Quasar

Jelige: Második lehetőség program
Régi karakter neve: Goshinki
Szint: D
Varázserő: 2750 VE
Pénz: vagyona 75% - 1.003.875 Gyémánt
Felszerelés: Magic Pistol /Mágikus pisztoly/


Név: Quasar
Faj Ember
Nem: Férfi
Életkor: 28

Szint: 3
Osztály: D
Varázserő: 2062.5VE – 2062 VE
Céh: Újraszervezett Mágus Tanács Rúna Akadémia

Jellem: Törvényes Gonosz
Személyiség:
Quasar-nak van egy valódi és egy hamis személyisége, amit álcaként visel a célja elérése érdekében. A hamis az, amit általában mutat az emberek felé. Egy kedves, megnyerő mosolyú, vicces - ám nem vicceli el a dolgokat, legalábbis a fontosabbakat – laza viselkedésű férfinak mutatja magát, aki mindenkit szívesen meghallgat és olykor-olykor ad tanácsokat is. Sokat mosolyog, emellett, ha kell egy komoly. Nem igazán szereti, ha megmondják mit hogyan csináljon, jobban szereti a saját módszereivel megoldani a dolgokat. Lényegében egy mindenkivel kedves, barátságos embernek tűnik a külső szemlélődőknek.
Az igazi énje ennél sokkal rosszabb. Eredendően nem gonosz, csupán a céljai érdekében képes bármit megtenni. Ha úgy hozza a sor rezzenéstelen arccal képes gyilkolni, átverni másokat.
Kinézet:
Magasság: 196 cm
Testsúly: 97 kg
Szemszín: barna
Hajszín: barna
Egy húszas éveinek végén járó határozott megjelenésű, jó kiállású férfi. Haját hátrafésülve hordja, csak egy tincs lóg az arcba. Szálkás izomzatú testét a hosszú évek kemény edzéseinek köszönheti.
Ruházata változó, többféle fazonú és stílusú ruhákat szokott hordani. Leggyakoribb viselete egy kabát, egy haori, egy selyemöv és hakama. A ruházatának színe is változó: fehér, fekete, vörös, sötétbarna… Akadémián, az Akadémia által biztosított egyenruhát hordja.
Felszerelés: Magic Pistol /Mágikus pisztoly/ (későbbiek során szerezném meg)

Mágia:
Alakváltó mágia – Take Over: Satan Soul
Take Over /Megszállás/
Massed Partial Transform /Halmozottan Részleges Alakváltás/ 150.000 Gyémánt
Satan Arm: Black Demon /Ördög Kar: Fekete Démon/
Satan Wing: Black Bat /Ördög Szárny: Fekete Denevér/ - 50.000 Gyémánt
Satan Tail: Black Demon /Ördög Farok: Fekete Démon/ - 50.000 Gyémánt
Satan Arm: Fire Spirit /Ördög Kar: Tűz Szellem/ - 150.000 Gyémánt
Satan Arm: Ice Spirit /Ördög Kar: Jég Szellem/ - 150.000 Gyémánt
Satan Horn: Bull /Ördög Szarv: Bika/ - 150.000 Gyémánt
Satan Horn: Ram /Ördög Szarv: Kos/ - 150.000 Gyémánt

Bestiárium: Démonok Ismerete - 25.000 Gyémánt

Mágiákra elköltve 875.000 Gyémánt

Pénz: 128.875 Gyémánt

Előtörténet:
Alsó végtagjaimat szorosan magamhoz ölelve gubbasztottam a bátyám szobájának legsötétebb sarkában, s onnét hallgattam, ahogy az udvaron az erős szél csapkodja az egyik melléképület ajtaját. A házban nem égett egyetlen lámpa sem, egyedül a szobában a fal melletti asztalon egy gyertyapislákoló fénye adott némi világosságot a helyiségbe. Pislákolt, küzdött az ébren maradásért a szobába be-beáramló huzattal. Küzdött és küzdött, aztán ahogy jött egy erősebb légáramlat és végighaladt a szobán, a kicsinyke láng elvesztette a küzdelmet s kihunyt. A helyiséget ellepte a sötétség és azonosult a ház többi pontjával. Tisztában volt azzal a bátyám, hogy a feladat, ami elé nézett a halálához vezethetett, ahogy én azzal, hogy a vér, ami előttem folyik a padlón apró csíkban az enyém, a sebemből folyik le a lábamon keresztül. Hagytam, hogy a halk hangok a fejemben kitörjenek, hangosan ordítottam. Engedtem az érzelmeknek, engedtem a könnyeknek, hogy utat törjenek az arcomon keresztül. Pedig nekem nem lenne szabad sírnom, főleg amiatt. Büszkének kéne lennem, mert megtartotta az ígéretét és hű volt a nevéhez, a becsületéhez.
- Ennyi volt? Az évekkel ezelőtt kötött fogadalmat most megszeged? Éveken át megtartottad ígéretedet most sutba dobod? Csak itt tespedsz és várod a végzeted, hogy bekopogtasson azon az ajtón! – mutatott az említett nyílászáró felé – Nem ilyen vagy Quasar! Egy harcos vagy, akárcsak az elődeid és akárcsak a bátyád. Egy olyan személy vagy, aki minden bukás után talpra áll, aki gyógyult sebekkel tér vissza, erősebben és szilárdabban! – szinte már ordított a hang gazdája. Elmerengtem a szavain, eszembe jutott a bátyám arca, a vele eltöltött idő, a kedves szavai. Fájdalmas volt újra átélni az eseményeket, még ha csak emlékek is voltak. A másodpercek mintha órák lettek volna, úgy éreztem. Átélve elhatározásra jutottam, tudtam miként kell cselekednem.
- A bátyád most biztos forog a sírjában. Ha most látna biztos… - nem fejezte be a mondatot. Minden erőmet összeszedve talpra álltam, kezeimmel pedig letöröltem az arcomról az összes könnycseppet. Remegő lábbakkal, mégis határozottan indultam meg az ajtó felé. Tudtam, hogy ha átlépem a küszöböt onnantól kezdve semmi sem lesz ugyanaz.
Az egyik fal tetején ülve hallgattam, az alattam ülő Numata nagyit, ki oly’ sokadszor mesélt történetet mesélt el. Milliószor hallottam már kiskorom óta, de egyszer sem untam meg, Néhány paraszt gyerek is hasonlóan érezhetett, mert a gyermekseregben ismerős arcokra bukkantam. Hát igen a szerényebb gyerekeket még jobban érdekelte a régmúlt egy meséje, mint a hozzám hasonló nemeseket. Egyszer meghallgatták és annyi elég is, többször ha lenne alkalmuk meghallgatniuk, inkább nem élnek a lehetőséggel. Ha mégis muszáj meghallgatniuk, akkor fintorogva hallgatják vagy elterelik figyelmüket azáltal, hogy másra figyelnek. Nem igazán kedvelem az ilyen embereket, sőt a legtöbb gazdagot sem. Dicsekszenek a legújabb szerzeményeikkel – aminek az árából több tucat család lakhatna jól hónapokon át. Lenézik a közembereket, csak azért mert szegények vagy, mert a rangjuk alacsony. Megvetem őket és amennyire lehet kerülöm is. Apám rangjának és foglalkozásának köszönhetően ez nem megy olyan könnyen.
A gyerekek izgatottan ülték félkörbe az öreg hölgyet, s csillogó tekintettel hallgatták a történeteket az országról, az előző királyokról, hősökről. Régebben izgalmasabbnak találtam és titkon remélte, szerettem volna, ha egyszer én is olyan hős lehetnék, akik a meséket tarkítják. Szerettem volna, ha olyan béke lenne az országban, mint a régről szóló történetekben. Ahogy azonban idősebb lettem, megismertem a történetek mögötti igazságot, azokat, amiket szántszándékkal kihagytak belőle vagy csak az idők során elfelejtettek. Rájöttem, hogy nem minden hős jó. Rájöttem miket csináltak valójába, hogy lehet az ország emberei számára a tett, amit véghezvitt az hősies, azonban mások számára megvetendő és undorító. Örülök annak, miképp rájöttem milyen is a való világ, milyen kegyetlen és milyen félelmetes. „Csodás” országban éltem hála a királynak, akinek köszönhetően hatalmas birodalom lett az akkori kicsinyke ország. Én ennek az országnak az egyik legfőbb tábornokának másodszülött fia vagyok. Ennek ellenére mégsem éreztem úgy magam, mint sokan mások az országban. Nem láttam olyan csodásnak a birodalmat, mint korábban. A jelenlegi király szöges ellentéte annak, akire felnéztem és még talán most is felnézek. Ö tényleg megérdemli, hogy az ember felnézzenek rá és csodálják. Életében nem tett olyat szerintem, amit szégyellnie kellene. Vele ellentétben az öt követők tettei rengeteg embernek okoztak fájdalmat, számtalan ember halálát okozta. Ahogy most letekintek Numata nagyira eszembe jut anyám örömteli mosolya, s nevetése. Oly sokáig nem láthattam, ahogy önfeledten nevet és mosolyog. Bátyám, Qualian halála megváltoztatta. Az oly’ sokat dicsért mosolya eltűnt, helyette felváltotta egy kevésbé örömteli. Kistestvéreim születése azonban változtattak ezen a helyzetén, anyám újra boldog lett.
Bátyám emléke még mindig fájó pont volt számomra Numata nagyit nézve mindig eszembe jutott, ahogy bátyámmal odaültünk az emberek közé és hallgattuk az egyik mesés történetét. Bátyám is hasonlóan hozzám, mindig nagyon élvezte annak ellenére, hogy több mint tíz év volt köztünk. Akkoriban ez nem számított furcsaságnak. Nem csak gyermekek hallgatták a nagyit, hanem felnőttek és még öregek is. Még az sem számított. miképp nemesek voltunk, mert még nem ismertek minket…. eleinte. Idővel azonban elterjed kilétünk valódisága, onnantól kezdve már nem tudtunk odamenni akárkihez, mert rögtön meghajoltak s tisztelegni kezdtek. Az emberek közötti szakadékkal ekkor tudatosultam igazán. Rangok, vagyon, még a munka is bővítette ezt, a már-már feneketlen mélységet. A Király tisztában volt ezzel, mégsem tett ellene semmit, csak folytatta a terjeszkedést, ahogy az elődei. Egymás után igázta le a körülöttünk található uradalmakat. Apám egyetértett a Királlyal, sőt egyike volt azoknak, akik biztatták az Uralkodott. Nem volt neki elég az ország mostani mértet, növelni akarta tovább s tovább. Én hiába beszéltem vele erről, semmit sem ért, csak egy pofont kaptam érte. Még most is felfordul a gyomrom, ha eszembe jut, milyen szörnyűségeket is tett az apám. Tudomást szereztem róla, tudni akartam, hogy miket művelt a szülöm, tudni akartam milyen ember valójában. Nem kedveltem apámat, emiatt is menekültem erre a faldarabra. Szembeszálltam vele ismét, ő emiatt megint büntetést akart kiszabni rám. Más megoldást nem találtam, meg egyáltalán nem volt kedvem hallgatni, ahogy pocskondiáz engem. Még, amikor a bátyám élt, ő mindig kiált mellettem, védett apámmal szemben. Elmenekültem s elbujdostam, pedig nem voltam az a fajta ember, aki szeret gyáván bujkálni. Mivel nem nagyon értettem egyet apámmal, így más társaságot kerestem, akivel a nézeteink hasonlóak voltak. Olyan emberekkel töltöttem a szabadidőm egy részét, akik ugyanúgy látták, hogy egyre több ellenlábasa lett a Birodalomnak és egyre nagyobb lett a gyűlölet. Velük ellentétben nekem más volt a célom, a bátyám nyomdokaiba szerettem volna lépni. Ezt már akkor elhatároztam, mikor meghalt. Nem tudta befejezni azt a küldetést, amit már több száz éve nem sikerült végrehajtani. Rengetegen haltak már meg a keresésben, ami a Tudástár után zajlott. Sok-sok évvel ezelőtt ellopták a szentélyből, hol tárolták s azóta hiába keresték, nem sikerült megtalálni. Bátyám sírjánál esküdt tettem, hogy bármi áron megtalálom. Ezért kezdtem el edzeni és tanulni.
- Gyere le a falról! - hallok egy hangot, aki a nevemen szólít. Nem vettem figyelembe, tovább bámultam előre, a messzeségbe.
- Mi van, talán apád pofonjától megsüketültél? – a hang most közvetlen közelről jött, közvetlenül a fülem mellől. Kicsit meglepődtem azon, milyen hirtelen bukkant fel mellettem.
- Karan–san! – mondtam fájdalmasan, mert fejbe vágott. Mint mindig most is kifogástalan volt a kinézete. Még mindig meglepet, hogy a hosszú fehér hajú férfi, miképp képes észrevétlenül mellém lopózni.
- Jobb lesz, ha felkészülsz! – amint kimondta egy nagyot taszított rajtam. A figyelmeztetésének hála volt időm felkészülni a földet érésre.
- Karan muszáj mindig ehhez hasonló drasztikus módszerekhez folyamodnod? – szólalt meg a mellettem álló Reim-san. Ha valaki nem ismerné őket, akkor azt hinné testvérek. Mindkettőjüknek ugyanolyan színű a hajuk, ugyanúgy elég hosszan hordják, annyi kivétellel, hogy Karan-san magasan a feje tetején összefogatja lófarokba.
- Mit gondolsz magától lejött volna onnan? – kérésre kérdéssel válaszolt a szem takaros férfi. – Úgysem lesz semmi baja! – nevetve odajött hozzám s megborzolta a hajam.
- Még az a szerencse, hogy kemény kiképzést kaptam, máskülönben már nem itt lennék. – kezét lelöktem a fejemről és morcosan néztem rá, majd elmosolyodtam. – Szép napot Karan.-san, Reim-san. – köszöntem.
- Akkor indulás, apád hívatott! – ment előre Karan-san. Alkalmam lett volna elszaladni, mégsem tettem, úgysem lett volna értelme. Csak annyit értem volna el, hogy két kísérőm erőszakkal vittek volna apám elé. Ezt pedig nem akartam, Csöndben követtem őket, habár féltem a büntetéstől, ami rám várt. Ahogy közeledtünk a palota felé, mint mindig megbámultak engem. Nem hibáztattam őket, hisz ki nem bámulna meg egy drága ruhába öltözött embert, akit legalább egy tucat katona kísér. Igen, útközben kicsit felduzzadt a kísérőim száma. Elmerengtem azon, vajon miféle büntetést talált ki most. Ha szerencsém lesz, és jó kedvében találom, akkor lehet, hogy csak szobafogság lesz, amit kiró rám. Apám igen kreatív ember, így felettébb kellemetleneket is ki tud találni, főleg amikor rossz kedve van. Elég hamar elértük a palotát, pedig nem siettünk. Ilyenkor bezzeg gyorsan elérem, amikor azonban késésben vagyok, akkor bezzeg hosszabbnak tűnik. A palotát körülvevő falnál megálltunk, a kaput őrző két őr új lehetett, mert csak azok állítottak meg, akik nem ismernek. Akik tudják ki vagyok, kicsoda az apám, azok átengednek. Szerencsémre vagy sajnálatomra elég sokszor jártam már a palotában, így elég sokak ismertek az ott dolgozó emberek közül. Reim-san váltott néhány szót a két őrrel, kik rögtön szóltak a többieknek, hogy nyissák ki a hatalmas kétszárnyú vasalt fa kaput. A megszokott kép fogadott a patinásan rendbe tartott udvar, az emberek, kik az ország ügyeit intézték. Az épületbe belépve a hatalmas ajtón keresztül több folyosó és ajtó tekintett ránk. Oly’ hatalmas volt belülről és kusza, mint egy labirintus, egy túldíszített labirintus. Ebben az ezüsttel, arannyal, smaragddal és sok más ékkővel, drága holmikkal, különböző mozaikokból kirakott rajzokkal, festményekkel és szobrokkal kidíszített folyosórendszerben kellett haladnunk tovább. Emlékszek, első alkalomkor, mikor itt jártam, nem tudtam megjegyezni mi hol található, kellet egynéhány alkalom, mire úgy ahogy tudtam mi merre található.

Nagyot nyeltem a szoba előtt, vettem egy mély lélegzetet s úgy léptem be a helyiségbe, mintha nem félnék az elkövetkező eseményektől. Apám dolgozószobája – utalhatunk így is rá - rangjához és a pozíciójához mérten tekintélyes volt. A helyiség közepén egy méretes ovális fa asztal állt, legalább két tucat hozzáillő székkel. A falak mentén könyvespolcok sorakoztak, miken könyvekkel, térképekkel s mindenféle fontos dokumentumokkal. A bejárattól balra egy ajtó volt található, ami egy másik szobába vezetett. A padló márványból volt, de vörös szőnyeget terítettek rá. Azokon a falrészeken, hol nem takarta a könyvespolcok, festmények díszelegtek. Néhány szobornak is akadt hely itt, ott. Apám ott állt velünk szemben és a terebélyes ablakon keresztül bámult kifelé.
- Grant-sama meghoztuk a fiát! – szólalt meg alázatosan Karan -san. Lassan megfordult és immár ránk tekintett acélkék szemeivel. Úgy nézett le ránk, mintha valami felsőbbrendű lény lenne, ugyanúgy, ahogy a király is szokott nézni. Mire megfordult mindhárman letérdeltünk. Én eleinte nem mertem belenézni a szemeibe, erőt kellet vennem magamon ahhoz, hogy felnézzek rá. Hiába volt az apám, a tiszteletet meg kellett adnom. Nem sok mindent örökölte tőle, hajunk és szemünk színe eltérő volt. Enyém barna, míg az övé fekete, még az arcformánk sem volt azonos. Anyámra hasonlítottam inkább, minek örültem. Mikor megszólalt összerezzentem.
- Elég hamar megtaláltátok a bujkáló bajkeverőt! – magamon éreztem a pillantását - Álljatok fel. – az arcán a szokásos gúnyos mosolyt láttam – Ha már elbújsz, akkor legalább olyan helyre tedd, hol nem találnak meg ilyen könnyen. Többet vártam volna el, tekintve, hogy az én fiam vagy! – lemondóan sóhajtott.
- Bocsásson meg atyám! – kértem elnézést apámtól. Legszívesebben odaválaszoltam volna, hogy nem akartam komolyan elbújni, de nem tettem. Tudtam, hogy ha elkezdeném bizonygatni, akkor azt feleselésnek venni és elkezdene ordítani.
- Nos, milyen büntetést szabjak ki rád – gondolkodik el hangosan, mire én lehunytam szemeim. Habár féltem a büntetéstől, mit kitalál, nem bántam meg, hogy visszabeszéltem neki. Már a hátam sem fájt az előző büntetéstől, mi jó néhány korbácsütés volt.
- Uram! – szólalt meg Reim-san.
- Igen, Reim beszélj. – engedélyezte, hogy megszólaljon.
- Kérem, nézze el a fia tiszteletlenségét és valami kevésbé komoly büntetését szabjon ki rá! – próbált enyhébb büntetést kérni nekem idősebb Tanítóm. Akaratlanul is felpattantak szemhéjaim és meglepődve fordítottam felé arcom. Bátyám jutott eszembe, ö volt az, aki mindig mellém állt és próbált segíteni nekem akárhányszor csak bajba kerültem. „Ígérem kezeskedem, hogy többet ne forduljon elő.” Határozott, mégis tisztelettudó szavai elevenedtek fel benne. Szemeim összeszűkültek, sírni támadt kedvem az emléktől, ezt viszont nem tehettem a jelenlegi helyzetemben.
- Örülök, hogy ilyen gondoskodó Mestered van Quasar. Reim, te meg semmit sem változtál, ugyanúgy véded öt, mint a bátyát, pedig ö haszontalan. Utolsó szavai után összeszorult az öklöm. Emiatt is nem kedveltem öt, amiért így tekintett rám, pedig az elmúlt években sokat változtam. A seregben egyre magasabbra kerültem és a képességeim is sokat javultak. Megtanultam a Vésetek egyik ágát, amivel képes az ember felvenni egy másik ember alakját. De az ág nem merül ki ebben, alfajai is vannak. Valamelyikkel állatok alakját lehetséges magukra ölteni, valamelyikkel szörnyekét és egy másikkal démonokét. Én ezek közül azt a Vésetet tanultam meg, amelyikkel démonok lelkét lehetséges úgymond lemásolni és később felvenni az alakjukat, s erejüket használni. Annak ellenére, hogy jól ment, nem volt könnyű. Oktatom nem adta könnyen, hogy birtokba vegyem azon alakokat, amivel ö rendelkezett. Az alapok elsajátítása, azaz a Mana vagy, ahogy Fiore-ban hívják varászerő észlelése a testben volt az első lépés. Sok órán át kellet meditálnom, mire megtaláltam magamban a varázserő. Ezután az irányítása következet, ami megint rengeteg időt vett el a napjaimból. Ahogy képes voltam már megerőltetés nélkül, úgy mintha minden napos dolog lenne jöhetett maga a Véset elsajátítása. Ez egy kis fejtörést okozott számomra, ám még így is megleptem Oktatóm azzal, milyen hamar megtanultam az alap Vésetet vagy Mágiát, ahogy a másik országban nevezik. A neheze csak ezután következett, az alakok megszerzése az Oktatómtól, mint az nemrég elhangzott.
- Uram! – szólalt meg Karan-san – Legyen olyan kegyelemes és most utoljára legyen elnéző vele. – kérlelte Atyámat. Tudtam, hogy nekem is meg kéne szólalnom, azonban ez nem ment.
- Még te is Karan! – ne mutatta annak a jelét, hogy meglepte dolog, de én láttam, láttam, ahogy egy pillanatra a szemhéja megrándult a hallottaktól. – Értékelem, hogy ennyire próbáljátok védeni a fiam…
- Atyám, kérem várjon egy percet! – szólaltam meg hirtelen – Szeretném átvenni a Bátyám helyét! Folytatni akarom azt a feladatot, amit bátyám félbehagyott! - Karan-san és Reim–san megdöbbentek, nem is leplezték az érzelmeiket.
- Szóval Te is úgy akarsz járni minta bátyád Qualian, vagy füled-farkad behúzva hazaszaladni!
- Nem! – mondtam határozottan – Én nem fogok kudarcot vallani és a bátyám sem vallott azt. A bátyám olyan nyomokat hagyott hátra és olyan dolgokra jött rá, mivel biztos sikerülni fog! Csend telepedett a helyiségre.
- Legyen hát, ez megfelelőbb büntetés lesz számodra, mint amit én találtam ki! – egyezett bele – Azonban, figyelmeztetlek, ha kudarcot vallasz és úgy térsz vissza, akkor már nem lesz hova, nem lesz családot sem, ugyanis kitagadlak!
- Ne tegye Uram! – kiállt fel Karan-san, de rögtön visszavett a hangerejéből – Kérem ne engedje, ez a küldetés öngyilkosság! Még ha valamilyen isteni csodának köszönhetően élve tér is vissza, a Tudástár nélkül nem lesz hova.
- Azt mondod öngyilkosság? – kérdezett vissza - Ez már nem érdekel, döntöttem és nem másítom meg azt! Nos Quasarus, még így is ezt akarod?
- Igen Atyám! – léptem egyet előre és meghajoltam – Köszönöm, amiért engedélyezi a kérésem.
Már nagyon régóta készültem erre. Bátyám sírjánál esküdt tettem és azóta csak azon vagyok, hogy megfelelően fel tudjak készülni. Alaposan áttanulmányoztam a naplókat és feljegyzéseket, miket elődeim hagytak hátra. Tudományok, történelem, földrajz, minden egyes fontosabb elméleti tudást magamévá tettem. Nyelveket tanultam, hogy könnyebben megértsem magam idegen országok embereivel. Minden egyes cselekedetem egy előre kigondolt terv alapján végeztem, amit anno állítottam össze.
- De Quasar… - hallom Reim-san hangját a hátam mögül. Nyitva hagytam a szobám ajtaját így akadálytalanul jöhetett be. Épp a ruháimat és még néhány fontosabb dolgot pakoltam be az utazó ládába. Elkezdett arról beszélni mennyire veszélyes is a feladat, amire vállalkoztam s megpróbált meggyőzni, hogy ne mennyek. Az elmúlt egy hétben számtalanszor látogatott meg és próbált valahogy lebeszélni az utazásról. Nem ö volt az egyetlen, Anyám, öcsém, Karan-san, az embereim, mind próbáltak valahogy hatni rám. Nem törődtem velük, eleinte megköszöntem mindenkinek, hogy így aggódik értem, ám a sokadik után csak figyelmen kívül hagytam.
Két nappal később indulásra készen álltam.
- Ne aggódj! Tudod jól, hogy nem akarok csak úgy meghalni, addig legalább is nem még be nem teljesítem esküm és haza nem hozom a Birodalomba a Tudástárat. – válaszoltam és elengedtem Reim-san vállait, miket időközben megfogtam. – Kérlek vigyázz a családomra Karan-sannal, míg távol leszek! - ő mondani akart még valamit, de inkább csendben maradt. Mielőtt elindultam elbúcsúztam a kistestvéreimtől, Anyámtól, Apámtól, és a két Oktatómtól, akik kijöttek elém. Kistestvéreimet próbáltam megnyugtatni és őket is megkértem, hogy vigyázzanak az Anyámra. Két nappal később már, elhagytam Asarakam-ot és a kontinenst. Ishgal felé vettem az irányt, hol több királyságon át eljutottam az úti célom végéig Fiore Királyságába. Azt az útvonalat követtem, amit a bátyám, azokat a nyomokat kerestem, amit testvérem talált. Az elődeinkhez képest Ő állt a legközelebb ahhoz, hogy megtalálja a Tudástárat. A naplónak hála negyedannyi idő alatt elértem azt a pontot, mi utolsónak szerepelt a napban. Fiore egyik nagy városába mentem, hol egyenesen az Újraszervezett Mágustanács Akadémiája előtt álltam meg. Fiore Mágustanácsának Rúna Akadémiája az első lépcsőfok az országban, a célom megvalósításában, A kezdeti félelem elszállt belőlem, mikor beléptem az épületbe. Hiába készültem oly’ régóta, amikor elindultam és most is félelmet éreztem magamban. Normálisan egy hozzám hasonló külföldi nem tudna csatlakozni, vagy ha igen, akkor egy nagyon hosszadalmas és fárasztó procedúrán kell átesnie. Hogy ezt megkerüljem, meg kellett játszanom magam, az ország lakosának mondtam magam, ki a határ mellett lakott. Szüleim egész fiatalon haltak meg, így egyedül kellett boldogulnom a világban. Mindenféle eleinte apróbb, majd egyre komolyabb munkákat végeztem, miből úgy-ahogy sikerült megélnem. A mágiát egy utazó mágustól sajátítottam el. És így tovább, és így tovább. Már évekkel ezelőtt kitaláltam ezt a fedő sztorit és alaposan utánajártam azoknak a dolgoknak, mik szavakban elhagyták a szám. Elhitték minden szavam hála az Isteneknek, így mehettem a tesztekre. A tesztek szintje elég alacsony volt, könnyűszerrel megcsináltam őket. Otthon ennél sokkal nehezebbeket kaptam az Oktatóimtól, amik igazán megizzasztottak. Sikeres teszt után felvettek az Akadémiára és elkezdődhetett a tanulás.