Nightyngale Abyss - csatlós pályázat

A nevem Atalanta. Tehetős családba születtem, ám apám szerencsétlenségére, nőnek. Bár ő sosem szeretett, anyám mellett szabadon élhettem életem, és azt tehettem, amihez kedvem volt. Egész gyerekkoromban az erdőt jártam. Ismertem minden szegletét, a füveket, gombákat, gyógynövényeket, a bokrokat, fákat, mohákat és még a köveket is. A legszebb altató számomra mindig is a patakok csobogása volt, melyet néha madarak csicsergése kísért. Hamar megtudtam, hogy egy istennő, Artemis, már születésem előtt kiszemelt magának, hogy hírnöke és követője legyek életem során. A papnő, aki meghozta a hírt megígérte, hogy ha eljött az ideje, visszatért értem. Az, hogy közéjük kerültem, apámnak is megkönnyebbülés volt, hiszen nem kellett rólam gondoskodnia, és egyben a taníttatásom is el volt rendezve. Számára azonban kiválasztott mivoltom semmit sem jelentett. Őt csakis a pénz és a vérvonal fenntartása érdekelte, az, hogy számtalan ágyasa valamelyike férfiút nemzzen neki.

Így hát Artemis istennő kegyeltjeként nőtem fel, s mikor elég idős lettem, ő magához hívatott, és megengedte, hogy belépjek tavítványai közé. Mindenek felett Artemist szerettük, az ő kertjeit és erdőit jártuk, s tiszteletére a legszebb, legtisztább vadakat ejtettük el, hogy ez est leszálltával a legfinomabb sültekkel ünnepeljük a győzelem istennőjét. Ennek ára mindössze annyi volt, hogy örökre megtartsuk szüzességünk. Mi sem volt egyszerűbb ennél, hisz Artemis kertjében nem volt férfi, ki elcsábítsa testünk. A szívünk csakis az istennőért forrt, s ő mindannyiunkát egyformán részesítette szeretetében. Nem volt köztünk viszály, vagy vetélkedés, mert úrnőnk törvényei szigorúak, de igazságosak voltak. Varázslást és íjászatot tanultam, vesszőim sosem tévesztettek célt, s mindig volt belőlük mágikus raktáramban. Semmiben sem szenvedtem hiányt.

A tanítványként eltöltött évek után visszatértem szülőföldemre, ahol felszentelt papnőként templomot emeltem a győzelem istennőjének. A szentély szerény volt, de gazdag. A környékbeliek rengetegszer fordultak hozzám tanácsért, vagy Artemis áldásáért, aki rajtam keresztül osztotta meg velük szeretetét és dicsőségét. Cserébe számtalan adománnyal támogatták az intézmény fenntartását, és közben jó hírét vitték istennőmnek. Életem legszebb évei azonban már mögöttem voltak. Az egyetlen, aki nem támogatta a templom munkáját, saját édesapám volt. Akkor nem tudtam, de neki más tervei voltak velem. Vagyis, inkább a testemmel...

Megpróbáltatásaim egy nyári napon kezdődtek. Hogy pontosan mikor, azt már nem tudom felidézni, csak a hűvös éjszaka emléke maradt meg bennem. Azelőtt sosem használtam emberek ellen az istennő által rám ruházott hatalmat, ám akkor, a telihold fénye alatt kioltottam egy halandó férfi életét. Sokszor mondják, hogy az emberi kapzsiság határtalan, és akkor én ezt saját bőrömön tapasztaltam meg. Tucatnyi harcos ostromolta istennőm szentélyét, és bár kitartóan küzdöttem a banditák ellen, végül mégis kifosztották legkedvesebb helyemet. Ám ez nem volt nekik elég. Elhurcoltak, és váltságdíjat követeltek életemért cserébe apámtól, aki anyám, és a társadalmi nyomás hatására végül engedett az emberrablóknak.
A szentélyembe immáron nem térhettem vissza többé. A porig rombolt épület elvesztette régi fényét, és éreztem, hogy az istennő ereje is elhagyta azt. Megalázva és otthontalanul tértem vissza a szülői házba, ahol nem várt örömteli fogadtatás. Apám személyes tulajdonaként kezelt, és mindenkinek úgy mutogatott, mint valami portékát. Egyértelműen az volt a célja, hogy egy tehetős családba beházasítson, és biztosítsam a szövetséget közte és partnerei között, ha már nem áldották meg fiúgyermekkel az istenek.
Én azonban nem voltam hajlandó kötélnek állni, s végül makacsságom miatt ott kötöttem ki: gúzsba kötve. A kőpadlón fekve kaján férfi arcok tucatjai vigyorogtak rám. Egymást túlharsogva licitáltak a testemre, és apám örömmel vezette az aukció menetét. Az ár gyorsan emelkedett, s nemsokára azon kaptam magam, hogy egy idegen férfi szekerén zötyögök, egyre távolabb kerülve szeretett országom határaitól. Mire célállomásunkhoz értünk, egy teljes hónap elrepült felettünk. Megtanította nyelvének és kultúrájának alapjait, és bár a tanulás korábban örömet okozott, most csak a kényszer vezetett rá. Tudtam, hogy varázslataim még rendelkezésemre állnak, de Artemis oltalma egyre gyengült, s elhagyatottnak, elveszettnek éreztem magam. A férfi az otthonát Fiorénak nevezte, s még azt is részletesen elmesélte, hogy milyen jövőt szán nekem fia oldalán, mint a virágzó kereskedelmi kapcsolatának kulcsa.

A fiú, Aaron, első ránézésre nem tűnt olyan kegyetlennek, de mikor hitvesi ágyunkon meglátta mezítelen testem, benne is elszabadult a pokol tüze, mely minden férfit éltet. Elragadta a testem, magáévá tette, és az istennő jelenlétének utolsó szikráját is kiölte belőlem. Az aktus után elégedetten hajtotta nyugovóra mellettem fejét. Legyőzettem. Megtörték lelkem és testem, elvéve az egyetlen dolgot, melyet az istennőmnek ajánlottam. Imádkoztam, de nem ért célt segélykérésem. Árva voltam, elveszett, egy olyan világban, melyet nem tartottam magaménak.

Tanítványi éveimre gondoltam, de a pillanatok emlékei minduntalan kicsúsztak képzelt kezeim közül. És ekkor, életemben utoljára leereszkedett hozzám az úrnőm. Azt hittem, megmentésemre érkezett, de valójában büntetni jött. Megszegtem az eskümet, és szégyent hoztam rá, mert legyőzött az uralkodó férfi eszméje. Hatalmas mágikus energiák koncentrálódtak körém, és most nem kötelek, hanem pecsétek tekerték gúzsba testem. Éreztem a változást. Az elmém az enyém volt, de az alakom megváltozott. Bestia voltam, arra kárhoztatva, hogy örökké az erdőket rójam, vadakat ejtve a bosszúálló istennőm emlékére…

Száz évek teltek el. A pecsét, mely a tudatomat az oroszlán testében tartotta, gyengült. Halhatatlanságom az idő martalékává vált, és éreztem, hogy egyre inkább az ösztöneim vezérelnek. Ekkor találkoztam a megmentőmmel. Nightyngale, Eclair és Kurosagi ez erdőmbe tévedtek, hogy kipróbálják magukat a vadászat művészetében. Egyértelműen amatőrök voltak; még lopakodni sem tudtak rendesen, mert könnyedén észrevettem jelenlétüket az erdő sűrűjéből is. Valami azonban megmozdult bennem. A vörös nő kezében egy csigás íjat szorongatott. Hasonlított ahhoz, melyet korábban én magam használtam; talán annál kicsivel gyengébb minőség volt. Célozni nem tudott, de volt egy képesség, melynek birtokában volt. Fel tudta törni a pecsétet, mellyel Artemis elvarázsolt, és visszatérhettem emberi alakomba. Az átok, s gyengeségem nyomai azonban nem múltak el végleg. Oroszlánfarkam, és füleim örökké emlékeztetni fognak múltamra, melyből erőt merítek, hogy szolgáljam azt az embert, akinek az életemet és szabadságomat köszönhetem.