála az Isteneknek!” - sóhajtott fel drámaian Carmen.
Leena egyszerűen köpni-nyelni nem tudott, mindenre gondolt, csak erre nem. Fogalma sem volt róla, most mit kéne csinálnia, vagy egyáltalán kezdenie ezzel. Természetesen jobb volt, hogy tudta, de most csak még több kérdés merült fel a fejében. Kivel? Hol? Miért? Carmen szerelmes? Vagy most neki kellene annak lennie? De hogyan, ha azt se tudja, ki volt az? Bár biztos volt benne, amint megtudja, mi okozta azt a leírhatatlan érzést, azonnal megismétli, most mégsem rohant kifele a fürdőből, hátrahagyva csapot- papot. Érezni akarta az érzést, de fogalma sem volt róla, hogyan és mint. Döbbenten kongó ürességgel fejében állt, ledermedve.
” És... és... milyen volt?” - kérdezte megszeppenve halkan.
” Érezted, nem?” - kérdezett vissza Carmen furcsa pezsgéssel a hangjában.
” Igen, de csak úgy távolról, vagy nem is tudom....”
” Fantasztikus.” - adta meg a tömör választ - ” Elmondhatatlanul jó.”
Volt valami a hangjában, amitől teljesen más lett, bizalmat és kellemes mosolygást tükrözött volna. Leena most először nem érzett haragot vagy megbántást rajta, Carmen vidám volt, és nyugodt. Úgy szólt hozzá, mintha régi barátok lennének, és ő pontosan értette, amire gondolt. Ettől a perctől fogva kettőjük viszonya megváltozott, az emlék nem csak úgy élt bennünk, mint az első alakalom, hanem mint valami olyanként mit együtt éltek át. Nem sokszor hozták szoba később, de még is, ez az emlék összekötötte őket. Csendesen bólintott egy halvány mosollyal, majd kilépett a fürdőből és visszament szállására.
Az éjszaka különös álmot látott. Egy ismeretlen helyen járt, egy meseszép mezőn. Első látásra Carmen várt ott rá, de ahogy közelebb ért, rájött, ő nem Carmen. Még is megszólalásig hasonlított rá, finom rózsaszín selyemben várt rá az idegen, virágokkal kezében, s finom lágy hangon így szólt:
- Ne haragudj rá, a lelke mélyén nagyon szeret. - mosolya leírhatatlanul szép volt, s bár ismerte ezt az arcot, mégis tudta, Ő nem Carmen.

Coming Soon!

- Jó reggelt. - köszönt vidáman Rane bár a mondat végére eléggé bizonytalan lett.
- Reggelt. - felelte még kissé álmosan Leena ahogy ellépett a portától.
- Úgy fent. - tette hozzá nagyot ásítva Pascal.
- Indulhatunk is? - kérdezte, mire ő csak bólintott. Még most is az álma hatása alatt volt, hiába csak néhány percig tartott, még is volt benne valami, ami nem engedte szabadulni. Valami valóságos, valami megmagyarázhatatlan, amitől lüktetett benne az élet. Kizárólag csak az józan esze miatt mondta, hogy álom volt, ha szívére hallgatott volna, akkor valóságnak hitte volna. Ahogy kiértek a városból, Pascalnak leesett, hogyan is akarnak újra utazni.
- Aaaaa kigyón? – kérdezett vissza aggódva. Leena köndör falazott, elejét véve a dolgoknak jelentette be.
- Tegnap sem evett meg, nyugi. Talán csak desszertnek lennél jó… - mondta.
- Ezt talán beszéljük meg később. - szólt Rane kínos vigyorral ahogy elmászott a táltosra.
- De attól ma még most megehet! – akadékoskodott Pascal.
- És meg is fog... - kezdte sejtelmesen Leena. - Ha nem hagyod abba a nyafogást!
- Akkor változz feketévé, míg a hátán vagy, hátha nem vesz észre, és maradj nagyon csöndben!- ajánlotta fel Rane, mire mind ketten csak döbbenten néztek rá. Végül a csendet Pas törte meg.
- Most nekem tűnik úgy hogy lehülyézted vagy tényleg lehülyézted? - kérdezte kicsit oldalra döntve fejét.
- Nekem is úgy tűnt.. - szól Leena hasonlóképpen oldalra döntve fejét. Az összkép már önmagában nevetséges látványt nyújtott, de hát mit lehetett tenni a szokások ellen?
- Ez a csávó nem normális... - lehelte még mindig Ranét bámulva Pascal, mire ő csak bólintott.
- Csak szálljatok föl… - intett Rane, feladva a harcot.
Az út immáron jóval rövidebb volt, s Leena figyelmét a tegnap estiek kötötték le. Még most is csak barátkozott a gondolattal, pontosabban Carmen tettével. Tény és való, mérges volt rá valahol, de nagyobb volt a döbbenet, mint a düh, így el is felejtett vele összeveszni. Nemsokára Arisa ereszkedni kezdett, s a levegőben egy ismerős, bár nem szeretett illatot érzett meg. Vért.
Letekintve a földre egy látott, melynek középpontjában csak homályosan látszott minden. Mintha valami eltakarná, előle a házakat, de csak a város közepén, kint már tökéletesen látott „mindent”.
- Leena… - kezdte gondterhelt hangon Pascal, pontosan tudta, mire gondolt.
- Igen, én is érzem. Vér.
- Akkor én vagyok az egyetlen, aki nem.. De Arisa szerint nem is akarom érezni.
Minél közelebb kerültek, annál erősebben érezte a szagot, állott vér szagát, melybe immáron a rothadás szaga is keveredett. Gyomra bukfencet vetett a szagtól, de nem hagyta magát. Amint földet értek, lepattantak s a város felé vették útjukat.
- Siessünk. - szólt gondterhelten. - Arisa, te maradj itt. Ha történt valami, akkor csak még idegesebbek az emberek. Nem hiszem, hogy túl jól fogadnának.
A városból áradt a feszültség, szinte már tapintani vélte a levegőben. Elit negyedben járhattak, a házakat elnézve mégis volt valami borzalmas érzés benne, amit nem tudott megmagyarázni. A hatalmas, szépséges házak között haladva lassacskán embereket pillantottak meg. Leena hálásan lélegzett fel, bár ez az érzés nem tartott sokáig. A város – feltehetőleg – lakói az utcán tömörültek, többen árokban vagy a járdákon ültek, kisebb csoportokba verődve. Arcukon halálos rémület, kín és gyötrelem ült, mintha megkínozták őket. Leena léptei akaratlanul is lelassultak. Voltak, akik rongyokba burkolva magukat dőlögettek előre-hátra a földön, mások halkan motyogtak magukban. Egy asszony csak ült az út szélén és nevetett, miközben szeméből száraz könnyek potyogtak. A látvány borzalmas volt, mintha ezek az emberek a pokol legmélyebb bugyrából jöttek volna. Az élet minden szikrája kiveszett szemükből.
- Találnunk kell valakit, aki nem esett pánikba, és tudja, mi történt. – szólt halkan Rane, ahogy a rájuk szegeződő szempárok között haladtak. .
- Ha van egyáltalán még olyan. – jegyezte meg szkeptikusan Pascal.
- Mégis mi történhetett itt? - szaladt ki száján a kérdés. Úgy érezte egy iszonyatos erő mindjárt összeroppantja.
- Ezt fogjuk kideríteni először! - felelte. Tovább haladva egy másik utcára fordultak ahogy egy kisebb tömeget találtak az út közepén. Az ő arcukon nem ült olyan mély nyomás mint a többi ember arcán, talán ezért szólította meg őket Rane.
- Elnézést…- szólította meg a négy férfit. - Mágusok vagyunk. Mi történt itt? - tért azonnal a lényegre.
- Maguk mágusok? - szólt hirtelen egy mély, gyötört hang. Egy fekete rongyokat viselő nő volt az, szemében elkeseredett tébollyal. - Kérem... kérem - kezdte sopánkodva ahogy felállt. - Segítsenek nekünk! - fogta meg Leena kezét, a nő keze jéghideg volt és úgy remegett, mint a nyárfalevél.
- De mégis.. Miben? Mi történt?
- Tegnap éjjel vörös fény sugárzott az épületből! – vágott közbe egy fiatal fiú, s kezével hatalmas köröket kezdett leírni a levegőben.
- Amikor kinéztem az ablakon, semmi sem változott… - folytatta a nő. - De jöttek a sikolyok, kaparták az ablakot. Be akartak törni! És.. őrült nevetés! Az emberek az utcára rohantak, eljött értük az őrület és ölni kezdték egymást! - mondta kitágult szemekkel. Leena dermedten nézte az öregasszony, tudta már menthetetlen, teljesen megőrült.
- Elkéstünk? - kérdezte alig hallhatóan.
- Na jó álljunk le kicsit! - szólt rá Pascal erélyesen. - Minket azért hívtak ide, mert furcsa dolgok történtek a városba. - magyarázta. - Három nappal ezelőtt kaptuk a hírt, de se vörös fényről, se toronyról, se öldöklésről nem volt szó!
- Uramisten egy beszélő gyík... mind meg fogunk halni! - kiáltott fel a fiú.
- KAMÉLEON VAGYOK, EMBER! - förmedt rá Pascal. Láthatóan személyes sértésnek vette a „gyík” kifejezést.
- TÁMADNI KÉSZŰL! - futott el a fiú, de Pascal nem adta fel, már készült utána kiabálni, mikor Leena betapasztotta kicsi száját.
– Hé, nyugodj le! Ne aggódjanak, ő nem árt maguknak! - fordult a tömeg felé magyarázkodóan.
- Nem akarom tudni, Arisára hogyan reagáltak volna... - jegyezte meg halkan.
– Kérem, el tudnák mondani lassan, mi is történt?
- Mi volt az első dolog, ami feltűnt önöknek? Tudják, amiért értesítették a céheinket, még a tegnap este előtt.
- Néhány nappal ezelőtt egy furcsa robbanás volt a városban. - szólalt meg egy vékony, beesett arcú idősebb férfi.
- Senki nem tudta, mi volt, - szólt közbe a mellette álló. - mintha egy hatalmas lökés söpört volna végig.
- Lökés? - kérdezett vissza Leena meglepetten, mire csak bólintottak. - És merről jött?
- A város közepe felől. - kapcsolódott be egy újabb ember. - Négy-öt ház romba is dőlt, és egy hatalmas nagy kráter keletkezett a Koteru család háza körül.
– Ők kik?
- A város leggazdagabb családja, s egyben a megmentőnk is! A gyárának köszönheti a város, hogy van miből megélnünk! - felelte egy magas szakállas férfi. – De a robbanás óta nem látta senki, néhányan próbáltak elmenni hozzá, de…
- Mind meghaltak. - felelte csendesen.
- Igen! - kiáltott közbe az idegen lelakott öreg ember. - Tegnap estig még csak fény sem szűrődött ki belőle!
- És akkor.. A fény után történt mindez? - próbálta összerakni a darabkákat Rane, mire csak bólintottak az emberek.
- Azt hiszem, már tudjuk, miért hívtak minket. Megtaláljuk, ki a felelős ezért, és fizetni fog érte, ígérem! - tökélte el magát.
- Ó, gyermekem, ha oda mész mind meghaltok! - károgta az öregasszony.
- Miért?
- A vörös fény megnyitotta a pokol kapuját! - kiáltotta egy fiatal lány, öltözete mindössze egy lepedő volt, amit fekete foltok tarkítottak. Haja csimbókokban állt, s szemei össze-vissza ugráltak.
- Ölni kezdték egymást az emberek, minden ok nélkül! - magyarázta az egyik férfi.
- Hát ez nem túl pozitív... - jegyezte meg halkan Pascal.
- Semmi más nem történt még? - kérdezte Leena, ez még túl kevés volt, biztos volt benne, hogy kell lennie még valaminek, amin elindulhatnak.
- Csak a fény és... valami iszonyatos erő ragadott magával. - felelte a férfi.
- Én már sejtem mi lehetett az. – szólalt meg Pascal a távolba révedve.
- Hogy érted?
- Hát ti nem érzitek? - biccentett fejével a központ felé. Leena nem értette miről beszél először, aztán ahogy koncentrálni kezdett, egyre erősödő nyomást érzett bőrén. Rögtön tudta, ez nem fizikai nyomás, ez mágiából fakad. Ereiben a vér is megfagyott. ” Mégis milyen erős lehet az, aki képes ekkora mennyiségű mágiát kisugározni?” - tette fel magában a kérdést.
- Értem, - felelte, ahogy próbált nyugalmat erőltetni arcára. - Próbálkoztak az óta bemenni? - kérdezte
- Aki belépett, nem jött ki. - felelte a nő.
- Akkor oda kell mennünk. - szólt Rane. Leena csak bólintott, majd elköszöntek a városiaktól. Sietős léptekkel haladtak, még az is megfordult, hogy felkapja hátára Rane-t, és a háztetőkön ugrálva hamarabb odaérhetnének, de volt egy olyan érzése, hogy a fiú ezt nem igazán díjazná.
- Nem kellett volna megállnunk… - szólalt meg hirtelen.
- Ha semmit nem tudunk arról, ami ránk vár, az se jó. Így legalább...
– Semmit sem tudunk, de van mitől parázni! - fejezte be helyette Pascal. – Igazán fantasztikus, meg kell mondjam. Most se vagyunk okosabbak, mint amikor megjöttünk. - jegyezte meg epésen.
- Gondolod, hogy az őrület ránk is hatással lehet? - kérdezte őket Leena.
- Ha van őrület!. – helyesbített szkeptikusan Pascal. - Az is lehet, hogy az állítólagos "őrületük" nem is létezik, csak pánik szülte az egészet. Ez bőven belefér. - mondta. - Engem inkább ez az iszonyatos mágia aggaszt. Már most fullasztó, mi lesz, ha elérjük a tornyot?
- Ezt csak egy módon tudhatjuk meg. – sóhajtott fel. - Nem volt szerencsém túl sok olyan mágushoz, akiknek a kisugárzásától is ájuldozni kezdtek az emberek. De ezt még az egyszerű emberek is minden gond nélkül kibírják.
- Vagy pont emiatt ilyen zavartak. - tette hozzá Leena, bár ő mit sem tudott ilyen hatásokról.
– Nos, ez már több mint kisugárzás azt hiszem. - jegyezte meg Pascal, amint elérték a kritikus határt. Az utca felét mintha levágták volna, bár látni nem látták érezték a mágikus burkot, ami körül vette a város központját. Hihetetlen látványt nyújtott a központ, melytől Leena még lélegezni is elfejtett. Kétlépésnyire tőle, minden romokban hevert, a falak megrepedeztek néhányuk még be is dőlt, az ablakok betörtek, az utcákon felborult bódék, összecsuklott emberek hevertek rengeteg rom között. Szanaszéjjel dobált holmik tömkelege feküdt az úton, mintha az emberek hirtelen megzavarodottak módjára mindent kidobáltak volna a falak közül. Bár a burok nem látszott, mégse láttak tisztán, mintha az előttük lévő világ kicsit elmosódott volna. Leena elhűlve nézte, s észre sem vette hogy lába megindult a burok felé.
– Hóhó, csak óvatosan! - szólt rá hirtelen.
- Mi az?
- Nem mehettek be csak úgy, hipp-hopp!
- Miért, az a dolgunk hogy megtudjuk, mi folyik itt! – kérdezte kicsit ingerlékeny hangon Leena, bár maga se tudta megmondani, miért.
- És az, hogy ne hagyjátok ott a fogatokat, mint a többi kétszáz! - tette hozzá Pascal. - Figyelj, életemben nem láttam még ilyen mágikus burkot. Vagy egy mágus hozta létre vagy valami más, de mindkettő rettentően erős. Ráadásul valamitől azoknak az embereknek meg kellett halniuk... Valakinek kint kéne maradnia.
- Arisa mindenképpen kint marad. – jelentette Rane. - Akármi történt bent, Arisára rosszabbul fognak reagálni, mint az emberekre. - mondta. ” Ha vannak még bent élő emberek.” - egészítette ki magéban Leena. - És nyugodtabb helyzetekben is volt, hogy vasvillákkal akarták elkergetni.
- Jogos, bár Pascal se váltott ki sok boldogságot belőlük. - mélázott el.
- Parancsolsz? - kapta fel a vizet. - Nem tehetek róla, ha valaki sötét, mint az éjszaka, és nem tudja felfogni, hogy egy kaméleon is beszélhet! - hangjában mélységes sérelem ült.
- Pascal, nyugi! - csitítgatta Leena. - Csak arra akartam ezzel célozni, hogy neked is kint kéne maradnod.
- Jó, hagyjatok itt egyedül... - kulcsolta össze kis kezét, ahogy felhúzta kis fejét. Arcára kiült sértődése, melyet kicsit túl is játszott, de Leenát már nem tévesztette meg.
- Nem egyedül. Maradj együtt Arisával. - mondta Rane, majd gyorsan hozzá tette. - Nem fog megenni téged. Vedd ugyanolyan mágusnak, mint amilyen én vagyok. És rajta keresztül tudsz velünk beszélni! - mondta, de nem győzte meg. Kétkedően tekintett társára, aki csak bólintott. Leena már tényleg elhitte, hogy nincs mitől félniük Arisával szemben.
- Nem fog bántani, hidd el! - bíztatta szóban is.
- Mintha te olyan nagy puszi pajtás lennél vele! - vágott vissza élesen.
- De most egy csapat vagyunk, hidd el, olyan pici vagy, hogy több energia lenne megfogni téged, mint megenni. - tette hozzá Rane, ami nem túl sokat lendített a helyzet állásán.
– Nahát, köszi! - szólt csípős hangon.
- Pas, - fordította kicsi fejét maga felé. – ha bent tényleg ilyen borzalmak várnak ránk, akkor nekem szükségem lesz rád itt kint!
Pascal egy hosszú pillanatig nem felelt, csak nézte Leena arcát. Látta rajta hogy komolyan beszél, és bármennyire is nem akarta, tudta hogy kell valaki, aki kint marad. Azt is tudta hogy Arisával képesek lesznek az égből figyelni őket, s figyelmeztetni őket, vagy akár közbelépni.
- Jó, maradok! - adta meg végül magát.
- Egy perc, és indulhatunk. - mondta Rane ahogy lehajolva kezeit a földre tette. Láthatóan valami erős koncentrációt igénylő dolgot csinált, de se Pascal se Leena nem tudta mi az. Érdeklődve figyelték a műveletet, de ahogy az idő telt, kételkedni kezdetek.
” Lehet, hogy rá már hat is ez a valami?” - tette fel magában a kérdést.
” Nem hinném, nekem szimplán tűnik hülyének.”
” Jaj, Carmen! Hogy tudsz ekkora tuskó lenni?”- kérdezte felháborodva. A percek tovább teltek, és Leena képtelen volt bírni magával, meg kellett szólítania a fiút.
- Hahlihó! - kopogtatta meg félve vállát Leena. - Jól vagy? - kérdezte, de a fiú nem felelt.
- Király, Rane már az elején kipurcant. - kiáltott fel fájdalmában. Lassan kezdett ő maga is megőrülni ettől a naptól. Kígyókon kell utaznia őrültek falvába, ahol még meg is szólják, amiért beszél, egy kígyó hátán kell járőröznie,és Rane is simogatni kezdi a földet.
” Mi jöhet még?” - kérdezte magától.
- Kész vagyok. - a férfi talán a negyvenes éveiben járhatott. Megnyugtatóan érdes volt a hangja, mintha harminc évet öregedett volna. Leena álla vagy húsz centit zuhant lefele Pascaléval egyetemben.
- Rane? - kérdezte kicsit félve ahogy méregetni kezdte.
- Ne bassz ki... - nyögött fel Pascal.
- Emlékezni akarok rájuk. - felelte szinte már suttogva.
”Jó ég, bekattant, most mit csináljak?” - futott át Leena fején. Pascal apró kezét homlokára csapva adta tudtukra ő sem örül a Ranet ért változásnak. A fiú viszont mintha mi sem történt volna, vonta meg vállát és indult befelé.
– HEEEEHEEEE? - akadtak ki egyszerre.
- Vigyázatok magatokra! - szólt vissza s ekkora megérkezett a hatalmas kígyó is. Pascal vonakodva, de átmászott a kígyó hátára Leena kezéről, majd körvonala neki is elmosódik. Borzalmas előérzete volt, s ereiben a vér szó szerint megfagyni készült. Előrébb kúszott Arisa fejére, s úgy döntött jobb, ha még az elején letisztázzák a dolgokat.
– Öm, hali… gondoltam, ha már társak lettünk, Rossz ízű Pascal vagyok! - mondta, ahogy lenézett a hatalmas sárga szempárokra, majd Arisa fején lemászva meg állt az orrán. – Nézd, tudom, normál esetben én desszert lennék, de most mégis arra kérlek, ne egyél meg. Leena és Rane bementek abba a tudom is én, mibe, és félek, nem lesz zökkenőmentes utazás. Egyedül nem tudok nekik segíteni, de veled igen! Kérlek, szépen segíts nekem! - nyögte ki végül. Ha Leena hallotta volna ezt biztos feljegyezte volna a falinaptárra, mint történelmi pillanatot, mikor Pascal ilyen alázatos volt. Arisa válaszként csak bólintott.
– Ha nem baj a fejeden utaznék, hogy kilássak. - folytatta még mindig bizonytalanul, bár kissé kisebb gyomorgörccsel.

***

Csend volt, tökéletes csend.
A csend többszólamú volt. Az első szólam fagyott volt és dermesztő, a levegő nehézzé vált, s minden lélegzet karcos fájdalommal járt volna. A második szólam metsző volt, éles s vékony. Még is mintha vékony fém húrok borítanának mindent, áthatolhatatlanul beszőve a világot. A harmadik szólam pedig az őrületé volt. A kíméletlen, karmoló őrületé. Számára nem volt kezdet és vég, csak az örvénylő káosz mely az élet nyomával itatta át csendet. Őrjöngő téboly s düh véget nem érő viharában a metsző gyilkos és dermesztő fagy, halálos táncot jártak. Ezernyi hang, kiáltott fel egyszeresre fájdalmában, ahogy az idő kereke meg állt felettük, s dermedésbe zárta őket. A három iszonyat nem mozdult, csak várt, türelmesen. Láthatatlan árnyakként lestek a mit sem sejtő élőkre, kik botor módon léptek be.
Csend volt, tökéletes csend.
Leena először azt hitte elvesztette a hallását, akkora volt a csend. Minden zaj eltűnt, nem hallotta madarak csiripelését, az emberek hangját a távolba, Pascal szuszogását, még a szellő lágy suttogását sem. Lassan még is szerte oszlott a pánik benne, s már hallotta Rane halk lélegzetét, léptei alatt sercegő kőtörmelékeket de a levegő még most sem mozdult. Mintha meg állt volna oda bent az idő.
Körülöttük megrongált, félig beomlott házak, feldúlt tér s tömérdek halott ember feküdt. Férfiak, nők gyerekek, öreg, mintha senkivel sem kivételeztek volna. Halott testük már oszlásnak indult, arcuk felpöffedt és elszíneződött, s ebből tudta legalább húsz órája hallottak, ha nem több. Még is a látvány szinte felfoghatatlan volt, minden olyan volt mintha egy csatatéren járnának, ahol a katonák vesztes félként este volna el, de még is. Egy harctéren páncélba öltözött emberek vannak, testüket vágások vagy ütések borítják, végtagjaik sok esetben hiányzik. Itt ellenben az emberek nem tartottak kezükben puskát vagy kardot, s páncélt sem viseltek. Ezek az emberek nem csak egymással végeztek, hanem önmagukkal. Az utak mentén lévő fákról emberek lógtak le kötélen, egy nő körmeivel eleven testéről szaggatta le a bőrt, egy rendfenntartó szájába véve pisztoly lőtte szét fejét. Nem messze tőle egy felborult babakocsi hevert, s a csecsemő feje hiányzott. Egy fiatal leány hajtűjével szúrta agyon magát, míg egy másik idős ember saját beleit húzta ki éppen testéből, s úgy érte a halál. Remegő lábakkal haladt a halottak szegélyezett úton.
– Minden sárkány atya… - suttogta, elhalva. A látvány borzalmas volt, a fehér köveken a vér patakokban csordogált. Két kutya teteme feküdt előtte amint egymást harapdálva este össze holtan. Leena testét egyre jobban rázta a félelem, hiába vették körül a halottak, még is valami volt még itt. Nyomást érzett a mellkasa környékén, a levegő nehézzé és fagyossá vált körülötte. Minden lélegzet vétel szúró fagyos érzéssel járt mert már-már lebénította tüdejét. Ahogy újra tett egy lépést, érezte ahogy a levegő nem mozdul bőre körül, mintha megfagyott volna a tér is. Az idő hatalmas malma megállt és hatalmas súllyal nehezedett a világra, mely most már őt szorongatta. A legborzalmasabb még is az a kemény csend volt mely minden körbe vett. Az átható csend hideg fagyos palásként borította be bőrét. Soha eddig nem érzett ilyet, ez a csend nem adott hangokat, nem mozdult, még is lüktettet benne valami, amit ő életnek érzett.
A csend ami körbe vette élt, s létezett. A levegő még hidegebbé vált körülötte, látta amint Rane mellette halad, meg akarta érinteni, de még sem tette, mintha elméjét is elérte volna a hideg. Dermedtnek és bénultnak érezte magát. Újra az útra nézett s érezte ahogy a levegő még hidegebb lesz körülötte, s fejét lassan az útjuk felé fordította. Néhány száz méterre tőle, egy magas kúriát pillantott meg. A ház három hatalmas toronnyal rendelkezett, magas kerítéseinek végét látni vélte, s ahogy nézte a tornyokat hirtelen valami magával ragadta. A világ elmosódott körülötte, s valami iszonyatos erő rántotta a torony felé. Egy kép villant be szeme elé egy két gyermekről. Bár csak egy pillanatra látta őket, még is szépséges arcukon őrült vigyor ült, göndör fürjeikről vér csöpögött, s hófehér csipke ruhájuk vérben úszott.
Leírhatatlan érzés kerítette hatalmába, remegve hőkölt hátra, de a kép ekkor szertefoszlott. Még is lába bele ütközött valamibe, érezte amint hideg nyákos kezek fonódnak vádlijára. Rémülten pillantott hátra, de nem látott semmit, csak egy véres kéznyomot. Ijedten ugrott arrébb meglökve ezzel egy hullát a földön. Oda kapta fejét, s vágásokkal teli arc megmozdult. Hatalmas fekete szemei rá szegeződtek, és fekete ajkai lassan szavakat kezdtek el formálni.
~~~ Tikotá és Tikoté jó testvérek voltak,~~~ lehelete a hulla alig halhatóan.
~~~ Tikotá és Tikoté nem szólnak, mert holtak. ~~~
Leena lélegzet visszafojtva figyelte a halotta, érzete, ahogy ereiben a vér meg fagy. Látta amint a hideg levegőben lehelete fehér ködként jelenik meg arca előtt. Hirtelen borzalmasan fázni kezdett, a hideg már-már vagdosta bőrét. Ellépett a hullától s megszaporázta lépteit. Még is bármennyire is sietett nem halad gyorsabban, a világ lassan haladt mellette. Tekintetét szögesen a véres mocskos útra szegezte.
” Rane… oda kell mennem hozzá!” - mondta magának, de amikor felnézett a fiú nem volt sehol. Riadtan tekintett körbe, de sehol se látta.
~~~ Tikotá és Tikoté szerette egymást nagyon,~~~ - súgták a fákon lógó hullák.
~~~ Tikotá és Tikoté mégis egymást veri agyon. ~~~ - hangjuk száraz volt és érdes, mintha ezernyi köröm karcolná az érdes köveket. Újabb kép ugrott be elé, amint a két gyönyörű lány verte egymást. Egy mást nem kímélve letorzult arccal tépték marták egymás testét. Körmeik nyomás véres vágásokat hagytak, fogaikat egymásba vájva küzdöttek.
- NEE! - síkoltott fel s hátrálni kezdett. Hirtelen valami kemény hidegbe ütközött. Megfordulva egy hatalmas férfi állt előtte, bőrét hatalmas égési nyomok borították.
– Ne… - nyögte Leena, ahogy meglátta a férfi kezében égő gyújtót. Arcán őrült vigyor ült, látta bal arcán lévő lyukon át meg égett megszürkült fogait, s éget bomló izmait. A férfi lassan egyre közelebb és közelebb emelte magához a gyújtót, miközben halkan dúlta tovább a dalt.
~~~ Tikotá és Tikoté szép gyermekek voltak, ~~~ - énekelte alig halhatóan. Leena testét remegés rázta. Tudta mi fog történni, ha elérik a lángok testét. Nem akarta látni, nem akarta érezni szagát.
~~~ Tikotá és Tikoté konyhakést markoltak.~~~ - folytatta s a lángok ekkor elérték ruháját. Szinte másodpercek alatt lángra kapott, de egyetlen hangot se adott ki. Csak őrült vigyorral nézte továbbra is őt. Leena a borzalomtól szája elé kapta kezét, s szeme könnyekkel telnek meg.
– Istenem… - lehelte fájdalmasan, majd ahogy a hús is égni kezdett megszakadt körülötte a világ.
– Nem! - nyögte, ahogy hátrálni kezdett. – Nem akarom ezt nem… nem akarom újra…
Elfordulva próbálta ott hagyni az égő testet, de az nem engedte, minden lépésnél egy újabbat tett felé, s gennyes rothadó kezével felé nyújt. Pánik félelem öntötte el testét, menekülni akart, de nem tudott. A borzalmas bűz egyre elviselhetetlenebb lett, érezte amint meg tölti tüdejét s beférkőzik az agyába. Heves öklendezés fogta el melyet képtelen volt elnyomni. A földre rogyott s hányni kezdett.
A kezei remegtek, könnyei potyogtak, s percekig csak hányt. Nem tudta abba hagyni, de a világ eközben körülötte újra megállt. Mikor felnézett az égő ember nem volt sehol, Rane nem messze előtte járt, lassan és komótosan, mint egy öregember s újra csend volt. Dermesztően hideg csend.
Lassan sikerült feltápászkodott, s amilyen gyorsan csak erejéből futotta a fiú felé indult.
” Nyugalom!” - szólt magára. ” Csak el kell jutnunk a közepére, túl kell jutnunk a hullákon és vége!” - bíztatta magát. ” Már nem tart sokáig, mindjárt vége!” - mondogatta magának, ahogy Rane hátát bámulta. Ez volt az egyetlen pont melytől nem félt. Még.
Kezét nyújtva a fiú felé, próbálta megfogni pólóját, mint valami biztos kapaszkodót, de ekkor újra meg hallotta a hangot.
~~~ Tikotá és Tikoté láncfűrészre kaptak, ~~~ - hallotta újra a hangot.
~~~ Tikotá és Tikoté testvért aprítottak. ~~~
Reflexszerűen fordult a hang irányába, de senkit sem látott. Teljes mozdulatlanság vette körbe, de amikor visszafordult Ranehez a fiú nem volt sehol.
– Rane? - kérdezte bátortalanul. – Rane hol vagy?
Válasz nem jött, s hangja valahogy furcsán tompa volt, mintha elvesztette volna csengését.
– Rane! Merre vagy? Ne tűnj el! - szólt újra félve, miközben rémülten újra körbe nézett, de senkit nem látott. Minden mozdulatlan és dermedt volt, de még is volt valami furcsa. A hideg levegő élessé metszővé vált. Az egész világ kiélesedett körülötte, levegő pedig pengeként feszült torka alá. Megrázta fejét s tovább indult. Egyre gyorsabban és gyorsabban szedte lábát, miközben szüntelenül szólongatta a fiút, de ő eltűnt.
Minden pillanatban tovább nőtt benne a félelem, immáron már futott, de nem tudta merre. Újabb utcát hagyott el, s a nyomás egyre erősebb lett, mintha egy láthatatlan erő akarta volna vissza lökni, de nem engedett neki. A hideg csontjáig hatolt, riadtan kapkodta a tekintetét, de minden hol csak hullákat látott. Tompa hangot hallott, de fogalma sem volt honnan jött. A hang újra megszólalt benne, tompán érthetetlenül mintha nagyon távol lenne, de most sem értett. Félelme immáron jeges késként döfködte szívét. Elméje falai egyre gyengültek, s valami rég tapasztalt érzés kezdett kibontakozni benne. Ismerte, tudta, hogy már érezte, de nem volt neve ennek az érzésnek.
Elméje falán hirtelen ezernyi köröm kezdte kaparászni, fájdalmasan kapott fejéhez.
– Elég! - kiáltott fel.
Úgy érezte ezernyi apró húr tartja testét, s mint kifeszített bábú függ rajtuk. Vékony éles határon táncolt, elmének peremén ahol egy egyik oldalt ő maga volt, s másik oldalt az őrület. Fejét szorítva dőlt előre, s hátra próbálva oldani a benne lévő feszültséget. Hangokat hallott, suttogó hangokat, melyek hozzá beszéltek. Nem értette mit mondanak még is tudta róla beszélnek.
– Hagyjátok abba! Elég volt! - kiáltotta, amint könnyei megeredtek. Reszkető kezével vadul tűr hajába. Úgy érezte testét ezernyi apró darabra szaggatják, a láthatatlan körmök még hangosabban kaparászták elméjét. A csikorgó ricsaj már elviselhetetlenné vált számára, s a hangok az ő nevét súgták.
– CSEND! - kiáltotta hisztérikusan, de a hangok nem hallgattak el, a csikorgás még erősebb lett, és nevetés csendült fel. Hallotta lenéző kárörvendő nevetésüket, s érezte tekintetüket magán. Ekkor kinyitotta szemét, tömérdek hulla kicsavarodott felpuffadt arca meredt rá, hatalmas fekete szemükben nem volt írisz csak egy vörös karika mely most rá meredt. Tekintetűk olyan volt, mint ezernyi éles penge mely testét szúrja át.
Megbillent. Valaki nagyon halkan egyetlen szót ismételgetett, s most elérte őt. Érezte, ahogy egy ismeretlen erő húzni kezdi magával az egyetlen kiút felé.
~Halál…~ - hallotta meg a szót.
Leena teste akaratlanul is mozogni kezdett, négy kézláb mászva haladt, egy felborult lovas kocsi felé. Immáron semmi nem érdekelte, nem bírta tovább elviselni ezt s csak szabadulni akar. Remegő kézzel nyújt a földön lévő véres üvegszilánkok felé, s felemelve lassan torkához emelte. Lassan húzni kezdte a piszkos szilánkot, egyre erősebben nyomva torkához.
– LEENA NE CSINÁLD! - kiáltott egy hang. – Hagy abba! - szólt újra, ellökve kezét. A szilánk hangos csörrenéssel esett a földre ő pedig csak dermedten bámult. Az iszonyatos ricsaj megszűnt, s a hangok is elhaltak. Újra csend volt, mély csend.
– Mi… mi történt… - formálta szótlanul ajkain a szavakat. Rane arcát maga felé fordítva nézett rá.
– Hahó itt vagy már? - kérdezte.
– Én… én ne haragudj… - kezdte, de a fiú hirtelen magához ölelte. – Azt hittem végleg eltűntél. - mondta halkan.
– Nem, nem. - felelte, ahogy még szorosabban vonta magához. – Nem hagylak itt - folytatta. – hiszen együtt fogunk meghalni.
Testén jeges félelem áradt szét testében, próbált ellökni magától, de túl erősen szorította.
– Majd én a késemmel, így sokkal jobb lesz. – hangja halkan búgott, békét és nyugalmat sugározva, de arcán örült vigyorral tekintett le rá. Leena kezével kapálózni kezdett, de ekkora Rane egyik kezébe kés villant. Késő volt. A fiú azonnal torkának szegezte a kést, a hadige penge már már bele mélyedt bőrébe, s érezte, ahogy vékony kis patakban elindul forró vére. Pánikszerűen próbálta elhúzni kezét, míg másik kezével nyakánál tolta el magától.

Cooming Soon!

Levegő buborékok suhantak el szeme előtt, tüdeje újra görcsösen megrándult oxigénért kiáltva de csak víz folyt végig légcsövén. Biztos volt benne hogy itt éri a vég, de nem csukta be szemét, látni akarta. Az idő megállt, s érezte, ahogy nem sokkal medencéje fölött égető szúró fájdalom izzik fel, látta amint saját vére még vörösebbre színezi a vizet. Ezernyi éles fog vájt húsába, de ez számára már lényegtelen volt. ”Meg fogok hallin” - mondta csendben. Pascal apró kis ujjai kezére tapadtak, s valami furcsa bizsergés árasztotta el karját. Aztán minden eltűnt…
Az erő, ami magával rántotta testét egyetlen apró ponttá zsugorította, fények suhanta el előtte, hosszú csíkok kavarogtak körülötte melyek bele égtek az agyába. Nem tudta eldönteni a világ forog ily őrülten körülötte vagy ő maga, nem volt képes felfogni, ami vele történt. Olyan volt, mintha ez az iszonyatos erő be akarta volna szippantani, úgy érezte kitépi belőle az életet. Az izzó fájdalom immáron teljesen elborította, minden pillanat kínszenvedés volt számára. Az élni akarás utolsó szikrája is kihunyt benne, s a körülötte felvillanó hosszú fénycsíkok is elmosódtak előtte. Homályosan hallotta amint egy hang szüntelenül beszél hozzá, hallotta benne a kétségbe esését és a tehetetlen félelmet, de nem értette szavait. Túlságosa távol voltak tőle. A fények hirtelen kihunytak körülötte s minden sötét lett egyetlen pillanatra, aztán egyszer csak vakító világosság gyúlt.
Hirtelen hatalmas lökést érzett testén, hangos reccsenést hallott majd minden elsötétült körülötte.
~~~ ~~~ ~~~
A céhházban békés csend honolt, a lámpák meleg halvány fényt árasztottak magukból, kellemes összhangot adva az asztalon halkan sercegő gyertyákkal. Éjszaka volt már, és a legtöbben már nyugovóra tértek. A székek többsége már az asztalokon pihent leszámítva azt a pár asztalt mely a pult környékén volt. Ritka pillanat volt ez, ilyen tájt gyakran folytak még heves szópárbajok, vidám beszélgetések, de ma meghitt csönd töltette ki az ebédlőt, még Ba’al mester is szobájában volt. Sebastián békésen törölgette a poharakat a pult mögött, miközben az aznapi újságot olvasta fél szemmel. Örült a csendnek, ami a céhházban honolt, most valahogy nem vágyott a nyüzsgésre. Nehéz napja volt, majd hogy nem közel harcot kellett vívnia egy riporterrel, aki minden áron be akart jutni a céhbe. Az újságban egy tudományos felfedezésről írtak mely új távlatokat nyitott meg a mágia felhasználásában. Halkan letette a fényesre törölt poharat és lapozott valami érdekesebb cikk után kutatva és új poharat vett a kezébe. Ez volt az utolsó, ha ezzel is végez, leül egy kicsit Takeshiékhez beszélgetni, gondolta magában.
A három fiú nem messze ült a pulttól egy hosszú asztal elején. Noel a Heti Mágus magazint lapozgatta, feltehetőleg valami érdekes cikk után kutatva ám a látvány furcsa grimaszokat szült csak arcán, feltehetőleg a magazin tartalmának és képeinek címezve. Lavi és Takeshi eközben egy-egy korsó sör társaságában vitatták meg a nap eseményeit, kiemelt figyelmet fordítva az öreg papókára a szomszédjukból, aki reggelre megint lelopta az összes ruhát szárítójukról. Az ok most sem volt ismert számukra, ahogy az ez előtti száz alkalommal, sem amikor valami hasonló elmebeteg dolgot művelt az öreg. Tőlük néhány asztallal távolabb Don ült egymagában puskája apró elemei fölött, amit nagy gondossággal tisztogatott. A magának való fegyver mágus láthatóan gondolataiba mélyült, miközben lassan kortyolgatta sőrét. Meghitt légkör lengte be a céhházat, eme csendes éjszaka, míg nem egy hatalmas nagy robbanás szét nem zúzta.
Az egész egy másodperc alatt történt. A semmiből hatalmas víztömeg jelent meg, mely iszonyatos erővel csapódott be egy pulthoz közeli üres asztalba ripityára törve azt. Don a hirtelen hangtól puskacsövét kiejtve kezéből hőkölt fel, Sebastian riadtan kapta fel a fejét, és a kezében tartott pohár hangosan csattant a földön szilánkokra törve. Az asztalból mely egyetlen másodperce még sértetlenül állt most karnyi nagyságú faszilánkok maradtak. A romok közül sós víz öntötte el a padlót, s egy letépett kezet sodort a három fiú asztala felé. Takeshi és Lavi azonnal felugrottak a padról, míg Noel megpördülve reflexszerűen kapta elő fegyverét támadásra számítva, de nem látta az ellenséget. Lába elé pillantva meglátta a megcsonkított kezet, s ekkor halk fájdalmas köhögés hangzott fel a feszültséggel teli csendben. Don látta amint egy zöld kis élőlény megmozdul, s szemöldökét ráncolva lépett közelebb. Takeshi és Lavi átlendültek az asztalon s lassan a romba dőlt asztal felé tettek egy lépést. Egyikük sem tudhatta barát vagy ellenség vár e rájuk a romok alatt.
Noel közelebb lépett a vöröses vízben s leemelte a néhai asztal egyik lapjának darabját. Egy mozdulatlan hófehér női kezet pillantott meg, melyen vékony patakokba folyt a vér.
Ekkor valami újra megmozdult, öklendezés és köhögés hangját lehetett hallani, mintha valami vergődne. Noel nem törődve a hanggal újabb fadarabot s egy pillanatra a lélegzete is elállt. Egy fiatal lányt pillantott meg, vizes kék hajának néhány tincse arcára tapadt, bőre hófehér volt, s ajkai kékes árnyalatban játszottak. A látványtól a lélegzete is elállt, szemei elé egy régi emlék kúszott be, mely kegyetlen fájdalommal lobbant fel benne.
- Az Istenekre… - lehelte Takeshi elhalva, s Lavival szinte egyszerre kezdték el hajigálni kétségbe esetten fadarabokat. Sebastián testét félelem cikázott s át lendült a pult fölött.
– Leena! Pascal! - kiáltotta, a legrosszabbtól tartva.
Noel képtelen volt le venni szemét a lány arcáról, míg a többiek örült módjára dobálták a lányon heverő törmeléket.
– Takeshi hozd az első segély dobozt! - kiáltotta Sebastián ahogy meglátta a lány testén lévő számtalan sebet. Combján mély vágások futottak végig, hasán nem sokkal céh szimbóluma felett mély szúrt seb éktelenkedett, bal karján mély karmolások futottak, míg jobb karját válláig égési nyomok borították. Nem is beszélve a hasán lévő karmolás nyomokról. De Takeshi nem válaszolt, csak dermedten nézte a lány medencéjén lévő türkizkék céhjelet. Tekintete végig siklott a széttépázott meggyötört testen, tökéletesen hasonlított arra lányéra, akit keresett, de még sem ő volt az. – Takeshi! - kiáltott rá újra türelmetlenül Sebastián de ekkor Don megindult.
– Hozom én! - mondta és elrohant a pult mögé. Noel eközben a lány pulzusát kereste, sikertelenül. Lavi elhajított még egy utolsó törött lapot a néhai padból mely alatt egy zöld kis kaméleon feküdt.
– Leena… - nyögte.
– Ez meg mi? - szalad ki Lavi száján, normál esetben Pascal biztosan a fejét szegte volna egy ilyen kijelentésért, de jelen esetben örült, hogy levegőt bír venni.
– Pascal! - hangjában némi megkönnyebbülés tükröződött. – Mi ez az egész? Mi történt? - kérdezte azonnal és felvette a kis kaméleont.
– Nincs pulzusa! - szólalt meg Noel s azonnal a lány fölé hajolt. Kezét mellkasára fektette, s ritmikusan nyomni kezdte.
– Nagyon erősen vérzik, hol van már az a kötszer? - kérdezte idegesen Lavi, miközben kezét Leena hasán lévő mély sebre tapasztotta.
– DON SIESS MÁR! - kiáltotta fel idegesen Sebastián, majd újra Pascal felé fordult. – Mi történt veletek Pascal?
A kis kaméleon hirtelen nem is tudta hol kezdje, Leena élettelen testét látva teljesen leblokkolt. Noel elkeseredett harcot vívva próbált levegőt erőltetni lány tüdejébe, de nem sikerült neki, Sebastián feltette vállára majd kikapva Don kezéből dobozt remegő kézzel vette elő a kis fiolát. Rettegett a tudattól hogy már késő.
– Mi van Leenával? - kérdezte kétségbe esetten Pascal.
– Takeshi útban vagy menj arrább! - szólt rá a még most is dermedten néző fiúra Lavi. – TAKESHI!- ordított fel, s végre sikerült kizökkentenie. – Hozd fel Shint a könyvtárból, GYORSAN!
– Igen…- felelte rémülten
– Indulj már! - kiáltott rá újra, és Takeshi elrohant a könyvtár felé. Lavi kikapta Sebastián kezéből a fiolát s tartalmát Leena hasán lévő mély sebre öntötte. Noel újra szájára tapasztotta ajkait és fújt, de semmi nem történt.
– Gyerünk már! - mondta a lánynak, ahogy mellkasát nyomkodta.
– Sebastián Leena ugye… - Pascal hangja remegette a félelemtől, de a fiú nem válaszolt neki. Nem tudott mit felelni, a remény hogy Leenába visszatér az élet egy halványabb lett.
– Ez az én hibám… én tehetek róla - nyögött fel Pascal, ahogy szemébe könnyek szöktek.
– Vérzéscsillapító nem használ! - szólt idegesen Lavi is, ahogy felemelte a sebről a nagy köteg gézt melyből még most is folyt a vér.
– Hol van már Takeshi? - kérdezte ingerülten Noel.
~~~ ~~~ ~~~
Takeshi végig száguldott a lépcsőn, át a halványan kivilágolt a folyosón egészen a könyvtárig. A gondolatok egymás után cikáztak fejében, nagyjából három hete ismerte meg Carment, de az óta se volt képes elfelejteni. Minden egyes pillanatára emlékezett annak az éjszakának, minden mozdulatára, testének mindenapró kis részére. Tudta, hogy a lány, aki az ebédlőben feküdt a romok között, teljesen megegyezett Carmennel, de még sem ő volt. Valami más volt benne, s itt nem a hajszínéről volt szó. Azt egyetlen pillanat alatt megváltoztathatja valaki, itt valami másról volt szó, ő nem az a lány volt, akit keresett. Vagy legalább is ő így hitte. Berontva a könyvtárba az asztalok felé eredt.
– SHIN! - kiáltotta teli torokból.
Shin éppen egy vaskos könyv fölött ült, a sor közepén mérgesen tekintett fel.
– Ez egy könyvtár, ha ne… - kezdte volna, de Takeshi félbe szakította.
– Leszarom, azonnal fel kell jönnöd! - kétségbe esett hangja és arca elárulta a fiúnak, hogy Takeshi nem csak szórakozik vele, s azonnal felpattant. Ismerte ezt a tekintet, de nem szerette.
– Mi történt? - kérdezte amint szaladni kezdett utána.
– Egy lány fekszik az ebédlőben félholtan, segítened kell rajta!
– Mi van? De hát hogy került ide, vagy megtámadtak minket?
– Nem, én se értem teljesen, de egyszer csak megjelent a semmiből, valami becsapódott az egyik asztalba és romok között találtuk. - magyarázta szaggatottan. Shin homlokát ráncolta pár másodpercig majd megadta a helyes választ.
– Ha tippelnem kéne Babyloni gyertyát mondanék. Azt tudjuk ki ő? - kérdezte, de Takeshi nem válaszolt. Shin látta rajta vívódását, de nem hagyta annyiba a dolgot.
– Takeshi! Ki az? - kérdezett rá újra, de nem kapott válasz.
– Nem tudom, - mondta ki végül a lépcsőn futva. – Úgy néz ki mint Carmen, de még sem.
– Ezt meg hogy érted? Most ő az vagy nem?
– Nem tudom! - szakadt ki belőle idegesen. – Ha tudnám, megmondanám!
~~~ ~~~ ~~~
– Don, menj el Izumo ért! - szólt a fegyvermágusnak Sebastián. – Vidd a mágikusautót, bent találod a kulcsot! SIES!
Don csak bólintott, s elrohant pult mögött lévő kis szobába.
- Lélegezz már! - mondta a lánynak mielőtt újra ajkaihoz tapasztotta volna száját, majd újra levegőt erőltetett légcsövébe s ekkor megtört a jég. Leena teste görcsösen rándult össze, ahogy vizet öklendezve köhögni kezdett.
– Végre! - sóhajtott fel Noel, ahogy háta alá nyúlva kissé oldalra fordította testét.
Leena szemei felnyíltak, de tekintete homályos volt, nem látott mást csak foltokat melyek beúsztak látóterébe. Leírhatatlan fájdalom lüktet egész testébe, tompa hangok vízhangzottak elméjébe, de nem értette mit mondanak. Érezte valami visszahúzza az életbe, egyre erősebben és erősebben.
Leena! - kiáltottak fel egyszerre. Egyetlen pillanatra megkönnyebbülés áradt szét bennük, de az öröm korai volt. Leena pillái újra lecsukódtak.
– Hé! - szólt rá Noel. – Hé! Néz rám! - szólt rá Noel, de Leena nem válaszolt.
- Gyorsan vigyük a beteg szobába! - szólt Lavi s már nyúlt is az ernyedt test után. Pascal könnyben úszó szemekkel figyelte, ahogy a két fiú óvatosan felnyalábolta Leena testét a földről, Sebatian pedig előre szaladva nyitotta az ajtót. Az ágyra fektetve Noel aggódva kereste pulzusát újra közben Lavi és Sebastián a két nagy üveges szekrény elé rohantak valami orvosságért, de egyikük se értet a gyógyszerekhez. Kétségbe esetten kezdtek el kotorászni a különböző fiolák, kenőcsök és porok között. Amelyiken még volt is címke, azon se a hatásának neve volt feltüntetve, vagy hogy mire kell használni.
- Pascal te keresed felül! - mondta Seb miközben remegő kézzel kotorászott a polcok között. A kis kaméleonnak több se kellett nem törődve a fájdalommal felmászott a legfelső polcra, de ő se járt több sikerrel.
- Mi az isten tart ennyi ideig, hozzatok már valamin gyógyszert! - üvöltött fel Noel. Leena arcát jobb tenyerébe fektetve halkan suttogott neki, míg a másikkal a hasán lévő vérző sebet szorította, de a lány szeme nem nyílt ki.
- De még is mit? - kérdezett vissza idegesen Lavi.
- Mit tudom én! Csak hozzatok már valamit! - kiáltotta. A hófehér lepedőt rohamosan növő foltokban festette át Leena vére.
- Sebforrasztót keress! - felelt Sebastián.
- Annak mi a neve?
- Valami K-betűs azt hiszem! - kiáltott le Pascal. Emlékezett rá hogy hallotta Leenát és Izumot valami ilyesmiről beszélni, de ő akárhányszor ott volt, mindig az ínycsiklandó legyekekkel volt elfoglalva, amit az ottani kerti növények vonzottak magukhoz. Szidta is magát rendesen, amiért nem figyelt oda jobban, s megfogatta mostantól minden szavát megjegyzi a nőnek.
- Ennél több kell!
- Nem tudnád kicsit pontosabban Pascal?- kérdezte Sebastián, próbált nyugalmat erőltetni hangjába, nem sok sikerrel.
- Próbálom, de nem jut eszembe a neve. - felelte kétségbe esetten. A három fiú immáron össze visszaborogatva keresték a gyógyszert, de mind hiába.
- A színét nem tudod? - kérdezte Lavint amit kezében egy sűrű lilás folyadékot tartalmazó üvegcsét szorongatott.
- Nem. - Pascalon kezdett leuralkodni a kétségbeesés, minél jobban erőlködött annál inkább semmi nem jutott eszébe, tehetetlenségének érzése majdnem összeroppantotta pici testét.
[color=darkorange]- Sebastián siessetek már![color=white]

A fehér igazság

Ba’al mester fáradtan csukta be irodájának ajtaját s az ebédlő felé vette az irányt.
- Hááááá! Soha többet nem vállalom a könyvelést! - mondta, ahogy elindult lefelé a lépcsőn. Nem vágyott másra csak egy kellemes sörre, mielőtt elindul új törzshelyére, ahhoz a kis vörös göndör hajú szépséghez, akit a múlthéten fedezett fel. Gondolataiból a padlón lévő vízcuppanó hangja zökkentette ki.
– Hm? Víz? - kérdezte magától, ahogy felemelte kisé cipőjét, majd kérdőn pillantott fel. Két-három asztallal arrébb furcsa romhalmaz hevert, s kíváncsian indult meg felé. Ám amikor meglátta a darabokra tört asztalt rögtön oda lett jókedve.
– Ez meg mi az Isten? - mordult fel hangosan. - Sebastián! - dörrent fel, de a fiú nem volt a pultban. - Ezt most nem ússzák meg! Rongálják a berendezést, és még el is áztatják a padlót!? - szívta fel magát. Körbe tekintve a könyvtár felé nyíló folyosón fényt pillantott meg, s dúlva, fúlva indult el felé. Valójában fel se tűnt neki, hogy az a szoba a beteg szoba. Nagy hévvel, lobbal indult meg a pár fő felé, készítve tüdejét a kemény fejmosásra.
– Mi ez a rumli az ebédlőben? - szegezte nekik a kérdést már két-három méterről, ám közelebb érve meglátta a fiúk halálra vált ábrázatát. Noel fehér inge majdhogy nem úszott a vérben, és ettől Lavi sem volt különb. Takeshi a halottra vált arcú Shin támogatta, egyedül Don nézett ki a szokásos módon, de az arca neki is mély aggodalomról árulkodott. – Mi az isten történt itt? - kérdezte. Sebastián ekkor lépett ki a szobából, maga mögött becsukva az ajtót.
A fiúk hirtelen nem is tudták, hogy mit mondjanak, szemüket a padlóra tapasztva hallgattak.
- Mester… - kezdte Sebastián, de Ba’al ebből a hangból már tudta, hogy komoly baj van.
– Ki van bent? - kérdezte megkeményedett arccal.
– Leena. - adta meg a választ Sebastián. Ba’al azzal, lendülettel az ajtóhoz lépett és már nyomta is le a kilincset. – Mester Izumo nem örülne, ha zavarnák. - próbálta visszatartani, de a halottnak a csók is többet ért volna. Ba’al arrébb tolta Sebatiánt magától és lenyomta a kilincset.
Izumo háta pillantott, de ne szólt semmit. A szobában fehér fény úszott, kiáradva az éjszaka sötétjébe, csak Izumo motoszkálása hallatszott, amint elővett egy üvegcsét táskájából. A férfi végig vágtatott a szobán és meg állt az ágy végében. Szemeit lassan végig jártatta a meggyötört testen, szemei kemények és hidegek voltak, mintha nem is ember lenne.
– Túl fogja élni? - kérdezte száraz hangon.
– Nem tudom, nagyon rossz állapotban van, egyenlőre időre van szükségem, hogy bármit is tudjak mondani. - mondta, amint néhány csepp folyadékot öntött Leena combján lévő mély karmolásokba.
Egy pillanatig úgy tűnt még mondani akar valamit a mester, de aztán meg fordult és lassú léptekkel az ajtóhoz indult. Ám mikor kezét a hideg fém kilincsre tette volna még is megállt.
– Hozd vissza belé az életet, kerüljön bármibe. - mondta azzal kiment a szobából.
A többiek addigra visszamentek az ebédlőbe, Sebastián épp a törött poharakat szedte össze a pultban, míg Shin a pultra borulva várta, hogy visszatérjen belé az élet.
Don a falat támasztotta a pultban míg Lavi és Noel az összetört asztal mellett guggoltak mintha valamit keresnének. Takeshi Shin mellett ült, és az előtte heverő össze tört Pascalt figyelte.
– Magyarázatot várok. - mondta tömören Ba’al ahogy kiért hozzájuk, de senki nem szólalt meg. A percek teltek múltak és a csönd éket vert közéjük.
– Mi sem értjük mi történt. - kezdett bele Sebastián.
– Egyszer szó szerint becsapódott az asztalba, elárasztva vízzel mindent, s a romok között már ilyen állapotban találtunk rá. - folytatta Takeshi.
– Az én hibám volt, nem határoztam meg pontosan a célt. - szólalt meg elgyötört hangon Pascal.
– Célt? - kérdezett vissza Takeshi, s minden szem a kis kaméleonra szegeződött.[/color]
Pascal csak bólintott.
– Csak az ebédlőre gondoltam, amikor sikerült meggyújtanom a Babilony gyertyát, azon belül már nem pontosítottam. - magyarázta.
– De honnan ez a víz? - kérdezte Noel, majd végig simítva a vizes fán megnyalta a kezét. – Ez sós!? - lepődött meg, bár a vér ízét nem osztotta meg a többiekkel.
– Igen mert tenger víz. - válaszolta, de többet nem mondott. Igazából azt se tudta hol kezdje, az emlékképek össze-vissza kavarogtak fejében. Sebatian egy kis pohárkát tett elé.
- Mi történt veletek? - kérdezte. Pascalból mély sóhaj tört fel, s bele kezdett.
- A megbízás, amit elvállaltunk egy kereskedő hajóra szólt, annyi lett volna a dolgunk, hogy elkísérjük a hajót egy szigetre és vissza. - mondta.
[color=grey]- Ez a munka, amit adtam, ugye? - kérdezte Sebastian.
- Igen. - bólintott majd arcán egy grimasz futott át s keserűen folytatta. – Csak, hogy ők nem kereskedők voltak, hanem kalózok, mint kiderült. - úgy érezte szét marja belülről a tehetetlen düh. - Egész végig megvezettek minket.
- Ők támadtak rátok? - kérdezte Takeshi.
- Is, de a dolog nem ilyen egyszerű. Sting a kapitány valami köveket akart megszerezni, ami örök életet és túlvilági szépséget ad a tulajdonosának. Volt velük egy nő is, Shae, ő mutatta az utat. Ő már járt a szigeten, vagy legalább is ezt mondták. Igazából egész végig nem is sejtettük hova megyünk, mi magunk is csak a legvégén kérdeztünk rá, akkor tudtok meg, hogy a szigetet körülvevő sziklást szirének lakják. - folytatta, ahogy fejét leszegtek. Szavai elakadtak egy pillanatra s legbelül átkozta magát, amiért nem fogta fel előbb a jeleket, így utólag minden olyan egyértelműnek tűnt számára.
– Ez megmagyarázza a pikkelyeket a padlón. - szólalt meg Lavi amint ujjai között dörzsölgetett néhány szürkés pikkelyt.
– De honnan kerültek ide ezek az égett fadarabok? - kérdezte Noel.
– Azok a hajó maradványai. - felelte Pascal.
– Égett? - kérdezett vissza Takeshi, mire csak bólintott majd folytatta.
[color=green] – Sting mind végig állította, átjutunk a sziréneken, mert Shae minden féle tanácsokkal látta el őket. Teljesen megbízott abban az őrült kígyóban. Biztos vagyok benne, hogy ő intézte úgy, hogy napnyugtára érjük el a sziklást, ami körül vette a szigetet, az egész hajótestre tükröket rakatott, s mindenhova kék lámpákat függesztetett.
– Az istenekre… - nyögött fel Shin. Ő már tudta mi történt a hajóval. Sebastián fejét csóválva sóhajtott fel.
– Mert? - kérdezte Lavi.
– A sziréneket vonzza a kék fény, a tükröktől pedig meg vadulnak, ugyan is csak a hold fénye képes széppé tenni őket. - magyarázta Shin ahogy kiegyenesedett a bárszéken.
– És ma ráadásul teli hold van. - tette hozzá Sebastián.
– Így van, ráadásul Shae egyenesen a fészkükbe vezetett minket. - szavai hallatán mindenki ledöbbent. – Megtiltotta, hogy tűzet, használjunk ellenük, és amikor megjelentek a szirének hamar elszabadult a pokol. Az egész legénység pánikba esett, aki a vízbe került azt cafatokra tépték. Cserbenhagyva társaikat inkább lőttek rájuk nyílzáport, csak hogy ne kapaszkodjanak fel hajóra. Aztán szirének elkezdték szaggatni a hajót. Esélyünk se volt ellenük, képesek voltak irányítani vizet, így lerázni se tudtuk őket. Leena próbálta visszatartani őket, de kevés volt ellenük, igazából nem is tudom, hogy élte túl. Láttam amint a hajó egy része darabokra törik a lába alatt és lezuhan, de valahogy még is felküzdette magát, ráadásul akkora a tűz is felütötte a fejét. Valahogy rájött, hogy félnek a tűztől és meggyőzte a kapitányt, öntsünk olajt a vízbe, de akkorra már mindegy volt. Több tucat szirén volt ott, a hajón a lángok elterjedtek. Sting teljesen bekattant, és az ágyúival lőni kezdte körülöttünk a fekete sziklás barlang falait. Leena meg akarta állítani, de Shae leszúrta. A mennyezetről tűhegyes kövek potyogtak, a hajó törzs kettétört, s a vízbe kerültünk. Az utolsó pillanatban sikerült meggyújtanom a Babilony gyertyát, de a többit már tudjátok. - fejezte be végül rövid összefoglalóját, ám egy kicsit sem érezte jobban magát.
– Csak egy dolgot nem értek. - szólalt meg Shin. – Miértelme volt Shaenek a halálba vezetnie a hajót?
– Azt mondta bosszút akar állni a kalózokon, amiért lemészárolták a családját, de nem tudom, mennyire lehet hinni neki. - felelte Pascal. – Az a nő teljesen őrült volt.
Pascal magába roskadva ült a pulton, egyfolytában Leena üres tekintetét látta maga előtt. Tudta, hogy a lányban valami elszakadt, s félt soha többet nem lesz olyan, mint volt. Dühös volt magára, amiért ilyen gyenge és nem tudta megvédeni őt.
Sebastián mintha csak hallotta volna gondolatait, közelebb tolta az érintetlen poharat felé.
– Leena felfog épülni, meglásd, most már ideje lenne lepihenned.
Ám Pascal nem felelt.
– Ez viszont azt jelenti képes vagy mágiát használni. - szólalt meg Ba’al. – Sebastián takarítástok el azt a romhalmazt onnan. - fordult a pultos fiúhoz. – A szobámba leszek, ha Izumo végzett azonnal küldjétek hozzám. - mondta rideg arccal majd felállt és elment.
Az este hátra levő részében csend telepedett közéjük. Senki nem szólt csak az ajtót figyelték szüntelenül, várva mikor lép ki rajta a gyógyító asszony, de ő csak nem jött. Az percek csiga lassúsággal vánszorogtak, mígnem két és fél óra múlva Izumo megjelent. Leena állapota válságos volt, mely ellenen egyelőre semmit nem tehettek. Ki kellett várniuk, amíg a szérumok teljesen kifejtik hatásukat a szervezetre és reménykedni benne, hogy Leena szervezet képes addig harcolni a halál ellen. Izumo szerint, ha megéli a következő napot, akkor már túl lesz az életveszélyes állapoton, de azt már nem tette hozzá, hogy ehhez arra is szükség van, hogy Leena harcoljon az életérét. Izumo érezte a lányon, nem akar élni, és ha a Shin, nincs, ő már rég halott lenne.
Távozása után Pascalt és négy fiút nem lehetett kiparancsolni a beteg szobából. Egyetlen percre se voltak hajlandóak el menni a szobából, Pascalt normális esetben szétvetette volna a kíváncsiság és addig faggatta volna őket amíg meg nem tudja az okát. Rettegve figyelte, ahogy a lány testét heves láz rázta, s rémálmok gyötörték.
Sebastiának ugyan feltűnt a négy fiú furcsa viselkedése. Ismerte őket már évek óta, s bár sose utasították vissza a céh tagok társaságát mindig is megtartottak egy bizonyos távolságot a többiektől. Főleg Noel, ő sosem kereste mások társaságát, s sokszor nem is örült a közeledésnek. Hajdanán mikor Xaundarus és Sareya megjelent a négy suhanccal az oldalukon sokáig kerülték a céh többi tagját, és csak akkor jöttek be ha megbízást akart vállalni vagy éppen fejeztek be. Mostanra ugyan egész jól beilleszkedtek, de soha nem mutattak ekkora figyelmet senki iránt. Nem igazán tudta eldönteni, sajnálatból teszik e vagy éppen valami más áll a háttérben. Takeshi két héttel ez előtt egy rózsaszín hajú, kissé kerekeded arcú kecses alkatú lányt keresett aki a céh tagja volt állítása szerint. A céh jelet a bal medence csontja felett viselte, Sebastián a leírásból Leenára ismert, de amikor Takeshi elmondta miként és hogyan ismerték meg a lányt, és hogy mi történt nagy vonalakban azon az estén azonnal elvetette az ötletet. Ám még is a négy fiú rettentő furcsán viselkedett mióta Leena előkerült, s ezt semmivel sem tudta megmagyarázni.
Az első dolog amire felfigyelt ütemes tompa dobogás volt. Pontosan olyan volt minta a szív dobogás, édes illatot érzett a levegőben, mely meg nyugtatta. Nem tudta volna szavakba önteni miért, de valahogy a múlt és az biztonság érzését jutatta eszébe. A lángok eltűntek, és most valami puha meleg dolgot érzett bőrén, aztán az a valami meg mozdult. Érezte, ahogy teste automatikusan emelkedik és felül, ekkor vette észre, hogy vízben ül, alatta a vízen felhők úsztak a vakító kék égen, s mikor felemelte tekintetét látta hatalmas vatta pamacsokra emlékeztető felhők úsztak sietősen tova az égen.
Carmen előtte ült, kezein megtámaszkodva hajolt kissé felé. Kissé bárgyú tekintettel medeeppinkt a lányra, kellett néhány perc, amíg rá jött ki is van előtte. Hosszú rózsaszín göndör a vízbe lógtak s arcán düh és fájdalom furcsa keveréke ült, ahogy őt nézte.
– Te… te húztál ki? - kérdezte tőle, de válaszul csak egy hatalmas pofon csattant az arcán. Dermedten medeeppinkt rá, nem értette miért kapta a pofont, de helye szó szerint izzót arcán.
– Hát még is ki más? Hova tetted a józan eszed? - bukott ki Carmen. – Képes lettél volna harc nélkül meghalni? Feladni mindent, amiért eddig küzdöttél? - kiabálta. Szavai mentén megrohamozták az emlékek, minden ami vele történ az elmúlt hetekben. Emlékezett a szirének visszataszító testére, Sting őrült arcára, Shae szavaira, Emerlad rémisztő szemeire, a halott kisfiúra s fejét lehajtva medeeppinkt az eget visszatükröző vízre. Iszonyatos súllyat érzett testén mely mintha tonnás kövek ülnének vállán nyomták lefelé. - Hogy juthattál idáig? Hogy adhattál fel mindent!? - üvöltötte.
– Mert már nem bírom tovább!
– Olyan nincs hogy nem bírod tovább! Bírnod kell! - vágott vissza Carmen.
– Miért? Mond meg miért! Te talán nem láttad? Te talán nem voltál ott? Ez az egész... én nem bírom ezt tovább! - fakadt ki hirtelen. - Én... - hangja elcsuklott, ahogy könnyei hatalmas cseppekben gördültek le az arcán.
-Te mi? - kérdezett vissza éles hangon. - Folyton csak nyávogsz, hogy az élte ilyen kegyetlen meg olyan borzalmas. Még is miből gondoltad, hogy könnyű lesz? Azt hiszed másoknak könnyebb, csak veled ilyen az élet? Hagy áruljak el egy titkot! Az élet mindenkivel ugyan olyan! Rajtad múlik, hogy hogyan éled le az életed! Ha valami nem tetszik változtass rajta! Magától semmi sem változik!
- De még is hogyan? Én meg próbáltam, de egyedül vagyok és...
- Nem, Leena! Nem próbáltál te semmin változtatni csak álom világba ringattad magad, és vártad, hogy majd valaki megoldja helyetted a dolgokat! - szakította félbe Carmen.
- Ez nem igaz, én igen is próbáltam, én... - ellenkezett hevesen, ahogy fejét rázta.
- Igen, és még is mit tettél? Halljam, mit csináltál? - kérdezte tőle de Leena nem felelt, csak ült könnyekben úszó szemekkel és mérgesen nézett Carmenre. - Megmondom én neked, rinyáltál, hogy milyen gonoszak az emberek! Ennyit! Nem mertél szembe nézni a valóssággal, inkább homokba dugtad a fejed és sajnálkoztál, hogy mindez nem lehet igaz, majd amikor már végéképp nem tudtál sehova menekülni, kénytelen voltál belátni a rideg igazságot, közölted, hogy feladod? - hangjában düh és csalódottság csengett.
- Elég! - kapott füléhez ahogy ajkaiba harapva megrázta fejét - Te ezt nem értheted! Egyedül vagyok a világ ellen, senki nem segít! Nem akarom tovább egyedül csinálni, nem akarok többet egyedül lenni! - üvöltötte kétségbe esetten. A szavak egyszerűen csak feltörtek belőle, s nem tudott nekik megálljt parancsolni.
– Te... - kezdte Carmen , de elcsuklott a hangja. Leena szavai égtelen haragra gerjesztették. - Te önző hülye liba! Hogy lehetsz ennyire vak? - szavaiban keserű csalódottság csengett. – Nyisd már végre ki a szemed!
– Minek, hogy lássam, hogyan ölik az ember egymást? Hogy hogyan tapossák el egymást? - kérdezte dühösen.
– NEM! - üvöltött fel! – Hanem hogy lásd milyen hülye vagy bazd meg! Ha nem tetszik az életed akkor ÁLLJ FEL ÉS VÁLTOZTASD MEG!
– De ha egyszer nem tudom egyedül megváltoztatni a világot?! - érzelmei teljesen leragadták.
- Neked a saját világodat kell megváltoztatnod! A világ amiben élsz olyan amilyenné te teszed, és azzal hogy csak rinyálsz te is olyan szánalmas féreggé válasz, mint az összes többi! Csak várod, hogy valaki megoldja helyetted a dolgokat, másoktól várod a segítséget, folyton csak rinyálsz és azon eszed magad milyen kemény és kegyetlen a világ! Hát az is lesz bazd meg ameddig ilyen rinya picsa vagy! Ha azt akarod, hogy jobb legyen, az életed TEGYÉL IS ÉRTE! - szemei szó szerint lángoltak.
– Ezt úgy mondod, mintha bárkit is érdekelne, hogy élek e vagy halok? - vágott vissza bőgve. Carmen arca egy pillanat alatt megfagyott, Leena szavai olyanok voltak mintha tört forgattak volna meg szívében. Keserű szúró méreg mely szétáradt testében égtelen haragot szított fel benne. Keze önmagától mozdult, és hatalmasat csattan Leena arcán.
– Ide figyelj te hisztis picsa, Pascal, Sebastián és a többiek most is érted aggódnak, és helyetted is küzdenek tovább az életedért! - üvöltötte. - Nem mellesleg én is ezért küzdök míg te nemes egyszerűséggel feladod az egészet, tudomást se véve róluk?! Fel se tünt neked, hogy a körülötted lévők érted aggódnak, s mindenki rajtad akar segíteni hetek óta? Te csak a saját nyomoroddal vagy elfoglalva, észre sem veszed, hogy mások törődnek veled! Csodálkozol, hogy semmi sem változik, és hogy egyedül vagy?! Az egészről kizárólag te tehetsz, azt, hogy ide jutottál, egyedül saját magadnak köszönheted! - Carmen immáron remegett a dühtől. - Te még is mikor tettél valamit azért, hogy nem legyél egyedül?
kérdezte szikrázó szemekkel. – Nem érdemled meg, hogy csak egy percet is rád fordítsanak az életükből mert észre se veszed! - mondta ki végül és eltűnt szeme elöl.
Leena ott maradt egyedül de képtelen volt megmozdulni, a lány szavai hideg zuhanyként ébresztették rá a valóságra. Ekkor jött rá miért adta fel, miért is választotta a halált. Nem akart továbbra is egyedül élni. Mióta elvesztette a családját és Asmort, egyáltalán nem tett semmit azért, hogy barátokra, társakra jeljen. Pedig minden vágya ez volt, újra békére lelni valahol, akik mellett biztonságba érezte magát. Valójában ő soha sem küzdött csak állt és sírt. Emlékeiben felrémlett a nap amikor elvesztett családját, majd amikor Asmor is eltűnt. Akkor sem tett semmit csak sírt, és sírt, azt várva, hogy valaki majd megvigasztalja. Csatlakozott a céhhez, hogy családra jeljen, de valójában semmit nem tett azért, hogy bármi is változzon csak várta, hogy megtörténjen. Pascal is csak azért került hozzá, mert mestere elküldte abba a bizonyos boltba, Sebastiánt se szólította meg soha, ha a fiú nem veszi észre magától soha nem is beszélt volna vele. Gabriel és Max is mindig a segítségére siettek, de ő soha nem tudott semmit tenni értük. Carmen is számtalanszor mentette meg életét, tartotta benne a lelket Pascallal, míg ő csak kesergett saját fájdalmán, és nem tett semmit azért, hogy ne legyen egyedül. A borzalmas fájdalom ekkor visszatért testébe, s mellkasát markolva görnyedt a vízre. Semmi mással nem foglalkozott csak azzal, milyen kegyetlen is a világ, s akkor is csak várta a csodát, amely majd megváltoztatja a világot, de az nem jött. Carmennek igaza volt, a saját életével kell törődnie, azon kell változtatnia, mert számára a világ olyan amilyennek ő meg formálja. Ha ő maga nem küzd, a céljaiért más nem küzdhet érte. Felnézve szemeivel Carment kereste, de sehol nem találta.
– Carmen! - kiáltotta, de senki nem felelt. Ám ő minden áron látni akarta, így hát felállt és elindult egyenesen a semmibe.

Az első két nap eseménytelenül telt el, a beteg szobában néma feszült csend honolt, mindössze Ba’al mester törte meg egyszer a csendet, mikor este tájt Leena állapotáról jött érdeklődni. A válasz se jó se rossz hírrel nem szolgált számára, a lány változatlanul volt, ahogy a harmadik napon is. Izumo bár kétszer is eljött Leenához egy nap, lecserélni kötéseit, s a gyógyszerek csak most kezdtek igazából hatni. Nem mondta a fiúknak, de úgy érezte maga Leena sem tudja eldönteni élni akar e még vagy sem, s e tény jobban nyugtalanította mint gyógyszereinek hatása. Tudta, ha ő nem akar küzdeni, nincs az a szérum ami az élők között tarthatja. Bár már a sebek gyógyulni kezdtek, de nem olyan ütemben mint annak haladnia kéne. Mindezt egyedül Ba’al mesterrel osztotta meg, aki csak csendben hallgatott. Izumo nem is várt más tőle, hiába a mester egy céhben ezen ő sem tud változtatni.
A negyedik napra, Sebastián mint élelmet szállító rakományos lépett elő a betegszobába. Ez idő alatt ellátta a szobában lévő aggódókat, bár a négy fiú már időnként el lehagyták a szobát, de nem túl sok időre. Pascal viszont velük ellentétben egyetlen percre se volt hajlandó el menni Leena mellől, és az ételhez sem nagyon nyúlt. A delet már elütötte az óra mikor Sebastián újabb szendvics adaggal érkezett meg.
– Most velem jössz! - jelentette ki másnap délután, ahogy felkapta a kis állatott az ágyról.
– Mi? Sebastián! - kapta fel a vizet Pascal, de a fiút egyáltalán nem érdekelte. – Tegyél le! Mellette a helyem mi van ha… - kezdte volna.
– Ne aggódj, nem marad egyedül, a fiúk vigyáznak rá. - mondta, ahogy az ajtó felé indult. – Viszont neked se ártana végre pihenni, elég ramatyul nézel ki. Kezdésnek ehetnél valamit.
– De…
– Ha bármi változás lesz szólunk, ígérem. - mondta Shin egy halvány mosollyal arcán. Pascalnak nem nagyon volt ideje válaszolni, mert Sebastián addigra elérte az ajtót és néhány perc múlva már a folyóson haladtak.
– Nem vagyok éhes. - szólalt meg morcosan Pascal.
– Tudom, de össze kell szedned magad mire Leena felébred. Te vagy az egyetlen, aki olyan közel áll hozzá, hogy talpra állítsa. - mondta. - Ha te nem állítod talpra akkor senki.
Pascalt hideg vízként érték szavai, megnémulva nézett maga elé a padlóra. Sebastiánnak igaza volt, de még is hogyan nézhetne Leena szemébe? Úgy érezte cserbenhagyta azzal, hogy nem védte meg, és hagyta, hogy idáig fajuljon a dolog. Emlékezett Leena tekintetére tegnap este, ahogy ott feküdt vérbe fagyva a süllyedő hajón. Üveges fénytelen szemeire, és tudta teljesen összetörte a világ nyomora, ő pedig semmit nem tett azért, hogy megvédje. Hibásnak tartotta magát, felelős volt a történtekben. Leena mióta csak kinyitotta a szemét mindig vigyázott rá és megvédte még ha ez azt is jelentette, hogy az életét kockáztatta ért de ő... Ő semmit nem tudott tenni érte a szavakon kívül. Kiérve az ebédlőbe Sebastián a pultra tette, s egy dobozból kezdett el kipakolni.
– Valahol én is hibásnak érzem magam. - szólalt meg egy idő múlva újra. – Hetek óta látom, ahogy egyre rosszabb lett az állapota s nem vettem komolyan. Jobban kellett volna figyelnem rá, és nem megbízásra küldenem, hanem itt tartanom, amíg jobban nem lesz. - folytatta egy mély sóhajjal.
– Én nem tudom meg védeni. Gyenge vagyok. - bukott ki hirtelen Pascalból. – Soha nem tudtam megvédeni, mindig egyedül kellett harcolnia. Nem tudtam semmit se tenni a szirének ellen, nem tudtam megvédeni Shaetől, nem voltam ott, amikor segítségre szorult. Nem tudom meg gyógyítani, nem tudok harcolni... - Pascalból csak ömlötte a keserű szavak amint mereven nézte a pult mély cseresznye fáját. – Nem vagyok jó semmire, én csak egy szerencsétlen gyík vagyok, egy sen…
– Tévedsz, ha te nem vagy akkor Leena már halott lenne. - szólt közbe Sebastián ahogy felegyenesedett a pult mögött és Pascalra nézett.
– De megvédeni nem tudtam. Ez nem változtat azon a tényen, hogy gyenge vagyok.
– Nem, de Te igen! - szólalt meg egy ismerős hang. – Az hogy képes voltál meggyújtani a Babyloni gyertyát bizonyítottad, hogy képes vagy mágiát használni. - folytatta. – Ha akarod, megvédheted Leenát.
A kis kaméleon ledermedt. Utálta Ba’alt, soha nem volt neki szimpatikus, de most még is szavai reményt adtak számára. Sosem gondolta volna, hogy egyszer ezt pont egy céh mester fogja mondani. Ha igaz, amit mond akkor tényleg megerősödhet és akkor soha többé nem hagyja hogy ez megtörténjen.
– Tényleg lehetséges, hogy én mágiát tanuljak? - kérdezett vissza kissé még most is kételkedve.
– Igen, más familiárisok is képesek a mágia használatra. - szólalt meg Seb.
– És hogyan tudnék mágiát tanulni? - tette fel a következő kérdést, mire Ba’al ledobta magát a pulthoz és nagyot sóhajtva válaszolt.
– Nem tudom feltűnt e de ez egy mágus céh, ahol feltűnően sok ember ért a mágiához! - kacsintott rá. Pascal egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy visszavág valami csípős megjegyzéssel, de aztán letett róla. Még is csak Ba’al segítségére van most szüksége, és végtére is tényleg hülye kérdés volt. Csak akad valaki, aki tanítana neki mágiát, na de milyet?
– Jó de azon túl? Hogyan kezdjek hozzá, vagy egyáltalán milyen mágiát kezdjek el tanulni? - kérdezte.
– Hát jó kérdés, nem is tudom, mi illene hozzád. - mélázott el látványosan Ba’al.
– Nincs valami teszt vagy módszer arra, hogy ki milyen mágiát tud használni? - kérdezte.
– Um nincs.- rázta meg a fejét Sebastián. - Te mester tudsz valamit?
– Fú… - fújt egyet, de arcán látni lehetett ő sem hallott ilyenről. – Nem, én mindig is azt mondtam, amihez az embernek kedve van.
– Mihez lenne kedved? - kérdezte a pincér fiú.
– Hm… - gondolkodott el Pascal. – Nem is tudom… valami olyan kéne, amitől erős leszek… - mondta, de ennél több nem jutott eszébe.
– Az erőd, nem a mágia határozza meg, hanem te magad. - felelte Sebastián ahogy kihúzta az üres sörös hordó tartáját a pult alól, és felemelve a raktárba vitte.
– Hát akkor marad a legegyszerűbb megoldás. - sóhajtott fel Ba’al amint bele kortyolt sörébe.
– Vagy is?
– Olyan mágiát fogsz tanulni, ami először szembe jön veled. - mondta nemes egyszerűséggel, de látva Pascal fejet felpattanó kérdőjeleket pontosított. – Pontosabban, akivel először összefutsz, annak a mágiáját fogod tanulni, - mire Pascal arca elkomorodott, a primitív ötlettől. – így legalább nem fáj a fejed a mestered felkutatása miatt! - egészítette ki a mester széles vigyorral az arcán, bár ettől Pascal még nem ájult el. Ám figyelembe véve, hogy nem akart napokat pazarolni azzal, hogy mágiák között vacillált Ba’al mester nagy meglepetésére rá bólintott.
– Rendben. - felelte kurtán.
– Micsoda? - kérdezte Sebastián, visszatérve vállán egy nehéz sörös palackkal.
– Eldőlt milyen mágiát fog használni Pascal! - felelte széles vigyorral arcán.
– Ó, és milyet?
– Nem tudom! - válaszolt még szélesebb vigyorral.
– Ehhh - sóhajtott fel Sebastián, igazából nem is tudta miért számított értelmes válaszra.
– Majd kiderül, ha meg jelenik az első mágus az ebédlőben, ugyan is ő fogja tanítani.
– Mi van? - akadt ki Sebatián. – Most ez nem mondjátok komolyan?! - feje olyan sebesen forgott a két személy között, mint egy ringlispír. – Pascal, nem mondod komolyan, hogy bele mentél ebbe? - fordult a kis kaméleonhoz kissé kétségbe esve.
– De. - felelte. – Seb, nekem most nincs időm ezen rágódni.
– Haj… nem vagytok magatoknál - sóhajtott fel, tudta semmi értelme most már próbálkoznia bármivel is. Amíg Pascal Ba’al mestert kérdezgette a mágiák fajtájiról, Sebastián némi ételt készített számára. Eközben Izumo is megérkezett a szokásos látogatásra Leenához. Sebastián nem szólt Pascalnak, hiszen tudta a kis kaméleon azonnal abba hagyná az evést, s az elmúlt napokban nem vitte valami túlzásba.

A napok teltek s múltak, Leena felett, s bár sérülései gyógyulni kezdtek, testét még most is heves láz rázta. Akármivel próbálkozott a gyógyító asszony tartósan semmi nem hatott. Néhány órára képes volt levinni valamelyest a magas lázt de hamarosan újra visszatért. Ilyenkor Leena halkan nyöszörögve mocorgott, kezeit ökölbe szorította és legtöbbször érthetetlenül motyogott. Arcán kín és fájdalom tükröződött, mint amikor valakit borzalmas rémálmok gyötörnek. Izumo többször adott neki nyugtató szérumot, és fájdalom csillapított, de látványos eredményt nem igen hoztak. Érthetetlenül állt dolog előtt, a szérumok nem hoztak eredményt, mintha nem is lenne semmi hatásuk. Mindemellett az is aggasztotta, hogy Leena a negyedik napja nem tért magához, és az utóbbi napokban rohamosan fogyni kezdett. Arca beesett, kezei csontosodni kezdtek, bordáig egyre élesebben meredtek ki, láthatóan egyre soványabb lett. Bár Sebastiannal meleg mézet csorgattak szájába, de ez épp, hogy csak megmentette az éhhaláltól. Ez sem tartott örökké, mindössze az időt tudták húzni vele.
Úgy tűnt szervezete folyamatosan pörgeti magát, pulzusa magas volt, szíves hevesen vert, és testét szinte mindig láz rázta.
Pascal Takeshi, Lavi, Noel és Shin továbbra se hagyták egyedül a beteg szobát, valaki mindig ott volt Leena mellett, várva hátha felébred. Pascal viselkedését nem furcsállotta, a de a négy fiú viselkedését igen csak és mostanra egyre jobban kíváncsibb lett Sebastián. A szokatlan viselkedés nem csak neki tűnt fel, Shareya és Izumo is felfigyelt rá, ám egyik sem kérdezett. Még Xaundarusnak is feltűnt, amikor a fiúk kimaradtak a szokásos edzésről. Szóvá is tette, ám Shareya egyetlen mozdulattal leintette. Sebastian mindig is élt a gyanú perrel, hogy a két mester többet tud a fiúkról, mint bárki más, de biztosra vette, ha kérdezne, nem kapna választ.


Leena homlokát ráncolva szusszant fel az ágyban. Takeshi levette fejéről a vizes kendőt mely mostanra át melegedett s megmártotta a gyógynövényes vízben. Mélyet sóhajtva aggódó arccal tette vissza a lány homlokára és gondolataiba mélyedve nézte őt. Minden pillanattal idegesebb lett, hogy semmit nem tud tenni, csak nézni szenvedését.
Leenát mély bűntudat és harag emésztette. Elméjében még most is ott görnyed ám a tenger vize eltűnt s helyette csak kemény felrepedezett föld marad. A felismerés mely rádöbbentette mennyire önző ember borzalmas volt számára. A gondolatok sebes folyamként kavarogtak a fejében, s képtelen volt megálljt parancsolni nekik. Tudta semmi nem változott azóta, hogy otthonát lemészárolták azon az estén. Újra picinek és gyengének érezte magát, mint amikor ott rohant a szurdokban. Ahogy akkor is, most is félt. Ám most nem a mögötte loholó szörnyetegtől, hanem hogy már késő. Kezei remegtek és síró görcs rázta, ahogy arra gondolt, már késő újra kezdenie. Carmen itt hagyta, talán örökre, s Pascalnak is csalódnia kellett benne. Amikor Shae leszúrta feladta a küzdelmet, s lehet ezzel együtt Pascalt is elvesztette. Ugyan mért akarna továbbra is vele maradni, ha ő ilyen önző módon csak saját magára gondol és cserbenhagyva őt, barátja vesztét is okozza? Már azt sem értette miért tartott ki vele egészen idáig?
Gyűlölte önmagát és vele együtt a világot is amiben élt. Ő is pontosan olyan, mint akik miatt kesergett, önző, és csak saját magával volt elfoglalva. ” Még is, hogy jutottam idáig?” - tette fel magának a kérdést. Mellkasát égető maró fajdalom járta át, a félelem az egyedül léttől lassan kezdte az őrületbe kergetni. Soha nem tudott egyedül élni, még kis korában se. Mindig ott lógott bátya nyakán, és ha csak egy percre is egyedül hagyta már is bömbölni kezdett. Még arra sem volt hajlandó, hogy egyedül aludjon egy ágyban, folyton retteget a szürkeségtől. A szürkeség, mely lappangó ködként közelített felé és benne furcsa torz alakok táncoltak. Ez a kép amióta az eszét tudta, szeme elé kúszott időként, mint egy pillanat, ami bele égett az agyába. Olyan közelinek érezte magához mintha csak előtte lennének, és amikor a táncoló lények szeme felvillant, őt nézték. Tudta, érezte a tekintetüket bőrén, ilyenkor mindig rettegés kerítette hatalmába. Eric szavai rémlettek fel benne, mikor még nagyon kicsik voltak. Egy sivatagi városban jártak épp, és gyíkokat akartak fogni, hogy megtanulják az állatidomítás Mesornitól, de Leenának nem igazán ment a dolog. A végén már kifejezetten idegesítette a dolog, hiszen addigra Eric már hármat is elkapott. Megszállott módjára kezdte el üldözni kiszemelt áldozatát, ám eközben nem vette észre, hogy Eric eltűnt mellőle. Amikor felismerte, hogy egyedül van pánikba esve kezdte keresni testévért, de sehol nem volt. Órák teltek el, és lassan a nap is eltűnt mire az éjszakában megjelent Eric és apja. Akkor azon az estén az ágyban feküdve Eric megígérte neki, hogy soha többé nem hagyja egyedül.
„Ígérem többet nem hagylak magadra!” – mondta a pityergő kislánynak.
Ám azon az éjszakán, amikor a szörnyeteg megjelent, Eric meghalt és olyan közel érezte magához a rettegést, mint még soha. Talán ez volt az, ami erőt adott neki, hogy elmeneküljön. Az a fájdalmas üres érzés mely az nap éjjel átjárta testét most is ott éget benne szüntelenül, mint egy be nem gyógyuló seb. Emlékezett rá, mikor Asmor felébredt mellette, és a keserű fádalomra is, amit érzett. Azóta sem tudta megmagyarázni miért vette magához a sárkány, de abban biztos volt, hogy szerette őt, vigyázott rá és okot adott neki tovább élni. Megtanította őt, hogyan használja mágiáját, hogyan védje meg magát, de ami a legfontosabb volt számára, hogy otthont adott neki. Most is úgy gondolt rá mint második szülőjére, amíg az Égi sárkánnyal volt még képes nevetni. Ám amikor eltűnt minden olyan lett mint azon az éjszakán. Onnantól saját magára volt utalva, de nem tudott megállni a lábán. Még a céhbe is Carmen miatt lépett be.
Pascal fáradtan vonszolta magát a beteg szoba felé. Kaori mestertől az alapokat tökéletesen elsajátította, de ez még nem tette ő erőssé. Rengeteget kellett gyakorolnia, hiszen csak kisebb dolgokat tudok csak el megidézni. Szerencséjére Don és Xaundarus mester segített neki ebbe, de ennek volt egy rossz oldala is. A két férfi szó szerint agyon dolgoztatta a kis kaméleont. Don szerint akkor válik valakiből jó fegyver mágus, ha másodpercek töredék része alatt képes egy fegyvert megidézni. Nos Pascal ettől az időintervallumtól borzalmasan messze ált jelenleg. Xaundarus mester pedig egy brutális edzés tervel látta el, mert szerinte a fizikuma erősen meghatározza a mágiájának erejét. Így hát Pascal majd nyolc órán keresztül rohangált, kövekkel súlyzózott, futott, mászott, és egyéb testépítő gyakorlatokat végzet, amikor éppen Don pihenőt adott neki. Igazából azt sem tudta, hogyan sikerült fel vánszorognia a hosszú lépcsőn. Sebastián oda fent könyörtelenül megtömte enni valóval, amitől most erősen émelygett a gyomra. Nem járt messze az ajtótól amikor kifulladva megállt pihenni egy kicsit. Annyira fáradt volt, hogy észre sem vette a mögötte haladó lépteket.
- Mit szólnál egy fuvarhoz? - szólalt meg hirtelen egy kedves hang. Pascal kíváncsian nézett maga mögé, de ott csak két lábat látott, melynek a gazdája most pont felette volt. Ahogy felnézett, Lavi nézett le rá, barátságosan.
– Azt most meg köszönném. - felelte fáradtan. Lavi leguggolva, tenyerét a földre tette, mire Pascal komótosan bele mászott.
– Köszi.
- Ugyan, nem tesz semmit. - felelte amint elindultak. – Ma is edzettél?[/color] - kérdezte. Pascalt meglepte a kérdés, ő senkinek nem mondott erről semmit.
– Igen, de honnan tudod?
- Láttalak tegnap a gyakorlóban, meg hát reggel Sebastián is mondta. - felelte, fejét megvakarva.
– Ó, értem. - felelte. „Gondolhattam volna”[/color] - tette hozzá magában.
Lavi halkan benyitott a beteg szobába, ahol Leena most mélyen szuszogott.
– A többiek? - kérdezte Pascal. A napokban már megszokta, hogy mindig van itt legalább egy fiú közülük.
- Noel és Shin haza szaladtak tudtommal, Takeshit viszont nem tudom. - felelte, amint leült az ágy melletti székre és Pascalt az ágyra tette.
– Volt valami változás? - kérdezte aggódva Pascal.
- Semmi. - felelte Lavi fejét rázva. Pascal arcára volt írva szenvedése, ahogy teltek múltak a napok, kétségbe esés úgy nőt.
- Ugyan már! Ne add fel ilyen gyorsan, még él nem? - próbált lelket önteni belé a fiú.
– De. - felelte tömören Pascal, hangja remegett, alig bírt könnyeivel.
- Nézd tudom, hogy hibásnak érzed magad, de most őszintén ettől valami jobb lesz? - kérdezte.
Pascal azonnal a fiúra kapta a tekintetét, iszonyatos düh öntötte el, ám Lavi tudomást se vett erről.
- Attól, hogy magad okolod neki semmivel sem lesz jobb, se neki se neked. - folytatta. Bármennyire is feldühítette a fiú, be kellett látnia igaza van. De ahhoz túl büszke volt, hogy igazat adjon neki.
– Úgy beszélsz, mintha ismernél minket. - nyögte ki végül.
- Miért talán azon az estén találkoztatok először? - kérdezett vissza, de hangjában érezhető volt, már előre tudja a választ.
– Nem. - morogta Pascal. –Ezt is Sebastiántól tudod?
- Nem tagadom, kérdeztem rólatok, de már megbocsáss, a vak is látja, hogy mennyire fontos neked. - felelte Lavi. – És ha jól sejtem Te is pontosan ilyen fontos vagy Leenának. - tette hozzá. Pascal nem felelt, csak némán hallgatta. – Ezért sem segítesz neki ezzel, gondolj, bele ő mit érezne ha így látna? - kérdezte.
– Jó igazad van! - adta be a derekát fogcsikorgatva, szemeiből a könnyek megeredtek. Úja fel lángolt benne tehetetlenség érzése, szinte érezte ahogy szét robbanja a dühe. – De akkor most még is mit csináljak? - tört ki hirtelen. Lavi szemöldökét felhúzva meredt rá, de nem a kitörése miatt, hanem a kérdés miatt.
- Bízz benne, hogy túléli! - mondta olyan hangon mintha ez lenne a világ legértelmesebb dolga. Pascal hirtelen köpni-nyelni nem tudott, egyetlen gondolat jutott eszébe, még pedig, hogy tarkón vágja a fiút. Mindenre számított csak erre nem.
- Hé, ne nézz már így rám! - szólt rá Lavi. – Te vagy a társam nem? – Pascal csak bólintott. – Hát akkor meg? - szemeiben olyan tűz égett. - Ha tényleg a társa vagy akkor soha nem kételkedhetsz benne, - és Pascal pici mellkasára bökött. - Neked mindig ki kell tartanod mellette és hinned kell benne, mert Te vagy a társa!
A kis kaméleon most már tényleg köpni nyelni nem tudott. Lavi szavai percekkel később is ott csengtek fülében, de ami a legfontosabb volt akkor, hogy lelket öntött belé.



Leenának rá kellet jönnie semmit se változott az évek folyamán, amióta az eszét tudta semmihez nem értett. Aprócska kis gyámoltalan lány volt, nem nagyon volt jó semmiben s akár hányszor próbálkozott valamivel abban ügyetlenek volt. Bár megtanult Asmortól az Égi mágiát, de ettől sem lett erősebb. Gyenge volt. Beismerni mindezt borzalmas tudattal töltötte el.
” Nem akarok ilyen lenni!” - szaladt ki száján, ám ahogy bele gond, ő maga sem tudta megmondani milyen emberré akar válni. Soha nem álmodozott önmagáról, ahogy hősies tetteket visz végbe, vagy bátor harcosként ment meg ártatlanokat. Ő egyszerűen csak azt akarta vissza kapni, amit elveszített. A családját, a testvérét, Asmort, a helyet ahol élet, azt egyszerű vidám bohókás életet, ami a vándortársulatban volt. Újra járni akarta a világot, esténként a tábortűznél ülve szülei meséit hallgatni minden féle varázslatos dologról, Griffin mókás előadásait nézni, Sara hegedűjének lágy dallamára elaludni, együtt kalandozni Ericcel az erdők és mezők között, amint testvére számtalan képzeletbeli szörnyet győz le. Újra szárnyalni az égen Asmorral, együtt vadászni és nézni órákon át a csillagos eget, de mind ennek már vége. Ez már csak múlt volt, édes emlékek melyekbe megrögződve kapaszkodott a szíve mélyén, titkon abban bízva, hogy egy nap minden a régi lesz. Ám most értette meg, hogy, a múltat már soha többé nem tudja visszahozni, bár mennyire is kapaszkodik belé, soha többé nem fogja látni őket. Tovább kell lépnie és folytatnia kell az életét nélkülük. Rémisztő volt számára a tudat, s újra meredtek szeméből a könnyek. Valójában most először nézett szembe gyászával, s most megállíthatatlan özönvízként söpört végig rajta, hangosan hüppögve nézte az egyre vizesedő földet maga előtt, s a benne tomboló fájdalom marni kezdte a mellkasát. Még is minden perccel úgy érezte megkönnyebbül egy kicsit, s immáron nem akart megálljt parancsolni a benne felbukkanó emlékeknek. Elfogadta, hogy nem élhet tovább a múltban, nem kergethet tovább álmokat, új életet kell kezdenie, azokkal akik most fontosak számára. Eszébe jutott Pascal arcán fülig érő vigyorral, aztán Carmen, aki mindig is őt védte. Igazából most értette meg, hogy mennyiszer volt ott mellette, mikor csak magára számíthatott, s arcán egy halvány mosoly suhant át.
” Nem vagyok egyedül.” - mondta magának halkan szipogva, ahogy megtörölte kezével könnyes arcát. ” Vannak barátaim…” - furcsa volt kiejteni ezeket a szavakat, mintha soha eddig nem is mondott volna ilyet. Barátok. Valójában maga sem tudta mit jelent ez most még is megnyugvással töltötte el és segített neki elviselni a fájdalmat. Most fogta fel igazán mit is mondott Carmenek miután kiragadta a lángok közül. - Te ezt nem értheted! Egyedül vagyok a világ ellen, senki nem segít! Nem akarom tovább egyedül csinálni, nem akarok többet egyedül lenni! ” Hogy lehettem ekkora barom?” - kérdezte magától. Borzalmasan szégyellte magát, tudta mélyen megbántotta ezzel, pedig már akkor is neki kellett volna bocsánatot kérnie. De Carmen már elment, s hogy most egyedül van csak saját magának köszönhette. Ő üldözte el, talán örökre. Így hát, ha nem akar újra elveszíteni valakit, akkor meg kell találnia. ” Így van, ezt most nekem kell helyre hoznom! Meg keresnem és bocsánatot kérek tőle.” - döntötte el végül. Felállt és nagy levegőt véve elkiáltotta magát.
- CARMEN!” - hangja visszhangot vert a kietlen tájon, de senki nem válaszolt. Leena elszánva magát tett egy lépést majd még egyet és még egyet, majd újra elordította magát.
Az egyik éjjel Shin és Takeshi együtt ültek a beteg szobába, és halkan beszélgettek.
- Sikerült valamit megtudnod? - kérdezte Takeshi.
- Nem semmit, szinte senki nem ismeri a lányt. Don, Yukkino látásból ismeri, de soha nem beszéltek vele.- magyarázta, amit egy kis fiolát vett el az asztalról és kinyitva az ágy melletti vizes tálba öntötte. - Don azt mondta Gabriel talán többet tud róla.[/color]
- Gabriel? - kérdezett vissza Takeshi.
- Tudod, a fegyver mágus fiú, aki olyan sokat edzett Xaubdarussal, neki volt az a furcsa farkasa. - magyarázta neki.
- Á meg van! - jutott eszébe a fiú. - És ő ismeri?
- Talán, de most valahol külföldön van, szóval ez is zsákutca. - hangjában volt némi csalódottság.
- És Pascal, ő biztosan tud róla valamit. - vette fel Takeshi, amint levette Leena fejéről a az átmelegedett vizes kendőt és a vízbe mártotta.
- Lavi már kérdezte, de semmi.
- Ez most komoly? Ő a társa nem? - akadt ki kissé Takeshi.
- Igen, bár az is lehet, hogy csak nem akarta elmondani, nem tudom. - tette hozzá, és az ablakhoz lépve kimeredt a sötétségbe. Leena újra felnyögött és teste görcsösen megrándult. - Ba'al mestert nem látom értelmét megkeresni, szóval csak Sebastián maradt.
- Őt majd én megkérdem. - mondta Takeshi. Azóta se hagyta nyugodni a tény, hogy Carmennek és Leenának köze van egymáshoz, ráadásul ez a lány rengeteg közös vonást hordozott Vele is. Bár egyikük se beszélt róla de az Ő képe mindjükben ott élt még és ezer közül felismerték volna. Leena olyan volt mintha csak a testvére lett volna, arcának vonásai, ujjai, fülcimpái, még a haja színei is. Minden pillanatban azt a bizonyos éjszakát idézte benne. Az emlék úgy mart belsőjét mint a sav, mindezidáig azt hitte már vége, de most újra gyötörni kezdték a rémálmok.
- Van még itt valami, - szólalt meg újra Shin, kizökkentve gondolataiból. A fiú arca kemény volt, ahogy a kint tomboló vihart nézte, szemeiben volt valami hideg. - Amikor a család nevéről kérdeztem senki nem tudta.
Takeshi izmai megvonaglotta homlokát ráncolva nézte a vergődő lányt, majd egy újabb vizes kendővel óvatosan törülgetni kezdte az arcán lévő verejtéket. Egyre több gyanús dolog volt amire nem tudtak választ adni.
- Mit akarsz ezzel mondani? - tette fel a kérdés Takeshi, biztos volt benne hogy barátjának már van egy elmélete.
- Én magam se tudom, hogy mivel magyarázzam. - felelte.
- Gondolod, hogy ő is... - kezdte, de nem fejezte be a mondatot.
- Elképzelhető, Kashim mindenki előtt titkolózott. - felelte.
- És most? - kérdezte.
- Beszélek Hideiel, meglátjuk ő mit talál a nyílván tartásban, addig pedig elmegyek a központi archivumba, ha ott se tudunk meg semmit akkor nagy eséllyel menekült.
- Rendben. - bólintott Takeshi.



Pascal félholtan vánszorgott a beteg szoba felé, kezében egy kis csokorral, melyet a kertben szedett Leenának. Valójában Shirihoshi kertjéből akart virágokat szedni, de amikor a növény mágus meglátta igen csak agresszíven adta tudtára a szívlapáttal, hogy nem örülne ennek. Így hát maradt az árok és a benne virágzó apró növények. Elérve a szobát, fáradtan tekintett fel a kilincsre, most valahogy sokkal magasabban volt mint máskor, vagy legalább is úgy tűnt. Észre se vette Lavit amint az ebédlő felöl jött.
- Szia! - köszönt neki kezében néhány tiszta kendővel.
- Hali. - felelte fáradtan Pascal. Lavi hármat kopogott az ajtón, mire csak egy "Szabad!" volt a választ és lenyomta a kilincset.
- Tessék. - nyitotta ki az ajtót neki, amiért a kaméleon felettébb hálás volt.
- Kösz. - felelte kurtán, ahogy komótosan be ugrált. Oda bent Izumo épp egy zacskóba tette Leena használt kötéseit.
- Pont jókor, épp most fejeztem be a kötözést. - mondta amint elvette a tiszta frotír kendőket, és az asztalra tette. - Szia Pascal. - köszönt ahogy meg látta a kicsi kaméleont.
- Szia, hogy van? - kérdezte rögtön.
- Valamivel jobban, - mondta a gyógyító asszony, próbálta úgy mondani, hogy megnyugtassa ezzel a kis kaméleont és Lavit, de elég volt csak az ágy felé nézni. Lassan már nem csak Leenáért aggódott, hanem az értük is. - A sebei már gyógyulnak, most adtam neki láz csillapított és nyugtatót is. Rendben lesz, ne aggódj, szerintem nem sokára felébred és...
- Értem. - vágott közbe Pascal, ő is tudta, hogy ez nem igaz, barátja még most is válságos állapotban volt. Ekkor az ajtó újra kinyílt, és Noel lépett be rajta. A fiú nesztelen léptekkel haladt feléjük.
- Sziasztok, - köszönt - van valami változás? - kérdezte, bár egyszerre címezte Lavinak és Izumonnak is. Lavi mélyet sóhajtott, és megrázta a fejét. Titkon valami biztatót remélte a gyógyítótól, de ez csak ábránd volt.
- Semmi. - felelte Pascal, mire nem szólt semmit, gondterhelt arccal ült le Leena ágya mellé.
- Pascal meg fog gyógyulni! - nézett rá komolyan.
- De ha a láza nem megy lejjebb és nem tér magához... - kezdte remegő hanggal és könnyes szemmel.
- Fel fog ébredni, megígérem! Létezik egy szérum, aminek nagyon erős gyulladás csökkentő hatása van, de sok minden kell hozzá. Ma indulok a Marvoti erdőbe, hogy beszerezzem a szükséges hozzá valókat, az biztos meg fogja gyógyítani!
- Biztos? - kérdezte kétségbe esett hangon.
- Biztos! A Halvelium egy nagyon erős szérum, ezért is kell hozzá, ilyen sok minden. És holnap teli hold van!
- Akkor kell elkészíteni? - kérdezte Pascal, mire Izumo bólintott.
- A Marvoti erdő veszélyes hely ráadásul, teli van bestiákkal, egyedül nem járod meg holnap estig. - szólalt meg Lavi amint falat támaszt Izumo szemébe nézett
- És az év ezen szakaszában pároznak a Vespidák, most teli van velük az erdő. - tette hozzá Noel. Nyomasztó csend telepedett közéjük.Izumo mélyet sóhajtott, a fiúk bizonyára igazuk volt, de Genkise fűt és Fehér mimózát legközelebb csak a Marvoti erdőben talált.
Noel komoly harcot vívott magában. Semmilyen körülmények között nem akart tágítani Leena ágya mellől, igazából maga se tudta, hogy csak Takeshiék aggodalmát látva viselkedik ő is így vagy, mert a lány Őt idézte benne. Az első napokban folyton azt hitte, Ő tért vissza de ez csak az elméjének egy gonosz játéka volt. Még is képtelen volt kiverni a lányt a fejéből, meggyötört arcának látványát, mely folyton Őt idézte benne. Fülében ott csengetek szavai amit szívfacsaró hangon könyörögött neki. Úgy értem most újra ismétlődik a múlt, és ahogy akkor úgy most sem képes tenni. A tudat, hogy tehetetlenül kell végig néznie a lány szenvedését egyszerűen megőrjítette. De azzal is tisztában volt, hogy Izumonak esélyese lenne egy Vespita ellen, nem hogy száz ellen. Az még neki is nagy falat lett volna, ráadásul az idő is szorította őket. Jelenleg minden egyes perc, amit harcra szántak volna pazarlás lett volna, hiszen Leenát már öt napja kínozta aláz. Az erdő félnapi járásra volt Erától és akkor még azzal is számolniuk kellett, hogy az erdő hatalmas és ki tudja, meddig kell keresni a növényeket. Természetesen eközben Vespiták elől rejtve kell maradniuk, mert ha egy is felfedezné őket akkor az egész csorda nekik megy, jobb esetben... Érezte bőrén Lavi pillantását, és pontosan tudta miért őt nézte. Ismeri az erdőt, érzékei mindannyiuk közül neki a legélesebbek, és nem egyszer volt dolga már erdei dögökkel. Neki kell elkísérnie Izumot. Jobban mondva, Lavi ezt akarta vele tudatni. Noelnek viszont egyáltalán nem fűlött ehhez a foga, de végül csak rá kényszerítette magát.
- Veled megyek. - mondta ki végül, de szinte préselnie kellett magából a szavakat.
- Igaza van, Noel jól ismeri az erdőt, és meg tud védeni a Vespiáktól is. - szólalt meg Lavi is mintha eddig eszébe se jutott volna a dolog. Noel gyűlölte ezt a színjátékot, helyben ketté tudta volna fejelni, Lavit ilyenkor.
Izumo hálásan bólintott, de ő sem volt hülye, látta, hogy a két fiú valamit nem kötnek az orrára.
- Viszont azonnal indulunk, nagyon kevés az időnk. - pattant fel a fehér hajú fiú a székről, ellent mondást nem tűrő hanggal. Izumo igen csak talpra esett, öntörvényű nőként két átszállóssal szokta nyugtázni az ilyen fajta beszédet, de most még is lenyelte a békát. Volt valami a fiúban, amitől kirázta a hideg, olybá tant bármelyik pillanatban átvághatja a torkát. Ő maga se szívesen utazott vele, de ez látható volt Noelen is. A kényszer és a szükség nagyúr, ahogy mondani szokás. Izumo még elő vett néhány üvegcsét táskájából.
- Figyeltek, hoztam gyógyszereket, amíg távol leszek. Ezek itt, - mutatott rá egy tucat hosszúkás fiolára - hűtő szérumok, ha nagyon fel megy a láz ezt tegyétek a borogató vízbe, de egyszerre csak egyet! Ez a lila folyadék - vett külön négy aprócska üveget - erős nyugtató, csak akkor adjatok neki ha nagyon ramatyul van, és akkor is keveset, ha túlzásba viszitek, komába eshet. Szóval csak ésszel! - rázta meg a mutató úját feléjük.
- Az ott mi? - kérdezte Pascal egy nagy fehér tégelyre mutatva.
- Ezzel kell be kennetek a sebeit, - magyarázta, és egy másik tégelyt is elő húzott a táskájából - ezt pedig a zúzódásokra használjátok.
Izumo mind ezen kívül hagyott ott, két féle fájdalom csillapítót, egy újabb krémet a felfekvések ellen. Pascal és Lavi nem győzték követni a nőt, olyan kapkodva mondta el a használati utasításokat, csak remélték, hogy mindent sikerült megjegyezniük.



Leena csak ment és ment, egyetlen pillanatra se állt meg. Az idő lassan szertefoszlott körülötte, úgy érezte már nem is létezik számára. A sivatag olybá tűnt végtelen hosszú, s mikor már biztos volt benne, hogy körbe-körbe halad egy ajtót talált. Az ajtó mögé nézve nem talált semmi különöset, de amikor kinyitotta egy hosszú folyosót pillantott meg. Nem habozott sokáig belépett, ám ahogy becsukta az ajtót az el is tűnt mögötte. Végig érve a folyóson újabb ajtót talált, mely egy különös szobába vezetett. Eztán egyik szobából a másikba jutott.
A szobákban hideg dermedt levegő fogadta, mintha megállt volna bennük az idő. A levegő áporodott volt, és olyan érzése volt mintha kemény merev lenne. Egyet árva szellő sem fújt bennük, amitől a vér is megfagyott az ereiben. Soha eddig nem tapasztalt ilyet, nem kellett sok időnek eltelnie, hogy pánik félelem fogja el. Volt melyikben képeket talált, másikban játékok hevertek, egy megint másik szoba teljesen üres volt. Leena kezdte úgy érezni örökké bolyongani fog a szobák között, de legborzalmasabb az volt számára amikor rá jött mi az ami annyira fura ezekben a szobákban. Hiányzott belőlük az élet, olyanok voltak mintha halott szobákban járna. A puszta gondolat, hogy őrökké itt fog marad szó szerint megőrjítette. Mindene fájt már, fáradt volt, és félt. Semmi másra nem tudott gondolni csak arra, hogy megakarja találni Carment. Úgy érezte évek óta halad már, ebben a megfagyott kietlen világban. Ekkor viszont eszébe jutott valami. Ezek a szobák pont olyanok mint ő, hiszen ő sem lépett tovább, egészen eddig csak a múlt felé vágyódott és egyhelyben toporogva kínlódott saját béklyóitól. Egyre hangosabban és kétségbe esetten kiabálta Carmen nevét, futni kezdett, de hiába. Carmen egyik szobába sem volt, míg nem be nem nyitott egy hatalmas bükkfa ajtón. Az ajtó mögött nem volt szoba, talpa alatt kék víz terült el, melyen most a felhős kék ég tükröződött. A távolban egy kis kőpadot látott ahol most Carmen ült. Lassan belépett, még az ajtóról is megfeledkezett, mely most halk nyikorgással csukódott be mögötte, és köddé vált.
– Ch. - fújt rá Carmen. – Takarodj inné...- kezdte volna de Leena nem törődve vele.
– Sajnálom! - szakadt ki belőle, amint könnyei eleredtek. – Én… én borzalmasan hülye voltam! - Carmen olyan arccal nézett rá, mint aki soha nem látott még fehér embert. Száját tátva meredt a lányra, nem hitte el amit lát. – Sajnálom, amit tettem! Most már tudom, nem vagyok egyedül! Igazad volt amikor megütöttél, undorító volt amit mondtam… de kérlek híd el nagyon megbántam! - a szavak csak úgy ömlöttek belőle, ahogy kezével könnyes szemét törölgette. - Te mindig itt voltál mellettem, és nélküled ma már nem élnék! Igazad volt amikor azt mondtad, csak menekültem és más mögé akartam bújni. Szánalmas vagyok tudom, nem érdemlem meg hogy… - bőgte ahogy nagyot hüppögőt. - Mindig csak keseregtem, és közben nem vettem észre mennyire szerencsés vagyok, hogy Te és Pascal meg a többiek itt vagytok nekem. Soha nem köszöntem, amit tettek, csak saját magammal voltam elfoglalva. Egy önző dög vagyok, tudom, de… de… Kérlek, szépen ne hagyj el! - úgy bömbölt mint egy hatéves kisgyerek. Észre sem vette amint Carmen felállt és felé indult, egészen amíg elé nem ért.
Leena szavai hirtelen elakadtak, most vette csak észre, hogy Carmen már ott áll előtte. Lassan félve attól mi fog történni emelte rá tekintetét.
– Elég. - mondta, Leenában hirtelen leírhatatlan hideg, fájdalmas félelem áradt szét benne. Mintha fagyott pengét döfnének a gyomrába. Levegőt, se mert venni, lábai megrogytak, teste ólommá vált és a világ forogni kezdett körülötte. Aztán egy puha kéz érintette meg az arcát. – Nem bőgtél már eleget? - kérdezte. Hirtelen nem is tudta mit válaszoljon.
– Én…eee…
– Megbocsátok, de soha többé nem akarlak ilyennek látni. - folytatta Carmen. – Megtiltom, hogy újra ekkor segg fej legyél! Ha még egyszer elmered dobni az életed, az istenekre esküszöm, cafatokra szaggatlak! Soha többet nem adhatod fel és soha, de soha nem választhatod a halált! Tovább fogsz élni, és erősebbé fogsz válni értetted?! Nem inoghatsz meg minden pillanatban, nem futhatsz el többet a világ elől, nem bőghetsz minden kis szarságon! - hangja kemény volt. Leenától nem telet többre hüppögős bólogatásnál. - Erősnek kell lenned, és bármi áron, túl kell élned, értetted? - kérdezte. Hangja szikla szilárd volt, erőteljes és tiszta, mintha egy király szólna hozzá.
– Mmm. - bólintott újra, s lassan Carmenre emelte szemeit.
– Ne is álmodj róla, hogy nálam bármit elérsz ilyen kiskutya szemekkel... - vonta fel a szemöldökét. Csipkelődő mondata olyan volt neki élete legszebb mondata, a félelem elmúlt és csendes nyugalom áradt szét benne. Percekig csak nézték egymást, majd végül Leena törte meg a csendet.
– Köszönöm. - felelte halkan, és megölelte. Most Carmenen volt a sor hogy elfelejtsen levegőt venni.
– Te meg mi a faszt csinálsz? - kérdezte megdermedve. [color=deeppink] – Megkattantál vagy mi… - kezdte volna, de nem bírta befejezni. Tudta még egy szó és elbőgi magát. Először próbált hátrálni de Leena nem engedte, s már a teste se mozgott, úgy ahogy ő akarta. Teljesen ledermedt, hátrált volna, de mozdulni sem bírt a meghökkenéstől. Hirtelen ezernyi érzés öntötte el, könnyei újból gyűlni kezdtek szemében. Minden erejével küzdött a sírás ellen, Ő nem sírhat, neki nem szabad, és egyébként is meg fogadta, hogy soha de soha nem fog sírni senkiért. De most, valahogy egy aprócska hajszálvékony repedést ütöttek az Ő leverhetetlen páncélján. Annyira régen volt már, hogy valaki hozzá ért, idejét se tudta megmondani mikor köszöntek meg neki bármit is, neki az elátkozott gyarlónak. Leena most még is megölelte, s egyszeriben fel rémlett benne a múlt, és tengernyi érzelem, amit benne tartott elzárva. Még is, bármennyire is ellenkezett nem tudta letagadni mennyire jól esett neki az ölelés. Szerette volna viszonozni, de megfásult lelkétől csak egy hátba veregetésre futotta, Leena még sem rótta fel neki.



Reggeli nap fénye erősen tűzött, felperzselve Era macskaköves utcáit. A hajnali harmat cseppjei szikrázó gyémántként csillogtak. Az emberek egyetlen vigasza a gyorsan növekvő hőségben némi gyenge hideg szellő volt, mely át-át suhant a ... tér falai között. A házak falain kecses női szobrok hajoltak ki a járó kelők felé, mindegyik egy-egy jó kívánságot suttogva nekik. A tér közepén egy fiatal leány monumentális kristály szobra állt, arca kecses volt és bájos, hosszú haja egészen az őt körülvevő vízig ért. A lány arcát az Kelet felé fordítva, emelte egymás mellé tett tenyereit az ég felé, melyből most hideg kristály tiszta víz folyt. A fenséges szobrot majd negyven éve állították, Mizuki tiszteletére. Nagyjából negyven évvel ezelőtt, Erát szörnyű szárazság sújtotta, kiszáradtak a kutak, víztárolók, a környező földek, és majd száz kiló méteres körzetben minden apró kis patak is. Mégy az Erát kettészelő folyó medre is üres volt. A termés tönkre ment, és egyre több betegség ütötte fel a fejét. Néhány hét alatt a víz melyet a környező ország részekből szállítottak a legértékesebb dologgá vált. Akkoriban élt Mizuki is, egy gazdag család lánya, aki eme könyörtelen időkben is önzetlenül osztotta a vizet azok között, akik nem tudták megfizetni. Minden éjszaka fáradhatatlanul járta a várost, vizet osztva a szegényeknek, míg nappal imáiban arra kérte a víz istenét szánja meg őket és küldjön nekik esőt. Egy különös nap éjjelén a lány rejtélyes körülmények között meghalt, a város utcáin, ám az eső el eredt. Egyesek úgy tartják, az utcán terjedő betegségek egyike vitte el, mások szerint vér áldozatott adott az istenek, megint mások gyilkosságot állítanak. Halálának okát mai napig rejtély fedi, és hogy az igazság mi, senki nem tudja. Még is az emberek úgy tartják abban a pillanatba, hogy Mizuki meghalt az eső szakadni kezdett, vastag víz függönyt húzva Era közé. Sokáig mondogatták a városlakók, az nap éjjel ég is őt siratta. Az eső után a szárazság nyomtalanul eltűnt, a folyók és patakok medre újra megtelt vízzel, a kopár puszták újra élettel teltek meg. Azóta az emberek hiszik, hogy a szárazság végét és a vizet Mizuki hozta el számukra. A csodálatos szobor mű az ő emlékére készült, mely most a polgár negyedet és az régi nemesi negyedet összekötő téren állt.
Shin egy padon ült és a szökőkútban lévő csobogó vizet nézte. Mint már annyiszor, most is megnyugtatta a víz látványa. Ölében az napi újság feküdt, azt tervezte elolvassa a híreket míg Hideire vár, de képtelen volt koncentrálni. Gondolatai össze visszakavarogtak, úgy érezte múltja megint ott áll mögötte hóhérként. A tény, hogy szinte senki semmit nem tudott Leenáról már önmagában nyugtalanító volt. Az évek folyamán meg tanulta a céhház igen csak hasonlít egy adat tárhoz, és nem igen találkozott senkivel akiről ne tudtak volna egyest mást a többiek. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy lehet valaki ennyire láthatatlan. Vagy lehet, hogy csak egyszerűen szürke? ”De Carmen minden volt csak szürke nem.” – jutott eszébe. „ Abban a nőben volt valami furcsa tűz, még Takeshit is meg bolondította,” - gondolta magába. „ ha csak egyszer is betette volna a lábát a céhbe, akkor arról biztos hallott volna legalább egy ember. „ – szögezte le magában tényként, és valójában nem is tévedett nagyot. Mindössze annyiban volt hibás az elmélete, hogy Carmen nem állt volna meg egy férfinél. Egyszerűen lehetetlen volt, hogy bármi köze is legyen a céhez, de Takeshi még is látta a pecsétet rajta. Még most is emlékeiben élt a másnap amikor a fiú erről beszélt. „ Nem csak beleképzelte, tudom, hogy nem,” - szólalt meg magába, de akkor még is mi történik itt? Gondolataiból Hidei szakította ki.
- Csá! - huppant le mellé egy harmincas évei felé közelítő, magas karakteres alkatú férfi. Fekete rövid haját kocka alakba nyíratta le, mely igen csak bizarr külsőt adott neki. Arca is inkább kemény vonalú volt és a kocka érzetet, tovább erősítette téglalap alakú vékony fém keretű szemüvege. Dús szakállal keretezte arcát egy vékony, de feltűnő vonalban, amit az állán hagyott tovább nőni. Mindezt egyetlen egy fekete hosszú tincs koronázta meg mely a homlokára lógott le. Arcán széles vigyor ült ahogy láthatóan mellét domborítva nagyon maga biztosan ült a padon új egyen ruhájában. Shin majd nem felsikoltott hirtelen, ahogy meglátta régi ismerősét.
- Uram isten, veled meg mi történt? - szakadt ki belőle ahogy hátra hőköl - Hogy néz ki a fejed te ebadta?!
- Királyul! - vágta rá maga biztosan a pasi. - Csak ennyit vettél észre? - tette hozzá, olyan arcal mint egy kisgyerek aki az apja ajándékát várja. Shin eleinte fel se fogta a kérdést, aztán lesett neki a dolog.
- Új az egyen ruhád. - mondta nem túl kitörő örömmel.
- Éssss? - kérdezte elnyújtva.
- Gondolom előléptettek. - adta meg a választ.
- Bingó! - felelte boldogan. - Mondtam én, hogy egy nap kapitány leszek!
- És ezt a borzalmas frizurát hozzá adták? - kérdezte Shin hideg hangon.
- Most mi bajod van? Tudod, hogy buknak rám a csajok! - újságolta lelkesen.
- Ja persze. - legyintett Shin, tudta ha egyszer Reever bele kezd nő ügyeinek mesélésébe annak estig se lesz vége. Ezért kabátja belső zsebéből egy képet húzott elő és az arcába nyomta.
- Na akkor Donhuan, ismered ezt a lányt? - kérdezte. Reveer elvette a képet és alaposan megszemlélte. A képen egy fiatal lány volt, amint épp a pult mellett ült. Egyszerű fehér felsőt viselt, hosszú kék haja eltakarta hátát, ám néhány tincs előre kúszott vállára. Szeme sötétkék volt, arca fiatal, enyhén piros pozsgás, és igen csak meglepett arcot vágott. Reveer persze először nőiességének szemre való jegyeit vette figyelembe. Elégedését, egy éles füttyszóval fejezte ki, mire Shin oldalba bökte.
- Meg tennéd, hogy a mellén kívül mást is megnéznél rajta? - szólt rá csípősen, miközben oldalba bökte.
- Jól van na. - dörzsölte meg fájó bordáit.
- Anyám, és még belőled lett kapitány... - sóhajtott fel fejét csóválva Shin. Reveer elengedte füle mellett a megjegyzést.
- Várjunk csak! - kapcsolt hirtelen. - Te most komolyan arra akarsz kérni, hogy egy ilyen cicababa után kutassak? - kérdezte Shint.
- Igen. - felelte, miközben a földet fixírozta. Szégyellte magát, bár nem is értette miért, ez már az ezredik alkalom volt, hogy valakit lenyomoztatott.
- Ember néz már rá, ez egy légynek sem tudna ártani! - koppantott a fényképre, amint Shin arca elé dugta.
- És akkor mit tudsz róla? - kérdezte.
- És se anyja, se apja, se család neve, se semmije. Senki nem tud róla semmit, mintha nem is létezne. - jegyezte meg válaszként, mire Reveer is elkomorult.
- Leenának hívják, kb egy éve él Fioréban, amióta a céh tagja. - foglalta össze röviden.
- Nem bántásként mondom haver, de ez kevés azért ahhoz hogy büntetői aktája legyen. - jegyezte meg Reveer, ahogy újra a fényképet kezdte nézegetni.
- Tudom, de neked hozzáférésed van a bevándorlási aktákhoz is, és gondoltam akár találsz valakit aki hasonlít rá, vagy ilyesmi.- Shin szánt szándékkel köndör falazott, pontosan tudta milyen eszközökkel rendelkeznek, és, hogy arca alapján is tudnának keresni. Reveer egy darabig nézte a fiú arcát, most valahogy más volt. Meggyötört és gondterhelt. Jó pár éve ismeri a fiút, de eddig mindössze kétszer látta ilyennek, és akkor tényleg komoly bajban is volt.
- Haj! - sóhajtott fel, - Rendben utána járok a dolognak. Ha jó sejtem fontos, szóval ne üljek rajta napokig, mi? - mondta, ahogy felállt és eltette kabátja belső zsebébe a képet.
- Igen. - bólintott, hangja halk volt és gyenge.
- Hol leszel?
- A Központi Archivumban. – felelte Shin.
- Rendben, ha végeztél megkereslek. - felelte, de már nem nézett rá. Elővett egy cigarettát és meg gyújtotta.
- Kösz. - mondta Shin a férfira nézve, mire ő csak bólintott és megindult.

Közelgő veszedelem

– Hol vagyunk?
Ez volt Leena első kérdése Carmenhez. Amikor nagy soká elengedte nem értette, miért olyan zavart, ez előtt sose látta ilyennek, de jobbnak látta nem firtatni a dolgot. Valójában még most is erősen furdalta a lelkiismerete, így hát csak hallgatott. Carmen kérdésére nem felelt azonnal, kereste a megfelelő szavakat rá. Végül úgy magyarázta el Leenának, hogy a Ő fejében vannak, minden amit itt lát az őt tükrözi vissza.
– Akkor azok a szobák… - kezdte dermedten.
– Ja az is te vagy, vagy legalább is gondolj most így rájuk. - ám látva Leena kérdő tekintetét, kénytelen volt kiegészíteni. – Valójában azok a szobák téged tükröznek le, de nem csak azt, ami a fejedben van, hanem minden érzésed, emléked bennük van, még olyan dolgok is amikről nem is gondolnád, hogy hozzád tartozna.
– Aha. - mondta elhúzva.
– Egy büdös szót se értettél belőle mi?
– Hát nem. - nézett rá helyeslően. – Ez is egy szoba?
– Hm végül is mondhatjuk rá. - felelte bólogatva.
Eztán sokáig újra nem szóltak semmit, Leena élvezte ahogy fejét Carmen ölébe hajtva nézte az eget. Carmenről ez már nem volt elmondható, minden kínja baja volt, hogy Leena hozzá ért. Még se mondta neki, hogy húzzon el pedig minden második percben készült rá.
– Sokat vagy itt? - törte meg a csendet hirtelen.
– Hát mondhatni.
– Akkor te tudsz mászkálni a szobákba is?
[color=deeppink] – Ha akarnék tudnék de, azok a te „szobáid”.
– Tényleg? Akkor most én engedtelek be ide?
– Nem. - vágta rá mire Leena feje körül számtalan apró kérdőív pattant ki. – Azért vagyok itt mert hívtál. Ha akarok be tudok lépni a kis világodba.
– Á, értem. És hogyan lehet innen kijutni? - kérdezte.
– Aludj el, és felébredni már nem itt fogsz. - felelte Carmen.
– Ennyi? - lepődött meg az egyszerű válaszon.
– Miért mit vártál?
– Nem is tudom valami nagyobbat ennél, vagy ilyesmi.
– Ne bonyolítsd túl a dolgokat feleslegesen. És lassan mehetnél is már. - tette hozzá, kissé megrovó hangon.
– Ehh, azért nem kell rögtön kiebrudalni. - morogta.
– Napok óta itt vagy… - kezdte Carmen, mire Leena lesokkolva pattant fel.
– Micsoda?
[color=deeppink] – Igen jól hallottad. Lassan meg lesz már egy hete is, szóval most már ideje lenne vissza menned. Pascal nagy valószínűséggel betegre aggódta már magát. – szavai hallatán szomorúság fogta el.
– Értem, akkor szerintem megyek. - furcsa volt kimondania a megyek szót, most valahogy olyan érthetetlennek tűnt. Szemeit becsukva próbált az elaludni, de ha valaki nem álmos nem megy ám olyan könnyen.
– Ne feszengj, engedd el magad. - szólt rá Carmen. – Ha gondolod szívesen leütlek. - ajánlotta fel kissé túl boldogan.
– Kösz nem kell. - felelte még mindig csukott szemmel. Sokáig feküdt még, és várt mire tényleg elnyomta az álom,de most nem látott semmit. Nem gyötörték kínzó gondolatok, mélyen pihentető álom szállt rá.



Noel türelmetlenül nézte Izumot ahogy két hatalmas fa törzsében kotorászott. Nem tévedett a Vespiták csak úgy hemzsegtek az erdőben, és mivel ezek a dögök csoportosan szeretnek támadni nagyon résen kellett lennie. Ha csak egy bestia is észre vette őket, azonnal le kellett vágnia ne hogy riassza maradékot. Noel úgy ítélte meg legalább száz példány repkedhet most az erdőben, ha nem több. Izumo ettől függetlenül nem zavartatta magát, nyugodtan kotorászott a fák gyökerei között apró kis késével pedig bőszen vagdosott valamit. Borzalmasan idegesítő volt számára a nő, valójában szinte mindenki idegesítette, most meg aztán különösen. Izumo már ott kihúzta nála a gyufát mikor kijelentette, hogy az eddig gyűjtött adag nem elég, és egész éjjel keresniük kellett a gazokat. Egyetlen dolog tartotta vissza Noel attól, hogy ott hagyja. Az ágyban fekvő lány, ugyan akkor miatta akart ennyire gyorsan haza térni. Tudta a lánynak szüksége van a gyógyító asszony által kevert elixírre, ezért tűrt, bár már nem sokáig. Már az ide vezető úton is voltak gondok, ugyan is Noel sokkal gyorsabbnak bizonyult mint Izumo, de amikor a hátára akarta venni, a nő kifejezett sértésnek vette. Később az erődbe érve már kénytelen volt belátni, az ő egyszerű kocogó tempója itt édes kevés lesz, de Noel már előre eldöntötte visszafele nem lesz apelláta. Így is az út legalább hat óra még az ő tempójában is, ugyan is az erdőt szelhették keresztül a benne portyázó szörnyetegek miatt. Meg kellett kerülniük majd a felét, ha túl is akarták élni a növényvadászatot. Valamint Izumo elmondta neki, hogy maga a bájital elkészítése sem rövid idő. Négy különböző italt kell össze dolgoznia valamint újabb növényeket is bele kell tennie, amit csak akkor tehet meg, ha feljön a hold. Ahogy így gondolataiból Izumo füttye zökkentette ki. Hangtalanul ugrott le a nőért és villám gyorsan kapta hátára, majd ugrott is vissza. A gyógyító asszony cserébe a hősi tettért, olyan arcot vágott, mint aki egyetlen pillantással kívánja felnyársalni a fiút.
- Meg van? - kérdezte Noel fojtott hangon.
- Igen. - bólintott Izumo, majd táskájából néhány szürkés gyökeret vett elő. Noel hirtelen azt hitte, ott helyben elokádja magát a szúrós bűztől ami belőlük áradt.[color=Brown] – Dörzsöld be vele a nyakad és egy kicsit a ruhád is, elveszi a szagodat.
- Blöööö… - nyújtotta nyelvét miközben eltolta Izumo kezét.[color=Peru] – Feljtsd el hogy magamra kenem, induljunk.
- Na befejezed nekem ezt a finnyáskodást! Ezt a szagot ők sem szeretik, ahogy te sem! Szóval most bekened magad! - parancsolt rá szikrázó szemekkel. Noel igen csak türtőztetni kellett magát, hogy ne törje ki a nő nyakát.



Shin fáradtan dörzsölte meg a szemét, és eltolta székét az asztaltól. Gyomra hangosan kordult meg, egész nap nem evett semmit, és igen csak elhaladta már az uzsonna időt is, sőt vacsora felé közeledett erősen, ám hiába az éhség egyetlen falat se ment volna le a torkán. Ez volt a második nap, amit a város Központi Archivumtárban töltött, aminek végeredményeként semmit nem tudott fel mutatni. Végig nézett a több méter hosszú könyvespolcok hosszú során, de még most se bírta felfogni, hogy egyetlen parányi kis információt sem tudott összegyűjteni a lányról. Elsőként kikereste az összes Leena nevű lány aktáját, de semmi eredményt nem hozott. Az oda csatolt képek egyike sem hasonlított az által ismert lányra. Végig nézte két nemzedékig ezen családok tagjait is de ott sem talált hasonlóságot. Ez után kor alapján próbálkozott, Leena nem lehet több tizenkilencnél, de az is biztos volt, hogy tizenhat is elmúlt. Így hát kikereste azon lányok kartonját, akik az elmúlt egy évben töltötték be minimum tizenhatodik életévüket, külön figyelmet szentelve azoknak, akik az elmúlt egy évben jelentek meg a városban, de a keresés megint csak eredménytelen volt. Eztán kifejezetten bevándorlókat keresett, de hamar belátta, az hogy Leena egy éve tagja a céhnek nem jelenti azt, hogy pontosan egy éve lépett az országba, így hát végig nézte a központi adatbázison, azon személyek neveit és képeit, akik az elmúlt tizenkilenc évben léptek az országban, de most sem járt sikerrel. Eztán a bevándorlásokat kiváltó indokokat kereste, elolvasta az összes feljegyzést a külföldi országokról, az ott lévő lázongásokról, de semmi használhatót nem talált. Amikor már teljes kudarcként élte meg a másfél napot, eszébe jutott még valami. Vannak olyan kisebb közösségek, akik folyamatosan vándorolnak, talán ott talál valamit. Ám ezekről még a központban is igen kevés információt talált. Ahogy egyre jobban bele mélyedt a témába be kellett látnia újabb zsákutcába futott. A probléma az volt, hogy az adatok összefüggéstelenek voltak. Volt olyan nép csoport, amiről szinte félévente készültek feljegyzések volt, akiről csak amikor beléptek az országba és kész. Megpróbálta az ott lévő családokra koncentrálni, hátha talál valamit, de a keresés újra eredménytelen lett. Végső elkeseredésében letöltötte azon aktákat is, mely olyan csoportokról szóltak akik folyamatosan utaztak az országban. Letöltötte az összes karavánról, cirkuszról vagy bármilyen másról szóló adatokat, ám ezek igen hiányosak voltak. Nem egy esetnél hiányzott a tagok felének adatai, és többségében csak az érintett városok neveit tudta megtekinteni. Mára ilyen társulatból igen kevesen maradtak, főleg karavánok járták az országok import árukat árulva. Egyetlen dolgot talált, ami úgy mond felkeltette a figyelmét, még pedig, hogy tizenkilenc évvel ezelőtt, 769ben rengeteg vándorló társulatot ért támadás, köztük az egyik legnagyobb karaván is megsemmisül. Ám amikor ezen a nyomon indult újabb zsákutcában találta magát, mert a karavánokról szinte alig voltak adatok, a legtöbb esetben még a létszám is megközelítő számmal volt illetve.
Teljes kudarc élményével állt fel az asztaltól és indult a kijárat felé. Mindezek tetejében, Reveer koradélután megjelent, de semmit nem talált a lány múltjáról. Végig nézte ő is a bevándorlók adatait, de ő se tudott semmilyen információval segíteni rajta. Shin megköszönte az ifjú kapitány segítségét, majd hálája jeléül egy újabb fiatal lány telefon számát adta meg neki. Ez már csak így ment, tekintve, hogy Reveer élt halt a nőkért, még ha hülye is volt hozzájuk.
Minden jel arra mutatott, hogy a lány így vagy úgy de minden áron titokban akarja tartani kilétét. A tény, hogy Leena és Ő ennyire hasonlítottak egymásra, arra engedte következtetni, hogy kell valamilyen rokoni kapcsolatnak lennie közöttük. Ez pedig egyetlen módon volt magyarázható, de akár hányszor erre gondolt a hideg rázta. Tudta erről a többieknek is tudniuk kell, ám félt mind Noel mint Takeshi reakciójától. Takeshiben már csak a puszta felvetéstől felrémlett a múlt. Arcára kiült a fájdalom, tudta jól a lelkiismeret furdalj még mindig oly sok év után. Még is Noel miatt aggódott a legjobban. Bár ő tűnt a legkeményebbnek közülük, még testvére szenvedte meg a legjobban a múlt kínjait. Tisztában volt vele, hogy már most is ez gyötri a legjobban, és ezért ragaszkodik úgy a lányhoz. Ha most kiderülne, hogy mire gyanakszik, könnye össze is roppanhat ezért úgy döntött előbb Lavival beszél. Kiérve a központi Archivumból egy közeli parkba ment, ahol lakrimafonján azonnal üzent társának.



Lavi meggyötört arccal meredt maga elé. Amíg Shin elmondta mire jutott és mire gyanakszik úgy érezte valami egyre nagyobb súlyként nehezedik rá. Megint úgy érezte magát mint amikor évekkel először Xaundarus és Shareya oldalán belépett Fioreba. Bűnbánat és szégyent érzett most is, mint az nap.
- Mekkora esélye van annak, hogy ő is Kasim gyermeke? - mondta ki végül, de a szavak marták a torkát.
[color=DarkSalmon]- Jelenleg legalább 0% az esélye. De túl keveset tudunk, nagyjából semmit és csak arra alapozhatunk amit látunk, ezért ez egyáltalán nem biztos. Már pedig…
- Az egyértelmű. - fejezte be Lavi. Dús vörös hajába túrva sóhajtott fel. – Egyszerűen nem tudom elhinni. Ha ez tényleg igaz és ez a lány már több mint egy éve tagja a céhnek, akkor hogy nem vettük eddig észre? - kérdezte a poros utat bámulva.
- Fogalmam sincs. Mi van ha valaki bújtatta? - vetette fel.
- De akkor most miért nem? - kérdezett vissza Lavi. – És miért bújtatja? - folytatta, de mind ketten érezték nem ez áll a dolog mögött. Vagy legalább is őket nem ez nyugtalanította igazán.
- Takeshi valószínűleg most kérdezi ki Sebastiánt. - szólalt meg Shin.
- Nem hinném, hogy bármi újat megtudna.
- Miért?
- Miből gondolod, hogy ő többet tud róla? Erről a lányról sehol nincs még egy sor se, a céhben sem ismeri senki. Ennek biztos, hogy oka van, és ő szánt szándékkal nem beszélt senkivel, ebből fakadóan Sebastiánnak se. Még ha Sebastián tudna is róla valamit, akkor fedezné őt, már pedig így nekünk se fog egyetlen szót se mondani.
- Amíg a bizalmába nem férkőzünk. – helyesbített Shin.
- Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. – emelte rá a tekintetét fanyar mosollyal.
- Mire akarsz ezzel célozni?
- Arra, hogy ha a feltevésed igaz, vagy mondjuk Sebastián azt mondaná, hogy külföldről jött, az több mint elég, hogy tudjuk ki ő. Igazából nincs is szükségünk sok információra, ahhoz hogy biztossá váljon Kashim gyermek vagy sem. Ha kiderülne, hogy tényleg az akinek gondoljuk, akkor mit fogunk tenni? – kérdezte. Shin nem tudott válaszolni, mindeddig csak azzal volt elfoglalva, hogy kiderüljön az igazság, de hogy utána mit kezd vele azzal nem.
- Mi ketten még csak csak elbírjuk, de Noel és Takeshi? – a kérdés teljesen jogos volt.
- Takeshiről nem tudok nyilatkozni. Már ez a Carmenes dolog is összezavarja, azt se értem akkor miért nem tűnt fel egyikünknek se a hasonlóság. Noel viszont teljesen össze fog törni.
- Ebben egyetértek, ha már a neve hallatán szét hullik gondolj bele mi lenne ha kiderülni, hogy rokoni kapcsolat van közöttük. Te is láttad mennyire megrögzött lett Leenával kapcsolatban.
- Igen. – felelte nyomottan, de ekkor eszébe jutott valami. – de várjunk csak! Az hogy senki nem tud róla semmit újabb bizonyíték!
- Ezt meg hogy érted?
- Tegyük fel szánt szándékkal nem ad ki magáról információt, nehogy a nyomára akadjanak!
- Shin Kassimot darabokra szaggatták… - kezdte volna az érvelést, amikor megértette Shin kire is céloz valójában.
– Azokra a őrültekre gondolsz akik Őt is és minket is… - ám még mielőtt befejezhette volna Shin közbe vágott
- Igen rájuk. – felelte tömören, Lavi értette a célzást, Shin a legkevésbé sem akarja felidézni a dolgot, és meg is értette. – Tekintve, hogy azóta sem bukkantunk a nyomukra nem jelenthetjük ki, hogy nem léteznek.
- De bizonyítékunk nincs. - felelte Lavi. – Ezek mind csak feltételezések. Azt mondom egyenlőre beszéljünk a többiekkel mi legyen. Bárhogy is reagálnak elhallgatni úgy sem tudjuk.
- Rendben. – bólintott.
Lassan cammogva vissza indultak a céhházba.



Sebastian gondolataiba mélyedve pakolászott a raktárba, majd az órájára nézett. Délután kettő, tehát mindjárt indulnia kell. Felkapta oly sokat cipelt fehér kendőjét, és a dolgozó szoba felé vette az irányt. Valójában csak ő hívta így a konyha és a pult közötti pindurka átjáróból nyíló fél szobát. Rajta kívül senki nem léphetett be oda, ott őrizte az összes fontos papírt. Belépve kivette a megfelelő összeget a kasszából, lekapta a falról a mágikus négykerekű kulcsát és a kifelé vette útját. A céh ház majdnem teljesen üres volt, csak Prue és Arelia beszélgettek az egyik asztalnál. Pontosabban Sebastian csak őket látta, tekintete elől elrejtőzött, egy harmadik szempár mely most a folyosóban meghúzódó árnyékból lesett rá.

Már épp indította a járművet mikor az anyós ülés ajtaját meg kopogtatták. Az ablakban Takeshi szőke tincsei tűntek fel, amint lehajolva bekukucskált az ablakon.
- Merre? - kérdezte.
- A városba, ma hozz Ragen az új árut. - felelte majd fejével kissé oldalra bökött. - Elvigyelek? - kérdezte.
- Hát konkrét úti célom nincs, csak gondoltam veled tartok. - felelte a fiú ahogy behuppant mellé. Sebastián élt a gyanú perrel, hogy itt többről van szó, mint holmi unalom űzésről de nem tette szóvá. Ő maga is kereste már az alkalmat, hogy ki faggathassa a fiút, szóval mondhatni kapóra is jött neki a szituáció. Talán az élet komikuma volt, hogy Takeshi is hasonló szándéktól vezérelve ült be mellé.
- Rendben. - biccentett és beindította a járműt. Kikanyarodtak az útra és a jármű lassan döcögve elindult a fő út felé. Az utcán hatalmas nyűzés volt, ahhoz képest, hogy délután négy óra volt. A boltok ajtai, mint átjáró házak nyíltak s csukódtak, a leg több ember meg pakolva szatyrokkal igyekezett. Néhol kereskedők kínálgatták hangosan portékájukat, majd egymással keltek versenyre kinek van jobb minőségű és szebb áruja.
- Sose fogom megunni ezt a nyüzsgést. - szólalt meg Takeshi ahogy az ablakon kibámulva a siető emberek hadát nézte. - És akkor hova is megyünk pontosan? - kérdezte.
- A kikötő negyedbe. - felelte, majd nem bírva kíváncsiságával a első kérdést ami már lyukat fúrt az oldalába. - Egyébként, hogy hogy nem Leena mellett vagy? - kérdezte.
- Lavi ott van, és gondoltam kiszellőztetem egy kicsit a fejem.
- Egy mágikus járművel? - kérdezett vissza vigyorogva. Tény és való volt némi komikus abban amit Takeshi mondott.
- Hajj... - sóhajtott fel, majd kidugta fejét az ablakon. - Így már jobb? - vigyorgott vissza rá.
- Határozottan. - felelte majd egy éles hajtűkanyart vett be, mitől a szőke titán kis híján lefejelte egy villanyoszlopot.
- Normális vagy ember? - ripakodott rá. - Majd nem szétloccsantottad a fejem, te álmok futó örült! - kiabálta. Takeshi perceken keresztül csak szidta a pincért cserébe, amin ő jót múlatott. Útjuk hátra lévő részében lényegetlen dolgokról folyt a szó, de mind ketten érezték, csak kerülgetik a lényeget. Takeshi óvatosan puhatolózott, majd amikor már biztosnak érezte a terepet – és természetesen a kocsi dugig volt kemény alkohollal, ha rosszul sülnének el a dolgok bánatát szeszbe fojthassa – rátért a lényegre.
- Sebastian te régóta ismered Leenat, nem? - kérdezte, miközben az ablakon bámult ki. Sebastiánt nem lepte meg a kérdés, sőt valahol már várta is.
- Hát azért azt nem mondanám. Néhány hónappal azután ismertem meg, hogy a céhbe lépett, ha pontos akarok lenni.
- Értem, gondolom ahogy másról is, róla is sokat tudsz. - folytatta Takeshi, hátulról megkerülve a dolgot, de Sebastián nem volt hülye.
- Tudom, hogy mire akarsz kilyukadni, és meg kell valljam nem örülök neki. - mondta.
- Pontosan minek is? - adta az ártatlant. Sebastian mélyet sóhajtott, ahogy lelassított a gyalogátkelőnél.
- Arra amit csináltok, az elmúlt napokban. – szavaira immáron válasz nem jött, de Takeshi arca már nem tagadta a dolgot. - Leena... - kezdte de aztán elakadt, kereste a megfelelő szót. - hogy is mondjam, nagyon gyenge és törékeny. Gyerek még és nem láttam még ilyen meggyötörtnek. – mondta arcán aggódó ráncokkal. Valójában hibásnak tartotta magát, hogy a dolgok idáig fajultak. Hetek óta látta a lányon, hogy nincs jól, sőt egyre rosszabbul néz ki, még sem tett nagyon semmit. - Ahogy titeket se így érdeklődni valaki után… - tette hozzá a fiút nézve, s hangja kimért lett, nem lehetett benne nem észrevenni a burkolt célzást.
- Mire célzol ezzel? – kérdezett vissza Takeshi ahogy egy pillanatra farkas szemet nézett vele.
- Pontosan jól tudod, leinformáltatok mindenkit vele kapcsolatban. - felelte miközben kissé szúrósan nézett rá de a fiú még most is tartotta magát. - Ne néz hülyének, mindenről tudok. - szúrta oda látva Takeshi arcát.
"Hát azért az kötve hiszem." - jegyezte meg magában Takeshi. Ugyanakkor látta, hogy stratégiát kell váltania, ugyan is így semmit nem fog tőle megtudni.
- De hogy tisztább legyek, ahogyan tudni akarsz róla mindent úgy én is tudni akarom miért érdekel titeket ennyire Leena. - szavaiban egy ultimátum bújt meg, s Takeshi ezt pontosan érzete. Mérlegelnie kellett, de nem abban hogy elmondja e neki az igazságot vagy sem, hanem hogy mit hazudjon. A legoptimálisabb verzió Carmen volt, ami végeredményben nem is volt teljesen hazugság. Carmen is Leena között kellet lennie valamilyen kapcsolatnak, ebben szentül hitt. Igaz most nem ez volt az elsődleges, de ha ez kell hozzá, hogy meg tudja mi húzódik a háttérbe, hát legyen. Nagyot sóhajtott mintha oly nehéz lenne neki erről beszélni és látszólag beadta a derekát.
- Emlékszel még a lányra, akiről két hete kérdeztelek? – kérdezte, arcán fájdalmas vágyakózó arckifejezéssel, s bár erősen megjátszotta magát, de igen hitelesnek látszott.
- Igen. – bólintott, s az apró kis arany csengettyű ingje alatt finoman mocorogni kezdett. Pontosan tudta, hogy ez mit jelent, Takeshi nem a teljes igazságot mondta.
- Hogy is mondjam… - kezdte. - Leena tökéletese mása, vagy is nem pont olyan csak úgy... – Sebastián nem akarta elhinni amit hallott, arca izmai egy pillanatra megrándultak. Erről eddig nem volt szó, s most valahogy kifejezetten ideges lett tőle.
- Hogy érted azt, hogy tökéletes mása? - kérdezett vissza rögtön.
- Úgy hogy teljesen ugyan úgy néz ki! Mintha nem is tudom, ikrek lennének, vagy ilyesmi. - magyarázta nagy hévvel.
- Leenának nincsenek testvérei. - szögezte le a pincér határozottan. Bár soha nem kérdezte erről, de biztos volt benne hogy nincsenek.
- Biztos vagy ebben? - kérdezte a fiú kétkedve, mire csak bólintott egyet.
- És te biztos, hogy jól emlékszel? – vetett ellent Sebastián. Csírájában akarta elfojtani a dolgot, és erre a legegyszerűbb megoldás az volt, ha bebizonyítja igen is hülyeséget beszél. Ám Takeshi erre csak egy "ne nézz már hülyének" nézéssel válaszolt.
- Takeshi elég sok lány él Erában, és könnyen meglehet, hogy csak hasonlít rá, vagy csak neked tűnik... - érvelt Sebastian, de ekkor a szőke lovag indulatosan felcsattant.
- Ez nem csak puszta hasonlóság! - emelte fel a hangját. - Még a legapróbb vonásuk is tökéletesen meg egyezik! Mindenük, érted, a nyakuk vonala, az arcuk formája, az orruk, az ajkaik teltsége, mindenük! - erősködött Takeshi, immáron Sebastian felé fordulva, ám a pincért még ez se győzte meg.
- Takeshi nem bántásból mondom, de az nap olyan részeg voltál mint az Albarumi szamár, - kezdte. - arról nem is beszélve, hogy a lányok terén, igen rossz a memóriád... - mondta sokat mondó tekintettel.
- De ez most más! - akadékoskodott tovább.
- Azt akarod nekem bemesélni, hogy pontosan emlékszel mindenre, a többi ezer hancúroddal ellentétben? - kérdezett vissza Sebastián, de hangjából érezni lehetett, ezt teljesen abszurdnak tartja. Takeshiről mindenki tudta, hogy legtöbbször arra se emlékszik kivel hált előző éjszaka nem, hogy arra hogyan nézet ki. Ha száz keze lett volna, akkor se tudta volna össze számolni, hányszor jöttekbe a céhbe feldühödött megsértett nőszemélyek őt keresve.
- Igen, kristály tisztán minden egyes másodpercre, amit vele töltöttem. - hangja határozottan csengett.
- Hát már pedig az a lány a gyengélkedőn Leena és nem Carmen. - szögezte le Sebastián. Takeshiből mély sóhaj tört fel. - Ha jól emlékszem anno azt mondtad rózsaszín haja van, nem?
- Igen, de nem is azt mondom, hogy Leena Carmen! - Nagyon idegesítette, hogy Sebastian minden áron rá akarja venni, hogy ő a hülye.
- Egyáltalán miért akarod megtalálni? - kérdezte tekintve, hogy Takeshinek mindenki csak egy éjszakára szokott kelleni.
- Abban a nőben volt valami megfoghatatlan. - emlékezett vissza. - Lüktetett belőle a szenvedély, minden apró mozzanatában ott volt valami pezsgés, de Leenában ebből semmi sincs. Sőt mintha egy üres porcelán lenne.
Mély sóhaj tört fel Sebastiánból, egyrészt semmi kedve nem volt ezt a csöpögés hallgatni a fiútól, másrészt ismerte már annyira, hogy ha egyszer valamit a fejébe vesz akkor arról képtelenség lebeszélni. Tekintve, hogy őt valójában teljesen hidegen hagyta Takeshi érzelmi világa, jobbnak látta váltani valami másra, és ha már kis hazugságot jelző csengettyűje jelezte neki a Takeshi füllentését erre terelte a hangsúlyt.
- Rendben, de akkor miért nem Carmen után érdeklődtök ennyire?
- Azt hiszed nem kérdeztem végig mindenkit a céhben? - hangjaiban csalódottság csengett. - Senki nem tud róla semmit!
Valójában ezt Sebastian is tudta, állítása szerint Carmenen ott van a céh pecsétje, még is a lány sehol. Ugyanakkor ő ismert valakit, akinek a bal csípője felett van a céh jelel, és ez Leena volt, most pedig kiderül, hogy igen csak hasonlítanak is egymásra. Lassan kezdett a feje tejére állni az egész történet, melyet már csak Gabreillel folytatott beszélgetése fejelt meg. Néhány héttel ez előtt a fiú azt mondta neki, Leenában van valami, vagy megszállta valami. Mindez csak tovább fokozta aggodalmát a lány iránt.
- És azt gondolod Leena majd ismeri? – szólalt meg újra, de hangjában erőteljes kételkedés csenget, bár ez csak megjátszás volt.
- Sebastian biztos van köztük valami kapcsolat, olyan nincs, hogy nincs! Talán a testvére vagy...
- Mondtam már nincsenek testvérei. - szögezte le mély hangon.
- Nem tudhatod, lehet, hogy csak nem mondta el!
- Takeshi Leenának nincs senkije, hányszor mondjam még? - mordult rá mérgesen.
- Mindenkinek van családja meg rokonai... - kötötte tovább a karót, szánt szándékkal.
- Neki nincs, árva. - Takeshi arcán döbbenet futott végig, gyomra görcsbe rándult ahogy meglátta Sebastián szikla szilárd tekintetét. Ez felért egy eredetiség nyilatkozattal a részére.
- Akkor talán valami rokon, vagy unokatestvér.
- Takeshi fogd már fel, neki tényleg nincs senkije. Lemészárolták az egész családját, amikor még gyerek volt!
- Micsoda?- képedt el, erre azért nem számított. Ezek szerint Noel sejtése igaz volna, s ahogy bele gondolt ebbe, kirázta a hideg is. - Lemészárolták? De hát ki és miért? - hangjában igyekezett leplezni kíváncsiságát.
Sebastián lopva vetett rá egy pillantást, egyre biztosabb volt abban, hogy Takeshiék nem ezután a Carmen után kutakodnak, hanem kifejezetten Lenna után.
- Nem tudom, és nagy valószínűséggel ő sem. - felelte.
- Ezt meg, hogy érted? - kérdezett vissza türelmetlenül, jó formán majd felrobbant, hogy Sebastián kitért a válasz elől.
- Mivel már rá kerestetek - húzta tovább a húrt Sebastian. a céhnyilvántartásában, attól függetlenül, hogy nincs erre engedélyetek... - Takeshi nem szólt semmit, de lerítt róla, nem tagadja a történteket. Sebastián csak megcsóválta a fejét és folytatta. - Tehát jól sejtettem, de ettől eltekintve semmit se találtatok, még az olyan alapvető adatok is hiányoztak, mint család név vagy születési hely.
- Azon a lapon semmi se volt a nevén, és a kinézetén kívül. Még a születési időpontnál is csak a hónap és a nap szerepel! - fakadt ki Takeshi.
- Tudom, mivel én magam töltöttem ki neki. - bólintott.
- Micsoda? De ilyen nincs Sebastián, azokat az adatokat kötelező meg adni! - kelt ki magából.
- De van. - csitította le Sebastián. - És ha egyszer nem tudja, akkor nem tudja. - szögezte le. – Persze lehet, hogy szánt szándékkal nyomja el magában az emlékek, amikor kérdeztem teljesen leblokkolt, eleinte még a kérdést se nagyon fogta fel. Ha van is valami amire emlékszik nem akarta felidézni, ebben biztos vagyok. Minden egyes kérdéssel mintha tőrt forgattam volna benne, így inkább hagytam. Vagy te talán addig nyúztad volna amíg kín keservesen nem válaszol? - szúrta oda neki a kérdést végül, de pontosan tudta mi rá a válasz.
- Nem. - morogta sértődötten.
- Nem tudom, hogy mi történt vele, és hogy ki tette, de abban biztos vagyok, hogy egy életre megnyomorította vele.
Takeshi hátán a hideg futkosott, nagyon is jól tudta milyen egy mészárlás, és minként tudja megnyomorítani az embert. Még is a legjobban az rémisztette meg, hogy Shin elmélete egyre jobban beigazolódott látszott.
- És hogy menekült meg? – kérdezte Takeshi de hangja gyenge volt.
- Nem tudom, csak annyit, hogy ez után egy sárkányhoz került, majd a céhbe.
- Sárkány? - esett le az álla.
- Igen, Leena ég sárkányölő mágiát birtokol. – bólintott Sebastián, ahogy bekanyarodott a céhház felé vezető útra.
- Azt hittem sárkányok nem léteznek…
- Hát ezzel nem vagy egyedül, én is ezt hittem mielőtt a céhhez csatlakoztam. Leena viszont… - kezdte volna szavai elakadtak amint meg pillantotta a vastag fekete gomolygó füstöt. – Ez meg?
- Az ott nem a céhház? – kérdezte azonnal Takeshi.
- De! – vágta rá és azonnal rátaposott a gázpedálra.




Csend, ez volt az első, amit felfogott a körülötte lévő világból. Sötét volt, de ahogy az idő telt lassan halványodni kezdett körülötte, gondolatok cikáztak a fejében, szavak, amiket először nem értett. Felvillant előtte Carmen zavart arca, majd egy tér szoborral a közepén. Látta maga előtt Pascalt, amint kicsi függő ágyában alszik békésen, majd a szél fúvását érezte arcán. Asmor villant fel előtte, ahogy a naplemente felé repülnek. Emlékek cikáztak a fejében, s lassan magához tért. A homály, ami elméjét körbe vette oszlani kezdett, s most már emlékezett rá hol járt mit mondott neki Carmen s, hogy milyen ígéretet tett magának. Furcsa tompa fájdalom járta át mellkasát, ahogy családjára és Asmorra gondolt. Még is ez most más volt, mint eddig, nem érezte olyan közel magához, mintha ezek az emlékek valahol a messze tőle lennének. Fájt, de mosolygott, bár ő maga se értette miért, csak azt tudta most mit akar tenni. Pascallal akart lenni, kiülni a már meg szokott kis helyükre a folyónál és figyelni a nyüzsgő emberek hadát, miközben kedvenc csemegéjüket majszolják. Finom frissen sült cipó illatát érezte az orrában és hirtelen gyomra fájdalmasan meg mordult. Ekkor jött rá mennyire is éhes, és ahogy megmozdította fejét zsibbasztó fájdalmat érzet, mely, mint később rájött egész testét gyötörte. Mintha már vagy ezer éve nem mozdult volna, végtagjai el macskásodtak, izmai megkeményedtek, mintha kőből lennének.
Halkan felnyögött, s pillái megrebbentek. Furcsa érzés volt kinyitni a szemeit, egy pillanatig abban is kételkedett, hogy kinyitotta e már valaha. Eleinte fel som fogta amit lát, vakító fényesség volt előtte de ahogy teltek a másod percek lassan kirajzolódott előtte egy nagy fehér valami. Bele tellett egy kis időbe, hogy felfogja, amit lát az a mennyezet.
"Hol vagyok?" - kérdezte magától. A levegőben kellemes virágillatot érzett, s néhány gyógynövény illatát, de volt még valami a levegőben, emberek illatát érezte. Felismerte Sebastián és Pascal szagát, de volt még valaki, akiét nem. Hasa újra meg mordult, ahogy felült az ágyon, de jelenleg jobban lekötötte, hogy hol van. Körbe nézve rájött a céhben van, a beteg szobában, de arról fogalma sem volt, hogy került ide, vagy, hogy mióta van itt. Az istápolyban hatalmas fehér tükrös szekrények sorakoztak vele szemben különböző színű fiolákkal. Balra hatalmas fehér ablakok voltak, míg jobbra a szoba mind két oldalán ágyak sorakoztak, közöttük fehér kis komóddal. De ezek az ágyak üresek voltak, s kis komódok közül is csak az ő ágya mellett sorakoztak különböző üvegcsék. Mögöttük egy váza állt, friss virágcsokorral. Leena felismerte benne a rengeteg nárciszt és liliomot, kedvenc virágait és már tudta kiszedte neki. Gyomra újra meg kordult, mely arra ösztökélte keress fel Sebastiánt valami harapni való ért de rögtön. Le is húzta magáról takaróját, kötéseivel nem sokat törődve le lépett a földre, de alig tett meg pár lépést iszonyatos gyengeség lett rajta úrrá. Lábai megrogytak, a világ forogni kezdett körülötte, mintha teste kőből lenne. Az utolsó pillanatban kapaszkodott meg a mellette lévő ágy fém rácsában, s hangosan fújtatva próbált erőt venni magán.
"Össze kell szednem magam!" - parancsolt magára. Mély levegőt vett, miközben leült az ágy mellé, s enni kezdette a levegőt. Bár a levegő nem volt valódi étel, de annyi erőt azért adott neki, hogy lába elvigye az ebédlőig, ahol majd ehet valamit.
A folyosó márványkő kockái jég hidegek voltak, ahogy mezit láb elindult az ebédlő felé. Furcsán nagy csend volt, léptei hangosan vízhangzottak a falak között. Ám éppen hogy elérte a boltíves bejáratot iszonyatos robbanás rázta meg a céhházat. A kő megremegett lába alatt, s dobhártya szaggató robbanás hangzott fel. A váratlan hangzavar halálra rémítette, de még el se múlt az első jött a következő, visítva, csattogva, mintha ezernyi bombát dobtak volna a tűzbe. Képtelen volt elviselni az iszonyatos hangerőt, fájdalmában a füléhez kapott, szeme előtt apró pöttyök pattogtak, s úgy érezte szét hasad a feje. A céh ház falai egyre csak remegtek, mintha össze akarnának dőlni felette, de képtelen volt mozdulni. A remegő kövön egyensúlyát vesztette és nagyot csattant a hideg padlón. Egy röpke pillanatra elsötétült előtte a világ, majd fejébe éles fájdalom nyilallt. Ahogy kezével a fájó ponthoz kapott, meleg sűrű folyadékot érzett újai között.
Pánikszerű félelem uralkodott el rajta, ahogy a gránit lapok újra megremegtek. Fullasztó szúrós füst áradt szét az ebédlőben, de ahogy felemelte fejét alakokat látott mozogni valahol a távolban. Erős köhögő roham fogta el, tudta, hogy nem szabad sokat belégeznie a füstből, de képtelen volt megállj parancsolni tüdejének. Nagy nehezen elengedte fülét s négy kézláb tornázta magát. A falon megtámaszkodva állt fel és remegő lábbakkal indult meg az ebédlő túl oldala felé. Bár a füsttől nem látott tökéletesen, de annyit ki bírt venni, hogy ahol egykor fal állt most hatalmas lyuk tátong. Köhögése egyre csak erősödött, immáron levegőt se bírt venni. Ahogy lassan botorkálva vonszolta magát az ebédlő romjai között, megbotolva az eldőlt asztalokban és székekben, magában Pascalért fohászkodott, mikor egy magas alak jelent meg előtte néhány méterre.
- Van bent még valaki? - kiáltotta vélhetőleg az alak, de Leena még ha akart se tudott volna válaszolni a heves köhögő görcstől. Lábai megadták magukat és a földre rogyott, a füst szemét marta, remegő kezeit arca elé szorította, de ez mit sem ért a füsttel szemben. Ám ekkor valaki erősen megragadta a kezét, s maga felé rántotta. A füstben nem látta az illető arcát, de hangjáról felismerte.
- Szed össze magad! - mondta.
"Sebastián!" - villant át az agyán. A férfierősen magához húzta s bal karját át téve nyaka felett, majd hogy nem húzni kezdte kifelé. Kilépve a céhház falán emberek futkostak a füstben, fények villogtak. Utasításokat kiabáltak egymásnak, melyeket egy-egy kisebb robbanás szakított meg. Ahogy kiértek a füstből Sebastián továbbra is erősen magához szorította, mikor egy magas fakó bőrű lány lépett elé. Hosszú fehér haját most fekete korom borította helyenként, vörös szemében félelem csillogott.
- Sebastián! – kezdte, de ekkor tekintet a fuldokló Leenára esett. – Jó ég, gyertek kijjebb! - karolt a lány is Leenába. A férfi tekintete egy pillanatra összeszűkült, de nem állt meg. Ahogy kiértek a füstből a fiatal lány óvatosan leültette Leenát, majd egy furcsa illatú kendőt nyomott a kezébe.
- Ezt tedd az orrod elé, segít! - mondta.
- Majd én vigyázok rá. – szólt közbe Sebastián. – Rád most nagyobb szükség van máshol! - a lány egy pillanatig furcsán nézett rá, majd bólintott és sietve el rohant. Leena nehezen tudta felfogni ami körülötte történik. Érzékelte, hogy rengeteg ember veszi körül, kiabálnak de nem értette rendesen mit mondanak.
- Hol van Pascal? - kérdezte erőtlenül, de Sebastián nem válaszolt. Vállára terítette zakóját, talpra állította, s szorosan magához vonva a tömeg felé indult.
[center]

A férfi nem törődve a hatalmas tömeggel mely a céhház előtt csoportosult, szinte már futva vágtatott át a tömegen. Többen hangosan mordultak fel amint a fekete kabátos férfi durván félre lökte őket útjából, néhány bátrabb ember még utána is szólt, kifejezve nem tetszését, de őt ez egyáltalán nem érdekelte. Valójában meg sem hallotta, gondolatai folyamatosan a leggyorsabb utat kereste ahhoz a bizonyos sikátorhoz mely most úti célja volt. Többször hátra tekintette, megbizonyosodva róla, hogy nem követi e valakit, s minden alkalommal egy kicsit gyorsabbra vette a tempót.
Leena esetlenül próbálta követni a férfit, aki immáron szó szerint húzta maga után, mintha gyilkosok elöl, menekülnének. Szerencsére a kendő, amit a fehérhajú lánytól kapott hatott, s bár ő maga sem értette hogyan, légzése felszabadult feje is kitisztult.
- Seb hova megyünk? Miért sietünk? Seb várj már! – kiabált felé, de a férfi nem felelt, még csak rá se nézett. Hirtelen erősen rántott egyet kezén, ahogy élesen elfordult egy idős férfi mögött, és ő megbotlott.
- Á, Sebastain! – kiáltott fel, ám amikor vissza akarta húzni kezét Sebastián csak még erősebben megragadta. – Hagy abba, fáj! - kérte, de Sebastián nem engedte el a kezét. - Mit csinálsz? – nézett rá értetetlenül, ahogy összegörnyedt. Ám a férfi most sem felelt, izzó tekintettel fordult vissza hozzá, s mellé lépve dereka alá nyúlva fel húzta s olyan erővel szorította magához, hogy Leena felnyögött. Igaz csak egy pillanatra találkoztak szemei, de most Sebastián szeméből a hideg gyűlölet áradt, ami még a vért is meg fagyasztotta benne.
- Seb mi van veled? - kérdezte megrémülve, nagyon rossz érzése támadt. Gyomra görcsbe rándult, tudta valami itt nem stimmel.
” Mi történhetett? Talán követnek minket? Meg támadták a céhházat? És Pascal? Mi van ha még bent van?
Kérdések ezrei cikáztak elméjében, s egy jobban félt. A füst és a tömeg borzalmas szaga enyhülni kezdett, s orra kitisztult.
- Sebastián állj már meg, hallod! - szólt újra. – Mi történt a céhházzal? Válaszolj már az istenért! - de választ most sem kapott. Sebastián csak vonszolta tovább, mintha meg sem hallotta volna őt. Leena félni kezdett. ” Miért nem válaszol? - kérdezte magától.
- Seb, eressz el! - parancsolt rá, próbálta eltolni magától, de semmi esélye nem volt, Sebastián hirtelen borzalmasan erősnek tűnt számára. ”Mit jelentsen ez?”
” Valami nincs rendben ezzel az ürgével, rázd le!”
Enyhe szél söpört végig a sikátoron, felborzolva néhány kosza tincset hajából, s ekkor megérezte a férfi illatát. Hideg kemény illat volt, azonnal tudta Ő nem Sebatián.
– Te nem Sebastián vagy! - lehelte ledermedve. A férfi arca megkeményedett, de nem állt meg, csak vonszolta tovább. Ám a felerősödő a szél most egy ismerős illatot is hozott. ”Pascal!” - villant át a fején, s azonnal hátra kapta a fejét.
– Fuss Pascal! - kiáltotta, miközben minden erejét latba vetve próbált kiszabadulni az idegen szorításából.
– Leena! - kiáltotta a kis kaméleon. Leena szíve a torkába dobogott, minden erejével kapálózott kezdett, ám esélye sem volt. A férfi erősen meg ragadta karját s hátra csavarta, a hirtelen fájdalom megnémította.
– Pascal menekülj, ő nem Sebastián! - kiáltotta. Pascalnak viszont esze ágába sem volt vissza fordulni, felugrott a falra, s onnan kívánt az idegenre ugrani. A férfi a falnak lökte Leenát, s zsebéből egy fényes lakrimát kapott elő. Pascal nem törődve semmivel ugrott a rá, de az még röptiben elkapta, s visszakézből a földnek vágta. A kaméleon csak ügy nyekkent a földön. Leena látta, ahogy a férfi arca ördögi vigyorra húzódik, s amint bele rúgott a kis kaméleonba. Pascal két méterrel odébb állt meg egy kukára felkenődve, majd élettelenül esett a földre.
– Ne.. - kiáltott fel, de a férfi hatalmas pofont kevert le neki. Egyensúlyát vesztve kezdett zuhanni, de nem érte el a földet.
A férfi hajánál fogva rántotta vissza, s a fényes lakrimát halántékához szorította. Leena éles fájdalmat érzett majd eszméletét vesztette.
– Ch.. - grimaszolt egyet. – Ribanc. - köpte, majd felnyalábolta az ernyed testet. Körülnézett a sikátorba, bár tudta fölösleges. Volt ugyan két hajléktalan nem messze a túloldali kukáknál, de ők a szemét tartalmának felderítésével voltak elfoglalva. A hátrébb három férfi beszélgetett egymással, pontosabban egy vékony férfi hevesen magyarázott a egy alacsony kerek férfinak és egy hatalmas tagbaszakadt meláknak. Ezek nem kell tartania, ide valósiak, és mivel az ehhez hasonló helyzetek minden naposak itt, nem kell is foglalkoznak velük.
„Nagyon helyes” - gondolta magában Eren, ahogy vállán az ernyed lánnyal elindult. Nem volt messze céljától, alig pár méterre egy romos lakástól az egyik tömbházban. A földszint ház falairól szinte az összes vakolat leomlott már, ablakinak üvegét betörték, még ajtó is ferdén állt. Eren a biztonság kedvéért még egyszer szétnézett, de senki nem törődött vele így hát vidáman sétált be áldozatával. Megkerülve a rohadó darabos berendezés maradványait át haladt az első helységen, s belépett a bal oldali szobába. Ledobta a földre a teste majd a szoba túlsó végében lévő ócska, dohos, félig megdőlt szekrényhez ment. Nem kellett nagyon megfeszülve, hogy arrébb tolja, ám a fal mely a szekrény mögött rejtőzött egyetlen intésére eltűnt, ám ekkor halk nyögés hangzott fel. Homlokát ráncolva fordult meg, s egyenesen a lány testére meredt.
Carmen hangjára ébred, nem tudta, hogy hol van, csak hideg padló érezte maga alatt, büdös dohos ammónia szagot.
” Leena kelj fel! Muszáj erőt Erend magadba!”
Nem kérdezett semmit, csak tette, amit Carmen mondott. Látása homályos volt, feje zsongott, de ahogy maga alá gyűrte fájó kezét fej jajdult. Hallotta, ahogy valaki közeledik felé, az elmosódó sötét folt lassan kimért léptekkel haladt felé majd megállt. Ezután már csak az éles fájdalmat érezte, ami fejébe hasított és ismét elvesztette az eszméletét.
– Nem mész te sehova. - szólt Eren miután fejbe rúgta. Felnyalábolta az ájult lányt és elindult vele a szekrény mögötti lyukon át, ám épp hogy leért a lépcsőn meggondolta magát. Fölösleges cipelnie, elég ha húzza maga után, így hát ledobta, s miután vissza húzta szekrény és felállította az illúziót lábánál fogva húzta tovább.


Furcsa csikorgó hangokat halott, ahogy magához tért. Feje lüktetett, s borzalmasan fázott.
” Hol vagyok?” - kérdezte. Dohos bűz csapta meg az orrát melybe szárad vér és ürülék szag keverődött, ahogy meg mozdította fájó bal karját lánccsörrenést hallott. Azonnal kitisztult a feje, s kipattantak szemei. Egy hideg kő támlán feküdt, kezein és lábain bilincsek feszítették ki. Az egész helységben egyetlen lámpa volt fölötte melynek fénye égette szemét. A nyílkor falak csupaszon álltak, mindössze néhány furcsa zsák volt nekik támasztva, s előtte a helység végében egy asztalt állt. Leena nem látta pontosan mi van rajta, csak az előtte álló ember fekete sziuletjét tudta kivenni. Pánik roham fogta el és kapálózni kezdett.
- Áhh végre felébredtél! - szólalt a férfi, ahogy lassan megfordult. Magas izmos férfi volt, járom csontján lila vágással. Piszkos szürke haja csapzottan lógott homlokára. - Nos kezdhetjük? - kérdezte ahogy felé lépett egy szikével a kezében.
Penge vékony ajkai széles vigyorra húzódtak, ahogy mellé lépett. Leena halálra rémült a férfi tekintetétől, szemeiből árad valamit megfogalmazhatatlan gonoszság, soha életében nem látott ég ehhez hasonló szemeket.
– Ki vagy te? - kérdezte remegő hangon.
– Félsz? - kérdezett vissza vigyorogva Eren majd a szike pengéjének oldalát arcához simította. Leena elkapta a fejét, reflexszerűen próbált elhúzódni, de a bilincsei visszafogták.
– Te hát igen. - nyugtázta elégedetten a férfi.
– Nem félek tőled! - vágott vissza dacosan, mire a szike éle az arcához simult.
– Cehh… akkor majd fogsz! - sziszegte Eren, villámló szemekkel. – De még mielőtt elkezdjük, ismerjük meg egymást. - tette hozzá vigyorogva. A szike végig szántott arc csontján, s a hajszál vékony vágáson apró vércseppek bugyogtak fel. Leena felszisszent a fájdalomtól.
– Akármit is akarsz tőlem nem kapod meg! - szólt Leena eltökélten. Eren csak felkuncogott.
– Korai még ilyen elhamarkodott kijelentéseket tenned, tudod én mindig meg kapom akarok. - felelte. – És hát, egyébként se vagy abba a helyzetben, hogy ellenkezhess… - folytatta, ahogy a szike lassan lejjebb csúszott kulcsoltjára s egy újabb vágást ejtett rajta. Hiába apró kis felszínes vágás volt, iszonyatosan csípte és égetett Leenát.
– Látod? - kérdezte. Leena nem szólalta meg tűrte a fájdalmat dacos tekintettel. Erennek nem tetszett a lány tekintete, gyűlölte, amikor valaki erősnek tette magát. – El nem tudom mondani neked hányszor láttam már ezt a tekintette, de végül mind sírva könyörgött a halálért. - mondta, ahogy a szike lejjebb csúszott dekoltázsára. Nyomában a vér hajszálvékony kis patakokban indult meg Leena fehér bőrén. Ő viszont továbbra is szótlanul tűrte a fájdalmat, fogát összeszorítva.
” Leena ne ellenkezz vele! Ha feldühíted csak rosszabb lesz!” - emelte fel a hangját Carmen, de ő megmakacsolta magát.
” Nem! Nem adom meg neki ezt az élvezetet!”
” Térj már észhez, ez a fazon őrült bármi kitelhet tőle!”
A szike ekkor lejjebb csúszott végig szántva mellén majd hasán meg állt. A vagdalást bordáinál folytatta, min egyes borda vonalán húzott egy vágást, de Leena még most se kiáltott.
– Erősnek hiszed magad, de nem vagy az! - szólt Eren éles hangon, s a szikét karjaihoz emelete. – De majd én bebizonyítom neked milyen szánalmas is vagy! - mondta amint lassan végig húzta a pengét belső karján. Leena teste megfeszült a fájdalomtól, érezte a friss vér szagát a levegőben, de nem szólalt meg. – Fáj ugye? - kérdezte.
– Nem. - köpte Leena. Eren szemében harag villant, ahogy a szikét belső combjához kapta és bele vágott.
– Azt kérdeztem, hogy fáj? - emelte fel a hangját.
– Nem. - kötötte az ebet továbbra is Leena, mire újra végig szántottak combján.
” Hagyd abba hallod! Leena fogd, már fel ezzel csak megöleted magad!” - kiabálta Carmen, de ő makacsul küzdött. A következő vágás még fájdalmasabb volt, mint az előző. Erent látva a lány kitartását elöntötte a düh, kis híján a méhébe döfte a szikét mikor eszébe jutott még nem ölheti meg. Majd később. Mély lélegzetet véve nyugalmat erőltetett magára.
– Rossz válasz! - sziszegte, és újra végig húzta a szikét. – Akkor próbáljuk meg újra. - mondta mosolyogva. – Fáj? - kérdezte amint újra végig húzta a szikét. Leena elfojtott egy kiáltást, mire Eren arcán vigyor szalad végig. – Alakul de még mindig nem tökéletes. - mondta, majd az asztalhoz sétált és egy sarlót vett szabad kezébe. – Tehát meg kérdem utoljára, fáj?
A szike megint bőrébe mart de Leena nem szólt egy szót sem.
– Rossz válasz! - mondta élvezettel, s tövig bele vágta combjába a sarlót. Leena kínkeservesen üvöltött fel fájdalmában, mire Eren arcán ördögi vigyor terült el.
– Nos ez már sokkal jobb válasz! - mondta elégedetten majd mozgatni kezdte a sarlót. Leena szemébe könnyek szökte a fájdalomtól, minden izma megfeszült, ahogy asztalon vonaglott kínjában. – Látod, ha jó kis lány lettél volna és engedelmeskedtél volna nem jutottunk volna idáig.
– Rohadék! - sziszegte Leena összeszorított fogakkal mire, Eren iszonyatos erővel arcon vágta és a világ elsötétült előtte.
Néhány percig csak nézte az eszméletlen lányt, majd a szikét az asztalra hajította. „Nos akkor kezdjünk is bele!” - mondta magában izgatottan, s az asztalhoz érve egy belező kést vett magához.


Iszonyatos fádalom ébresztette fel Leenát, testét vadul rázkódott a belé vezetett áram hatására. Hallotta saját sikítást a fejében visszhangzani, majd minden elcsendesedett. Jó néhány perc telt el, mire felfogta hol van, és mi történik vele. Szíve vadul kalapált, teste akaratán kívül meg-megrándult, miközben levegőért kapkodott. Eren elégedetten nézte szenvedését, lassan felé hajolt, a szikével kezében megkocogtatta az asztalt fülétől pár centire. Leena megrezzent a hang hallatán és szemét a férfira emelte.
– Ideje magadhoz térned, volna némi elbeszélgetni valónk. - kezdte vigyorogva, ahogy ki simított egy tincset verejtékező arcából.
– Vedd le rólam a kezed! - rántotta el a fejét Leena.
– Heh, azt hiszem nem vagy tisztába a jelenlegi helyzeteddel.
– Miért teszed ezt velem? - kérdezte Leena megvető szemekkel.
– Még is mit? Még el se kezdtem a mókát! - vigyorog rá izzó tekintettel.
– Mi de hiszen az előbb… - kezdte, de ahogy fejét fel oldalra fordította, a sebeket testéről eltűntek. Hiába érezte bőrén a fájdalmat a vár szag eltűnt a levegőből, és bőre sértetlen volt.
– Ó csak nem rém álmod volt, amíg ide cipeltelek? - nevetett fel Eren. – Hát akkor van egy jó hírem virág száll, a rémálom folytatódni fog! - emelte meg a hangját ahogy késével végig mély vágást ejtett arcán. Leena rémülten nézte arcát, semmit nem értett.
” Carmen mi történik itt?” - kérdezte kétségbe esetten.
” Nem tudom, az biztos hogy ez a fickó egy örült.”
” Lehetséges, hogy tényleg álom lett volna?” - kérdezte.
” Nem tudom Leena, de tarts ki, kitalálok valamit és kijutunk innen!” - felelte. Hangjában kétségbe esés csengett, tisztában volt vele, hogy igen csekély esélyeik vannak nem csak a kijutása, hanem a túlélésre is. Eren eközben lassú léptekkel újra az asztalhoz ment és matatni kezdett. Leena nem látta mit tesz, csak a fém csörgését hallotta, melytől gyomra görcsbe ugrott.
– Mit akarsz tőlem? - kérdezte újra.
- Hogy mit akarok? - kérdezett vissza, ahogy egy másik sokkal hosszabb szikét vett kezébe. - Csupán némi információt szeretnék kihúzni az elmédből, ugyan is a megbízóm már igen türelmetlen. - lépett mellé. Arcán újra az az őrült vigyor ült, s a szikét Leena homlokához nyomta.
– Micsoda? - hűlt el Leena. – Információ? - kérdezett vissza elhűlve.
– Úgy bizony! - mosolygott rá és egészen közel hajolt hozzá, Leena érezte testének melegét az arcán. - Két megoldás van erre a helyzetre, de mindkettő célra vezető ugyanis meg fogom kapni amit, akarok!
” Kurva nagy bajban vagyunk!” - szólt fejében Carmen.
– Belőlem ugyan semmit nem szedsz ki! - sziszegte makacsul.
- Lény jó kislány, és fogadj szót. - szólt lágy hangon, de még Leenát kirázta tőle a hideg. - Mert különben fel kell, hogy nyissam a koponyádat, hogy kikeressem azt amiért jöttem. –
- mélyesztette bele a szikét bőrébe s halántéktól halántékig húzta végig. Leena felnyögött fájdalmában, s szemében félelem csillant.
” Carmen…” - szólt félelemmel teli hangon.
” Ne félj! Ígérem kitalálok valamit, és kijutunk innen, csak adj még egy kis időt, és tarts ki!”
- Hmm mi az? - hajolt közelebb fülével, megjátszva hogy hallgatózik. Egyetlen pillantra azt hitte, hallja a gondolatait, s pánik félelem uralkodott el rajta. - Semmi? A némaságot hallottam volna az előbb? - kérdezte, s mélyen szemébe nézett. Akkor tartunk egy kis biológia órát. - szólt elégedetten. – Tudtad, hogy az emberi test egyik legérzékenyebb helye a körömágy? - hangjában ott bujkált a kínzás élvezete.
– Mi… mit akarsz csinálni? - kérdezte halálra rémülve Leena.
– Néhányan előbb elájulnak a fájdalomtól, minthogy teljesen átélnék azt. - folytatta ahogy felé magasodott. Leena remegni kezdett.
” Carmen!” - szólt kétségbe esve újra.
” Ne hagyd el magad! Csak megfélemlít, fenyeget, de nem szabad hagynod hogy a félelem eluralkodjon rajtad!” - felelte.
- Remélem, te nem zuhansz kómába, hidd el igazi élmény lesz! - vigyorgott rá, és a szikét lebilincselt kezéhez emelte.
– Nos? Kezdhetjük? - kérdezte vigyorogva, ahogy megragadt kezét, és a szikét lassan körme alá nyomta.
– Neee! - sikított fel fájdalmában.
– Nézzenek, oda milyen szép hangod van, zene füleimnek. - nevetett fel. A fájdalom egyre erősödött, ahogy a penge lassan fel-le mozgott körme alatt, apró kis cafatokban szeletelve húsát. – Ugyan csak játszom. - szólt mosolyogva, ahogy a vergődő lányt nézte. Leena sikolya bezengte a nyirkos szobát, és az elhagyatott folyósokat melyek az ajtón kívül kongtak.
Egy darabig még játszotta kedvenc kínzását, majd amikor úgy ítélte meg kellő képen meggyötörte a lányt, rátért a lényegre.
– Nos, akkor kezdjük is el. - szólt, ahogy kihúzta a pengét. – Mesélj el nekem a céhedről, mondjuk elsőnek a mestereidről, és Ba'al kapcsolatairól, aztán rá térhetünk a megbízókra is.
” Minden sárkányra…” - nyögte Leena, ahogy megértette miért is van itt.
” Tehát rohadt nagy szarban vagyunk.” - vonta le a konzekvenciát Carmen. ” Leena egy biztos, amíg nem beszélsz addig életben tart!” - mondta. Leenának viszont meg sem fordult a fejében, hogy akár csak egyetlen szót is kinyög a céhről.
– Soha!” - nyögte, ahogy küzdött a fájdalommal.
– Hmm, rossz válasz. - felelte és újra bele válta egyik ujjába a szike végét. Leena szinte hallotta, ahogy a penge apró kis mozdulatokkal vágja húsát. Hangos sikítás tört fel belőle, miközben láncait rázta. – Tízből kettő! - jelentette be büszkén. – Még nyolc van, szóval bőven van időnk! Próbáljuk meg újra, hol vannak a mestereid és kik a megbízóitok?
ám most nem várt a válaszra azonnal bele nyomta bal középső újába a szikét.
” Carmen állítsd meg!” - könyörgött, miközben torka szakadtából ordított. Carmen majd megörült tehetetlenségétől, gondolatai megállás nélkül forogtak, de nem sokra jutott, pontosabban azzal Leena nem volt kisegítve, még egy kicsit sem.
” Tarts ki! Ez a faszi csak addig fog életben hagyni, amíg nem beszélsz neki!” - mondta, bár ez nem volt teljesen igaz. Hiszen egy idő után megunja a kínzást és akkor egyetlen suhintással megöli, de ezt nem merte meg mondani neki. ” Légy erős Leena! Tarts ki!” - kérlelte. Eren kihúzta a szikét körme alól, s kérdőn tekintett rá.
– Na eszedbe jutott már valami? - kérdezte az asztalon pihegő remegő Leenától.
- Nem adom ki a céhem! - felelte elhalt hangon.
- Hát persze hogy nem. - mosolyogott rá megértést színlelve. - Akkor mostantól számoljunk együtt! - ajánlotta fel örült vigyorral arcán. – Egy, hol vannak a mestereid?
- Nem mondom meg! – felelte gyengén, de szemében még ott csillogott a dac, mire kínzója mélyet sóhajtott, s újra közelebb hajolt hozzá, miközben pengéjét a gyűrűs ujjába vájta. Leena újra felsikított a fájdalomtól, de ekkor a férfi keze szájára tapadt.
– Felesleges síktanod, itt senki nem hall meg. És egyébként is, senki sem tudja meg ,hogy te mondtad el, és sokkal kevesebb fájdalmat kell így elviselned mielőtt megöllek. Hát nem üzlet? - kacagott fel, ahogy a rámeredő rémült szempárokra nézett.
” Ne higgy neki! Csak azt akarja, hogy minél hamarabb végezzen! Ki kell tartanod!”
” Értem, de nagyon fáj.” - nyögte Leena.
” Tudom, de gondolj arra, hogy ki fogunk jutni érted! Csak erre gondolj!”
Ahogy Eren elengedte arcát levegőért kapott, Carmen szavai némi lelket öntöttek belé.
- Rohadék. - nyögte össze szorított fogakkal.
- Cöh cöhh cöhh - lóbálta meg előtte mutató ujját. - Nem leszünk így jóban! - mondta, ahogy felkelte az asztal mellől és újra az asztal hoz sétált. - A makacs emberekkel mindig csak a gond van, - kezdte, ahogy meg fordult kezében egy késsel és felé indult. - hát nem lenne jobb szót fogadni, hogy ha elmondod, hol vannak a mestereid, akkor esküszöm neked, hogy elengedlek, de ha nem… - A kést a magasba emelve sújtott le, egyenesen a z új percekbe mélyesztve. Leena felüvöltött fájdalmában, de ez kínzóját nem érdekelte. - Akkor elérem, hogy annyi kínt élj át a következő percekben, hogy könyörögj azért, hogy vágjam le minden egyes ujjadat! - üvöltötte.
Kínkeserve kínok között rázta bilincsét, a fájdalom egész elméjét kitöltötte s úgy érezte megörül.
– Elég, hagyd abba! Elég! – kiabálta torka szakadtából.
– Tudod, mit kell mondanod hogy abbahagyjam. - vigyorgott ahogy a másik kezébe vágta a kést, de csak annyira, hogy ne törje ketté a porcokat, csak épp elmélyedjen bennük a penge, s lassan mozgatni kezdte. - Nos, mit mondunk? - kérdezte a verejtékben úszó lihegő lányt.
- Dögölj meg... – suttogta homályos tekintette.
- Rossz válasz. - közölte egyszerűen s késének pengéjét könyökébe vájta, majd mintha csak lyukat akarna bele faragni, tekergetni kezdte.
” Carmen nem bírom tovább!” - kiáltotta elkeseredve, ahogy a kínzó fájdalom lassan kezdte el venni az eszét.
” Fel ne add nekem hallod! Leena, megígérted, hogy többet nem adod fel! Emlékszel?”
- kérdezte idegesen, de tisztában volt benne, hogy az a lelki fröccs amit ő tud nyújtani mindenkiénél szarabb. Soha nem volt a szavak embere, és most csak még jobban őrjítette ez a tény.
– Elég! Elég! Elég! - kiabálta fájdalmában.
- A mesterek, merre lehetnek a mesterek, hmm? Dereng már valami? - vigyorgott képébe Eren, de képtelen volt gondolkodni.
- HAGYD ABBA! Elég!!! – ordította. Ekkor Eren felemelte a kést, s ő lihegve, remegve nézett rá.
- Tudod, mit akarok hallani. - hajolt arcába, hangja halk volt még is fojtogatta őt. - A céhmesterek hollétét, most! – nyomta meg az utolsó szót.
- Ha akarnék, se tudnék mondani róluk semmit. - lehelte. – Rohadtul mellé fogtál, csak hogy tudd.
- Igen ettől tartottam. Szóltak, hogy nem fogsz sokat tudni, de ezért hívtak engem, hogy kiszedjem azt a keveset is. mondta egyetértő hangon, majd a magasba emelte a kést és lecsapta bele a bal ujjait. Leena üvöltött a fájdalomtól.
” Leena!” kiáltott rémülten Carmen. Ekkor már tudta nagyon nagy bajban vannak. Leena élete most azon múlik, meddig tudja tartani a száját, de ez is csak ideig-óráig tart, hiszen egy idő után, ha már rájön, hogy semmit nem tud kiszedni belőle, megöli. Feltéve, ha addig Leena nem hal meg, már pedig jelenlegi helyzetében erre jó esélye van. Egyetlen kiút maradt számukra, még pedig Pascal. Ha a kis kaméleon időben magához tér és értesíti Sebastián, és csodával határos módon meg is találják, őket akkor van esélyük a túlélésre. Ám ennek igen kevés volt a valószínűsége. Még is kell adnia valami kapaszkodót Leenának, hogy kitartson.
- Mi? Me… mennyit tudsz rólam? - kérdezett vissza elhűlve. Eren egy pillanatig kérdőn ráncolta szemöldökét.
– Elnézést kérek, - kezdte vészjóslóan halk hangon. – de szerepet cseréltünk volna? Én vagyok itt az egyetlen, aki kérdéseket tesz fel megértetted! – üvöltötte, majd ahogy kését vállába mártotta. Leena úgy érezte megörül a fájdalomtól, a félelem teljesen elborította az elméjét.
– Ha… ha tudsz mindent, akkor minek kínzol? - kérdezte remegő hangon. - Miért nem ölsz meg egyszerűen?
Szavai hallatán Carment halálfélelem járta át!
” Leena nem adhatod fel, érted! Pascal kijutott és már úton van a segítség érted? Csak ki kell bírnod addig!”
- Nem érti, nagyon nem. - rázta fejét kínzója, hangja halk volt, mintha nem is neki, hanem inkább magának mondaná, majd hirtelen megragadt arcát. - Nem a végkimenetel a lényeges, hanem, hogy mennyire fájdalmas út vezet el odáig. Attól függően, hogy mennyire vagy együttműködő lehet fájdalmas vagy kibaszottul fájdalmas a beszélgetésünk. - magyarázta örült vigyorral az arcán. – Például így! - röhögött fel, majd a kés kitépte vállából és combjába vágta.
Leena üvöltött, mostanra minden porcikája fájt, verejtékben és vérben úszva vergődött a kő asztalon.
– Rám nézve édes mindegy, a vége ugyan az, megölsz. - felelte pihegve. Eren hangosan felsóhajtott, majd forgatott még egyet a késen aztán elengedte.
– Haj, csak a baj van veletek, nőkkel… - kezdte színpadiasan, és lassan megindult a kő asztal körül. – Mondok valamit, ha elmondod nekem, amit tudni akarok, akkor… elengedlek. - mondta egy grimasz kíséretében. - Még akkor is ha a főnökeim engem nyakaznának le érte, szóval csak elmondod, hogy mit tudsz a mesterekről, különösen Ba'alról és mehetsz is. - ajánlotta fel, ahogy megkerülte az asztalt és megállt feje mellett.
” Egy szavát se hidd, csak információt akar belőled kiszedni!” - szólt Carmen. ” Figyelj az egyetlen esélyünk, ha húzzuk az időt! Ki kell bírnunk, amíg Pascal és a többiek ránk találnak!”
” Biztos, hogy jönnek?” - kérdezett vissza halkan.
” Igen! Pascalt nem olyan fából faragták, hogy két ütésből el lehessen intézni! Már úton vannak ne aggódj!”
- Hazudsz. – lehelte erőtlenül. Mély sóhaj tört fel Erenből.
– A makacs emberek a legrosszabbak, - szólt Eren ahogy kisimított egy átnedvesedett tincset arcából. – jót beszélgettünk, de azt hiszem, jobb módszerekhez folyamodom. - mondta azzal ott hagyta.
” Most mit akar tenni?” - kérdezte kétségbe esetten.
” Nem tudom, de nyugalom. Megölnie, még nem kifizetődő! Az egyetlen esélyünk az időhúzás, erősnek kell maradnod!”
Eten ekkora újra ott ált mellette egy kalapáccsal a kezében.
– Mi.. Mit akarsz… - kezdte remegő hangon.
– Elmondtam az elején nem? - vigyorgott rá ahogy a magasba emelete a fegyvert. - Ha nem válaszolsz, akkor felnyitom a csinos kis agyadat, hogy megkeressem, ami érdekel! - azzal lesújtott fejére. Iszonyatos fájdalmat érzett fejében, hallott, ahogy koponyája recsegve, ropogva betörik. Ordítani akart, de képtelen volt, mozdulni se tudott.
” Carmen segíts!” - kiáltotta magában, ahogy újra lesújtott a kalapács.
– Látod, látod, mennyivel jobb lett volna, ha jó kislány lettél volna! - vihogta, ahogy újra és újra lesújtott a kalapáccsal. Nyomában vér fröccsent fel, Eren addig ütötte a lány fejét, amíg teste rángatózni nem kezdett.
” Meghalok.” - ez volt Leena utolsó gondolata mielőtt elvesztette eszméletét.

Eren elégedetten figyelte Leena szenvedését az asztalnak támaszkodva, mint mindig illúziója most is tökéletes volt, sőt jobb, mint a valóság. De a legjobb az egészben, hogy így akár órákkal el tudta nyújtani a vallatás, és még meg se kellett magát nagyon erőltetnie. Nem mintha utálta volna a kínzás élményét, ellenkezőleg, kifejezetten örömét lelte benne. Lassan a kínzó lakosztály – ahogy ő hívta – elcsöndesedett, s kezdődött a harmadik felvonás.
– Hmm… - vacillált az asztalon lévő kínzó eszközök között állva, mígnem szeme meg akadt egy tucat hosszú rozsdás szögön. – Tökéletes! - nevetett fel, ahogy összeszedte a szögeket és kalapácsot, majd miután az asztalhoz vitte egy. Ébresztőnek egy nagy vödör jég hideg vizet választott.
– Jó reggelt! - kurjantott, ahogy, a nyakába öntötte a vizet, de lassan hagy fulladozzon egy kicsit. Leena rémülten rángatta láncait, majd köhögve, prüszkölve próbált levegőt venni. Fogalmas sem volt róla hol van, feje kegyetlenül lüktetett, combja égett, s kezei lüktettek a fájdalomtól. – Ideje felkelni virágszál, nem is gondoltam volna, hogy egy kis utcai kábítás után ennyire kiüt! - vigyorgott rá. – De még sok dolgunk van, sok mindent meg kell beszélnünk!
- Mi? – nyögte halál rémülten. – De hát... az előbb... én meghaltam…
- Hmm? – nézet rá értetlenül.
” Miről beszél ez?” - rettent meg. ” Carmen mi történik itt?”
” Fogalmam sincs…” - nyögte. Borzalmasan rossz érzése volt, kereste a megoldást, de nem találta. Leena viszont egyre gyengébb lett, tudta lassan teljesen meg fog törni…
– A kábítástól? - kérdezett vissza kacagva. – Ugyan, ugyan addig még nagyon hosszú idő áll elüttök! - lágyult meg hangja. – Addig pedig beszélgethetnénk. - suttogta arcába.
” Ez lehetetlen, ez…” - nyögte. Egész teste remegni kezdett a félelemtől ami átjárta a testét.
” Egy szavát se hidd el, hallod! Ez valami trükk, Leena! Megakar őrjíteni, azt akarja, hogy elveszd a józan eszed!”
” Milyen trükk?” - kérdezte.
” Még én sem tudom, de egy szavát sem szabad elhinned!”
Carmen erősködésére ellenére is retteget, a tudat, hogy még egyszer át kell élni ezt a kínzást elviselhetetlen volt számára.
- Van valami baj? - kérdezte. – Eléggé letörtnek tűnsz pedig még el sem kezdtünk a kínzást.... izé a beszélgetést. - kacagott fel ahogy meglendítette kezében a kalapácsot. Leena azonnal felismerte a tompa végű szerszámot. Rettegve próbált elhúzódni a fiútól, már nem érdekelte az izzó fájdalom a testét kínoztak, csak menekülni akarta, de bilincsei nem engedték.
– Ne! Nem akarom újra átélni! - fakad ki hisztérikusan. Eren arcán meglepődöttséget színlelt, de szemein látszott élvezi, ahogy retteg áldozata.
- Még nem is kínoztalak hékás! - tárta szét a kezét, majd felé hajolt. - És ha szót fogadsz, akkor nem is foglak annyira megkínozni. Mit szólsz? - kérdezte vigyorogva.
Carmen ekkor értette meg mire megy ki a játék.
” Egy szavát se hidd el! Csak játszik veled! El akarja érni, hogy annyira rettegj, hogy beszélni kezdj. Újra és újra megismétli a kínzásokat, amíg el nem kezdesz beszélni!”
” De hogyan?”
” Talán valami tudat mordosítót használ, nem tudom, de ki kell tartanod Leena. Ha hagyod, hogy eluralkodjon, rajtad a félelem azonnal kiszed belőled mindent és megöl!”
Szavai némi lelket öntöttek belé, s megemberelte magát.
” Nem fogom elárulni a céhem!” - szögezte le.
- Kezdjük el oké? Első kérdésem, hol van Kain?
- Nem tudom, de ha tudnám, se árulnám el! - felelte, határozottan. Kínzója egyetlen pillanatra meglepődött a lány hirtelen határozottságán. Nem értette, az előbb még sikított a fájdalomtól, most pedig valahonnan még is erőt gyűjtött. Túl kedves lett volna? Lehet, de ezt a problémát gyorsan tudta orvosolni.
– Igen? - kérdezett vissza, ahogy végig húzta úját véres homlokán, majd egy „x” rajzolt tenyerére. - Nos, akkor játszunk tanárosat, ideje hogy meséljek neked pár régi históriát, lazítás gyanánt. - simított végig a lány arcán véres kezével. Leena ekkor döbbent rá, hogy most újra érzi a vért az arcán. Teljesen össze zavarodott, emlékezett rá, hogy homlokán hosszú vágás volt mely most is fájt, de legutoljára a seb eltűnt, még a vér illatát se érezte. - Fiore határain túl, messze Keleten honos egy igazán hatásos módszer, amellyel szóra bírhatják az embereket. - azzal egy szöget vett fel a kő asztalról és a kezére rajzolt x fölé helyezte. - Mond csak.... – kezdte ahogy a kalapácsot újra meglengette a levegőben. Leena rémülten nézte a tenyere felett lévő szöget. - Leena, tudod mi lehet ez a módszer?
” Tudja a nevem…” - szörnyedt el.
– Ho… honnan tudod a nevem? - kérdezett vissza remegő hangon.
– Oh honnan tudom a neved? Mást is tudok rólad, kedves Égi sárkányölő, de majd idővel rájössz, mennyi mindent, bár még mindig nem eleget, ezért kell segítened. - felelte vészjóslóan halkan. - és sajnos az első kérdésemre nem érkezett kielégítő válasz! - emelte fel a hangját és kezében lévő szöget a vállába vágta. Leenából kín keserves ordítás tört fel.
– Válaszolj! - üvöltött rá újra, ahogy még mélyebbre nyomta a szöget vállában.
– Nem! Nem tudom! - üvöltötte.
– Sokkal jobb! - bólintott elégedetten Eren. - Nos, messze keleten élt egy hagyomány, hogy a hazug, vagy titkolózó embereket kikötözték, majd egy kalapáccsal szögetek vertek bizonyos testrészekbe, főként a kezükbe. - magyarázta majd vidáman megjegyezte. - Általában már az első tenyér végére a legtöbben beszéltek. - és újabb szöget vett elő, melyet mutató ujja fölötti porcba vert a kalapáccsal. Leena újra felsikított, és ahogy felnézett fájó kezére rosszul lett a látványtól, fel se tűnt neki, hogy kézfeje sértetlen, leszámítva persze azt az egy szöget, amit az imént ütöttek belé. Carmennek viszont feltűnt.
” Illuzió!” kiáltott fel.
” Micsoda?”
” A férfi illúziókat használ! Néz az ujjaidat! Mind meg van, és könyöködnek sincs semmi baj!”
” Akkor ez mind csak hallucináció?” - hangja gyenge volt és erőtlen.
” Nem tudom mi a valóság és mi nem, de egyértelműen arra megy ki a játék, hogy megörülj. Újra és újra el játssza veled, hogy meg öl míg nem teljesen össze omlasz!”
- Szóval próbáljuk meg újra. - mondta amint újabb szöget vett a kezébe és a kő asztal másik sarkához sétált. - Hányan vannak a céhedbe, és a mestereknek és a legerősebb tagoknak milyen mágiájuk van?
Amint ki mondta a kérdést bele is ütötte a szöget bal kézfejének egyik porcába, nyomatékosításként, de válaszul csak fájdalmas kiáltást hallott.
” Ettől nem érzem jobban magam Carmen, borzalmasan fáj!”
” Tudom, de ki kell bírnod! Gondolj arra hogy ez nem valóság, csak illúzió!” - érvelte, bár
- Ha válaszolsz végzünk, kihúzom a szöget, és begyógyítom a sebet, majd mehetsz szabadon. - ajánlotta fel.
” Hazudik, minden eszközt megragad arra, megszerezze ami kell neki!”
- Feleslegesen pazarlod az idődet. – felelte fogcsikorgatva. – Soha nem mondom el!
Eren arca torz grimaszba váltott, s még két szöget vert kezébe.
– Most miért nem osztod meg vele ezt a kis titkot? - kérdezte, ahogy elindult a kőasztal vége felé. - Ezek nem olyan nagy dolgok! - mondta könnyedén és megállt. - Kérdésenként egy szög jár a rossz válaszért, míg a szabadság egyetlen jó válasz. Azért ez igen nagy lelkű ajánlat, figyelembe véve a helyzetedet! - magyarázta, ahogy térde főlé emelte a szöget. – Hm, kár lenne ezekért a szép karcsú lábakért! Mérlegelj drága! - ajánlotta fel mézes mázos hangon, és a kalapáccsal hatalmasat, csapot lábába. A szög szinte teljesen eltűnt térdébe, s Leenából iszonyatos ordítás tört fel, teste megfeszült majd elernyedt.
– Nem vagyok a drágád! - sziszegte.
– Ó dehogy nem! Hidd el nekem, a jelenlegi helyzetedben, az vagy aminek mondalak! - azzal újabb szöget vert térdébe, majd újabbat és újabbat. Arcán gyilkos mosollyal verte szögeket, egymás után, másik térdébe majd újra kezébe. Leena a maradék józan eszét is kezdte elveszteni, a fájdalomtól olyan hangosan üvöltött, hogy kínja bejárta az egész csatornarendszert.
- Nem szeretem ismételni magam, - mondta, ahogy még egy szöget be vert. - mesélj a tagba baszott mestereidről, különben teszek róla hogy hangosan, visítva könyörögj olyan élvezetekért, mint a halál! - üvöltötte magából kikelve.
” Leena tarts ki! Hallod!” - üvöltötte Carmen is kétségbe esve, de ekkora már annyi ereje se maradt, hogy ki nyissa a szemét, a kín ájulatba taszította.
Eren dühösen vágta földhöz a kalapácsot, amint elájult.
– Büdös ribanc! Kibelezlek! - ordította amint az asztal felé indult. – Nem lesz akkora szerencséd, hogy eszméletlenül dögölj meg! - azzal felkapott egy fényes lakrimát és aktiválta. Leena testét nagy feszültségű áram rázta meg, amitől sikítva tért magához
– Kelj fel te büdös cafka! - ordította. – Még nem fejeztük be! - ordított tovább, ahogy meg mozgatta a vállába lévő szöget. – Hogy hívják a legerősebb tagokat, heh? - kérdezte, majd a hajánál fogva megragadt fejét és maga felé fordította.
” Szedd össze magad, nem dühítsd fel még jobban, hazudj Leena! Hazudj neki valamit!”
– NEVEKET AKAROK! - üvöltötte, ahogy fejét megemelte majd visszacsapta a kőasztalra. Leena alig bírt eszméleténél maradni, bőrén furcsa hideget érzett, alig bírt lélegezni, s égető csípő fájdalom lüktetett egész testében.
- Nem... - lehelte erőtlenül. - a mestereim... a mestereim eltapossák az olyanokat, mint te. - nyögte ki végül.
- Azok, akiknek én dolgozom csupán egy szavuk elég ahhoz, hogy a mestereidet porrá zúzzák. - fröcsögte dühödten, s hatalmas pofont kevert le neki. - Szóval kezdj el beszélni és elengedlek, még meg is gyógyítalak, lásd milyen rendes vagyok! - vihogta ahogy felé hajolt. - A társaid nem fogják tudni, hogy mondtál bármit is, nem lenne jobb, ha véget érne a fájdalom?
– Soha nem árulom el a céhemet, de az olyan férgek, mint te ezt nem érthetik. - felelte. Bár hangja gyenge volt szemeiben elszántság csengett.
” Normális vagy!? Ne húzd fel!” - kiáltotta Carmen, de ekkor már késő volt. Eren arca félelmetes grimszba torkolt.
– Te mocskos ki kurva… - sziszegte, ahogy a kalapáccsal teljes erejéből karjára csapott. – Nem vagy abban a helyzetben, hogy jártasd a pofád! - üvöltötte. Eren fújtatott a dühtől, kezei remegtek, alig bírta magát vissza fogni, hogy ne ölje meg. Felkapta a lakrimát és újabb magas feszültséget vezetett testébe. Percekig csak állt a s kő asztal előtt és várt, hogy megnyugodjon, majd felkapott egy újabb szöget és egyetlen ütéssel tövig Leena karjába ütötte. De ennyi nem volt neki elég, tovább haladt, immáron pár centinként egy szöget ütött testébe.
- Nos... Hol … Kain…van.... és ki… ő? - kérdezte s minden egyes szónál újabb szöget vert testébe.
- Nem tudom. – nyögte könnybe lábad szemekkel.
- De hogy nem! Valamit csak tudsz, és én kiszedem belőled!
Élvezettel töltötte el, Leena megkínzott arca, s újra hozzá nyomta a lakrimát, válaszként csak egy újabb vérfagyasztó sikolyt kapott.
- Mesélj a céhedről, mindent amit tudsz... különben ... kénytelen leszek valaki mást is meghívni köreinkbe. mondta sokat sejtően.
Leena rémülten meredt rá.
– Mi… miről beszélsz? - kérdezte remegő hangon, de Eren nem válaszolt csak élvezettel nézte a rettegést szemében. Biztos volt benne, hogy megtalálta a lány gyenge pontját, s most már csak idő kérdése volt mikor roppantja össze. Lassan füléhez hajolt, s suttogva így szólt.
– Gondoltam meg hívom a kis barátodat, hátha szükség lesz rá.
Leena teste megmerevedett ahogy felfogta kiről is van szó.
– Pascal… - suttogta rémülten.


Folytatás következik!

A férfi nem törődve a hatalmas tömeggel mely a céhház előtt csoportosult, szinte már futva vágtatott át a tömegen. Többen hangosan mordultak fel amint a fekete kabátos férfi durván félre lökte őket útjából, néhány bátrabb ember még utána is szólt, kifejezve nem tetszését, de őt ez egyáltalán nem érdekelte. Valójában meg sem hallotta, gondolatai folyamatosan a leggyorsabb utat kereste ahhoz a bizonyos sikátorhoz mely most úti célja volt. Többször hátra tekintette, megbizonyosodva róla, hogy nem követi e valakit, s minden alkalommal egy kicsit gyorsabbra vette a tempót.
Leena esetlenül próbálta követni a férfit, aki immáron szó szerint húzta maga után, mintha gyilkosok elöl, menekülnének. Szerencsére a kendő, amit a fehérhajú lánytól kapott hatott, s bár ő maga sem értette hogyan, légzése felszabadult feje is kitisztult.
- Seb hova megyünk? Miért sietünk? Seb várj már! – kiabált felé, de a férfi nem felelt, még csak rá se nézett. Hirtelen erősen rántott egyet kezén, ahogy élesen elfordult egy idős férfi mögött, és ő megbotlott.
- Á, Sebastain! – kiáltott fel, ám amikor vissza akarta húzni kezét Sebastián csak még erősebben megragadta. – Hagy abba, fáj! - kérte, de Sebastián nem engedte el a kezét. - Mit csinálsz? – nézett rá értetetlenül, ahogy összegörnyedt. Ám a férfi most sem felelt, izzó tekintettel fordult vissza hozzá, s mellé lépve dereka alá nyúlva fel húzta s olyan erővel szorította magához, hogy Leena felnyögött. Igaz csak egy pillanatra találkoztak szemei, de most Sebastián szeméből a hideg gyűlölet áradt, ami még a vért is meg fagyasztotta benne.
- Seb mi van veled? - kérdezte megrémülve, nagyon rossz érzése támadt. Gyomra görcsbe rándult, tudta valami itt nem stimmel.
” Mi történhetett? Talán követnek minket? Meg támadták a céhházat? És Pascal? Mi van ha még bent van?
Kérdések ezrei cikáztak elméjében, s egy jobban félt. A füst és a tömeg borzalmas szaga enyhülni kezdett, s orra kitisztult.
- Sebastián állj már meg, hallod! - szólt újra. – Mi történt a céhházzal? Válaszolj már az istenért! - de választ most sem kapott. Sebastián csak vonszolta tovább, mintha meg sem hallotta volna őt. Leena félni kezdett. ” Miért nem válaszol? - kérdezte magától.
- Seb, eressz el! - parancsolt rá, próbálta eltolni magától, de semmi esélye nem volt, Sebastián hirtelen borzalmasan erősnek tűnt számára. ”Mit jelentsen ez?”
” Valami nincs rendben ezzel az ürgével, rázd le!”
Enyhe szél söpört végig a sikátoron, felborzolva néhány kosza tincset hajából, s ekkor megérezte a férfi illatát. Hideg kemény illat volt, azonnal tudta Ő nem Sebatián.
– Te nem Sebastián vagy! - lehelte ledermedve. A férfi arca megkeményedett, de nem állt meg, csak vonszolta tovább. Ám a felerősödő a szél most egy ismerős illatot is hozott. ”Pascal!” - villant át a fején, s azonnal hátra kapta a fejét.
– Fuss Pascal! - kiáltotta, miközben minden erejét latba vetve próbált kiszabadulni az idegen szorításából.
– Leena! - kiáltotta a kis kaméleon. Leena szíve a torkába dobogott, minden erejével kapálózott kezdett, ám esélye sem volt. A férfi erősen meg ragadta karját s hátra csavarta, a hirtelen fájdalom megnémította.
– Pascal menekülj, ő nem Sebastián! - kiáltotta. Pascalnak viszont esze ágába sem volt vissza fordulni, felugrott a falra, s onnan kívánt az idegenre ugrani. A férfi a falnak lökte Leenát, s zsebéből egy fényes lakrimát kapott elő. Pascal nem törődve semmivel ugrott a rá, de az még röptiben elkapta, s visszakézből a földnek vágta. A kaméleon csak ügy nyekkent a földön. Leena látta, ahogy a férfi arca ördögi vigyorra húzódik, s amint bele rúgott a kis kaméleonba. Pascal két méterrel odébb állt meg egy kukára felkenődve, majd élettelenül esett a földre.
– Ne.. - kiáltott fel, de a férfi hatalmas pofont kevert le neki. Egyensúlyát vesztve kezdett zuhanni, de nem érte el a földet.
A férfi hajánál fogva rántotta vissza, s a fényes lakrimát halántékához szorította. Leena éles fájdalmat érzett majd eszméletét vesztette.
– Ch.. - grimaszolt egyet. – Ribanc. - köpte, majd felnyalábolta az ernyed testet. Körülnézett a sikátorba, bár tudta fölösleges. Volt ugyan két hajléktalan nem messze a túloldali kukáknál, de ők a szemét tartalmának felderítésével voltak elfoglalva. A hátrébb három férfi beszélgetett egymással, pontosabban egy vékony férfi hevesen magyarázott a egy alacsony kerek férfinak és egy hatalmas tagbaszakadt meláknak. Ezek nem kell tartania, ide valósiak, és mivel az ehhez hasonló helyzetek minden naposak itt, nem kell is foglalkoznak velük.
3„Nagyon helyes”[/color] - gondolta magában Eren, ahogy vállán az ernyed lánnyal elindult. Nem volt messze céljától, alig pár méterre egy romos lakástól az egyik tömbházban. A földszint ház falairól szinte az összes vakolat leomlott már, ablakinak üvegét betörték, még ajtó is ferdén állt. Eren a biztonság kedvéért még egyszer szétnézett, de senki nem törődött vele így hát vidáman sétált be áldozatával. Megkerülve a rohadó darabos berendezés maradványait át haladt az első helységen, s belépett a bal oldali szobába. Ledobta a földre a teste majd a szoba túlsó végében lévő ócska, dohos, félig megdőlt szekrényhez ment. Nem kellett nagyon megfeszülve, hogy arrébb tolja, ám a fal mely a szekrény mögött rejtőzött egyetlen intésére eltűnt, ám ekkor halk nyögés hangzott fel. Homlokát ráncolva fordult meg, s egyenesen a lány testére meredt.
Carmen hangjára ébred, nem tudta, hogy hol van, csak hideg padló érezte maga alatt, büdös dohos ammónia szagot.
” Leena kelj fel! Muszáj erőt Erend magadba!”
Nem kérdezett semmit, csak tette, amit Carmen mondott. Látása homályos volt, feje zsongott, de ahogy maga alá gyűrte fájó kezét fej jajdult. Hallotta, ahogy valaki közeledik felé, az elmosódó sötét folt lassan kimért léptekkel haladt felé majd megállt. Ezután már csak az éles fájdalmat érezte, ami fejébe hasított és ismét elvesztette az eszméletét.
– Nem mész te sehova. - szólt Eren miután fejbe rúgta. Felnyalábolta az ájult lányt és elindult vele a szekrény mögötti lyukon át, ám épp hogy leért a lépcsőn meggondolta magát. Fölösleges cipelnie, elég ha húzza maga után, így hát ledobta, s miután vissza húzta szekrény és felállította az illúziót lábánál fogva húzta tovább.


Furcsa csikorgó hangokat halott, ahogy magához tért. Feje lüktetett, s borzalmasan fázott.
” Hol vagyok?” - kérdezte. Dohos bűz csapta meg az orrát melybe szárad vér és ürülék szag keverődött, ahogy meg mozdította fájó bal karját lánccsörrenést hallott. Azonnal kitisztult a feje, s kipattantak szemei. Egy hideg kő támlán feküdt, kezein és lábain bilincsek feszítették ki. Az egész helységben egyetlen lámpa volt fölötte melynek fénye égette szemét. A nyílkor falak csupaszon álltak, mindössze néhány furcsa zsák volt nekik támasztva, s előtte a helység végében egy asztalt állt. Leena nem látta pontosan mi van rajta, csak az előtte álló ember fekete sziuletjét tudta kivenni. Pánik roham fogta el és kapálózni kezdett.
- Áhh végre felébredtél! - szólalt a férfi, ahogy lassan megfordult. Magas izmos férfi volt, járom csontján lila vágással. Piszkos szürke haja csapzottan lógott homlokára. - Nos kezdhetjük? - kérdezte ahogy felé lépett egy szikével a kezében.
Penge vékony ajkai széles vigyorra húzódtak, ahogy mellé lépett. Leena halálra rémült a férfi tekintetétől, szemeiből árad valamit megfogalmazhatatlan gonoszság, soha életében nem látott ég ehhez hasonló szemeket.
– Ki vagy te? - kérdezte remegő hangon.
– Félsz? - kérdezett vissza vigyorogva Eren majd a szike pengéjének oldalát arcához simította. Leena elkapta a fejét, reflexszerűen próbált elhúzódni, de a bilincsei visszafogták.
– Te hát igen. - nyugtázta elégedetten a férfi.
– Nem félek tőled! - vágott vissza dacosan, mire a szike éle az arcához simult.
– Cehh… akkor majd fogsz! - sziszegte Eren, villámló szemekkel. – De még mielőtt elkezdjük, ismerjük meg egymást. - tette hozzá vigyorogva. A szike végig szántott arc csontján, s a hajszál vékony vágáson apró vércseppek bugyogtak fel. Leena felszisszent a fájdalomtól.
– Akármit is akarsz tőlem nem kapod meg! - szólt Leena eltökélten. Eren csak felkuncogott.
– Korai még ilyen elhamarkodott kijelentéseket tenned, tudod én mindig meg kapom akarok. - felelte. – És hát, egyébként se vagy abba a helyzetben, hogy ellenkezhess… - folytatta, ahogy a szike lassan lejjebb csúszott kulcsoltjára s egy újabb vágást ejtett rajta. Hiába apró kis felszínes vágás volt, iszonyatosan csípte és égetett Leenát.
– Látod? - kérdezte. Leena nem szólalta meg tűrte a fájdalmat dacos tekintettel. Erennek nem tetszett a lány tekintete, gyűlölte, amikor valaki erősnek tette magát. – El nem tudom mondani neked hányszor láttam már ezt a tekintette, de végül mind sírva könyörgött a halálért. - mondta, ahogy a szike lejjebb csúszott dekoltázsára. Nyomában a vér hajszálvékony kis patakokban indult meg Leena fehér bőrén. Ő viszont továbbra is szótlanul tűrte a fájdalmat, fogát összeszorítva.
” Leena ne ellenkezz vele! Ha feldühíted csak rosszabb lesz!” - emelte fel a hangját Carmen, de ő megmakacsolta magát.
” Nem! Nem adom meg neki ezt az élvezetet!”
” Térj már észhez, ez a fazon őrült bármi kitelhet tőle!”
A szike ekkor lejjebb csúszott végig szántva mellén majd hasán meg állt. A vagdalást bordáinál folytatta, min egyes borda vonalán húzott egy vágást, de Leena még most se kiáltott.
– Erősnek hiszed magad, de nem vagy az! - szólt Eren éles hangon, s a szikét karjaihoz emelete. – De majd én bebizonyítom neked milyen szánalmas is vagy! - mondta amint lassan végig húzta a pengét belső karján. Leena teste megfeszült a fájdalomtól, érezte a friss vér szagát a levegőben, de nem szólalt meg. – Fáj ugye? - kérdezte.
– Nem. - köpte Leena. Eren szemében harag villant, ahogy a szikét belső combjához kapta és bele vágott.
– Azt kérdeztem, hogy fáj? - emelte fel a hangját.
– Nem. - kötötte az ebet továbbra is Leena, mire újra végig szántottak combján.
” Hagyd abba hallod! Leena fogd, már fel ezzel csak megöleted magad!” - kiabálta Carmen, de ő makacsul küzdött. A következő vágás még fájdalmasabb volt, mint az előző. Erent látva a lány kitartását elöntötte a düh, kis híján a méhébe döfte a szikét mikor eszébe jutott még nem ölheti meg. Majd később. Mély lélegzetet véve nyugalmat erőltetett magára.
– Rossz válasz! - sziszegte, és újra végig húzta a szikét. – Akkor próbáljuk meg újra. - mondta mosolyogva. – Fáj? - kérdezte amint újra végig húzta a szikét. Leena elfojtott egy kiáltást, mire Eren arcán vigyor szalad végig. – Alakul de még mindig nem tökéletes. - mondta, majd az asztalhoz sétált és egy sarlót vett szabad kezébe. – Tehát meg kérdem utoljára, fáj?
A szike megint bőrébe mart de Leena nem szólt egy szót sem.
– Rossz válasz! - mondta élvezettel, s tövig bele vágta combjába a sarlót. Leena kínkeservesen üvöltött fel fájdalmában, mire Eren arcán ördögi vigyor terült el.
– Nos ez már sokkal jobb válasz! - mondta elégedetten majd mozgatni kezdte a sarlót. Leena szemébe könnyek szökte a fájdalomtól, minden izma megfeszült, ahogy asztalon vonaglott kínjában. – Látod, ha jó kis lány lettél volna és engedelmeskedtél volna nem jutottunk volna idáig.
– Rohadék! - sziszegte Leena összeszorított fogakkal mire, Eren iszonyatos erővel arcon vágta és a világ elsötétült előtte.
Néhány percig csak nézte az eszméletlen lányt, majd a szikét az asztalra hajította. 3„Nos akkor kezdjünk is bele!”[/color] - mondta magában izgatottan, s az asztalhoz érve egy belező kést vett magához.


Iszonyatos fádalom ébresztette fel Leenát, testét vadul rázkódott a belé vezetett áram hatására. Hallotta saját sikítást a fejében visszhangzani, majd minden elcsendesedett. Jó néhány perc telt el, mire felfogta hol van, és mi történik vele. Szíve vadul kalapált, teste akaratán kívül meg-megrándult, miközben levegőért kapkodott. Eren elégedetten nézte szenvedését, lassan felé hajolt, a szikével kezében megkocogtatta az asztalt fülétől pár centire. Leena megrezzent a hang hallatán és szemét a férfira emelte.
– Ideje magadhoz térned, volna némi elbeszélgetni valónk. - kezdte vigyorogva, ahogy ki simított egy tincset verejtékező arcából.
– Vedd le rólam a kezed! - rántotta el a fejét Leena.
– Heh, azt hiszem nem vagy tisztába a jelenlegi helyzeteddel.
– Miért teszed ezt velem? - kérdezte Leena megvető szemekkel.
– Még is mit? Még el se kezdtem a mókát! - vigyorog rá izzó tekintettel.
– Mi de hiszen az előbb… - kezdte, de ahogy fejét fel oldalra fordította, a sebeket testéről eltűntek. Hiába érezte bőrén a fájdalmat a vár szag eltűnt a levegőből, és bőre sértetlen volt.
– Ó csak nem rém álmod volt, amíg ide cipeltelek? - nevetett fel Eren. – Hát akkor van egy jó hírem virág száll, a rémálom folytatódni fog! - emelte meg a hangját ahogy késével végig mély vágást ejtett arcán. Leena rémülten nézte arcát, semmit nem értett.
” Carmen mi történik itt?” - kérdezte kétségbe esetten.
” Nem tudom, az biztos hogy ez a fickó egy örült.”
” Lehetséges, hogy tényleg álom lett volna?” - kérdezte.
” Nem tudom Leena, de tarts ki, kitalálok valamit és kijutunk innen!” - felelte. Hangjában kétségbe esés csengett, tisztában volt vele, hogy igen csekély esélyeik vannak nem csak a kijutása, hanem a túlélésre is. Eren eközben lassú léptekkel újra az asztalhoz ment és matatni kezdett. Leena nem látta mit tesz, csak a fém csörgését hallotta, melytől gyomra görcsbe ugrott.
– Mit akarsz tőlem? - kérdezte újra.
- Hogy mit akarok? - kérdezett vissza, ahogy egy másik sokkal hosszabb szikét vett kezébe. - Csupán némi információt szeretnék kihúzni az elmédből, ugyan is a megbízóm már igen türelmetlen. - lépett mellé. Arcán újra az az őrült vigyor ült, s a szikét Leena homlokához nyomta.
– Micsoda? - hűlt el Leena. – Információ? - kérdezett vissza elhűlve.
– Úgy bizony! - mosolygott rá és egészen közel hajolt hozzá, Leena érezte testének melegét az arcán. - Két megoldás van erre a helyzetre, de mindkettő célra vezető ugyanis meg fogom kapni amit, akarok!
” Kurva nagy bajban vagyunk!” - szólt fejében Carmen.
– Belőlem ugyan semmit nem szedsz ki! - sziszegte makacsul.
- Lény jó kislány, és fogadj szót. - szólt lágy hangon, de még Leenát kirázta tőle a hideg. - Mert különben fel kell, hogy nyissam a koponyádat, hogy kikeressem azt amiért jöttem. –
- mélyesztette bele a szikét bőrébe s halántéktól halántékig húzta végig. Leena felnyögött fájdalmában, s szemében félelem csillant.
” Carmen…” - szólt félelemmel teli hangon.
” Ne félj! Ígérem kitalálok valamit, és kijutunk innen, csak adj még egy kis időt, és tarts ki!”
- Hmm mi az? - hajolt közelebb fülével, megjátszva hogy hallgatózik. Egyetlen pillantra azt hitte, hallja a gondolatait, s pánik félelem uralkodott el rajta. - Semmi? A némaságot hallottam volna az előbb? - kérdezte, s mélyen szemébe nézett. Akkor tartunk egy kis biológia órát. - szólt elégedetten. – Tudtad, hogy az emberi test egyik legérzékenyebb helye a körömágy? - hangjában ott bujkált a kínzás élvezete.
– Mi… mit akarsz csinálni? - kérdezte halálra rémülve Leena.
– Néhányan előbb elájulnak a fájdalomtól, minthogy teljesen átélnék azt. - folytatta ahogy felé magasodott. Leena remegni kezdett.
” Carmen!” - szólt kétségbe esve újra.
” Ne hagyd el magad! Csak megfélemlít, fenyeget, de nem szabad hagynod hogy a félelem eluralkodjon rajtad!” - felelte.
- Remélem, te nem zuhansz kómába, hidd el igazi élmény lesz! - vigyorgott rá, és a szikét lebilincselt kezéhez emelte.
– Nos? Kezdhetjük? - kérdezte vigyorogva, ahogy megragadt kezét, és a szikét lassan körme alá nyomta.
– Neee! - sikított fel fájdalmában.
– Nézzenek, oda milyen szép hangod van, zene füleimnek. - nevetett fel. A fájdalom egyre erősödött, ahogy a penge lassan fel-le mozgott körme alatt, apró kis cafatokban szeletelve húsát. – Ugyan csak játszom. - szólt mosolyogva, ahogy a vergődő lányt nézte. Leena sikolya bezengte a nyirkos szobát, és az elhagyatott folyósokat melyek az ajtón kívül kongtak.
Egy darabig még játszotta kedvenc kínzását, majd amikor úgy ítélte meg kellő képen meggyötörte a lányt, rátért a lényegre.
– Nos, akkor kezdjük is el. - szólt, ahogy kihúzta a pengét. – Mesélj el nekem a céhedről, mondjuk elsőnek a mestereidről, és Ba'al kapcsolatairól, aztán rá térhetünk a megbízókra is.
” Minden sárkányra…” - nyögte Leena, ahogy megértette miért is van itt.
” Tehát rohadt nagy szarban vagyunk.” - vonta le a konzekvenciát Carmen. ” Leena egy biztos, amíg nem beszélsz addig életben tart!” - mondta. Leenának viszont meg sem fordult a fejében, hogy akár csak egyetlen szót is kinyög a céhről.
– Soha!” - nyögte, ahogy küzdött a fájdalommal.
– Hmm, rossz válasz. - felelte és újra bele válta egyik ujjába a szike végét. Leena szinte hallotta, ahogy a penge apró kis mozdulatokkal vágja húsát. Hangos sikítás tört fel belőle, miközben láncait rázta. – Tízből kettő! - jelentette be büszkén. – Még nyolc van, szóval bőven van időnk! Próbáljuk meg újra, hol vannak a mestereid és kik a megbízóitok?
ám most nem várt a válaszra azonnal bele nyomta bal középső újába a szikét.
” Carmen állítsd meg!” - könyörgött, miközben torka szakadtából ordított. Carmen majd megörült tehetetlenségétől, gondolatai megállás nélkül forogtak, de nem sokra jutott, pontosabban azzal Leena nem volt kisegítve, még egy kicsit sem.
” Tarts ki! Ez a faszi csak addig fog életben hagyni, amíg nem beszélsz neki!” - mondta, bár ez nem volt teljesen igaz. Hiszen egy idő után megunja a kínzást és akkor egyetlen suhintással megöli, de ezt nem merte meg mondani neki. ” Légy erős Leena! Tarts ki!” - kérlelte. Eren kihúzta a szikét körme alól, s kérdőn tekintett rá.
– Na eszedbe jutott már valami? - kérdezte az asztalon pihegő remegő Leenától.
- Nem adom ki a céhem! - felelte elhalt hangon.
- Hát persze hogy nem. - mosolyogott rá megértést színlelve. - Akkor mostantól számoljunk együtt! - ajánlotta fel örült vigyorral arcán. – Egy, hol vannak a mestereid?
- Nem mondom meg! – felelte gyengén, de szemében még ott csillogott a dac, mire kínzója mélyet sóhajtott, s újra közelebb hajolt hozzá, miközben pengéjét a gyűrűs ujjába vájta. Leena újra felsikított a fájdalomtól, de ekkor a férfi keze szájára tapadt.
– Felesleges síktanod, itt senki nem hall meg. És egyébként is, senki sem tudja meg ,hogy te mondtad el, és sokkal kevesebb fájdalmat kell így elviselned mielőtt megöllek. Hát nem üzlet? - kacagott fel, ahogy a rámeredő rémült szempárokra nézett.
” Ne higgy neki! Csak azt akarja, hogy minél hamarabb végezzen! Ki kell tartanod!”
” Értem, de nagyon fáj.” - nyögte Leena.
” Tudom, de gondolj arra, hogy ki fogunk jutni érted! Csak erre gondolj!”
Ahogy Eren elengedte arcát levegőért kapott, Carmen szavai némi lelket öntöttek belé.
- Rohadék. - nyögte össze szorított fogakkal.
- Cöh cöhh cöhh - lóbálta meg előtte mutató ujját. - Nem leszünk így jóban! - mondta, ahogy felkelte az asztal mellől és újra az asztal hoz sétált. - A makacs emberekkel mindig csak a gond van, - kezdte, ahogy meg fordult kezében egy késsel és felé indult. - hát nem lenne jobb szót fogadni, hogy ha elmondod, hol vannak a mestereid, akkor esküszöm neked, hogy elengedlek, de ha nem… - A kést a magasba emelve sújtott le, egyenesen a z új percekbe mélyesztve. Leena felüvöltött fájdalmában, de ez kínzóját nem érdekelte. - Akkor elérem, hogy annyi kínt élj át a következő percekben, hogy könyörögj azért, hogy vágjam le minden egyes ujjadat! - üvöltötte.
Kínkeserve kínok között rázta bilincsét, a fájdalom egész elméjét kitöltötte s úgy érezte megörül.
– Elég, hagyd abba! Elég! – kiabálta torka szakadtából.
– Tudod, mit kell mondanod hogy abbahagyjam. - vigyorgott ahogy a másik kezébe vágta a kést, de csak annyira, hogy ne törje ketté a porcokat, csak épp elmélyedjen bennük a penge, s lassan mozgatni kezdte. - Nos, mit mondunk? - kérdezte a verejtékben úszó lihegő lányt.
- Dögölj meg... – suttogta homályos tekintette.
- Rossz válasz. - közölte egyszerűen s késének pengéjét könyökébe vájta, majd mintha csak lyukat akarna bele faragni, tekergetni kezdte.
” Carmen nem bírom tovább!” - kiáltotta elkeseredve, ahogy a kínzó fájdalom lassan kezdte el venni az eszét.
” Fel ne add nekem hallod! Leena, megígérted, hogy többet nem adod fel! Emlékszel?”
- kérdezte idegesen, de tisztában volt benne, hogy az a lelki fröccs amit ő tud nyújtani mindenkiénél szarabb. Soha nem volt a szavak embere, és most csak még jobban őrjítette ez a tény.
– Elég! Elég! Elég! - kiabálta fájdalmában.
- A mesterek, merre lehetnek a mesterek, hmm? Dereng már valami? - vigyorgott képébe Eren, de képtelen volt gondolkodni.
- HAGYD ABBA! Elég!!! – ordította. Ekkor Eren felemelte a kést, s ő lihegve, remegve nézett rá.
- Tudod, mit akarok hallani. - hajolt arcába, hangja halk volt még is fojtogatta őt. - A céhmesterek hollétét, most! – nyomta meg az utolsó szót.
- Ha akarnék, se tudnék mondani róluk semmit. - lehelte. – Rohadtul mellé fogtál, csak hogy tudd.
- Igen ettől tartottam. Szóltak, hogy nem fogsz sokat tudni, de ezért hívtak engem, hogy kiszedjem azt a keveset is. mondta egyetértő hangon, majd a magasba emelte a kést és lecsapta bele a bal ujjait. Leena üvöltött a fájdalomtól.
” Leena!” kiáltott rémülten Carmen. Ekkor már tudta nagyon nagy bajban vannak. Leena élete most azon múlik, meddig tudja tartani a száját, de ez is csak ideig-óráig tart, hiszen egy idő után, ha már rájön, hogy semmit nem tud kiszedni belőle, megöli. Feltéve, ha addig Leena nem hal meg, már pedig jelenlegi helyzetében erre jó esélye van. Egyetlen kiút maradt számukra, még pedig Pascal. Ha a kis kaméleon időben magához tér és értesíti Sebastián, és csodával határos módon meg is találják, őket akkor van esélyük a túlélésre. Ám ennek igen kevés volt a valószínűsége. Még is kell adnia valami kapaszkodót Leenának, hogy kitartson.
- Mi? Me… mennyit tudsz rólam? - kérdezett vissza elhűlve. Eren egy pillanatig kérdőn ráncolta szemöldökét.
– Elnézést kérek, - kezdte vészjóslóan halk hangon. – de szerepet cseréltünk volna? Én vagyok itt az egyetlen, aki kérdéseket tesz fel megértetted! – üvöltötte, majd ahogy kését vállába mártotta. Leena úgy érezte megörül a fájdalomtól, a félelem teljesen elborította az elméjét.
– Ha… ha tudsz mindent, akkor minek kínzol? - kérdezte remegő hangon. - Miért nem ölsz meg egyszerűen?
Szavai hallatán Carment halálfélelem járta át!
” Leena nem adhatod fel, érted! Pascal kijutott és már úton van a segítség érted? Csak ki kell bírnod addig!”
- Nem érti, nagyon nem. - rázta fejét kínzója, hangja halk volt, mintha nem is neki, hanem inkább magának mondaná, majd hirtelen megragadt arcát. - Nem a végkimenetel a lényeges, hanem, hogy mennyire fájdalmas út vezet el odáig. Attól függően, hogy mennyire vagy együttműködő lehet fájdalmas vagy kibaszottul fájdalmas a beszélgetésünk. - magyarázta örült vigyorral az arcán. – Például így! - röhögött fel, majd a kés kitépte vállából és combjába vágta.
Leena üvöltött, mostanra minden porcikája fájt, verejtékben és vérben úszva vergődött a kő asztalon.
– Rám nézve édes mindegy, a vége ugyan az, megölsz. - felelte pihegve. Eren hangosan felsóhajtott, majd forgatott még egyet a késen aztán elengedte.
– Haj, csak a baj van veletek, nőkkel… - kezdte színpadiasan, és lassan megindult a kő asztal körül. – Mondok valamit, ha elmondod nekem, amit tudni akarok, akkor… elengedlek. - mondta egy grimasz kíséretében. - Még akkor is ha a főnökeim engem nyakaznának le érte, szóval csak elmondod, hogy mit tudsz a mesterekről, különösen Ba'alról és mehetsz is. - ajánlotta fel, ahogy megkerülte az asztalt és megállt feje mellett.
” Egy szavát se hidd, csak információt akar belőled kiszedni!” - szólt Carmen. ” Figyelj az egyetlen esélyünk, ha húzzuk az időt! Ki kell bírnunk, amíg Pascal és a többiek ránk találnak!”
” Biztos, hogy jönnek?” - kérdezett vissza halkan.
” Igen! Pascalt nem olyan fából faragták, hogy két ütésből el lehessen intézni! Már úton vannak ne aggódj!”
- Hazudsz. – lehelte erőtlenül. Mély sóhaj tört fel Erenből.
– A makacs emberek a legrosszabbak, - szólt Eren ahogy kisimított egy átnedvesedett tincset arcából. – jót beszélgettünk, de azt hiszem, jobb módszerekhez folyamodom. - mondta azzal ott hagyta.
” Most mit akar tenni?” - kérdezte kétségbe esetten.
” Nem tudom, de nyugalom. Megölnie, még nem kifizetődő! Az egyetlen esélyünk az időhúzás, erősnek kell maradnod!”
Eten ekkora újra ott ált mellette egy kalapáccsal a kezében.
– Mi.. Mit akarsz… - kezdte remegő hangon.
– Elmondtam az elején nem? - vigyorgott rá ahogy a magasba emelete a fegyvert. - Ha nem válaszolsz, akkor felnyitom a csinos kis agyadat, hogy megkeressem, ami érdekel! - azzal lesújtott fejére. Iszonyatos fájdalmat érzett fejében, hallott, ahogy koponyája recsegve, ropogva betörik. Ordítani akart, de képtelen volt, mozdulni se tudott.
” Carmen segíts!” - kiáltotta magában, ahogy újra lesújtott a kalapács.
– Látod, látod, mennyivel jobb lett volna, ha jó kislány lettél volna! - vihogta, ahogy újra és újra lesújtott a kalapáccsal. Nyomában vér fröccsent fel, Eren addig ütötte a lány fejét, amíg teste rángatózni nem kezdett.
” Meghalok.” - ez volt Leena utolsó gondolata mielőtt elvesztette eszméletét.

Eren elégedetten figyelte Leena szenvedését az asztalnak támaszkodva, mint mindig illúziója most is tökéletes volt, sőt jobb, mint a valóság. De a legjobb az egészben, hogy így akár órákkal el tudta nyújtani a vallatás, és még meg se kellett magát nagyon erőltetnie. Nem mintha utálta volna a kínzás élményét, ellenkezőleg, kifejezetten örömét lelte benne. Lassan a kínzó lakosztály – ahogy ő hívta – elcsöndesedett, s kezdődött a harmadik felvonás.
– Hmm… - vacillált az asztalon lévő kínzó eszközök között állva, mígnem szeme meg akadt egy tucat hosszú rozsdás szögön. – Tökéletes! - nevetett fel, ahogy összeszedte a szögeket és kalapácsot, majd miután az asztalhoz vitte egy. Ébresztőnek egy nagy vödör jég hideg vizet választott.
– Jó reggelt! - kurjantott, ahogy, a nyakába öntötte a vizet, de lassan hagy fulladozzon egy kicsit. Leena rémülten rángatta láncait, majd köhögve, prüszkölve próbált levegőt venni. Fogalmas sem volt róla hol van, feje kegyetlenül lüktetett, combja égett, s kezei lüktettek a fájdalomtól. – Ideje felkelni virágszál, nem is gondoltam volna, hogy egy kis utcai kábítás után ennyire kiüt! - vigyorgott rá. – De még sok dolgunk van, sok mindent meg kell beszélnünk!
- Mi? – nyögte halál rémülten. – De hát... az előbb... én meghaltam…
- Hmm? – nézet rá értetlenül.
” Miről beszél ez?” - rettent meg. ” Carmen mi történik itt?”
” Fogalmam sincs…” - nyögte. Borzalmasan rossz érzése volt, kereste a megoldást, de nem találta. Leena viszont egyre gyengébb lett, tudta lassan teljesen meg fog törni…
– A kábítástól? - kérdezett vissza kacagva. – Ugyan, ugyan addig még nagyon hosszú idő áll elüttök! - lágyult meg hangja. – Addig pedig beszélgethetnénk. - suttogta arcába.
” Ez lehetetlen, ez…” - nyögte. Egész teste remegni kezdett a félelemtől ami átjárta a testét.
” Egy szavát se hidd el, hallod! Ez valami trükk, Leena! Megakar őrjíteni, azt akarja, hogy elveszd a józan eszed!”
” Milyen trükk?” - kérdezte.
” Még én sem tudom, de egy szavát sem szabad elhinned!”
Carmen erősködésére ellenére is retteget, a tudat, hogy még egyszer át kell élni ezt a kínzást elviselhetetlen volt számára.
- Van valami baj? - kérdezte. – Eléggé letörtnek tűnsz pedig még el sem kezdtünk a kínzást.... izé a beszélgetést. - kacagott fel ahogy meglendítette kezében a kalapácsot. Leena azonnal felismerte a tompa végű szerszámot. Rettegve próbált elhúzódni a fiútól, már nem érdekelte az izzó fájdalom a testét kínoztak, csak menekülni akarta, de bilincsei nem engedték.
– Ne! Nem akarom újra átélni! - fakad ki hisztérikusan. Eren arcán meglepődöttséget színlelt, de szemein látszott élvezi, ahogy retteg áldozata.
- Még nem is kínoztalak hékás! - tárta szét a kezét, majd felé hajolt. - És ha szót fogadsz, akkor nem is foglak annyira megkínozni. Mit szólsz? - kérdezte vigyorogva.
Carmen ekkor értette meg mire megy ki a játék.
” Egy szavát se hidd el! Csak játszik veled! El akarja érni, hogy annyira rettegj, hogy beszélni kezdj. Újra és újra megismétli a kínzásokat, amíg el nem kezdesz beszélni!”
” De hogyan?”
” Talán valami tudat mordosítót használ, nem tudom, de ki kell tartanod Leena. Ha hagyod, hogy eluralkodjon, rajtad a félelem azonnal kiszed belőled mindent és megöl!”
Szavai némi lelket öntöttek belé, s megemberelte magát.
” Nem fogom elárulni a céhem!” - szögezte le.
- Kezdjük el oké? Első kérdésem, hol van Kain?
- Nem tudom, de ha tudnám, se árulnám el! - felelte, határozottan. Kínzója egyetlen pillanatra meglepődött a lány hirtelen határozottságán. Nem értette, az előbb még sikított a fájdalomtól, most pedig valahonnan még is erőt gyűjtött. Túl kedves lett volna? Lehet, de ezt a problémát gyorsan tudta orvosolni.
– Igen? - kérdezett vissza, ahogy végig húzta úját véres homlokán, majd egy „x” rajzolt tenyerére. - Nos, akkor játszunk tanárosat, ideje hogy meséljek neked pár régi históriát, lazítás gyanánt. - simított végig a lány arcán véres kezével. Leena ekkor döbbent rá, hogy most újra érzi a vért az arcán. Teljesen össze zavarodott, emlékezett rá, hogy homlokán hosszú vágás volt mely most is fájt, de legutoljára a seb eltűnt, még a vér illatát se érezte. - Fiore határain túl, messze Keleten honos egy igazán hatásos módszer, amellyel szóra bírhatják az embereket. - azzal egy szöget vett fel a kő asztalról és a kezére rajzolt x fölé helyezte. - Mond csak.... – kezdte ahogy a kalapácsot újra meglengette a levegőben. Leena rémülten nézte a tenyere felett lévő szöget. - Leena, tudod mi lehet ez a módszer?
” Tudja a nevem…” - szörnyedt el.
– Ho… honnan tudod a nevem? - kérdezett vissza remegő hangon.
– Oh honnan tudom a neved? Mást is tudok rólad, kedves Égi sárkányölő, de majd idővel rájössz, mennyi mindent, bár még mindig nem eleget, ezért kell segítened. - felelte vészjóslóan halkan. - és sajnos az első kérdésemre nem érkezett kielégítő válasz! - emelte fel a hangját és kezében lévő szöget a vállába vágta. Leenából kín keserves ordítás tört fel.
– Válaszolj! - üvöltött rá újra, ahogy még mélyebbre nyomta a szöget vállában.
– Nem! Nem tudom! - üvöltötte.
– Sokkal jobb! - bólintott elégedetten Eren. - Nos, messze keleten élt egy hagyomány, hogy a hazug, vagy titkolózó embereket kikötözték, majd egy kalapáccsal szögetek vertek bizonyos testrészekbe, főként a kezükbe. - magyarázta majd vidáman megjegyezte. - Általában már az első tenyér végére a legtöbben beszéltek. - és újabb szöget vett elő, melyet mutató ujja fölötti porcba vert a kalapáccsal. Leena újra felsikított, és ahogy felnézett fájó kezére rosszul lett a látványtól, fel se tűnt neki, hogy kézfeje sértetlen, leszámítva persze azt az egy szöget, amit az imént ütöttek belé. Carmennek viszont feltűnt.
” Illuzió!” kiáltott fel.
” Micsoda?”
” A férfi illúziókat használ! Néz az ujjaidat! Mind meg van, és könyöködnek sincs semmi baj!”
” Akkor ez mind csak hallucináció?” - hangja gyenge volt és erőtlen.
” Nem tudom mi a valóság és mi nem, de egyértelműen arra megy ki a játék, hogy megörülj. Újra és újra el játssza veled, hogy meg öl míg nem teljesen össze omlasz!”
- Szóval próbáljuk meg újra. - mondta amint újabb szöget vett a kezébe és a kő asztal másik sarkához sétált. - Hányan vannak a céhedbe, és a mestereknek és a legerősebb tagoknak milyen mágiájuk van?
Amint ki mondta a kérdést bele is ütötte a szöget bal kézfejének egyik porcába, nyomatékosításként, de válaszul csak fájdalmas kiáltást hallott.
” Ettől nem érzem jobban magam Carmen, borzalmasan fáj!”
” Tudom, de ki kell bírnod! Gondolj arra hogy ez nem valóság, csak illúzió!” - érvelte, bár
- Ha válaszolsz végzünk, kihúzom a szöget, és begyógyítom a sebet, majd mehetsz szabadon. - ajánlotta fel.
” Hazudik, minden eszközt megragad arra, megszerezze ami kell neki!”
- Feleslegesen pazarlod az idődet. – felelte fogcsikorgatva. – Soha nem mondom el!
Eren arca torz grimaszba váltott, s még két szöget vert kezébe.
– Most miért nem osztod meg vele ezt a kis titkot? - kérdezte, ahogy elindult a kőasztal vége felé. - Ezek nem olyan nagy dolgok! - mondta könnyedén és megállt. - Kérdésenként egy szög jár a rossz válaszért, míg a szabadság egyetlen jó válasz. Azért ez igen nagy lelkű ajánlat, figyelembe véve a helyzetedet! - magyarázta, ahogy térde főlé emelte a szöget. – Hm, kár lenne ezekért a szép karcsú lábakért! Mérlegelj drága! - ajánlotta fel mézes mázos hangon, és a kalapáccsal hatalmasat, csapot lábába. A szög szinte teljesen eltűnt térdébe, s Leenából iszonyatos ordítás tört fel, teste megfeszült majd elernyedt.
– Nem vagyok a drágád! - sziszegte.
– Ó dehogy nem! Hidd el nekem, a jelenlegi helyzetedben, az vagy aminek mondalak! - azzal újabb szöget vert térdébe, majd újabbat és újabbat. Arcán gyilkos mosollyal verte szögeket, egymás után, másik térdébe majd újra kezébe. Leena a maradék józan eszét is kezdte elveszteni, a fájdalomtól olyan hangosan üvöltött, hogy kínja bejárta az egész csatornarendszert.
- Nem szeretem ismételni magam, - mondta, ahogy még egy szöget be vert. - mesélj a tagba baszott mestereidről, különben teszek róla hogy hangosan, visítva könyörögj olyan élvezetekért, mint a halál! - üvöltötte magából kikelve.
” Leena tarts ki! Hallod!” - üvöltötte Carmen is kétségbe esve, de ekkora már annyi ereje se maradt, hogy ki nyissa a szemét, a kín ájulatba taszította.
Eren dühösen vágta földhöz a kalapácsot, amint elájult.
– Büdös ribanc! Kibelezlek! - ordította amint az asztal felé indult. – Nem lesz akkora szerencséd, hogy eszméletlenül dögölj meg! - azzal felkapott egy fényes lakrimát és aktiválta. Leena testét nagy feszültségű áram rázta meg, amitől sikítva tért magához
– Kelj fel te büdös cafka! - ordította. – Még nem fejeztük be! - ordított tovább, ahogy meg mozgatta a vállába lévő szöget. – Hogy hívják a legerősebb tagokat, heh? - kérdezte, majd a hajánál fogva megragadt fejét és maga felé fordította.
” Szedd össze magad, nem dühítsd fel még jobban, hazudj Leena! Hazudj neki valamit!”
– NEVEKET AKAROK! - üvöltötte, ahogy fejét megemelte majd visszacsapta a kőasztalra. Leena alig bírt eszméleténél maradni, bőrén furcsa hideget érzett, nehezen lélegzett, s égető csípő fájdalom lüktetett egész testében.
- Nem... - lehelte erőtlenül. - a mestereim... a mestereim eltapossák az olyanokat, mint te. - nyögte halvány mosollyal az arcán.
- Azok, akiknek én dolgozom csupán egy szavuk elég ahhoz, hogy a mestereidet porrá zúzzák. - fröcsögte dühödten, s hatalmas pofont kevert le neki. - Szóval kezdj el beszélni és elengedlek, még meg is gyógyítalak,hogy lásd milyen rendes vagyok! - vihogta ahogy felé hajolt. - A társaid nem fogják tudni, hogy mondtál bármit is, nem lenne jobb, ha véget érne a fájdalom?
– Soha nem árulom el a céhemet, de az olyan férgek, mint te ezt nem érthetik. - felelte. Bár hangja gyenge volt szemeiben elszántság csengett.
” Normális vagy!? Ne húzd fel!” - kiáltotta Carmen, de ekkor már késő volt. Eren arca félelmetes grimszba torkolt.
– Te mocskos ki kurva… - sziszegte, ahogy a kalapáccsal teljes erejéből karjára csapott. – Nem vagy abban a helyzetben, hogy jártasd a pofád! - üvöltötte. Eren fújtatott a dühtől, kezei remegtek, alig bírta magát vissza fogni, hogy ne ölje meg. Felkapta a lakrimát és újabb magas feszültséget vezetett testébe. Percekig csak állt a s kő asztal előtt és várt, hogy megnyugodjon, majd felkapott egy újabb szöget és egyetlen ütéssel tövig Leena karjába ütötte. Dühtől fűtöttem újra a lakrimához nyúlt, az áram hatására teste görcsösen rángatózni kezdett, sikolya visszhangzott vert fejében.
- Nos... Hol … Kain…van.... és ki… ő? - szótagolta s minden egyes szónál megrángatott egy szöget testében.
- Nem tudom! – kiáltotta fájdalmában, könnybe lábad szemekkel.
- De hogy nem! Valamit csak tudsz, és én kiszedem belőled!
Élvezettel töltötte el, Leena megkínzott arca, s újra hozzá nyomta a lakrimát, de válaszként csak egy újabb vérfagyasztó sikolyt kapott.
- Mesélj a céhedről, különben... kénytelen leszek valaki mást is meghívni köreinkbe. mondta sokat sejtően.
Leena rémülten meredt rá.
– Mi… miről beszélsz? - kérdezte remegő hangon, de Eren nem válaszolt csak élvezettel nézte a rettegést szemében. Biztos volt benne, hogy megtalálta a lány gyenge pontját, s most már csak idő kérdése volt mikor roppantja össze. Lassan füléhez hajolt, s suttogva így szólt.
– Gondoltam meg hívom a kis barátodat, hátha szükség lesz rá.
Leena teste megmerevedett ahogy felfogta kiről is van szó.
– Pascal… - suttogta rémülten.


Folytatás következik!