Christina nyomában! (Nati, Petersen, Atsui, Lashlee, Angel, Mona)

Kint ültem a házamhoz közeli játszótéren egy hintán, és a reggelim majszolgattam. Nem volt kedvem igazából semmihez az égvilágon, főleg nem sütés-főzéshez. Mikor otthonról elindultam, Mona még valószínűleg aludt, mert nem futottam össze vele, és megszoktam már, hogy csendben surranok ki a házból nehogy felkeltsem a lányt. Hiába telt el már jó pár hét azóta, hogy Mona hozzám költözött még mindig furcsának találtam. Nem tudtam teljesen elengedni magam otthon, és a szekrénybe i alig fértek be a ruháink... borzalom volt kiválogatni mi az enyém és mi az övé. Bár belegondolva, nekem nem volt annyira rossz, hiszen mindig tudtam kihez beszélni, és van kivel megosztani a dolgaimat, amit már rég nem tehettem.
Amint elfogyott kezemből a reggelim a céh fele vettem az irányt, hogy ott lazsáljam végig a napomat. Ahogy beértem leültem egy asztalhoz, majd egy fiú rögtön oda is szaladt.
- A mester, küldött, hogy adjak át egy üzenetet... a hangneme hasonló volt: „Azonnal gyertek az irodámba!” - elég vicces volt a fiú ahogyan ezt előadta, de mivel Bob mester hangneme nem éppen nyugodtnak tűnt, így jobbnak tartottam sietni hozzá. Az ajtaja előtt álltam, gondoltam bekopogok, de akkor hangos kiabálás hallatszott ki. Nem akartam megzavarni semmi fontos ügyet, és a mestert sem szerettem volna hallani üvöltözés közben. Utánam néhány másodperccel Mona jelent meg, majd Pete akik között még mindig fogni lehetett a feszültséget... Utánuk Atsui, Lashlee is megérkezett, valamint még egy lány akit nem nagyon tudtam hogy kicsoda. Ott álltunk mindannyian csendben, még el nem nyugodtak a kedélyek az irodában. Ekkor az ajtó kinyílt, mi pedig szépen sorban bementünk.

- Kérlek, foglaljatok helyet! – ültetett minket le a mester az asztal előtt álló székekre – Komoly ügyben hívtalak titeket! Hogy miért pont titeket? Őszinte leszek, más most nem nagyon van kéznél. De én bízok a képességeitekben! - köszönjük Bob mester tényleg köszönjük, hogy ennyire bízik bennünk. Így belegondolva valamennyire tényleg, mert megvárhatta volna még az erősebb mágusok is ráérnek. Bob mester egy erőltetett mosolyt mutatott nekünk, majd folytatta.

- Egy küldetést fogtok kapni, személyesen tőlem! Rendkívül fontosnak tartom, hogy mindent megtegyetek a siker érdekében! Meg fogjátok keresni Christina-t! – Christina?! Múltkor még meg volt... – Persze nem a mostanit, hanem a prototípust, ami évekkel ezelőtt tűnt el. Pár ember kivételével még a létezéséről sem tudott senki, ezért kérlek igyekezzetek ti is titokban tartani a dolgot. Kaptok egy vezetőt is! – így érthetőbb volt a dolog... mikor a vezetőről volt szó akkor pedig Rega lépett elő. Hirtelen megállt bennem az ütő, mert Rega nem pont az a kedves beszélgetős típus volt, inkább féltem tőle. – Rega Geier-t bizonyára ismeritek. Ő fog vezetni titeket és tökéletesen megbízom benne. Holnap reggel indulás! Köszönöm, elmehettek! - indított útnak a mester minket. Valahogy megjött a kedvem a takarításhoz, meg a sütéshez. Nem tudtam az ideg miatt-e, hogy Bob mester egy ilyen fontos feladatot bízott ránk vagy csak úgy, de gondoltam megbeszélem Monával mit csinálok délután, nehogy ütközzön a kettőnk terve.

- Héjhó Mona! Mit csinálsz holnap reggelig? - kérdeztem a lányt.
- Úgy gondoltam... alszom egyet. - felelt a kérdésemre... csodáltam az alvási készségeit.
- Értem.. akkor menjünk haza, mert én ki akarok még takarítani, meg sütni valamit holnapra.
- Ne segítsek? -kérdezte Mona. Valamiért úgy gondoltam ez csak udvariasságból volt, mivel eddig nem jeleskedett a takarításban...
- Nem kell, köszi, ha álmos vagy aludj megoldom egyedül.
- Csak unatkozom... nem vagyok kimondottan fáradt.
- Akkor menjünk haza, és sürögjünk! - hazafele úton mindenféléről beszéltünk, kiderült hogy ő is ismeri Omeront valamint Stragot. Hazaérve úgy gondoltam nem idegeskedek a küldetés miatt holnapig, inkább lefoglalom magamat. Otthon Mona bekeverte a tejszelet tésztáját, én pedig a krémjét, valamint kipucoltam a házat. Mire végeztem mindennel és a vacsorát is elkészítettem jócskán beesteledett, így egy jó forró fürdő után aludni tértem, de még előtte kaptunk Regától egy üzenetet. „Holnap reggel 6-kor gyülekező a főkapunál! Csomagolni mindent, mert bármi megtörténhet! A nyápicokat személyesen belezem ki!
Rega”
- Nem szeretném kihívni Rega haragját. - mondtam Monának.
- Jól emlékszem, hogy Regának a szöszit hívják?
- Igen jól, csak ne hívd így kérlek mikor hallja. - adtam Monának a jó tanácsot a kibelezés elkerülése érdekében.
Másnap reggel nem ment az alvás, így idő előtt bepakoltam, elraktam a rúzst amit Bob mester adott, valamint a lakrimát is mellé. A táska tartalmát bővítette a sütemény, és némi itóka is. Ahogy bepakoltam és elkészültem keltettem Monát, hogy el ne késsünk amég pedig ő kapta ráncba magát megcsináltam a reggelinket. Igen csendes volta a napnak ez a része, gondoltam azért mert még mind a ketten kómásak voltunk. Reggeli után elindultunk a megbeszélt helyre, ahol Rega már várt minket.

Lihegve rogytam a földre, kodachim hegyét a padlóba döftem, és támaszul használtam kezeimnek.
- Szerintem nekem ennyi elég volt mára, Sor.. – nyögtem a délelőtti edzés fáradalmait. Sorel szeretett úgy tenni, mintha nem is lenne százszor erősebb nálam, és egyáltalán semmi bajom nem lenne, ha telibe talál egy kivédhetetlen varázslata. Minden porcikám sajgott, de ő persze csak vigyorgott.
- Puhány… - csóválta a fejét Koko az egyik sarokban.
- Dugulj el! A biztonságos sarokból nézelődni tényleg nem puhányság... – dörrentem rá.
- Szerintem se az.. örülök, hogy egyet értünk. – vigyorgott ő is.
- Akkor most szépen helyet cserélünk, aztán mutasd meg mit tudsz te hangember…vagy mi. – korholtam tovább.
- Elvből nem bántom a gyengébbeket, bocsi. – vonta meg a vállát gúnyos álcsalódottsággal, amit Sorel nevetéssel, én pedig egy mély sóhajjal jutalmaztam. Szerettem a fiú edzéseit, nem csak jó kondiban tartott, de mind a varázslataim használatát, mind a kardvívó tudásomat is fejlesztette, ami meglehetősen hasznosnak bizonyult, ha csetepatéba keveredtem. Egészen máshogy forgatta a kardot, mint Gab, így a kettejük tanításaiból könnyedén kialakíthattam a saját stílusomat, amire szükség is volt, hiszen a kodachi nem ugyanúgy funkcionál, mint egy másfél, vagy kétkezes kard.
Miután kiszuszogtam magam, elmentem lezuhanyozni. A következő napirendi pont pedig az evés volt. Liz valami különlegeset ígért nekem aznap ebédre, ezért igyekeztem gyorsan összekapni magam. Éppen csak felöltöztem, amikor egy céhtársam lódult be az öltözőbe.
- Üzenetet hoztam Bob Mestertől! – hadarta.
- Lassabban, még megfulladsz.. – próbáltam lenyugtatni. Bólintott, vett egy mély levegőt, aztán folytatta.
– Azt üzente: Azonnal gyertek az irodámba! – nem tudtam, hogy a rohanástól hadar még mindig ingerülten, vagy a Mestert próbálta utánozni, mindenesetre jobbnak láttam gyorsan teljesíteni az utasítást.
- Köszönöm! – intettem a lánynak, aztán erőltetett menetben Bob irodája felé vettem az irányt. A földszinten intettem a pulton Lizzel csevegő Kokonak, hogy kövessen, és felbaktattam az emeletre. Meglehetősen gyorsan egybegyűlt egy kisebb csapat az ajtó előtt, de bekopogni senki sem mert. Még az ajtón át is érezni lehetett, hogy odabent izzik a levegő. Két ismerős hang veszekedett, de úgy ordibáltak, hogy mindannyian megszeppenve hallgattuk őket. Társaim összetétele igencsak változatos volt. Mellettem állt a két alakváltó, akik úgy láttam igen jó barátságban vannak, a kártyamáguslány, aki nemrég csatlakozott a céhhez, és két újonc is, akiket nem nagyon ismertem… még.
A szobában csillapodni látszottak, vagy inkább hallatszottak a kedélyek, aztán az ajtó lassan kinyílt, hogy megszeppent kis csapatunk betódulhasson rajta.
- Kérlek, foglaljatok helyet! – elfoglaltuk az összes fotelt, ami a Mester íróasztala előtt állt. – Komoly ügyben hívtalak titeket! Hogy miért pont titeket? Őszinte leszek, más most nem nagyon van kéznél. De én bízok a képességeitekben! – végre megengedett magának egy félmosolyt, miközben végigmustrált minket. Viszonoztam a mosolyt, és kissé kihúztam magam.
- Egy küldetést fogtok kapni, személyesen tőlem! Rendkívül fontosnak tartom, hogy mindent megtegyetek a siker érdekében! Meg fogjátok keresni Christina-t! – Christina-t? De hát az kint áll a parkban, már reggel is láttam, pont mikor leszállt. Pislogtam értetlenül, és ezzel a reakcióval nem voltam egyedül. – Persze nem a mostanit, hanem a prototípust, ami évekkel ezelőtt tűnt el. – jaaa, így már más.. - Pár ember kivételével még a létezéséről sem tudott senki, ezért kérlek igyekezzetek ti is titokban tartani a dolgot. Kaptok egy vezetőt is! – bökött maga mögé, ahol a fal árnyékából egy fekete ruhás férfi lépett elő. Ó atyám, csak ezt éljük túl... – Rega Geier-t bizonyára ismeritek. Ő fog vezetni titeket és tökéletesen megbízom benne. Holnap reggel indulás! Köszönöm, elmehettek! – engedelmesen bólintottunk, majd kibaktattunk a szobából, hogy újra kettesben hagyjuk a Mestert és Rega-t. Hirtelen nem is tudtam mit gondoljak, az egész nagyon különös volt, már önmagában a tény is, hogy Rega elhagyja a céhet. Persze azt sem szabad elfelejtenünk, amit a morgós szabó a Tanabata színpadán produkált. Senki még csak gondolni sem merte volna előtte, hogy Rega-nak varázsereje van, azt meg aztán pláne nem, hogy ilyen tekintélyt parancsoló erővel rendelkezik. Azóta is ment a találgatás a céhtagok közt, hogy vajon miféle mágiája lehet a zsémbes vénségnek, egyesek fogadást is kötöttek mások által rögtönzött fogadóirodákban. Nos én nem tudtam mit gondoljak, inkább kimaradtam ebből a pletykaőrületből, egyszer úgyis minden kiderül.
- Min gondolkodsz ennyire? – kérdezte Koko, miközben kiértünk az utcára, és hazafelé kanyarodtunk.
- Ez az egész nagyon különös, nem gondolod? – húztam fel a szemöldököm. – Miért pont mi megyünk? Vannak nálunk sokkal erősebb tagok is. És miért pont Rega? Eddig teljes titokban tartották a Mesterrel Rega kilétét, még azt sem tudtuk, hogy van mágikus ereje, erre egyszer csak egy komoly küldetés élére állítja őt. És ki lopná el Christina prototípusát? Még a céh tagjai sem tudtak a létezéséről… - annyira belemerültem a fejemben tolongó kérdések felhalmozásába, hogy észre sem vettem, hogy közben hazaértünk. Koko rángatott vissza, mert simán elsétáltam az ajtónk előtt.
- Szerintem megint túl sokat gondolkodsz, a végén még hülyébb leszel, mint voltál. – vigyorgott, ahogy belépett a lakásunkba.
- Gondolkodni meglehetősen egészséges, azt jelenti, hogy az illetőnek van agya… Te is kipróbálhatnád néha.. – replikáztam, amire csak egy nyelvöltést kaptam jutalmul.

A délután további része nyugodtan telt. Éppen vacsorát főztem, amikor valaki bekopogott az ajtón, de mielőtt még kinyithattam volna, egy cetli csusszant be a küszöb fölött. Felvettem, és széthajtottam.

„Holnap reggel 6-kor gyülekező a főkapunál! Csomagolni mindent, mert bármi megtörténhet! A nyápicokat személyesen belezem ki!
Rega”

- Rega mindig megtalálja a helyzetnek megfelelő hangvételt. – csóváltam a fejem, miután hangosan felolvastam az öreg üzenetét.
- Nem tudom mi bajod van vele, szerintem nagyon szimpatikus ember. – vonta meg vállát a kis koala.
- Nincs vele semmi bajom, én is kedvelem. Főleg azért, mert nem nyírt ki minket Firmmel, amiért lebontottuk a Szolid Szatént… - merengtem el egy pillanatra az emlékekben. – Mindegy. – legyintettem Koko kikerekedett, értetlen tekintetére, aztán megterítettem.

Másnap reggel a Regától korábban kapott meleg ruhámban, és a Gabtól kapott bundában, ásítozva érkeztem meg a céh főbejárata elé, Koko pedig mintha sétálás közben is aludt volna, de azért a vadiúj, mágikus cipőit felöltötte, azok nélkül ugyebár nem élet az élet. Szendvicsek, gyufa, takaró.. minden a táskában, indulásra készek vagyunk!

Otthoni, és céhes munka híján is a céhben tartózkodtam, és a társak behozott kütyüjeit javítgattam meg. Bár tudnám mikor lettem én hivatásos műszerész? Épp egy gramofont javítottam, mikor Bob mester hangját véltem felfedezni a gramofon halk sípolásában.
-Azonnal gyertek az irodámba!
-Már haladunk… de nem a legjobb, a mesternek nem ilyen mérges hangja szokott lenni.
-Azt hiszem… - mutatott mögém tátott szájjal a gramofon tulajdonosa. – ez most tényleg a mester volt.
Hátraperdültem, de csak a becsukódó ajtót láttam, és azt, hogy páran már ott gyülekeznek az ajtó előtt.
-Azt hiszem ezt későbbre kell halasztanunk. – a fickó megvonta a vállát, felkapta a gépet és távozott.
Magam az ajtó elé siettem, beálltam a kis csapat mellé, akik közül csak Natinak tudtam a nevét. A bentről kihallatszó kiabálás mindenkit elrettentett a kopogás ötletétől, és a mester felemelt hangja mindenki erében megfagyasztotta a vért, senki se mert szólni egy szót se.
Végtelennek tűnő várakozás után a vita elcsendesült, és az ajtó kinyílt, én nem mertem megmozdulni sem, de ahogy a többiek szép lassan bevonultak az irodába, úgy én is követtem őket hátul.

-Kérlek, foglaljatok helyet! – mutatott a mester az asztal előtt félkörben elhelyezett székekre. Látszott rajtuk, hogy sebtében lettek elhelyezve.
-Komoly ügyben hívtalak titeket! Hogy miért pont titeket? Őszinte leszek, más most nem nagyon van kéznél. De én bízok a képességeitekben! - És elmosolyodott, de még mindig nem volt a jól megszokott Bob mester arc, de legalább már kezdte elhagyni az ördög a testét.
-Egy küldetést fogtok kapni, személyesen tőlem! Rendkívül fontosnak tartom, hogy mindent megtegyetek a siker érdekében! Meg fogjátok keresni Christina-t! – Nem is tudtam, hogy elveszett. –Persze nem a mostanit, hanem a prototípust, ami évekkel ezelőtt tűnt el. Pár ember kivételével még a létezéséről sem tudott senki, ezért kérlek igyekezzetek ti is titokban tartani a dolgot. Kaptok egy vezetőt is! – Maga mögé mutatott, és a sötétből elő lépett a szálfa termetű vén szabó. –Rega Geier-t bizonyára ismeritek. Ő fog vezetni titeket és tökéletesen megbízom benne. Holnap reggel indulás! Köszönöm, elmehettek!

Ha valóban reggel indulunk, akkor nincs sok időm hazaugrani, és visszajönni, mert itt kell aludnom, ha nem akarok hajnalok hajnalán otthonról indulni.
Alig értem haza, már láttam, hogy levelem érkezett. Nem néztem meg, csak eltettem, majd visszafelé menet elolvasom. Nem pakoltam el sok holmit, csak amire szükségem lehet, meg egy könyvet a mágia hajtotta gépekről. Felkaptam a kesztyűmet, és Faith Honor társaságában indultam is vissza a céhbe. Félúton eszembe jutott a levél. Regától érkezett. Ez az ember egy fenevad lehet, ha előbb elért a házamhoz, mint én, hogy kézbesítsen egy levelet.

„Holnap reggel 6-kor gyülekező a főkapunál! Csomagolni mindent, mert bármi megtörténhet! A nyápicokat személyesen belezem ki!
Rega”

Milyen kedves fickó.
Az éjszakát a céhházban töltöttem. Napfelkeltekor felkeltem én is, hála a vekkernek, és a céh előtt összegyűlt kis csapathoz verődtem magam is.

Épp a hatalmas pihe puha ágy felé repültem, mikor hirtelen megjelent a fehér nyúl, és arról kezdett papolni, hogy el fogunk késni. Csorogni kezdett a nyálam. Fülénél fogva felemeltem, ami annyira nem teszett neki, majd adtam hozzá cukrot, sót, és "minden mi jót", valamint egy kupica "X"-el jelölt zöld löttyöt, aztán mikor végre kész lett a kaja és beleharaphattam volna kirepült a kezeim közül és ismét a mondandójába kezdett. Nem kicsit esett le az állam a fogkrém színű, passzos ruciban ácsorgó sült nyúltól akinek marha jó illata volt, aztán felébredtem. Felültem s szétnéztem, hogy hol a fenében lehetek, és rájöttem, hogy Nati nappalijában. Megvakartam a fejem és a füri felé vettem az irányt hogy rendbe tegyem magamat. Mivel Natikámat nem találtam itthon elindultam az általam ismert, meleg, kajaforrás felé azaz utamat a céh irányába vettem. Az ajtón belépve barátosnémet pillantottam meg, amint befejezte reggelijét és egy fiúcska futott elé. Valami volt Bob mesterrel meg ilyenek, de nem hallottam jól. Nati fel is pattant és elindult fölfelé. Mentem utána egy darabon, aztán gyorsan bekaptam egy szendvicset, mert a gyomrom már hangoskodott. Jóllakván Nati után mentem. A Red Carpettel felröpültem a lépcsőn és Bob Mester irodája felé vettem az irányt. Jól gondoltam, ott volt ő is. Utánam nem sokkal felért a lépcsőn Pete is. Amíg engem nem látott széles vigyor volt az arcán, de mikor meglátott lefojt az arcáról. Pár száz megaherz-en ment bent a vita, és míg folyt megérkeztek a többiek is. Mikor már csend honolt a szobában, minket is beengedtek.

- Kérlek, foglaljatok helyet! – mondta, úgyhogy mindenki elhelyezte hátsófelét az erre az alkalomra odahelyezett ülőalkalmatosságokra – Komoly ügyben hívtalak titeket! Hogy miért pont titeket? Őszinte leszek, más most nem nagyon van kéznél. De én bízok a képességeitekben! - köszönjük Emese. Mi is tudjuk hogy gyengék vagyunk, de ezt nem árt szépíteni. Ezt egy mosollyal is megfűszerezte.

- Egy küldetést fogtok kapni, személyesen tőlem! Rendkívül fontosnak tartom, hogy mindent megtegyetek a siker érdekében! Meg fogjátok keresni Christina-t! – ammegmi??? Mindenki érdekes, csodálkozó fejet vágott, úgyhogy becsatlakoztam én is – Persze nem a mostanit, hanem a prototípust, ami évekkel ezelőtt tűnt el. Pár ember kivételével még a létezéséről sem tudott senki, ezért kérlek igyekezzetek ti is titokban tartani a dolgot. Kaptok egy vezetőt is! – titok... oké, asszem menni fog. Aztán előrébb lépett a "vezetőnk" Monsieur Szöszi akivel már volt szerencsém találkozni – Rega Geier-t bizonyára ismeritek. Ő fog vezetni titeket és tökéletesen megbízom benne. Holnap reggel indulás! Köszönöm, elmehettek! - küldött el mindenkit és ekkor Natira rátört a beszédfolyam, és be nem állt a szája. Igazából nem zavart. A legtöbb dolgot harapófogóval kell kihúzni belőlem, de ez néha jól esik.

- Héjhó Mona! Mit csinálsz holnap reggelig? - kezdett bele.
- Úgy gondoltam... alszom egyet. - válaszoltam miközben a földet fixíroztam jó szokás szerint.
- Értem.. akkor menjünk haza, mert én ki akarok még takarítani, meg sütni valamit holnapra. - mi a fenének akar most sütni?!
- Ne segítsek? - kérdeztem meg. Azért rossz volt látni hogy mindent egyedül csinál, annak ellenére, hogy a nyakán lógok.
- Nem kell, köszi, ha álmos vagy aludj megoldom egyedül. - kössz -.-
- Csak unatkozom... nem vagyok kimondottan fáradt. - mondtam meg neki a tutit.
- Akkor menjünk haza, és sürögjünk! - haza felé olyanokról beszéltünk hogy... és arról is hogy... aztán kiderült hogy van pár közös ismerősünk. Hazaérve máris munkához láttunk. Pontosabban Nati kiadta a "parancsot" én meg végrehajtottam azt. Sütöttünk valami tök finom sütit, utána Nati a ki hypózott domestos-szal át suvickolta a lakást. Már este volt bőven, mire mindent megcsinált, és a vacsorát is elkészítette. Nekem közben volt időm aludni is egyet. Aztán kaptunk Regától egy üzenetet. „Holnap reggel 6-kor gyülekező a főkapunál! Csomagolni mindent, mert bármi megtörténhet! A nyápicokat személyesen belezem ki!
Rega”
- Nem szeretném kihívni Rega haragját. - aggodalmaskodott a lány.
- Jól emlékszem, hogy Regának a szöszit hívják? - ásítottam egy nagyot.
- Igen jól, csak ne hívd így kérlek mikor hallja. - nem mintha félnék tőle, de igaza lehet.
Kellemes álmomból ismét Nati ébresztett. Pedig már majdnem elkaptam azt a hülye nyulat... Míg mérgelődtem egy kicsit lezuhanyoztam és megfésülködtem. Összehánytam egy rakás holmit ami kellhet. Váltóruhát, elszakíthatatlan kötelet és egy pár cipőt, de a legfontosabbat majdnem otthon hagytam. A tőr elfelejtődött de reggeli közben eszembe jutott. Nati mint mindig most is jó kaját csinált. Aztán eljött az indulás ideje és a holminkkal együtt, amiből Natinál jóval több volt, al is indultunk.

[holnap színezem]

Korán volt még, a madarak is csak ébredeztek. Könnyed füttykoncerttel kísértek minket a céhházig; a levegő nyirkos volt, még érezni lehetett a hajnal deres érintését, amit ezúttal nem tudtak elűzni a felkelő téli Nap gyengéd sugarai sem, köszönhetően a masszív, sötétszürke felhőtakarónak, ami egyenletes tempójú esőt zúdított a nyakunkba. Rega szokásos fekete ruházatában, a kapu vasfoglalatának dőlve dohányzott, arcán valamiféle ismeretlen kifejezés terült szét, mintha elégedettség lett volna, de ebben nem lehetettem biztos. Nem volt egyedül, már álltak páran körülötte, de szerencsére nem is utolsónak érkeztünk.
- Bizonyára a kinézetetek miatt sír a természet! – nyomta el a csikket, ahogy minden résztvevő befutott, majd elindult az esőben a vasútállomás felé. – Mozgás, nincs sok időnk! – mogorva volt, mint mindig, de már megszoktam. De ha annyira sietős, miért nem megyünk a Christinával? Persze lehet nem kéne feltűnést kelteni, de legalább az út nagy részét letudhatnánk vele.
- Apropó! A Flyer gyereknek volt pofája csalni ellenem kártyában. Jelenleg ki van kötözve a torony csúcsára, s eme elfoglaltsága miatt sajnálatos módon nem tud velünk tartani. – közölte csevegő hangon, miközben felmutatott a céh kupolájának csúcsára, ahol a kártyamágus lány félájultan viaskodott egy csapat furcsa madárral. A látvány bizarr volt, az állam a földön koppant, de jobbnak láttam nem szólni semmit, még a végén én is ott kötnék ki mellette. A többiek arcán az enyémhez hasonló megütközést fedeztem fel, míg Koko csak felhorkantott, mintha egy jó poént hallott volna. Szememet forgatva sóhajtottam, és jobb kezemmel megcsaptam az egyik fülét, amire csak egy néma „Most mi van?!” nézést kaptam válaszul.

A pályaudvarra érve Rega egyenesen kisétált az egyik peronra, aztán intett, hogy álljunk meg, és előre ment. Egy sötét kis sarokban ácsorgó titokzatos alakhoz sietett, akivel váltottak néhány szót, majd a fickó átadott Regának valamit, amit az öreg a lehető legkevesebb feltűnéssel rejtett fekete kabátja alá. Kezdtem magam úgy érezni, mint valami bűnügyi történet főszereplője… remélhetőleg az a főszereplő leszek, aki túléli a mesét..
- Na, csorda! Utánam! – intett ismét nekünk, mi pedig valóban csordaként követtük az egyik szerelvényhez, aminek minden ablakából lógtak az emberek, úgy tűnt már egy csapat hangya sem férne fel, nemhogy mi. Rega azonban meg sem állt az utolsó vagonig, ahol egy peronőrön kívül senki sem ácsorgott. Ismét titokzatoskodni kezdett; súgott valami az őr fülébe, aki erre felmordult, aztán kinyitotta nekünk a vagon lezárt ajtaját, mi pedig az öreg nyomában felcsörtettünk.
Megint az államat kerestem, ahogy beléptem a kocsiba. Szűkös ülések helyett tömör faasztalok, kényelmes, puha plüssel bevont kanapék és fotelek, aranyozott olvasólámpák, tiszta, bolyhos padlószőnyeg, sőt még egy pezsgőfürdő is volt. Jártam már néhány fényűző villában, de vonaton ilyen luxust még sosem láttam, talán a király utazhatott valami hasonlóban. Máris nem hiányoltam annyira Christinát, bár vele még mindig gyorsabbak lettünk volna, de ezt akkor sem hagytam volna ki semmi pénzért. Mindannyian kényelembe helyeztük magunkat, Koko ledobta rugós varázscipőit, és rögtön befészkelte magát az egyik fotelbe, hogy aztán néhány másodperc múlva hangosan szuszogva durmoljon. Még mindig a plüss kárpitot simogattam, amikor a vonat fütyülve kigördült az állomásról.
- Élvezzétek ki, amíg lehet! – ült le Rega az egyik fotelbe. – Már nem sokáig leszünk ilyen jó körülmények között! – mondta, majd tüntetőleg megigazította a szemüvegét, és egy könyvbe temetkezett, jelezve, hogy nem kíváncsi a kérdéseinkre, vagy a véleményünkre, meg úgy egyébként ránk sem.

Jobb híján én is olvasással múlattam az időt, amiből látszólag volt bőven. Órák óta zötykölődtünk, de a luxuskörülmények miatt ez szinte fel sem tűnt. Mindenki elfoglalta magát valahogy, egy panaszszó sem hagyta el a szánkat. Fogalmam sem volt mennyi lehetett az idő, a felhők ugyanis makacsul eltakarták a Napot, de már jócskán benne lehettünk a délutánban, mert gyomrom veszettül követelte az ebédet.. vagy talán már a vacsorát?
- Kérsz valamit a büfékocsiból? – kérdeztem hirtelen a kanapéról felugorva Regát.
- Juj, de kedves vagy! Két pulykás szendvicset hozhatnál! – felelte lelkesen, én pedig mosolyogva bólintottam, és átmentem a szomszédos vagonba, ahol már alig voltak emberek, így megúsztam a sorban állást is. Vittem magammal szendvicseket is, de azokat inkább megtartottam akkorra, amikor már esetlegesen nem lesz büfé a közelben. Végül négy teletömött óriáskiflivel tértem vissza, kettőt ledobtam a kanapémra, a másik kettőt pedig Regának nyújtottam.
- 30 Gyémánt volt. – mosolyogtam a tenyeremet tartva.
- Oké. – felelte, és már tömte is a szájába a kaját, miközben továbbolvasgatott. Sóhajtva visszahúztam a kezem, és levágódtam a kanapéra, majd nekiestem az én részemnek.
- Rega, megkérdezhetem, hogy milyen természetű a mágiád? – kérdeztem nyammogva.
- Mágia? - csodálkozott. - Én nem értek az ilyenekhez! Honnan vetted ezt a marhaságot? – rázta a fejét, miközben úgy nézett rám, mint egy elmeháborodottra. Viszonoztam megrökönyödött, értetlen pillantását, meg sem tudtam szólalni. Hiszen mindenki láthatta, hogy van varázsereje, nem is akármilyen, erre a képembe hazudik? Jobbnak láttam nem firtatni a dolgot, és inkább nem szóltam többet, ellenben társaim sikeremen.. na jó inkább sikertelenségemen felbuzdulva szintén megpróbáltak kommunikálni a zsémbes vénséggel.
- Hová is tartunk? – kérdezte Pete.
- Hmm... – gondolkodott el. - Olyan helyre, ami a világ végén van. Én még csak egyszer jártam ott, de annyit elárulhatok, hogy nem kéjutazás. A többi legyen meglepetés! – vigyorodott el. Remek. A pokol is biztos tele van meglepetésekkel…
- Mégis meddig leszünk távol körülbelül? – folytatta a faggatózást Nati.
- Meddig? – nézett rá döbbenten, ahogy az előbb rám is. - Ameddig szükséges, addig. – suhintott a lány fejére. - Egyes! Húzz a helyedre! – látszott, hogy élvezi a helyzetet.
- És Rega-sama, ha kérdezhetem, miért bízik benned ennyire a Mester? Mégis csak egy szabó vagy. – bátor gyerek ez a Pete, annyi biztos.
- Nem, nem kérdezheted! Elég annyit tudnod, hogy én még láttam a Mestert, mikor még volt haja! – felelte kioktatóan.
- Tudod, hogy te vagy a kedvenc szabóm? – próbálta Nati korrigálni előző kérdését, amivel nyilvánvalóan erősen mellényúlt.
- És még nyalni is van pofád? – ez nem jött be.. - Mondjuk még szép, hogy én vagyok. Hogy néznél ki, ha nem én varrnám a ruháidat? – rázta a fejét nevetgélve, és itt vége is lett a nagy beszélgetésnek. Egyikünk sem mert továbbpróbálkozni, egyértelmű volt, hogy nem akar nekünk semmit elárulni, az egy főre jutó Rega-alázások száma pedig máris meghaladta az elviselhető napi mennyiséget, úgyhogy inkább mindenki visszatért korábbi elfoglaltságaihoz. Én folytattam az olvasást egészen addig, míg be nem sötétedett, és el nem nyomott az álom.

Másnap reggel sem a Nap ébresztetett, a komor időjárás mintha direkt követett volna minket, az eső továbbra is elszántan verte a lesötétített ablakokat, a felhők pedig fenyegetően dübörögtek. Második napja voltunk úton, már mindent megjártunk a kietlen pusztaságtól a dombokkal körbezárt völgyeken át a hegyekig, de vezetőnk még mindig nem adta jelét, hogy közelednénk úti célunkhoz. Lassan a luxus is kevés volt, hogy lekösse a figyelmem, beszélgetni viszont nem volt kedvem, inkább mászkáltam a vonaton, ahol szinte már egyedül zötykölődtünk, egyszer megmártóztam a pezsgőfürdőben, ha már ott volt, könyvet olvastam, vagy épp a büfékocsiban lógattam a lábamat. Koko összesen négyszer ébredt fel, akkor is csak annyi időre, hogy teletömje magát mágiájával teremtett levelekkel, aztán húzta tovább a lóbőrt. Különös életstílusa volt, de már megszoktam. Valószínűleg így raktározta el az energiát, amire feltehetően szüksége is lesz, ha egyszer megérkezünk, bárhova is tartsunk. Követtem is példáját, és eldőltem szunyálni, ahogy sötétedni kezdett. Valamikor éjszaka tértem újra magamhoz, amikor a vonat csikorogva megállt, Rega pedig szó nélkül felállt, és elindult, hogy leszálljon. Összekaptam a cuccaim, felráztam Kokot, és elindultam a szabó után.


/Elnézést a késlekedésért./

Az idő kifejezetten siratta, hogy Regával kell mennünk, nem akart az ég vidám kék színébe bújni. A nagy vízcseppek elől egy hosszabb esőkabáttal védekeztem, hogy ne ázzon el semmilyen cuccom, főleg ne a vésztartaléknak eltett étel és ital. Regához először mi értünk oda Monával, én csak egy bólintással köszöntöttem a zsémbes szabónkat. Hála istennek nem kellett sokáig élveznünk az édes hármast, mert Pete is befutott közénk, aki Monával még mindig haragszom rád-ot játszott. A kis csapat végül teljes lett, megérkezett Atsui, és Lashlee is a helyszínre.
- Bizonyára a kinézetetek miatt sír a természet! – Rega nagyon kedves volt, mint mindig... csak úgy áradt belőle a szeretet. – Mozgás, nincs sok időnk! – tempó egy-két-há... de jó lett volna tudni, hogy Angel merre van, hiszen tegnap ő is megjelent a gyűlésen. - Apropó! A Flyer gyereknek volt pofája csalni ellenem kártyában. Jelenleg ki van kötözve a torony csúcsára, s eme elfoglaltsága miatt sajnálatos módon nem tud velünk tartani. - és íme a válasz. Talán ez volt az amiért nem kedveltem túlzottan Regát... mindenen túlzottan felkapta a vizet, és szörnyen bunkó tudott lenni az emberekkel. Angel fent lógott a torony tetején, és mi persze nem mertünk neki segíteni, nehogy mellé kerüljünk véletlen. A kis csapat inkább csak vágtázott egy szó nélkül Rega után a pályaudvarra, ahol a pénztár helyett egy sötétebb sikátorszerűségbe mentünk be. Rega megállította a csordát, aztán egy darkos alak fele igyekezett, akivel pár szót váltott, majd visszatért hozzánk már több holmival. Bár ahogy körbenéztem, még mindig én nyertem a pakolást a szép nagy válltáskámmal. A táskámban még régebbről maradt még egy-két olyan dolog, ami mindig jó ha van nálam.
- Na, csorda! Utánam! – és megint a jó kis futólépés... nem értettem, hogy hogy csinálja Rega. Mikor én hármat léptem, akkor ő még csak egyet, és ez felettébb idegesített.
A vonatra felszállva nagy tömeget tapasztalhattunk, mindenki utazni akart azon a napon mikor mi. Ez persze csakis elragadó belsőnknek, és bájos külsőnknek volt köszönhető. Ahogy hátra fele mentünk a vonatban egyre kisebb volt a tömeg. Lassan elhagytuk a civilizációt, és egy külön kocsiba mentünk. Szinte szebb volt mint a céhház, pedig azt jó nehéz felülmúlni. A kocsiban mindenhol kényelmesnek tűnő bőr ülőgarnitúrák, a díszletek aranyban csillogtak. Minden fényes volt, tiszta és új.
- Élvezzétek ki, amíg lehet! –mondta Rega és letette magát.– Már nem sokáig leszünk ilyen jó körülmények között!- biztató...
Mint mindenki más én is kényelembe helyeztem magamat az egyik ülésen, és táskámból elővéve egy újságot olvasni kezdtem. Monát még láttam, ahogy ott járkál körülöttem, és nem tud magával mit csinálni, de reméltem, hogy odamegy majd Petehez és kibékülnek. De nem így volt...
- Mit olvasol? – jött oda kíváncsian.
- Éppen a Heti Mágust. – válaszoltam neki, és folytattam a hetilap bújását.
- És mit ír? – mindig elfelejtettem, hogy Mona nem tud olvasni, és meg kellene majd tanítani őt. Sajnos az utóbbi időben erre időm sem volt, mert lefoglalt a sok munka, és a ház körüli tevékenységek.
- Hmm... ez így nem lesz jó, hogy mindig én olvasom fel neked. Nem akarsz megtanulni írni, meg olvasni? – kérdeztem tőle a nyilvánvaló tényt.
- De megakarok már mióta! De sosem értél rá segíteni! – igen. Ez az én hibám volt.
- Bocsiiii! De akkor most nekikezdünk! - előkapartam egy jegyzetfüzetet, meg egy tollat. A füzetben mindenféle jegyzet, és észrevétel volt, amiket többször át is húztam. - Öööö... mindjárt kitalálom hogy kezdjünk neki... – gőzöm sem volt, hogy kell valakit megtanítani írni meg olvasni... Mona csak pislogott rám, gondoltam kicsit jobb tanárra számított mint én.
- M... O... N... A... - és közbe mutogattam a betűket a nevében. Gondoltam így biztosan megjegyzi.
- Akkor az én nevemnek az a vége, mint a tiéd eleje? – nem hittem volna, hogy Mona ilyen gyorsan tanul.
- Nézd már, teljesen értelmes vagy! – nyújtottam ki a lányra a nyelvemet viccből. Ezt a viccet fel sem vette Mona, annyira koncentrált a betűk megjegyzésére. Amikor már minden nevet el tudott betűzni Mona, és le is tudta őket írni, akkor leírtam vele az ABC-t és jó párszor átvettem vele, hogy el tudja mondani, majd a betűket kötni tudja a hangokhoz. Mikor barátnőmön is látszott, hogy kezd fáradni egy rövidebb szünetet rendeltem el. Belemerültünk a többiek nagy punnyadásába mi is.
- Kérsz valamit a büfékocsiból? – kérdezte Atsu Regát.
- Juj, de kedves vagy! Két pulykás szendvicset hozhatnál! – Rega kedvesen reagált egy kérdésre, és nem azzal fejezte be a mondatot, hogy indíts... Atsui nagy megtiszteltetésben részesülhetett. Miközben Atsu kiment, én is arra gondoltam, hogy el kellene menni enni valamit. Ezt az ötletet felvetettem Monának aki támogatta, így mi is a büfés kocsi felé vettük az irányt. Mielőtt átértünk volna az ételekhez Atsu visszatért.
- 30 Gyémánt volt. – biztos votlam benne, hogy Regát nem túlzottan fogja felizgatni a dolog.
- Oké. – ahogy gondoltam... Rega meghívatta magát egy lánnyal ebédeltetni. Micsoda egy úriember!
- Rega, megkérdezhetem, hogy milyen természetű a mágiád? – erre a kérdésre megálltam, és füleltem egy kicsit.
- Mágia? Én nem értek az ilyenekhez! Honnan vetted ezt a marhaságot? – kezdett tényleg foglalkoztatni, hogy Regában miért is bízik meg ennyire a mester, és tiszteli mindenki őt ennyire. Annyi volt csak biztos, hogy senki nem akart ujjat húzni zsémbes szabónkkal.
- Hová is tartunk? – kérdezett Pete is egyet. Lassan visszafordultam, gondolván többet is megtudunk a részletekről.
- Hmm... Olyan helyre, ami a világ végén van. Én még csak egyszer jártam ott, de annyit elárulhatok, hogy nem kéjutazás. A többi legyen meglepetés! – az információszerzés felsőfokon működött, konkrétan a semmit megtudhattuk, meg azt hogy ez a semmi nem túl kellemes lesz.
- Mégis meddig leszünk távol körülbelül? – gondoltam én is kérdezek, közben a kis virágomra gondoltam, amit három naponta locsolni kellene...
- Meddig? Ameddig szükséges, addig. –ütött Rega a fejemre... mert, hogy nekem nem lehet csak szóval válaszolni!- Egyes! Húzz a helyedre! – és igen. Az igazi bunkó Rega visszatért köreinkbe, hogy boldogítson minket a kedves megszólalásaival, amivel az önbizalmunkat a földbe tiporja.
- És Rega-sama, ha kérdezhetem, miért bízik benned ennyire a Mester? Mégis csak egy szabó vagy. – úgy érzem Pete barátom a saját sírod ásod...
- Nem, nem kérdezheted! – egy méter mély, két méter mély.. lassan jöhet a koporsó! - Elég annyit tudnod, hogy én még láttam a Mestert, mikor még volt haja! - jajj arra én is nagyon kíváncsi lettem volna! Mázlista Rega.
- Tudod, hogy te vagy a kedvenc szabóm? - kérdeztem kis iróniával hangomra a kedves válaszok viszonzása képpen.
- És még nyalni is van pofád? – nem annak szántam, de legyen akkor van! - Mondjuk még szép, hogy én vagyok. Hogy néznél ki, ha nem én varrnám a ruháidat? – hát nem így az biztos... meg kellett hagyni, Regának tényleg jó volt az ízlése. De inkább hagytam az egészet, majd Monát kézen fogva átvezettem a büfés kocsihoz, ahol meghívtam ebédelni. Sokkal jobban élveztem a környezetet Rega nélkül. Miután megettük ételünket Monával folytattuk a gyakorlást. Már az újság főbb híreit, és cikkeit olvasgattuk együtt, és egyszerűbb mondatokat írtam a lánnyal. Nem tudtam, hogy én vagyok a profi tanár, vagy Mona a nagyon okos diák. A nagy gyakorlást Pete szakította félbe, aki leült mellénk kezében egy táblával.
- Van kedvetek sakkozni? - mondani akartam gyorsan, hogy igen, mert szerettem azt a játékot, jól megforgatta az egytekervényeimet, de válaszom előtt Pete felállt, és tovább akart állni.- Bár nem hiszem, hogy tudtok, bocs a zavarásért. - ez a mondat szívembe nyilallt. Tényleg ennyire logikátlannak és műveletlennek nézek ki?
- Mi az hogy nem tudunk? Én tudok sakkozni, sőt tudok is! Ha akarod tétre is mérkőzhetünk! – ajánlottam egy nagy hülyeséget, amit nem gondoltam át eléggé, csak a pillanat heve kapott el.
- Tétre? – nevetett Pete. - Nem akarlak rossz helyzetbe hozni.
- Félsz, hogy veszítesz, mi? – kérdeztem nagy magabiztossággal hangomban, hiba nem játszottam már vagy két éve.
- Nem félek én. – huppant le megint mellénk a fiú. - De akkor tétre? – kérdezte már ő is komolyan.
- Tétre! – válaszoltam.
- Akkor... ha én nyerek, vallj szerelmet Regának. – ebben a fiúban egy vörös hajú ördög bújt el! Egy ilyen tétet természetesen vissza kellett volna utasítanom, bármennyire bíztam magamban, de nem lehetett. Akkor biztosan én lettem volna a nyuszi, meg a félős, aki nem tudja eldönteni mit akar.
- Hajrá~! – „lelkendezett” Mona.
color=mediumvioletred]- Jó... de ha én nyerek, akkor azt mondod Regára, hogy Vén Szöszi. [/color]- próbáltam én is valami frappánsat kitalálni. Először átvillant az agyamon, hogy Atsunak kell szerelmet vallania, de jobban tiszteltem annál Atsuit, hogy egy ilyenbe belevonjam.
- Vén Szöszi? - nyelt egyet a fiú, de azért a táblát harckészre állította. A küzdelem véres volt, végig fej-fej mellett haladtunk, több sakkot is adtunk már egymásnak. A bábuk csak úgy fogytak a tábláról, mi pedig elrettentő elszántsággal folytattuk a harcot.
- Mi ez a hullaszag? – Mona megszólalt. Legalább fél óráig bírta csendben, de pont a legrosszabbkor szólt közbe. Éppen gyérül álltam.
- Vesztésre áll. - Pete nagyon örült a dolognak... én már kevésbé.
- Igen? Én nem értem a sakkot.... – akkor csitt, és menj kapálni!
- Akkor maradj csendben, mert nem tudok koncentrálni! – figyeltem feszülten a táblát, közben egy jó lépésen gondolkozva.
- Ajjaj Nati, ne légy ideges. – fugva, husztuzva, ütlelve ketve fogum ülni!
- Belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés! – oooh, hogy ne légy kegyül mogodnok!
- Fogjátok már be! – kezdtem tényleg ideges lenni, semmi kedvem nem volt még tovább rontani a helyzetet Regával.
- Tanulhatod a szöveged. Kíváncsi vagyok Rega-sama reagálására. – én nem!
- Hmm... – Mona meg hümmög... egyre jobb... aljas kis csaló, nem is velem van! Gyorsan léptem egyet, majd Pete jött, aki futójával egy szép mattot adott nekem.
- Sakk- matt. Nyertem azt hiszem. – ilyen nincs... a táblát lett vonla kedvem felborítani!
- A fenébe.... – hát igen Mona, szerintem is oda!- Nati, részvét... – gondolom mennyire részvét, tudom, hogy belül te is egy jót mosolyogsz! Az egyész világ ellenem van!
- NEEEEEEEEEEE!!!! Ilyen nincs.... – hamarabb vallottam volna szerelmet egy büdös lónak, mint Regának. Pete volt a megtestesült ördög...
color=olive]- Pedig még is van. [/color] – nevetett Pete. - És ezzel nyertem a fogadást is. - örül a fejed mi?! Ennyivel nem úszod meg te sátán!
- Nem... nem nem nem!!!! Nem akarooooooooom! – hisztiztem tovább a végeredmény miatt.
- Meg pörköljem? - csak velem van. - Vagy daraboljam?
- Mind a kettőt... - ez volt a legjobb ötlet, amit a nap folyamán csak hallhattam.
- Előtte még hagy élvezzem ki a nyereményem. - a halálra is fel van készülve, csak hogy engem lásson miközben szerelmet vallok Regának...
- Megbeszéltük! – remélem Monita ezt nekem szántad, és nem Petenek, mert ha neki, akkor befejeztem a tanítást!
- Malmozzunk! Abban száz százalék, hogy leverlek! És a fogadás itt is áll. – ajánlottam egy újabb játékot, amiben még senki sem vert le azelőtt.
- Duplán vallanál szerelmet neki? – jajj Mona, te buta! Egy után, kettő már semmi! Látszik, hogy nem volt még szerelmes a lány.
- Egy után, már bármit... - csak erre a mondatomra fel nehogy valamit kitaláljon Pete...
- Egy győzelem elég volt nekem, inkább kihagyom. – érezte a vesztét...
- Félsz hogy igazat mondott és jobb nálad? – köszönöm Mona a segítséget!
- Nem! Malomban tuti kikapsz tőlem! Most is csak mázlid volt... – próbáltam szépíteni a vereségemen. Nem sokkal nyert amúgy sem Pete.
- Mázli? Milyen gyenge kifogás. Ám legyen, játszunk még egyet. – leverem, és ő is égni fog!
- Na jó, nem mázli volt, zavartátok a beszéddel az aurám! – ekkora marhaságot is csak nekem sikerült kicsikarnom magamból.
- Egyre jobb. – szerintem is. Ha kellett volna még kifogás, tudtam volna mondani.- De akkor kezdjük. – mondta Pete, majd elszaladtam egy malomért és kezdtük a játékot.

Ahogy sejtettem, a titán mágus nem fogott ki rajtam.
- Neeeee! Ilyen nincs. Vesztettem. – verte fejt az asztalba vesztesünk.
- Igeeen! Nyertem! – nem csak én szívok! Nem csak én szívok!
- Adj egy öklöst! – mondta Mona öklét felém tartva, és én megadtam neki amit kért.
- De van egy gondom... – gondolkoztam el magamban. - szerelmet kell vallanom Regának. – majdnem sírtam a gondolattól is, de kitartottam!
- Vén Szöszi? – Pete már nagyon tudta a szövegét.
- Pontosan! – csak, hogy én milyen szöveggel fogok előállni pontosan, azt nem tudom még. Valami gyorssal, ütőssel és kevésbé életveszélyessel.
- Ja! Na hajrá! – ohh Mona, hogy neked is de jó lenne kitalálni valami nagyon profi feladatot! Biztos nem hajráznál így.
- Szerintem majd akkor menjünk ha felkészültünk a halálra, rendben Pete? – nem akartam már az út elején teljesen magamra haragítani a csoportvezetőt, ahogy szerintem Petenek sem állt ez a szándékában.
- Rendben. – amég beszélt felemelte a fejét a fiú, majd újra az asztalra helyezte, és vele együtt én is így tettem.
- Ez így unalmas skacok! Csináljunk már valami szórakoztatóbbat! – most úgy komolyan! Nem jutott eszébe inkább depressziózni velünk a sanyarú sorsunk miatt?
- Nekem ennyi épp elég volt, - nagyot óhajtott Pete.- de Nati itt van. - mintha rólam a jókedv sütne le a a sakkjátszma után... Vörös hajú barátunk nagy ívbe álmodott az egészre.
- Jön valaki fürödni? – kérdezte Mona, valószínűleg csak tőlem.
- Én mehetek is akár... – konkrétan több kedvem lett volna aludni, vagy csak olvasni, élvezni a nyugalmat békét ameddig lehet.
- Király! – Mona csak úgy le akarta kapni a pólóját Pete előtt, aki igaz aludt de ezt nem találtam a legjobb ötletnek.
- Héhéhééé! Mit csinálsz, ne vedd le csak úgy a pólódat!- szóltam rá a lányra.
- Van nálam két fürdőruha, az átvesszük, és utána mehet a fürdés.- igen. Én az ész, aki ha valamilyen ruhája nem lesz koszos vagy nem használta nem pakolja ki. Mikor Stragoval és Omival voltunk a „nyaraláson”, akkor a kisebb incidensek miatt nem volt lehetőségem arra, hogy ezt a két fürdőruhát használjam.
- Naa!!! Most méééér?!- nem tudtam elhinni, hogy tényleg ennyire nem ismeri a lány az illemszabályokat.
- Mert nem illik mindenki előtt csak úgy levetkőzni! Főleg nem fiú előtt...- más magyarázat erre nem volt. Közben Pete horkolt egyet, mire rámeredtem.
- Bár, ha Regát le vén szőkézi hamarosan lehet lány lesz... – ez gonosz volt tőlem, főleg hogy Rega már ősz volt... de Monának tetszett.
[color:f8ad=médiumvioletred]- Szóval Mona, a lényeg, hogy ne vedd le a pólód csak úgy mások előtt! – saját feladatomnak tartottam, hogy Monából egy igazi Blue Pegasusos hölgyet varázsoljak.
- Persze, persze – legyintett néhányat kezével. Azért reméltem, hogy felfogta amit mondtam.
- Ezt nem azért mondom, hogy kioktassalak, hanem mert az ilyet igencsak furcsa szemmel nézik a társadalomban. – féltem a lány azt hiszi, hogy csak azért mondom ezt az egészet, hogy magyarázhassak meg oktathassak valakit.
- Az a sok hülye szabály... mér is akarok én emberek közt lenni? – ettől a kérdéstől kissé felment bennem a pumpa. Tényleg, miért is nem akart továbbra is az erdőben vergődni, és táplálékért harcolni? Nem értettem...
Mona kezét megfogtam, majd odaadtam neki a fehér kétrészes fürdőruhám, amivel elküldtem öltözni. Közben én is átvedlettem a saját kis zöld fürdőruhámba, majd befoglaltuk a jacuzzit, és ott beszélgettünk tovább egy-két dologról. Miután úgy gondoltam eleget ázkolódtunk kimentem, megtörölköztem, és az út további részét végig aludtam. Álmomban megjelent Strago, és Omeron, bár Omi csak egy pillanatig. Pontosan nem emlékeztem a részletekre, mert álmomból csikorgás, és fékezés riasztott fel, az éjszaka közepén. Én gyorsan összekaptam minden holmimat, és kiindultam a kocsiból a többiek után. Az eső még mindig minket siratott, és szerintem még mindig zsémbes vezetőnk miatt, akibe persze én „nagyon szerelmes” voltam.

A koránkelésen már csak az időjárási viszonyok tudtak rontani. Nati nem győzött elrejtőzni a kósza vízcseppek elől esőkabátjával, melynek csuklyáját orráig húzta. Sajnos Nati túlbuzgóságának köszönhetően mi voltunk az elsők, akik odaértek. Nem. Ez nem igaz. Rega volt ott először, tehát mi csak az ezüstérmesek lettünk. Ezt a "meghitt" és "érzelmekkel túlfűtött" pillanatot mindhárman fejbiccentéssel le is rendeztük. Rega ruhája igen "jó" képet alkotott. Képzeljetek csak el egy őszülő, hajdan szőke férfit, fekete kabátban, alatta fekete nadrággal, fekete cipővel, és egy bazi nagy fekete kalappal! Ja! A cigit kifelejtettem. Az a kezében füstölög.
Épp gondolkozni kezdtem azon, vajon hoztam-e váltás ruhát, mert ami rajtam van, az legalább tíz liter vízzel van telve, mikor Petersen is betoppant.. Két lány jött még, akik ugye tegnap is ott voltak, mire Rega szája szóra nyílt:
- Bizonyára a kinézetetek miatt sír a természet! – persze, de főleg te rontasz a látványon. – Mozgás, nincs sok időnk! – szedjük a tempót! Egy tempó, két tempó és a többi.... - Apropó! A Flyer gyereknek volt pofája csalni ellenem kártyában. Jelenleg ki van kötözve a torony csúcsára, s eme elfoglaltsága miatt sajnálatos módon nem tud velünk tartani. - milyen remek időtöltés! Ilyen kedves dolgot is csak Regától vártam. Szegény lány ott csüngött a kötélen, ázott-fázott, közben valami fura jószágok is megkörnyékezték, amiket nehezére esett elzavarni. De most jobb otthagyni. Nem szeretném mellette végezni. Mindenki igyekezett tartani a tempót, ezzel is kerülve Rega haragját, aki kitudja mikor tolja elő a képét? A pályaudvaron Rega bizonyára rájött milyen siralmasan fest, mert beállt egy sötét sarokba, de tévedtem. Rega megállította a csordát, nehogy már kiderüljenek sötét titkai, amit egy hozzá hasonló fazonnal tárgyalt ki. "Undertaker" bácsi adott egy csomó cuccot szabónknak aki immáron azzal tért vissza. Jobban szemügyre véve, rajtam kívül nagyjából mindenki száraz volt, és Natin kívül mindenki csomagja elenyésző volt. Remek. Teljes az összkép!
- Na, csorda! Utánam! – tempónkat persze megint Rega diktálta. A legzavaróbb az volt az egészben, hogy az ő lába nagyjából kétszer hosszabb volt, mint akármelyikünké!
Persze a vonat tele volt emberekkel, mint általában. Elvileg ez itt a normális, én mégis úgy éreztem, hogy ez az egész azért van, hogy engem idegesítsenek. A többieket valahogy nem zavarta annyira a tömeg, mint egem, de én is kezdtem megnyugodni, mikor a vonat feneke felé haladva egyre kevesebb ember jött szembe. A népet jócskán elhagyva, egy elég takaros kis magánkocsiba érkeztünk. Csicsában már csak drága céhházunk tudta lekörözni, de minden eszméletlenül kényelmesnek tűnt. Ami csak kellhet, az volt a kocsiban. Lehet ide kéne inkább költöznöm?
- Élvezzétek ki, amíg lehet! – mondta a szabó, és hátsóját máris az egyik fotelban kezdte pihentetni.– Már nem sokáig leszünk ilyen jó körülmények között! - remek... Ha már mindenki leült, és hiper sebességgel elszaladtam a mosdóba, és átvedlettem valami szárazabb ruhába.
Nati valami újságot szándékozott olvasni mikor visszaértem, én meg marhára unatkoztam, úgyhogy először is fel s alá sétálva próbáltam érdekes elfoglaltságot találni, de nem ment. Inkább drága barátnőm mellé kuporodtam, hogy ezzel is teljen az idő.
- Mit olvasol? – kíváncsiskodtam
- Éppen a Heti Mágust. – nézett vissza a magazinba.
- És mit ír? – próbáltam én is úgy tenni, mintha értenék is belőle valamit, bár ugye ez nem volt igaz.
- Hmm... ez így nem lesz jó, hogy mindig én olvasom fel neked. Nem akarsz megtanulni írni, meg olvasni? – ó... tán csak nem?
- De megakarok már mióta! De sosem értél rá segíteni! – durcáskodtam, szerintem jogosan.
- Bocsiiii! De akkor most nekikezdünk! - mondta, aztán a fene se tudja honnan, előkapott egy füzetet, meg egy tollat. A lapok tele voltak firkálva mindenfélével, pár több soron is áthúzva. - Öööö... mindjárt kitalálom hogy kezdjünk neki... – gőzöm sem volt, hogy lehet megtanulni olvasni, de reméltem, Natinak valahogy sikerül belém vernie, így hát kíváncsian pislogtam rá, mihez is kezd.
- M... O... N... A... - kezdte kapásból a nevemmel, majd felírta mellé a többiekét is. Hmm mintha...
- Akkor az én nevemnek az a vége, mint a tiéd eleje? – észrevehetően meglepődött ezen az egyszerű megállapításon is. Ennyire hülyének nézne?
- Nézd már, teljesen értelmes vagy! – öltött nyelvet, de nem értem rá vele foglalkozni. Annyira próbáltam memorizálni azokat a hülye betűket, hogy az a csöppnyi humorérzékem is elszállt. Később persze rájöttem, hogy ez sem fenékig tejfel, csak kb a derekáig, mert ez a lány valami fura betűsort mutogatott, amit szerinte ABC-nem neveznek. De hogy abban mennyi betű van! Legalább... legalább... nem is tudom.. sok > A már sajgó halántékomat dörzsölgettem mikor Nati kijelentette, hogy mára vége, és ennek hallatán a nagy lelkesedésben el is aludtam, amint testem vízszintes helyzetbe kerül az egyik kanapén.
Nem aludhattam túl sokáig, mert ezek állandóan veszekedtek. Legutóbb is erre a mondatra ébredtem:
- És még nyalni is van pofád? – hallottam Rega szokásos csípős hangját - Mondjuk még szép, hogy én vagyok. Hogy néznél ki, ha nem én varrnám a ruháidat? – Nati sértődöttnek tűnve felém vonult, megfogta a kezem és elrángatott magával. Szerencséjére, mint később kiderült enni vitt, a büfékocsiba. Telepakolt tányéromról vagy háromszor eltüntettem az elém tett ételt, mire Nati az elsővel végzett. Ez a kis gonosz ezt biztos arra használta, hogy elfelejtsem, miszerint ma nem lesz több tanulás, ugyanis már megint olvastatott. Bár ezzel még mindig kevesebb bajom volt, mint az írással. A betűk lemásolása nem volt olyan könnyű feladat. Akárhogy is, tanóránkat Peet szakította félbe.
- Van kedvetek sakkozni? - tartott a kezében egy pepita táblát .- Bár nem hiszem, hogy tudtok, bocs a zavarásért. - ez most sértés, vagy nyilvánvaló hogy nem tudunk?
- Mi az hogy nem tudunk?- ó, tehát sértés - Én tudok sakkozni, sőt tudok is! Ha akarod tétre is mérkőzhetünk!
- Tétre? – nevetett Pete. - Nem akarlak rossz helyzetbe hozni.
- Félsz, hogy veszítesz, mi? – kérdezte Nati magabiztosan.
- Nem félek én. – huppant le megint mellénk a fiú. - De akkor tétre? – mintha felcsillant volna a szeme.
- Tétre! – vágta rá.
- Akkor... ha én nyerek, vallj szerelmet Regának. – júújjjj ennek kampec. Ha ez a bolond meg belemegy... Na de mégis csak verseny...
- Hajrá~! – mondtam nem valami érzelem dúsan. Hogy ezek a betűk milyen fárasztóak!
- Jó... de ha én nyerek, akkor azt mondod Regára, hogy Vén Szöszi. - na akkor most melyikük is járt roszabbul?
- Vén Szöszi? - tette fel a táblát az asztalra, egy hangos nyelés kíséretében.
"Játék" címszó alatt, valami végtelenül unalmas dongot csináltak. Ide-oda pakolászták a bábúkat, amiben nem sok logikát láttam, néha le is vettek párat, de mind ez nagyon sok időbe telt, én meg halálra untam magam. Persze ezt is hangosan a tudtukra kellett adnom.
- Mi ez a hullaszag? – kérdeztem cinikusan.
- Vesztésre áll. - vigyorgott Pete.
- Igen? Én nem értem a sakkot.... – Natit szemmel láthatóan zavartuk.
- Akkor maradj csendben, mert nem tudok koncentrálni! – na meg füllel hallhatóan.
- Ajjaj Nati, ne légy ideges. – szította tovább a dolgot Peet.
- Belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés! – mert megfulladnia sem kéne.
- Fogjátok már be! – kiálltott fel, szegény elég dühös volt, de ez most valahogy jól esett.
- Tanulhatod a szöveged. Kíváncsi vagyok Rega-sama reagálására. - hogy mi milyen szemetek vagyunk....
- Hmm... – Nati odakapott az egyik bábúért, odébb tette aztán Pete jött és vigyor terült szét az arcán.
- Sakk- matt. - sakk.... mi? - Nyertem azt hiszem. – világos.
- Afenébe.... – erős flegmafaktor - Nati, részvét... - sajnos nem vittem ebbe sem túl sok érzelmet.
- NEEEEEEEEEEE!!!! Ilyen nincs....
- Pedig még is van. – nevetett Pete. - És ezzel nyertem a fogadást is.
- Nem... nem nem nem!!!! Nem akarooooooooom! – siránkozott tovább.
- Meg pörköljem? - érdeklődtem meg társamtól. - Vagy daraboljam? - na melyik? Most mindkettőhöz volt kedvem.
- Mind a kettőt... - király!
- Előtte még hagy élvezzem ki a nyereményem. - júúújjj még sem úsztad meg haver.
- Megbeszéltük! – válaszoltam még közben Natinak.
- Malmozzunk! Abban száz százalék, hogy leverlek! És a fogadás itt is áll. – az megint valami unalmas izé?
- Duplán vallanál szerelmet neki? - értetlenkedtem.
- Egy után, már bármit... - aha, értem.
- Egy győzelem elég volt nekem, inkább kihagyom. – az összes hímnemű ilyen mentalitással rendelkezhet?
- Félsz hogy igazat mondott és jobb nálad? – próbáltam erősíteni Nati oldalát.
- Nem! Malomban tuti kikapsz tőlem! Most is csak mázlid volt...
- Mázli? Milyen gyenge kifogás. Ám legyen, játszunk még egyet. – leverem, és ő is égni fog!
- Na jó, nem mázli volt, zavartátok a beszéddel az aurám! – az aurád?
- Egyre jobb. De akkor kezdjük.


[holnap színezem és javítom (bocsi a késésért és az összecsapott munkáért, igyekszem, hogy többet ne forduljon elő)]

Ez a nap más volt, mint a többi, és ezt én is jól tudtam, csak egyetlen problémával küszködött a nem odafigyelő elmém: miért volt ez más? Ebben segítettek páran később, de ezelőtt még történt olyasmi is, ami, szerintem, említésre méltó.
A legfontosabb ezek közül az volt, hogy valami rettentően hiányzott az életemből, ami csak nem rég került oda bele, és most döbbentem rá, mennyire kevésszer volt szerencsém hozzá: Nati. Igen, megigéző alakja képtelen kisétálni a fejemből, ott áll, néz ártatlan szemeivel, majd a legelső kisállat feltűnésével le is veszi rólam azokat, hogy szerencsétlen állatra rávesse magát egy "De édes!" felkiáltással. Kicsit összevontam, majd felhúztam az egyik szemöldököm. A lány felém nyújtja a felismerhetetlen állatot, majd megkérdi tőlem, hogy nem édes e. Erre mit lehetne válaszolni, de, az, de mivel ez az én fantáziálgatásom, ezért kérlek, engedd most el szegény állatot, van neki épp elég baja nélküled is, gyere közelebb, és kezdjél megszabadulni szép ruháidtól.
Bezony, így üldögéltem a bárpultnál, egy nevenincs itókával magam előtt, azzal a szent meggyőződéssel, hogy én ma semmiféle hasznos dologgal sem fogom boldogítani az emberiséget, amikor egy kéz úszott be perifériás látásomba. Jól megnéztem magamnak ezt a kezet: vastag volt, szőrös, és felettébb illetlen, ugyanis úgy hatolt bele privát szférámba, mintha az ott sem lett volna. Tulajdonképpen nem volt ott, ez csak egy ilyen érzés, nemde? Nos, ez a kéz tehát behatolt, megragadt, és olyan erővel rántott meg, hogy a levegőben találtam magam, alig bírtam felfogni és feldolgozni, mi történik, máris kedves mesterem szobájában találtam magam, három másik individuummal egyetemben. Ezek az egyének rendkívül jól néztek ki, és rendkívül teltek voltak. Mondhatnám azt, hogy mily meglepő, de nem volt az. Ez a Blue Pegasus, és Fiore; itt nincs olyan, hogy váratlan, szokatlan, meglepő.
Az információközlésnek a legprimitívebb változatát választotta a mester: Rega, küldetés, menjetek, szekrény, rúgás, puff. Mire felébredtem a váratlan események halmazának tömegétől, egy jó illatú sárkupac közepén találtam magam, amit megosztottam a három céhtársammal.
- Milyen szép is, hogy együtt van a csapat! És én még azt hittem unatkozni fogok, de már látom, hogy megérte eljönni! No de mozgás! Nem érünk rá egész nap! - Ez Rega, semmi kétség, és felettébb örül annak, hogy megérkeztünk. Egy alsónemű nézett szembe velem, és rendkívül morcos hangulatban volt, amit a mögötte rejtőzködő orgánum kirajzolódó, és megránduló vizuális hatása szándékozott megerősíteni. Pislogtam egyet, hogy értem én a problémát, de aligha tudnám könnyebbé tenni a helyzetét. Viszont puha dolgokra estem, ez volt a következő elem, mely beúszott a tudatalattimba, és láttam, hogy a fogadóbizottság, Regán kívül, alattunk hever. Gyorsan össze voltam kénytelen szedni magam, mert még a végén társaink annyira belesüppednek a lápvidék talajába, hogy még egy édes béka sem tudná őket kiszedni onnan.
Mikor már mindenki állt, szemrevételezéssel gyűjtöttem össze az információt társaimról, hogy kikkel kell majd egy, látszólag nagy adag időt majd eltöltenem. Atsui, Petersen, Manet, ja, nem, izé, ööö, hogy is hívták? Valamiért nem akar beugrani, no, mindegy. Nati…. Nati?! Igen, megérte eljönni, Rega, és a három vadember, akikkel együtt passzíroztuk a másik négyet a természeti adottságba.
- Uram isten céhtársak hullanak az égből! - Natikának nem sikerült az esszenciális problémát leszűrnie az utóbbi egy percben lezajlott eseményekből, mert látszólag nem zavarta, hogy tiszta sár lett szépséges ruházata, ami meglepő, hisz erre meglehetősen allergiás volt.
- Legközelebb a célállomás kicsit jobban is be lehetett volna mérni. - Regát látszólag nem hatotta meg az újfiú problémázása, vagyis az én problémázásom, mert szó nélkül haladt valamerre, és nem igazán mutatott hajlandóságot arra, hogy tudassa kicsiny csapatunk újdonsült tagjait az utazás céljáról. - Üdvözletem az egybegyűlteknek, valaki fel tud minket világosítani, eseménydús utunk miértjéről? - Remélhetőleg valaki, legrosszabb esetben kedvesem, talán segíteni tud ennek a problémának az áthidalásában.
- Stragooo! - Most lenne az idő, hogy eldöntsed, örülsz e nekem, vagy sem, mert ez így felettébb összezavaró - Christinát kell megkeresnünk. Mármint a prototípust. - Christina, Christina… az meg mi a halál? Egy női név, evvel én is tisztában vagyok, de egy személy, egy tárgy, egy jármű? Gondolom az utóbbiakból a valamelyik, mert személyt aligha lehetne prototípusnak nevezni, vagy csak szerelmem szívott olyan virágport, amitől agytekervényei megint hét felé merednek.
- Eltűűnt?! - Az egyik utazótárs látszólag most ébredt fel, ami nem kis teljesítmény, ha a körülményeket tekintjük. Ezek szerint a céh tulajdonában volt ez a „Christina” és valaki ellopta. Akkor a feladat felettébb egyszerű volt: meg kellett keresni, és mivel úgy tűnt, Rega ismeri az utat, nem volt mit tenni, követne kellett. Egyszerű nemde?
- Hát, ha meg lenne, nem keresnénk. - Ne mond, hogy nem esett jól párnául szolgálni nekünk? Ejj, ejj Petersen, és én még azt hittem, a türelmed végtelen.
- És ötlet, hogy merre van? - A következő útitárs is megszólalt, Naomi volt, ha jól emlékszem. Az előbbi hozzászóló Arlene lehetett, a harmadikat meg csak hallásból ismertem, talán Ai volt a nevének valamelyik része.
- Hát... Itt nincs. - A szemfüles. És én még reméltem, hogy valami érdekesnek tűnő felfedezéssel fog minket megörvendeztetni, de nem. Mintha, mintha olyan stílusa lenne, mint nekem. Volt azért hova fejlődni.
- Arra. Vagy arra. Szóval nem tudni. De ti hogy kerültetek ide? - Ezért szeretem én ezt a bolondot. Legalább jobbkedvre deríti néha az ember. Néha meg a falra kergeti, de jelenesetben nem találtam irritálónak lököttségét. Persze lehet, hogy a többiek nem osztoztak a véleményemen.
- Mi a szekrényen át. - Közölte Arlene, hasonló jókedvvel, mint Petersen.
- Szekrény? Volt benne sok ruha? - Megint kezdődik a szópárbaj, szerencsére a messziben pontként tűnő Rega egy füttyszóval berekesztette a kialakuló konfliktushelyzetet, és mindenki utána iramodott. Én is, bár igyekeztem lemaradni, és mikor utolsóak voltunk a sorban, csomót kötöttem az én és szerelmem kezére, hadd érezzem közelségét, amit még mindig nem igazán sikerült megszokni.

Amint össze állt a kis csapat a zuhogó eső árnya alatt potty, néhány nehezebb súly az égből le is érkezett reánk. A ruhám csupa sár lett, de tudtam hogy ez be fog következni így a felesleges hisztériát elkerültem, anélkül is lesz elég bajom Regával. Még ha most panaszkodnék is az lenne a végem itt. A súlyok melyek ránk nehezedtek ezzel megfájdítva hátunkat, nem mellesleg azt az érzetet keltve hogy öregszünk, lassan lekászálódott rólunk.
- Milyen szép is, hogy együtt van a csapat! És én még azt hittem unatkozni fogok, de már látom, hogy megérte eljönni! No de mozgás! Nem érünk rá egész nap! – könnyű neked öregem te kimaradtál a hering buliból, és a derékfájásból! Bár Rega korát elnézve nem csodáltam volna ha ízületi problémákkal harcol... na szóval drága súlyaink végleg elhagytak minket és nem voltak ők mások mint a céhtársaink!
- Uram isten céhtársak hullanak az égből! – állapítottam meg ama nagyszerű tényt mely az időjárásban a szakadó eső mellett bekövetkezett. Mit volt mit tenni fel kellett fogni, hogy mára már a meteorológusok sem tudnak semmi biztosat mondani. Legalábbis azt, hogy emberek hullanak a Blue Pegasusból errefelé egyik időjós sem mondta. Amatőrök.
- Legközelebb a célállomás kicsit jobban is be lehetett volna mérni. – fordult kissé durcásan Rega felé Strago. Pedig ő még jól járt, puhára esett! Bezzeg mi, akik alulra kerültünk. Főleg, hogy nekem sikerült kifognom a felettébb csontos Naomi barátnőmet akinek csak a keblei puhák, de ő könyökkel esett a hasamra. Köszönöm barátnőm, ez jól esett. Vagyis te jól estél. - Üdvözletem az egybegyűlteknek, valaki fel tud minket világosítani, eseménydús utunk miértjéről? – és jöttek a hívők hogy mi mutassuk nekik az utat arra amerre a fény gyúlik, és az örök boldogság leledzik.
[color=violet]- Stragooo! –[color=violet] igen. Nagy nehezen szőkeségemnek is leesett, hogy Strago itt van, és ez nekem nem a legpompásabb. Ezt hangnemem is mutatta. Itt van a szerelmem, nekem meg egy nagyon hülye fogadás miatt szerelmet kell vallanom Regának. Na most éreztem igazán hogy milyen amikor két ellentétes érzés harcol valakiben. De a kérdésre válaszolni kell! - Christinát kell megkeresnünk. Mármint a prototípust. – igaz, még a mostanit sem nagyon láttam, de Liztől hallottam róla, bár abban nem voltam biztos, hogy mindenki így volt vele.
- Eltűűnt?! – jajj Arlene! Gratulálni tudtam csak a nagyszerű felfedezéshez. Valószínűleg nem azért keressük azt a gépjárművet mert eltűnt, hanem mert nincs jobb dolgunk a szakadó esőben a mocsár között miközben még négyen ránk is estek.
- Hát, ha meg lenne, nem keresnénk. – mondta Arlenenek a fiú, aki látszólag szintén nem volt boldog a kényelmetlen fogadtatástól.
- És ötlet, hogy merre van? – nem hittem volna, hogy Naomi lesz az, aki értelmes dolgot is kérdez. Hát kérlek szépen leányom értelmes kérdés, értelmetlen választ szül. Legalábbis tőlem csak azt.
- Hát... Itt nincs. – hohó Pete, a humorkodásba én akartam bele kezdeni először. Te kis csalfa!
- Arra. Vagy arra. – mutogattam mindenfele. - Szóval nem tudni. De ti hogy kerültetek ide? – kérdeztem rá egy nagyon rejtélyes tényre. Addig oké, hogy hopp a fejünkre estek, de ezt is valahogy véghez kellett vinniük.
- Mi a szekrényen át. – mondta, mintha ez egy mindennapos dolog lenne, hogy valaki csak úgy a szekrényen keresztül közlekedik mit sem törődve az utcákkal. Csak hopp be a szekrénybe aztán úti cél bemérve és ott is landol. Jobb esetben még puhára is esik mint a céhtársak.
- Szekrény? Volt benne sok ruha? – kérdeztem viccelődve a többieket hátha veszik a humort. De ekkor a csevegésnek vége szakadt mivel Rega megindult, és egy fütyülést is hallatott, majd utána az egész csorda. Most már négy új taggal vágtunk neki az útnak. Naomi Arlene , kedvesem Strago, és talán... nem tudtam kitalálni ki lehet a negyedik új tagunk. A csoport haladt előre, mi pedig Stragoval kéz a kézben követtük a sereget utolsóként. Fejemben végig az járt, hogy nekem szerelmet kell vallanom Regának. Szerelmem közelsége segített egy ördögi tervet kieszelni -vagy nem az ő közelsége - miszerint majd elszedem Monával Pete ruháit, és ameddig majd Mona lefoglalja a fiút én szerelmet vallok mint céhtársam. Tökéletes, hibátlan.

Nagy kómásan kikecmeregtem az ágyból és igyekeztem beazonosítani mennyi az idő, valamint a többiek merre vannak. Furcsa mód senki és semmi nem tartózkodott rajtam kívül, illetve Harun kívül a házban. Ráérősen kicsoszogtam a konyhába és egy vajjal megkent kenyeret tornáztam le a gyomromba reggeli, vagy netalántán már ebéd gyanánt. Összepakoltam magam után, majd felöltöztem, és Haruval a hátamon a céh felé vettem az irányt. A Nap már magasan járt, gyanítottam, délkörül járt az idő, és az eleinte sietős lépéseim visszafojtottam lassú andalgássá. Nagyokat szippantottam a langyos levegőből, és élveztem az arcomon a Nap masszírozó sugarait. Harut is elővettem a táska sötétjéből, és tovább szédelegtem a céh irányába. Kisvártatva átléptem a küszöböt és a nyüzsgő asztalok között átvergődve a pult felé ballagtam.
- Szia! – húztam meg az ott ücsörgő Arlene haját üdvözlésképp, de választ nem kaptam, mert Bob mester intésére az irodájába meneteltünk egy másik lány, valamint egy fiú társaságában. A mester elhadart valamit egy bizonyos Rega nevezetű illetőről és annak küldetéséről. Kapkodva beinvitált minket egy sötét, szűk szekrénybe, majd a következő másodpercben egy emberkupac tetején landoltunk. A hirtelen rámtörő paranoiás érzés miatt, miszerint kint van a hátsóm, a szoknyámhoz kaptam- tényleg kint volt-, és visszaigazítottam azt eredeti helyére.
- Milyen szép is, hogy együtt van a csapat. És én még azt hittem unatkozni fogok, de már látom, hogy megérte eljönni! No de mozgás, nem érünk rá egész nap! – sürgetett minket egy ősz hajú férfi, aki valószínűleg Rega lehetett. Nyöszörögve lemásztam az esésünk tompítását segítő kupacról, és Harut, valamint társaim épségét vettem szemügyre. Ahogy elnéztem, mindenki élt és virult, a morcosságot leszámítva az összepasszírozás miatt.
- Uram isten, céhtársak hullanak az égből! – csengett az ismerős hang a sok, csak látásból ismert fiatalok közt, ami nem másé volt, mint Natié.
- Legközelebb a célállomást kicsit jobban is be lehetett volna mérni. – bosszankodott a srác, de Rega rá se hederített, csak lépdelt tovább a sáros úton. – Üdvözletem az egybegyűlteknek, valaki fel tud minket világosítani, eseménydús utunk miértjéről? – fogalmazott úriemberként, amire én képtelen lettem volna, noha régen én is úgy beszéltem.
- Stragooo! – visított fel Nati boldogan. Stargo? Strago? AZ a Strago?! Néztem kettejüket, és szembesültem a ténnyel, hogy igen, a fiatalember Nati kedvese. – Christinát kell megkeresnünk. Mármint a prototípust. – értetlenkedve hallgattam a lány magyarázatát, de fogalmam sem volt arról mi lehet az a Christina, de a prototípusból következtetve nem ember. Bár nem régóta voltam a céh tagja, igazán mesélhettek volna valamit arról a Christináról…
~ Lehet, hogy egy nagy csoki adagoló masina? Vagy esetleg egy csoki ÉS fagyi adagoló? ~ táncikoltam a képzeletem szülte réten, sok csokival a kezemben.
- Eltűűnt? – ért hidegzuhanyként Arlene felcsattanó hangja. Összehúztam a szemöldököm, hogy drága barátnémnak csak akkor esett le a dolog.
- Hát, ha meglenne, nem keresnénk. – a vörös hajú fiúnál a pont.
- És ötlet, hogy merre van? – kíséreltem meg beszállni a beszélgetésbe egy értelmes kérdéssel, ami meglepetésemre tényleg egész értelmesre sikeredett.
- Hát… itt nincs. – a nap észrevétele.
- Arra. Vagy arra. Szóval nem tudni. – na, igen, ilyen értelmes választ vártam Natitól. - De ti hogy kerültetek ide? - visszagondoltam a szekrényre, majd a zuhanásra, és szólásra nyitottam a számat.
- Mi a szekrényen át. – előzött meg Arlene a válasszal, mire helyeslően bólintottam.
- Szekrény? Volt benne ruha? – a fájdalmat elkerülve nem vettem fel a poént, és a csapattal együtt Rega után indultam. A gerlepár lemaradt mögöttünk; hátra se mertem nézni, nehogy rossz dolgokat lássak. A szinte kihalt kisváros csendjét az egyre közeledő, hangosabban szóló muzsika töltötte be, ami egy kocsmából áradt. Rega határozott lépésekkel a mulató felé indult.

Reggel hamar elmentem otthonról. A céh felé lassú léptekkel haladtam, és azon törtem a fejem, hogy vajon mit felejtettem el, amit nem szabadott volna, de a világért sem akart eszembe jutni. Ezért inkább úgy döntöttem nem foglalkozom vele. Mikor beléptem az ajtón körbekémleltem, hátha megpillantom Nati vigyorát, de nem így lett. Számomra senki ismerős se volt itt Liz-en kívül, de ő látszólag el volt foglalva. Így hát leültem egy asztalhoz, fejemet az asztallapra hajtottam, és hagytam hogy elnyomjon az álom.
- Áú- szisszentem fel,amikor valaki meghúzta a hajamat. Nem kellett hátranéznem hogy tudjam hogy ez az illető Naomi. Sajnos a megszidás elmaradt, mert Bob mester magához intett minket. Az iroda ajtaját elé érve kicsit megtorpantam, beszélgetés hallatszott ki bentről. Kisebb tétovázás után Nao bekopogott, majd benyitott. Legnagyobb meglepetésemre egy egész kis csapat állt bent az irodában. Többet közt itt volt Nati kedvese, Strago és egy számomra még ismeretlen lányka is. Bob mester elgondolkozva ült az asztalánál, arcát kezével támasztotta. Úgy nézett ki mintha valami komoly teher nyomná a vállát, és bele akarná passzírozni az íróasztalba. Kaptunk egy extra rövid ismertetést : „Mindannyian elmentek küldetésre Rega-val!” , majd beküldött mindannyiunkat egy szekrénybe, aminek okát egy másodperc múlva már értettem. Ugyanis egy szempillantás alatt társaink mellett, vagyis jobban mondva társainkon termettünk. Arcom a sáros földdel, lábam pedig valamelyik nyöszörgő társunkkal került közeli kapcsolatba.
- Milyen szép is, hogy együtt van a csapat! És én még azt hittem unatkozni fogok, de már látom, hogy megérte eljönni!– mondta kárörvendően az egyetlen ember, akit nem tarolt el az érkező banda.– No de mozgás! Nem érünk rá egész nap! - mondta a férfi. ~ Látásból sem ismerem, őszes haja van, és mintha nem lennénk neki túlzottan szimpatikusak..ő lenne Rega?! ~
- Uram isten, céhtársak hullanak az égből! - Nati?Natiii! Hát itt vagy, ó te cudar, nem csináltál nekem reggelit.
- Legközelebb a célállomást kicsit jobban is be lehetett volna mérni. Üdvözletem az egybegyűlteknek, valaki fel tud minket világosítani eseménydús utunk miértjéről? - tette fel igen kacifántos módon a legjobb kérdést Strago. Hiszen a küldetés elvégzéséhez nem ártana tudni hogy mit is kell csinálni, és miért.
- Stragooo! Christinát kell megkeresnünk. Mármint a prototípust.  - mondta szerelem ittasan kedves barátném. Christina? Mintha már mondott volna róla Nati egy-két szót. Valami hogyishívják, ami mozog. Á,mindegy is, a többiek úgy is tudják mizéke is ez az izéke.
- Eltűnt?! - esett le a tantusz. Jó, ennél idétlenebb kérdést nem tehettem volna fel, de mikor előbb beszélek és csak aztán gondolkozom mindig ez van.
- Hát, ha meglenne, nem keresnénk. – hú de ismerős hang. ÁÁ, szóval a kis perverz humor herold barátom is itten van.
- És ötlet, hogy merre van? – kérdezett minket Nao.
- Hát… itt nincs. 
- Ez aztán a remek megállapítás.. Miből jöttél rá?! - jegyeztem meg halkan.
- Arra. Vagy arra. Szóval nem tudni. – mutogatott magabiztosan mindenfelé a kisasszony- De ti hogy kerültetek ide?
- Mi a szekrényen át. – mondtam , tudván hogy Nati már hozzászokott az egyszerű és lehetetlen válaszaimhoz.
- Szekrény? Volt benne ruha? – hát ha azt vesszük hogy mi is a szekrényben voltunk, és rajtunk volt, akkor igen, volt benne ruha. Kis csapatunk felkerekedett, és élen Rega-val, elindultunk az éjszakába. Nati szava járásával élve a kisváros jellemzője a síri csönd és hullaszag. Pár percnyi séta után muzsikaszó ütötte meg fülünket. Vezetőnk gyors tempóban a hang forrása felé indult, ami nem volt más, mint egy kocsma.

(Elnézést a késlekedésért, többet nem fordul elő!)

Leballagtunk a kocsiról a még mindig szakadó esőbe és mindenki megindult Rega után. A szél is fújdogált, olykor egyenesen az arcunkba terelve az esőcseppeket. Egy kicsit máshogy képzeltem ezt az utazást... Például nem is számítottam a luxus vonatra, vagy arra, hogy itt majd a térdig érő sárban kell tovább mennünk, egy meglehetősen kihalt vidékre.
- Cathrine biztos örülne ennek az időjárásnak. – kezdte emlegetni Peet az engem jelenleg legjobban irritáló személyt.
Pár lépéssel később Pete rám nézett, nyilván "gőzölgő" fejem vonta magamra a figyelmét, amit nehezen leplezhető utálatom váltott ki.
- Különben meg ki ez a Cathrine? Folyton körülötted legyeskedik és le se száll rólad. – bukott ki belőlem a szó, igen csak emelt hangon, és sértő hangnemben.
- Ilyenekre figyelsz? – nézett rám meglepetten – Egyébként az unokatestvérem.
Unoka... testvér? Az meg mégis mi a fene? Most vagy az unokája, amit kétlek, vagy testvére. Hogy lehet ezt össze kombinálni? Lányos zavaromban gyorsan mentegetőzni kezdtem.
- Ilyenekre. Meg egyebekre, mint például… például… nos, semmi nem jut az eszembe.
- Én kérek elnézést, ha zavar téged. - mosolygott bénaságomon. Zavaró...
- Zavar! – jelentettem ki, de rájöttem, hogy nem is arra válaszoltam, amire ő várta, ugyanis épp azzal volt bajom, hogy hirtelen zavaromon ilyen jót mosolygott – Azért elfogadom a bocsánatkérésed, de igazán tájékoztathattál volna. – mondtam már inkább a Cathrine-es témára visszatérve.
Rém hosszú párbeszédünk nagyjából itt ért véget s ez után már némán követtük a "csordát". A szakadó víztömeg miatt enyhén elmosódtak az állomás(ka) körvonalai, de az így is nyilvánvaló volt, hogy eléggé lakatlan. Mikor közelebb értünk vettem észre egy férfit, aki az egyik padon szúnyókált.
- Igen? Értem! Biztos vagy benne Bob? – bolondult meg Rega - Tudod, hogy utálom őket! Rendben, ha te így látod jónak, ám legyen! - mindig tudtam, hogy valami nem stimmel a szabóval, de ezt még én sem vártam volna.
- Figyelem Csorda! – kiáltott oda hozzánk – Mivel megfogyatkozott csapatunk, ezért Bob úgy látta jónak, hogy egészítsük ki sorainkat. Új társaink bármelyik pillanatban megérkezhetnek, ezért arra kérlek titeket, hogy legyetek segítségükre. Köszönöm! – mondta, s fejünk felett fényes mágikus körök jelentek meg. Mikor a varázslat kiteljesedett, a körök megnyíltak és jajveszékelő emberek kezdtek lefelé zuhanni.
Mivel irányt váltani nem tudtak, vagy nem is akartak, nekünk pedig nem volt elég időnk odébb menni, ránk estek mindannyian.
Esésük nem volt ép kellemes, engem két valaki el is talált részlegesen, de ez is épp elég volt ahhoz hogy belefejeljek a sárba. Mikor lekászálódtak rólam, még egy "bocsánatot" sem kaptam, nem hogy segítséget. Enyhén gőzölgő arcomat kiemeltem a sárból, s már a száraz port törölgettem le róla, ami a höhatásra keletkezett.
- Milyen szép is, hogy együtt van a csapat! – röhögött rajtunk, a sáros társaságon – És én még azt hittem unatkozni fogok, de már látom, hogy megérte eljönni! No de mozgás! Nem érünk rá egész nap! - könnyen beszél az egyetlen száraz ember...
- Uram isten, céhtársak hullanak az égből! - kiáltott fel Nati. Áhááá! Szóval céhtársak. Akkor lesz elég időm piszkálni őket emiatt.
- Legközelebb a célállomást kicsit jobban is be lehetett volna mérni. Üdvözletem az egybegyűlteknek, valaki fel tud minket világosítani eseménydús utunk miértjéről? - Jéé, itt van Rőtszakáll is! De vajon ő mit keres itt?
- Stragooo! Christinát kell megkeresnünk. Mármint a prototípust. - világosította fel Nati az érkezőket. Most komolyan... Ezek úgy jönnek ide, hogy az égadta világon semmiről nem tudnak?
- Eltűnt?! - Jó reggel Jolán! Felébredtél? Nem is láttam ,hogy Arlene is megérkezett.
- Hát, ha meglenne, nem keresnénk. – mondta Peet, akit nem fárasztott annyira Arlene butasága.
- És ötlet, hogy merre van? – hangzott fel Naomi ismerős hangja is.
- Hát… itt nincs. - nyilván.
- Ez aztán a remek megállapítás.. Miből jöttél rá?! - pedig az előbb még ő tűnt ugyan ilyen ostobának.
- Arra. Vagy arra. Szóval nem tudni. – mutogatott Nati össze-vissza - De ti hogy kerültetek ide? ~ Hát nem láttad a saját szemeddel, hogy leestek az égből?!
- Mi a szekrényen át. – ettől rosszabbat még nem hallottam.
- Szekrény? Volt benne ruha? – kijelentésének hatására akarva akaratlanul is fejbevágtam magam. Hogy lehet ilyet kérdezni? Vagy neki ennyire természetes, hogy az emberek csak úgy egy szekrényből ide hopponálnak? Mi az a hopponálni? Na mindegy... felesleges ezen gondolkodnom.
Az egész bagázs tovább haladt Rega után aa már elég sötét ég alatt. Lassacskán a hely kezdett hasonlítani egy településre, bár életnek kevés jelét láttuk. Nati szerint a kisváros jellemzője a síri csönd és hullaszag. Ezt most igen találónak találtam. Néhány méter megtétele után zeneszó szállt felénk, s Rega máris abba az irányba vezetett minket . Vezetőnk gyors léptekkel a hang felé indult, melynek forrását egy kocsma falai rejtették.

- Figyelem Csorda! Információt kell szereznünk, erre a legalkalmasabb az ivó! Bemegyünk, de azt akarom, hogy legyetek készenlétben, mert ez egy veszélyes környék! Megígértem az Öreg Bobnak, hogy egyben visszaviszlek titeket, amihez tartani is fogom magam, de ha csak egy ujjamat is meg kell mozdítanom valakiért, mert esetlegesen bajba került, az számíthat rá, hogy a céhben annyi lesz a vidám, mosolygós napjainak! – Milyen... kedves, atyai, gyámkodó. Ebben a céhben, ami tele a szerelemmel, mókával, békével és a kétes nemi orientáltságú férfiakkal, meglehetősen fekete bárányként tűnik fel. Biztos van rá oka, miért nem kedveli ennyire a társaságunkat, vagy nála ez a szeretet kifejezése, nem tudom, de, ha nem akarja, hogy félreértsék, akkor nem kellene így megfogalmaznia mondanivalóját.
- Én kevésbé ismerem Regát, mint te, úgyhogy egy felvilágosítást kérnék: miért ilyen szőrös szívű? - Kérdezem a mellettem lépkedő csodálatos lánytól.
- Sajnos erre én sem tudok választ adni, inkább nem beszélek vele, így nem is tudok róla semmit. - Szóval itt sem teljesen olyan a helyzet, mint az elhíresült Fairy Taliben, ahol mindenki ismer mindenkit, és a családi hangulat jeleként folyton szétvernek valamit, jobb híján a saját céhházukat.
- Akkor mindegy, de furcsa, az biztos. - Hagytam rá.
- Van olyan ebben a céhben aki nem furcsa? - Jött az elmés kérdés Nati szájából. Kénytelen voltam igazat adni neki.
- És tényleg.... - Ezzel a zárószóval behatoltunk a helyi hangulatfokozó lokálba, bár a helyiek csak kocsma néven ismerik. Rega levágta magát a pulthoz, majd rámutatott az egyetlen üresnek kinéző asztalra, ami egy csoda volt, ha észreveszi a sólyomszemű megfigyelő, hogy voltak, akik álltak a kocsmában, ahelyett, hogy elfoglalták volna az asztalt. Ez némi gyanút kavart fel bennem, ami később helyesnek is bizonyult.
- Ha nem iszunk, akkor miért leülni? Feleslegesen, minek foglalni az asztalt, de nekem mindegy. - Jegyeztem meg, amire senki nem reagált semmit, mert vagy nem érdekelte őket, vagy nem hallották meg. Gyorsan helyet foglaltunk.
- Nem tetszik nekem ez a hely. Olyan... férfias. - Ezen most el kellett egy fél pillanatot gondolkodnom. Hogyha ügyesen csűrjük-csavarjuk ezt a mondatot, akkor az értelmes ember igencsak hamar leszűri, hogy a fent említett lány kezét markolászó fiatalember nem az, aminek látszik.
- Ha ez a vendéglátó helység férfias, akkor én a férfi és a nő nagyon nem kiegyensúlyozott keveréke vagyok? - Kérdeztem, mert én voltam a jól elködösített, kezet markolászó fiatalember.
- Akkor úgy mondom hogy olyan iszákos vadállat férfias, mert te is férfias vagy, csak te hála istennek nem úgy, mint ezek a kocsmatöltelékek. - Láttál volna engem néhány hónappal ezelőtt, sőt, amikor egymásra találtunk, akkor is az olyan férfiasságom végeredményét lehetett látni rajtam.
- De nem lehet sajnos letagadni, hogy volt idő, amikor én is ilyen votam. - Mondtam, némi keserűséggel hangomban. - Hékás, óvatosan azokkal a mancsokkal haver! - Szólítottam fel a megettünk helyet foglaló egyik "úriembert", kinek keze ijesztően közel került szerelmem olyan tájaira, melyekhez hozzáférés csak nekem volt engedélyezve, limitáltan, mondjuk, de akkor is. Hogy kérésem erősebb hatással legyen a rendetlenkedő alakra, megfogtam csuklóját, és végigküldtem a testén egy könnyed villámot, mely után vinnyogva fordult vissza a delikvens, enyhén füstölgő kezét markolászva.
- Azért nehezen tudlak ilyennek elképzelni, és kicsit örülök, hogy erről lemaradtam. - Fordult meg Nati, hogy undorodó arckifejezéssel ajándékozza meg ex-molesztálóját.
- Nézd már Főnök! Új huzat van a törzsasztalunk székein! - Tessék? Kicsit oldalra fordítottam a fejem, amitől tökéletes rálátásom volt a szép, kicsit ugyan megrongált ajtóra, ami nem volt üres, mert álltak benne. Hat, igencsak jó húsban lévő égimeszelő, talpig feketében, amit nem értettem, mert odakint tűzött a nap, a fekete meg szívja magába a meleget, a napsütést, biztos szauna lehet a ruhájuk alatt, de, ha ők ezt szeretik.
- Nolám, minő meglepetés! Kedvemre való „huzatok”, de a helyfoglalásért büntetés érdemelnek, ugye fiúk? - Ő nézett ki a legnagyobbnak, és a legbugyutábbnak, mi se bizonyította ezt jobban, mint a nagy arc, és az alapvető ösztönök, plusz, hogy csak azért, mert folyton ők ülnek ennél az asztalnál, az nem teszi automatikusan az ő tulajdonukká. Viszont feltűnt, hogy jó néhányan felszívódtak, főképp az ácsorgók, a legtöbb ücsörgő meg a elkezdett valami teljesen mással foglalkozni, egészen addig, ameddig a fejüket nem kellett a hat tuskó felé orientálni.
Felálltam, és hallottam, Nati is ezt teszi. Nem igazán gondoltam komolyan a fenyegetést, főleg, mert csak hatan voltak, mi meg minimum nyolcan, és azt sem tudták, hogy mágusokkal van dolguk. Mindezek ellenére nagy önteltséggel, és svunggal jöttek felénk, és ez nyugtalanná tett. A kocsmában a feszültség a tetőfokára hágott, és ekkor elhangzott a startot jelző durranás, jelenesetben egy hang.
- Micsoda? Te átvertél! – Dörrentette szét a csendet Rega, majd a beszélgetőpartnerét a felénk igyekvő feketék közé lökte, akik onnan oldalra irányították, bele a még mindig nagy tömegbe. Kiáltások hallatszottak, egyre több, egyre hangosabb, testek szelték át az előbb még vibráló levegőt, és kitört az általános tömegverekedés. Mindenki ütött, amerre látott, emberek sodródtak ide-oda, így a hat tagbaszakadt alak igencsak nehezen tudott megközelíteni minket. De ez nem jelentette azt, hogy szabadok voltunk a bajtól: véletlenszerűen repkedő öklök halmától kellett kedvesemet védeni, mondhatni élő pajzsot képeztem közte és a tömeg között, kőkesztyűs kezeimmel össze-vissza csapkodva, tehát én is inkább hadonásztam, semmit harcoltam. Egy fekete ruhás alak keveredett elénk, és gondolkodás nélkül támadott, amit megfogtam a kőréteggel a kezemen, így pajzs volt az élő pajzs előtt, a kétrétegű pajzsrendszer, már, ha ennek van így értelme. Visszatámadtam, és döbbenten konstatáltam, hogy a kezemről, mely ellenfelem gyomrába lett mártva, szempillantás alatt lepergett a föld, és csupasszá lett. A fekete ember vigyorogva felemelte kezét, amit nem tudtam védeni, ugyanis egy galád üveg, melyben, a szag alapján, még volt egy kevés maradék, a fejemet érte, és ettől eléggé nehezen ment a koncentrálás. Szerencsémre, a fekete alak ütése nem talált be, mert egy verekedő beúszott a képbe, és maga alá temette őt.
Így ment tovább az egész, jöttek az ütések, távoztak az ütések, sikerült állva maradni, az ellenfél már egyre erősen fogyatkozott. Néha ránéztem szerelmemre, aki egy igen furcsa alakot vett fel, és így hadakozott; talán valamiféle démon lehetett, nem tudom. Majd egyszer csak eltűnt minden támadónak kinéző egyén. A hatalmas porfelhő szépen felemelkedett, ami eddig mindenki agyában a kocsmát ellepte, és megnézhettünk mindenkit, békében, nyugodtságban. Sérültekkel, és fekvő, látszólag eszméletlen emberekkel volt teleszórva a létesítmény, és kevesebben is voltunk; látszólag jó páran leléptek útközben. Meleget és fémes ízt éreztem a számban, ami azt jelentette, hogy vérzett. Fejem sajgott, ahol eltalált az üveg, és az egyik szemem fájt, ugyanis találkozott egy nem várt ököllel. A hat fekete sem nézett ki sokkal szebben, és még mindig minket néztek, fenyegető szemeikkel, most már kevésbé tettleges hátsó szándékokkal.

- Figyelem Csorda! Információt kell szereznünk, erre a legalkalmasabb az ivó! Bemegyünk, de azt akarom, hogy legyetek készenlétben, mert ez egy veszélyes környék! Megígértem az Öreg Bobnak, hogy egyben visszaviszlek titeket, amihez tartani is fogom magam, de ha csak egy ujjamat is meg kell mozdítanom valakiért, mert esetlegesen bajba került, az számíthat rá, hogy a céhben annyi lesz a vidám, mosolygós napjainak! – Rega már megint játszotta a nagy bunkót. Igazából szerintem nem volt ilyen, csak ő így fejezte ki, hogy szeret minket és aggódik értünk. Nekem is mindig mondta a bátyám, hogyha elesek még meg is ver. Persze sokszor elestem, de egyszer sem vert meg.
- Én kevésbé ismerem Regát, mint te, úgyhogy egy felvilágosítást kérnék: miért ilyen szőrös szívű? – ja, hogy nekem ezt tudnom kellene? Mivel Rega soha semmit nem mondott el, ha a régmúltról kérdeztük akkor még jól be is szólt, így ő volt a céhnek a leghomályosabb tagja.
- Sajnos erre én sem tudok választ adni, inkább nem beszélek vele, így nem is tudok róla semmit. – általában mindenkivel megtaláltam a közös hangnemet, de ha nem is teljesen azt, akkor legalább pár szót tudtam úgy ejteni vele, hogy a fejem az eredeti pozícióában maradjon. Regával ez nem ment.
- Akkor mindegy, de furcsa, az biztos. – a furcsa még enyhe kifejezés volt, lehetett volna inkább a zsémbes, vagy a mogorva, galád kifejezéseket használni a furcsa helyett.
- Van olyan ebben a céhben aki nem furcsa? – kérdeztem nevetve, és végül is igazam volt. Bármennyire is normálisnak tűnt valaki, biztos hogy volt valami heppje, valami múltbéli dolga amit titkolt vagy takart.
- És tényleg.... – ennyi volt a válasz, majd a banda a kocsmába bement. Rega elől volt természetesen, ami nem zavart. A kocsmában az alkohol, valamint az izzadság és a dohány esszenciája keveredett, ami bántotta az orromat. Rega a pulthoz sétált, minket pedig egy üres asztalhoz intett. Valahogy fura volt, hogy többen álltak, és az asztal közelébe sem mentek. Gondoltam biztos valami elátkozott asztal história lehet, de nem nagyon érdekeltek az efféle eszetlenségek.
- Ha nem iszunk, akkor miért leülni? Feleslegesen, minek foglalni az asztalt, de nekem mindegy. – mert Rega ezt mondta szerelmem, és neki nem jó ellent mondani.
- Nem tetszik nekem ez a hely. Olyan... férfias. - tettem egy nagyszerű megállapítást. Bár nem aggódtam, mert Strago ott volt velem, és fogta a kezem így tudtam hogy semi baj nem lesz.
- Ha ez a vendéglátó helység férfias, akkor én a férfi és a nő nagyon nem kiegyensúlyozott keveréke vagyok? – úgy éreztem, hogy kedvesem egy kissé félreértette a dolgot. Nem akartam őt le nőiesezni vagy valami, hiszen ő tökéletes példánya volt a férfi nemnek, és nekem a legtökéletesebb.
- Akkor úgy mondom hogy olyan iszákos vadállat férfias, mert te is férfias vagy, csak te hála istennek nem úgy, mint ezek a kocsmatöltelékek. – próbáltam megmagyarázni a gondolataimat, reméltem inkább több mint kevesebb sikerrel.
- De nem lehet sajnos letagadni, hogy volt idő, amikor én is ilyen voltam. – Strago ilyen volt? Ez egy kissé hihetetlen. Bár visszagondolva mikor rátaláltam az erdőben akkor is hasonló szegmintát érezhettem mint most a kávézóban. De mivel előtte ismertem, tudtam hogy ez csak egy pillanatnyi összeomlása volt, és igazából egyátalán nem olyan.
- Hékás, óvatosan azokkal a mancsokkal haver! – fordult egy iszákos ember felé Strago aki éppen le akart tapizni, majd egy kisebb áramot vezetett rajta végig, amiből nem lett nagy baja az embernek, de gyorsan meghátrált. És igen.Ő volt az én Stragom, aki így viselkedett nem az iszákosabbik fajta.
- Azért nehezen tudlak ilyennek elképzelni, és kicsit örülök, hogy erről lemaradtam. – fordultam egy nagy fintorral a részeg majdnem tapizó irányába.
- Nézd már Főnök! Új huzat van a törzsasztalunk székein! – erre a mondatra egyből visszafordultam. Sajnos azok az emberek úgy jártak, hiszen nem láttuk sehol a nevüket, senki nem szólt, hogy oda ne üljünk. Akiknek elvileg a helyüket foglaltuk el, hatan voltak, és eléggé nagy kivitelezésűek.
- Nolám, minő meglepetés! Kedvemre való „huzatok”, de a helyfoglalásért büntetés érdemelnek, ugye fiúk? – kedvére való huzatok? Ez azért egy picit fájt, már alapból a huzat kifejezés, és hogy még egy akkora gorillának is a kedvére vagyunk! Strago hirtelen felállt az asztaltól, és én is követtem, szorosan mellé bújva.
- Micsoda? Te átvertél! – üvöltötte el magát Rega, miközben a hat nagydarab állat felénk közeledett, és gyanúsan néztek, ropogtatták kezeiket, nyakukat. Ezt már csak az tetézte, hogy Rega a törzsvendégek közé lökte az átverő egyént, és ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ennek eredményeként mindenki ütni kezdett mindenkit egy szép nagy tömegverekedés alakult ki. Még sosem láttam hasonlót, de nem is akartam igazából. Viszont úgy tűnt, egyszer ezt is ki kellett próbálni. Hiába nem állt szándékomban. Először nem a hat sötétebb alakkal kellett megküzdenünk, hanem a felénk repkedő iszákos bandával, akik teljesen beleélték magukat a bunyóba, aki meg nem, az egyből ment is haza. Nekem valamiért mindig valami arra repülő perverz jutott, akik egy kedves vagy az ő szájukból nem kedves gyönyörűségemet, vagy cicát elejtettek, én pedig a bókjaik viszonzásaként egy nagy öklöst lekevertem nekik. Még mindig örültem, hogy nem felejtettem el mindent amit a verekedésről tanítottak nekem. Lassan de biztosan kidőltek a kisemberek, és a tornyok a közelünkbe értek. Nem volt valami megnyugtató a dolog, de így jártunk. A verekedés egyre keményebb, lett főleg mikor az egyik állat elkapta a hajamat, és így nyomott le a földre, amin történetesen egy széttört borosüveg volt. Egy kisebbet sikkantottam, nem akartam hogy Strago meghallja vagy bárki más és miközben rám figyel neki baja legyen. A férfi keze nagyon közeledett egyes féltett testrészeimhez, aminek nagyon nem örültem, úgyhogy Take Overt kellett használnom. Felvettem imp alakomat, amitől az ember annyira megijedt, hogy rögtön elengedett, közben hátulról nekem vágódott egy söröskorsó, ami a hátamnak nem kedvezett, de inkább előre figyeltem, és ütöttem szét az embereket. Egyik óvatlan pillanatomban elkapott a hat közül egyik, de Rega megmentett azzal, hogy közénk dobott egy már teljesen szétütött alkoholistát.
- Tiszteletem! – hát igen, a józanság csöppnyi jelét nem mutatta… de jól felfogta az ütést ami az arcomba irányult volna. Rega pedig természetesen, mint kiderült mindannyiunkért aggódott, csak játszotta a keményt. Nem tudtam megérteni… Még egy pár percig tartott a verekedés, ameddig összesen tizennégyen bírtuk már csak a strapát. Alakom visszavettem, és a többiekkel együtt a kocsma egyik végébe álltam, közben éreztem hogy jobb lábamon egy ngy horzsolás van az üvegszilánkoktól, amibe beletérdeltem. Magamért annyira nem aggódtam, inkább édesemet néztem, aki jóval több pofont kapott nálam.