Petersen Ruw - Pályázatok

Kilépési pályázat a Blue Pegasusból

Tornacipőm kényelmes volt, miben a céh épülete felé sétáltam. A bő nadrágom nem volt vasalva, talán még hosszú is volt rám, minthogy a szárai alját tapostam a sarkaimmal, de nem zavartattam magam, hisz kényelmesen éreztem benne magam. A póló, mi rajtam volt kicsit nyúzott volt már, és mint nadrágomon, ezen sem mentem át a forró fémmel. Fésületlen hajamat a szél nehezen mozgatta, mit nem bántam sétám közben.
Reggeli almámban lelkesen haraptam menet közben és annak húsa csak úgy ropogott a fogaim közt. Jól esett és jól is éreztem magam, mígnem nem értem el a Céh bejáratához. A bejárat feletti lovat újrafényezték épp, minthogy poros, kopott volt. Néztem a paripát és annak szárnyait, majd sóhajtottam fel. Nem tetszett. Korábban csodáltam e jelet, mindig mosolyogva néztem rá, azonban mostanában ez nem így történt. A gyomrom mozgolódni kezdett, miközben a lépcsőn sétáltam fel.
A mellettem elsétáló öltönyös szépfiúk furcsán néztek rám, szemükben, mintha undort véltem volna felfedezni, minek okát nem értettem. Nem ettem le magam, nem volt piszkos az arcom.
Belépve a hatalmas terembe, nyakamon rögtön szorítást éreztem, mi húzott magával. Ismerős érzés volt, az utóbbi napokban megszoktam már, így elengedve magam hagytam testem, úgy sem tudtam volna küzdeni ez ellen.
Egy pillanattal később már a szépségszalon egy székében ültem és tépték, fésülték hajam több - kevesebb sikerrel. Az öltöny a nevemre szólt. A nadrág méreteiben pontos volt rám, pont a bokámig ért, nem volt gyűrött, azonban mikor leültem, a fél lábszáram kilátszott, mi mindig is zavart engem. Az ingemet a nadrágomba kellett gyűrnöm és a nyakkendőmmel megfojtva nyilvánítottak késznek engem. Nem éreztem így jól magam. Nem tetszettem magamnak, azonban nem volt mit tenni, kellett egy színvonal a céhnek, mi bennem nem mindig volt meg, szinte soha.
Épp kiléptem volna eme csodás szalonból, azonban falra szegezett képek állítottak meg engem, miket eddig nem vettem észre. Jól látszott, ezek mindig is itt voltak, de eddig nem figyeltem őket. The Trimens szépfiúit ábrázolták a képek és sok más céhtagot külön – külön. Amolyan büszkeség fal volt.
Csodás szempárok néztek vissza rám, szimmetrikus arcok, bájos szépségek voltak, mind a fiúk, mind a lányok. Mindezek ellenére az utolsó képet sokáig nem értettem. Fekete háttéren kívül nem volt más rajta, csupán csak egy felirat a kép felett. „ A Te helyed”
Közelebb léptem hozzá, hogy jobban megnézzem, majd felfedezni véltem benne önarcképem. A sötét háttér miatt, látni véltem magam, mintha tükörbe néztem volna, azonban a látvány nem volt jó. Háttrébb léptem, hogy lássam a korábbi képeket, majd vissza, hogy magamat nézzem újra. A fejemet döntöttem, hogy változik e valami, de nem, sehogy se voltam szép. Vörös hajam nem volt selymes, se fényes, a szeplős arcom pedig nem volt a legszebb. A szemeim mindig kialvatlanok, az orrom mintha körbe lett volna most. Egyáltalán nem hasonlítottam a többiekre, mi megriasztott hirtelen.
Ezen gondolkozva sétáltam a pulthoz, hol reggeliztem az ebédig, majd ebédeltem a vacsoráig. Nem volt mit tennem, Meredith Cathrinenel volt és Mona se jött be nap közbe az épületbe, így gondolkodtam magamban.
Miért vagyok itt? Miért ez a Céh?
Mikor otthonról elindultam valamikor, akkor ez volt az első város, hol megálltam és nem is mentem tovább. Nem volt különösebb oka, hogy pont ezt választottam, tartozni akartam valahová, mindegy volt akkor, hogy hová. Szép lányok voltak itt, kik vonzották az embereket, köztük engem is, azonban nekem lett egy Monám, így ők se foglalkoztattak tovább.
Miért fogadott el engem Bob Mester?
Erre sosem tudtam a választ, pedig már napokat gondolkoztam rajta.
Amint végeztem regebédcsorámmal, fel akartam állni, megmozgatni lábaimat, de csupán csak a lépcsőig jutottam, min reggel jöttem fel. Hogy nem a terembe lettem, kényelmesebbé tettem ruházatom, lazítottam a nyakkendőmön és húztam ki ingemet a nadrágomból. Hajamat feltúrva könyököltem a térdeimen és meredten bámultam magam elé.
Kellemes fogságba kerültem, meleg karok karoltak át engem, miknek érintése jól esett, különleges volt.
– Nyomaszt valami? - kérdezett Mona engem.
– Szia. - lepődtem meg, mosoly lett arcomon – Nem igazán, talán, nem tudom, lehet. - nem voltam a legbiztosabb magamban és a mosoly is eltűnt az arcomról.
Leült mellém a lépcsőre, majd nézett engem.
– Ha nem nyögöd ki… akkor nem tudok segíteni. - szemeinek nem tudtam ellenállni.
– Ez igaz, de megfogalmazni is nehéz. - tartottam rövid szünetet, hogy átgondoljam, hogy mondjam – Nem is tudom, időnként kételkedem, hogy ide tartozom, ez való e nekem. - mutattam a rajtam levő öltönyre.
Sokáig csak nézett rám és pislogott nagyokat a szavaimra.
– Nem muszáj ilyen elegáns ruhákat húznod… Nekem bármiben tetszel. - mondta, majd ajkaival az arcomat érintette, adott puszit nekem.
– Köszi. - mosolyogtam akaratlanul is – De ez a Blue Pegasus, elegáns öltönyök, szépfiúk, gyönyörű férfiak céhe, nem pedig szeplős kisfiúké, kit fojtogat a saját nyakkendője.
– Nem is érzed jól magad itt?
– Időnként úgy érzem, csak miattad jövök el ide. - szóltam, majd fogtam meg kezét.
– Ezt most miért mondod? - lepődött meg szavaimon.
– Te mondtad, hogy beszéljek, miért vagyok lehangolt. Úgy érzem, rajtad kívül nem sok keresni valóm van itt és ez nyomasztó.
– Akkor… - gondolta át újra – el fogsz menni?
– Hagyjalak itt téged? Nem. Nem megyek sehova, nélküled nem. - bárhogy is éreztem, őt nem akartam most elhagyni.
– És hová mennél szívesen? - kérdezett engem.
– Nem tudom, igazából ez volt az első hely, amit megláttam és nem is mentem tovább. Nem ismerem olyannyira a többi helyet.
– Ezen még gondolkodnom kell. - szólt, majd lett csend köztünk.
Úgy tűnt, ő is elgondolkodott. Elszomorítottam őt és ezért átkoztam némán magamat.
Lassan álltam fel, majd nyújtottam kezem Monának.
– Egy séta?
– Séta. - fogta meg tenyerem és fűzte össze ujjainkat.
– Te miért vagy itt, itt a Blue Pegasusba? - tettem fel kérdésem, érdekelt válasza.
– Mert azt mondtad itt az erős védi meg a gyengét. Én pedig nem a gyenge akarok lenni. - valóban mondtam ilyet és emlékeztem vissza csatlakozására.
– Igaz és meg is mentettél már párszor. - mosolyogtam és jutottak eszembe ezek a pillanatok.
A nap lemenőben volt már, azonban arcán a pír jól látszott, mit a szavaim idéztek elő.
– Nem is… - nem igazán értettem, hisz a földet bámulta.
– Akkor a memóriám rossz, azt hiszem. - nevettem fel.
Sétánk kellemes volt, de nem szóltunk egymáshoz méterekig.
– Ha odébb állnék, jönnél velem?
– Nem tudom. Ez az első hely, ahol hosszabb időt töltöttem.
– És még annyira nem ismersz, hogy velem gyere. - nem figyelve gondolatomnak hangot adtam.
– De azt sem akarom, hogy elmenj. - szavaira lett erősebb a fogása.
A reakciója jól esett nekem. Megálltam.
– Esetleg… - gondoltam át gondolatom és fordultam felé – Ahhoz mit szólnál, hogy megnézzünk egy másik helyet, és ha rossz lesz, visszajövünk?
– Nem tudom… - mint ahogy szavai sem, hangja se volt határozott – Baj nem hiszem, hogy lehet belőle.
– De bizonytalan vagy. - mondtam a láthatót.
– Talán… - biztos.
Mona elé léptem és néztem szemeibe.
– Ha rossz lesz, ha hiányoznak a lányok, szólsz és visszajövünk, de én szeretnék megismerni egy másik helyet.
Válasza néma bólintás volt, majd tágra nyílt szemekkel nézett rám. Arcán a pír újra erősödött.
– Te, én, lakni… együtt…
– Nem muszáj, a szomszédság is megteszi. – nevettem – Egyébként lesz egy Meredith is, Noir, és Cathrine is jönne szerintem.
– De-de-de-de én m-még csak főzni sem tudok… - látványosan aggódott.
– Hé, hé, hé… nyugi, majd megtanulunk. Nem élhetsz mindig Nati főztjein.
– Te is megtanulsz? Minek? - nem látta okát – Nem elég, ha én tudok főzni?
– Szerintem nem, nem elég. Nem mindig te fogsz főzni. - léptem közelebb hozzá.
– Miért vagy ebben olyan biztos? - kérdezett és lett mosoly az arcán.
– Ööö… mert? - nem tudtam mit mondani.
– Nem tudom. Éppen ezért kérdeztem.
– Hát nem tudom, hagyjuk inkább. - szóltam, majd csókoltam meg őt.

Bob Mester sírt, nagyon, talán még annál is jobban, de végül eltűnt céhjelem a tenyeremről és Monáé is a medencéjéről. Meghagyva őt a hitében, hogy jövőbeni házasságunk teljes és boldog lesz Monával, távoztunk az irodájából, miután a tócsát - mit kisírt magából a Mester – felitattuk a zsebkendőkkel.
Nati következik.
Remegő kézzel kopogtam ajtajuk fáján.
– Hát ti mi járatban galambocskák? - nyitott ajtót nekünk.
– Szia Nati. - nem voltam a leglelkesebb – Szeretnénk elköszönni tőled. - tértem rögtön a lényegre, nem akartam várni ezzel.
– Igen. - szipogott mellettem Mona, de igyekezte tartani magát.
– M-miért?
Csak némán mutattam fel a már céhjel nélküli tenyerem, minek okán Nati sírásba kezdett.
– H-hová mentek?
– El egyenlőre. - nem tudtam a helyet – De, de ne sírjál. - nem akartam beismerni, hogy könnyeit látva én is közel álltam a síráshoz.
Közelebb léptem hozzá és ölelni akartam.
– Miért?
– Megnézzük máshol milyen, nem éreztem jól magam mostanában itt.
– Nem bírnám ki nélküle. - szólt Mona is szipogása közben – Úgyhogy vele megyek.
– Hát sajnálom. - törölte orrát, szemeit – Hiányozni fogtok, de ha valahol leragadtok, szóljatok. Meglátogatlak benneteket.
– Ez természetes, majd Mona ír levelet és jövünk látogatóba is.
Ölelésével még gerincemet törte és véget ért a búcsúnk.
Mona még maradt éjszakára, rá rosszabb sors várt, hisz Natin kívül még ketten voltak, kitől búcsúznia kellett, de én távoztam, hagytam magukra őket.

Törökülésbe ültem az ágyon és vártam. Nem tudtam eldönteni, hogy mire, de Mona és Noir boltba mentek, Cathrine és Meredith a másik ágyban feküdtek, nekem pedig egyszerűen meg nem volt kedvem kibújni a takaróm alól, túl meleg volt, hogy csak úgy megváltam volna tőle. Percek teltek el néma csendben, mire a szomszéd ágyon Cath mocorogni kezdett és kinyitotta szemeit.
- Jó reggelt. – alig értettem a szavait, de viszont köszöntem neki én is – Reggel van?
- Ühüm. – bólogattam – Monáék már boltba mentek.
- Á… - nyögött fel kedvtelenül – Akkor le kéne zuhanyoznom, este nem sok kedvem volt hozzá.
- Hát tégy úgy.
Szavaimra felült, majd állt fel és nyújtózkodott. A szobába nem volt hideg, hát főleg nem a paplan alatt, így egy piros bugyit és egy ingemet használt pizsamának, minek csupán már csak egy használható gombja volt. Nagyot nyeltem, hogy láttam szinte ruhátlan alakját, de ő nem zavartatta magát. Az unokatestvérem volt, így megvolt benne a gondolat, hogy nem kell szégyenlősködnie előttem, ugyanakkor már egy gyönyörű nő volt és nekem igencsak nehezemre esett ilyenkor normálisan gondolnom rá. Úgy gondoltam, hogy van egy bizonyos korszak, mikor már egyszerű lánynak és fiúnak nem szabad egy szobában lennie, ha esetleg nem többek, mint barátok.
Megindult a fürdő felé, majd mielőtt még elérte volna az ajtót vált meg az ingjétől. Háttal volt nekem, így csak a meztelen hátát láttam.
- Létszi, ne csinálj ilyeneket! – szóltam utána.

Miután megérkezett mindenki és elkészültünk, reggeliztünk, majd egy munkát vállaltunk el az újságból. Nem volt céhünk, nem tehettük meg, hogy egy hirdetőtábláról válasszunk és így esett, hogy egy olyan embert üldöztünk, kit holtan akart látni a tanács.
Úgy gondoltuk csapdába szorítottuk a hegy peremén az ellenfelünk, azonban fájdalmas kiabálást hallottam magam mellől nem sokkal.
- Apa! – egyszer üvöltött a lányom, csak egyszer, felé fordulva jól láttam, hogy a fejét szegték neki.
- Ne! – amennyire a tüdőm engedte, olyan hosszan kiabáltam. Egy pillanat alatt öntött el a forróság és a düh, mit csak tetőzött, hogy hattyú mellett álló Cathrine mellkasából is egy lándzsa állt ki. Felém fordul még utolsó erejével és könnyes szemekkel nézett rám.
- Cathrine. – nyújtottam a remegő kezem felé, mintha egy szakadékból zuhant volna, de mit sem ért ez most.
A keserves jelenetet az ellenfelünk sátáni kacaja törte meg, minek okán gondolkodás nélkül támadtam őt és még erőm engedte, váltam nagyobbá a Titan magic: Full body mágiámnak köszönhetően.
Tomboltam, míg tehettem, majd, hogy a mágikus erőm megcsappant változtak vissza a méreteim. Nem láttam tisztán, de az feltűnt, hogy őrjöngésemben sebet tudtam ejteni a gyilkos mellkasán. Egy kisebb faágat húzott ki a mellkasából, de nem zavartatta magát emiatt, csupán csak hangosan nevetett. A kacaj irritáló volt, gúnyolódott, hogy nem tudtam vele mit kezdeni, végül utolsó támadásként megindulva felé a sebébe állítottam az öklömet. Nem érdekelt, hogy ölni készültem, a mellkasába duzzasztottam a kézfejem és ennek okán robbant szét a felsőteste. A törött csontjai a kézfejemet sértették, de nem érdekelt ez most engem. Örültem, hogy vége lett és örültem, hogy a vérét magamon éreztem.
Véres ajkaimat a nyelvemmel tisztítottam, finom volt a sós íz, mit akkor éreztem.
A hegy tetején, a perem végén állva nagy levegőt vettem és fordultam a halottakhoz, kik fölött Mona sírt keservesen.
- Pete, Pete. – könnyes szemekkel rohant felém Noir, Mona négylábú testvére – Ugye, ugye rendbe jönnek? – ostoba jószág volt még, nem tudta, hogy már meghaltak ők.
- Hagyjál! Útban vagy! - szóltam rá indulatosabban, nem akartam kikerülni, nem volt kedvem átlépni kicsiny testét, azonban nem értett a szóból és állt a lábaimnál. Egyszerűen lehajoltam hozzá.
- Azt mondtam, menj odébb. – súgtam, majd fogtam meg a pofájánál fogva és emeltem fel őt.
Könnyű volt, nem nőt nagyra még a farkas. A harc okán még rajtam maradt a mágikus kesztyűm, mit még Bob Mestertől kaptam és pont kapóra jött ez. A kesztyűre koncentráltam és borult lángokba a kézfejem, ujjaim közt Noir arcával, bundájával együtt. Nyüszített, hangosan és fájdalmasan, de nem érdekelt ez most engem, útban volt és most megtanulta, hogy hallgasson a szép szóra. Félre dobtam testét, utána se néztem.
Sétáltam közelebb Monához, nem volt több akadályom. Jól látszott ő is dühös volt, értetlenkedve nézett, a lángok körülötte nem sok jót sejtettek.
- Miért nem védted meg őket? - értem elé.
Kit eddig hibáztattam, azt már megöltem, de nem volt elég, újabb bűnös kellett nekem és hát a négylábú korcsot még sem okolhattam.
- Miért nem védted meg őket? – ismételte meg a kérdést.
Úgy tűnt a történések megviselték a gondolkodását, így biztosra ment, hogy helyes választ adjon. Egy pillanattal később arca ijesztő gesztust vett fel, meg feszültek nyakán az izmai és üvöltött rám.
- Hogy ÉN?! És TE? VELED MI A HELYZET?! – állt fel nehezen.
- A te hibád ez. - nem válaszoltam a kérdésére, nem tudtam válaszolni rá.
Mérges volt, látszott rajta, de csak magát hibáztathatta a történések miatt.
- Miért csinálod ezt? – volt kíváncsi, bár nem értettem kérdésének okát.
- Mit? Legyőztem és most idejöttem. Nem tettem semmi rosszat sem.
- Nem?! Mégis mit ártott Noir neked?! És mégis hogy lenne ez az én hibám? – bökött a halottak felé.
- Ja, hogy ő. - néztem az állatra, majd fordultam vissza lassan Mona felé - Útban volt. - közöltem egyszerűen - Hát nem az én hibám, így csak te maradsz, kit okolni lehet. – ez így volt, hittem benne, hogy nem az hibám volt.
Mágiájával liánokat emelt ki a földből, majd emelte fel a sebesült testvérét.
- Én egyedül Noir-ért tartozom felelőséggel. Rájuk neked kellett volna vigyáznod! – emelte fel a hangját ismét.
- A te hibád! - üvöltettem hirtelen, majd fel akartam pofozni őt, hogy térjen észhez.
Nem akartam bántani, de ostobaságokat beszélt. El akartam hallgatatni, de nem bántani.
Kezem egy lángokkal borított falba csapódott az arca helyett, majd kemény golyók találták el a testem minden részét. Csodálkoztam ezen, majd a földön feküdve port sepertem le magamról. Mona egy újabb mágiája volt ez, homokból készített kisebb labdák, mikkel engem bombázott.
- Mindketten felelősek vagyunk ezért. Miért engedted nekik, hogy eljöjjenek?!
Nem tudtam a kérdésére a választ, de hallgatni sem akartam.
- Vigyáztam rájuk. Nem volt gond, míg meg nem öletted őket. - tápászkodtam fel és okoltam őt tovább.
- Eléggé elszálltál magadtól Peter. – rég nem nevezett így - Mikor legközelebb találkozunk… - nem fejezte be, hátrált, de nem szólt többet. Tűzből teremtett ismerős szőnyeg jelent meg alatta és távolodott tőlem.
- Hová mész? - kiabálva kérdeztem. Fölösleges lett volna utána nyúlnom, jól tudtam, nem értem volna már el.
- Ha nem látnád, el innen. – azt láttam, de nem éreztem ezt befejezetnek.
- Gyere vissza! - már csak ezt hallotta tőlem. Megfordult és hagyott el engem.
Egyedül maradtam, a nagy szerelem úgy tűnt eddig tartott. Magamra hagyott mindenki és összetörtem végleg. Néztem Mert és Cathrinet, de nem fordultak felém.
„Apa, úgy szeretnék egyszer repülni!” Meredith lelkes szavaira emlékeztem hirtelen. Lehajolva hozzá, megfogtam fejét és testét, majd ejtettem őt le a szakadékba, hogy repüljön utolsó kívánságaként. Valamiért hittem benne, hogy a szárnyait kitárja, de nem történt ez meg. Egy gyenge szellő rögtön a sziklákhoz csapta és roncsolódott tovább a teste.
„Egy fiút szeretnék egyszer csókolni, a szüzességemet veszíteni. Nem szexre vágyom, ne értsd félre, szeretkezni szeretnék szerelemből.” Cathrine hangját és kuncogását hallottam. Akkor mondta ezt, mikor Mer a repülésről beszélt, a vágyaikat mondták el nekem egyszer egy vonatúton.
Lehajoltam hozzá és vetkőztettem őt. Megijedtem magamtól, de ezt akartam, azonban amint arca felém fordult, álltam meg egy pillanatra. Ott volt előttem a meztelen, halott teste és a reggeli gondolatom jutott az eszembe. Az unokatestvéremként tekintett rám, megbízott bennem, most pedig mégis a holttestét akartam sárba tiporni. Ellöktem magam tőle, majd kezdtem el tőle futni céltalanul.

A hegy lábánál jártam, mikor egy csigát láttam magam előtt. Hozzám hasonlóan nem sietett sehová sem, várhattam volna, léphettem volna nagyobbat is, de nem. Pont a talpam alá került és helyeztem rá a súlyom. Korábban elhánytam volna magam, miként hallottam a háza ropogásának hangját, miként éreztem, hogy lapossá lett alattam, de most nem éreztem semmit sem ez iránt. Nem undorodtam, nem érdekelt ez most engem.
Egy bokorban pihentem meg végül. Sírtam.
Emlékek sokasága gyötört engem, mikben főszerepet játszott, mind Meredith, mind Cathrine, Monával egyetemben. Szenvedtem a képektől és szenvedtem attól, hogy már nem voltak mellettem. Tudtam, hogy már nem lehettek itt, így egyszerűen csak felejteni akartam őket, de minden mozdulatról, minden tárgyról ők jutottak az eszembe. A Bob Mestertől kapott kesztyűm a Blue Pegasusra emlékeztetett, hol majd egy évet töltöttünk el együtt. Felejteni akartam, de tudtam, hogy amint meglátom a szárnyas szimbólumot, ők jutnak az eszembe, így egy céllal álltam fel, hogy eltöröljem a szárnyas ló képét mindenhonnan. Meggondolatlan célkitűzés volt, de ostoba fejemmel legalább felálltam a földről.
- Szép műsor volt fent a hegyen. – idegen kacagást hallottam és néztem magam elé ennek okán. Egy szürke köpenyes kopasz férfi állt előttem.
- Szerintem nem volt olyan szép. – mondtam a véleményem – Ki vagy te?
- Az nem lényeg. – lépett közelebb hozzám – Ugyanakkor sajnálatos mód keresztbe tettél nekem.
- Minthogy?
- Minthogy megölted, kit el kellett volna kapnom. – sóhajtott.
- Sajnálom. – mondtam, bár nem sajnáltam, ezer örömest megismételtem volna.
- A Mesterem nem fog örülni. – tájékoztatott és nézett másképp rám – Valakit vinnem kell neki.
- Hát vigyél engem. – tudtam, hogy támadni készült és készültem fel rá.

A Mester előtt álltam.
- Ki vagy? – nem tudta, hogy ki vagyok, így csodálkozva nézett rám – Hogy kerültél ide?
- Az egyik embere hozatott ide magával.
- Az egyik emberem?
- Ja.
- Hol van most ő?
Válaszként emeltem le vállamról a zsákot és dobtam azt a lábai elé. A gömbölyű kopasz fej, mint egy labda gurult körbe és körbe. Végül állt meg a feje tetejét az ég felé mutatva rajta a hírhedt Raven Tail szimbólumával.
- Azt hiszem találkozott egy erősebb emberrel. – gondoltam magamra, bár be kellett vallanom, hogy az erőhöz több ész is társulhatott volna. Nehezemre esett eljutni ide, minthogy a fejhez már nem tartozott test, mikor kérdeztem erről a helyről, így válaszolni sem tudott, azonban egy térkép a zsebében segített nekem. Tény, hogy tovább tartott így, de itt voltam.
Ivan Mesternek nem tetszett ez. Dühös volt, homlokán az erek pattogzani kezdtek, végül csupán csak egy métere ha állt tőlem és magasodott előttem.
- Bátor vagy, hogy így elém álltál, de egyben ostoba is.
- Tudom, de egy Mesternek ostoba parasztok kellenek, hogy irányítsa őket. – a paraszt személyében ismét magamra gondoltam.
- Irányítani őket? Mit akarsz te? – nem értette szavaimat.
- Kék Pónikat ölni az irányítása alatt. – jól tudtam, hogy a Fairy Tail volt, ki ellen élt, de máshova nem tudtam csatlakozni. Egy lehetőség tárult elém, így ki kellett használnom ezt.
A szövegem szerencsére betanultam. Ezt a jelenetet milliószor játszottam el magamban, így határozottan álltam előtte, nem pislogtam és végül meg is lett az eredménye ennek. Bár ezernyi szemmel figyeltetett engem, beléphettem a kastélyba.