Mikomi

A való világ igazsága

Ez volt az első neki. Nos nem arról a bizonyos dolgokról beszélek, mely minden lány életében eljön, ha felnőtt kor küszöblére lép. Nem is arról, amit elméletben a szerelem és egy fiúval való kölcsönös kapcsolat jelent egy lány számára és bizony az azzal járó pozitív hatások. Nem, Másról beszélek, arról ami Mikomi életében először jelent meg.
Lassan három hete volt a Lamia Scale nevezetű céh tagja. Három hét ami alatt, szinte már az első perctől elkezdte memorizálni azon tagokat, akiket meglátott. Lassan megismerte őket, a szokásaikat, a viselkedésük mintáját, majd elkezdett közeledni feléjük, mindenkihez úgy, ahogyan annak viselkedése miatt szükség volt. De ugyanakkor ezen három hét elég volt ahhoz is, hogy rájöjjön, hogy az emberek néha másnap mutatják magukat, mind amilyennek valójában. Nos, szó mind szó, nem jött ki nagyon jól azokkal az emberekkel. Úgy érezte, hogy mások mid ők, bodagosan tudnak nevezni és örülni, nem úgy mind ő. Az ő viselkedése sokkal inkább volt éretlen és kiforratlan, melyet az idősebb tagok, gyorsan ki is szúrtak és jásznyi könnyedséggel jöttek ár a lány apró kis titkára. Hogy megjátssza magát, hogy közelebb tudjon kerülni ahhoz, akivel beszélget. Ez pedig nem nagyon tett jót a hírnevének, de hát, lehetne rosszabb is.
De nem is ezekről az apró és negatív, bár azért elmondható, hogy néhány helyzetben pozitív eseményekről akarok most szót ejteni. Másról. Arról a dologról, mely akkor kezdődött el, mikkor Mikomi-nak elfogyott a pénze, az a pénzt, melyet Inazami-tól kapott. Így az addig távolról elkerült és néhány rejtet pislantás közepette szemügyre vett hirdető tábla, melyre a küldetések hosszú listája volt elhelyezve, végre-valahára, de ténylegesen felkeltette a lány figyelmét.
Unottan ballagott oda, ahogyan a kezeit a bal kezét a jobb kezével a törzséhez szorította. Arcán egyáltalán nem látszódott az az érzés, hogy izgul vagy éppen kíváncsi. Unott volt mind mindig, ahogyan a hirdetéseket bámulta egy kicsit. Villámgyorsan nyálazta végig őket a tekintetével, kétszer is a biztonság kedvéért. A keze lassan megemelkedett, a tábla felé nyúlt, ahogyan hozzáért az egyik hirdetéshez. De nem vette le, először életében vacillált, nem tudott dönteni arról, hogy melyiket válassza. A kezével már megérintett szörnyvadászatot a keleti falúban, mely viszonylag magasabb jutalmazással kecsegtetett, vagy pedig éppen a mellette lévő apró és szinte jelentéktelen fecnit. Azt a kis, egyszerű papírt, mely negyed annyit sem kínált mind az, aminek a lapját lassan elengedte és határozott mozdulattal szakította le a másikat.

"11 éves jómódú kislány testőrt keres maga mellé, rövid utazása alatt. Útonállók, állatok és szörnyek elleni védelem céljából. Rövid út, csekély kockázat, de ennek fényében jó kereslet. Érdeklődőket 15-kén a Akane Resort lehet!"

Nem nehéz munka a papír szerint és valóban elég jól fizetett egy ilyen szintű küldetéshez képest. És még messze sem volt annyira és a klíma a terület is békésebb mind máshol. De Akane Resort nem éppen kisváros, vagy falú, és pontos cím nélkül megtalálni valakit elég hosszadalmas játszadozásnak bizonyult. De nem Mikomi-nak. Csupán néhány, fontosan embernek látszó személyt kellett megkérdezni, olyant, aki nem magasabb osztályból való, ismeri a várost és az ott lakókat. Ilyen személynek bizonyulnak általában az üzletek vezetői, nem a vándorárusok, hanem a már évtizedek cégérekkel rendelkező törzsgyökeres kereskedők. De jó még a kocsma is, ahol az információ mellett jó néhány plusz infót is meglehet szerezni ha az ember odafigyel arra, amit hallani lehet.
- Áh igen... a kicsi Eve! - mosolygott barátságosan az egyik, minőségi borokat áruló bolt eladója, egy ötvenes éveiben járó, pocakos és bajuszos öregember, fehér hajjal és valahogyan nagyapós mosollyal és megnyugtató tekintettel.- Szegény gyermek, pár hónapja kegyetlenül megölték a szüleit és teljesen egyedül maradt szegényke. Bár nemrég azt hallottam, hogy az Era városában élő nagybátyja végül magához vett őt. De furcsa, hogy nem küld érte egy kocsit, vagy valamit. -kongott meg a kis csengő az ajtó felett, ahogyan kinyílott az ajtó. - A város nyugati részén áll a házuk! - nézett már közben az igazi vendégre, jelen pillanatban vendégekre.
- Köszönöm a segítséget!- fordult meg és indult el kifelé, elsétálva az új vendégek mellett. Két kisgyerek, kinézetre alig lehetek tíz évesek, ahogyan még hallotta, hogyan veszekednek a boltossal, hogy miért nem vehetnek bort.

És a ház valóban ott állt, ahogyan az öreg mondta. Egy hatalmas, háromszintes kisebb csodát látott, ahogyan mellette lévő kétszintes polgári házak, mondhatni viskónak tűntek annak kinézette mellett. Díszesen felépített és barokkos jegyeket mutató épületet a század elején építhették, vagyis az állapotát nézve, inkább csak néhány évtizede. De kit érdekel. Mikomi belépett a kovácsoltvas kerítés ajtaját kinyitva és bizony semmi ellenállásba nem ütközött. Kényelmesen sétált fel a lépcsőn és ért az ajtóhoz. Kezét lassan felemelte, hogy illedelmesen bekopogjon, amikor is az ajtó váratlanul kinyílt.
Egy magas alak, fekete ruhában szinte fellökte a fele akkora lányt, ahogyan kiabálva senkivel és semmivel nem foglalkozott. De éppen ezért kristálytisztán hallotta, hogy mind mond és miért mondja.
- … nevetséges.... egy ilyen küldetésért ötször ennyit kérek! Így becsapni az embert...- tarolt le maga ellőt mindent, ahogyan Mikomi lassan visszafordult az ajtó felé.
Látta a belső kialakítást és minden olyan volt mind kívül, egyvalamit leszámítva. Nem látott semmilyen bútort, festményt, vagy éppen olyan dolgot, mely a mindennapi élethez szükséges. Teljesen üres volt odabent minden, ahogyan egy fekete egyrészes ruhát hordó fiatal asszony jelent meg ellőtte. Valószínűleg csak azért jött, hogy becsukja az ajtót, de mikor meglátta a Mikomi-t, váratlanul meghajolt.
- Kérem fáradjon beljebb!- kérte meg fegyvermágus lányt, ahogyan az ajtó bezárult mögötte és a nő, felkísérte őt az emeletre. Az egész rövid úton végül is rájött, hogy amit először látott nem volt véletlen. A lakásban sehol sem látott semmit a komor falakon kívül. Mindenhol nyitott ajtók várták, kivéve azt, ami a folyosó végén volt.
- Eve kisasszony odabent van! Kérem legyen előzékeny vele. -kérte a nő tőle, valószínűleg a dajkája lehet, vagy a leghűségesebb szolgája, mert eddig rajta kívül senkit sem látott vagy halott a lakásban. Az ajtó kinyílt, ahogyan feltárult az egyetlen egy szóba, mely be volt rendezve. Bár ne látta volna.
Minden rózsaszínben pompázott, kicsi unikornisok lógtak még a plafonon is, ahogyan Eve a kis játékasztalánál a szoba közepén, éppen etát szürcsölgetett elegáns kis ruhácskájában. Nem szólt semmit, csak intett Mikomi-nak, hogy üljön le vele szemben, ami elég nehézkes volt, de végül is sikerült neki arra a kis székre rápréselnie magát. Eve még kortyolt egyet a teájából, ahogyan illedelmesen lerakta az asztalra, ahogyan hátradőlt, majdnemhogy belefulladt abba a sok plüssfigurába, amelyek kipárnázta a környékét.
- Szóval te fogsz elkísérni erre a veszélyes útra? -kérdezte Mikomi-tól. - Era városa nincs éppen közel! Képesnek érzed magad, hogy megannyi veszéllyel szembenézve akár az életed árán is megóvj engem? -kérdezte, ahogyan Mikomi-t meglepetésként érte, hogy a lány szinte semmibe veszi őt és annak ellenére, hogy ő a legfiatalabb és a legkisebb a szobában, nem fél még az idegenektől sem. - Jó! Nem szeretem mások hangját hallani, csakis az enyémet! Maradj ilyen csendes és akkor nem végeztetlek ki...- ugrott fel az asztaltól, - Akkor indulunk reggel! Calliope mutasd meg a vendégünknek a szobáját és adj neki enni!- utasította a nőt is, akinek a neve is kiderült közben.
- Kisasszony nem felejtett el valami fontosat? -kérdezte gondoskodóan a kislánytól, ahogyan az dünnyögőt valamit, ahogyan megfordulva hangosan és hogy szavait nyomatékosítsa, rámutatott Mikomi-ra.
- Ide figyelj! Jó ha tudod, hogy engem egy szörnyű gyilkos követ! Őtőle kell megvédened engem! Készen állsz erre a megtisztelő és nagylelkű feladatra. -Mikomi pedig csak némán bólintott, annyira a meglepetés ereje alatt volt, hogy csak az a bamba arc ült ki az arcára. - Akkor menj! -hessegette el.
Kiléptek a szobából, ahogyan a Calliope, csak néhány gyors szóban kért bocsánatot tőle, majd mind egy engedelmes szolgától illik máris mutatta az utat a megígért szállás irányába. Bár annak fényében, hogy a ház milyen kihalt volt, valahol legbelül tudta Mikomi, hogy nem egy díszes szobát kap, bár azon ő is meglepődött, mikor az egyetlen ágyat és egy asztalt tartalmazó kicsi kis szóba kitárult előtte. Még a börtön is nagyon volt annál, mind ami feltárult előtte. De a semminél és a hideg talajnál még ez is sokkal jobb volt.
- Köszönöm! -hajtott fejet az asszonynak, aki csak megmosolyogta a helyzetet, ahogyan becsukta maga mögött az ajtót. Mikomi kissé fáradtan ült le az ágyra, ahogyan felhúzta a lábait és átkarolta a kezeivel, ahogyan az arcát beletemette a térdei közé.

A nap már elnyugodott a horizont mögött és sötétségbe borult a ház. Ugyan Mikomi nem kuksolt egész végig a szobájában, hiszen egy jó testőrhöz illik, végigjárta fél óránként az épületet, várta, hogy valami történjen, de a na semmin kívül csak azt a kóbor macskát látta mindig, mely az ajtó ellőt üldögélt magányosan, el sem moccant onnan négy órán keresztül és ez már ő is furcsállni kezdte.
Hajlani négy lehetett, amikor elsétálva az emeleti szinten lévő ablakok ellőt, a tekintette nem a tájat, hanem kivételesen a macskát nézte és csak akkor vette észre, hogy az állat nem az ajtót nézi, hanem őt. A feje jól láthatóan tökéletes követte a lány mozgását. Mikomi keze megfeszült, ahogyan kinyitotta az ablakot és mivel csak a második emeleten volt úgy is, semmi megpróbáltatás nélkül ugrott ki rajta és ért talajt a kövezett útesten. A kezében megjelent a katana ahogyan a tekintette a macskát figyelte.
- Szóval ti vagytok? -kérdezte a macskától, ahogyan érezte a halántékához érő fegyvert.
- Ugyan nővérkénk! -hallotta a háta mögül a kislányos hangot- Azt hittem beengedsz minket, erre ilyen sokáig tart felismerni, hogy mi vagyunk azok.
- Pedig találkoztunk a boltban is!- szólalt meg a macska is ahogyan közelebb sétált hozzájuk. -Reméltem, hogy nem ezért vagy itt, de tévednünk kellett. Szóval...- változott át lassan azzá a lánnyá, akit a boltban is látott és aki bort akart venni.
- …muszáj lesz téged is megölnünk?- a fejét érő pisztoly csöve kicsit sem remegett, miközben befejezte a nővére szavait. Mikomi tekintette a fegyveres gyerekre irányult, aki néhány apró kis változtatás mellett, de teljesen úgy nézett ki mind a nővére. De ez nem csoda ikrek voltak, sőt ugyanazon klán tagjai, melyet Mikomi akarata ellenére, de kis időre ott kelet, hogy hagyón.
Bérgyilkosok, akikkel régen Mikomi nagyon is sokat, még ha sohasem szerette őket igazán. Ők mások voltak mind ő. Nem volt bennük becsület, vérszomjasak és aljasak voltak, de ugyanakkor nagyon is sokat köszönhetett nekik. A velük való harcokban tanulta meg, hogyan kell egyszerre több ellenféllel harcolni, még ha ő ez miatt le is nézte őket, valahol egy kicsit csodálta az összetartásukat. Tökéletesen mozogtak együtt, szavak nélkül találták ki mit akar a másik, éppen ezért voltak annyira veszélyesek és éppen ezért, eddig egyszer sem tudta őket legyőzni Mikomi sem.
- Nana... Nene...-nézett rájuk- Ezúttal ez éles harc lesz! -fordult ki oldalra, ahogyan a pisztoly eldördült és Mikomi-ba éles fájdalom hasított. A kard azonban nem állt meg, ahogyan továbblendült, egyenes a fegyvert tartó mágus arca felé, is, hogy Nene pisztolyának golyója súrolta a lány kardot tartó vállát.
Apró szikrák csaptak fel, ahogyan a kard megremegett és megállt a levegőben, de nem magától. Nana apró kis pengéje könnyedén tartoztatta fel a nála nagyobb fegyvert miközben ő a levegőben úszott és eltakarta a kishúga testét. Így pedig nem láthatta, ahogyan Nene lebukik nővére alá és a pisztoly csöve egyenes Mikomi felé irányul.. Csak a dörrenést hallotta meg és az éles fájdalmat mely a mellkasába hasított. Az teste megrázkódott, ahogyan hátra lendült. A keze elengedte a kardot, ahogyan érezte a hátán a fájdalmasan sértő köveket.
- Most nem esik az eső!- mosolyodott el, ahogyan a teli holdat nézte, de valakik eltakarták előle. A két kislány a földön fekvő lány fölé magasodott most már, ahogyan Nene Mikomi homlokához nyomta a fegyverét.
- Majd még játszunk...- nevetett fel, ahogyan meghúzta a ravaszt.

A nap már magasan járhatott, ahogyan valami meleg folyt végig Mikomi arcán. Lassan kinyitotta a szemét, ahogyan undorral ellőket magától azt a nyáladzó ebet, mely felkeltette. A az arca fájt, ahogyan a mellkasa és a válla is, de semmilyen sérülést vagy heget nem látott magán.
- A francba! - állt fel, hiszen a testének semmi baja nem volt – Gyakorló golyók! -kiabálta mérgesen, ahogyan a szemével a kardját kereste, de nem találta sehol. Azt a kardot, melyet a mesterétől kapott és mely valaha az anyjáé volt. Most először, olyan mérges volt, mind addig soha, bár a mérges szó nem elég jó. Félt attól, hogy elvesztheti azt a kardot, mely olyan sokat jelent neki. Mérges volt arra a két kislányra akik csak játszottak vele az este és ideges, saját maga miatt hogy legyőzték.
Szeme sehol sem találta a kardot, amikor rájött. Valamin átsiklott. Egyetlen egy név ugrott be neki, „EVE!” kiabálta magában, ahogyan hátranézett. A ház ajtaja nyitva volt. Rohanó léptekkel futott fel a lépcsőkön, be a házba, az emeletre, a lakás bal szárnyában lévő legnagyobb szoba felé, ahol az ajtó nyitva volt, tárva nyitva. A légzése egyre szaporább lett, ahogyan ezúttal hezitált mind akkor. Berohant a szobába, ahogyan majdnem elcsúszott.
A szőnyeg teljesen nedves és rózsaszín szőnyeget teljesen vörössé változtatta. Mikomi azonban nem nézett le a szőnyegre. Arca a falra szegeződött, ahol megtalálta a kardját. A falra szegezte az áldozatát, ott is tartva azt egészen mostanáig. Mikomi határozott léptekkel sétált oda, ahogyan megragadva az elázott markolatot kirántotta azt és a nő teste a földre zuhant. Csak egy pillanatig nézte a holtestet, ahogyan megfordult, majd lerántva a közeli asztalról a terítőt, mely kivételesen tiszta maradt, leguggolt az előtte a földön térdelő és még mindig zokogó Eve mellé. Lassan betakarta, ahogyan a magasba emelve elindult kifelé. Érezte, ahogyan a lány teljesen reszket és éppen ezért nem engedte, hogy a holtestre nézzen, még ha ő ezt meg is tette az ajtóban egy pillanatra.
- Sajnálom!- kért bocsánatot Calliope-től, ahogyan becsukta maga mögött az ajtót.

A hátsó ajtón távoztak a legnagyobb titokban és nem vonattal, hanem kerülő utakon haladtak. Mikomi csak biztonságban akarta tudni a kislányt, mert tudta, hogy azok ketten még mindig a nyomukban vannak, de várnak, várnak a legjobb alkalomra, ahogyan élvezik, hogy az áldozataik remegnek és rettegnek tőlük. De Mikomi nem félt. Tudta, hogy jönnek, csak azt nem, hogy mikor. Három nap telt már el azóta az éjszaka óta, ahogyan a hideg erdőben, egy apró kis tábortűz körül ülve szótlanul bámultak az aranysárga lángokat. Eve egy szót sem szólt azóta.
- Azt mondták, hogy eljönnek értem is...- szólalt meg váratlanul- … azt mondták, hogy senki sem lesz képes megvédeni engem. - nem sírt- Meg akarom ölni őket! Bosszút akarok állni azért amit tettek, mert megölték a szüleimet, mert ezt tették velem. -bámulta a tüzet ahogyan a teste remegett.
Mikomi lassan felállt, ahogyan odabujt a kislány mellé átkarolva őt, magához szorítva, ahogyan Eve testének apró kis remegése lassan eltünt. Azóta a nap óta először ölelte át valaki szeretetteljesen és nyugtatta meg. Nem volt hideg és csak a tűz is azért kelet, hogy békét hozzon a lánynak.
- Tudom mit mondasz!- mondta a lánynak, halkan, ahogyan a fejét simogatta- Nekem is meg kell ölnöm, valakit, ezért csak azt tudom mondani, hogy kapaszkodj ebbe a célodba és akármilyen fájdalmas és kilátástalan helyzetbe is kerülj, tud, hogy van valami, amiért még érdemes élned!- a lány lassan lecsukta a szemeit, ahogyan halk szuszogása jelezte csak, hogy elaludt. - Holnap megküzdök veletek!- mondta határozottan, ahogyan a bokrok megrezzentek egy pillanatra, majd néma csend támadt.

A nap már magasan járt. És lassan a távolban feltűntek Era városának magasabb házai. Nem voltak messze, néhány óra és elérik a célt és Eve biztonságban lehet. Egy apró kis domb állt már csak ellőttük, semmi más és megláthatták a hatalmas fővárost. De ahogyan egyre csak közelebb kerültek a domb tetejéhez, annál jobban kirajzolódott két kislány külalakja. Mikomi már tudta, hogy ez lesz az utolsó csata közöttük. Eve ahogyan észrevette őket behátrált a mágus mögé, ahogyan megragadta annak lábát. Alig volt öt méter közöttük, ahogyan megálltak.
- Búj el! -utasította a kislányt, ahogyan szembenézett a két lánnyal.
- Először te és akkor ő! -nevetett fel Nana, ahogyan Nene kezében megjelent a pisztoly és Mikomi-ra szegezte.
- Milyen érzés volt? -kérdezte tőle- Ugyanazt átélte mind te! Látta meghalni a szüleit és mindenkit aki fontos volt a számára. Kétségbeesések közepette van már most és ha így folytatja olyan lesz mind te! Valóban ezt a sorsot akarod neki? -kérdezte mosolyogva, ahogyan Mikomi levette a válláról a bebugyolált csomagját és előhúzta belőle anyja katana-ját. - Harcolni akarsz? Akkor megkapod!- kiabálta örülten, ahogyan ezúttal Nana kezdett.
Rohanva próbálta eljátszani ugyanazt mind akkor. Nene ellőt maradt, hogy annak mozgását ne láthassa tisztán a kardforgató.De ezúttal már Mikomi is máshogy harcolt. Két kézzel fogta a kardot, ahogyan az az aprócska kis tőr, melyet először használt a harcban Nana, ezúttal hátrányt jelentett neki. Mikomi kitért a csapás elől elől, mely a feje fölött zúgott el, ahogyan a kard is megmozdult, de a pisztoly újra közbeszólt. A semmiből jelent a lány arca ellőt, ahogyan Nene kiugrott a nővére mögül, de ezúttal nem jött be ez a trükkjük. Mikomi akkor már csak egy kézzel fogta a kardot, ahogyan a jobb keze lecsapta a föld irányába a pisztolyt, mely a lány lábba elé lőtte, ezúttal éles golyót. Kimomi keze ráfonodot Nene csuójára, ahogyan egy gyors és erőteljes mozdulattal csavarta ki, mely megtette a hatását. A lány felsőteste előrebillent, hogy a keze ki ne fordulhasson a helyéről, de ezzel az ösztönös mozdulattal csak az ellenségnek kedvezett. Mikomi térde telibe kapta a kislány arcát, ahogyan úgy esett hátra, mind egy apró kis kártya, mely az összeomló kártyavár legfelső lapja volt.
A kard pedig újra megpróbált lesújtani, ahogyan a két éles kis fegyver újra összeért. Nana nővére elé állt, testével védve azt. Tekintette határozott volt, ahogyan a kis tőr egyáltalán nem remegett a nagyobb katana súlya alatt. A lövés dörrenése azonban fülsértő volt. Mikomi keze elgyengült, ahogyan a lábai nem tudták tartani őt. Térdre zuhant, ahogyan lassan oldalra dőlt.
„ Ez nem lehet! Mikor?” kérdezte magától, ahogyan megpróbált felnézni és akkor látta meg. Nana a hasát fogta, ahogyan az ő kezéből is kiesett a fegyvere. „ A saját testvérén keresztül?~ lepődött meg, hiszen erre nem számított, hogy Nene ha kell lelövi a saját húgát is. Hallotta halkan, ahogyan vitatkoztak, de nem tudott mit tenni, a teste nem mozdult. A látása homályos volt, ahogyan azt sem érezte ahogyan a törött és vérző orrú ellenfele egy rúgással a hátára fektette. ~Hát ez a vég?~ kérdezte magától, ahogyan a tekintette nem a mosolygó ellenfelére, hanem őt az egyik fa mögül néző Eve-ra szegeződött. „Sajnálom!” mosolyodott el, ahogyan a fegyver a homlokához ért. Becsukta a szemét, ahogyan és várta a halált.
Furcsa és ismerős érzés kerítette hatalmába. Valami csöpögött rá, meleg és kissé ragadós. A szeme újra kinyílt és csak a tátott szájjal őt néző, elkerekedett szemű Nene arcát látta. A mellkasából egy apró kis kard állt ki, mely abban a pillanatban valaki kirántott belőle. A kislány háttal a porba zuhant, mire földet ért, már halott volt. Még látta, ahogyan Nana a félelemtől földre zuhant, majd elkezd rohanni.
A nap magasan volt, elvakította a lányt. Egy árnyék vetült csak rá, ahogyan egy széles mosolyú férfi arca jelent meg ellőtte. Egy ismerős arc, ahogyan az élet visszaköltözött a testébe, mely csak az élni akarásának volt köszönhető.
- … elbántak veled …- alig értette a férfi szavait.
- Gingitsuke...- dadogta, ahogyan lassan az árnyék és az arc eltűnt előle.
- … megölöm őt! Nene csak azért haltak meg, mert téged is meg akart ölni. Megszegte a mester parancsát, de a küldetést vagy te vagy én, de véghez kell vinni. A kislánynak meg kell halnia!- hallotta tisztán a férfi szavait, aki már elindult a Eve felé.
- Ne!- az ereje gy pillanat nőtt meg, ahogyan felült, még annak ellenére is, hogy súlyos sérülései voltak- Hagyd életben, kérlek!- nézett a férfira, aki megállt, majd kérdősen visszanézett rá.
- Elpuhultál ilyen rövid idő alatt? -kérdezte tőle- Nem tudod mi az első parancs! A küldetés sikere az első, ne érdekeljen kit és hogyan kell megölnöd, ne hullajts könnyeket, ha a saját barátos is a célpont! - a keze megfeszült a kardon.
- Akkor vidd magaddal, hadd váljon olyanná mind mi! Az a sors rosszabb a halálnál is, nem? -kiabálta, ahogyan Gingitsuke felnézett az égre, majd elmosolyodott.
- Igaz! Hát legyen!- mosolyodott el, ahogyan Mikomi-t elhagyta az ereje és teljesen összeesett mind egy marionettbábú.

Egy hét tellett el azóta. Mikomi sérülése már teljesen begyógyultak szinte, bár a helyük még fájt és bizony elég fájdalmas is volt a mozgatásuk. Mindenki úgy tudta, hogy a küldetés sikertelen lett, hogy Eve meghalt és eltűnt a támadóval együtt. Gingitsuke mindenről gondoskodott, hogy Mikomi teljesen tiszta legyen továbbra is. Nene meghal, Nene pedig körözött lett a klánban a tette miatt, bár azóta sem sikerült megtalálniuk. Azonban egy héttel a történtek után, egy öreg férfi jelent meg a céhnél és Mikomi-t kereste. Egy magas és szikár alak, egy nála is nagyobb és marcona testőr kíséretében.
- Áhh... ön lenne az igaz? -kérdezte az üres szobában a fegyvermágustól, miután megtalálta és félrehívta, mivel négyszemközt akart beszélni vele - Én Eve nagybátyja vagyok. Sajnálattal töltettek el a történtek, de én is hibáztam. A legjobb mágust kelet volna megfizetnem, de nem gondoltam, hogy őrá is vadásznak majd mind az öcsémre. - arca szomorú volt- De ahogyan halottam, ön is megsérült. Tudom, hogy nem sok, de szeretném kifizetni a honoráriumot, melyet a unokahúgom ígért önnek! Úgy érzem ezt ő is így akarná. - nyújtotta át a pénzt Mikomi-nak-De ne hibáztassa magát, végül is kettő ellenfél ellen nem tehetett semmit![/color] -vette le MIkomi a pénzt, ahogyan a férfi megemelve a kalapját elindult kifelé.
- Senkinek nem mondtam el hogy ketten támadtak rám...- nézett a férfira Mikomi, ahogyan az megállt az ajtóban.
- Valóban? - nézett hátra- Hát akkor úgy látszik véletlenül helyesen botlott meg a nyelvem ...- nyitotta ki az ajtót, ahogyan a férfi testőte csak benézett Mikomi-ra, majd elmosolyodott.
- Majd még találkozunk nővérkém...- integet neki a magas és kigyúrt férfi, ahogyan magára hagyták a szobában.