Leena újabb falatot tett a szájba és már már csigalassúsággal kezdte rágni. Újra végig futott testén a bizsergős csipkedés, amit Sebastian legújabb süteménye okozott. Ez volt a harmadik alkalom, amikor Leena teszt alanynak jelentkezett egy új addig még ki nem próbált recepthez, de mint eddig most sem csalódott. A forró csokival öntött piskótás pudingos csoda a mennyekig röpítette.
Elmélázva bambult maga elé, és kizárólag csak az ízekre koncentrált.
- Na? – kérdezte röviden Sebastián, de ahogy máskor úgy most se tükrözött sok érdeklődést az arca. Egyhangú kissé színtelen hangja összességében fakó embert mintázott egy kívülállónak, de ha valaki egy kicsit is többet beszélt Sebastiánnal a rendelésén kívül, rögtön rá jöhetett, a felszín nem fedi a valóságot.
- Hahó! – szólt újra Sebastián, immár konyharuháját meglengetve Leena előtt.
- Igen? – kérdezett vissza gondolataiból felocsúdva Leena.
Sebastián kurtán csak tányérja felé biccentett.
- Ja hogy a desszert! – kapcsolt Leena – Nagyon finom! Komolyan te egy isten vagy Sebastian. Ne haragudj te lejesen elmerültem benne.
- Azt látom. – jegyezte meg tömören Sebastián majd a pult mögötti tükrös falra bökött. Leena követve az irányt találkozott képmásával. A látvány többet mondott mindennél. Ajka körül vastag csokoládé kör ült.
- Jesszus miért nem szóltál előbb? - kapott szája elé kezével és már el is kezdte törülgetni magát.
- Olyan jó volt nézni, ahogy eszed. Még nekem is megjött hozzá a kedvem. – felelte egy halovány mosollyal az arcán. Ez volt az a mosoly, amit az utóbbi hetekben Leena elnevezte „Sebastian mosolynak”. Annyira egyedi volt és annyira illet a fiú egész mivoltához, hogy nem is lehetett volna máshogy hívni.
- Akkor kettőt csinálj! – folytatta miután megtisztította arcát.
- A kis telhetetlen, a végén még elhízol.
- Ha el is híznék, akkor az a te lelkeden szárad. – válaszolta vigyorogva. „ Amit kötve hiszek…” – tette hozzá magában. Az utóbbi időkben egyre nehezebb munkákat kapott, így kötve hitte, hogy el tudna hízni.
- Te tudod. – hagyta rá Sebastián azzal eltűnt a pult alatt.
Leena bekapta az utolsó falatot is a tányérjáról, és nézelődni kezdett.
- Egyébként hogy nem munkán vagy? – hallatszott Sebastián hangja a pult alól.
- Ezt hogy érted? – kérdezett vissza kíváncsian.
- Hát – kezdte, de egy rekesz kihúzása félbe szakította hangját– úgy vettem észre nem igazán vagy az a lazulós típus. Mióta itt vagy szinte mindig küldetésen vagy, vagy edzel. Szóval? Kitört rajtad a nyaralási láz?
Leena elgondolkodott. „ Ahhoz képest milyen zárkózott jó megfigyelő…” – jegyezte meg magában.
- Nem, nem mondhatnám, csak találtam a könyvtárban egy jó könyvet. De mit értesz a nyaralási láz alatt?
- Hát ezt.
- Ezt? – kérdezett vissza, fogalma sem volt miről beszél.
- Nézz körbe. – felelte kurtán Sebastian. Leena körbe nézet és csak ekkor döbbent rá, kong az ürességtől a céhház. Egy két ember szundikált az asztalon vagy olvasott, de ennyire üresnek még nem látta.
- Ó értem már. Akkor gondolom, van egy halom munka.
- Ne hogy azt hidd, totál le van fosztva a tábla. – felelte Seb és a mondat végére fel is bukkant a pult mögül. – A normálisabbak már mind megcsinálták vagy elvitték.
Leena kíváncsian tekintett a hirdető tábla felé és tényleg le volt fosztva. A hatalmas táblán most csak pár papír szerepelt. Baloldalon a hatalmas ürességben már csak egy papír árválkodott.
- Egy még azért maradt! – felelte vidáman Sebastiának és már le is pattant a székről.
- Az nem véletlenül maradt ott, nem ajánlom neked. – szólt kissé mélyebb hangon mikor Leena letépte.
- És aztán miért nem? – kérdezte vissza miközben olvasni kezdte a papírt.
- Leena az nem éppen a neked való. Az a férfi már tizenhat nőt ölt meg, sok veled egykorú volt.
- És?
- Tizenhat gyilkosság nagyon sok, és mindezt úgy, hogy soha nem tudták elkapni. Az az ember örült. Ne vállad el azt a küldetést. Van ott még más is.
- Ja ugyan már Sebastián! Mágus vagyok, mi bajom lehetne!
- Leena alig tudunk róla valamit, és még nem is csináltál hasonló munkát, figyelj e…
- Ezt választottam! – szólt közbe vidáman, és Sebastian orra elé tette a papírt.
Sebastian egy darabig csak nézte Leena arcát majd nagyot sóhajtott.
- Nem tudlak róla lebeszélni mi?
- Nem. – felelte vidáman .
- Legyen de ne ölesd meg magad! – mondta és elővette a könyvet, hogy feljegyezze a szükséges adatokat. – Kész. – szólalt meg néhány perc múlva. – Ha nem jössz vissza két napon belül utánad küldök valakit. – tette hozzá.
- Ó itt leszek én már holnap estére is! – felelte vidáman és elindult kifelé.
Azonnal a pályaudvar felé vette az irányt és a legkorábbi vontra ült fel. Ahogy a vonaton kifelé bámult az ablakon szüntelenül Sebastian szavai jártak a fejében. „ Mióta lett ilyen aggódó?” – mosolygott magában, és kezébe vette a papírt.
„ A férfi megközelítőleg 180 centi magas, 20 év körüli. Áldozatai hajadon lányok… „ – olvasta Leena. – „szemtanúk szerint gyilkolás előtt közhelyen mutatkozik áldozataival… jellegzetessége, hogy áldozatai torkát elvágva kivérezteti őket, jobb arcukra monogramját vési. Nem megerősített információk szerint képes a mágia használatra„
„Jesszusom, milyen ember az ilyen? – háborodott fel magában Leena miután többször is végig olvasva a papírt memorizálta a fontosabb információkat. Most már szívügyének érezte, hogy elkapja a férfit. „ Abban viszont igaza volt Sebastiánnak, hogy őrült. De azt legalább tudjuk, hogy Akan Resortban teszi ezeket a borzalmakat. ” – jegyezte meg magában, majd újra visszafordult az ablak felé. Ahogy azon mélázott hogyan is kezdje a keresést Akana Resortban elnyomta az álom.
Különös álom volt. Egy szürke rideg helyen találta magát. Körülötte lepusztult romok, amiket fekete indák nőttek be. Leena a földön ült és könnyek potyogtak a kezére. Csak akkor jött rá, hogy ő sír, amikor megérintette a szemét.
A szél erősen fújt, fel fel süvített. Leena felállt, menni akart. Tudta, hogy meg kell keresni a többieket azonnal, de nem tudta kiket. Kétségbe esetten kezdett el keresgélni a fekete indákkal beszőtt romok között, de minduntalan elbotlott. Nem tudott járni. Egy szörnyen fájó érzés lett úrrá a testén és egyre csak erősödött. Szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. Kétségbe esett és érezte ahogy az őrület elborítja az elméjét. Sikítani akart, de nem tudott, hevesen rázni kezdte a fejét. „ Nem nem! NEM AKAROM! – kiáltotta magában. Remegő lábakkal állt fel de ismét elvesztette uralmát a teste felett, hogy meg akadályozza az esését egy romba próbált kapaszkodni.
Csakhogy amint a szürke kőhöz ért az porrá morzsolódott és másodpercek alatt eltűnt a széllel. Ebben a pillanatban valami elszakadt, égő fájdalom áradt szét testében és egy borzalmas érzés. Eltűnt. Elveszett. Megsemmisült. Örökre.
- NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM! – üvöltötte, a fájdalom elvette az eszét, megszűnt számára minden, még önmaga is, egyetlen dolog maradt. A tudat, hogy elveszett. Mintha a lelkéből téptek volna ki valamit, azt ami őt alkotta, amiből született. Sikolya bezengte a tájat, a szél egyre erősebben fújt, hangja már már sikollyá változott. Leenát elborította a téboly.
Aztán egyszer csak csönd lett. Eltűntek a hangok, és a mélységes csönd mindent beborított az idő megfagyott, és Leena összezavarodottan tekintett szét. Az egész csak néhány másodpercig tartott majd szárnyak suhogása törte meg a csendet.
Hatalmas fekete szárnyak melyek befedték az eget. Leena megkínzott arccal nézet fel rájuk, ahogy a fagyott levegőben csapkodtak. A suhogás egyre erősödött, a szárnyak egyre közelebb kerültek hozzá, de ő nem bírta le venni a tekintetét róluk. El akarta fordítani a fejét meg nézni azt, aki közeledik feléje. Tudta néhány másodperc és már ott lesz előtte. Egy hatalmas fekete teste lépett a látószögébe, és már csak másodpercek hiányoztak, hogy meglássa az arcát, de ekkor…
… felébredt. Zihálva, verejtékezve kapkodott levegő után. Egész testében remegett, hallotta szíve dörömbölését. A félelem, ami úrrá lett rajta nehezen engedte.
A közelben valami dudaszerű hang hallatszódott. Ez segített neki visszatérni a valóságba.
- Hol vagyok? - kérdezte magától, és kitekintett az ablakon. Az épületen nagy tábla hirdettet a helység nevét. „Akana Resort” – ezt olvasva hirtelen visszatért a valóságban. Eszébe jutott a munkája és, hogy hova kell mennie. „Úristen, le kell szállnom!” – ugrott fel a helyéről és már rohant is. Az utolsó pillanatban szállt le a vonatról.
- Fúúú, ez meleg volt. – szólt hangosan, majd a hajába túrt. „ Ez az álom borzalmas volt.” – szögezte le magában. Elindult a kifelé a pályaudvarról, de akár hányszor visszagondolt az álomra a lábai remegni kezdtek. „ Na jó, ha ez így marad tényleg nem fogom tudni elkapni a fickót!” - vonta le a következtetést, és eldöntötte többet nem gondol rá, amíg nem végzett. Ez nem is mutatkozott olyan nehéz feladatnak, mert az üdülő parkban lévő nyüzsgés azonnal elvonta a figyelmét.
A tömegben bóklászva elővette a papírt, hogy még egyszer elolvassa a személyleírást. „ A férfi megközelítőleg 180 centi magas, 20 év körüli” – olvasta fel magában – Na, hát ezzel igazán sokra megyek… - mérgelődött.
Így hát egyszerűen bele vetette magát a tömegbe és keresgélni kezdet. Egyáltalán nem volt egyszerű, szinte minden harmadik férfira illet ez a fajta leírás. Egyre jobban kezdte idegesíteni a helyzet. Egyetlen apró kis nyoma sem volt, amin elindulhatott volna. Ahogy a papírjába mélyedve haladt a tömegben egyszer csak valami magas és viszonylag kemény valaminek ütközött. Riadtan kapta fel a fejét, de közben kiejtette a papírt a kezéből. Egy magas férfi ált előtte, hosszú haja lazán keretezte arcát. Mosolyát néhány arcába fujt sötét hajszál emelte ki. Tengerkék szemében Leena elveszett egy pillanatra és dermedten nézte a fiút.
- Elnézést… nem figyeltem – nyögte halkan kissé elpirult arccal.
- Semmi gond – felelte barátságosan – azt hiszem ez a tied. – folytatta azzal lehajolt Leena megbízásáért.
- Jaj hagyd csak! – sietett a válasszal a Leena, de a fiú ekkor már felvette a papírt. Ahogy felegyenesedett egy pillanatra mintha megállt volna és meredten bámulni kezdte a papírt. Az egész nem tartott tovább egy pillanatnál, majd Leena felé nyújtotta a papírt.
Leenának nem kerülte el figyelmét ez a néhány másodperc, de nem is foglalkozott vele, ugyan is a fiú újra megszólalt.
- Te is? – kérdezte mosolyogva.
- Mit én is?
- Hát te is a megbízás miatt vagy itt? – pontosított a fiú.
- Ő hát igen, miért? – kérdezte – Csak nem te is a…
- De igen, Yasu vagyok Southern Wolves-ből, örvendek. – nyújtotta kezét barátságosan felé.
- Leena vagyok a Dragon Fang – ből. – felelte barátságosan.
Yasu finoman kezet csókolt Leenának, amitől halvány pír jelent meg arcán.
- Zavarna ha veled tartanék a munkában? – kérdezte rögtön – Több szem többet lát! – tette hozzá kacsintva.
- Nem, egyáltalán. Úgy is eléggé… hát hogy is mondjam elvesztem itt a tömegben.
- Hát nem csodálom, tényleg nem sok minden van a megbízói papíron, de épp most sikerült némi információt megtudnom a férfiről, az egyik bárban gondolom érdekel.
- Fú tényleg – csillant fel Leena szeme. – Hálás lennék, ha elmondanád.
Yasu csak mosolyogott Leenára.
- Rendben, de nem keresünk valami nyugodtabb helyet? Elég sokan vannak, és hát ki tudja…
Leena értette mire gondol a fiú. Jobb ezt valami kevésbé látványos helyen folytatni. Azzal meg is indultak a bazár sor vége felé.
Leena kellemes beszélgető partnerre talált Yasuban, amíg sétáltak vidáman beszélgettek. Yasu percek alatt belopta magát Leena szívébe finomságával és barátságos megjelenésével. A választásuk végül egy sushi bárra esett, tekintve hogy Leena gyomra éhesen megmordult.
- Parancsolj! – húzta ki Yasu a széket Leenának.
- Nagyon köszönöm. – felelte mosolyogva Leena. Ahogy le ült a székre magán érezte a fiú pillantását. Mélyen dekoltált fehér pántos pólója és apró kis farmernadrágja most valahogy olyan szűknek és kicsinek tűnt hirtelen. Az egész csak néhány másodpercig tartott, ugyan is Yasu röptiben lepattant Leena mellé és már is étlapot tolt a lány elé.
- Köszönöm.
- Ugyan, nem tesz semmit, mit kérsz inni?
- Szerintem egy alma lét.
- Rendben – felelte azzal a pincér felé fordult. – Egy almalevet, én pedig a szokásosat kérném. És ha jól sejtem két főre kérnék sushit, ugye? – fordult Leena felé.
- Igen.
- Hozhatok még valamit? – kérdezte a pincér udvariasan.
- Nem köszönöm. – felelte Yasu azzal Leena felé fordult.
- Hogy, hogy a szokásosat? – lepte meg kérdésével Leena. Yasu egy másodpercre elnémult.
- Már három napja vagyok itt.
- Fú, olyan rég?
- Igen, sajnos elég nehezen tudtam információt gyűjteni. Sokan nem tudnak róla semmit, akik pedig igen inkább nem mondják. Félnek, hogy ők is célponttá válnak.
- Ez mondjuk logikus. – ismerte be Leena. – És mit sikerült meg tudnod?
- Hát elég zavaros a kép, és igazából nem tudom, mennyire vehetem biztosnak. Ami biztos, hogy a férfi szinte csak fiatal lányokat gyilkol. Az áldozatit, szerintem előbb randira hívja vagy valami hasonlóra, és késő este gyilkol. A halotti anyakönyv szerint a halál éjfél és fél kettő kor történik, legalább is én ezt szűrtem le. Onnan ismerik fel hogy ő volt, hogy bele vési a monogramját a jobb arcukba.
- Értem.
- Elmentem azokra a helyekre ahol a gyilkosságok történtek. Sokan nem mondtak semmit, amikor rá kérdeztem, azonnal kivágtak onnan, de egyék helyen személyleírást sikerült kapnom. A gond az, hogy mindenhol más milyet. Hol szőke haj, hol fekete. Szerintem a férfi festi a haját vagy valamilyen mágiával változtatja.
- Parancsoljanak! – szólt közbe egy hang. Mindketten összerezzentek, pedig csak a pincér volt. Letette eléjük a tálat és már távozott is.
- A szívbajt hozta rám. – szólalt meg Yasu miközben egy pár pálcikát nyújtott Leenának.
- Nem vagy vele egyedül. – tette hozzá egyetértve.
- Na de ott tartottunk, hogy a kinézete. Az is eléggé zavaros. Elég fura válaszokat kaptam. Az egyik pincérnő szerint egy elegáns úri ember volt, de nem sokkal utána egy másik helyen már egy szimpla hétköznapi ember ruhájában írták le, aki nem tűnik ki a tömegből.
- Nagyon tapasztalt, és figyel az apróságokra.
- Pontosan, ezért vagyok én is teetlen hogyan kapjam el. Az embere hajlamosak kiszínezni a dolgokat, nekem pedig túl sok különböző információm van egy személyről.
- Mi van, ha mind igaz?
- Ezt meg hogy érted?
- Hát, hogy a gyilkos tényleg ennyire precíz és pontos, egy ilyen embertől, akit tizenhat gyilkosság után se tudtak elkapni kitelik. Sőt én még az is megkockáztatom, hogy saját maga is segíti, hogy beszéljenek róla. – mondta Leena és egy újabb falatot kapott be. - Gondolj bele, neki ez csak segít, mert így sokkal nehezebb megtalálnia. – Ahogy egy újabb falat után nyúlt, fél szemmel látta, ahogy Yasu egy pillanatra meg merevedik.
- Igazad lehet. – mondta elgondolkozva szinte rögtön, ahogy Leena befejezte. - Tegnap egész éjszaka kint voltam, hátha találok valamit, hátha felbukkan valakivel, de semmit nem találtam.
- Pedig más módon nem nagyon tudjuk majd elkapni.
- Hát sajnos nem, de most tegyük félre egy kicsit még a munkát. – tette hozzá mosolyogva. – Majd vacsora után elindulunk keresni jó?
- Hát… rendben. – felelte kissé bizonytalanul Leena.
Yasu újabb falatka után nyúlt a tálcán, de keze megcsúszott és a szója szósz egy tetemes részét kiöntötte.
- Jaj ne haragudj! Annyira ügyetlen vagyok! – szabadkozott rögtön, és elő kapott egy zsebkendőt a zsebéből.
- Ugyan semmi baj!
- Tényleg ne haragudj, rendelek egy másik tálat! – ajánlotta fel rögtön és kendővel itatni kezdte a kiömlött szójaszószt. Leena nem látta, ahogy a kendőből egy apró kis fiola is elővillan.
- Ne butáskodj már, én egyébként is úgy szeretem, ha sok a szósz rajta. Ezért ne rendelj újat! – akadékoskodott.
- Biztos?
- Persze hogy biztos! – szögezte le Leena, és nyomatékosításként egy újabb falatkát kapott be.
Yasu ezután egyre szabadabb és szabadabb témákat vetett fel. Leena élvezte a társalgást, rég beszélgetett már, így hát nem ágált. Időközben két szakés tál is az asztalra került, Yasu pedig töltött.
- Ó nem, köszönöm. Én nem igazán iszok. – felelte. Fejében kisebb húzó nyomást érzett.
- Ugyan már! Ez csak egy kis szaké, semmi bajunk nem lesz tőle! – unszolta Yasu.
- Nem, tényleg nem. Egyébként is nekünk ma még dolgunk van.
- Egy korty szaké nem a világ vége, Leena. Egyébként is a sushihoz ez illik.
- De…
- Semmi de! – szögezte le Yasu. – Ragaszkodom hozzá, hogy koccintsunk egyet.
Leena a fejében érzett enyhe nyomás miatt nem tudott azonnal válaszolni, a fiú pedig kérdés nélkül nyomta kezébe a pohárkát. Újra magán érezte a fiú tekintetét, ahogy a lábaitól elindulva combján át végig halad egészen dekoltázsáig. Nem maradt más hátra minthogy megigya. Nem szerette a szakét, de most valahogy jól esett neki. Ahogy Leena szájához emelte a kis tálat, Yasu szeme meg villant. Arcán egy másodpercre ördögi vigyor futott végig, és kezét újra az üvegre emelte.
Leena testében meleg forróság áradt szét, amit enyhe bódulat követett. Teste kicsit nehezebbé vált és fáradt kulcsolta össze lábait maga előtt. Megdörzsölte szemét és mélyet sóhajtott.
- Na mi lesz? Nem koccintunk akkor? – kérdezte Yasu.
- Tessék? De hát az előbb már.. – kezdte volna, de amikor a szakés poharára nézet az újra teli volt. Csordultig. – De hiszen az előbb…
- Előbb mi? Nem sumákolhatod el! – nevetett fel kedvesen Yasu, és ki itta a poharát.
Leena követte Yasut és testén újra forróság áradt szét. Most viszont valahogy tompábban érezte, mint az előbb.
Yasu újra töltött és aztán újra. Már az ötödik körnél járhattak, a sushi is majdnem teljesen elfogyott már mikor Leena iszonyatos légszomj tört. Mintha izmai berozsdásodtak volna.
„ Leena! Ne igyál többet! – szólalta meg egy ismerős hang a fejében – Kifelé innen! Ki kell jutnod most! Gyerünk!! – szólalt meg Carmen, hangjában érezni lehetett kétségbe esést. Leena agya tompán de értette mit mond, viszont válaszolni már nem volt ereje.
- Azt hiszem nekem most ki kell mennem. – mondta kissé halkan.
- De hát épp most töltöttem ki egy …
- Nem, köszönöm.
- Valami baj van? – kérdezte aggódva Yasu.
- Nem nem csak … egy kis friss levegőre van szükségem. - mondta és azzal lelépett a magas székről de elvesztette az egyensúlyát. A következő pillanatban már Yasu karja fonódott erősen a derekára.
- Óvatosan, még a végen elesel itt a nagy sietségben! – korholta finoman. –Majd én segítek.
„ Ne!!! Koptasd le! KOPTASD LE !”- ordította Carmen, de Leena tehettlen volt. Végtagjaiba kissé éles szúró fájdalmat érzett. A szaké által okozott tompaság pedig meggátolta minden ellenkezésben. Hagyta, hogy kivezesse az étteremből.
Ahogy ki értek a friss levegő erőt adott neki. Mélyeket lélegezve haladtak a már már kihalt úton, csak néhány helybéli volt kint.
- Mennyi az idő? – kérdezte halkan Leena.
- Kicsivel múlt éjfél. –búgta Yasu.
Lábai megrogytak, amikor újra éles fájdalom nyílalt belé, és Yasu erősebben szorította magához. Szédült és furán tompának érezte testét.
„Leena koptasd le! HALLOD TŰNJ EL VALAHOGY! LEENA!” – ordította Carmen de Leena nem tett semmit. Nem értette mi történik testével. „ A szakénak nincs ilyen hatása ez biztos.” – szögezte le magában. A friss tiszta hideg levegő segített neki a tompaságot legyőznie és lassacskán feje is tisztulni kezdett. Ekkor vett csak észre, hogy már rég nem azon az utcán járnak ahol elindultak. Az úton egyre távolabb és távolabb helyezkedtek el egymástól a lámpák, eltűntek az emberek.
- Hol vagyunk Yasu? – kérdezte még mindig erőtlenül.
Yasu nem felelt csak erősebben szorította magához.
- Sajnálom, hogy csak most találkoztunk Leena. – kezdte Yasu tőle eddig ismeretlen hangon - Jó lett volna, ha egy teljes napot együtt tudunk tölteni. – Leena testén most egy új érzés kezdett eluralkodni. Nagyon rossz előérzete támadt. - Te egy igazán értékes darab vagy…
- Yasu! Hol vagyunk? – kérdezte hevesebben. Yasu ügyet sem vetve rá folytatta.
- De ne aggódj, különleges darabokkal különlegesen bánok. - „Micsoda?!” - Tényleg nagyon sajnálom hogy nem hamarabb találtalak meg…
- Te miről beszélsz? – kérdezte lehűlve.
- Szívesen eltöltenék veled egy kis időt, de hát idő van. – fejezte be fagyos hangon, arcán ördögi mosollyal.
Leena testén félelem cikázott át. Feje kitisztult, és kezdte megérteni mi történik. „ Az nem lehet…” – kezdte magában, de ekkor egy kép villant be előtte. Egy emlék. ...az áldozatit, szerintem előbb randira hívja…– Leena elborzadva meredt maga elé. „ Úristen...” Egy újabb emlék villant fel a szeme előtt, a megbízó levél. ... áldoztai hajadon lányok… gyilkolás előtt mutatkozik áldozataival.... „ De ez nem lehet, nem lehet ő!” – győzködte magát, de azonnal újabb emlék villant fel előtte. … éjfél és fél kettő között… Aztán eszébe jutott amikor Yasu úgy meg bámulta. Leena lassan tudatosult a tény hogy egész eddig át verték. Yasu a gyilkos, és a következő áldozat ő! Eszébe jutottak Sebastian féltő szavai. „Hogy lehettem ekkora barom?! Hogy nem vettem észre?!” Testébe ekkor újabb éles fájdalom hasított.
- Te vagy a gyilkos! – mondta a düh és félelem keverékével.
- Igen. – suttogta Yasu – Én vagyok, de most már késő. A méreg már hatni kezdett.
„Méreg?” – tette fel magába, de rögtön egy újabb emlék villant be. Újra látta maga előtt hogy Yasu kiönti a szójaszószos tálat szétfolyatva ezzel a tálon, majd egy zsebéből elővet, zsebkendővel itatni kezdi. „ A zsebkendő… talán méreggel volt át itatva?!” – vacillálódott, de ez már mindegy volt. A méreg hatását már érezte testén. Izmai zsibbadni kezdte és egyre gyakrabban érezte a szúró fájdalmat.
- Eressz! - sziszegte és megpróbálta eltolni magától a fiút, de az válaszul csak még erősebben meg ragadta, majd néhány lépést téve vele egy sikátor falához vágta. Leena felnyögött a fejébe nyílaló éles fájdalomtól. Meleg folyadék csorgott le a tarkóján. Vér.
Yasu mintha megérezte volna vér szagát és még vadabb lett.
- Tudod, szeretem az olyan szép arcú, finom lelkű lányokat, mint te, annyira gyönyörűek a haláluk pillanatában. Gyönyörű ilyenkor a szemetek. Ahogy a félelem visszatükröződik… - suttogta Yasu fülébe, és kezét dekoltázsára csúsztatta.
- Vedd le rólam a… - kezdte Leena de Yasu egyenesen bordáira ütött öklével. Leena a méreg hatására ezerszer erősebben élte meg a fájdalmat.
Egyik kezével hátra fogta mindét karját, és egy kést húzott elé. A hideg penge Leena arcához simult, és lassan, nagyon lassan lefelé kezdte el húzni testén.
- Nagyon butácska egy lány vagy te, ugye tudod? Én vagyok a te megmentőd! Ha most nem ölnélek, meg csak szenvednél a méregtől legalább egy napot… - suttogta és késével lassan halad le Leena váll csontjához. Egyetlen mozdulattal metszette el felsője jobb pántját.
„ Mit akar ez?” – de amint ki mondta már tudta. „ Nem! Nem! Azt nem! – Leena ficánkolni kezdett amennyire erejéből futotta.
- ELÉG VOLT! – üvöltötte és kését torkához szorította. Arcán kéjes mosoly jelent meg.
„Carmen!” – kiáltotta magában kétségbe esetten Leena. Tudta mit akar tőle Yasu, és inkább meghalt volna, minthogy azt válassza. – CARMEN! Segíts!
„ Tudom, tudom, de ne ficánolkj annyit a méreg így csak gyorsabban hat! – felelte, de Leena továbbra se nyugodott meg. Minden erejével ki akart törni.
„HAGY MÁR ABBA! NE PÁNIKOLJ! Meg kell nyugodnod! Így meg fog ölni! LEENA!” – ordította de feleslegesen.
Yasu kése lejjebb vándorolt kebleire és lassan felsőjét kezdte szaggatni, mindig egy kicsivel lejjebb és lejjebb hasította fel az anyagot. Szemein látszott élvezi a lány kínzását, ahogy a félelem egyre jobban nő benne. Leena agyán teljesen eluralkodott a pánik, nem érdekelte a testébe nyílaló fájdalom, csak ki akart szabadulni, de túl gyenge volt hozzá.
„CARMEN! CARMEN!” – kiáltozta kétségbeesetten.
- ELÉG! HAGYD ABBA! - sikította.
- Feleslegesen kiabálsz, itt úgy se hall senki! – felelte jéghideg hangon és ördögi vigyorral Yasu.
Ördögi mosollyal az arcán kését combjára csúsztatta. „NE! CARMEN SEGÍTST!” – sikította kétségbeesetten Leena. Ekkor viszont valami ismeretlen eredetű hang hallatszódott. Yasu balra rántotta fejét és mint vadász kopó kezdte kémlelni a teret. Nem sokkal ez után egy fiú lépet ki a sötétségből. Leena nem látott belőle a sokat, a hold homályosan festette meg, csak körvonalait tudta kivenni. Kezében furcsa botszerű tárgyat tartott.
- Nocsak nocsak, hát közönségem is lesz ma este? – kérdezte tébolyodott hangon Yasu, Leena szíve megdobbant. Talán még is van valami remény. - Mit szólnál ha téged is bevonnánk az előadásba? Hah? Tudom, hogy ez nagy megtiszteltetés számodra, na de hogy így megilletődj. - mondta elborult vigyorral az arcán. Ördögi kacaj hagyta el a száját, és a fiú felé lépett. Leena megszabadulva a görcstől erőtlenül rogyott a földre. Levegő tán kapkodva feküdt, amint Yasu örült kiabálását hallotta.
- Megöllek! Megöllek! Téged is megöllek! – hangja olyan volt mint egy démoné, arcáról sugárzott az őrület.
„Leena lélegez! Hallod, lélegezz!” - halotta Carmen parancsát és szó nélkül engedelmeskedet.
Elméje egy távoli zugában érzékelte, hogy a férfitámadásba lendült Yasu ellen. „ Segítenem kell neki!” - suhant át az agyán. A tiszta hideg éjszakai levegő segített neki visszatérni a valóságban. Kezeit maga lá tolva próbálta testét feltornázni ülő helyzetbe, de ekkor iszonyatos kin hasított a dobhártyáján át egész testében. Éles hasítást érzett fejében, és felsikoltva csuklott újra a földre. Úgy érezte szét szakad a teste, gyengén és erőtlenül liheget újra a földön. Látta amint Yasu a földön fekvő fiúhoz sétál és egyenesen a fiú fejébe rúgott.
Leena teste megrázkódott a látványtól, maga se tudta megmondani a düh vagy fájdalom okozta.
- Nem tudtad, hogy nem illik belevágni egy híresség szavába? Jó modorra kell, hogy tanítsalak. – kérdezte Yasu közel hajolva hozzá. Hangja halk volt, de érezhető volt benne haragja. Leena testébe félelem hasított. „Meg fogja ölni!”
A fiú támadni próbált, de amint botja elérhette volna Yasu testét újból felhangozott a sikoly. Leena teste vonaglani kezdett a hang hatására, mint ezernyi karom tépné testét. A világ sötétedni kezdett előtte és érezte mindjárt eszméletét veszti. Meg makacsolta magát. „ Nem most nem!” Kúszni kezdett a fal felé, és amikor elérte ülő pózba tornázta magát.
- Kezdesz felbosszantani. Miért nem tudod egyszerűen élvezni az előadást? – hallott Yasu hangját újra, most már sokkal vészjóslóbban.
-He? Nem érted? -DISTURBED – mágiája még borzalmasabb volt, mint előbb. A fiú arcán fellángolt a fájdalom,tennie kellett valamit
-BŰNHŐDJ, BŰNHŐDJ
- Hagyd abba! – suttogta, és jobb kezén szél forgatag jelent meg. Egyenesen Yasut célozta meg. Yasu néhány métert repülve ért földet, és vérbe forgó szemekkel tápászkodott fel. Lassan Leena felé indult.
- Te kis szajha! - ordította és hatalmas pofont kevert le neki. Leena erősen csattant a földön. - Olyan kevés időnk van, és olyan szép lehetne. Ne rontsd el gyönyörűm. – hízelegte leguggolva hozzá. Ekkor azonban ismeretlen hangok jelentek meg.
- Mi van már?
–Mocskos huligánok betöritek az ablakot?
- Most megkapják! - Leena értetlenül meregette a szemeit jobbra balra de senkit nem látott.
- Megint csak Joe szerencsétlenkedik!
–Kitaposom a belét!
- Ha holnap elkések a munkából, mert ezek most felkeltettek, megölöm őket.
–Talán csak egy két macska dorbézol.
–Ne légy hülye.
–Hát embernek nincs ilyen hangja.
–A részeg ember már majdnem állat.
Yasu teste mintha jéggé fagyott volna. Az idegen emberi hangok, jelezték már nem csak ők vannak itt. A hangok irányába fordítva eltorzult arcát néhány másodpercig kémlelete az utcát. Fájdalmasan feljajdulva fordult vissza Leenához.
-Nem… nem lehet. Miért pont most? – Közel hajolván hajába markolt és magához húzta. Egyre közelebb és közelebb. Leena teste megrándult az undortól, ahogy Yasu fejét felemelve a földről, magához húzta és durva csókot nyomott szájára.
- Ne aggódj édes Leena, visszajövök érted. Az enyém leszel még mielőtt kihunyna benned az élet. – lehelt arcába. Leena hányingerrel küszködve esett vissza a földre.
- Miért kellett mindent tönkre tenned? Olyan tökéletes volt. Ha csak egy percem lenne még, felkoncolnálak, és a beleiddel fojtanálak meg... Pont ezt fogom tenni! De nem most. – fröcsögte a fiúnak, majd futásnak eredt.
Leena újra csillagokat látta, újra kezek tapintását érezte bőrén, de ezek sokkal gyengédebbek voltak. A kezek felfele húzták, és Leena talpra állt. Lábába újabb éles fájdalom hasított. „ A méreg.” gondolta.
- Szedd össze magad csak egy kis időre. El kell tűnnünk innen. Most! – mondta a fiú és átkarolva derekát elindultak. Leena alig bírta tartani a lépést, teste szüntelenül meg meg rándult a fájdalomtól, de nem adta fel. Szédelegve kapaszkodott a fiúba. Nem tudta mennyi ideje mentek, de neki egy örökké valóság volt. Minden percben fájdalmasabb volt a járás. Fények hangok mellett haladtak el de ő ezekből mit sem fogott fel.
Amikor végül megérkeztek – kitudja hova – a fiú leült a fal tövébe és Leenát az ölébe fektette.
Ekkor látta először a fiú meleg zöld szemit. Már nem félt.
– Kö…Köszönöm – mondta halkan. - Miért? - kérdezte alig halhatóan miközben a fiú szemét pásztázva.
- Mármint mit miért?
- Miért mentettél meg? – kérdezte pihegve Leena.
- Valóban ilyen önmagából kifordult világban élnénk? Hogy ez még kérdés? - kérdezett vissza újra elmosolyodva -Azért mentettelek meg mert bajban voltál, az más kérdés hogy miért voltam éppen ott. Az a feladatom, hogy megöljem azt az embert. És te? Nyilván nem áll tőled távol a mágia használata. Csak véletlen hogy pont ennek a fickónak a közelében voltál ma este?
A kérdésre Leena szíve összeszorult, és elkapta tekintetét a fiúról.
- Én... én is azért jöttem, hogy elkapjam ... de…de ő gyorsabb volt, bele sétáltam a csapdájába. – mondta ki végül. Testébe újabb kín hasított, ahogy az elmúlt órákra gondolt. Nem tudta megbocsájtani magának a mi történt. A túlzott magabiztossága okozta a vesztét, ha nincs ez a fiú még az életét is elvesztette volna. A bűntudat lassan mardosni kezdte belül. - Ha te nem vagy akkor már...
-Ha a kellő pillanatban nem szakítod félbe, valószínűleg már mindketten halottak lennénk, szóval kvittek vagyunk. – szólalt meg nyugtatóan. - Mit tett veled az a szörnyeteg? - kérdezte halkan.
Nem tudta mit válaszoljon. Lassan a fiú szemébe nézett, és szótlanul csöndesbe figyelte arcát. Hallotta a lélegzetét és ez valahogy megnyugtatta.
- Tőrbe csalt, - kezdte vékony hangon - azt hazudta ő is a... a munka miatt jött és... - Válla újra felsajdult és arcán kiült a fájdalom.
- Nyugodj meg! Lassabban, ezzel csak ártasz magadnak
- Annyira bolond voltam! Én hittem neki... valami méreget tett – de nem tudta befejezni, mert a fájdalom újra végig hullámzott végtagjain. - Nem akartam... - suttogta. Omeron nyugtatóan simított végig arcán, de azon aggodalom látszott.
- Minden rendben lesz, gyere, ülj fel, próbálj meg ellazulni és mélyeket lélegezni! - mondta és óvatosan felkarolva segített neki felülni. - Így. Most lélegezz!
- Köszönöm. – mondta és halvány mosolyt suhant át az arcán. Leena mélyeket lélegzett érezte, ahogy testébe visszatér az élet. Testében a fájdalom enyhülni kezdett, de tudta ez nem menti meg a méregtől. Kezét a fiú homlokára emelete és összpontosított néhány percig. Kis vártatva egy halványkék fény jelent meg keze előtt.
- Csúnyán megsérültél. - mondta, ahogy gyógyítani kezdte arcát.
Kissé megilletődve nézett Leenára.
- Várj! Mit csinálsz?
- Meggyógyítalak. - felelte pihegve.
- Nem is tudtam, hogy ilyen csodálatos mágia is létezik. Illik hozzád. - mosolyodott el, de aztán hirtelen elkapta arcától kezét. - Ennyi elég, ne terheld magad miattam. én megmaradok. A te állapotod sokkal súlyosabb. Gyógyítsd meg magad!
- Ne aggódj! Én jól vagyok! – erősködött Leena, mígnem Omeron engedte, hogy folytassa.
- Utána magadat is rendbe tudod hozni ugye?
- Persze! - felelte most már bágyadtan. Most valahogy sokkal jobban kimerített a gyógyítás, mint máskor.
- Még nem mondtad a neved. – szólalt meg újra.
- Jaj ne haragudj, milyen neveletlen vagyok Omeron vagyok, Omeron Greensand. Bár nem a legidillibb körülmények között találkoztunk, de nagyon örülök, hogy megismerhetlek.
- Leena vagyok és szintén. – mosolyodott el. Mágiája gyengülni kezdett és szép lassan a fény is kihunyt. Elgyengült testén kezdett erőt venni a fáradtság, és lassan karjára dőlt.
Leena még egy hosszúnak tűnő percig nézte Omeron zöld szemeit majd elaludt.
Vas. Aug. 21, 2011 10:44 pm