Quasar

Az ágyamon ültem és a tojáskamat simogattam, miközben kifele bámultam az ablakon, néztem a holdat s a csillagokat. Az Akadémia által biztosított szálláshely meglehetősen puritán volt. Össz-vissz volt egy ágy, egy asztal és egy szék, na meg egy szekrény, hogy mégis legyen hova bepakolnia az itt lakónak a ruháit. Teljesen különbözött az otthonitól és nem csak a felszereltségben. Az otthoni szobámban lévő bútorok árából, akár egy házat is vehettem volna itt Era-ban, olyan drágák voltak. Híres mesteremberek készítették réges-rég első osztályú faanyagból. Már a díszítése hetekbe tellett, olyan aprólékos motívumok is voltak rajta. Azokhoz képest ezeken semmilyen faragás sem volt, esetleg csak annyi, hogy kicsit meggyalulták, miképp megfelelően összeilljenek. A két helyiség mérete között is óriási volt a különbség, minimum hatszor nagyobb volt az otthoni, mint ez. Ez a szoba csak egyszemélyes volt, egy embernek kelletett elférnie, ha tetszett neki, ha nem. Nem panaszkodtam a különbségek miatt, már régebben felkészültem, hogy ha kell, akkor az utcán töltöm az idom, ha sor úgy hozza. Azért örültem, hogy ezt a szobát kaptam, legalább nem kell megosztanom másokkal. Így nyugodtan és zavartalanul folytathatom a Tudástár utáni keresést. Szerencse. Habár valószínűleg semmi köze sem volt a szerencséhez hozzá, inkább Belios-san intézhette, hogy ezt a szobát kapjam. Felálltam fekvőhelyemről és az ablakhoz sétáltam. Alig, hogy elértem a nyílászárót egy nyerítésre hasonlatos hangra lettem figyelmes. Pár pillanat múlva egy elég szokatlan látvány tárult lélektükreim elé. Egy termetes, csuklyával eltakart alak lovagolt el az egyik utcán, nem messze az Akadémiától. Már maga az alak is elég szokatlan volt, nemhogy a hátasa, ami egy szőrös ló és egy gyík keresztezésére hasonlított. Néztem, ahogy végig vágtáz az utcán és tűnt el az egyik ház takarásában. Mozdulatlanul álltam tovább és néztem arra, amerre eltűnt.
- Úgy tűnik már nagyon álmos lehetek, ha már képzelődök! – dörzsöltem meg a szemeim – Vannak itt Fiore-ban ehhez hasonló lovak? – töprengtem el. – Kitudja milyen meglepetés vár, ebben a számomra új és ismeretlen országban. Most azonban ideje lefeküdni. – azzal visszasétáltam a puhának nem igazán mondható ágyhoz és elfeküdtem azon. Elég hamar jött az álom a szememre.
Reggel, mivel nem volt órám, vagyis lett volna, csak nekem nem kellett bemennem, mert az óra a Mágia azon részével foglalkozott, amit már tudtam. Ezeken az órákon ismertetik meg a varázslókkal, a mágia mibenlétével. Itt sajátítják el azokat az ismereteket, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy Mágiát használhassanak. Ezeknek az óráknak is köszönhetik majd azt, hogy megtudják, melyik Mágia alapját tanulják következőleg. Mágia. Még mindig furcsa kimondanom ezt a szót, sokszor legszívesebben Véseteket mondanék, ahogy azt otthon Asarakam-ban szokás. Mivel, hogy én már rendelkezek azokkal a tudásokkal és képes vagyok használni mágiát a megfelelő szinten, ezért felmentést kaptam az óra alól. Ezért van az, hogy most itt sétálhatok a városban a tojásommal a táskámban, míg az osztálytársaim egy nagyobb csoportja, még most is a padokat koptatják.
~ Micsoda szerencse, hogy engedélyezték. Nézelődés közben hangos kiabálásra lettem figyelmes. A hangok az egyik fogadóból jöttek, hol már elég sok ember gyűlt össze. Elég hatalmas volt, legalább is a körülötte lévő házakhoz képest. A fából és köböl épített épületen látszott, miszerint nem volt elhanyagolva, ha szemfüles az ember, akkor még a folyamatos javítások nyomát is láthatta, amit az idő okozta sebek elfedésére használták. A sötétbarna és a bíbor szín keveréke remekül kihangsúlyozta azt, hogy az nem egy közönséges építmény. A cégér is egy remekműnek lehetett mondani, egy egyszerű kerék volt, amit egy teknős tartott. Az állat páncélján és a kerék részein aprólékos munkával különféle motívumokkal díszítették. Látszott az egészen, miszerint a tulaj sokat fordított arra, hogy így nézzen ki. Ameddig én a külsejét csodáltam, egymás után mentek be az érdeklődök. Nem kérdéses, hogy mi lehetett az oka, ami odavonzotta az emberek sokaságait. Érdekelt, hogy vajon mi lehet ez a nagy ordibálás ezért bementem. Bent, ahogy átverekszem az embertömegen, megpillantottam a hang gazdáját, egy keservesen jajgató férfit. Nem messze tőle egy nő feküdt ájultan, kit a pincérek és néhány szobalány próbált felébreszteni. Néhány mondatót elcsíptem a mellettem állóktól s megtudtam, hogy a jajgató férfi a fogadó tulaja, míg a padlón eszméletlenül fekvő nő a felesége.
- Mi történt Uram? – kérdezte az egyik férfi. A ruházatából ítélve nem közönséges városlakó lehetett, elégé eltért a körülötte állóktól. A óbégató férfi sírva szólalt meg.
- Elrabolták! Elrabolták az egyetlen lányom, az egyetlen édes lányom! – megállás nélkül folynak a szemeiből a könnycseppek. Annyira sírt, hogy kellett néhány perc, mire sikerült annyira lenyugtatni, hogy tovább tudta folytatni. – Mikor reggel bementem a szabályába, hogy felkeltsem, ö már nem volt ott, az ablaka meg tárva nyitva volt.
- Biztos, hogy elrabolták? Nem lehet, hogy csak hamarabb felébredt, mint ön és elment valahová? – kérdezte egy másik.
- Nem, nem lehet! – válaszolta határozottan – Nincs semmi nyoma, hogy önszántából ment volna el! A fogadó tulajdonosának eme mondatán elgondolkoztam, vajon honnét tudhatta meg, hogy nem önszántából hagyta el a házat, mint azt a férfi mondta és mondjuk elment sétálni. Úgy látszik csak nekem volt furcsa, mert senki sem firtatta azt.
- És pont most, mikor már alig maradt idő, már csak egy hét van hátra és befejeződik az előkészületek.
- Előkészületek? – érdeklődtek tovább.
- Az esküvői előkészületek. – szipogott – Alig egy hét múlva a lányom feleségül menne egy másik fogadó tulajdonosának fiához. Ez nagyon fontos lenne, több tekintettben is. Részben azért, hogy a gyerekeink boldogok legyenek, és részben azért, mert akkor a két család közötti viszony erősebb lesz.
~ Szóval érdekházasság, ez így annak tűnhet, mintsem szerelemből történő esküvőnek, habár kitudja, lehet, a két fiatal szeretik egymást. Ha viszont nem, akkor megvan az indok az eltűnésének, elmenekült a házasság elöl. ~ gondoltam át a helyzetet.
- Kérem segítsenek, könyörgöm önöknek, hogy valaki segítsen! – térdelt le – Könyörgök, találjál meg a lányomat és hozzák vissza épségben! Ígérem, bőkezűen megfizetem azokat, akik segítenek haza hozni a gyermekem!
Percekkel később hárman kiléptek a tömegből és tulaj elé lépdeltek. Elmerengtem azon, vajon segítsek én is. Semmi okom nem lett volna rá, lett volna fontosabb dolgom. Felrémlettek azonban Belios-san szavai. Ha valaki feltűnő és kitűnik a tömegből az a figyelem középpontjába kerül, ami sok esetben nem épp jó. Nálam sem lenne feltétlenül jó a titkom végett, azonban a célomat nézve, akkor egész más a helyzet. Minél jobban megmutatom, mire vagyok képes, annál könnyebb lesz előrébb jutni. Ez főleg igaz lesz, ha elvégzem az Akadémiát és bekerülők valamelyik Egységbe. A feljebbjutásért mindenképp ezt kellesz csinálnom. Úgy látszott csak három ember volt, aki vállalná a feladatott, mert az említett számjegy nem nőtt, egyetlen szám, ami változott, az a bennlévőké, az csökkent. A kíváncsiságuk nem egy embernek elmúlt, s valamelyest megüresedett a hely. Szép takaros fogadó volt azt meg kellett hagyni. Ez nem az a lerobbant kocsmaszerű fogadó, ahová mindenféle csőcselék jár, ez a hely sokkal tisztább és kellemesebb volt. Láttam és tapasztaltam eleget, ahogy elértem Era-t.
- Én is segítek! – léptem előre, a többiek mellé. Hálálkodott még egy darabig, közben a felesége felébredt és ö is az urához hasonlóan cselekedett. – Először körbenéznék odakint, hátha találok valamilyen nyomot. – mondtam, mire a férfi csak bólogat, s kikísért. Egyenesen a lánya szobájának ablakához vezetett minket. A másik három is úgy döntött érdemes körülnézni, így jöttek. Az ablak alatt tényleg volt egy fura lábnyom a sáros földben. Nem emberi volt, leginkább egy gyík végtagjának nyomaira hasonlított, csak ez a gyík sokkal nagyobb, mint egy közönséges példány. Hirtelen eszembe jutott a tegnap éjszaka látott fura ember és hátasa. A lábnyomok egyenesen arra vezettek merre láttam.
- Ezen már elindulhatunk! – állapítottam meg. – Most már csak egy kép kéne a lányáról! - ahogy a feleség meghallotta a kérésem szólt az egyik szobalánynak, hogy hozzon egyet.
- Ha nektek jó, akkor mehetnénk együtt! – tanácsolta Timothy
- Szerintem is mennyünk együtt, mert kitudja milyen helyre vezet a nyomok, kitudja mi vár ott ránk.
~ Nagyon óvatosak. ~ szúrt szemet.
- A mostani időkben nem árt, ha óvatos az ember! – helyeslően bólogatott a harmadik.
~ Milyen időkben? Talán lemaradtam valamiről? ~ próbáltam palástolni az értetlenségem.
- Rendben. – egyeztem bele végül – De mielőtt elindulnánk, nekem még lenne egy kis dogom. Szólnom kell az oktatómnak és engedélyt kérni arra az esetre, ha nem érnék vissza egyhamar. – a fogadó tulajdonosa és a másik három is kérdőn néztek rám – A Mágustanács Akadémiáján vagyok újonc. – látszott rajtuk, hogy magyarázatom után már világos a dolog…
Az engedéllyel a zsebemben, a tojással és néhány holmival a táskámban tértem vissza a fogadóhoz. Úgy tűnt, hogy a többiek is elmentek, mert mikor visszatértem, már az ö hátukon is volt táska és egyéb felszerelés.
- Üdv a nevem Quasar, legyen szerencsénk! – mutatkoztam be.
- Üdv az enyém Kir és úgy legyen! – kacsintott felém.
- Tobo.– nem vitte túlzásába bemutatkozást.
- Ha már rajtam kívül mindenki bemutatkozott, akkor úgy illik, én sem maradhatok ki. A Nevem Timothy. – vigyorodott el – Mi már úgy-ahogy ismerjük egymást, már volt egy-két munkánk, amit közösen végeztünk el. – adta a tudtomra, miszerint ők már szegről-végről ismerték egymást. Alaposan végigmértem újdonsült társaim, először a Tobo nevezetűvel kezdtem. Kinézete elég robusztus, magasságban nem sokkal nagyobb volt, mint én, azonban szélességben már más volt a helyzet. Rá tényleg lehetett azt mondani, hogy olyan akár egy kétajtós szekrény. Széles vállakkal és izmos kezekkel, s lábbakkal nem kétséges volt, hogy ö az erő a trióban. Szerintem két társa összesen nem rendelkezett annyi izommal, mint ö. A felszereléséből és azokból az izomkötegekből látszott, hogy közelharcot részesíti előnyben. Mellette állt Kir, ö már legalább egy másfél fejjel kisebb, ugyanúgy izmos, ám nem úgy, mint Tobo, ö inkább szálkás izomzattal rendelkező a húszas évei elején járó fiú volt. Az oldalán lógó kardból ítélve fegyverforgató lehetett és a legfiatalabb. Timothy testfelépítésben, magasságban megegyezett Kir-rel és még korban is hasonlóak lehettek. Fegyvert nem nagyon láttam nála, egyedül egy tör lógót az oldalán.

Mikor mindenki bemutatkozott elkezdtük követni a nyomokat, mik kivezettek a városból és egyenesen az erdőbe vezettek. Nagyban megkönnyíti az előző napi eső a dolgunk, a nyomok még az erdő sűrűjében sem lehetett eltéveszteni. Minden normálisnak tűnt, a madarak csiripelnek, a virágok és fák ágai lágyan ringatóznak a kellemes szellőben, az állatok vidáman játszadoznak. Ez az idilli állapot azonban mélyebben az erdőben már nem mutatkozott meg. A madarak nem énekeltek, a szél se fújt és egyetlen egy állatot sem látni. Ez nemcsak nekem szúrt szemet, hanem három társamnak is. Kir a kezét az övén logó kard markolatára helyezte, Tobo megropogtatta ujjait, Timothy árgus szemekkel kezdte figyelni a környéket. Én készen álltam, hogy aktiváljak egyet a varázslataim közül. Mindenki felkészült az esetleges meglepetés támadásra. Jó szemmel rendelkezett Timothy, mert a bokrok között és távolabbi fáknál észlelt valamit. Néhány állat csontjai feküdtek a talajon.
- Eddig s netovább! – hangzott fel hirtelen egy emberi hang - Jobban teszitek, ha nem mentek tovább! Mindenkit meglepett, látszott az arcukon, hogy váratlanul érte őket, akárcsak engem. Egyikünk sem érezte a jelenlétét vagy hallotta a közeledését a hang forrásának. Ez engem nagyon zavart, mert ha képes volt így a közelünkbe lopózni, akkor kitudja hányan lehetnek, akik most is megbújnak valahol a közelben. A sűrűből egy ember formájú alak kezdett körvonalazódni. Minél közelebb jött annál többet tudtam kivenni belőle. Egy középmagas férfi, rövid hajjal és fura maszkkal az arcán. Nem ez volt az egyetlen szokatlan rajta, a cipőjén két-két méretes karomszerű penge volt erősítve. A felső végtagjai végére szintúgy karmokat aggatott, négyet-négyet. Ruházata sötét volt s elég szűk, kivehető volt a szálkás izomzata.
- Forduljatok meg, ha kedves az életetek! – emelte fel a hangját.
- Nem túl meggyőző ez a szöveg egy olyan alaktól, aki egyedül van! – mondta szarkasztikusan Tobo.
~ Korai lenne ezt ilyen hamar kijelenteni. ~ gondoltam magamban.
- Oh, nem vagyok én egyedül. – ahogy ezt kimondta, hat másik ember jött elő rejtekeikből. Mindegyiküknél valamilyen vágófegyver volt, kés vagy kard.
~ Pont ettől tartottam! Ha ilyen jól rejtőzködő képességekkel rendelkeznek, akkor nem vehetjük könnyelműen a helyzetet. Kitudja még hány társa van ennek a karmosnak s hat másik haverjának.
- Ez még így édes kevés lesz barátom, megfogjuk keresni a lányt Tobo eléggé bízhatott magában, ha ilyen határozottan monda ki azt, amit. Vagy tényleg ennyire erős, vagy csak nagyon alábecsüli az ellenfeleinket.
- Utolsónak mondom, húzzátok el a csíkot! – még mindig próbált szavakkal hatni ránk
~ Ch. Feleslegesen jártatja a száját és olyan dolgokat fecseg ki, amit nem kéne. Egyből elárulta mit keresünk itt. Ha ez nem lett volna elég, fittyet hányva ránk, egyedül rohamozta meg a karmost.
- Tobo állj! – kiáltotta utána Kir, de mintha meg sem hallotta volna a figyelmeztetést, szaladt tovább. Még ha megfogadta volna, akkor is késő lett volna, ugyanis egy nyíl fúródott a lábába. Tobo megállt, s kihúzta a combjából a nyilat. Én közben azt kerestem honnét jöhetett a lövés.
- Csak ennyi? – kérdezte mosolyogva - Ez még meg sem éreztem, ennél még a szúnyog is nagyobb fájdalmat okoz, ha megcsíp!
~ Egy szúnyog fájdalmasabb sebet okoz, mint egy nyíl… milyen lehet az a szúnyog? ~ lepődtem meg. Pár másodperccel az után, hogy kimondta az utolsó szavát, összeesik és ordítva fetreng a földön. Alig bír az iszonyú kíntól talpra állni és visszahátrálni hozzánk.
- Alábecsülted őket Tobo. Már ezerszer mondtam neked, hogy ne tedd, de te mégis mindig azt teszed! - lépett mellé Timothy – Valamiféle fájdalmat okozó méregbe márthatta a nyíl hegyét, úgyhogy jobb lesz vigyáznunk azokkal a nyilakkal! – állapította meg.
Az íjász eközben engem vet célba a nyilával, annyira rám koncentrált, hogy csak későn vette észre, miként megtámadták. Timothy néhány kőtüskét lőtt felé.
~ Szóval mágus, mégpedig föld. ~ néztem az előbb varázsló személyre
A váratlan támadás jó volt időzítve, ám mégsem okozott komoly sérülést az íjásznak, csak néhány karcolásnak mondható sebet.
- Nehogy azt higgyétek, hogy átadjuk annak a szemétnek a lányt! – ordítja az egyik magából kikelve, miután meglátta Kir állttal legyőzött társai testét. – Ha meghiúsítjuk az esküvőt, akkor az Urunk átveheti…
- Fogd be, feleslegesen jártatod a szádat! – utasítja a társa.
~ Ezek szerint mégsem gondoltam jól! Tényleg elrabolták és nem megszökött az esküvő elöl, mint azt hittem. Elhamarkodott voltam, ezzel jobb lesz majd vigyáznom a jövőben.
- ÉÉééértem! – megilletődöttségén hamar túltette magát és visszatért az előző állapotába – Most megtudjátok miként jár az, aki ellenünk mer kiállni! – kardját megragadva rohan elém, s lecsapott rám. Kezemet azon nyomban átalakítottam a Satan Arm: Black Demon Mágiával, amitől a végtagom felvette egy démon karjának alakját. Magam elé emelve fogom fel a csapást, majd ezt követően visszalöktem azt. Elrugaszkodtam előbbi pozíciómból és villámgyorsan ellenfelem elé ugrottam. Egyetlen egy ütéssel akartam végezni a jelenlegi ellenfelemmel, ami sikerült. A lendülettel felerősített öklöm olyan erővel csapódott ellenfelem arcába, hogy azon nyomban elájult.
~ Na végre, már csak az íjász és a karmos maradt. Vagy mégsem? Legalább is csak szerettem volna, mert, ahogy felnéztem a földön fekvőről, újabb emberek jöttek elő a fák közül. ~ Hogy miért kellet nekem elkiabálnom!

Sikerült végeznem a sokadik ellenfelemmel és már azt hittem ketten maradtak, az íjász és a karmos, mikor felnéztem a földön fekvőről, újabb emberek jöttek elő a fák közül.
~ Hogy miért kellet nekem elkiabálnom! Ameddig én abban a hittben voltam, miszerint elfogytak a támadók, az íjász eltávolodott Timothy-tol, aki eddig lefoglalta és maga helyett egy másik társát küldte ellene. Felszabadulásával sem tétlenkedett, a legközelebbi ellenfelét vette célba, azaz engem. Ötven lábra lehetett tőlem, ilyen közelségben még veszélyesebb ellenfél volt. Három nyilat vett elő a tegezéből és egyszerre helyezte az idegre. A három nyíl egyszerre indult meg felém és másodpercek alatt átszelte a kettőnk közti távolságot. Oldalra ugrottam az első elöl, ezt követően hátra a másodiktól, a harmadiknak sikerült megvágnia.
~ Jó húzás, amíg én a közelharcossal vagyok elfoglalva, addig az íjhasználó a távolból támogatja a társát. Szerencsém volt, hogy én egy egyszerű nyilat kaptam és nem egy mérgezettet. Gyorsan körbepillantok, hogy felmérjem a helyzetet, érdekelt az, hogy a többiek hogy állnak. Timothy állt a legjobban, ő győzte le a legtöbbjüket a Föld Mágiája segítségével. Hatékonyan használta, a megfelelő pillanatokban hozott létre egy-egy varázslatot, úgy hogy ha lehetett egyszerre több banditát tudjon elintézni. Kir sem állt rosszul, az épp aktuális ellenfelének már csak egy ütés kellett s kifekszik, a másik kettőnek egy kicsivel több kellett. Tobo is felettébb jól állta a sarat, annak ellenére, miképp még mindig nem tette túl magát azon a sérülésen. Habár ha amikor jobban megnéztem, azóta bekaphatott még egyet vagy esetleg kettőt. Így már érthető a rossz állapota. Mozgása lassabb lett és szétszórtabb a viselkedése. Ha még jobban elbambulna, akkor akár egy ütés és padlót fogott volna. Tobon kívül senki máson nem vettem észre a jelét a mérgezett nyíl hatásának, pedig eltalálta őket a nyomokból ítélve. Az az íjász veszélyes volt, azonban a támadok létszáma nagyon megemelkedett a kezdetihez képest. Jelentősen megkönnyíthette volna a dolgunkat, ha nem kellett volna a nyilasra is figyelni, nem csak a kardot és késeket forgatókra. Az is nagy segítség lett volna, ha csökkent volna az ellenfelek száma.
Egy-egy vízszintes csapás elöl eltáncoltam, majd elkezdtem szaladni az íjász felé. Kezemmel egymás után csaptam felé, de csak egyszer találtam el. Habár csak egy találatom volt, a több tucatból, azaz egy pontosan oda ment ahová szerettem volna. Az íját támadtam, az volt az elsődleges célom és hogy ezt ne vegye észre, más pontokat is támadtam. Elég jól sikerült lepleznem a célom, mert nem jött rá. Az íj annyira megrepedt, hogy elég volta azt ideget megfeszíteni és eltört. Amikor ezt a fegyver tulajdonosa is észrevette megvált tőle, egyszerűen csak felém hajította a használhatatlanná vált fegyvert. Az íjat a normál kezemmel félresöpörtem és támadtam volna fegyvertelen ellenfelem, mikor az előkapott valahonnan egy rövid kardot s megvágta vele az oldalam.
- Francba óvatlan voltam. – sziszegtem miközben két lépést hátráltam - Nem rossz húzás volt. – dicsértem meg – Ezzel oda a meglepetés ereje!
~ Most épp miről beszélek, hisz sikerült meglepnie, még ha nem úgy jött össze, mint azt szerintem akarta. Támadás sikertelensége a kelleténél jobban lesokkolta, így volt időm egy erős gyomrost adni, mitől elájult. Már csak a karmos fazon maradt hátra, körülöttünk minden fele ájult emberek feküdtek. A három társam egymásra nézett, majd nekirontott. Tobo érte el először, mivel ö volt a legközelebb hozzá és megállás nélkül próbálta megütni. Kir talán fél másodperccel később érte el kivont kardal. Kellet is a segítség Tobo-nak, mert nem bírt az ellenséggel, aki fürgébb volt nála, így míg Tobo támadásai nem találták el, addig az övéi igen. Egyre több vágást kapott be, azonban egyik sem volt annyira komoly. Meg kellett erőltetnie magát azért, hogy így legyen. Kir-rel viszont más volt a helyzet, ö képes volt tartani a karmossal a sebességet s a kardjával tudta hárítani a karmokat. Timothy úgy cselekedett, ahogy az íjász tette nemrég, távolról támogatta őket kő tüskékkel és dárdákkal. Amint rájött, hogy ezzel a tervével csak a varázserejét használja el feleslegesen, közelharcra váltott. Szinte egyszerre indultunk meg, hogy Kir és Tobo mellett küzdhessünk. Ellenfelünk meglehetősen képzett volt a közelharc terén, mert még négy ellen is állta a sarat. Szinte az összes támadásunkat levédte és még arra is volt ideje, hogy visszatámadjon. Fogalmam sem volt meddig küszködtünk, míg a helyzet egy olyan fordulatot nem hozott, miből mi jöttünk ki jól, s ö rosszul. Miután kivédte Kir kardját, majd Tobo ütését, két támadás volt annyira kemény, mik rést hoztak létre a védelmén. Timothy a kővel bevont karjával, míg én a Fekete Démon karjával mértem rá a csapást. Kettőnk támadása volt annyira erős, hogy kifektesse hosszabb időre.
- Gor intézd el! – jött egy váratlan hang a semmiből.
- Igenis! – válaszolt rá egy másik ismeretlen helyen tartózkodó ember.
~ Kezd nagyon zavaró lenni ez a váratlanul, állandóan megjelenő hangok! Tényleg nagyon zavaró volt az, hogy úgy kerültek a közelünkbe, hogy arról fogalmunk sem volt.
Egy fénylő gömb repült ki az egyik bokorból és egyenesen a lábunk elé esett. Rögtön felismertem, már láttam ilyet korábban.
- Vigyázat egy robbanó Lackrima! – kiáltja Kir. Azon nyomban próbáltam minél messzebb elvetődni. Sikerült is, mert csak a robbanás szele kapott el. Mikor feltápászkodtam a földről láthattam meg kora krátert hagyott maga után a robbanás. Amint megcsodáltam az újdonsült földképződményt utána rögtön a többieket kerestem a tekintetemmel.
~ Úgy néz ki senki sem sérült meg, sőt felettébb jól néznek ki! Rajtuk nem látszott, miszerint elkapta a robbanás szele. Az is furcsa volt, hogy hogyan sikerült olyan messzire kerülniük. Kir és Timothy, még elképesztő, hogy képes eljutni ilyen rövid idő alatt olyan messzire, mert Tobo… Tobo inkább erős, mintsem gyors lenne.
A hatalmas robbanásra nem egy eddig kiütött támadó nyerte vissza eszméletét s menekülőre fogta. Ki, Tobo, Timothy magukat leporolva figyelték a távozókat. Ezt látva több se kellett elkiáltottam magam.
- Kövessük őket! – elkezdtem utánuk szaladni. Néhány méterrel lemaradva a három társam is követett. – Igyekezzetek, és mielőbb zárkózzatok fel! – adtam ki a következő utasítást, mintha én lennék a főnök a csapatban. Ha utánuk megyünk és nem sikerül lerázniuk, akkor talán elvezetnek a táborukba, hol feltehetően megtaláljuk az elrabolt menyasszonyt. Képesek voltunk tartani a tempót és percekig követnünk az egyiket, mikor is akadályba ütköztünk. A lábaink alatt elfogyott a talaj s egy, nem is három kiáltás követően lezuhantunk. Sikerült egy mély gödörbe esnünk felettébb fájdalmasan. Szerencsémre nem vesztettem el az eszméletem és nem is tör el semmim, zúzódásokkal megúsztam az esést. A földet érés nem volt kellemes, a bal oldalam, ugyanazon az oldalt lévő karom s lábam megérezte a becsapódást. Amint összeszedtem kicsit magam, elsőnek megnéztem a tojásom. Direkt fordultam úgy, hogy nehogy ráessek. A szerencse Istene velem volt, mert nem lett baja. Csak ezt követően fordultam a többiek felé.
~ Vajon élnek még? ~ tudni akartam túlélték-e az esést. Mind a hárman ott feküdtek nem messze tőlem eszméletlenül. Nem haltak meg, láttam, ahogy a mellkasuk le s feljárt, miközben a levegőt veszik. Nem szereztek komolyabb sérüléseket, legalábbis ahogy azt így távolból láttam. Egy csapdába eshettünk bele, ami legalább kilenc vagy tíz ember mély és hat ember széles. Emiatt lehetett, az hogy nem egymásra estünk, hanem egymás mellé. Jobban körbe pillantva láthattam, miszerint nem mi vagyunk az egyetlenek, akiket elkapott a csapda. Legalább egy tucat csont volt minden fele és mégsem estünk egyre sem rá. H telibe trafáltunk volna egyet, akkor nem biztos, hogy ennyivel megúsztuk volna. Nem vagyok hullarabló, de most lehet annak tűntem. Egymás után kutatom át a halottak holmijait, kerestem a kivezető út kulcsát. Nem kellett volna ezt csinálnom, a Fekete Denevér szárnyait használva se perc alatt kijuthattam volna és a többieket is egyenként felhozhattam volna. Az igazság az, hogy nem akartam felfedni az összes Mágiámat a többiek előtt. Nem bíztam bennük, több okból kifolyólag. Az idő vasfoga által tönkre nem tett ruhazsebeket és táskákat néztem meg alaposan. Az egyiknél megtaláltam amit kerestem, nem igazán bíztam abban, hogy találok egyet, ám úgy látszik szerencse mellettem maradt. Találtam egy háromágú kampót az egyiknek a táskájában. Számára haszontalan volt, mivel nem rendelkezett kötéllel mit ráköthetett volna, számomra viszont annál hasznosabb. A táska alján kutatva valamit még találtam, annak a valaminek sikerül megvágnia a kezem. Reflexből kirántottam, majd felfordítva a táskát, kiráztam a tartalmát. Két darab kristály volt, ami közül az egyik véres, az vághatta meg. Óvatosan megvizsgáltam, a kristályban ismerőnek mosható jelekre lettem figyelmes. Olyan jelek voltak azok, amiket az Országomban használtak még a régi időkben. Ezekre végképp nem számítottam, nem sejtettem, hogy ilyen dolgokra bukkanok pont egy gödör mélyén, ebben az országban. Ahogy megtapogattam a gödör oldalát le kellett szűrnöm a sima kimászás gondolata most nem jöhet szóba. Túlságosan porózus a fal, ha megpróbálnánk mászni, akkor a fal maga alá temetne minket. Ezért kellett a kampó vagy valami hasonló dolog.
- Az minek? – teszi fel a hülye kérdést Tobo. Vajon minek kell egy kampó? Mire lehet használni?
- A Kir-nél lévő kötéllel és ezzel ki tudunk jutni! – azzal odaléptem Kir-hez és a táskájából kivettem a kötelet – Ha megbocsátasz. Kir bólintással egyezett bele és én már készítettem a kivezető utat.
- Add ide, majd én feldobom! – mondta Tobo és kikapta a kezemből a kampós kötelet. Párszor meghúzva ellenőrizte, miszerint jól kötöttem össze a két dolgot, majd nekiveselkedett. A kötél másik végét feltekerte és a kampós részét elkezdte forgatni, eleinte lassan, majd egyre gyorsabban és gyorsabban. A sokadig pörgetés után felhajította, ki a gödörből. A kötél elég hosszúnak bizonyult, pedig kételkedtem benne, hogy sikerül elérnie egy olyan helyet, hol be tud akadni. Az ellenőrzés következet, Tobo meghúzta a kötél végét. Beakadhatott, mert a kötél megfeszült. Tobo elégedetten elmosolyodott, kihúzta magát s nagy büszkén nézett felénk.
- Én leszek az első! – azzal megragadta minkét kezével a kötelet s elkezdett mászni. Alig emelkedett el a földtől, a kötél elkezdett visszacsúszni. Nagydarab társunk annyira meglepődött, hogy nem talpal ért földet, hanem seggre. Tobo mutatványa miatt Kir és Timothy elkezdetek fennhangon nevetni. Én visszafogtam magamat és magamban kezdtem el kuncogni, de csak miután hátat fordítottam neki.
- Mi az, mit nevettek! – kiabálja szégyenkezve Tobo – Ne nevessetek, ez nem vicces! Olyan vörös volt a feje, mint a paradicsomnak. Dühösen felállt s újra elkezdett próbálkozni, még azt is elfelejtette, hogy leporolja magát. – Majd most! A mostani próbálkozásnál sokkal óvatosabb volt, miután kidobta egy határozottabbat rántott. Óvatosabb volt, mint az előbb. Az óvatosságának köszönhetően megúszta egy újbóli kínos esetet.
Próbálkozott és próbálkozott, ám az istenért sem sikerült beleakasztania valamibe a kötél végén lévő kampót. A sokadik próbálkozás után Kir megelégelte Tobo szerencsétlenkedését.
- Mint szerencsétlenkedel te Nagy Mamlasz! – lépett mellé – Na, add ide azt a kötelet, majd megmutatom, hogy kell ezt csinálni! Megelőzött, mert már én is megelégeltem, amit művelt. Lehet, hogy látta rajtam Kir az idegességet, ezért ment oda átvenni a társától a staféta botot. Nem hittem a szememnek, Kir, kit valamennyivel nagyobbra tartottam, mint Tobo ugyanúgy szerencsétlenkedik.
~ Az alma nem esett messze a fájától. Látszik, hogy csapattársak! – sóhajtottam egyet lemondóan.
- Na mi van Nagymester, miért nem vagyunk már kint ebből az átkozott gödörből? – szólalt meg gúnyosan Tobo.
- Ebből elég! – emeltem meg a hangom. Meguntam mindkettőjük szerencsétlenkedését és a saját kezembe vettem az ügy megoldását. Velük ellentétbe nekem már az ötödik próbálkozás után sikerült úgy kidobnom a kampós végű kötelet, hogy az beakadjon valamibe és erős rántásra se essen vissza.
- Na Uraim kész a kivezető út, úgyhogy indulhatunk is! – mutattam felfele, majd a táskákhoz léptem. Újból ellenőriztem a tojáskámat, hogy épségben van, ezt követően felvettem a sajátom, s ezután Kir-ét is. Ahogy megemeltem kibomlott a szája, s ahogy belenéztem a ruhák és egyéb dolgok között megláttam egy nyakláncot. Ismerős volt, csak nem tudtam honnét.
~ Hol láttam már azt a medált? ~ gondolkodtam el, miközben összehúztam a táska száját s odaadtam a tulajdonosának. Néhány perccel később már kint voltunk. Ezt követően, amint megtaláltuk a nyomát annak, akit üldöztünk követni kezdtük. Eléggé eltávolodtunk a csapdától, mikor is azzal kellett tudatosulnunk, miképp a nyomok megszűntek.
- Most mit tegyünk? – nézett ránk Tobo.
- Külön kéne válnunk és úgy keresni tovább, így egyszerre nagyobb területet tudunk átfésülni! – feleltem a nagydarab kérdésére. Nem igazán vártam meg míg beleegyeznek, folytattam tovább. – Akkor most elmondom ki merre megy…
- Én arra megyek! – mutatott az irányba Timothy – Kir arra, míg Tobo meg amarra. Ha megfelel, akkor tiéd az az irány! Egy óra múlva itt találkozunk és ismertetjük mit találtunk. – Tobo és Kir bólintót s megindultak a nekik kiszabott irányba. Nem akartam ellenkezni, miszerint én nem arra akartam mennyi, ezért bólintással jeleztem, hogy elfogadtam az irányt. Egyedül indultam meg arra amerre Timothy mutatott, és ahogy eltűntem a fák között megváltoztattam az irányt. Tobo felé mentem. Furcsálltam, hogy közbelépett Timothy és ö adta meg az irányt. Sok furcsaság, amit tapasztaltam velük kapcsolatban aggályokat ébresztettek bennem, és mikor eszembe jutott hol láttam az a medált, ami Kir táskájában volt. Ez az ékszert a fogadó tulajdonosának lányának a nyakában láttam, még a képen. Elég egyedi volt, tekintve hogy a fogadó cégére volt az kicsinyített példányban, így még azt sem lehet mondani, miszerint gyakori ékszer lenne. Ekkor már tudatosult bennem, hogy három csapattársamnak is köze van a lány elrablóihoz. Valószínűleg a tárasaik lehetnek, akik úgy akarják megnehezíteni a megtalálását, hogy beépülnek azok közé, akik et a lány apja felbérel. Azért Tobo-t követtem, mert ö volt az, akik legkevésbé sem törődött a környezetével. Igazam volt, mert elválásunk után nem sokkal találkoztak egymással és beszélgetésbe elegyedtek. Nem hallottam minden szavukat, mivel nem akartam közelebb menni Timothy és Kir miatt ám így is elcsíptem azokat a szavakat, mik bizonyították, miszerint ők is benne vannak. Azt is sikerült megtudnom, hogy jelenleg egyedül van a lány, mivel a többiek elmentek egy feladat miatt.
~ Tökéletes! Itt a megfelelő alkalom a lány kiszabadításának. Ha elintézem az állítólagos csapattársaimat, akkor minden akadály eltűnik közte és a feladat elvégzése között. A tervem már megvolt, hogy intézem el őket. Ahogy újból különválnak, egyenként kapom el őket. Így is tettem, először Tobo-t céloztam meg. Meglepően könnyen sikerült mögé lopóznom és meglepnem. Szóra akarta nyitni a száját, mikor kitekertem a nyakát. Valószínűleg azt akarta kérdezni mit keresek itt. A könnyebbik feladattal végeztem, ám csak most jött a neheze a két másik. A számomra gyengébbik emberrel folytattam tovább, azaz Kir-rel. Öt már nem mertem megközelíteni az erdőből, inkább a Fekete Denevér szárnyait használva repültem felé. Az volt a tervem, hogy mivel fentről nem számít támadásra, így meglephetem. Habár sikerült, a reflexei voltak annyira jók, miképp elugorjon.
- Szóval rájöttél! Számítottunk rá, hogy nem sikerült átvernünk téged, ezért is tanácsoltam, miszerint minél előbb végezzen veled Timothy… most már azonban mindegy, én leszek az, aki átküld a másvilágra. Kardját előrántva ugrott felém, sokkal gyorsabb volt, mint az előző harcokban.
~ Ez az átkozott nem vette komolyan a harcot! ~ másodpercek alatt ért el engem s szúrt felém. őszintén szólva meglepett ez a hirtelen sebesség növekedés és csak éppen hogy sikerült elkerülnöm a komolyabb sérülést.
- Az az egy varázslat mit ismersz haszontalan ellenem, azzal a karral…
- Ki mondta azt neked, hogy csak azt az egy varázslatot ismerem, már elfelejtetted a szárnyakat? – néztem rá mosolyogva. Ahogy Kir-ben tudatosult a szavaim már elkésett, hiába kezdett volna hátrálni már késő volt számára. A jobb karomat átalakítottam a Jég Szellem karjává, majd megmarkoltam a fejét és megfagyasztottam az arcát. Az a vékony réteg elég volt annyira, hogy közben kicsavarjam a kezéből a fegyverét s elvágjam a torkát.
- Kettő kész már csak egy maradt. Timothy valószínű tartózkodási helye felé repültem és amint megpillantottam zuhanórepülésben csaptam le rá úgymint Kir-nél. Hasonló volt a stratégiám ám most már számítottam az esetleges elkerülés esélyére, ezért átalakítottam egyik kezem átalakítottam a Fekete Démonévá. Az első mozzanatom, mikor közelébe értem egy vágó mozdulat volt a jobb kezemmel a válla irányába. Az átalakult kezem elöl csak az utolsó pillanatban tudott ellépni, azonban még így is sikerült a karmaimmal megvágni. A sérülése nem volt komoly, csak belevágtam a bőrébe. Az ö támadása, ami következett már jobban sikerült az enyémnél. Az ökle a gyomorfalamba mélyedt, a gyomrom tartalma azon nyomban kis híján kitört belőlem. Nagy nehezen sikerült visszatartanom és egy ellentámadást indítanom. Jobb kezemmel felvettem a Tűz Szellemének karját é rögvest egy tűzgolyót lőttem az arcába. Elég hirtelen indítottam el a z égő labdát, ami sikeresen az arcában csapódott. Felordított s megtántorodott. Esélyem nyílt egy újabb támadásra. Megiramodtam, s megpróbáltam felöklelni a fájdalomtól védelmét alábbhagyó férfit. Szép is lett volna ha sikerül végrehajtani a tervem, ám nem úgy lett. Ahogy a mellkasába csapódtam a férfi egyensúlya megingott és elkezdett dőlni. Ellenfelem azonban nem hagyta magát s az egyik lábával hátralépet. Sikeresen megtámasztotta magát és összekulcsolt kézzel lesújtott a hátamra, majd a nyomromba térdelt. E két csapás követően még jó néhányszor mért rám fájdalmas ütéseket és rúgásokat a térdével. Próbáltam volna szabadulni a szorításából, azonban ellenfelem nem hagyta, hiába próbáltam eltaszítani magam tőle, ő nem engedte. A helyzetem rosszul állt, minél hamarabb ki kellett találnom valamit, mivel megszökhetek a fogságból, mert ha nem teszem, akkor itt ér véget az életem. Az agytekervényeim megállás nélkül jártak, hogy kitaláljanak valamit. Hosszú perceknek tűnt az az idő mire kitaláltam valamit. Varázserőt összpontosítottam s egy újabb lángoló golyót lőttem az arca felé. Timothy, ahogy ezt meglátta hátradöntötte a fejét és a felső testével is letávolodott, hogy elkerülje a mágiám. A varázslat az arca előtt suhant el. Ezt vártam, számítottam rá, hogy még egyszer nem fog bejönni ez a trükk, ám nem is az volt a célom vele, miképp betaláljon. Kihasználtam azt a kevés időt, miközben ellenfelem az ég felé néz és egy másik Varázslatot használtam, a fejemen megjelent két szarv. Az eddigi ellenkezést feladva abbahagytam, s minden erőmet beleadva mellkason fejeltem Timothy-t. A két szarv akadálytalanul hatolt a testébe. Ahogy elestünk és rögtön Timothy oldalán logó késhez kaptam.
- Kár volt alábecsülnöd, ha komolyan vettél volna és használtad volna a Mágiád, akkor most én feküdnék ott, ahol te vagy és te lennél az én helyemben! – amint elhangzott az utolsó szavam, a tört a szívébe mártottam.
Fájt mindenem, az eddig szerzett sérüléseim mindegy-szálig felnyíltak hála Timothy-nak, ki nem volt rest és azokat támadta. Csak néhány percig pihentem, csak addig, míg átkötöttem őket, ezt követően elindultam a táborukba. Szerencsémre Tobo volt oly’ kedves és szóba hozta mikor beszélgetett Kir-rel és Timothy-val. A versenyfutás az idővel még nem ért végett, folytatódott, nem tudtam, hogy mikor érnek vissza a többiek, emiatt sietnem kelletett. Futva elég hamar elértem a táborukat és csak ekkor tudtam meg, mégsem hagyták felügyelet nélkül. Két őrt hagytak hátra, hogy ügyeljenek a fogolyra s figyeljenek a táborhelyre.
- Mégsem annyira hülyék, mint azt gondoltam. Épp jókor jöttem, mert már elég mélyen a pohár fenekére néztek, ami nagy segítségemre lesz. Lassú léptekkel hagytam el a bokrok takarását és kezdtem közeledni.
- Hé, ki vagy te? – kérdezte az egyik részeg és kardja után nyúlt. Elég komikus látvány volt, hogy próbált nem elesni a nagy dülöngélés közepette, s próbálta megkeresni az övén logó kardja markolatát.
- Nyugi van fiúk, nyugi van! – emeltem fel a kezeim – A többiek küldtek, hogy segítsek őrizni a lányt! Új vagyok, Timothy-ék mondták, merre keresselek titeket! Percekig csak néztek rám szúrós tekintettel.
- Áh, ha a többiek küldtek, akkor minden rendben.[/color] – nyugodott meg.
~ Ez nagyon könnyen ment.
- Gyere és ülj mellénk, a mai nap szereztünk pár hordó nagyon finom bort, kóstold meg! – azzal hátat fordítottak nekem és visszaindultak a tűz mellé. Gyors léptekkel a hátsó mögé siettem, s egy határozott, erős mozdulattal kitörtem a nyakát. Lassan engedtem le a fődre, majd fegyverét kihúzva a tokjából a másik után siettem. Épp, amikor fordult volna meg, akkor suhintottam meg a kardot, mi könnyen vágta át a nyelőcsövét. Egyre szaporábban kezdtem venni a levegőt, a dérüléseim egyre jobban kezdtek korlátozni. Egymás után kutattam át a sátrakat és az egyik nagyobban meg is találtam az elrabolt menyasszonyt. A lány, amint meglátott megijedt, valószínűleg azt hitte, én is a rablók közé tartózok.
- Kérlek nyugodj még, én nem akarlak bántani! – lassan kezdtem közeledni felé – A szüleid küldtek a megmentésedre! – magyaráztam el s elkezdtem kikötözni. Először a száját szabadítottam meg, majd a lábait s végül a kezeit. – Tessék ez a tiéd, megtaláltam az egyik rablónál. – adtam át a nyakláncot, mit Kir táskájából vettem el miután megöltem – Most siessünk, nem időzhetünk sokáig, nem tudom, mikor jönnek vissza a többi bandita.
A sátor előtt ölbe kaptam a lányt és az időközben megjelenő szárnyakkal a hátamon a magasba emelkedtem. A fogadós lánya jobban remegett, mint mikor odaadtam az ékszerét. Nem róhatja fel neki senki ezt, hisz nincs hozzászokva a repüléshez és még nem bízik bennem.
~ A mai nap során sokszor múlott az életem a szerencsén. A zuhanás a gödörbe, a kristályok, az hogy alábecsültek, mind a szerencse műve. Timothy, Kir és Tobo; mind erősebbek voltak, mint én, magasabb szintű Mágusok és mégis én győztem ellenük. ~ merengek el a mai nap eseményein. Mágikus erőm mennyisége elég volt ahhoz, hogy egyhuzamban elérjem a várost és a fogadót. Nagy volt az öröm, mikor beléptünk az ajtón a lány apja s anyja zokogva ölelte magához az elrabolt lányt. Mint fizikailag, mint Mágikus erő tekintetében a határomon voltam, le kellett ülnöm. Levettem egy széket az egyik asztalról és helyet foglaltam rajta. Amint végre megnyugodtak, a fogadó tulaja odajött hozzám.
- Te jó ég, hogy néz ki maga! – döbben meg kinézetemen. Való igaz egy csöppet le voltam strapálva a megszokottól. - Aira azonnal hívd ide Dr. Taro-t, mond meg neki, hogy sürgős! – utasította az egyik cselédlányt, ki rögtön el is szaladt.
- Ugyan kérem, nem kel, jól vagyok! – magyaráztam.
- Ne nézzen madárnak, látom én, hogy nincs jól! Hajthatatlan volt így addig, míg megérkezik az orvos elmeséltem mindent Timothy-ról, azt, hogy ki bérelhette fel a rablókat. Hamar megérkezett az orvos és ellátta a sérüléseimet. Godwin-san a fogadó tulaja megpróbált odatartani legalább éjszakára, ám én nem akartam maradni.
- Ezt visszaadom! – adtam vissza a jutalmat – Legyen ez az én ajándékom a friss házaspárnak! – azzal elköszöntem és visszamentem a Akadémia Kollégiumába.

Ahogy egyre közeledett a nagy nap, mikor is megkezdődik a vizsga, úgy lett nehezebb minden megtartott óra. Egyre többet követeltek az oktatók és egyre szigorúbbak voltak. Quasar-t is átrakták egy másik szobába, ahol már nem volt egyedül, volt két másik osztálytársa a szobában. Szinte mindenkin meglátszott, hogy az utóbbi hetek kemény megpróbáltatásai meghozták a gyümölcsét, látszott a fejlődés jelei minden tekintetben. Sokkal komolyabbak voltak, mikor órán tartózkodtak vagy a szünetekben. Egyedül a szobáik rejtekében mertek kicsit kiengedni. Muszáj volt nekik megmutatni, miszerint ők már nem azok az emberek kik anno beléptek az Akadémia kapuján. Ha Rúnalovag akartak lenni, akkor nem lehettek léhák vagy olyanok, mint a gyerekek, nekik úgy kellett viselkedniük, hogy azzal példát mutassanak más embereknek és Mágusoknak.
Quasar a mai nap is épp oly’ lelkesen kellet fel, mint a tegnapi nap vagy azelőtti nap. Ma is egy feladat várt rá, ahogy tegnap, és ahogy a következő nap is fogja. Az elmúlt pár napban egyre több feladatott kapott hősünk és osztálytársai. Egyik sem volt az az eget rengetően veszélyes vagy nehéz, mégis mindegyik próbára tette a Rúnalovagnak készülő fiatalokat.
- Már ébren is vagy? – kérdezte egy ismerős hang a folyosó másik végéből.
- Igen! Már elvégeztem a reggeli teendőimet és mentem volna Edgar-sanhoz a mai feladatomért. Hősünk rögtön felismerte a hang alapján az egyik tanárát.
- Dicsértess, hogy ily’ korai órán már fenn vagy! – mondta elismerően. Már hogyne lenne fenn, ezzel is be akar vágódni a tanároknál, akik majd értékelik őt
- Tessék! – azzal az időközben elé ért férfi átadott egy borítékot. – Nem kell elmenned Edgar irodájáig, abban van a feladatod! – mutatott a levélre – Pakold össze a cuccod és indulj mimnél hamarabb. Jobb lesz a sietsz, hogy elérd a nemsokára induló vonatot! – tanácsolta és otthagyta a meglepett hősünk.
- Megértettem Uram! Quasar nem számított rá, miszerint Chlaus-santol tudja meg mi lesz a napi feladata. Rohanva szaladt vissza a szobájába és kapta fel a táskáját és még valamit, majd viharzott ki. Két szobatársa még akkor ébredhetett fel, mert álmos szemekkel figyelték a be, s majd kirohanó szobatársukat. Quasar már tegnap összekészítette a felszerelését, miután hazaért az aznapi feladatról. A táskája mélyén, mint mindig most is ott lapult a tojása jól bebugyolálva. Az volt az egyetlen dolog mit, akkor rakott el s nem hamarabb. Tegnapi nap során sikerült szereznie egy vastag szőrmével borított takarót, mire lecserélte a régit. Ez már az előzőnél sokkal jobban védte a hidegtől és az esetleges ütődésektől. Sokkal nyugodtabb volt így Quasar, tudván, miszerint nem fog megfázni a tojásban lévő állat és védve van az ütődésektől. Hősünk sokszor elgondolkozott milyen állat tojása lehet, hogy vajon mi fog kikelni belőle. Nem egy tanárát kérdezte meg erről, ám egyik sem tudott rá választ adni. Így hát hősünk beletörődött abba, miszerint meglepetés lesz, csak akkor fogja megtudni, ha kikel.
Úti célját elég hamar elérte, alig fél nap alatt megérkezett a vonata a városba, hol a feladata várta. A vonatút alatt egész végig az ölében volt a tojása és azt simogatva nézte a száguldó tájat. A közepes méretű városban nem volt nehéz megtalálni az úti célját, sőt még el sem téveszthette. A hatalmas rezidencia, mi a város szélen, a dombon állt, mindenhonnan látható volt. Az egyszerű emberekhez képest hatalmas birtokkal rendelkezett a háromszintes épület. Nem messze tőle állt a cselédek és szolgálok által lakott épület, mi eltörpült a munkaadójuk lakhelye mellett. A tulaj mindent megtett, hogy hirdesse a vagyonát, a kisebb kastély méretű ház, a szobrok sokasága az udvaron, a gondosan rendben tartott kert és még sorolhatná az ember, mik fogadják az oda tévedőket. Quasar-t a látvány nem nyűgözte le, ö már hozzászokott az ilyen és az ennél sokkal grandiózusabb látványhoz odahaza. Országában egy ilyen birtok és egy ekkora ház az alacsony rangú nemesek házával és birtokával egyezett meg. Hősünk csak egy kis ideig nézelődött, majd a kapuhoz sétált, mi tátva nyitva fogadta. Örök és fogadtatás híján, ami meglepte, mert ha ennyire gazdag az ember, akkor örök kénének a kapuban, kik megakadályozzák a hívatlan személyek belépését. Lassú tempóban sétált végig az úton egyenesen a bejárathoz, hol épp kopogni készült, mikor az ajtó váratlanul kicsapódott. Egy sötét ruhás alak sietett ki, majdnem fellökve Quasar-t.
- Ez rossz döntés a részedről, nemcsak hogy szégyent hozol a felmenőidre, de később még bánni fogod! – kiabálta senkivel és semmivel nem törődve, még hősünk jelenléte sem zavarta. Quasar, ahogy levette a tekintetét a távozó férfiről és az ajtón keresztül betekintett az épületbe megláthatta azt a pompát, mi különbséget tett az ott lakok és a városiak között.
- Elnézést a viselkedéséért Uram! – hajolt meg egy szobalány – Ha jól gondolom magát küldte az Akadémia ö… - látszott rajt, hogy még mindig kínosan érezte magát a nemrég történtek miatt.
- Quasar és igen engem küldött! – mutatkozott be hősünk.
- Már vártuk önt Quasar-sama, kérem fáradjon be! – hívta be az ajtóból utólag a cselédlány - Kérem kövessen! – azzal elindult balra a folyosón. Egy szobába kísérte Quasar-t, hol már várták. Egy középkorú férfi és egy talán tíz év körüli fiú – hősünk a korát nem tudta megállapítani pontosan.
- Quasar-sama az Akadémiáról megérkezett! – jelentette be Quasar érkezését. A férfi intésére befáradtak és a szóba közepéig sétáltak.
- Üdvözlöm Uram! Quasar vagyok a Mágustanács Rúnaakadémiájáról, engem küldtek a kérésre, mit elküldtek! – mutatkozott be személyesen és hajolt meg. Tisztában volt a protokolláris előírásokkal és a szokásokkal a gazdagok és nemesek világában. Lehet más az ország, ám a jómódúak és nemesek szokásai mindenütt hasonlóak.
- Én is üdvözlöm, én vagyok a ház és a birtok ura Arnold és ö itt a fiam Sebastian! – mutatkozott be.
- Azt hittem, hogy több embert fognak küldeni és nem egyet! – mondta és a végén látszott, hogy elég durcás a birtok jövendőbeli ura – Nem tűnik valami erősnek, meg fog tudni védeni engem Apa? – kérdezte a nemesek által megszokott lenézéssel.
- Ne légy tiszteletlen Sebastian! Ha nem tudna megvédeni téged, akkor nem öt küldték volna! – szúrta le a fiát - Kérem, bocsásson meg a fiam neveletlensége miatt! – mentegetőzött az apja.
- Ugyan semmi gond. – mosolyodott el hősünk barátságosan.
- Valószínűleg már tudja, de azért elmondom én is. El kell kísérnie öt a nagyszüleihez Oak Town-ba.
- Oak Town nincs épp közel, képes leszel megvédeni engem attól a megannyi veszélytől, ami rám leselkedik az úton? – kérdezte a fiatalúr – Képes leszel az életedet is feláldozni, hogy megvédj és eljuttass Oak Town? A fiú lenézte hősünket, már-már semmibe vette, már most úgy tett, mintha ő lenne a főnök.
- Ne dramatizáld túl a helyzetet fiam, nincs akkora vész! – szúrta le ismét a gyermekét a ház tulaja.
- Épségben elkísérem Sebastian-samat, nem kell attól félnie a Fiatalúrnak! – válaszolta határozottan Quasar.
- Jó ha tudod, nem nagyon szeretem a köznép hangját hallani, csakis a velem egyenrangúakat, így ha lehetséges maradj csendben és a végén talán megkapod a jutalmad! – folytatta tovább a nemesek által olyannyira szeretett fennhéjázást.
- Most aztán elég volt, menny a szobádba! – parancsolt rá a birtok Ura fiára, ki fintorogva hagyta el a helyiséget. Látszott rajta, nem tetszett az, hogy egy rangjánál aluli előtt ordított rá az apja. Meglepődne, ha tudná ki is állt vele szemben valójában, akkor már nem viselkedne ily’ lekezelően, sőt neki kellene meghunyászkodnia. A gyermek viselkedéséhez már hozzászokott és épp emiatt nem kedvelte a nemeseket és a gazdagokat.
- Valójában a helyzet mégsem annyira jó! – kezdett bele – Egy ismeretlen személy felbérelt néhány banditát, hogy öljék meg a fiamat Sebastian-t. Még jó pár percig beszélt, majd befejezte és szólt az egyik cselédlánynak, hogy mutassa meg a vendégüknek a szobáját és adjon valamit enni neki. Quasar a szolgálókhoz hasonlóan a nagyház melletti szolgáknak fenntartott épületben kapott helyet. Hiába próbált kedves lenni a ház Ura, a nagy erőlködés véget ö is kimutatta a foga fehérjét. Az utolsó két alkalommal, mikor fia miatt kellett szabadkoznia, már akkor látta Quasar, miszerint mégsem oly’ kedves személy, mint azt próbálta mutatni, legalábbis a rangján aluliakkal. Az utolsó két alkalommal már erőltetett volt, annyira, hogy alig tudta palástolni felsőbbrendűségét.
~ Az alma nem esik messze a fájától! Nemhiába ilyen a fiú viselkedése, volt kitől megtanulnia. Amilyen az apa, olyan legtöbbször a fia. ~ gondolta magában hősünk. A felsőbbrendűségük a ház urának oly’ hatalmas volt, hogy a végén nem bírta elpalástolni, ezt a szóba mutatta legjobban, amit kapott. Bár hősünk tudta, hogy nem egy díszes szobát fog kapni, amit azonban kapott, azon mégis meglepődött. A helyiség még annál is kisebb volt, mint az Akadémia Kollégiumának régi szobája. Egyetlen ágyat és egy már-már gyermekasztalt tartalmazott a helyiség. Még a raboknak is nagyobb cellájuk van, mint, amit Quasar kapott. A semminél azonban mégis jobb volt, legalább nem kelletett a szabadban éjszakáznia.
- Köszönöm! – majd magára csukta az ajtót. A táskáját lerakta a földre, s elfeküdt az ágyon.
A nap már majdnem elmerült a horizont alján, mikor hősünk kilépett az ideiglenes szobájából. Hiába nem indultak még el, attól még a munkája akkor elkezdődött, mikor a ház Ura elmondta a feladatát. Quasar egy jó testőrhöz illően elkezdte körbejárni az épületet egy meghatározott időközönként. Már az első kör után tudatosult benne, hogy a ház tulaja még annyira sem nézte, mint egy szolgálót. Az őrjárat közben, volt lehetősége egy-egy pillanatot vetnie néhány a házban dogozó szobájára. Mindegyik nagyobb volt annál, mint amit kapott.
Az égen a csillagok megjelentek és ezer fénylő pontként kezdtek ragyogni a sötét égbolt óceánján. Jó néhányszor már körbejárta a házat és átvizsgálta az ajtókat, ablakokat keresve valamit, ami arra utalt, hogy idegenek létek be, de a nagy semmin kívül csak egy visszatérő kóbor macskát látott a ház különböző pontjain. Annak ellenére, miképp voltak örök a házban szép számmal is, maga akart megbizonyosodnia. A macskához visszatérve, eleinte nem zavarta a jelenléte, ám ahogy telt az idő, a macska feltűnései a ház egyes pontjain kezdett furcsa lenni. Hajnalodni kezdett, mikor újra elsétált hősünk a hátsó ajtó melletti ablaknál, tekintete most nem a kinti tájat vagy a folyosót figyelte, hanem az ablakpárkányon ülő szőrgombócot. Hősünk szemei megrándultak, mikor látta, hogy az állat nem alszik és nem is a tájat figyeli, hanem öt. A feje és ezzel egyetemben a tekintete követe megint Quasar mozgását. Ahányszor elhaladt azon ablakok előtt, hol a párkányon ült az állat, legyen az a földszinten vagy az emeleten, mindig öt figyelte. Quasar az ajtóhoz lépett, majd kiment és bezárta maga mögött azt. Az ablakpárkányról időközben leugrott és néhány méterrel távolabb ülő macska felé lépett kettőt.
- Még nem untad meg ezt a színjátékot? – kérdezte a szőrös állattól és a fák között bujkálótól. Már egy ideje meglátta a rejtőző alakot, hiába próbált óvatos lenni és akkor mozdulni, mikor Quasar holtérbe kerül, azon ablaknál, hol elhaladt, nem sikerült. Egy üvegajtón meglátta a visszatükröződő sziluettet. Időközben hiába volt éber hősünk mégis sikerül mögé kerülnie a bujkáló alaknak.
- Már rég meguntam! – szólalt meg az előtte immár álló macska – Elég sokáig tartott, mire rájöttél, hogy valami nem stimmel! Szégyen, többet vártam volna tőled! Nem tudom hol találhatott rád Arnold, és hogy lehet olyan ostoba, miképp felbérelt. – csóválta meg a fejét.
- Komolyabb ellenállásra számítottunk! – hallotta a háta mögüli férfi hangját.
- Jobban jártál volna, ha a szobádban maradsz és kise dugód a képed onnan! – sétált közelebb az állat – Tényleg komolyabb ellenállásra számítottam! – hirtelen felfénylett a szőrgombóc és lassan egy ember alakját vette fel, egy férfiét. Egész fiatal volt, talán a húszas évei elején vagy a kézepén járhatott. Zöld színű középhosszú haja és kecskeszakálla miatt idősebbnek tűnt, mint az valóban lehetett.
- Itt és most meg fogsz halli, egy ilyen szánalmas alak miatt, mint Arnold! Quasar háta mögötti alak előhúzott egy kést, a pengén megcsillant a fény. Fejét lassan hátra fordította, miképp a háta mögötti alakra pillantson. Nyugodt volt, legalábbis ezt a látszatot keltette egy külső szemlélő számára, fejében azonban csak úgy cikáztak a gondolatok. A mögötte lévő férfi, egy idősebb harminc év körüli borostás arcú férfi volt. Számított a megjelenésére, s a macska alakjában rejtőző alakéra, még ha nem is pont akkor. Két lehetőségük volt, az egyik, hogy akkor támadnak, mikor még a villában tartózkodik a fiú vagy, mikor elindulnak és ketten lesznek. Az utóbbira tippelt hősünk és legkevésbé számított az elsőre. A második lehetőség tűnt az egyszerűbbnek és könnyebbnek. Itt a birtokon örök is vannak és nagyobb az esélye, miszerint meglátják őket.
~ Ezek szerint nem riassza vissza őket a nagyobb ellenállás lehetősége. Ez rossz! ~ szűrte le.
- Ha már meguntátok, akkor… – nézett az előtte állóra – miért nem tették még meg? – kérdezte hősünk egy mosoly kíséretében. Direkt csinálta, ahogy azt is, hogy nagyon nyugodt maradt. Idegesíteni akarta, elbizonytalanítani őket abban, miszerint erősebb, mint azt először képzelték. Az egyik fele sikerült, mert látszott rajtuk az idegesség nyomai. Az ideges ember pedig hibázik, ahogy ők is tették és azt a pillanatot használta ki Quasar. Hősünk rámarkolt a mögötte álló kést tartó kezére, majd annak tulaját kibillentve egyensúlyából megemelve lökte a másik felé. Nem volt könnyű dolga, mert súlyos egy fickó volt a háta mögötti. Ahogy repült a levegőben, a fickó alatt megjelent a másik. Az ő kezében is már egy nagyobb méretű kést tartott mivel, amint hősünk felé ért szúrt.
~ Francba kivallóan reagált a helyzetre! Quasar másik ellenfele, ahogy meglátta, hogy elhajította társát hősünk, megindult felé. Reakció ideje meglehetősen jó volt, mert időben le tudott guggolni a repülő társa elöl, s kihasználva azt a pillanatot, mikor eltakarja alákerült és hősünkre rontott. A szúrás elöl elhajolt, majd a következő elöl és az utána következő elöl is. Rosszul állt a szénája Qausarnak, ugyanis két ellenfele egy eléggé összeszokott párost alkotott, ezt már olyan rövid idő alatt meg tudta állapítani. Elég régóta lehettek már együtt, mert szavak nélkül is megértették egymást. Ahogy a fiatalabb eltávolodott Quasar-tól, az idősebb rögtön támadott és fordítva is így volt, mikor az idősebb távolodott el hősünktől, a fiatalabb már másodpercekkel később támadott. A támadások egyre hátrébb szorították Quasar-t, míg nem a háta mögött megérezte az épület falát. Csak egy pillanatnyi meglepődést tanúsított és ez elég volt, hogy kihasználják ellenfelei. Amikor hősünk reflexszerűen hátrapillantott megnézni, hogy minek ment neki, az egyik ellenfele felé dobta a kését. A kés szélsebesen szelte ketté a levegőt és csapódott be a falba hősünk helyett. Quasar a felé tartó fegyver elöl még időben a magasba szökkent, így elkerülve annak találatát. Ez a húzás azonban nagy hiba volt hősünktől, mert a másik ellenfele feléje került és egy hatalmas ütést mért a levegőben tehetetlenül lévő Quasar-ra. Oly’ hirtelen történt, hogy még ha akarta volna, akkor sem tompíthatta volna az ütés erejét vagy a földet érést. A becsapódást követően még néhány pillanatig látta homályosan a felette álló két férfit, majd sötétség borult az elméjére.