Nightyngale Abyss - Harmadik csatlós pályázat - Alerion

Azt mondják, az Alerion, e hatalmas, tűzszínű teremtmény a madarak ura. A legenda szerint mindig csak egy pár él belőlük, egy hím és egy nőstény, akik hosszú életük végének közeledtével két darab tojást költenek ki. Mikor a kicsinyeik kikelnek, a szülők elpusztulnak, és a többi madár, az alattvalóik nevelik fel őket.
A családom évszázadok óta viseli e nemes állatokat a címerén, ám én vagyok az első, ki a nevüket is megkapta. Anyám szerint, mikor megszülettem, három énekesmadár dalolt indulót a tiszteletemre az ablakpárkányán, és ezért nevezett el címerállatunk után. Azt hiszi, kiválasztott vagyok, mert szerinte megértem a nyelvüket. Persze ez nem teljesen így van. Kedvelem a madarak társaságát, jártas vagyok az idomításukban is, de még mindig szívesebben beszélgetnék egy emberrel, minthogy egy rigóval csicseregjek. Általában.
Nemesi vérem miatt mindig is a legjobb oktatók foglalkoztak velem, és biztosítva volt az utam a rúnalovaggá válás felé. Mint legidősebb fiú, és a birtokok örököse, kénytelen voltam fiatalon csatlakozni az Akadémia tanítványai közé. Hamar megtaláltam a helyem az ambiciózus ifjak között, és lelkesedésük engem is magával ragadott: Fiore hősévé akartam válni, bizonyítani rátermettségem és erőm. A fiatalság heve azonban hamar alábbhagyott, amikor elérkezett az első vizsgaidőszak.
Hosszú napokat töltöttem a könyvtárban rúnákat és varázslatokat kutatva, és rájöttem, hogy ugyanannyira szeretem ezt is, mint a harcokat. Külön örömet leltem a legendák megismerésében, és egy történet mindennél jobban magával ragadott. Atalanta egy távoli királyság gyermeke volt, ki a vadászat és győzelem istennőjének kegyeltjeként nőtt fel. Később örökszűz papnővé nevezték ki, ám szentélyét lerombolták, elrabolták, és váltságdíjért engedték csak el. Apja egy fiorei nemesnek, vagy kereskedőnek adta el a lányt, aki immáron az ő tulajdonát képezte, hiszen fizetnie kellett érte. Férje azonban nem tartotta tiszteletben szűzi fogadalmát, és megrontotta a tiszta, nemes nőt, akit ezért örök kárhozatra ítélt istennője, és oroszlán testbe száműzte.
A szívem szakadt meg a lányért, és valamiért úgy éreztem, a sorsom hozzá fűz. Elhatároztam, hogy feltárom a legenda történelmi alapjait, és megkeresem, s megmentem az elátkozott lányt, ki az istennő igazságtalanságának áldozata volt csupán. Sajnos azonban néhány év múlva kiderült, mily hiábavaló a kutatásom. Bár találtam egy régi házasságkötési dokumentumot, mely a nő nevét említi, de semmilyen más feljegyzés nem bizonyította, hogy létezett volna e mitikus alak. Úgy végeztem el a Rúna Akadémiát, hogy egy cseppet sem kerültem közelebb a legendás nőhöz. A lelkemben végtelen üresség tátongott, és napjaim egyre üresebbé váltak nélküle. Nevetségesnek éreztem magam, hogy olyasvalakiért érzek szerelmet, aki még csak nem is élhet napjainkban, hisz minden nyom, mely hozzá vezet, több száz éves. Így hát, kényszeredetten ugyan, feladtam a keresést egészen addig, amíg a végzet elém nem sodorta a őt…
Csak egy átlagos napnak indult Erában. Születésem jogán az Akadémia befejezése után azonnal tiszti rangot kaptam, és a főváros őrségének tiszteletreméltó tagjává váltam. Unottan róttam az utcákat a kereskedelmi negyedben, egészen addig, míg egy csapat gyönyörű nőre nem lettem figyelmes. Lovagi kötelességemnek éreztem, hogy útbaihazítsam őket, bár őszintén szólva nem tűntek elveszettnek. Akkor azonban csakis a hölgyek érdekeltek, így hát közelebb siettem hozzájuk.
- Üdvözlöm önöket Erában, kedves hölgyeim! - szólítottam meg őket. A vörös hajú, látszólag rangidős nő fordult meg először, és udvariasan rám mosolygott. Most vettem csak észre, hogy három társa cselédruhát visel, mégis mágikus kisugárzásuk alapján nem egyszerű szolgálók voltak. - Csak nem bevásárolni jöttek? Alerion de Lotharing vagyok, engedjék meg kérem, hogy körbevezessem önöket!
A vörös nevetve nyújtotta felém kezét miközben bemutatkozott, én pedig udvarias csókot lehelltem rá. Egy tapsifüles, majd rókafüles leány következett, végül pedig a sorfal mögül kilépett a kompánia negyedik tagja is. Hosszú haja az erdei fák leveleinek zöldjéből a sárguló ősz színeibe fordult, ragyogó smaragd szeme pedig egyenest a lelkembe hatolt. Úgy éreztem, ismerem őt. Remegve érintettem meg a kezét, melyet oly hezitálva nyújtott felém. Szemei kikerekedtek, kacsója kislisszant szorításomból, ájult teste pedig a földre hullott. Szédülni kezdtem, és éreztem, ahogy a talaj kicsúszik alólam, s úgy dőltem el én is, mint egy zsák krumpli...
Látomás vagy álom volt, nem tudom. Végtelen kék égen szálltam, ám most nem a prédámat lestem. Feladatom volt. Egy gyermeket kellett felkutatnom, kiben megvolt a lehetőség arra, hogy az úrnőm legnagyobb harcosa legyen. Egy sűrű erdőbe ereszkedtem le, és hamar ráleltem a lányra, aki egy patak mellett játszott a kavicsokkal. Láttam benne az erőt és büszkeséget, de a természet iránti végtelen szeretete is egyértelmű volt. Mindössze pár másodpercig figyeltem őt, de ez is elég volt arra, hogy megbizonyosodjak arról, hogy ő lehet úrnőm kiválasztottja. A kép elhomályosodott, s a gyermek eltűnt, alakja érett, fiatal nővé formálódott, aki felém tárta karját.
- Iérax! Jer, kedves madaram! - hívott, és én mentem. Alkarvédőjébe kapaszkodtava pihentem meg rajta, a nő pedig szeretettel simított végig fejem búbján.  Ám ekkor minden, mi körülöttem volt, újra átrendeződött. Egy csata helyszínére érkeztem, ahol egy épület lángokban állt, a nő, pedig, aki korábban magához hívott, most íjával próbálta védelmezni magát tucatnyi hatalmas férfi ellen küzdve. Segíteni akartam rajta, így hát a támadók felett köröztem, s többször lecsaptam rájuk, szemeiket célozva. Egyikük azonban gyorsabb volt nálam, és kegyetlenül rámarkolt testemre. Markai közé szorítva elroppantotta a gerincem, és lehajított a földre. Gazdámat kerestem, aki mellém rohant, és feladva a küzdelmet ölébe vette ernyedt testem. Meg akartam vigasztalni, hogy ne gyászoljon, ám nem érthette. Azt akartam, hogy tudja, önszántamból hagytam ott az istennő örök kertjeit, hogy az ő társa lehessek, de csőreim képtelenek voltak a szavak formálására. Utolsó leheletemmel biztosítani akartam arról, hogy sosem feledem. Még éreztem, ahogy záporként hullanak rám könnyei, majd minden elsötétült körülöttem.
Egy erős pofon rántott vissza a valóságba. Kisebb tömeg gyűlt körénk, főleg bámészkodók, de néhány rúnalovag társam is aggódva figyelt minket.
- Atalanta… - suttogtam levegő után kapkodva. A smaragdszemű nő mindössze fél méterre feküdt tőlem. Nevének hallatára felém fordult, és kikerekedett szemekkel nyújtotta ki kezét. Ismerős mozdulat volt, ám képtelen voltam úgy reagálni, ahogy azt várta.
- Iérax? - kérdezte bizonytalanul. Bólintottam, s újra megérintettem kezét. Immáron világossá vált előttem életem minden mozzanata. A kapcsolatom a madarakkal, az álmom, hogy hős legyek, és a mérhetetlen vágyam, melyet a legendás vadász irányában éreztem. Atalanta és én egyek voltunk. Artemis istennő kiválasztott harcosa, és a sólyom, ki vadászatai során hű társa és barátja volt. Most azonban, többszáz év várakozás után végre egyenlő felekként találkoztunk. Gyengéden megszorítottam a nő kezét és közelebb húzódtam hozzá. Őt meglepte hirtelen közeledésem, de valamiért mégsem rántotta el a kezét. Talán örült neki, hogy régi élete még nem veszett az örök feledés homályába. A tömeget közben valaki eloszlatta, és már csak Nightyngale és cselédei voltak körülöttünk.
- Nos, elmagyarázná valaki, hogy mi folyik itt? - kérdezte a vörös csípőre tett kézzel, kaján vigyorral az arcán. Atalanta felpattant, és ruháját gyorsan leporolva fordult hozzám, hogy felsegítsen a földről.
- Őszintén, kicsit meg vagyok kavarodva… - válaszoltam, miközben én is magamat tisztogattam. - Valami előző élet dolog lehet, de annyi bizonyos, hogy Atalanata… kedves számomra.
- Nocsak. - villant fel a szeme démonian. Oldalra néztem, de Atalanta arca immáron nem mutatott érzelmet. Tökéletesen faragott antik kőszobor látszatát keltette, korábbi gyengéd tekintete immáron a messzeségbe tévedt.
- Talán megihatnánk egy kávét. Tudok egy jó helyet! - vetette fel Nightyngale. A két fiatalabb lány hevesen bólogatott az ajánlatra, Atalanta pedig tudomásul vette azt. Vállat vonva tartottam velük, azt remélve, hogy hátha megismerhetem a nőt, akihez a sorsom fűz.
Így alakult hát, hogy e furcsa társasághoz csatlakoztam. Bár alapvetően a lelki társam megismerése volt a célom, hamar megkedveltem a vidám Kurousagit és Eclairt, ám Nightyngale rejtély maradt számomra. Hogy ez a rengeteg különböző személyiség miképp tudott látszólagos harmóniában együttműködni, azt nem tudom, de elhatároztam, hogy kiderítem. Na meg persze, egy olyan mágus mellett, mint Nighty, minden esély megvolt arra, hogy dicsőséges csetepatékba keveredjek...