Arashi története - Első fejezet: Kiyonaga

A történet előzményei:
Arashi előtörténete
Yuzuha előtörténete
Harc Frenzied ellen



- Fenébe - csaptam be fáradtan a vaskos könyv fedelét, és az asztalon tornyosuló könyvhalmok közé löktem, amitől ezek veszélyesen megremegtek. Tenyerembe fektettem az arcom, és közben igyekeztem megakadályozni, hogy szétrobbanjon a fejem. Az utóbbi időben nem voltak anyagi gondjaim, így úgy döntöttem, hogy egy darabig nem vállalok új munkát, hanem tanulni kezdek, de eddig finoman fogalmazva is pocsékul haladtam. Már tízszer végigolvastam az alapelveket, összhangba hoztam őket a mágikus pecsétemmel, felkutattam a megfelelő mozdulatokat - valamiért mégsem jött össze a varázslat. Csak felmegyek egy piára... – gondoltam fáradtan, és magára hagytam a gyakorlótermet. Az alagsori csendes félhomály jobban illett letört hangulatomhoz, mint a fenti lármás fényözön, így kissé rosszkedvűen indultam a pulthoz. Pár szóval elutasítottam Darrenék meghívását az asztalukhoz, majd egy bárszékbe vetettem magam.
- Mit szeretnél? - mosolygott rám Mei, aki pont akkor tért vissza a pult mögé.
- Csak vizet... - motyogtam.
- Ülj csak le valahova, mindjárt... - kezdte, de félbeszakítottam:
- Inkább ide ülnék.
Láthatta rajtam, hogy nem vagyok beszélgetős hangulatban, mert egy szót sem szólt hozzám ezután.
Hamarosan elém került egy korsó, én pedig rögtön meg is ittam a felét a benne lévő kellemes, hűs víznek. Most vettem csak észre, hogy mennyire megfeledkeztem még az alapvető szükségleteimről is tanulás közben... Például tenni a szomjan halás ellen. De az a két rúna a külső körben... mi van ha...
Képzeletben megróttam magam, és erőszakkal próbáltam figyelmemet könnyedebb témára terelni, de agyamban minduntalan mágikus szimbólumok és szabályok tolakodtak előre, többnyire sötét gondolatok társaságában. Kezdtem egyre ingerültebb lenni, mint általában, amikor kitartó erőfeszítéseim ellenére nem tudok megtenni valamit. Ha legalább Yuzuha itt lenne, akkor talán könnyebben... Oh, persze, ő meg elhúzott... nem igaz hogy én vagyok ilyenkor a... Ekkor valaki erősen megmarkolta a vállamat.
- MI VAN?! - robbant ki belőlem a feszültség, és megpördültem...
- Garryn...!
Mentorom vad hajzuhataggal keretezett arca nézett szembe velem.
- Fél éve még nem voltál ilyen agresszív - mondta egy mosollyal... de mosolya valahogy furcsa volt. Hogy is lehetne leírni...? Volt benne valami idegen... Keserűség...? Félelem...? Sőt, inkább harag... - Na gyere.
- Sz-szervusz... hova?
- Majd megtudod, gyerünk már.
Meglepetésem nem tudta tovább kordában tartani haragomat. Vad örömmel, hogy kiacsaroghatom magam valakin, a képébe vágtam:
- Egy jó fél évig felénk se nézel, most meg ideállítasz azzal, hogy jöjjek veled azonnal?! Mit...
- Ti sem igazán törtétek magatokat utánam - szakított félbe hidegen, olyan hangnemben, amilyennel velem még soha nem beszélt; immár a mosoly legkisebb jele nélkül.
- Nem, de...
- Gyere már, az ég szerelmére. Edzeni megyünk. Az Arashi akit én ismerek nem mondana nemet néhány új mágikus trükkre.
- A Garryn, akit én ismerek, nem rángatna el indok és magyarázat nélkül...
- Jössz vagy nem?
- Jövök... - döntöttem végül, anélkül, hogy különösebben átgondoltam volna a dolgot. De a Garryn, akit én ismerek nem szokott ilyen mogorva lenni...
- Yuzuha?
- Nincs itt, elment küldetésre. Azt mondta unatkozik... - Azt már nem akartam megemlíteni, hogy azért unatkozott, mert én egész nap nem csináltam mást, mint csak a könyveket bújtam.
Garryn arcán megkönnyebbülés suhant át. De nem, lehetetlen... Yuzu olyan neki, mintha a lánya lenne... csak képzelődtem...

Búcsút intettem Chronaios mesternek, majd Garryn után siettem. Nem vagyok normális... egy szóra elindulok Garryn után, ki tudja hova, ki tudja meddig, ráadásul fogalmam sincs, hogy mit fog tanítani... valami nagyon nem stimmel itt... ez nem lehet a régi, mókakedvelő Garryn.
- Amíg meg nem tanulod azt, amit kijelöltem neked, mesternek fogsz szólítani.
- Na ne hülyéskedj... te kényszerítettél bele ebbe az egészbe. Nincs semmi szükségem... - megtorpantam, mielőtt kimondtam volna a sértést.
- Nincs semmi szükséged a tanításomra? - fejezte be helyettem. - Ennyire rövid eszed van?!... Már el is felejtetted, hogy kis híján megölt a démonmágus?
Félrenéztem átható tekintete elől.
- Chronaiostól hallottam róla. Yuzuhát és magadat is életveszélybe sodortad.
Szó nélkül követtem tovább.

Befejezett tény volt: valami megszakadt köztünk. Nem tehetek róla... Ő kezdte - morogtam magamban, de valahol mélyen tisztában voltam vele, hogy milyen gyerekes és ostoba is ez a kifogás. A mágia iránti vágy ugyan legyűrte a Garryn iránt érzett ellenszenvemet, és nem fordultam vissza, de beszélgetéseink ezután csak a legszükségesebbekre korlátozódtak. Feladtam a próbálkozást, hogy bármit is kihúzzak belőle, hisz tudtam, milyen makacs tud lenni. Bő három nap utazás után elértük Web Valley egy elszigetelt, kopár völgyét.
- Miért nem mentünk a házadhoz? - mondtam ki aznapi leghosszabb mondatomat.
- Nem akartam, hogy felégjen a fél erdő - válaszolta egyszerűen. - Ott fogunk aludni - mutatott egy barlangnyílásra. - Bent tudsz tüzet gyújtani, én meg addig hozok valamit enni. - Még végig se mondta, már el is indult felfelé, és hamarosan eltűnt a szirteken.
Jobb híján beléptem a barlangba, hogy megtegyem azt, amire kért. Olyan szintű rendet és berendezettséget találtam, amire nem számítottam; két durván összetákolt, de kényelmesnek tűnő ágy, végüknél egy-egy láda, hátul egy sorba felhalmozva tűzifa, középen kiépített tűzrakóhely, a bal oldali falnál régi szekrény. Belenézve az egyik ládába láttam, hogy könyvekkel van megpakolva. Úgy látszik jó ideje erre készült - kelt fel bennem némileg a bűntudat, ennyi gondosságot látva. A könyvek szörnyen ütött-kopottak voltak, a legtöbbje még poros is, úgyhogy ellenálltam a kísértésnek, visszatettem őket és először inkább a tűzzel kezdtem foglalatoskodni, ami hamarosan vidám ropogással ontotta magából a meleget. Aztán, mivel Garrynnak a nyomát se láttam, benéztem a szekrénybe is, de csak hétköznapi tárgyakat találtam: edényt, szappant, kulacsokat... ez utóbbiakat felkaptam és elmentem vízért az ideúton látott patakhoz. Szerencsére alig tíz perc az út...

Mire visszaértem, addigra Garryn már a tűz mellett ült, és két megnyúzott, nyársra húzott nyulat tett a tűz fölé.
Szó nélkül ledobtam a kulacsokat, majd leültem az ágyra. Egyszerre szólaltunk meg:
- Arashi...
- Nos...
Sóhajtott.
- Arashi, sajnálom, hogy nem mondtam semmit... kérlek ne faggass többet. Nem tudom, hogy tudnék-e beszélni az indítékaimról. Legyen elég annyi, hogy azért jöttünk, hogy befejezzük a tanításodat.
Már épp mondtam volna, hogy teljesen elsajátítottam a mágiámat, de még ki se mondtam, már tudtam, hogy ez nem igaz...
- Szörnyen lassan váltasz a mágiatípusok közt, és a harcmodorod elég egysíkú... ezen fogunk először dolgozni. Vedd elő a szürkefedeles könyvet a ládádból, és üsd fel a 164. oldalon. - mondta, miközben óvatosan forgatgatta a tűz felett piruló húst.
Először - inkább dacból, mint értelmes indokkal - vitatkoztam volna, de aztán jobban belegondolva igazat kellett adnom neki. Egyébként sem tiltakoztam soha, ha mágiatanulásról van szó. Belelapoztam a könyv durva pergamenlapjaiba, majd tekintetemet megragadta a 164. oldal címe:
- Repülés?! - sandítottam fel a nyulakkal foglalatoskodó Garrynre.
- Nem gondolod komolyan, hogy mágiával lehetséges lenne repülni... mester - tettem hozzá az utolsó szót kelletlenül.
- Hagyd a fenébe a mesterezést, csak idegességemben mondtam - felelte, miközben megforgatta a húst. - És igen, komolyan gondoltam. Még csak nem is ritka képesség.
Persze, láttam már Gonkurot egy tűzvarázslaton lebegni, de az más... Elkedvtelenedve, hogy babonaságokkal traktálnak, unottan olvastam bele a varázslat leírásába. Aztán elkezdtem átolvasni az elméleti részt, néhány mondatot újra és újra átfutva, hogy megragadjon az értelme. Tökéletesen logikusnak tűnt, és egyre nagyobb lelkesedéssel bogoztam ki a kusza mondatokat. Közben hallottam fél füllel, hogy Garryn enni hív, de csak odavetettem neki, hogy "Mindjárt... később", és tovább néztem az ábrákat és a régimódi, szépen kidolgozott betűket.
Mire végeztem a könyvvel, Garryn már lefeküdt. A parázs fölött még megmelegítettem a vacsorámat, raktam pár vastagabb hasábot a tűzre, és miközben gondolatban átfutottam a könyvben olvasottakat, nekiláttam vacsorámnak.

Reggel Garryn korán keltett.
- Kipróbáltad már? - kérdezte egyből, ahogy kinyitottam a szemem.
Éreztem, hogy a harag és a szégyen furcsa keverékétől lassan elvörösödök.
- Tudtam, hogy a könyved semmit sem ér - mondtam fáradtan és morcosan - tegnap este, amikor már aludtál, megpróbáltam, de nem mentem vele semmire.
- Egy fenét... gyere ki, segítek.
Gyorsan felöltöztem, és kelletlenül ugyan, de követtem a szabadba. Ugyan mit mutathatna még...?
- Mutasd, hogy csinálod.
Egy sóhajtással megidéztem a varázskört, és átvezettem magamon a szél- és tűzenergiákat. Egy pillanatra átjárt a mágia forró érzése aztán... semmi.
- Az elvek tökéletesek - mondta Garryn, az állát dörzsölgetve.
- Mégsem működnek! Egyébként is, a vezérrúna...
Elutasítóan legyintett.
- A mágia nem csak szabályokról szól... A mesterem nekem ilyenkor csak ennyit mondott: „ragadd meg a szelet”.
- Bölcs tanács, mondhatom... Garryn, a levegőt nem lehet megfogni... - kezdtem ingerülten, hangom akaratlanul is a tudatlan kisgyereknek magyarázó felnőtté volt.
- Látod, ez a baj... nem hiszel benne, hogy tudsz repülni. Gyerünk, próbáld csak meg.
Mekkora hülyeség... - morogtam az orrom alatt. A következő néhány próbálkozásom szánalmas volt; minden erőmmel arra koncentráltam, hogy kézzel fogjam a levegőt, hogy állni tudjak a levegőn, hogy felhajtson a levegő, vagy bármi másra, csak végre felröppenjek és folytathassuk a komoly dolgokkal - de sikertelenül.
- Próbálgasd még egy kicsit... addig nem megyünk tovább, amíg nem tudsz repülni - mondta, és belépett a barlangba.
Valahol a harmincadik és a negyvenedik próbálkozás között éles vijjogás törte meg a csendet. Feltekintettem az égre, ahol egy kecsesen sikló óriássas körözött épp.
- Megragadni a szelet... ez az!
Lehunytam a szemem, és mélyen belélegeztem. Erősen koncentráltam... szárnyak... megragadni... A tűz- és szélenergiák végül kiáramlottak a hátamon, én pedig egy szárnycsapással a levegőbe emelkedtem. Áhítattal néztem körbe fentről, miközben szárnyaimmal finoman legyeztem a levegőt, hogy fennmaradjak. Egy újabb, erősebb csapással előrevetettem magam... aztán teljesen széttárva őket, lassan körözni kezdtem. Teljesen tudatában újonnan szerzett szárnyaimnak, természetesen mozogtam, mintha velük születtem volna, mintha mindig is lettek volna.
- Garryn! Nézd, Garryn, igazad volt...
Egy hatalmas tűzgömb zúgott el ott, ahol egy pillanattal előbb voltam. Alighogy észhez tértem az első sokkból, máris a következőt kellett kikerülnöm.
- Garryn, ne hülyéskedj...!
- Második lecke - kiáltotta, immár némi vidámsággal a hangjában. Egy újabb tűzgolyó után apró, tűzből formált madarak tucatjait zúdította rám.
- Wind Blades - céloztam egymáson keresztbe tett tenyereimmel a felém repülő lövedékekre, miközben oldalra repültem. A szélpengék a madarak nagy részét szétzilálták, a néhány túlélőt pedig sikerült elkerülnöm.
- Úgy látom kezded érteni, mire jó a repülés - kiáltott fel. - Szállj le!
Ekkora pofátlanságra nem tudtam mit mondani. Lassan leereszkedtem, és megszüntettem a szárnyakat.
- Legközelebb elég ha elmondod - morogtam, de még mindig a szárnyalás mámorító hatása alatt álltam, és nem tudtam igazán dühös lenni.
- Következőnek azt fogjuk gyakorolni, hogy minél biztosabban tudj repülni, és hogy minél könyebben tudj közben mágiát használni. Meg kell még tanulnod a gyors váltást szél és tűz közt... ehhez a fénymágia a kulcs, ami egyszerre kötődik mindkét elemhez. Meg kell találnod az egyensúlyt...

A következő hét szakadatlan gyakorlással és tanulással telt. Szerencsére elég volt ennyi idő, hiszen - mint észrevettem - Garryn már rengeteg kapcsolódó dolgot megtanított kiskoromban, és tudtam, hogy most inkább befejezi a félbemaradt tanításomat, mintsem valami újat mutat. A második hét végén, egy intenzív gyakorlóharc után - Garrynon meg se látszott - a barlangban ültünk. Szokás szerint mentorom sütötte az ételt.
- Ha teljes egészében meg akarnám tanulni ezt a harcmodort - mondtam, miközben fájó vállamat dörgöltem - évekig kellene itt lennem.
- Kiyonaga-ryuu...
- Tessék?
- Kiyonaga-ryuu. Ez a stílus neve.
- Mármint... ez egy... "harcstílus"...?
- Igen. Ha van türelmed hozzá, elmesélem.
Bólintottam, ő pedig mesélni kezdett.
- A stílus gyökere régre nyúlik vissza - nagyjából háromszáz éve élt az a bizonyos Kiyonaga Izumi nevű fiatal lány, akitől a stílust eredeztetik.
Keze intésére a tűzben egy női alak rajzolódott ki...



- Fiatal korában egy főnix talált rá, az nevelte fel. Szoros barátságot alakítottak ki egymás közt, de a lány nem tudott ellenállni ösztöneinek... ember volt, és visszakívánkozott a saját fajtájához. A szent madár így hát útjára engedte, de előzőleg odaadta neki a legszebb farktollát, ezzel is lepecsételve örök szövetségüket. A főnix az együtt töltött évek során mágiára tanította a lányt, aki saját ereje mellett ezután már a tollon keresztül meríthetett a főnix mágiájából is.
Egyelőre nem szóltam közbe, de nehezen álltam meg.
- A főnixek - ugyanúgy, mint a sárkányok, vagy a mennydörgésmadár - a világ védelmezői, a démonok esküdt ellenségei, bár jóval kevesebben ismerik őket, mint a sárkánygyíkokat. Izumi, aki teljesen átérezte ezt az életfeladatot, kötelességének érezte, hogy ő is küzdjön a világba mindenhonnan betörő démonok ellen, és hogy továbbadja azt a tudást, amivel mások is képesek lehetnek erre. Három tanítványt vett maga mellé, tőlük pedig generációról-generációra szálltak a tanítások, egészen a mai napig. A lány tiszteletére Kiyonaga-ryuunak nevezték el azt a komplex harci stílust, amit harcos évei során kidolgozott.
- Akkor... gondolom...
- Igen, most én vagyok a mester, aki ismeri a technikákat. Az egyetlen, aki életben maradt...
- És a toll, amit találtam...
- Egy démon elleni küzdelemben szakadt ki a főnixből. Ugyanis a toll átadásának egy szövetségkötésnek kell lennie; ha erőszakkal tépik ki, beszennyeződik az ereje. A tiéd persze már megtisztult, amikor... - nem fejezte be a mondatot, hanem mással folytatta:
- Az, hogy még mindig tudod használni a mágiádat, arra utal, hogy a főnix immár átengedi neked az erejét, szövetségesének tekint. A mágiád ugyanis - nézett félre - nem a sajátod. A főnix adja.
Úgy éreztem, mintha tátongó lyuk lenne a szívem helyén.
- Mi... hogy... Ezt meg... ezt meg hogy érted?
- Alig annyi erőd maradt az eset után, hogy életben maradj. Lassan felgyógyulsz ugyan, de... látom nem hiszel nekem. Próbáltál már úgy varázsolni, hogy a toll nem volt nálad?
Kényelmetlen hallgatás telepedett ránk. Nem, eddig mindig nálam volt... de hát ez még nem bizonyíték... és közben végig nagyon jól tudtam, hogy Garryn minden szava igaz.
- Azért vesztetted el a mágiád, hogy meg tudj gyógyulni... már kezdtél átitatódni a démon energiáival, ki kellett égetni az egészet. A saját, eredeti mágiádat akkor nyered majd vissza, ha a főnixtoll is teljes lesz. Össze vagy vele kötve... de ezt nehéz szavakkal elmagyarázni, magadnak kell megtapasztalnod.
- És Yuzuha?
- Ő is...
- De hát... ő nem főnixtollat talált... hacsak...
- Kiyonaga Izumi technikái nem csak a főnixekkel szövetségben használhatóak. Az évek során sok Kiyonaga-ryuu mágus más forrásból kapta az erejét, köztük a mennydörgésmadártól is.
Micsoda véletlen - gondoltam gyanakodva - hogy mindketten egyszerre találtuk meg a tollakat, és mindkettő erőszakkal lett kitépve. Kinek lehetett érdekében...? - tekintetem Garrynra tévedt, és szörnyű gyanú merült fel bennem. Ő... hiszen ő tudott róla, hogy megtaláltuk őket, ő maga mondta, hogy már évek óta tudta. De hát miért...? Nincs semmi értelme.
- Technikák...? - folytattam inkább, nehogy gyanút fogjon. - Ezért varázslunk mi teljesen másképp mint a többiek... szóval a furcsa mágikus elméletek, amiket éveken át tanítottál nekünk...
- Mindet céltudatosan neveltem belétek. A Kiyonaga-ryuu alapelve, hogy a mágus úgy küzdjön, akár egy főnix, mennydörgésmadár, vérfarkas, tollaskígyó, akármi. Persze nem kell feltétlen szövetségben lenni egy entitással, eleinte nem is terveztem, hogy ti valaha is összekötitek magatokat eggyel...
- ...
- Ami megtörtént, megtörtént. A probléma most az, hogy még nem fejeztem be a tanításotokat, ami pont a te esetedben a legsúlyosabb. A főnix két fő aspektusa, a tűz és a szél, ellentétes elemek, ezért az ember magától soha, vagy csak nagyon sokára tudná összehangolni. Az utóbbi két hét alatt viszont sokat fejlődtél, stabil a tudásod, úgyhogy holnaptól rátérhetünk az új technikákra.

Másnaptól valóban más irányt vett a kiképzésem: mesterem megtanította, hogyan meríthetek még több erőt a tollon keresztül, és hogyan használhatom azt hosszabb időtartamú varázslatokra. Bár Garryn vezetésével, meditatív állapotban sikerült az úgynevezett ’Phoenix Force’ formát elérnem, de hogy ez éles helyzetben, saját erőmből sikerülne, azt kétlem.
Időközben kezdett felengedni a fagyos hangulat köztünk; ha nem is volt olyan közvetlen, mint régen, de sokkal elviselhetőbb lett az együtt töltött idő. Garrynen nem lehetett nem észrevenni, hogy egyre nyíltabb lett, de hogy egyre jobban őrlődött is valamin. Újabb két hét múlva ismét úgy tűnt, hogy komoly beszélgetésre készül, mert csendesebben foglalkozott az étellel, és mélyen gondolataiba merült, miközben időnként rám pillantott.
- Elmeséltem már Yuzuha történetét...?
Ez a kérdés teljesen váratlanul ért, teljesen másra számítottam.
- Persze... mármint, nagy vonalakban...
- És soha nem is érdekelt komolyabban?
Dühös lettem a feltételezéstől, hogy hidegen hagynak az ő dolgai.
- Ide figyelj, nekem nem öröm mások múltjában turkálni... majd ha akar róla beszélni...
- Ne érts félre, nem úgy értettem... de muszáj beszélnem róla.
Nem szóltam, csak várakozásteljesen hallgattam.
- Az elejéről kezdem, mintha semmit sem tudnál... Nos, Yuzuha sosem ismerte igazán az apját, aki már lánya egyéves korában... meghalt... Ronald Myles, Kiyonaga-mágus... ő volt ennek a generációnak a másik mestere. Mielőtt meghalt, a csapatunk volt a Titan Nose legjobbja. Tizenkilenc éve... épp hogy csak megalapítottuk a klánt, és frissen felszabadulva a Cyclops nyomasztó légköréből, mi hárman keményebben dolgoztunk, mint valaha. Én, Ron és Thrallgrim...- mosolyodott el a jókedv minden nyoma nélkül.
- Remek csapatot alkottunk, két Kiyonaga harcos és egy harmadik mágus, aki kordában tartotta az ellenfél erejét.
Bólintottam. Már rájöttem, hogy stílusunk gyorsaságra és tűzerőre alapoz, így védelemre kevés lehetőség marad.
- Aztán felvettük azt az átkozott megbízást... - itt olyan sokáig hallgatott, hogy azt hittem, nem is folytatja, de végül halkan még hozzátette:
- Lucifert kellett levadászni...
- Tessék? – biztos voltam benne, hogy rosszul hallottam, amit mondott.
- Lucifert... a megtévesztés, a kétely démonát...
Szörnyű sejtés lopakodott gondolataim közé.
- Már megtaláltuk... harcoltunk vele... és akkor... én... megöltem Ront... - iszonyattal néztem, ahogy Garryn szeméből patakzani kezdenek a könnyek. – Thrallgrim próbált megállítani, de... - nem tudott több szót kipréselni magából, nem bírt a szemembe nézni.
- Lucifer tette...
Garryn keserűen bólintott, kissé összeszedve magát.
- Észre se vettem hogy a gondolataimon keresztül beszél hozzám... tényleg elhittem, hogy Ron elárult engem, hogy évekkel ezelőtt hátba támadott, elvett tőlem mindent, és hogy végig kihasznált...
Ez kissé furcsán hangzott. Valami még hiányzik a képből, ez biztos... még Lucifer sem tud olyan kétséget plántálni az emberbe, aminek a csírája nincs jelen... Aztán Garryn folytatta, de láthatóan kerülte a témát, én pedig inkább fel sem hoztam.
- Megöltem a saját társamat... akinek éppen megszületett a kislánya... alig pár nappal előtte jött róla a hír – reszketegen sóhajtott. – A többiek nem hibáztattak... Thrallgrim elmondott nekik mindent. Nem hibáztattak... sajnáltak... és ez még jobban fájt. Onnantól nem sűrűn mutatkoztam a klánban, inkább Yuzuval foglalkoztam, majd magamhoz vettem, miután... Kaori... az anyja... meghalt... beteg volt. Yuzuha pedig egyedül az én felelősségem lett...
- Érted már, hogy téged miért vettelek magamhoz? Láttam benned a tehetséget, de leginkább... láttam benned Yuzuha leendő védelmezőjét...
- Egy bosszúállót... - tettem hozzá, de egyáltalán nem voltam rá dühös. Gondoskodni akart a barátja lányáról arra az időre is, amikor ő már nem fog tudni...
- Igen... amikor hallottam, hogy mi történt az Őszköszöntő alatt, szörnyen mérges lettem... hiszen kis híján meghalt... arra gondoltam, hogy még azelőtt azonnal újra kellett volna taníttatni veletek az összes mágiátokat, mielőtt szélnek eresztettelek titeket, és hogy rögtön be kell pótolnom... sajnálom, hogy ilyen gorombán viselkedtem.
- ...de miért nem tanítottad meg Yuzunak is a Kiyonaga-ryuut...?
- Következőnek őt szeretném kitanítani.
- Neki is elmondod?
Csak hallgatást kaptam válaszul. Felsóhajtottam.
- Akárhogy döntesz, nálam biztonságban lesz a titkod. Lucifert pedig...
- Nem szabad keresned! – figyelmeztetett azonnal. – Addig semmiféleképp, amíg nem vagytok elég erősek... és amíg nem elég szoros a kapcsolatotok.
- De így is...
- Amíg nem teljes a tollad, és nincs saját mágiád, semmi esetre sem mehetsz Lucifer után... meg vagyok értve?
Sötét tekintettel meredtem rá.
- Egen... - és magamban bármennyire is tiltakoztam a döntés ellen, jól tudtam, hogy nem fogom megszegni a szavam.

Másnap reggel elbúcsúztunk egymástól. Garryn szavaival élve: a mostani erőszintem ennyire elég. Ugyan a Kiyonaga kulcstechnikákat nem sajátítottam el igazán, de a harci alapokat már ismerem, és már úgy tudok váltani a szél- és tűzmágia közt, mintha nem is ellentétes elemek lennének. Amikor utoljára búcsúztam Garryntól, az egy reményteli búcsú volt. Ez most... keserű szájízzel gondoltam vissza mesteremre, a bűnre, amit soha nem bocsátott meg magának, és jól tudtam, hogy soha nem is fogja igazán. Az egyetlen, aki feloldozhatja, az Yuzuha... már ha Garryn el meri neki mesélni azt, amit nekem is.
- Ég veled, Garryn – köszöntem el ugyanúgy, mint fél évvel ezelőtt, azon a napsütéses, gyönyörű napon, majd kitártam szárnyaimat, és egy erőteljes csapással a levegőbe emelkedtem...



Öld meg... elvette tőled... hátbadöfött... a saját barátját...
- Garryn! - kiáltott Ron Myles - gyerünk, Thrallgrim már harcol!
Elvette tőled...
- Te támadj jobbról, én majd...
Igen, úgy... húzd elő a kardod...
- Garryn? Garryn...!
Gúnyos nevetés a sötétségből... vércseppek a kardon...
- Hé! Garryn... Garryn, térj észhez! Lucifer elmenekült, Ron pedig...

A jelenben élő Garryn magányosan, tekintetét az ég felé emelve állt. Végül a frissen felszakított sebek fájdalmától lassan, nehéz léptekkel bement a barlangba, ahol tűz híján csak sötétség fogadta. Leroskadt az ágyra; elkeseredett arcát a tenyerébe temette.
- Kaori...