Bonnie
Gealdor
Hozzászólások száma : 46
Aye! Pont : 3
Join date : 2010. Nov. 05.
Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 2
Jellem:
 | Tárgy: Bonnie nagymunkái  Csüt. Szept. 08, 2011 9:28 pm | |
| Én, én és az iré... a vízminta Ma is kénytelen vagyok a munkafalat nézegetni, egy értelmes, jól fizető munka után. Hiszen ideje már pénzt gyűjteni, hülye, aki nem így tesz, amúgy is sokkal jobb az élet pénzesen, mint a nélkül. Túl sok tartozásom, és egyebem van, ami pedig pénzbe kerül. Szóval, van mit lerendeznem…
Ujjaimat gyengéden húzom végig a kisebb-nagyobb összegű munkák felett, szuggerálva őket, melyiket is válasszam… hmm-hmm…
Hamarosan megállapodok egy felett, csukott szemmel, majd könnyed mozdulattal tépem le azt a helyéről. Kinyitom a szemem, majd végigolvasom, mit is ír a lap.
„ Era mágusai, kérem, segítsetek! Egy életbevágó kísérlet fontos alapanyagára van szükségünk, ám a begyűjtőnk egy korábbi balesete miatt nem tud munkába állni. Aki felvállalná ezt a feladatot, bőségesen megfizetnénk! ”
Közömbös képpel nézem még egy ideig a papírt, majd szám sarkába kisebb vigyor szökik. Igen, ez a munka nekem való lesz. Begyűjtögetni néhány hozzávalót nem nagy cucc, úgy is minden adatot a kezembe adnak, én csak egy közvetítőelem leszek, akit jó drágán megfizetnek.
Levágom a pultra a megbízást, majd minden különösebb további nélkül el is indulok a megbízó házához.
Igaz, egy pillanatra kénytelen vagyok visszakozni, mivel a címet nem néztem meg a papíroson, de amint azzal is megvagyok, örömmel szállok vonatra.
Célom a Hakobe-hegység, itt kell majd a kutatómunkát végeznem. Remélem, tényleg adnak majd sokkal több információt, mert ez így eléggé kurta, nem örülnék, ha emiatt lenne bármi… gond.
Amíg robog a vonat, élettelen, álmos tekintettel nézek végig a tájon. Néha érzem, ahogy macskafüleim meg-megremegnek, kisebb zajt hallva, melyek többsége a vonat – vagy a kabinba be-benyitogató turisták, egyéb emberek. Hajj… az ember már normálisan, csöndben se tud utazni, azt hiszem.
Hamarosan megállunk a kívánt állomásnál, én pedig rögtön leugrom a vonatról. Hűvös szellő csapja meg az arcom, s ki is ráz a hideg, de hamar megszokom a hőmérsékletet – bár elszoktam ettől, kiskoromban talán még hidegebb vidéken nőhettem fel, így nem esik nehezemre visszaszokni se.
Egy kicsit kell sétálnom, mire feltűnik a viszonylag egyszerűen kinéző faházacska előttem; mögötte pedig egy kész kutatólabor magasodik a ház felé, így nem nehéz kitalálnom, hova is kell eltalálnom.
Bekopogok az ajtón, nem történik semmi. Újra, semmi. Már kicsit dühösebben kopognék be harmadszorra, mire hirtelen szó szerint megnyílik alattam a föld, és én a mélybe zuhanok. Ijedten, sikoltva zuhanok, beletörődve a sorsomba, miszerint én hamarosan szétplaccsanok a földön. Már, ha valamikor is földet érek… nem tudom, melyik lenne jobb, igazából…
Hirtelen arra eszmélek, hogy már nem zuhanok – ám nem terülök el holtan a földön, sőt, lebegek. Azt hiszem, Emily társaságában komoly bajom történhetett, vagy el se indultam ide, valójában elaludtam a vonatot, vagy…
- Szia! – mosolyog rám egy kisfiú magam alól, és már nem lebegek – ő tart engem, a tulajdon csöpp kezeivel, majd lerak, és a kezét nyújtja felém. – A nevem Alexander. – nő meg hirtelen az alakja, s változik át érett férfivá, aki immáron felém magasodik. Már meg se kéne lepődnöm… - Benned kit tisztelhetek?
- Bonnie, a nevem Bonnie. – nyögöm ki végre a nevem, miközben ráfogok a kezére, és kezet fogok vele. – A megbízásra jöttem.
- Gondoltam. – villantja ki fogsorát, miközben rám kacsint. – Senki más nem lenne ilyen őrült, hogy egy ilyen ház közelébe jöjjön. Na de, Bonnie, gyere velem! – int maga után, miközben a földalatti kis alakútban kezd el vezetni engem. – Jobban járnál, ha nem tévednél el. Különben meghalsz. – vonja meg a vállát, mire én rögtön felzárkózom. Nem akarok én meghalni…
Miközben a kivilágított alagutakban megyünk, magyarázni kezd, igaz, közel se arról, amiért jöttem. Néha szóba kerül a családja, felesége, gyerekek, vagy épp a munka terhe, hogy milyen unalmas dolog, hogy ő alig 40 évesen itt dekkol több mint 80 évesekkel, s kutatnia kell. Na, mondjuk utóbbi nincs terhére, csak a begyepesedett és konzervatív vének. Ezen a kijelentésén még fel is nevetek, hiába, nem csoda, hogy unja magát – 40 éves létére pedig egészen jól tartja magát, jó fej, humoros.
- Meg kéne ismerned a fiamat. – pillant rám hátra. – Nagyjából veled egyidős lehet, jól meglennétek. Egy Erai cirkuszban dolgozik, igazán meglátogathatnád, ha már úgyis ott laksz. – veti fel az ötletet, mire én szörnyülködő arcot vágok. A cirkusz visszatér az életembe…
- Oké, tuti, hogy benézek. – bólintok. – Na és, mit kéne tudnom a munkámról egész pontosan? Nem hiszem, hogy azért kell külön begyűjtő, mert olyan egyszerű a munka, és csak lusták itt az emberek.
- A hegységben van egy elzárt barlang, ami hatalmas belső tóval rendelkezik, rejtély, hogyan keletkezett, hisz egyértelmű, hogy a barlang száját nem víz vájta, hanem omlasztott, a barlang maga egyáltalán nem nyirkos, cseppkövek se találhatóak. A tó hatalmas, félelmetes mágiától bűzlik, így egy speciális kémcsőben kéne bele annyi mintát gyűjteni, amennyi jól esik. – amint beérünk a laborba, rögtön kezembe is nyomja az említett tárgyat. – Apropó esés. Nem szabad, sőt tilos beleesned, akár hozzáérned a vízhez! Nem tudni, miféle reakciót váltana ki ez, de semmi jót. Sok szerencsét a begyűjtéshez.
Hamarosan azt érzem, hogy valami megemel, majd látom, hogy immáron felfelé… „zuhanok”. Bizarr egy hely, az tuti, de már legalább értem, hogy miért adta a fiát Emily kezére. Furcsa család, de az biztos, hogy a fiát ezek után egyre jobban meg akarom ismerni…
A barlang szája előtt érek földet, és a bejárat nagyobb, mint gondoltam – mint egy hatalmas szörny étkezésre használt nyílása, úgy magasodik felém, egy-egy jégcsap is van rajta, így azok, mint fogak hatnak a száj mellé. Nagyot sóhajtok nyugtatóul, majd belépek a barlangba, és lassú, majd egyre gyorsabb léptekkel haladok célom felé. Viszonylag gyorsan túl akarok lenni rajta, na meg már érdekel, milyen is lehet maga a tó.
Hamarosan nyers mágiát érzek, de tényleg az erősebb fajtából. Mintha csak hozzám simulna, mintha eggyé válna velem… de nem tud. Inkább ennek hatására, mintha kiszívna belőlem valamit – nem érzek ürességet a testemben emiatt, de érzem, hogy valami… nincs rendben.
Hamarosan meg is érkezek a tóhoz, ahol a hatás fokozódik – a levegő szinte csak mágiából áll, fullasztó, és egyben bódító érzés. Kicsit beleszippantok a levegőbe, majd előkotrom a zsebemből a kémcsövet, és lassú léptekkel a tóhoz kezdek el közelíteni. A tó nem hétköznapi, gyönyörű színekben pompázik, alján fény látható, mely folyamatosan pulzál. Zöldes fényben világít, és hunyorítva sejtésemben is állhat, mi az – egy lakrima, egy hatalmas lakrima. De mit kereshet itt… Talán ez vájta ki a barlangot, s maga köré védelmező vizet teremthetett, hogy ne zargassák. Kicsit para ilyenekre gondolni, mintha élne a lakrima. De ez természetesen butaság.
Közel hajolok a tóhoz, majd leguggolok. A nagy koncentrálásban, hogy ne essek bele, még a nyelvem is kinyújtom, miközben egyre közelebb, közelebb lépdelek, hogy elérjem a vizet… és akkor természetesen mi más is történhetne – beleesek abba a… rohadt vízbe.
De nem tudok azonnal felmerülni, szinte magával húz a mélybe, mikor kinyitom a szemem, és egész közel vagyok a hatalmas lakrimához. Szemeim kikerekednek, és kinyújtom a kezem – a lakrima innen egész gyönyörű hatást nyújt, mondhatni vonzza a kezem érintését, majd hamarosan vizes felületére teszem egy ujjamat, majd a többit. Furcsa érzés járja át a testem, fájdalom, mire kinyitom a szám, és a levegő azzal a lendülettel elfogy, majd a kis buborékokkal együtt én is felmerülök a felszínre. Lihegve nyelek egyet, majd másznák ki a partra, de valami megragadja a lábam, és visszahúz…
- Héé.. nem mész te sehova, édes, drága Bonnie. – hallom az ismerős, ám a kelleténél sokkal rekedtebb, hátborzongatóbb hangot, mint a normális… hisz ez az én hangom!
– Ki vagy te?! – rántom ki a lábam kezei közül, ezzel kibukfencezve a partra. – Miért olyan a hangod, mint az enyém?
Hamarosan az alak teljes valójában kiemelkedik a vízből, és az én szemeim ugyancsak elkerekednek, majdnem, hogy kiesnek a helyükről. Nem csak a hangja olyan, mint az enyém, de… úgy is néz ki, mint én.
Egyedül az változott meg rajta, hogy szemei vörösen világítanak a félhomályban, macskafülei – és valószínűleg farka is – fekete színben pompáznak, arcára pedig gúnyos, harcra vágyó vigyor ül ki.
- Én? Te vagyok, Bonnie. A nevem Alpha Bonnie.
- Közöd sincs hozzám! Én Omega vagyok… - nyögöm, mire felállok, és ő is kievickél a partra, majd velem szembe áll.
- Ó, ugyan! Nem is különbözünk olyan sok mindenben. – rázza meg magát, egy időben velem, hogy a víz távozzon testünkről, majd egy időben hátraugrunk, macskaszerű védekező-támadó állást felvéve.
- Viszont sajnos csak egy Bonnie élhet a halandók világában. S az én leszek! – ordít fel a másik énem, majd nekem ugrik, mire én oldalra bukfencezve térek ki előle, majd szinte a földhöz lapulva kapom el a lábát, és emelem magam felé.
Nem tervezem hosszúra a harcot, hisz itt veszélyes lehet a mágia használata – így csak teljes erőmet beleadva vágom őt földhöz, majd lábammal gurítom be a vízbe, így a harcnak egész gyors véget vetve.
Nem hiszem, hogy azzal a harci szellemével újra nekem akarna jönni – hisz a vízbe érve folyamatosan válik azzá, ami eredetileg is volt, szintén vízzé. ~ A bor nem válik vízzé, de a Bonnie igen? Ezzel vigyázni fogok…
Újra magamhoz veszem a kémcsövet, ám most már jóval nagyobb óvatossággal veszem a mintát, majd elégedetten zárom rá a fedelét, és teszem el a zsebembe, majd elindulok ki a barlangból. ~ Huhh… egész izgalmas volt. Aztán remélem, hogy az elkövetkezendő munkák során ez még fokozódik. :3
A barlangból kiérve igazából nem tudom, hova tovább. Balra, jobbra, előre? Nem tudom, honnan jöttem…
De kérdésemre hamarosan válasz érkezik, a már megszokott zuhanás formájában. Nem is sikítok, csak élvezem, ahogy a szél simogatja a testem… majd hamarosan megérkezem, és lebegő formámban átnyújtom az Alexander számára gyűjtött mintát, és hamarosan földet érek.
- Nagyon szépen köszönöm a munkád. Remélem, semmi szövődmény nem adódott… - nyújtja át félve az apró zsákban a pénzt, ami nekem jár.
- Ugyan, dehogy. Ááá, dehogy… - fordítok neki hátat mosolyogva, a kezemben a zsákot dobálva. |
|
