A háború árnyékában (Nighty, Ceur, Roha, Nick)

Nightyngalenek fogalma sem volt róla, hogy mit keres egy csata kellős közepén. Ez is csak egy átlagos hétnek indult, de mire a lány észbe kapott, már magával sodorták az események. A város falain túl a házak lángban égtek, az északi kapu pedig már megrogyott az erőszakos támadások sorozata alatt. A sötét céhek emberei szervezetten működtek, de a mágustanács és a királyság szövetsége sem maradt el mögöttük. Mindenkit harcra fogtak, akiben egy kicsi mágikus erő is fellelhető volt, így Nightyngale is a csata közepére keveredett. Bár jó oka volt megvédeni a várost, most nem ért rá ezzel foglalkozni.
Egy tűzlabda süvített el mellette, miközben fekete szárnyaival a levegőben manőverezett. Kimagaslott a tömegből, de a környéken nem volt senki, aki felért volna démoni erejével, és ezt csak a szerencséjének tudhatta be. Körülötte néhány zsoldos hadonászott egy mágus pedig tűzvarázslatokkal záporozta, de ő sem maradt alul harci kedvben. Kezének formáját váltogatva egyszer ragadozó madárként csapott le ellenfeleire, majd a következő pillanatban kardokat fagyasztott meg és tört ketté. A varázsló azonban tovább záporozta rá a lángoló labdákat, de miután azokról kiderült, hogy hatástalanok a nősténydémon ellen, taktikát váltott. Örvénylő lángcsóvát indított Nightyngale ellen, de a lánynak már késő volt. Fagyasztó mágiával átitatott karját emelte maga elé védekezően, de a varázslat így is hátrataszította.
- Elég legyen! – kiáltott fel dühösen a lány, miközben tekintetéből átfúrta a tűzmágus szellemi védelmét. A parancs hatására a férfi félbehagyta mozdulatait, megfeledkezett magáról, és zavartan pislogott párat. Nightyngale azonban még nem fejezte be. Újabb parancsot kiáltott, melyet a férfi kénytelen volt teljesíteni. – Égesd el őket!
A mágus üres tekintettel emelte fel a kezét, és egy lángörvényt indított meg a célzott személyek felé. A zsoldosok, akik a lányt szemelték ki áldozatuknak, most sikítva égtek, de a tűzmágus, aki elindította ellenük a támadást, már rég nem oda figyelt. Gyomrába hosszú karmok mélyedtek, vére pedig lassacskán elhagyta testét. Nightyngale diadalittas tekintettel engedte a testet a földre hullani. A férfi nem került halál közeli állapotba, de sokakhoz hasonlóan, akiket előtte elkapott a lány, most ő is harcképtelenné vált a fájdalom és a vérveszteség hatására.
A pihenés ideje azonban még nem jött el. Az elesettek, és sebesültek helyére újra meg újra újabb harcosok érkeztek, és úgy tűnt, a csata nem akar egyhamar véget érni. A bányához vezető út most vérben ázott, de a parancsnokok utasításai egyértelműek voltak. Meg kellett állítani a sötét erőket, melyek a várost ostromozzák. Nightyngale célja azonban korántsem volt ilyen nemes, őt most leginkább a jutalom ígérete hajtotta, és ez késztette arra, hogy megtegye a következő lépést. Ördögi lábait magára öltve törte az utat maga előtt, egyenesen a harc sűrűjébe hatolva. Ujjai pengékként hasították szét támadóinak bőrvértjeit és testét, majd néhány démoni rúgással elintézte, hogy egy ideig lefoglalja őket gyomortartalmuk kiürítése, vagy a fájdalom, melyet a törött bordáik ébresztettek testükben.
Ekkor azonban valami igen érdekes dolog bukkant elő a távoli erdő sűrűjéből. A lány, látását kiélesítve fókuszált a közeledő dologra, amikor végre volt egy lélegzetvételnyi pihenője. Egy furcsa ágyú volt, de a lány nem igazán tudta, hogy mi lehet az, hiszen most először volt csatatéren.
- Egy Jupiter-ágyú! – kiáltotta az egyik százados, aki folyamatosan parancsokat osztogatott, és szemmel tartotta a csatateret. Most már a lány szemei is kikerekedtek. Bár még sosem látott ilyen mágikus fegyvert, ez erejéről már hallott történeteket.
- Fedezékbe! – kiáltották néhányan megfeledkezve magukról, de a százados rendre intette őket.
- Ez elől nincs fedezék! Előre! Vegyétek célba a fegyver irányítóját! Kerüljétek el a közvetlen lövésirányát! Előre, harcosok! A hazáért!
Az ifjú rúnalovag példát mutatva irányította csapatát, amihez más lovagok, és néhány céhes mágus, valamint Nightyngale is tartozott. Elismerő tekintettel mérte végig a fiút, aki minden bizonnyal fiatalabb volt nála, mégis meglepő fegyelemmel tartotta kordában az általa vezetett egységet. A lány pont mellette landolt, ahogy megkezdték az előrenyomulást a cél irányába.

- Mögötted! - kiáltotta az egyik rúnalovag a társának, de már késő volt.
Az egyik zsoldos, aki a támadók között volt, hátba szúrta egy karddal, a férfi pedig fért hányva esett a földre, néhányat rángatózott még, majd nem mozdult többé. Nem volt sokkal különb sorsa gyilkosának sem, ugyanis máris felé repült egy Dark Fingers mágia, mely éppen akkor hagyta el a testemet, s az apró, puskagolyóként előre törő fekete gömböcskék úgy lyuggatták át, mintha csak egy kis szalmabábú lett volna.
- Egyszerűen túl sokan vannak! Hagynunk kéne, hogy előrébb nyomuljanak, aztán egy lendülettel lesöpörhetnénk őket, ha már összetömörültek! - ajánlottam taktikai tanácsot az egységem parancsnokának, ám nem volt vevő a tervemre.
Az ötvenes évei környékén járó fickó ugyan értett a hadviseléshez, ez látszott, de túlzottan ragaszkodott a parancsokhoz. Az volt ugyanis a csapatunk feladata, néhány másikkal egyetemben, hogy tartsuk meg az utat, mely a bányákhoz visz. Ez egy érthető és fontos cél, de néha fel kell adni valamit ahhoz, hogy nyerhessünk. Én sem voltam ugyan egy taktikai zseni, de annyi már látszott, hogy így is túl sok energiát pazaroltam el arra, hogy egy-egy ellenfelet leterítsek ahelyett, hogy egy csoporttal végezzek mondjuk egy Amaterasu vagy épp egy Dakness Flare Bomb erejével, mely tucatjával is tizedelhette volna a jónépet.
De nem volt mit tenni, nem én voltam a góré, s ha már ostoba fejjel belementem abba, hogy segítek a seregnek meg a Tanácsnak, nem volt visszaút.
- A fene vinné el ezt a keményfejű barmot! - morogtam magamban, de engedelmeskedtem, legalábbis egy darabig még.
A következő ellenfelem is pillanatok alatt a semmivé lett, hála a kardomnak, majd még egyet küldtem át a másvilágra egy Iron Bullettel, majd ismét előre törtem, hogy némileg a védvonal előtt harcolhassak.
Angelina és Froozer szintén igyekeztek, s Hercules és Lupus támogatását élvezve tartották a pozíciójukat, de mondhatni szélmalom harcot vívtunk. Sokan voltunk, de az ellenség is, s inkább az volt a kérdés, hogy ki tud ügyesebben sakkozni a bábuival, sem mint az, hogy melyik fél merül ki el előbb.
- Ange, ti tartsátok a vonalat itt a többiekkel, én kicsit előre nyomulok! - kiáltottam oda nekik, majd rohamra indultam, persze csak miután magamra öltöttem a Storm Mailt.
Noha sok volt a mágus is az ellenség között, mégis jobbára csak közkatonák voltak, nem többek gyenge senkiknél... amilyen én is voltam egykor, s amilyen még akkor is voltam, bizonyos értelemben.
- Azonnal vissza, erre nem adtam engedélyt! - kiáltott utánam az ideiglenes felettesem, ám meg se hallottam.
Az árnyak közé bújtam, s olyan hirtelen robbantam elő, mint ahogy eltűntem, csak éppen jó pár méterrel a saját vonalaink mögött, jobban mondva előtt, nézőpont kérdése. A lényeg, hogy nem volt körülöttem szövetséges, így kedvemre tombolhattam. A szél és a fém, a csont meg a sötétség pedig szedték áldozataikat.
A legegyszerűbb és legköltséghatékonyabb az lett volna, ha egyszerűen csak fogom és felhasználom az elesetteket, mint bábuk, s őket küldöm harcba magam helyett, ez azonban nem vette volna ki túl jól magát. A törvényt hozó és bőszen tisztelő fél nyilván nem állhatta volna, ha "meggyalázom" szeretett társaikat, de még az ellenséget se tehettem ki ilyennek, így muszáj volt hanyagolnom ezen kis trükkömet.
Minden vitézkedésem ellenére is azonban a roham csak nem hagyott alább. Ha megöltem vagy harcképtelenné tettem egyet közülük, máris ott volt kettő másik helyette, és nem volt vége az áradatnak. Éppen ezért, noha a szélből épülő páncélzatom remekül megvédett, be kellett látnom, hogy ennek így sincs több értelme, mint a korábbi módszernek, éppen ezért visszatértem a saját védvonalunkba egy újabb ugrással, a Angeék mellet jelentem meg, hátba szúrva egy katonát az acél karmokkal, melyeket korábban teremtettem a kezemre.
- Hogy álltok a mágiával? Úgy tűnik a csata még hosszú lesz, inkább tartalékoljatok, ha lehet!
- Én még bírom egy darabig, de elég sokat felhasználtam már. - ismerte be Angel.
- Itt is hasonló! - vágta rá Froo is, aki épp egy villámcsapással tanította móresre támadóját, majd a rövid időt kihasználva, melyet a fickó bénításával nyert, a torkának ugrott, majd egyetlen harapással átharapta azt.
Aztán a rend, megbomlott. Furcsa, hogy mindezt rendnek hívom, de így volt. Mindenki tette a dolgát, ki-ki a saját céljaiért, ám ez megváltozott. A támadók egyre ritkásabbá váltak, de ami még aggasztóbb volt, hogy kiáltások hallatszottak a saját sorainkból, s hamarosan én is megláttam, amint valami nagyot vontatnak ki az erdőből.
- Na ezt most valaki rendesen megszívja. - mértem fel a helyzetet, amint a szemem elé tárult a kirajzolódó Jupiter ágyú. - Ange, Froo, maradjatok mellettem és próbáljatok időt nyerni nekem! - kértem egyből a segítséget a társaimtól, s én sem vesztegettem az időmet.
Ez egy versenyfutás volt. Az nyer, aki előbb tüzel, ennyiből állt. Elkezdtem hát a mágiát: Abyss Break! Ha én tudom elsütni előbb, nyertünk, ha nem, akkor vége.
- Egy ilyet még te se élsz túl, ha eltalál, és ők sem, szóval ne cseszd el! - biztattam magam, s céloztam.

A csatatér az egyetlen olyan színpad, ahol a sárkányölő igazán szabadon táncolhat.
Könyörtelen, kiismerhetetlen mozdulatainak nyomában a halál jár, árnyékában életek hullnak porba.
Szinte önkéntelenül is csatlakozott a harcosok soraihoz, amikor a közelben áthaladva észlelte a helyzetet. Képtelen volt ellenállni, hiszen erre teremtették, minden egyes porcikájába a gyilkolás titkait kódolták.
Most pedig itt áll, s az alvilág hordái közt ossza a halált karomszerű fegyvereivel. Saját osztagától már rég elszakadva pusztít a támadók sorai közt, akik tengerként nyílnak szét előtte, sokan már inkább elrohannak az útjából, mintsem szembenézzenek a szürke maszk mögött meglapuló, vörös szempárral.
Épp egy mágikus páncéllal védett, kisebb óriás nyaki illesztéseiből tépi ki felcsatolt pengéit, amikor vagy tucatnyi bérenc ront rá, mind lakrimákkal megerősített fegyvereket szorongatva.
A sárkányölő még hátra sem fordulva rúg a leggyorsabb támadójába, aki így több száz lépésnyit száguld hátra a harctéren, jó néhány társát félresöpörve.
Ahogy szembenéz a zsoldosokkal, azok már koncentráltan, időzítésüket összehangolva készülnek életére törni, különböző varázslatokkal megsorozva. A kristályokból felszabadított, elemi csapások jó pár méternyi területet zilálnak szét, ám a páncélos férfi ekkora már távol kerül onnan.
Árnyékká változva támadói mögé szökken, majd a meglepetés erejét kihasználva, gyors kaszáló mozdulatokba kezd karjaival.
Vágásainak nyomán a bérencek párosával hullnak el, megcsonkított testeik rögvest a halállal béklyózzák meg gazdáikat.
A sárkányölő az egyik túlélő hajába tép, s annak arcát a teljes erőből felfelé lendülő térdébe vezeti. A szerencsétlennek már csak a masszaszerű torzóját hajítja félre útjából.
A csapat utolsó két tagját egyszerre kapja el, bár már menekülni próbálnának, kitartott tenyerekkel rájuk vetül, így azok fejjel előre a földre zuhannak. A férfi ezután feláll, majd szó szerint kitapossa a harcosokból az életet… Pár lépés után még a talaj is megreped áldozatai alatt.
Ahogy feltekint, nyílvesszők százait látja önmaga felé alázuhanni, akár egy lefelé zúduló, sötét darázsrajt. Mindez nem meglepő, tekintve mélyen az ellenséges vonalak mögött harcol, elvágva az ostromló erők egyik utánpótlási útvonalát…
Jól bevált trükkjéhez folyamodva árnyékká változik, majd nagy sebességre képes, képlékeny állapotában egészen a közeli emelkedőik kúszik, ahonnan a lövéseket is leadták.
- Black Dragon’s… - Emberi alakjába visszaváltozva, egy könnyed mozdulattal félrehúzza maszkját a szájának vonalából. – Roar! – A nagy kiterjedésű üvöltés bábokként mossa félre az íjászok vonalait, sötét anyagának nyomán nem tűrve mást, pusztán a felszakított talajt, s megtépázott testeket.
- Iroooooooon… - Kiált fel valaki a sárkányölő közelében! – Tower! – Egy majd tucatnyi láb átmérőjű, szilárd fémhenger zuhan a férfi irányába.
A páncélos féloldalasan kipördül a kisebb földrengést generáló objektum útjából, s még ugyanazzal a lendülettel támadója mellé szökken.
Jobbját vízszintes vonalban a tömzsi férfi felé lendíti, ám meglepetésére az nem robban ki helyéről puskagolyóként, s bár saját karjáról több ujjnyi vastag acélréteg reped szét, felfogja Ceur ütését.
- Háh! Azt hitted ennyivel elintézheted Hagzor-samát, a Blackened Tears „Beavatottját”? – Horkant fel a mágus, bár védekezésre használt kezében a mágiája ellenére több csont is megrepedt. – Azt ne hidd! Iroooon Fist! – Szabad balját is fémmel bevonva, a nekifeszülő férfi felé sújt.
A sárkányölő követve példáját, megemeli szabad karját, így a két ütés félúton összetalálkozik.
Kisebb széllökés rázza meg a környéket, ahogy a sziklás földkéreg feltörededzik a páros közelében. Bár Ceur acélkesztyűje is megreped, ellenfelének mágiája újfent csak teljesen széttörik a nyomás alatt, fémszilánkokat szórva a környékre.
- Balck Dragons’s… - Emeli meg jobbját, visszarántva azt a sötét céhes oldalától. – Fist! – A „Beavatott” a karjait keresztezve próbálja felfogni a csapást, ám vajmi kevés sikerrel.
A fültépő széllökéseket generáló ütés úgy szakítja át felsőtestét, mintha egy ágyúgolyóval lőtték volna át. A több fejnyi méretű, véres lyuk hamar összeesésre kényszeríti a férfit…
A sárkányölő azonban aligha pihenhetne, hiszen két további mágus kisugárzását is megérzi közvetlen közelében.
A duó már gyengébbnek bizonyul, még varázslataikat sem képesek elsütni, mire a páncélos árnyékként eléjük szökken.
A hozzá közelebb eső törvényen kívülit a karjánál fogva rántja magához, majd szabad ökléről kiálló pengéivel többször is átdöfi a gyomrát. Az alkarnyi méretű pengék már a harmadik lökésre széttrancsírozzák a mágus testét, még két szúrást követően pedig szabályosan kettétépik a szerencsétlent. A varázsló szétszakad, akár egy rongybaba…
- Fire Ball! – Visítja a másik sötét céhes, ám Ceur pusztán csak maga elé rántja az erősen vérző felsőtestet, majd miután az felfogja a tűzlabdát, támadójára hajítja a maradványt.
A majdhogy sokkot kapó áldozatához ugorva átlósan vág egyet jobbjára csatolt pengéivel, a csonkot, s még az élő mágust is feltrancsírozva. Mielőtt azonban az alvilági összerogyhatna, baljával egy erős ütést mér koponyájára, mire a vastag csontok tehetetlenül széttörnek összeszorított ujjainak végén, több tucatnyi méterre buckáztatva gazdájukat.
Kegyetlen mészárlását követően ösztönszerűen rohanna a következő, utánpótlásként érkező század felé az egyik eldugott, hegyi útvonalon, ám érzékei megállásra késztetik… Egy hatalmas erejű fegyver emelkedik fel a csatatér peremén.
A megoldás a szó szoros érelmében kézenfekvő a számára, ugyanakkor jobb helyzetbe kell kerülnie mindenek előtt.
Árnyékként oson végig a seregek egymásnak feszülő oszlopai közt, egy viszonylag magasabb pontnál megállapodva, ahol a rúnalovagok harctéri parancsnoka is állomásozik.
- A harmadik és hetedik mágia-semlegesítő osztagok azonnal erősítsék meg a bal szárnyat! – Tudatja a határozottnak tűnő nő az egyik tisztjével. – Ami pedig azt a fegyver illeti…
- Vonjanak ki minden egységüket a közeléből. A lehető legsürgősebben. – Vág Ceur a parancsnok szavába. A magas rangú rúnalovag meglepetten mereszti ametiszt íriszeit a baljós vértezetre, amely árnyékfoszlányokból öltötte formáját. – Ha vannak telepatái, most azonnal üzentessen velük. – A férfi nem ordít, s még csak parancsolónak sem kívánja beállítani szavait, a maszktól elmélyített hang mégis ellentmondást nem tűrően közli a tényeket.
- Várjon! Mégis ki maga, és… - A sárkányölő már nem hallgatja végig a lovag kérdéseit, erre nincs ideje.
Valaki más is van a csatatéren, akinek az övéhez hasonló elképzelései akadtak.
A mágus kisugárzása erős, Ceur még nem érzett hozzá hasonlót, mióta Fiore-be érkezett. Az ő szintjén lehet, az első méltó ellenfelét jelenthetné… Ám most egyazon oldalon állnak.
Tudja jól, milyen mágiát készül használni a férfi, hisz az ő ujjain is ugyanaz pihen.
A Tanács erőinek parancsnokától biztos távolságra rohanva, az ellenség fegyverének irányába emeli öklét, amelyen a gyűrűbe foglalt, mágikus kristály várakozik.
S gondolatainak hatására felizzanak az Abyss Break pecsétjei, rúnákból vésett körök díszmenetét felállítva.
Bár úgy véli, a másik mágus hamarabb elsüti az általa is használni kívánt, pusztító erejű varázslatot, nem akar kockáztatni. A fegyvernek talán akad valamiféle védelme, amely felfoghatja az első próbálkozást… Ha pedig ez bekövetkezik, az ő, ellentétes irányból érkező támadásának már mindenképp sikerrel kell járnia. Talán felesleges, de a legrosszabb, ami történhet, hogy már egy elpusztult célpontot talál el, még nagyobb krátert vájva a látképbe. A gyűrű egyébként sem fogyasztja az erejét… És legalább írmagja sem marad az ellenség reményeinek!


Az apró, feketés bundájú farkaskölyök tanácstalanul ül a hétköznapjaiból kifordult város közepén. Az ordibálva rohangáló emberek egy külön világot húznak köré, amelyet anyagi valóságában is jól határol a tornyokkal megerősített, erős városfal.
Nem érti, miért van itt… Átutazóban voltak, ám ő aludt. „Várj meg itt. Lehetőleg ne keveredj el!” – Ennyire emlékszik, miután magához tért.
Próbál eleget tenni a kérésnek, de… Miért tűnik mindenki olyan kétségbeesettnek, és idegesnek? Kiabálás, gyereksírás, rohanó lábak dobogása… Teljesen kitöltik a kisállat elméjét.
Valamit tennie kellene. Nagyon feszélyezi az, hogy apró pontként állja a körülötte tomboló káosz hullámait.
Több lehetőség is kínálkozik előtte.
Pár sebesült kisgyereket a közelben vigasztalnak, miközben egy fehér ruhás kétlábú a lábukat kötözi éppen… Talán az északi falnál sérültek meg, onnan rengeteg robbanás, és becsapódó lövedék zaja érkezett korábban.
Odamehetne hozzájuk, támogathatná őket, ám…
- MINDENKI, AKI ELÉGNEK ÉRZI MAGÁT AHHOZ, HOGY ELBÍRJON EGY SEBESÜLTET! – Ordítja torka szakadtából egy megtermett férfi, akin fémbunda csillog. – Kimegyünk a frontra! Haldoklók tucatjai ragadtak a falnál, segítségre van szükségük! Nem hazudok, lesznek áldozatok! De segítenünk kell azokon, akik védenek minket! Szedjétek össze a gyáva seggeteket ti tehetetlen idióták, és csináljatok valamit a városért, ahol…
Karna a távolban füstölgő védvonal felé fordítja aranyszínű szemeit. Mágikus és természetes eredetű lövedékek tucatjai szürkítik el az eget, sosem szűnő nyomás alá helyezve a már így is megrongált falakat. Még ilyen messziről is jól hallja a jajveszékeléseket, halálsikolyokat, a hús tompa puffanását, ahogy szétzilálódik… Majd visszanéz a siránkozó kölykökre.
Nem kérdéses, hogy merre indul el…

Dianne Amarysth "Legátus"

Spoiler:

Nick megpróbált a környezetére koncentrálni és kizárni a csata távolabbi részét. Hallotta az egész terület minden egyes mágikus lövését, a kántálásokat, ahogy az acél egymásnak feszült szikrázva, vagy épp mélyen a húsba ágyazódik. Emberek fájdalmas kiáltásai zengték be a területet. Ilyen a háború. Nincs kegyelem.
Elhajolt egy vágás elől és a méreggel körülvett öklével arcon vágta a katonát, aki hanyatt bucskázva, vöröslő arccal terült el a földön. A háta mögött egy másik a kardjával megkísérelte elválasztani a fejét a testétől, de a méreg sárkányölő tökéletesen hallotta a katonák zörgő páncélzatát. Gond nélkül lehajolt előle és megtámaszkodva kézzel a földön, bevonta méreggel a jobb lábát és állon rúgta a férfit, majd tovább lendülve kézállásba bevonta mindkét lábát méreggel és egy helyben pörögve több rúgást is bemért a páncélos oldalára.
Nem gondolt Nick, hogy egy háború kellős közepére fog kerülni, mikor elvállalta a város őrzésének a feladatát. Igaz, gyanakodni kezdett, mikor a városba érkezve megpillantotta a rengeteg rúna lovagot és egyéb mágus céhekből összeszedett embert. Aztán mikor hirtelen lerohanták őket a sötét céhekből álló mágusok és válogatott zsoldos katonák serege, már egyértelművé vált a helyzet.
Nick elmosolyodott magában. Ha a másik oldal felkereste volna a feladattal és többet fizetett volna, akkor lehet épp a másik oldalon harcolna.
Ám most azért fizettek neki, hogy a várost védje, ezért mindent meg kellett tennie, hogy legyőzze a sötét sereget. Természetesen nem egyedül, bár jobban szeretett egyedül dolgozni. Úgy érezte mások csak hátráltatják a munkájában és ez sokszor is bebizonyosodott már az élete folyamán. Ám ezúttal rendkívül elégedett volt, hogy maga mögött, illetve mellette tudhatta a seregnyi mágust és katonát.
Egy pörgő rúgással félre lökte a kard pengéjét, majd egy jobb egyenessel a zsoldos arcába ütött. A mérge csak akkor volt effektív, ha bőrt ér, ahol a test betudta szívni. Muszáj volt a védtelen felületekre célozni, ami a sok konzervdobozba bújt ember esetén a fedetlen arc maradt.
Lobogást hallott maga mellett és félre ugrott. Épp időben, mivel egy lángoló tűzlabda csapódott be, ahol korábban állt. Nick nem kedvelte a tűzmágusokat, sőt a legtöbb mágust se, aki a távolsági mágiák kedvelője volt. Ez azonban a többségükre jellemző tulajdonságnak mondható.
Kitért egy újabb tűzlabda elől és elindult a támadója felé. Ahogy közelebb ért hozzá, már nem próbálta kerülgetni őket abból a távolságból, a méreggel bevont kezével ütötte félre őket. A tűz mágus előtt teremve pedig megragadta mindkét csuklóját, hogy ne dobáljon rá több lángoló gömböket. A méreg elkezdte korrodálni a férfi csuklóját, aki sziszegett a fájdalomtól. Próbált kiszabadulni a szorításból, de rendkívül gyenge fizikummal áldotta meg a sors. Nick vas markából nem menekülhetett. A hosszú másodpercek alatt már olyan mértékben égette a bőrét, hogy valószínűleg örökre megbélyegezte a mágus csuklóit a saját kézlenyomatával. A méreg pedig egyre jobban áradt a szervezetébe és egyre kisebb ellenállást tudott kifejteni. Nick hirtelen elengedte, majd egy egyenes rúgást indított a férfi hasfalába, aki hátravágódott és nyekeregve terült el a földön.
Sorban jöttek egymás után a zsoldos katonák és a Nick erejéhez fel nem érő mágusok. Mindegyikkel leszámolt szép sorban. Akadtak, akik sokadmagukkal próbálkoztak megtámadni, de nem tudták szorult helyzetbe hozni. Hiába kerítették be és próbálkoztak több irányból támadni. Még onnan is ahol nem láthatta, de mind eredménytelen volt. Nick sose hagyatkozott a látására. Ő a hallásával érzékelt. Főleg, ha harcról volt szó és ez esetben nem akármilyen harcról volt szó.
Egy Nicknél két fejjel magasabb férfi bontakozott ki a tömegből, ami már csak azért is volt eléggé feltűnő jelenség, mert maga Nick se számított alacsony embernek.
A férfi nem csak a kétszázhúsz centis méretével tűnt ki, de a hozzá arányos robosztus testfelépítésével is. Nick biztos volt benne, hogy van olyan erőben a férfi, hogy akár puszta kézzel is felemelje és elhajítsa őt, mint egy játék babát. Egyszerű nadrágot és egy fehér trikót viselt. Arcszőrzettel nem büszkélkedett a vékony borostáján kívül. Olybá tűnt nem kedvelte magán a szőrzetet, ugyanis a haját is borotválta.
Kimért léptekkel indult meg Nick felé, aki elvigyorodott, hogy végre akad valami izgalmas küzdelem is számára. Méreggel bevonta a jobb kezét és ő is megindult az alak felé. Ahogy elérték egymást, Nick ragadta meg a kezdeményezést és behúzott a férfi izmos mellkasába. Az ütés pillanatában még extra mérget termelt és engedte szabadjára az öklébe áramoltatva, ami egy jókora lyukat égetett a ruhába. Hátrahúzta a kezét, de a férfi egy kicsit se tántorodott meg az ütéstől és az arca se rezzent meg a fájdalomtól. Már ha egyáltalán érzett fájdalmat a korábbi ütésből. Nick végignézve ellenfelén erősen kételkedett benn, hogy igen. Mintha meg se érezte volna. A bőre ugyan piroslott, de nagyon úgy festett a legtöbb sérülést a trikója szenvedte el, amin egy lyuk tátongott.
- Gondolom, most jön az a rész, amikor te mutatod meg, hogy kell ütni… - suttogta Nick kellemetlenül, mire a melák arcán egy torz vigyor futott végig.
- Sejte…
Befejezni már nem tudta a mondatot, mert abban a pillanatban a férfi keze lendült és mellbe vágta a sárkányölőt. Olyan érzés volt számára, mintha egy vonat csapta volna el. A tüdejéből kiszökött a levegő, még arra is megmert volna esküdni, hogy a szegycsontja eltört, vagy legalábbis megrepedt. Az ütés erejétől hátra repült jó pár métert végül pedig egy zsoldos katonát letarolva állt meg. Ahogy földet ért levegőért kapkodott. Így fetrengett a földön, még jó három-négy nagyobb levegővételig, aztán hasra fordult és négykézláb állt. Ráfogott a fájó mellkasára. Kitapogatta azt a részt, ahol bekapta az ütést. Piszkosul fájt neki, de legalább nem tört el semmije. A szegycsontján érékelt csak egy repedést, de nem tartotta vészesnek. Pláne, ha sikerülne valahonnan méreghez jutnia, mert akkor seperc alatt begyógyulna a sérülése. De még ha nem is talál, addig nem kell aggódnia, amíg nem ütik meg ugyanott.
Ekkor hallotta csak meg, ahogy elé lépnek. Nick magában elkezdett egy cifrább káromkodást, de még a gondolati síkon se tudta befejezni, ahogy ráfogott egy vaskos marok a nyakára és az övére. A következő pillanatban a magasba emelkedett, mintha egy tollpihe lenne, aztán már repült is. Át egyenesen egy külvárosi családi faház tetején, plafonján, majd a külső falon keresztül, az épület kertjébe. Szerencsére háttal és az oldalával tompította a különböző felületekbe való becsapódást, így a szegycsontja nem sérült tovább. Ezúttal igyekezett nem olyan sokat időzni a földön a fájdalmával foglalkozva. Feltápászkodott a földről, hallotta ahogy a férfi felé indult és körülbelül tizenegy méterre lehetett tőle. Reménykedett benne, hogy a károkat nem vonják le a béréből.
Szétnézett maga körül a kertben és felcsillant a szeme meglátva a talicska mellett a hordónyi gyomirtó szert. Elvigyorodott és a szájához emelve kortyolni kezdte a folyadékot, ami más normális embert megölt volna akkora dózisban. A kellemes meleg érzés végig járt a testében, a horzsolásai eltűntek, a csont repedése úgyszintén és érezte, ahogy átjárja a testét az energia és a mágikus erő is. Félre dobta a hordót és elégedett nézte, ahogy ellenfele átrúgja a fahát falát és lép be a kertbe.
- Felteszem, az a lyuk, amit én csináltam neked túl kicsi lenne – pimaszkodott Nick, mire a kopasz csak gúnyosan elmosolyodott és nagy lendülettel megindult felé. Jobb kezét pedig ütésre emelte.
Nagy meglepetésére, mielőtt még elérte volna a sárkányölő arcát, Nick megfogta az öklét. A keze pár centit megnőtt és keményebb lett. Bőre elszarusodott, majd kipikkelyeződött és belilult. Körmei elfeketedtek és karmokká válták. Az egész alkarja átment az átalakuláson, körülötte pedig a fekete laborköpenye cafatokra szakadt. A pikkelyek közül vadul áramlott a méreg esszenciája és vonta be az egész kezét és terjedt át a férfiéra. A méreg elkezdte marni és sziszegve akarta visszahúzni a kezét, de Nick nem engedte neki. Jobban rászorított a kezére, a másik sárkányszerű kezét ökölbe szorította, bevonta méreggel, aztán teljes erőből állcsúcson vágta.
A hatalmas, mázsás test jókora hanggal terült el a földön. Nick biztos volt benne, hogy ez még nem volt elég, így felugrott a levegőbe és a lábát méreggel bevonva lendülettel beletaposott az arcába. Egy hátra szaltóval a hasán kötött ki és ráülve elkezdte ütni-verni, ahol csak érte a fejét. Már valósággal vöröslött a bőre. Aztán Nick egy hatalmas pofont kapott és lebucskázott a kopaszról, kirepülve a kertből és így a városból is a közeli erdőt és a települést elválasztó kis mezőre érkezve.
A pofon ereje jóval nagyobb volt, mint korábban. Úgy érezte, mintha egy tömör kőfallal verték volna arcon. Az érzés meglepő módon találó volt, ugyanis a férfi, ahogy felállta az egész teste kezdett kővé válni a jobb kezétől indulva.
Na ez probléma. Elég nagy probléma. Gondolta magában Nick a száját húzva. A kőburkolaton csak nagyon nehezen szivárog át a mérge, vagy épp semennyire. Azon kívül a megerősített védelme miatt, hiába növelte meg a saját erejét, kételkedett benn, hogy kárt tudna okozni a testébe. Bízott benne, hogy az eddig a testébe jutott méreg lassan hatni kezd és gyengül a férfi teljesítménye, de elég szívósnak látszott ahhoz, hogy az a dózis még ne üsse ki. Valamit ki kellett találnia, hogy mivel üthetné ki. Aztán észrevette a szemét. Az nem vált kővé. A szem amúgy is számos élőlénynek nagy gyenge pontja, akár milyen kemény teste is van, az többnyire lágyrésznek marad meg.
Nick nekifutott a férfinak. Az ütése elől lebukott és átcsúszott a lábai között. Mögötte megérkezve felpattant a hátára és a nyakába ülve, a karmos végű hüvelykujjait bele nyomta egy-egy szembe, majd annyi mérget eresztett ki belőle, amennyit csak tudott. A fickó felordított a fájdalomtól és Nickhez kapva ledobta magáról, de már késő volt addigra. Nem csak megvakult, de elég méreg jutott a testébe ezáltal és támadta meg az agya központi részét, hogy a látás elvesztése már a legkisebb gond legyen számára. Térdre rogyott, vissza alakult az emberi alakjába és hasra vágódva, véres szemekkel elterült a földön.
- Bocs, haver, de ebben a helyzetben csak két választás volt. Te vagy én. És én mindig az utóbbira voksolok ebben a kérdésben – mondta Nick és a belső zsebéből előhúzott egy doboz cigit. Kiütögetett belőle egy szálat, majd a szájába rakva rágyújtott.
Az erdőből eközben valami súlyos tárgy gurulásának a hangja ütötte meg a fülét. Nagyon nehéznek tartotta.
Úgy tűnik az ellenség még sántikál valamiben, vetődött az erdő sűrűjébe ezekkel a gondolatokkal. Egy bokor mögött lapult meg várva a súlyos dolog érkezését. Rövidesen meg is jelent egy hatalmas mágikus ágyú.
Nick elismerően füttyentett volna, ha azzal épp nem leplezi le magát. Megvárta, amíg az ágyú teljesen elgurul mellette, aztán észrevétlenül felpattant hátul rá.

Az Abyss Break valóságos jelzőfényként vonzza magára a teljes csatatér figyelmét, ahogy a két fél képviselői felett utat vág magának, s kérlelhetetlenül becsapódik célpontjába.
A robbanás egy hatalmas erejű lökéshullámmal teljesedik ki, s az ellenség fegyverét vakító fények vonják fátylukba.
Ugyanakkor, egy fél perc elteltével a sárkányölő kissé meglepetten tapasztalja, ahogy az izzó utóhatás elhalásával a hatalmas ágyú sértetlenül töltődik tovább, csövével továbbra is a közeli várost fenyegetve.
Nem látta, miféle védelem fogta fel próbálkozását, ám egyértelmű, hogy több magas rangú mágus is óvja azt a szerkezetet… Ráadásul, még a gyűrűje is megrepedt. ~ Bárki is foglalta ékszerbe ezt a lakrimát, borzasztóan nagy kontár lehetett…
Több elképzelés is átszalad gondolatain, amelyekkel ismét megpróbálhatná elpusztítani a fegyvert, ám a kivitelezésre nem akad ideje… Reflexszerűen, a gyilkolási szándékot megérezve hajol félre az utolsó pillanatban egy kard döfésének vonalából, amely még így is végigkaristolja páncélját.
Az elkövetkezendő pár pillanatban megállni sincs ideje, a szempillantás töredékei alatt kénytelen hárítani tucatnyi vágást, valamint szúrást, amelyek fémes csattanásokkal üdvözlik a karjaira csatolt pengéket. Bárki is támadja, nagyon jól csinálja…
Végül újdonsült ellenfele eltalálja őt egy rúgással, amely nem löki túl messze, mégis távolságot teremt köztük, és már ezzel a sikerével eléri, hogy a férfi legveszélyesebb ellenlábasává váljon, mióta csak Fiore-be megérkezett.
- Nem is rossz. Éreztem a szagodon, hogy kielégíted az igényeimet, mielőtt végezhetnék veled. Nem úgy, mint az eddigiek, akik az első másodpercben meghaltak… - Vigyorog Ceur-ra támadója, akit immáron jobban is szemügyre vehet maszkján keresztül.
Az illető egy fagyos tekintetű nő, akinek mind szem, mind hajszíne a tiszta tengerek árnyalatát idézik fel a sárkányölő emlékei közt.
- Bár azért fizettek, hogy az ellenfél vezetőit iktassam ki, a bemutatód után úgy döntöttem, veled kezdek. Nem is rossz, mi? – S azzal újfent rohamra lendül.
A támadó kardja fullánkként mozog, ahogy rést keres a férfi védelmén.
Döfések sorozata követi egymást, valamennyi mozdulat után kisebb széllökést ajánlva a sárkányölő mögötti üres térnek… Ám a férfi ekkora már tudja. Ő is érzi ellenfele szagát.
Nem a fegyverétől kell tartania.
Az valószínűleg csak dekoráció, akárcsak sajátjai…
- Black Dragon’s… - Emeli ütésre jobb karját.
- Ice Dragon’s… - Tesz hasonlóképp ellenfele is.
- Fist! – Az elemekkel felruházott csapások találkoznak egymással, fekete és kékes fények vakító forgatagába borítva a környéket, ahol hatalmas lökéshullámok szabdalják szét a talajt, s azt a néhány fát, amely elég szerencsétlen volt ahhoz, hogy pont ott nőjön ki.
Mindkét támadás önmagában is képes lett volna falakat átzúzni, mégis Ceur az, aki kihátrál az ütésváltást követően… Bár páncélja épen marad, annak védelme nélkül jobbja egészen a válláig megfagyott volna.
- Ó, szóval ez a fémdoboz rajtad nem csak dísznek van. Mágikus eredetű lehet, ha még egyben van… - Néz végig mosolyogva kezén a nő, amelyről kristályszerűen hullik le a korábban felvitt jégréteg. – Van egy kis szokás a csapatomnál, amolyan hagyományféle. Mindig bemutatkozunk annak, akit meg fogunk ölni. – Ejti vissza színpadiasan kardját a hüvelyébe. – Szóval, a nevem Ceryl, a R.A.I.D. vezető- - Mondatát ugyanakkor már nem tudja befejezni, hisz ellenfele egyik pillanatról a másikra szertefoszlik, majd az árnyékából kilépve mögötte terem.
A jég sárkányölő meglepettségét kihasználva viszonylag sok ideje van felkészülnie egy rúgásra, amelybe így minden erejét beleadhatja.
A nő gerince szabályosan felkenődik a páncélozott csizmára, majd egész teste úgy repül a közeli hegységbe, mintha egy titán hajította volna annak sziklás lábához.
A természeti képződményen tucatnyi méteres átmérőjű repedések szaladnak végig, ahogy Ceryl becsapódik, ám támadója itt nem áll meg.
Rögvest utána rohan, hogy kedvező helyzetét a végletekig feszítve lezárhassa a harcot, mielőtt az kicsúszna az irányításából.
Talppal a még fekvő célpontjába alázuhanva növeli tovább előnyét, és a hegységben keletkezett károkat… A sziklák egyként remegnek bele az újabb becsapódásba, amely a jég sárkányölőt éri.
Mégis, ahogy Ceur megemelné lábát, hogy kitaposhassa az életet a zsoldosból, meglepetten tapasztalja, miszerint a végtag nem mozdul…
- Ez nagyon kevés lesz… - Vigyorog rá véresen Ceryl, ahogy a férfi bokáját szorítja. – De ha már ennyire felizgattad magad az elején, én is mutatok egy jó kis képességet. Secret Dragon Slayer Art…


A farkaskölyök büszkén nézi végig, ahogy egy újabb túlélő kínjait enyhíti az a víz, amellyel ő rohant hozzá a közeli kúttól.
Az északi fal mentésre váró sebesültek százaitól hemzseg még, ám a polgárokkal megsokszorozott csapat jó úton halad a segítségnyújtással.
A legtöbbeket természetesen azonnal a felcserekhez szállítják, ám akadnak olyanok is, akiket azonnal, ott helyben kell ellátnia annak a maroknyi sebésszel, aki az önkéntesekkel tartott.
A lángfarkas épp visszafordulna, hogy újratölthesse a nyakához erősített vödröt, amikor egy gyorsan közeledő, sötét pontra lesz figyelmes az égen… Amely pár pillanat múlva be is csapódik a már így is romhalmazzá lőtt fal maradványaiba, majd annak egy részét letarolva meg sem áll pár elhagyatott lakóházig.
Néhány kíváncsiskodóval együtt ő is a jelenség forrásához rohan, majd megdöbbenve tapasztalja, hogy ismeri az illetőt, aki nehézkesen, páncéljától nyikorogva vergődik ki a nemrég még viszonylag jó állapotban lévő épületek romjai közül.
- Ceur…? – Kérdez rá értetlenül.
- Nem azt mondtam, hogy… maradj a központban? – Még a maszkon keresztül is kihallja a férfi köhögését. – Menj vissza… - S azzal a sárkányölő rohanni kezd, olyan sebességgel, amelyet az ott lévők képtelenek tekintetükkel követni.
Karna mégis aggodalomtól ködös szemekkel néz utána. Ő látta a máskor légkönnyed mozdulatokon a megannyi sérülés vérrel odavésett nyomát…


Az árnyék sárkányölő saját eleméve válva ütközik neki a kékhajú nőnek, aki épp a rúnalovagok parancsnokával vívott megérkezése előtt.
A Mágus Tanács szőke képviselője viszonylag jól tartotta magát a zsoldossal szemben, ám mostanra vértezete a vér vörösétől átfestve fénylik testén, egyértelmű jelét adva, miszerint már nem bírta volna soká.
- Hát te is visszajöttél? – Kérdez rá Ceryl, miután pár lábnyit hátracsúszva felfogja a támadást, s Ceur is képtelen felvenni emberi alakját a szorításában. – Remek, amúgy se szeretek semmit sem félbe hagyni. – A férfit a nyakánál szorítva emeli közvetlenül a szájának vonalába. – Ice Dragon’s Roar! – Vesz mély levegőt ordításához.
- Lumiere Ponction! – Ordít fel a rúnalovag, másfél kezes kardjának hegyét a jég sárkányölőre bökve.
A fegyverből vékony, ám hatalmas erejű fénysugár tör magának utat, amely elől még a zsoldos is képtelen félreugrani, így elengedve áldozatát, s elvétve saját technikáját. A félrecsúszott kék, valamint aranyszín sugarak jelentős pusztítás végeznek a csatatér közeli részein.
Ceur már gyengének, s lomhának érzi magát, miközben az újonnan nyert pillanatokat kihasználva két lábra áll, hiába is használta a Dragon Drive-t, miközben visszarohant a városból.
Ez a nő egyértelműen nagy veszélyt jelent rá, és azon célkitűzésére, hogy megnyerje az általa kiszemelt oldalnak a csatát. Talán ha összefog a szőke parancsnokkal, több esélyük lehet… Ám végignézve rajta, és súlyosan sérült vezérkarkán, kevés reményt fűz bármi hasonlóhoz.
A sárkányok ősi erejét is felhasználhatná, ám valószínűleg akkor ellenfele is hasonlóképp járna el… Felettébb kellemetlen helyzetbe keveredett.
- Ez nem jó… - Sziszegi a rúnalovag, a férfi pedig rádöbben, hogy újabb problémák adódtak sajátjaihoz.
Az ágyú, amelyet nem sikerült elpusztítania, épp tüzet nyit, mohón előretörő fénysugara pedig összekap a férfi mágiájával, akinek a kisugárzását már korábban is észlelte… Az energiák összesűrűsödnek, cibálni s tépni kezdik egymást, majd mindent vakító fehérség borít a leplébe.
A sárkányölő még kihallja a rúnalovag kiáltását, miképp valamiféle pajzsot akar emelni sebesült társai köré, s úgy dönt, ő is becsúszik annak vonalába.
Pár pillanatnyi vakság, és süket zúgás borul a csatatérre, miként a káosz kiélvezheti röpke, ám kiszámíthatatlan uralmát.

Nightyngale csapata hatalmas tömegen verekedte magát keresztül, hogy megostromozzák a Jupiter ágyút. A rúnalovagok és mágusok elszántan törték maguknak az utat, ám a démoni leány sem volt rest. Hol tűzgolyót indította a tűzdémon alkarjáról, hol pedig fagyasztó ökölcsapásaival zúzta porrá ellenfelei páncélját és csontját. Ha csak könnyűvért feszült a célpont mellkasán, karjai elfeketedtek, karmai pedig éles, halálos marcangoló gépezetté alakultak. Nightyngale nem tudta, mennyi idő telhetett el a halálos keringő alatt, melyet az ellenféllel vívott, ám nem állhatott le.
A Jupiter immáron csak egy karnyújtásnyira volt tőle, de ekkor hihetetlen erejű mágikus ellenállásba botlott. Az ágyút nála jóval erősebb varázslók tucatjai védelmezték, és az elsöprő erejükből következtetve úgy sejtette, a rúnalovag társai sem képesek egyedül felvenni velük a harcot. Szerencsére a hátsó sorokból folyamatosan érkezett az utánpótlás, ezért kisebb csapatokba tömörülve szervezett egységekké formálódtak, hogy közös erővel védelmezzék, segítsék egymást, és leküzdjék az ellenséget. A démontestű lány kiszemelte az egységének ifjú parancsnokát, és gyors léptekkel csatlakozott hozzá.
- Hannes. – mutatkozott be félvállról a fiú újdonsült társának.
- Nightyngale. – jött az egyszerű válasz, miközben a lány patás lábával rúgott arrébb egy botor félholt fegyverest, aki a tömegből rontott rá.
A csapat hamar igen szorult helyzetbe került, ahogy elesett társaik és ellenfeleik új erőre éledve törtek rájuk. Nem tartott sokáig kideríteni, hogy a problémák okozója egy rothadó fogú nekromanta volt, aki tőlük nem messze bábmesterként irányította az elesetteket.
- Ennek így sosem lesz vége! Annyi hullát éleszt fel, amennyit akar, a rohadt képű viszont csont és bőr. Őt kell elintéznünk! – kiáltott a lány a káoszba, és úgy tűnt, mintha társai felfogták volna mondandóját.
Ék alakba rendeződve törtek előre a nekromanta felé, aki a közelgő egységet megpillantva úgy tűnt, mintha kisebb pánikrohamot kapott volna, és még több zombit hívott elő a csatatérről. Ez azonban végzetes hibának bizonyult, ugyanis mágikus erejét túl sokfelé kellett megosztania, a halottak mozgása lelassult, gépiessé vált, így könnyebb célpontot nyújtva Nightyngale tűzlabdáinak, a mágusok varázslatainak és a rúnalovagok kardjainak. A férfi immár teljesen az ágyúhoz hátrált, a csapat pedig már szinte a közvetlen közelébe ért, és hullák tucatjai leltek békére mágikus támadásaiknak köszönhetően. A lány megérezve áldozata közelségét patás lábaival elrugaszkodott a földtől, és a levegőbe érve kitárta fekete angyali szárnyait, hogy zuhanórepülésben közelítse meg a nekromantát.
Nightyngale démoni megérzése szerencsére még időben figyelmeztette a közelgő veszélyre, és látta, amint a távolban egy ékkő fénye csillant, melynek hatására hatalmas mágikus támadás csapódott be az ágyút védelmező pajzsba. A környező talaj megrázkódott, és az eddig is kaotikus csatatér még inkább felbolydult. A nekromanta nem járt túl jól, a támadás, mely elpusztította a Jupiter védelmét, őt is könnyedén elintézte, és hullái sorra roskadtak össze a velük viaskodó katonák előtt. Nightyngalenek is bőven jutott a sokkból, ami eget, s földet egyaránt megremegtetett, de szerencsére még időben visszanyerte az irányítást a légáramlatok fölött, így nem zuhant a viaskodó felek közé.
A megpróbáltatások azonban még nem értek véget. A védők serege felől újabb lövés indult meg az ágyú felé, ám az immár teljesen feltöltődött fegyver is kiadta magából a pusztító erőt. A lány és néhány méterrel alatta viaskodó egysége egy pillanatra döbbenten tekintett fel a harcból, hogy szemtanú lehessenek a két hatalmas erejű támadás találkozásának. Ahogy a sugarak összeértek, vad mágikus erő szabadult fel, mely először gömböt formált, majd egy óriási robbanás kíséretében kiadta magából a felgyülemlett feszültséget. A lökéshullám, mely a levegőben szárnyaló lányt érte, még ilyen messziről is igen veszélyesnek bizonyult. A hatalmas hőmennyiség, mely vele együtt érkezett, még a démoni tollakat is felperzselte, Nightyngale pedig irányíthatatlan pörgések közepette zuhant néhány métert, majd több tucat fél-kába embert letarolva végre megérkezett a viszonylagos biztonságot nyújtó talajra. Nem volt ideje még feleszmélni, de életben volt, ami az események tekintetében igen szerencsésnek volt mondható.
A harc azonban még közel sem ért véget…

A mágia elsütése könnyebbnek tűnt tervben, mint ahogyan azt a megvalósítás mutatta. Annak ellenére, hogy az aktuális parancsnokocskám nem egészen értett egyet a tervemmel az elején, mégiscsak belátta, hogy ez is egy alternatíva, és az újabb utasításai értelmében a közelben lévő csapatok feladata az én védelmem lett.
A rúnák felírása időigényes volt, ráadásul egy helyben kellett maradnom hozzá, ami még inkább megnehezítette a dolgot, ám nem volt mit tenni. Az ellenség rohamát, mint egy fal fogta fel az egyik rúnalovag egység, a varázslatok pedig csak úgy cikáztak mindkét irányból. Angelina Oriont adta mellém, a megtermett csillagszellem pedig legjobb tudása szerint pörgette a pajzsát, hárítva az engem célba vevő mágiák jelentős részét.
Froozer tőlem balra randalírozott, s bár nem aprította nagy sebességgel támadóinkat, mégis már több félnótás járt úgy, mint a korábbi egyén, s feküdt ki a földön átharapott torokkal. Lupus továbbra is Angel közelében ténykedett, s karmait és agyarait használva Froohoz hasonlóan cibálta szét ellenfeleit.
- Két fenevad... ezek ellen sem lehet kellemes veszíteni. - tűnődtem egy pillanatra, de nem volt időm gondolkodni.
Jelet jel után írtam a levegőbe, a képletem pedig egyre csak dagadt és sűrűsödött, ahogy haladtam vele.
- Igyekezz Roha, szerintem mindjárt feltöltik! - kiáltott közben oda a farkas nekem.
- Attól, hogy idegesítesz, még nem megy gyorsabban! - kiáltottam vissza neki.
Aztán hirtelen egy nagyobb energialöket szaladt át a csatatéren, egyenesen az irányomba, melytől majdnem meginogtam egy pillanatra, s fontolóra vettem, hogy pozíciót váltsak, ám mégsem így cselekedtem.
- Még ha el is talál, rajtam van a Storm Mail, nem fog tudni elintézni. Ha viszont abbahagyom ezt...
Szívesen mondanám, hogy hősiesen kivártam, de az az igazság, hogy nem volt más választásom, csak azt tettem, amit muszáj volt. A fénylő nyaláb egészen akadálytalanul suhant néhány pillanat alatt közvetlen elém, mire a spártai védelmezőm az utolsó pillanatban be nem ugrott, miután hárított egy jobbról becsapódó tűzlabdát.
- Na ilyen egy igazi csata! - kiáltotta hangosan a harcos, miután pajzsán eloszlott a mágia, mely jó másfél méterrel tolta hátra, lábai azonban mély barázdát vájva a földben megállították.
- Szép mentés! - konstatáltam munka közben.
Aztán ekkor hirtelen egy ismerős energia futott végig a térségen, majd az ágyúnál egy nagy robbanás formájában teljesedett ki. Nem volt kétségem felőle: szintén egy Abyss Break volt az. Megkönnyebbülve vettem tudomásul az eseményt, viszont a mágiával nem álltam le, ami utólag nagyon örömtelinek bizonyult. Kezdetben csak úgy gondoltam, hogy ha már ennyit ügyködtem vele, akkor már odapörkölök nekik kicsit, csak hogy jól érezzék magukat, ám rövidesen az álláspontom megváltozott.
Ahogyan kiderült, hiába kapott közvetlen találatot a Jupiter, egy igen masszív falat kapott maga elé, mely teljes egészében felfogta a becsapódó mágiát, ám ezzel elvégezettnek is hitte feladatát, s szerte oszlott.
- Szóval megint csak rám marad a befejezés! - gondoltam, s tovább körmölve a rúnákat igyekeztem legjobb tudásom szerint tovább haladni a varázslattal. - Gyerünk, már csak egy kicsi van hátra! - biztattam magam, majd végre befejeztem.
A képlet teljes egészében kirajzolódott előttem, s már csak a célzás hiányozott, s vége is volt.
- Ezt egyétek meg mocskok! - kiáltottam, s elsütöttem a támadást.
Csodás volt, ahogyan a mágikus energiából álló sugár végigszelte az égboltot, egészen addig, míg nem találkozott ikertestvérével, mely az ágyú csövéből származott, s egy baráti ölelést követően nem váltak egy gömbbé, majd megunva egymás társaságát nem robbantak szét, mint egy földre ejtett tojás.
- Elkéstem! - futott végig az agyamon azonnal, ám még így is szerencsésnek mondhattam magam.
Minket már csak a lökéshullám ért el, mely noha eléggé erős volt, mégis semmiségnek mondható ahhoz képest, ha a sugár kapott volna minket telibe. Mindezek ellenére komoly problémával álltunk szemben, ugyanis a keleti falból jóformán nem maradt semmi, ahogy az erdő egy jó nagy sávjából, s a város keleti házainak egy részéből... arról nem is beszélve, hogy az ottani emberek is nagy valószínűséggel semmivé lettek, s az biztos, hogy nem csak az ellenséghez tartozók.
- Az ágyú vajon egyben maradt? - gondoltam azonnal s szememmel a távolba kémlelve fürkésztem, hátha meglátok valamit a kráterből feltörő füst és porfelhőn át.

Még felmászni sikerült a méretes fegyverzetre, ám ahogy felkapaszkodott és szétnézett huszonnyolc másik alak nézett vissza rá. Nick nem tudta az okát, hogy miért nem hallotta őket korábban. Talán az ágyúnak a hangja zavart be, vagy szimplán valamilyen védő varázs volt rajta, ám egy biztos volt. Ahogy felért, hallotta mindegyiküket. Érezte, hogy elég nagy slamasztikába került, amiből szinte biztos volt, hogy nem tud jól kijönni, ám mégis igyekezett a legjobbat kihozni a nem túl rózsás helyzetből. Belenyúlt a kabátja belső zsebébe és előhúzott egy napszemüveget és feltette, mintha semmi különös nem történt volna.
- Üdv. A nevem Thomas A. Anderson és illegális fegyver minőség ellenőr vagyok. Maguk pedig sajnálatos módon egy selejtes termékhez jutottak, amit a cégünk nem néz jó szemmel. Mottónk: A törvény előtt illegális, de minőségben legális.
Ha nem szegeződött volna rá annyi szempár homlokon csapta volna, magát, amiért sikerült ilyen hülyeséget kitalálnia. De jó pont volt, hogy legalább járt a szája és még mindig nem rohanták le. Próbálta tovább húzni az időt, amíg ki nem talál valami mentő ötletet. Így hát folytatta.
- Jobb lenne, ha vissza fordulnának és elsimíthatnánk ezt a kis félreértést, mielőtt még megpróbálnák használni és csúnyán felsülnének. Cégünk teljes felelősséget vállal érte és hajlandó egy kisebb kárpótlást is szolgáltatni a kellemetlenségért. – fejezte be Nick hatásszünettel és feszülten várta a reakciókat. Páran összenéztek, majd támadó mágiák és mágikus fegyverek jelentek meg a kezükben.
Egy próbát megért, gondolta magában Nick.
Felkészült a támadásokra, ám ekkor észrevette, hogy a háttérben egy jókora mágikus sugár bontakozik ki, ami egyenesen a fegyver felé tartott. Elkerekedett szemekkel bámulta. Hiába nézett volna fedezék után, nem lett volna semmi se, ami megmenthette volna attól a töménytelen mágikus energiától és ezt ő is tudta. A mágikus energia fénysugara elnyújtotta a fegyveren lévők árnyékát, akik hátranéztek egyből az ok után kutatva. Meglátták, de nem ijedtek meg. Arcukon a tökéletes nyugalom honolt. Nick először azt hitte valami fanatikus társasággal van dolga, akik nem félik a halált, de aztán az energia nyaláb nem sokkal a fegyver előtt egy láthatatlan kupolában szertefoszlott.
Az eseményt kihasználva lassan, kerülve a feltűnést lemászott a fegyverről és az aljára kapaszkodott, közben pedig mindennek elhordta a „szövetségeseit”, akik képesek voltak úgy rálőni a fegyverre, hogy ő épp rajta volt.
A hangok alapján sikerült a művelete és mindenki már csak a hűlt helyét láthatta. Lehunyta a szemét és próbálta kizárni a szerkezet zúgó hangját. Bár nem jött össze neki, nagy szerencséjére a gép megállt. Az oldalából rögzítő pillérek hatoltak a földbe és stabilizálták a járművet. Nick sejtette mit jelent ez. Hamarosan a fegyver megkezdi a tüzelést. Abban biztos volt, hogy ezt semmiképp sem hagyhatja. Bár technikailag egy elég biztonságos helyen tartózkodott, hisz a fegyver jelenleg nem őt célozta, magát a szerkezetet pedig pajzs védte. Azonban, ha hagyja elpusztulni a települést, amit védenie kellene odavész a pénze.
Elkezdte számba venni a lehetőségeit, hozzá pedig felsorakoztatta a tényeket. A fegyvert rengeteg sötét céhes mágus őrzi. Többekről érezte, hogy jóval erősebb nála, a maradékról pedig nem tudta egyértelműen eldönteni. Ugyanannyi esély volt rá, hogy gyengébbek, mint hogy erősebbek. A mágiájával nála lenne az időbeli előny, egy erősebb ellenfél fölé is tudna kerekedni, ha ügyes egy idő után, de pont azzal nem rendelkezett. Igazából ha még azzal számol, hogy egy az egy ellenei küzdelemben bármelyiküket legyőzni, a számuk miatt akkor is felülkerekednének. A frontális küzdelmet teljesen elvetette. Egy verzióban sem kerülne ki élve, nem hogy győztesen.
Két másik variációja maradt. Valahogy tönkreteszi a fegyvert, vagy legalább annak a mágikus elhárító pajzsát.
A fegyver időközben befejezte véglegesen a rögzítést. Ami egyet jelentett azzal, hogy elfogyott a gondolkodási ideje. Mindeközben pedig a falu felől egy csapat bukkant elő és kezdett harcba az ágyút védő sötét céhesekkel.
Nick úgy érezte ráragyogott a szerencse. Pont kapóra jött neki ez az indirekt figyelem elterelés. Nagyban javította a túlélés és a sikeresség esélyét.
Újabb szerencse érte, amikor meglátta, ahogy eszméletlenül terül el egy sötét céhes nem messze tőle, ráadásul fekete köpenyt és egy álarcot hordott. Óvatosan leereszkedett a gép aljáról és kinyúlva alóla, gyorsan bevonszolta alá a férfit. Lerángatta róla a köpenyt, amit a szűkös hely miatt problémásan, de végül sikeresen felhúzott. Utána a maszkot operálta le a férfiről, majd húzta fel a saját arcára.
Milyen fura szaga van, gondolta magában, ahogy először levegőt vett benne. Nem törődve az enyhe szájszaggal, otthagyva az eszméletlen sötét céhest és kimászott az ágyú alól. Ismét felkapaszkodott a tetejére. Úgy döntött az elhárító pajzs lesz a célpontja. A láthatatlan erőtérnek a sugara alapján a centruma a fegyver közepén volt nagyjából. Ez két dolgot jelenthetett. Vagy egy beépített mágikus szerkezetről volt szó, vagy pedig egy hús-vér mágusról, akinek a védelem a feladata. Az utóbbi esetben tisztában volt vele, hogy nem jönne ki szerencsésen egy harcból. Aki olyan védelmet képes felállítani az mellett labdába se rúghatna.
Fortuna ismét a kegyeibe fogadta a méreg sárkányölőt, ugyanis a mágikus pajzsért egy lakrima volt felelős, az ágyút szállató szerkezet közepén egy panelba beleágyazva. Körbe nézett. Mindenki épp el volt foglalva vagy az ágyú működésbe hozásával, vagy magával a védelmével. Senki sem figyelte Nick-re, aki pedig véletlenül a szeme sarkából észrevette az sem fordított különösebb figyelmet rá, hisz szövetségesnek hihette. Az pedig, hogy a panel előtt állt, ugyancsak nem mondható furcsának, hisz amúgy is mindig állnia kellett volna ott valakinek felügyelni.
Nick alaposabban szemügyre vette. Ahogy elnézte egy mágikus lakrima volt, amit a panelba dokkoltak, az pedig kivezette a mágiát, amikor épp szükség volt rá. Már amennyire ezt megtudta állapítani, úgy hogy nem volt kifejezett szakértője a lakrimáknak, se a mágikus szerkezeteknek. A lakrima szabványos méretűnek tűnt neki, legalábbis amikkel eddig találkozott, az mind pontosan olyan alakú méretű volt. Erről jutott eszében, az a lakrima, ami már évek óta nála van, de még sose használta el. Úgy tudta valamiféle méreg mágia volt beleültetve, de annyira komolyabban sose érdekelte, hogy esetleg kivizsgáltassa.
Hirtelen eszébe jutott valami. Nem tudta, mi sülhet ki belőle, de megvonta a vállát, reménykedve, hogy a jelenlegi helyzetnél rosszabb talán nem. Lopva körbe nézett, majd a kabátjának az egyik nagyon mély belső zsebéből előhúzta a lila lakrimáját. A dokkoló egységnél kikapcsolta a rögzítést. Egy kis lámpa kezdett el pirosan villogni, hogy inaktív a berendezés. Gyorsan kihúzta a fehéres lakrimát, majd betette a helyére a sajátját. Utána pedig visszakapcsolta a dokkoló rögzítését, majd újra aktiválódott a szerkezet. A gépből kinyert lakrimát, pedig a zsebébe csúsztatta be, ahonnan a sajátját vette ki. Igaz, a lakrima, amit a szerkezetbe rakott lila színű volt és elég feltűnően eltért az eredeti fehérszínűtől, de még így is kevésbé volt észrevehető, mint egy folyamatosan piros pulzáló ragyogás.
Idejét látta lelépni a helyszínről. Már csak vissza kellett jutnia a faluba, hogy szóljon szabad a pálya. Kilőhetik az ágyút, hisz se pajzs, se ő nincs ott. Igyekezett körívesen haladni, hogy elkerülje a csatázókat és valamelyik félkegyelmű védő ne támadjon rá.
Egy valamivel nem számolt azonban Nick a sikerének örömében. Az ágyú betöltött és tüzelt, mielőtt még elért volna a falak mögé. Azonban a másik oldalról is elsütöttek egy hasonló erejű mágikus lövést. A két mágikus erő a csatatér közepén találkozott és egy hatalmas fénylő gömbbé fuzionált. Olyan fényes volt, hogy Nick nézni sem bírta, inkább elfordította az egész testét. A következő pillanatban viszont felrobbant és a lökés hulláma jó pár méterre elhajította a sárkányölőt az eredeti helyéről. Noha nem volt az epicentrum közelében és nem pörkölte meg, azért így is jócskán megérezte. Nyekeregve kelt fel a földről és nézett hátra a jókora kráterre. Az erdő egy része eltűnt, csakúgy, mint a város keleti fala.

A lovagnő pajzsa kitart, bár igaz, csak a robbanás lendületét hivatott felfogni.
Ahogy a nyomás, valamint az erős fény szertefoszlik, úgy a káosz lesz úrrá a véres csatatéren.
Feljebbvalóik hiába ordibálnak ideiglenesen megsüketült beosztottjaiknak, ahogy fejetlen öldöklések, szervezetlen visszavonulások, és ostoba magánakciók döntik porba a racionalitás mindaddig erős várfalait.
A sárkányölő mögé egy gyorsan mozgó árny próbál belépni, ám ő sebesebbnek bizonyul, így kigáncsolja az orvgyilkos lábát, majd acélcsizmájával összetöri az arcát.
Ugyanakkor, a sötét céheseknek megannyi, hasonló akciókra specializálódott tagja lendül támadásba, meglepetésszerűen lecsapva különböző pontokon, magasabb rangú tisztek, és mágusok vérével összemocskolva pengéiket.
Hosszú, keserves percekbe telik, míg a várost védelmező sereg képes újfent szervezett egységként működni, ám még ekkor is viszonylag könnyű célponttá teszi azt a megannyi sebesült.
- Maga… - Szólítja meg a rúnalovagok vezetője Ceur-t, ki mindaddig egy helyben állva próbált pihenni. Páncélja több helyen horpadt, s jó pár sérülés érte a testét is. Mágikus tartalékai még jók, ám fizikai állapota közel sincs teljében. – Számtalan jelentést kapok a telepatikus csatornáinkon, melyek szerint az ellenség több tucatnyi foglyot ejtett az elmúlt percek folyamán. Haladéktalanul szerveznünk kell egy mentőakciót, ahhoz pedig egy jól működő csapatot. Van pár jó lovagom, de nagy hasznát vennénk a maga segítségének is.
A nő felvetését eleinte csak csend fogadja.
Keveset tudna ajánlani ez a világ, amely kevésbé érdekelné a páncélos férfit a foglyok sorsánál. Ugyanakkor, ha a korábban Dianne-ként bemutatkozó lovag az ellenség rejtekére igyekszik, akkor ott megtalálhatja a jég sárkányölőt is.
Mióta Fiore-ba érkezett, Ceur senkivel sem találkozott még, akinek ereje felért volna a kékhajú nőjével.
Egyrészt nem szeret félbehagyni megkezdett dolgokat, másrészt ez egy jó alkalom lehet számára, hogy felmérje az ország mágusainak korlátjait. Újfent harcolni akar ellene…
- Megyek. – Jelenti ki végül.
- Ezt örömmel hallom. – Kijelentésének ellenére a szőke hadvezér hanglejtése, s ábrázata egy árnyalatnyit sem veszít komolyságából. – Akad még pár mágus a környéken, akiket fel szeretnék kérni a csatlakozásra. Ha mind összeálltunk, további részleteket is megosztok majd a csapattal. – A sárkányölő bólintására Dianne visszafordul közvetlen beosztottjaihoz, kik alacsony létszámú, kétágú oszlopba rendeződve megkezdik menetelésük a romos város irányába. – Igaz is… - Pillant még vissza a nő. – Én már bemutatkoztam korábban. Magát hogy hívják?
- Ceur’caelestos. – A szűkszavú válasz után már viszonylagos csendben halad tovább a különítmény, ahogy a lovagnő valószínűleg elveszik gondolati csatornáinak sokaságában.
Az utcákra beérve a sárkányölőnek akaratlanul is keresztezi elméjét a farkaskölyök, akit magával hozott ide. Mindazonáltal, hamar rájön, hogy jobb, ha itt hagyja, valószínűleg épp tüzet olt valahol, míg az ellenség rejtekhelyén csak az útjában lenne. Majd visszajön érte, ha mindennek vége… Vagy itt hagyja végleg.
A csapat egy kisebb sebesülttábornál áll meg először, ahol megannyi sérült nyögése, és a vér szaga töltik meg a levegőt.
Ceur, a rúnalovagokkal egyetemben a sátrak előtt várakozik, míg a szőke nő biztosnak tetsző céllal tovább halad.
Megáll ugyan pár szót váltani a sietős felcserekkel, ám már csak egy fiatal, vörös hajú mágusnő előtt állapodik meg ténylegesen.
Kisugárzása a tapasztaltabb varázshasználók közé emeli őt, bár a karjain ejtett sérülések elég súlyosnak tűnnek. A sárkányölő persze nem szól bele, hogy kiket válogat be a hadvezér, kevéssé érdekli őt az ilyesmi.
Továbbá, érez valamiféle különös, ismerős energiát a jelöltből, akit egyébként bármelyik, a nyugaton oly közkedvelt magazin címlapján el tudna képzelni… Gyűlöletes energia ez számára, hisz az az idióta is bármikor megérezheti. Akkor pedig jönnek az emlékek az esküszegésről, vitáról, és az elvállásról. Mindenkinek jobb ezek nélkül.
Eközben a két nő befejezi beszélgetését, amelyet Ceur bár nyomon követhetett volna fejlett hallásának hála, a részetek azért annyira nem érdekelték, hogy megtegye.
A különítmény kibővül, majd rövidesen el is hagyja a várost, ahol vezetőjének már nem akad több teendője.
A sárkányölő hallotta, hogy az újdonsült tag Nightyngale néven mutatkozott be Dianne-nek, bár ezt még gondolatban is hosszú kimondania… Hívhatná mondjuk Nighty-nak, vagy Gale-nek… Esetleg egyszerűen N-nek.
A csatatér korábbi frontvonalára kiérve a lovagnő egy újabb mágust környékez meg, pontosabban azt a férfit, aki a védők seregének második Abyss Break varázslatát használta. Mivel a hadvezér céljai egyértelműek, Ceur erre a beszélgetésre sem fordít különösebb figyelmet… Ellenben az hamar feltűnik neki, ahogy a vörös hajú nő őt bámulja. Ha nem lenne rajta maszkja, valószínűleg ellenállhatatlan késztetést érezne arra, hogy elkezdje piszkálni a haját. Mindig kellemetlenül érzi magát, ha stírölik.
Így viszont nem zavarja különösebben, vértől mocskos vértezete bárkinek feltűnő lehet.
- Indulunk! – Dianne ezúttal már egész osztagához visszafordulva intézi vezényszavait, majd a falak mentén újfent felélénkülő összecsapásokat megkerülve, a közeli erdőség felé vezeti embereit.
Egy tucatnyi rúnalovag, és néhány mágus… A fák sűrű uradalmán áthatolva, ők próbálják meg sikerre vinni a mentőakciót, bár páran más céloktól vezérelve, mintsem a foglyok testi épsége.  
A szőke lovagnő magabiztosan vezeti a csapatot, mint aki pontosan tudja, hogy merre kell haladniuk.
Míg a páncélos férfi a többiektől távolabb halad, úgy több beszélgetés is kibontakozik a csapat tagjai közt. Rúnalovagok latolgatják esélyeiket, és veszik számba a túszok személyét, s az is kiderül, hogy Nighty, valamint a legújabb besorozott valamilyen szinten ismerik egymást.
Még Ceur-ra is kitérnek, bár ő ennek sem tulajdonít különösebb figyelmet a hegyekre felérve. A sziklás, szerteágazó ösvények kisvártatva egy sötéten ásítozó hasadékhoz vezetnek, amelynek peremén Dianne meg is állítja a különítményt.
- Szóval a forrásaink nem tévedtek... Rendben, kezdhetik! - Adja ki utasításba, mire pár rúnalovag a lyukhoz sétál, majd hozzálátnak pár kötél leeresztéséhez. - Ami a legfontosabb... - Néz vissza a Legátus a csapatra. - Hogy senkitől sem szeretnék magánakciókat, miután leértünk! A túszok élete a tét, és meggondolatlan tetteknek nincs helye. Az alattunk lévő járatokat használva, az ellenség háta mögé kerülhetünk, és meglepetésszerűen csaphatunk majd le rájuk. Ám ehhez mindenki kooperációjára szükségem lesz.
A nő saját beosztottjai egyként tisztelegnek, bár mások reakciói már közel sem ennyire biztatóak.
A vörös hajú mágus közönyös arckifejezéssel fürkészi a parancsnokot, míg barátja sem épp meggyőzően helyesel, szinte csak önmagának.
A sárkányölő megropogtatja vállait, s hallgatja, ahogy páncéljának fém illesztései a helyére kattannak... Bár már közel sem olyan sok energiával, mint az elején, de ideje újfent munkához látnia.

Nightyngale egy ideiglenesen felállított táborban tért magához, ahol felcserek ügyködtek a túlélők ellátásán. A lány most egyedül volt, de ez nem okozott neki gondot, mert nagyjából kiismerte magát az orvosságok terén. A zuhanás miatt szédelegve megindult egy kenőcsökkel és gyógyszerekkel teli gurulós asztal felé, miközben kínzó fájdalom gyötörte megégett karjait.
- Héjj, maga! Ne nyúlkáljon ott! – szólt rá egy egyenruhás nővérke, és kikapta a kezéből a kenőcsöt, amit vizsgált. – Várjon, amíg magára kerül a sor!
- Értek hozzá, adja már ide! – szólt vissza idegesen Nightyngale, és újra megragadta a kenőcsöt. – Égési sérülésekre van, látja?
- Akkor majd én bekenem magát! – kontrázott az ápolónő, és két kézzel megragadta a kenőcsöt. Nihtyngale megrántotta vállát, és elengedte, mire a nő lendületből fenékre pottyant.
- Kérem. – vigyorodott el a mágus, majd lehuppant egy ládára, és maga elé nyújtotta karjait. Az ápoló bosszankodva kelt fel, majd kötelességtudóan belekezdett feladatába.
Nightyngale már másra figyelt. Egy csapat rúnalovag közeledett, élükön egy gyönyörű nővel, aki több felcserrel is beszélgetésbe elegyedett, ám senkire sem szánt túl sok időt. Útja végül a mágusnő előtt ért véget.
- Mennyire súlyos a sérülése? – kérdezte a szőke nő tárgyilagosan.
- Túlélem. Még tudok harcolni. – válaszolta Nightyngale hasonló hangnemben.
- Sajnálom, hogy rögtön egy ehhez hasonló kéréshez kell folyamodnom az eddigi harcokat követően, de szükségünk volna a segítségére. A hozzám eljutott jelentések alapján jól megállta a helyét az ellenség fegyverének frontvonalában, így hasznos tagja lehetne a csapatunknak. – egy biccentéssel a hátrébb várakozó csapatra mutatott - A sötét céhesek túszokat ejtettek a robbanást követően, az ő kiszabadításuk a célunk.
- Nekem rendben van, de nagyon remélem, hogy megfelelő kompenzációt kapok majd a lefoglalt robbanó lakrimáimért... – válaszolta a nő kicsit bosszúsan, emlékezve arra, hogy mekkora szállítmányt koboztak el tőle a háború miatt. Az ápolónő közben befejezte a kenőcs felvitelét, és gyakorlott mozdulatokkal kötözte be Nightyngale karjait.
- Meglehet, hogy azokat már felhasználták az ostrom alatt bizonyos egységek, de gondom bőkezű lesz a jutalmazásra, amennyiben sikerrel járunk. – folytatta a szőke nő.
- Mikor indulunk? – kérdezte Nightyngale felpattanva helyéről, mivel a nővérke befejezte karjainak bekötözését.
- Ha nem gond, rögvest útnak indulnánk. Nem tudhatjuk, mit terveznek a túszokkal, így minden perc életeket menthet.
Nightyngale gondolkodás nélkül bólintott, jelezve hogy indulásra kész. Még egyszer hátrafordult, hogy megköszönje az ápolónő segítségét, ám ő addigra már más beteggel foglalkozott. Végül hagyva a dolgot csatlakozott a szőkeség különítményéhez.
- Őh, kicsoda ez a nő? – kérdezte suttogva az egyik rúnalovagot Nighyngale, mikor még a csatatéren vágtak át.
- Mii? Hát nem tudod? – döbbent le a ló nélküli lovag – Ő a Legátus, Dianne Amarysth .
- Óh, szóval ő az. – bólintott Nightyngale, mintha megértette volna. A valóság azonban az volt, hogy fogalma sem volt róla, hogy ki az a Legátus. Mindenesetre nagy ember lehetett. A nő azonban már nem őt figyelte. A szeme egy hatalmas páncélt viselő férfin ragadt meg, aki már korábban is a csapattal együtt mozgott, ám kilógott a rúnalovagok közül. Fekete páncélját temérdek ember vére lepte be, s bár az arca a lehúzott sisakrostély miatt nem látszódott, Nghtyngale sejtette, hogy egy igazi szépfiú rejtőzik alatta. A csatatéren Dianne újabb embert szemelt ki magának, hogy besorozza a kis felmentőcsapatába.
- Óóóh, őt ismerem! – csillant fel Nightyngale szeme az ismerős láttán, és gyorsan végigpörgette emlékeit, hogy felidézze a férfi nevét, és hogy hogyan találkoztak. Hamar rájött, hogy ennek az embernek köszönhette első eladásait, ugyanis ő adta neki az első ékszerfoglalatokat, melyeket később a nő el is adott. Egy rövid beszélgetés után Rohandar a Legátust követve némán csatlakozott a csapathoz.
- Indulunk! – adta ki a parancsot a szőke nő, és egy csatától mentes útvonalat követve megindultak a déli erdőségek felé.
- Üdv, Rohandar. Furcsa így egy csatatér kellős közepén összefutni. – szólította meg Nightyngale a férfit, miután a rúnalovagok rendezett sorain átvergődte magát.
- Üdv ő... – méregette a nőt egy darabig a férfi elgondolkodva. - Emlékszem, hogy találkoztunk már, de a neved sajnos nem ugrik be.
- Nightyngale. – felelte sértődés nélkül - Hallottam, hogy a te mágiád fékezte meg a Jupiter-ágyút. Elgondolkodtat, hogy mit keresek itt egyáltalán... De egy háborúba feláldozható közkatonákra is szükség van... – Húzta el a száját a lány. A véres páncélos és Rohandar mellette inkább szörnyeknek tűntek, mint embernek.
- A háború éppen azért van, mert nem egyforma erős mindenki. Ha így lenne, senkinek sem lenne kedve megtámadni a másikat. – bölcselkedett válaszul Rohandar, és Nightnyale igazat adott neki.
- Hah, milyen igaz...
Az erdőségbe érve a Legátus és emberei határozott tempót diktálva jelölték ki a felmentőcsapat útját. A lovagok rendezett sorokban haladtak, míg Nightyngale és Rohandar kissé elkülönülve beszéletni kezdtek. A páncélos férfi még nagyobb távolságot tartott, úgy tűnt, nem igazán szeretett volna a többiekkel vegyülni.
- Érdekes fazon... - elmélkedett Nightyngale hangosan a férfit fürkészve.
- Ki? – kérdezett vissza Rohandar.
- A pasas, aki véres páncélban feszít... – válaszolt a nő, mintha csak valami nyilvánvalót kérdeztek volna tőle.
- Különös igen, bár van benne valami ismerős. Nem tudnám megmondani, hogy mi, de emlékeztet valakire, akit ismerek.
- Tetszik nekem. – folytatta Nightyngale. - Jó illata van a fém és a rátapadt vér keverékének. – vigyorogta.
- Illata? – kérdezett vissza kicsit elcsodálkozva Rohandar - Te sem vagy normális annyi biztos. – sóhajtotta végül.
- Tényleg? Fura alakokkal élek, lehet, hogy hatással vannak rám... – töprengett Nightyngale démon barátaira visszagondolva.
- Meglehet. – hagyta rá beszélgetőpartnere.
Közben az erdőn és sziklákon átvágva végül egy sziklás területre érkeztek, ahol egy barlang lejáratát szemelték ki célul a vezetők. Néhányan köteleket engedtek le az üregbe, míg mások még egyszer elrendezték felszerelésüket és ellenőrizték páncéljaikat, fegyvereiket.
- Szóval a forrásaink nem tévedtek... Rendben, kezdhetik! – kezdett bele a parancsok kiosztásába a Legátus, majd a várakozó csapat felé fordult - Ami a legfontosabb... Hogy senkitől sem szeretnék magánakciókat, miután leértünk! A túszok élete a tét, és meggondolatlan tetteknek nincs helye. Az alattunk lévő járatokat használva, az ellenség háta mögé kerülhetünk, és meglepetésszerűen csaphatunk majd le rájuk. Ám ehhez mindenki kooperációjára szükségem lesz.
A rövid beszéd után a katonák tisztelegtek felettesüknek, Nightyngale azonban nem volt olyan lelkes. A jó fizetés reménye azért annyira nem ihlette meg, hogy túlságosan beleélje magát az elkövetkező barlangászásba. Nem tudta, hogy mi várhat rájuk odalent, és már a csata után fogytán volt az ő ereje is. Megégett karjai veszettül viszkettek, de nem figyelt rájuk. Ha harc lesz, hát legyen, addig is csak figyeli a kibontakozó eseményeket...

Néhány köhentés és szemdörgölés után sem tudtam jól kivenni, hogy sértetlen-e az ellenség fegyvere, így fel is hagytam a fürkészéssel, helyette inkább előre nyomultam.
- Megpróbálom visszaverni a támadókat a leomlott falnál. Ti addig segítsetek itt, amit tudtok! - hagytam meg Angelináéknak, s bármilyen parancs vagy egyéb nélkül, amolyan öntörvényűen elindultam a harctér irányába.
A befelé tódulók többsége semmit sem ért, mondhatni csak "húsnak" küldték őket. Egyszerű katonák, mindennemű varázserő nélkül, akik úgy hullottak, mint a legyek minden egyes mágiám révén. Ennek ellenére azonban mégsem mondhattam azt, hogy egy könnyű harcot vívtam volna, mert amit az erejük nem tett ki, azt pótolta a létszámuk. Ahányszor végeztem egy ellenséggel, a hulláján máris három másik lépett át, s támadott nekem.
- A fenébe, ennek így sosem lesz vége! - mérgelődtem.
Egy ideig még folytattam a szélmalomharcot, hol előre törve, hol visszább tolva a rohamozó katonák árja miatt, egészen addig, míg valami megmagyarázhatatlan, baljós érzés nem kerített hatalmába. A rúnalovagok nagy erőkkel dolgoztak azon, hogy a sérülteket összeszedjék a csetepaté alatt, ami nem kis fejetlenséget eredményezett, de ami sokkal aggasztóbb volt, az az, hogy az ellenség soraiból jóformán teljesen eltűntek a mágusok. Itt-ott még akadt egy kettő, de csak amolyan mezei fajta, nem jelentett volna még csak bemelegítést sem az eltaposásuk, ez pedig minden kétséget kizáróan probléma volt.
- Ha nincs itt az ellenség ütőereje, akkor minden bizonnyal csak ki akarnak fárasztani minket ezekkel a semmirekellőkkel. - szűrtem le egy viszonylag nyilvánvaló következtetést.
Hogy valóban így volt-e, vagy sem, nyilván nem tudhattam, de annyiban biztos voltam, hogy jobb célpontokra is felhasználhatnám a maradék erőmet, mint a söpredék, így inkább visszavonulót fújtam. Közben minden irányból parancsok és kiáltások harsogtak, de ezek engem mind hidegen hagytak, elvégre nem tettem hűségesküt a rúnalovagoknak, vagy ilyesmi, így hát nem tartoztam bele a tiszti rendszerükbe se.
Visszaérve azonban a kiindulási pontra, kellemetlen meglepetéssel kellett szembesülnöm. Akárhogy kerestem, nem találtam se Angelinát, sem pedig Froozert, de még csak a mágikus erejüket sem éreztem, ami még jobban aggasztott. Igaz, nagy volt a kavarodás, de ennek ellenére úgy véltem, ki kellene tudnom szűrni őket a tömegből.
- Mégis hová tűnhettek? - tűnődtem, miközben utánuk kutattam. - Nem láttál erre egy vörös hajú lányt egy farkassal? - ragadtam meg sorban az embereket, tudakozódva tőlük, de a legtöbben még csak a kérdésemet sem fogták fel, vagy nem is érdekelte őket a nagy kavarodásban. - Az ördögbe is, mégis hová tűnhettek?
Miközben fel-alá járkáltam a csatatér kellős közepén, egy furcsa nő jött oda hozzám. Egyből látszott rajta, hogy valami magasabb rangú egyén lehet, amit már csak a kíséret is bizonyított mellette.
- Úgy hiszem, segítetnénk egymáson... - szólalt meg.
- Segíteni? Talán tud valamit, amit én nem? - kérdeztem vissza, miközben méregettem. - Ki a fene lehet ez és mit akarhat? - tűnődtem.
- A csapatommal azokat a túszokat kívánjuk kimenteni, akiket a robbanást követő káoszban fogtak el. Van egy sejtésem, hogy merre hurcolhatták el őket... - nézett a déli erdőségek irányába. - A jelentések szerint maga fogta fel az ellenség fegyverének lövését a saját mágiájával. Nagy hasznát vennénk a képességeinek, és valószínűleg velünk meglelné azokat, akiket keres. - folytatta.
- Szóval elfogták volna őket? - motyogtam halkan. - Meglehet, de ha mégsem és mégis itt vannak... - tanakodtam. - Ami azt illeti elég sok mágikus erőt feccöltem abba a lövésbe, szóval már nem vagyok a legjobb formámban, de segítek. - feleltem némi gondolkodási idő után, hisz jobb lehetőségem nem akadt.
- Csak remélhetjük, hogy az ellenség is ugyanúgy kimerült, mint mi. Indulunk! - fordult vissza a csapatához, melyet én csak akkor vettem észre.
- Nocsak, egész sokan vannak. - mértem végig őket. - Vajon milyen erősek lehetnek?
A parancsnak megfelelően pedig el is indultunk a kijelölt irányba a kapitány vagy mi is volt a titulusa... szóval a nő vezetésével.
- Üdv, Rohandar. Furcsa így egy csatatér kellős közepén összefutni. - szólított meg egyszer csak egy lány, aki szintén az osztag tagja lehetett.
Végigmérve őt emlékeztem, hogy láttam már valahol, legalábbis nagyon ismerős volt az arca, amit csak tovább erősített az a tény, hogy tudja a nevem, de nem esett le egyből, hogy ki is lehet.
- Üdv ő... Emlékszem, hogy találkoztunk már, de a neved sajnos nem ugrik be.  - ismertem el az igazat.
- Nightyngale. - mutatkozott be immáron nyilván nem elsőre. - Hallottam, hogy a te mágiád fékezte meg a Jupiter-ágyút. - folytatta, s úgy tűnt ez egészen nagy dolognak tűnt neki. - Elgondolkodtat, hogy mit keresek itt egyáltalán... De egy háborúba feláldozható közkatonákra is szükség van... - magyarázta tovább, ami bennem olyan érzést keltett, mintha csak valami istenek és démonok közti csatába csöppent ember nézetét vallaná az adott helyzetben, mely ugyan némileg helytálló volt, de mégsem értettem vele egyet.
Az igazság az volt ugyanis, hogy koránt sem éreztem azt, hogy elég erős lennék akármihez is. Még azt a nyavalyás ágyút sem tudtam rendesen kilőni, arról nem is beszélve, hogy ha a többieket miattam fogták el, akkor az szintén az én kudarcom, tehát semmiképpen sem lehetek erős. És ez nem csak rám vonatkozott. Voltak ugyan erősebb-gyengébb alakok mindkét oldalon, de nem éreztem azt, hogy bárhol olyan elsöprő erő lenne, mely megkövetelné ezt a hozzáállást. Persze ez is csak személyes vélemény volt.
- A háború éppen azért van, mert nem egyforma erős mindenki. Ha így lenne, senkinek sem lenne kedve megtámadni a másikat. - osztottam meg vele személyes filozófiámat.
- Hah, milyen igaz. - értett egyet velem. - Érdekes fazon... - szólalt meg a lány rövidesen.
- Ki? - kérdeztem vissza, hiszen nem tudtam, hogy melyik "társunkra" célozhat, ugyanis mi kissé le voltunk maradva a rendezett csatasorban haladó rúnalovagok mögött.
- A pasas, aki véres páncélban feszít. - válaszolt.
Én eddig nem is nagyon törődtem az illetővel, aki mindenkitől némi távolságot tartva masírozott velünk az erdőben. Ahogy jobban végigmértem a viselkedését, valahogy olyan érzésem támadt, mintha már láttam volna valahol hasonló viselkedést, valakinél, de nem tudtam rájönni, hogy kinél.
- Különös igen, bár van benne valami ismerős. Nem tudnám megmondani, hogy mi, de emlékeztet valakire, akit ismerek. - közöltem a tanulmányozási szünet után.
- Tetszik nekem. – folytatta Nightyngale. - Jó illata van a fém és a rátapadt vér keverékének. – indokolta meg véleményét vigyorogva.
- Illata? – kérdeztem  vissza kicsit elcsodálkozva. - Te sem vagy normális annyi biztos. - sóhajtottam, bár talán kissé sértő lehetett, amit mondtam, de ez volt az igazság. - Valószínűleg régen én is ilyen lehettem... - tűnődtem. - Vér és vasimádó.
- Tényleg? Fura alakokkal élek, lehet, hogy hatással vannak rám. - reflektált a véleményemre közben a lány.
- Meglehet. - adtam neki igazat, hisz én is sokat változtam mások hatására, szóval könnyen lehet, hogy ő is hasonló cipőben járhatott.
A kis felvonulásunk közben lassacskán elhagyta az erős részt. A fák elkezdtek ritkulni, helyüket a sziklák kusza labirintusa vette át. Hamarosan egy sziklarepedéshez érkeztünk, mely valamiféle járat bejárata volt, mely a hegy belsejébe vezetett... valószínűleg.
- Szóval a forrásaink nem tévedtek... Rendben, kezdhetik! - emelte fel ismét a hangát a parancsnokasszony. - Ami a legfontosabb... Hogy senkitől sem szeretnék magánakciókat, miután leértünk! A túszok élete a tét, és meggondolatlan tetteknek nincs helye. Az alattunk lévő járatokat használva, az ellenség háta mögé kerülhetünk, és meglepetésszerűen csaphatunk majd le rájuk. Ám ehhez mindenki kooperációjára szükségem lesz. - tudatosította bennünk terveit.
- Hogyne... - motyogtam halkan, de nyilvánvaló volt, hogy számomra egyetlen feladat van, mely prioritást élvez mindenek felett: megtalálni Angelt és Froot, ha lent vannak, és ha igen, akkor épségben kihozni őket. Minden egyéb már csak másodlagos volt.