Rohandar Blacksteel

/A kaland A meglepő megbízás, avagy a jégbe zárt bombázó! című nagy munkám folytatása, így egy-két előzmény abban található./

Találkozás a régi tanárral, avagy hogy kell kiheverni a szerelmi bánatot férfi módra?

Másnap, miután kialudtam magam, korán reggel beléptem a céh nagytermébe, és leültem egy asztalhoz, majd egy korsó sör társaságában elkezdtem merengeni:
- Vajon mi történhetett azzal a lánnyal, akit kiszabadítottam? Hol lehet most? – töprengtem.
Mivel természetesen a kérdéseimre nem kaptam választ, így csak ültem tovább, egészen addig, amíg valaki hátba nem veregetett.
- Szevasz Rohandar! Régen láttalak. – mondta a kéz tulajdonosa a hátam mögül.
Hitrelen nem jöttem rá, hogy ki is lehet au illető, így hátranéztem, és mindjárt mosoly jelent meg az arcomon. Egykori mesterem állt ott.
- Mester? Valóban maga lenne az? - kérdeztem.
- Igen, én vagyok.
- Hogy kerül ide?
- Milyen kérdés ez? Ez az én céhem is, vagy talán elfelejtetted? – mondta kicsit gúnyosan, de kedvesen.
- Igaz. – válaszoltam kicsit szégyenkezve, hogy miért tettem fel ilyen idióta kérdést.
- De hagyjuk azt, hogy mi van velem. Inkább te mesélj, hogy megy a sorod? Voltál már megbízáson? Sikerült beletanulnod a sötét életbe? Gyerünk! Hadd haljam!
- Nos, igen, már elég jól átlátom, hogy hogyan mennek az ügyek a sötét céheknél. És megbízásom is volt már nem is egy. Sőt, már van egy olyan megbízó, aki kifejezetten engem kért fel egy munkára.
- Valóban? Hiszen ez nagyszerű! - lelkendezett.
- Igen, az. Ami pedig engem illet, nagyszerűen vagyok. – mondtam neki, de a hangomból egyből észrevette, hogy valami bánt. Nem véletlen, hiszen szinte már az apám volt.
- Biztos ez? – kérdezte gyanakvóan.
- Persze. – válaszoltam sietve.
- Nos, nekem nem úgy tűnik. – mondta, miközben kérdően nézett rám. – Na ki vele, nekem nyugodtan elmondhatod.
- Hát... Szóval... Arról lenne szó... - kerülgettem a témát.
- Gyerünk, bökd már ki! – mondta kíváncsian és parancsolón.
- Az előző küldetésemen ki kellett szabadítanom egy lányt, majd visszahozni ide, és...
- Szóval szerelmes vagy? – folytotta belém a szót nevetve.
- Nem, nem erről van szó! – válaszoltam sietve, de fülig elvörösödve. – Csak kíváncsi vagyok, hogy mi lehet vele. Ennyi az egész, semmi több. Különben is, azt se tudom, hogy ki ő. Miért lennék belé szerelmes.
- Hát, ha te mondod. – mondta cinikusan, és még mindig mosolyogva.
- De mondom, hogy nem szeretem! – válaszoltam neki sértődötten.
- Jól van, jól van, nem kell felkapni a vizet! - mondta higgadtan.
- Én nem kaptam fel a vizet! – förmedtem rá.
- Látom. – válaszolta erre nevetve.
Én is észrevettem magam, és gyorsan lehiggadtam, még mielőtt jobban lejáratom magamat, hiszen a nagyteremben mások is voltak rajtunk kívül, de szerencsére a szokásoshoz képest jóval kevesebben.
- Én aztán tudom, hogy mi a jó gyógyír egy szerelmi bánatra! – kezdett rá a volt mesterem.
- Hogy mire? Mester, ne szórakozz már velem! – mondtam neki ellenkezés képen, miszerint nekem nincs is szerelmi bánatom.
- Hidd el, élvezni fogod. – válaszolta derűsen.
Az igazat megvallva még sosem láttam a mesterem ilyen segítőkésznek, és leginkább vidámnak. Nem tudtam tovább ellenkezni, mert elkapta a karom, és magával ráncigált végig az egész léghajón.
- Hát ez aztán remek, most úgy nézhetek ki, mint egy pisis, akit az apukájának kell kísérgetnie. – gondoltam.
Leszálltunk a léghajó fedélzetéről, és utunk a legközelebbi város, név szerint Shirotsume felé vezetett. Ahogy elértünk a városba, azonnal bementünk az első utunkba eső kocsmába, és leültünk egy asztalhoz.
- Muszáj volt elrángatnod idáig? - kérdeztem.
- Jaj, ne panaszkodj már! Inkább lazíts, és élvezd ki a helyzetet! Most addig fogunk itt szórakozni, amíg nem felejted el a problémákat, és nem tudsz végre vidám lenni!
- Hogy mi van? – kérdeztem ingerülten. – Most aztán már tényleg kezdek ideges lenni!
- Csigavér! Mondtam már, hogy nyugi. – válaszolta teljes nyugalommal, ami engem csak még jobban felmérgesített. – Hé, pincér! – kiáltotta – Egy kancsó bort és egy-egy korsó sört!
- Máris hozom. – válaszolta a felszolgáló.
- Egye fene, iszok vele egyet, úgyis szeretem az italt. – gondoltam. - De aztán lelépek minél előbb. Sokat változott az öreg, és én nem szeretek túlzottan jó pofizni.
Közben megérkezett a megrendelt ital.
- Egészségükre!
- Köszönjük. - válaszolta a mesterem. - Igyunk hát fiam! Fenékig! - mondta.
Már nem volt kedvem tiltakozni, így koccintottunk, és fenékig lehúztuk a söröket. Ezután elkezdtük a bor elpusztítását is, és közben beszélgettünk. Az elfogyasztott pia mennyiségével egyenesen arányosan nőtt a jókedvünk is. Órákon át ittunk és beszélgettünk, és már teljesen elszállt mind a haragom, mind pedig a lány emléke a fejemből. Olyannyira jól éreztük magunkat, hogy még dalra is fakadtunk:

Kanyargós a folyó medre,
Hát, ha még bor folyna benne,
Ha a folyó járhat görbén,
Magam dolgát miért szégyellném?

Ha jó borra szert tehetek,
Vízre rá sem hederítek,
Persze aztán szűk az utca,
Úgy kanyarog, mint a…

A dalt már nem volt lehetőségünk folytatni, mert hirtelen egy nagydarab fickó hátulról megragadott engem, és olyan erővel dobott arrébb, hogy két asztalon átrepültem, és a harmadikon landoltam. Ahogy felkeltem, dühtől vöröslött az egész ábrázatom.
- Hé, te! – üvöltöttem rá a melákra. – Mégis mit képzelsz? Leverlek, mint egy póznát te s*eggfej!
- Na, gyere csak! – bömbölte.
A kocsma néhány perc alatt egy tömegverekedés, azaz inkább egy szokványos kocsmai verekedés színhelyévé vált. Törtek a székek, asztalok, poharak, meg egy-két csont is. A csetepaté nagyjából tizenöt percig folyt, mire lecsendesedtek a felek. Én, a mester, és még néhány jobb kötésű ember kivételével mindenki ájultan, vagy félájultan feküdt vagy fetrengett a földön. Mindenki, kivéve azt az alakot, aki rám támadt. Ő már halottként feküdt a padlón. Néhány másodperc alatt öltem meg, méghozzá egy késsel, melyet az egyik asztaltól zsákmányoltam. És hogy miért késsel? Egyszerű a magyarázat: Nem volt nálam a kardom, mert a nagy sietség miatt nem volt időm magamhoz venni, így rögtönöznöm kellett.
- Gyere, tűnjünk el innen gyorsan! - szólt a mesterem, mikor meglátta, hogy mit műveltem.
Úgy is tettünk: Gyorsan elhúztuk a csíkot, illetve elmentünk volna, de a kocsmáros közben kihívta a Királyi Hadsereg helyi rendfenntartóit, és leírta nekik az eset kezdeményezőit, azaz engem és a halott férfit. Mikor éppen próbáltuk elhagyni a kocsmát, belépett oda hat katona, állig páncélban, fegyverekkel a kezükbe.
- Hova, hova? – tette fel a kérdést egyikük, mikor meglátta, hogy távozni készülnénk.
- Mi már épp indulni készültünk. – mondta a mester. – Aztán kitört ez a zűrzavar, így kénytelenek voltunk megvárni a végét, de ha nem haragszanak, már itt sem vagyunk.
- Mi az hogy ha nem haragszanak? – kérdeztem indulatosan. – Sokkal egyszerűbb lenne, ha...
- Csend legyen már te kölyök! - vágott oldalba. – Elnézést, azt hiszem kicsit sokat ivott, ezért lehet ilyen goromba. – mondta.
Láttam már, hogy mire megy ki a játék, de semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy egyszerűen elfussak. Erre azonban egyébként sem került sor, mert közben előkerült a csapos, aki azonnal a katonák tudtára adta, hogy én volta az egyik kezdeményező:
- Ő volt az! Ő kezdte! – mutogatott rám.
- Szóval te lennél itt a főkolompos? – néztek rám kérdőn a katonák. – Akkor kénytelenek leszünk bevinni téged az éjszakára hűsölni, hogy kijózanodj egy kicsit.
Most már tényleg nem bírtam tovább visszafogni magam:
- Nem vagyok én részeg. Az a nagy benga állat nekem rontott. Én csak védekeztem. – mutattam közben a földön fekvő hullára. – Hopp. – jutott el a tudatomig a gondolat. - Hiszen megöltem. Most már nem csak egy kis kocsmai verekedést akarnak a nyakamba varrni, hanem még a gyilkosságot is. A pokolba az egésszel, - gondoltam – most már úgyis mindegy, úgysem megyek börtönben, ahhoz meg úgyis el kell intéznem ezeket a tagokat, akkor meg már nem mindegy, hogy hány gyilkosságot vernek rám?
A mesterem látta rajtam, hogy mire gondolok, így csak kedvetlen beleegyezésként a vállamra tette a kezét, és azt mondta:
- Csinálj, amit akarsz, de rám ne számíts segítségként.
- Rendben, megoldom egyedül is. – válaszoltam neki. – Akkor hát kezdjük is fiúk! – szóltam a katonák felé fordulva. – Death Spike! – mondtam ki a varázsigét.
A csontdárdával a kezemben máris rárontottam ellenfeleimre. A mester közben kicsit arrébb állt, majd leült az egyik épen maradt székre, és onnan szemlélte az eseményeket. Ellenfeleimet szemmel láthatóan váratlanul érte, hogy mágus vagyok, de ettől függetlenül felvették velem a harcot. Sőt mi több, igen képzettek voltak, így nehezemre esett ellenük harcolni, főleg, hogy túlerőben is voltak.
- De jó lenne, ha itt lenne most a kardom! – gondoltam. – Azzal sokkal könnyebb lenne legyőzni őket, mint ezzel a lándzsával.
A harc perceken át folyt, és közben egyikük elment erősítésért. Hiába is próbálkoztam, nem sikerült föléjük kerekednem, mindössze egyiküket sikerült csak megsebeznem, de még csak harcképtelenné sem vált tőle, így kezdtem egyre nagyobb gondban lenni.
- Nincs mit tenni, - gondoltam – be kell vetnem az új mágiám: Dark Moment! – mondtam ki a varázsigét.
A terem teljesen elsötétedett, és csak én láttam jól. Azaz, azt hittem, hogy csak én látok jól. A következő pillanatban ugyanis a mester szólt:
- Mögötted is van kettő, róluk se feledkezz meg! – mondta.
Ahogy megfordultam, valóban két támadó rontott felém, akik idő közben elkerülhették a figyelmemet. Ők ugyan nem láttak engem, de az előző pozícióm ismeretében megpróbáltak elkapni. Ennek természetesen csúfos vége lett. Mindketten pillanatok alatt holtan terültek el a földön egy-egy szúrástól a szívükbe. A többi ellenfelem velem állt szemben, és minél jobban próbáltak közeledni egymáshoz. Öten voltak, de semmi esélyük nem volt rá, hogy ilyen körülmények között győzzenek. Ugyan a hangok alapján egy-egy jól irányzott támadásuk adódott, ami megközelített, és néhány támadásomat hárították annyira, hogy ne tudjak komoly sérülést okozni, de ez semmit sem változtatott azon, hogy én leszek a győztes. Rövidesen mind halottam feküdtek a másik kettőhöz hasonlóan. Ahogy az utolsót is megöltem, feloldottam a mágiát.
- Nos, akkor most már tényleg ideje lesz elhúzni innen. – mondta a mester.
- Egyetértek. - válaszoltam.
Kiléptünk az ajtón, de nem jutottunk túl messze. Az utcákat minden irányból katonák lepték el, és minket kerestek. A sikátorokban, és a világítással nem, vagy alig rendelkező utcákon próbáltunk elmenekülni, de mindenhol el volt zárva az utunk.
- Most mit csináljunk? – kérdeztem.
- Most miért engem kérdezel? Te ölted meg azokat a katonákat, nekem semmi közöm ehhez.
- Szép mondhatom, ez ám a csapatszellem. – gondoltam magamban. – Nem ezt kérdeztem. - mondtam neki mogorván.
- Tudom, és már van is egy tervem. - mondta nagy vigyorral.
- Valóban? – kérdeztem érdeklődve.
- Nem, de jó volt mondani. – válaszolta ismét vigyorogva.
- Ez nem vicces! – förmedtem rá. - Te jó ég, ez valóban az én mesterem? - gondoltam.
- Nyugi, megoldjuk, hisz én is mágus vagyok, nem csak te. Nézd! Látod ott azt az erdős részt?
- Igen.
- Jó. Rájuk rontunk, - mutatott a facsoport előtt álló katonákra. – átvágjuk magunkat rajtuk, és már benn is vagyunk az erdőben. Onnan már könnyű lesz meglépni. – mondta.
- Jól hangzik. – nyugtáztam a tervet. – Akkor hát rajta!
- Death Spike! – mondtuk ki egyszerre a varázslatot.
Ahogy elkészültek a csontdárdáink, villámgyorsan a megbeszélt irányba vetettük magunk, és szerencsésen át is vergődtünk a katonákon. Mivel nem az volt a cél, hogy legyőzzük őket, hanem, hogy minél gyorsabban túljussunk rajtunk, így egyikük sem halt meg a velünk való találkozásban, bár az egyik egy súlyos sebet kapott tőlem. Ahogy elértük a facsoportot, eltűntünk a bokrok és fák közt, és üldözőink szem elől tévesztettek minket. Ugyan utánunk jöttek, de már nem tudtak minket utolérni. Nagyjából fél óra futás után lassítottunk a tempón, és miután meggyőződtünk róla, hogy nem követ senki, visszaindultunk a léghajóra. Azaz indultunk volna, de a mester másképp gondolta a dolgot:
- Én nem tartok veled. - mondta.
- Micsoda? De miért nem? - kérdeztem meglepve.
- Már így is lemaradásban vagyok. Már napok óta egy küldetésen kéne lennem, de mivel nem volt kedvem, így eljöttem veled inni egyet, de most már tényleg muszáj mennem.
- [color=red]Ezt a kétszínű kígyót! Elhiteti velem, hogy az én problémáim miatt akar eljönni mulatni, hogy felvidítson, erre kiderül, hogy pusztán nem volt kedve dolgozni, és ezért jött el velem. Hogy az a... Én mentem megfojtom.[/color] – fortyogtam magamban.
- Nos, akkor én megyek is. További jó mulatást az üldözőkkel! – mondta mosolyogva, majd gyorsan lelépett.
- Még ilyet! – álltam egy helyben, és a düht és vidámság keverékétől mozdulni sem tudtam. Egyrészt dühös voltam, hogy átvert, másrészt viszont élveztem ezt a kis kalandot, már az asztal felett repülős jelenetet leszámítva persze, így mégis vidám is voltam.
Rövid szünet után, és persze miután meggyőződtem róle, hogy az üldözőim nem tudják, hogy merre is tartok, végre összeszedtem magam, és elindultam abba az irányba, ahol a léghajónk járt éppen. Közben perdig gondolkoztam:
- Vajon miért támadt rám az a fickó a kocsmában? Nem értem.

Reggel felébredve egy magnoliai fogadóban, ugyan úgy indult a napom, mint bármelyik másik. Öltözködés, reggeli, persze egy kis itallal vegyítve, majd nekiindultam, hogy végre visszatérjek a céhembe. A legutóbbi munkám óta már hetek teltek el, én pedig amondó vagyok, hogy addig kell költeni a pénzt, amíg van. Hát most már nem sok volt, így kénytelen voltam szerezni.
Késő délutánra értem el a helyet, ahol felszálltam a léghajóra. Elég egyhangú volt az utazás. Semmi említésre méltó sem történt. Miután felszálltam a főhadiszállásra, azonnal elindultam a küldetésfalhoz.
- Lássuk csak, melyiket is válasszam? – tépelődtem magamban.
Ahogy a papirosok között nézelődtem, megakadt a szemem az egyiken:

„Tisztelt Mágusok!

Fiore királyságában versenyt hirdetek minden törvényen kívüli mágusnak. Ha akad olyan bajnok, aki le tudja győzni az aréna jelenlegi bajnokát, az óriási jutalomban részesül. De figyelem! A küzdelembe bárki belehalhat, ezért felelősséget nem vállalunk. Akit érdekel a kihívás, az a magnoliai parkban jelentkezhet.
Minden résztvevőnek sok szerencsét kívánunk!”

- Nocsak! Ilyenről sem hallottam még. Egy mágusviadal? Ezt megnézem magamnak! – döntöttem el a dolgot.
Az utam tehát visszavezetett Magnolia városába. Nagy sajnálatomra az oda út is ugyan olyan unalmasnak bizonyult, mint a város elhagyása, és ami még rosszabb, ugyan olyan hosszú volt. Ahogy megérkeztem, a felhívásnak megfelelően máris a parkba mentem. Nem igazán tudtam, hogy kit keressek, de valahogy ösztönszerűen is kiszúrtam egy férfit, aki egy fa árnyéka alatt üldögélt. Olyan tipikus megbízó kinézete volt: Sötét ruha, alig kivehető arc stb. Odasétáltam hozzá, és már éppen kérdezni akartam volna tőle, de megelőzött:
- Csak nem a viadalra szeretnél jelentkezni? – kérdezte sejtelmesen mosolyogva.
- De, azért jöttem. – válaszoltam némi gondolkozás után rendkívüli meglepődéssel. – Vajon honnan tudja ez az alak, hogy miért vagyok itt? Még ha tényleg ő is a szervező, ennyire azért nem látszik rajtam, hogy mit is akarok. Vagy mégis? – gondolkodtam magamban.
- Kövess kérlek! – szólt ismét, majd felállt és elindult.
Mivel jobb ötletem nem volt, így inkább utána mentem. Teljes szótlanságban sétáltunk vagy egy fél órát. Magnólia egy hatalmas város, így sok hely van, ahova nem ér el a törvény keze. Mi is egy ilyen helyre tartottunk. Az egyik sikátorban a fickó furcsa tagolásban bekopogott az egyik ajtón. Először egyet, majd hármat, ismét egyet, majd pedig kettőt. Az ajtó kinyílt, és egy marcona fickó nézett ki rajta.
- Miért jöttetek? – kérdezte a kilépő ajtónálló.
- Egy új indulót hoztam. – válaszolta a kísérőm.
- Rendben, már úgyis azt hittem, hogy a mai napra nem jut senki. A főnök örülni fog. – válaszolta az izomkolosszus. – Kerülj beljebb! – szólt most már hozzám.
Beléptem az ajtón, mely ismét becsukódott utánam.
Sötét folyosókon haladtunk végig, a falakon lakrimák világítottak, de csak gyenge fényt adtak, így eléggé sejtelmesnek és baljósnak hatott a hely.
- Mond csak, milyen mágiával akarsz szembeszállni a bajnokunkkal? – kérdezte kicsit cinikusan.
- Az legyen csak meglepetés. – válaszoltam gyanakvón. – Talán előre informálják a bajnokot a kihívó erejéről. – filozofáltam.
- Rendben, csak nehogy téged is meglepetés érjen. – nevetett.
- Meglepetés? Ezzel meg vajon mire akart célozni? – tűnődtem.
Haladtunk tovább a folyosón. Még néhány perc gyaloglás után pedig végül egy tágas terembe jutottunk.
- Itt felkészülhetsz. Ha te következel, akkor majd szólunk. – mondta a kísérőm, majd elindult visszafelé a járaton.
- Ez jó muri lesz. – nevettem magamban. – Csak egy barmot laposra verni… És még pénzt is adnak érte. Milyen idióta emberek élnek. – filozofáltam.
Megláttam egy széket a terem másik végében, így hát oda mentem és kényelembe helyeztem magam. Már ha kényelemnek lehet nevezni egy fából készült széket, amin semmi féle párna vagy hasonló nem volt. Nagyjából fél órát kellett ott üldögélnem, mire végre valahára bejött valaki, és közölte tömören:
- Te jössz! Gyere! – mondta, majd kiment az ajtón, amin bejött, és nyitva hagyta azt.
Elindultam tehát és követtem a fickót. Ismét homályos folyosókon keresztül vezetett az út, majd végül egy tágas kör alakú helyhez értünk, ahova a vezetőm nem lépett be, csak az ajtóban megállva előre mutatott és a következőket mondta:
- Sok sikert! Amint belépsz ide, a harc kezdetét veszi. Legalább egy percig húzd ki vagy elvesztem a fogadást. – mondta, majd elsétált abba az irányba, ahonnan az imént jöttünk.
Kihúztam tehát a kardomat, és kiléptem a folyosóról. Ahogy kiléptem, a homály egyszerre teljes világossággá változott, és most már teljesen fel tudtam térképezni a helyet. Egy hatalmas, kör alakú amfiteátrum volt. Több száz néző kezdett azonnal üvöltésbe, és velem szemben feltűnt valaki. Egy nagydarab, teste egy részén páncélt viselő fickó. A jobb keze, a lábai, és a jobb mellkasa volt páncéllal fedve, a teste többi része pedig egyszerű posztóba volt csomagolva, beleértve az arcát is.
- Te lennél a kihívón öcsi? – bömbölte.
- Öcsi? Tudod te, hogy ki vagyok? – kérdeztem felháborodva.
- És te tudod, hogy én ki vagyok vakarcs? – vetette oda röhögve.
- Na jó, most felhúztál! – üvöltöttem, és rárontottam a harcosra a kardommal.
- Ne olyan hevesen! Red Carpet!
- Szóval ő is mágus, méghozzá tűz mi? – gondolkozom.
A merengésre nem volt sok időm, mert máris megkezdődött a harc.
- Fire Storm! – hangzott a következő mágia.
- Na ne! Erről nem volt szó!
Próbáltam kikerülni a tűzlabdákat, és a legtöbbel sikerült is megbirkóznom, de sajnos néhány eltalált, ami nem volt éppen jó érzés.
A találatoktól a földre rogytam, de gyorsan felálltam, bár az állásom nem volt teljesen stabil.
- Már fel is akarod adni? – kérdezte röhögve a bajnok.
- Ne is álmodj róla! – válaszoltam dühösen. – Még csak most kezdek bemelegedni.
- Azt meghiszem. De ha ilyen ütemben lőlek, túl fogsz hevülni. – röhögött ismét lenézően.
- A francba! Itt most nem fog működni a szokásos stratégiám. Most mi legyen? – töprengtem. – Onnan fentről könnyű nevetni. De gyere csak le, hidd el, utána már nem lesz ilyen jó kedved! – válaszoltam neki.
- Nekem nincsen lovagi becsvágyam, nekem csak a győzelem számít, és ezért bármit bevetek. De feladhatod! – válaszolta.
- Még mit nem! Death Spike!
Az előhúzott dárdát felé dobtam, de könnyedén kitért előle.
- Ez minden? – kérdezte.
- Ne aggódj, ez még csak a kezdet. – mondtam. - Csak nem tudom, mivel folytassam. – tettem még hozzá magamban.
- Azt hiszem, befejezem. Hell Prominance!
A tűzörvény egyenesen felém száguldott. Próbáltam kitérni előle, és majdnem sikerült is. Ugyan követett a láng, de egy ugrással sikerült kikerülnöm a lőtávból, és a lángörvény végre abbamaradt. A lábam ugyan kicsit megperzselődött, de ez nem volt túl nagy sebesülés.
- Death Spike! – dobtam ismét felé egy dárdát, sajnos megint csak sikertelenül.
Ekkor azonban nagy szerencsém volt, mert valami oknál fogva leszállt az aréna talajára. Nekirontottam a kardommal, de félúton megálltam. Hogy miért? Mert a fickó egyszerűen összerogyott. A nézők, akik eddig vadul tomboltak hirtelen elhallgattak.
- Mi a fene folyik itt? – néztem értetlenül.
Lassan közelítettem az illető felé, tartva, hogy csapdába sétálok, de nem történt semmi. Már közvetlenül előtte álltam, közben pedig az aréna őrei is berohantak a küzdőtérre, a bíró, igen, bármily meglepő bíró is volt a játékban, leállította a küzdelmet.
Ahogy közelebbről szemügyre vettem a kiterült ellenfelemet, rájöhettem, hogy halott. A hátán egy hatalmas, még most is enyhén vérző seb volt, valamint egy furcsa szimbólum.
- Mi lehet ez? – vettem volna szemügyre jobban az alakzatot, de már nem volt rá esélyem, mert odaértek az őrök.
- El onnan! – förmedt rám egyikük.
- Ne szólj bele! – néztem rá gyilkos tekintettel, mire ő a fegyverét rám szegezte.
- Azt mondtam el onnan! – ismételte meg a felszólítást.
Nem volt lehetőségem válaszolni, mert egy zengő hang kezdett beszélni, melynek forrása ismeretlen volt:
- Hagyjátok! Ő még a hasznunkra válhat. Ti is tudjátok, hogy nem ez az első eset. – mondta.
- Ez meg mégis miről beszél? – gondolkodtam.
A hang forrása egy átlagos testalkatú, szintén arénaőr páncélzatot viselő férfi volt.
- Én vagyok az őrök vezére. – mondta. – Leköteleznél, ha segítenél nekünk.
- Segíteni? Miben? – kérdeztem.
- Ő már a harmadik bajnok, akit megöltek. – mondta szomorúan.
- Ebben mi az érdekes? Ez egy ilyen hely nem? Néha a bajnokokat is legyőzik. – értetlenkedtem.
- Ez igaz, azonban őt nem te győzted le, és az előző kettő sem az ellenfele keze által halt meg. Mindegyiken ott volt a jel. – mutatott a tűzmágus hátán lévő furcsa jelre.
- És mi hasznom lenne belőle, ha segítenék? – kérdeztem számítóan.
- Ahogy láttam, jó harcos vagy, megfizetnénk. – mondta, miközben egy zacskót dobott oda nekem.
Elkaptam a zacskót, és kibontva elég szép kis summa tárult a szemem elé.
- Ez előlegnek megfelel? – kérdezte a fickó.
- Azt hiszem meg fogjuk érteni egymást. – mondtam, miközben egy mosoly jelent meg az arcomon. – Mit kell csinálnom? – kérdeztem.
- Néhány emberemmel derítsétek fel a gyilkosságokat, és számoljatok le az elkövetőkkel. – mondta sötéten.
- Szóval nyírjuk ki őket? – kérdeztem felcsillanó szemekkel.
- Az utolsó szálig.
- Ezt megbeszéltük. És hol kezdjük a nyomozást? – tudakozódtam.
- Majd én segítek ebben. – válaszolta az egyik katona előre lépve.
- Ő lesz a nyomkövetőtök és a nyomozótok, a neve Gasla. – mutatta be a vezető az imént kilépő férfit. – Nem túl jártas a harcban, de ha valakit meg kell találni, akkor nála nincs jobb ember a feladatra. Ezen felül tud már néhány dolgot a gyilkosságokkal kapcsolatban.
- Rendben van, de nem fogok pesztrálgatni, ha harcra kerül a sor. – mondtam.
- Arra nem lesz szükség, azért tud magára vigyázni, ezen felül pedig nem ketten mentek. – folytatta a parancsnok. – Bemutatom a csapat többi tagját: Ő itt Fred. – mutat rá az egyik marcona emberre. – A specialitása a közelharc. Konyít egy kicsit a fegyver mágiához. Ő Kletgrod. Az elemi mágiák közül a föld mágiában jártas. Ő Radd, a zárak, titkos járatok, besurranások és egyéb hasonló feladatok specialistája. És végül Skles. Nála nincs jobb stratéga, és a harci képességei is kiválóak. Ő lesz a csapat vezére. – fejezte be végül a névsorolvasást.
- Na ácsi. Még főnököt is kapok? Erről nem volt szó! – háborodtam fel.
- Úgy vélem a fizetségedért belefér. Vagy talán tévedek?
- Egye fene, de remélem, hogy a teljes összeg is az előleg méretéhez igazodik. - mondtam kicsit bosszúsan.
- Hogyne. – válaszolta.
- Akkor hát csapjunk bele!

/Nos, remélem ezúttal már nem lesz gond a hosszal Cobra, bár csak közel 200 szóval lett hosszabb, mint az előző, de valahol el kell vágni a cselekményt a folytatáshoz Remélem most jobb helyen lesz vége. És terveim szerint a jövő hét folyamán már a folytatás is érkezik a novemberi keretem részeként./


A kis csapatunk mely velem együtt hat főt tett ki megindult tehát, hogy teljesítse a küldetést. Azaz még nem egészen, mivel vezetőnk Skles úgy döntött, hogy először egy kis csapatmegbeszéléssel indítunk. Mondhatom nem sok kedvem volt hozzá, de hát a pénz beszél, így meghallgattam.
- Szóval az egyetlen közös pont a három bajnok halálában az a furcsa jel a hátukon. – kezdett bele a mondókájába. – Mit tudunk róla? – kérdezte Gaslától.
- Sokat kutakodtam különböző helyeken, melyeket most nem részleteznék, és arra jutottam, hogy a jel egy titkos szervezet szimbóluma. Nagyjából egy sötét céhhez lehetne őket hasonlítani, de az a különbség, hogy ők nem vállalnak el munkákat és nem érintkeznek a külvilággal. Úgy élnek akár a remeték. Nem túl sok információ van róluk, de van egyfajta hierarchiájuk, és a vezérük parancsa szent. Akár a halálba is követik őt.
- Klassz, és mi hatan akartunk harcolni egy céhnyi fanatikus, a halálra is felkészült idiótával? Pláne, hogy nem is mindegyikünk rendes mágus? – vágtam a szavába cinikusan és némiképpen mérgesen is, mivel eléggé képtelenségnek tartottam ilyen módon a feladatot.
- Hagyd, hogy befejezzem! – nézett rám szúrósan Gasla.
- Jól van, jól van. Hallgatlak. – mondtam kelletlenül.
- Szóval a jel ezé a csoporté, de a csoportnak már nem szabadna léteznie. – mondta, mire mindegyikünk eléggé furcsán nézett rá.
- Akkor most olyanokról beszélsz, akik nem is léteznek? Mi értelme van ennek így? – tette fel a nyilván mindannyiunkban megfogalmazódott kérdéseket Fred.
- Miért kell folyton a szavamba vágni? – idegesedik fel most már Gasla. – Hallgassatok végig, és majd utána kérdezzetek rá valamire, ha még akkor sem világos! – fakadt ki.
- Nyugalom! – szólt rá szelíden Skles. – Inkább folytasd kérlek!
- Rendben. Tehát, az információk szerint a rendet egy szervezett támadás érte, melyet mágus céhek egy csoportja hajtott végre, mivel úgy ítélték meg, hogy útban van a terveik megvalósításához vezető úton. A csoport a mostani Balam Szövetség elődje, és a legfőbb sötét céh, amely a támadásban is részt vett, az a Grimmoire Heart volt. De ennek már több éve.
- A Grimmoier Heart? – kérdeztem vissza csodálkozva. – Hogy lehet, hogy egy ilyen horderejű harcról én még nem hallottam?
- Igen. De miért olyan nagy meglepetés ez? – kérdezte.
- Nos, mert én is a Grimmoire Heart tagja vagyok. Lehet, hogy tudnék még információkat szerezni, ha…
- Az szükségtelen. – vágott most a változatosság kedvéért az én szavamba Gasla. – Már minden olyan adatot megszereztem róluk, ami említésre méltó lehet. Az én területem a felderítés és a tervezés. Te csak kövest az utasításaimat. – mondta.
- Te nem vagy a főnököm! Skles-t még megtűröm, mert ő a megbízásban szereplő vezető, de te nem parancsolhatsz nekem, értve vagyok? – háborodtam fel.
- Jól van, nem kell úgy felkapni a vizet. – fújt visszavonulót a fickó. – De befejezhetem végre, vagy valaki még mindig bele akar szólni?
- Mond csak tovább! – biztatta Skles.
- Tehát, elméletben elpusztították őket, de innen keletre, nagyjából hatvan kilométerre az erdő mélyén még most is áll egy létesítményük. És nem csak a létesítmény áll, de lakói is vannak. Valószínűleg ott vannak a mi embereink is. Ennek az egész szervezetnek a neve Nemesis Kinght’s. Na, most jöhetnek a kérdések. – mondat, és ezzel bezártnak tekintette végre az információk ismertetését.
Nem szólt senki semmit.
- Na remek, csak akkor kérdeztek, amikor nem kéne? – kérdezte kicsit morcosan.
- Jó, hanyagoljuk ezt a témát, inkább induljunk. Minél előbb elintézzük őket, annál jobb. – mondta Sklas.
Mivel mindannyian igazat adtunk neki, ezért elhagytuk az arénát és az azt tartalmazó épületet, és megindultunk a célunk felé vezető útnak. Galsa vezetett bennünket, és elég jó ütemben haladtunk, azonban utolért minket az este, ezért le kellett táboroznunk.
- Itt megállunk, és tábort verünk. – utasított minket Skles.
Mindenki megkapta a saját feladatait, és tűzrakás után körbeültük azt, és egy szerény, vacsorának alig nevezhető étek mellett megkezdődött a beszélgetés. Kicsit bemutatkoztunk egymásnak, mivel erre eddig nem volt idő:
- Te már tudsz néhány dolgot rólunk, - fordult hozzám Kletgrod – de mi még a nevedet sem tudjuk. – mondta.
- Valóban. Nos, a nevem Rohandar Blacksteel és a Grimmoire Heart céh tagja vagyok, de ezt már mondtam.
- És te milyen téren tudsz minket támogatni? – tette fel a kérdést Radd.
- Hát nem figyeltél? – kérdezte Gasla. – Az arénában egész jól küzdött a bajnokkal. Nekromanta mágiát használ. Igazán figyelhetnél néha! – mondta lenézően.
- Igen, nekromanta vagyok. – válaszoltam, hogy egy kicsit enyhítsem a feszültséget.
Ezúttal nem éreztem úgy, hogy titkolóznom kellene, amit magam sem értettem, de ezekben a fickókban valahogy nem éreztem fenyegetést magamra nézve.
A beszélgetés még több egyéb témát is érintett, többek között a haditervek egy részét is átbeszéltük, de azok inkább csak sablon szövegek voltak, nem neveznék őket valami nagy tervnek. Miután kicsit megismerkedtünk egymással, és egy-két taktikai dolgot is megbeszéltünk, beosztottuk az őrséget:
- Az első őr én leszek! – jelentette ki a főnök. – Utánam Fred, majd Kletgrod, Radd, Rohandar és végül Gasla őrködik. Megfelel ez így? – tette fel a kérdést.
Mivel senkinek sem volt ellenvetése, így Skles elfoglalta az őr pozíciót, mi pedig kerestünk magunknak a tűztől egy kicsit messzebb egy-egy fekhelyet, és nyugovóra tértünk.
Az őrségváltás zavartalanul folyt, nagyjából másfél óránként cseréltünk. Nem történt semmi, így reggel nagyjából kipihenten ébredtünk, és egy szintén szerény reggeli után folytattuk az utunkat, hogy szétcsapjunk végre a lovagok közt.
Néhány órát meneteltünk, mire megérkeztünk arra a helyre, ahova készültünk. Azaz mégsem. Ott voltunk, ahova Galsla vezetett minket, de ott nem volt más, mit egy romos épületmaradvány, és semmi egyéb.
- Nem mondjátok komolyan, hogy potyára jöttünk el idáig? – siránkozott Radd.
- Én ezt nem értem, az infók szerint itt állnia kellene ennek az izének. – nézett végig a romon Gasla.
- Lehet, hogy valaki megelőzött minket? – kérdezte Skles.
- Ja, méghozzá jó pár évvel. – válaszolta Kletgrod.
- Miből gondolod ezt? – tette fel a kérdést Fred.
- Ezeket a romokat már benőtték a növények, ráadásul már fák is nőttek ki belőlük, amik nem valami gyorsan nőnek. Ebből következően ezt az épületet már elég régen lerombolták. – fejtette ki az álláspontját.
- Teljesen igazad van. – reagáltam az eszmefuttatásra. – De nem potyára jöttünk ide. – tettem hozzá.
- Miért? – kérdezte Skles.
- Látjátok azt a faldarabot ott? – mutattam az egyik, némileg mohával benőtt kőhalomra.
- Igen. Mi van vele? - kérdezték kórusban.
- Azok a rovátkák ott nem csak dísznek vannak. Miután kicsit elgondolkoztam őrködés alatt, rájöttem, hogy néhány kis foszlányt hallottam már erről a háborúról, amiben kiirtották a lovagokat. Ez itt a szentélyük egy darabja. – mutattam ismét a falra. – A rovátkák pedig egy térképet jelölnek, ami viszont kódolva van. A térképen, ha jól sejtem rajta van az összes többi bázisuk pontos helye is. Ha annak a birtokába tudnánk jutni, akkor, ha én pedig utánanéznék a céhem könyvtárában a háborús archívumnak, akkor meg tudnánk állapítani, hogy mely helyeken maradhatott fen esetlegesen templomuk. Mert ezek templomok. – fejeztem be monológomat.
- De, ha mi meg tudtuk fejteni ezt az úgy nevezett térképet, akkor annak idejét a céhed is. Akkor így mi értelme van az egésznek? – kérdezte Skles.
- A céhem nem fejtette meg a térképüket. Ők hírszerzőkkel, felderítőkkel keresték meg a bázisaikat, és úgy csaptak le rájuk. – válaszoltam.
- És hogy lehet, hogy eddig nem is hallottál erről a háborúról, most meg ennyi mindent tudsz róla? – kérdezte gyanakvón Gasla.
- Az úgy volt, hogy míg ti aludtatok, és felvettem a kapcsolatot a céhem egyik tagjával, aki már akkoriban is cégtag volt. Azt mondta, hogy már a háború idején is felvetette, hogy azok az ábrák térképek, de senki sem hitt neki, így elvetették a megfejtésének a feladatát. Ő mesélte el a többi momentumot is. – válaszoltam.
- És mégis hogy vetted fel vele a kapcsolatot? – kérdezte továbbra is bizalmatlanul a nyomozónk.
- Ezt nem árulom el. – mondtam határozottan. – Nekem is lehetnek titkaim. – tettem hozzá.
- Én megbízom benned. – mondta Skles. – Úgy vélem, hogy egy próbát megér a dolog. Gasla! – fordult a férfihoz.
- Igen?
- Meg tudod fejteni az ábrákat? – kérdezte.
- Ha ez valóban egy térkép, akkor néhány napon belül minden bizonnyal meg tudom fejteni. – válaszolta.
- Nagyszerű. Ez esetben máris nekiállhatsz. Rohandar! – fordult ezúttal hozzám. – Te pedig menj vissza a céhedbe kutatni. Veled tart Radd is. – mondta.
- Az nem megoldható. – válaszoltam teljes közönnyel.
- Miért nem? – kérdezte a szemét összeszűkítve, s a szemöldökét összehúzva.
- Úgy sejtem, hogy azt tudjátok, hogy a céhem helyzete ismeretlen minden kívülálló számára?
- Persze hogy tudjuk.
- És éppen ezért nem vihetek be oda magammal senkit. – érveltem.
Skles egy rövid ideig elgondolkozott, majd meghozta döntését:
- Rendben van, akkor menj vissza egyedül. Mi itt várunk rád, és addig próbáljuk megfejteni az állítólagos térképen.
- Oké. Remélhetőleg maximum öt nap alatt vissza tudok térni a szükséges infókkal. Megfelel?
- Meg. – válaszolta kurtán.
- Akkor indulok is. – mondtam, majd elindultam visszafelé az úton, amerről jöttünk.
Lassan eltűntek mögöttem a romok, és most, hogy a saját tempómban tudtam haladni, egy nap alatt vissza is értem Magnóliába. Ott ért az este, így egy fogadóban megszálltam, kora hajnalban pedig továbbindultam nyugatnak. Nagyjából dél körül rá is bukkantam a léghajónk pozíciójára, és a fedélzetre is hamarosan felléptem. Alig érkeztem meg nagyjából két perce, máris két céhtársam jött oda hozzám, és a következőket mondták:
- Gyere velünk! Hades mester látni akar!
- Ej ha, mi lehet ilyen sürgős? – gondoltam.
Követtem a két mágust, akik elkísértem a mesterhez, és miután bekísértek hozzá távoztak.
- Hát megint jó kis munkát választottál. – mondta.
- Miért mondja ezt mester? – kérdeztem érdeklődően.
- A Nemesis Knight’s sok problémát okozott nekünk annak idején. - mondta, s a távolba meredt.
- De jól van informálva a vén róka. – gondoltam. – Igen, utánuk nyomozok most és… - kezdtem, de a mester felemelt keze csöndre intett.
- Keress csak. És adok melléd néhány mágust a céhből. Ha maradtak még Nemesis lovagjai közül, akkor mindenképpen el kell őket pusztítani. Olyan dolog van náluk, amely még komoly gondokat jelenthet. – mondta, majd elhallgatott, és néhány pillanat múlva folytatta: - Most pedig menj! – adta ki a határozott utasítást.
Távozásom után azonnal az archívumba mentem, és jó néhány órai kutakodás után végre megtaláltam azokat a köteteket, amelyekre szükségem volt. Miután elcsomagoltam őket, távozni akartam volna, de az utamba állt tíz céhtag:
- A mester azt az utasítást adta, hogy kísérjünk el téged egy fontos küldetésre. – mondta egyikük.
- Szóval Hades mester komolyan gondolja a lovagok megsemmisítését. – gondoltam. – Rendben van, kövessetek! – adtam ki a parancsot az újonnan szerzett embereimnek.
Elindultunk visszafelé a romokhoz. Közben megbeszéltem velük a helyzetet, elmondtam a már birtokunkban lévő adatokat, és azt, hogy mire készülünk. Ezen felül pedig kikérdeztem őket arról, hogy milyen mágiákkal és egyéb tudással tudnak a hasznomra lenni. Az éjszakát ismét az erdőben töltöttem, és nagyjából déltájban értük el a romokat.
Mikor odaértünk, az öt másik társamnak se híre se hamva. Körülnéztem, és rájöttem, hogy mi a helyzet.
- Nyugalom Skles! Én vagyok az, Rohandar! Előjöhettek! – kiáltottam el magam.
A felszólításomra körülbelül fél perc múlva mind az öten előjöttek a fák rejtekéből.
- Azt hittük, hogy ellenségek közelednek. – mondta Gasla.
- De mégis kik ezek? – kérdezte Skles az embereimre mutatva.
- Ők is velünk vannak. A mesterem utasítása szerint segítenek nekem. – közöltem a tényeket esélyt sem adva a tiltakozásra. Miután mindenki megbarátkozott a gondolattal, hogy most már tizenhatan veszünk részt a melóban, egy gyors egyeztetést tartottunk:
- Itt van az összes háború feljegyzés, amely a Nemesis Knight’s-al kapcsolatos. – mondtam, és elővettem a magammal hozott dokumentumokat.
- Nekem pedig sikerült megfejtenem a térképet, és átírnom egy mai térképre az adatokat. – mondta Gasla.
- Nagyszerű. Megnézhetném? – kérdeztem.
Miután megkaptam a térképet, áttanulmányoztam, majd Gasla segítségével jól áttanulmányoztuk az összes bázis helyét és a feljegyzésekben szereplő rajtaütések és összecsapások helyét.
- Ez az! – böktem rá vidáman a térkép egyik pontjára. – Itt nem jártak a mágusaink, és nincs is túl messze innen.
- Igen, nagyjából fél nap alatt oda is tudunk érni. – mondta Skles, miután figyelmesen megvizsgálta a térképen feltűntetett helyet.
Mivel már sötétedett, ezért úgy döntöttünk, hogy az éjszakát még itt töltjük, és csak holnap hajnalban indulunk tovább. Mindenkinek tetszett az ötlet, mivel eléggé fáradtak voltunk. Ismét őröket állítottunk, de a létszám miatt ezúttal a dupla őrséget is megengedhettük magunknak.
Ahogy elterveztük, már kora hajnalban felkeltünk, és nekiindultunk a remélhetően már valós célunk felé.

/Ugyan még az előző kalandom sincs leellenőrizve, de ahogy az előző postomban írtam, ismét jelentkezem egy résszel a kalandomból, azaz a kalandsorozatomból, ami ismét talán terjedelmi szempontból kicsit rövid, bár a szabályzatban foglalt hosszt természetesen meghaladja, de remélem, hogy a rövidséget feledteti a tartalom./



Az út koránt sem bizonyult olyan könnyűnek, mint ahogyan elterveztük. Ugyan megvolt a megfelelő útirány, de az erdőn kellett átverekednünk magunkat, ami nem volt éppen sétagalopp. A bokrok és az aljnövényzet eléggé sűrű volt, így néhol még a fegyvereinket is segítségül kellett hívnunk, hogy át tudjunk jutni a rengetegen. Éppen a lassú haladás, és a kimerítő terep miatt nem is sikerült fél nap alatt megjárnunk az utat, kénytelenek voltunk még egy éjszakát pihenni, és úgy indulni tovább.
A pihenés előtt nem raktunk már tüzet félve attól, hogy felfedeznek minket, mivel már eléggé közel járhattunk az uticélunkhoz. Ezen okok miatt az őrség három főből állt. Mikor én éppen nem voltam „szolgálatban” , és épp az igazak álmát aludtam, felébresztett valaki. A valaki nem volt más, mit az egyék céhtársam.
- Mi az? – kérdeztem suttogva, hátha ellenség közeledik, vagy valami hasonló.
- Ezt a levelet a mester küldte neked. – válaszolta ő is suttogva, és egy borítékot nyújtott át nekem.
Átvettem tőle a papirost, majd felkeltem, és hangtalanul kiosontam a táborból. Mivel a jelenlegi őrség tagjai mind Girommoire Heart tagok voltak, és mivel jelenleg én voltam a vezérük, így nem kérdeztek semmit, egyszerűen csak tudomásul vették a távozásomat. Ahogy elegendőnek véltem a távolságot, nekiláttam, hogy a levél tartalmát megtudjam, és a szokásos módon felbontottam a mágikus levelet. Ahogy ezt megtettem, máris Hades alakja jelent meg előttem, és elkezdte a mondandóját:
- Ahogy azt már említettem, nagyon fontos, hogy kiiktasd a lovagokat. – hangzott az első mondat. – Ugyanakkor nem szeretném, hogy bármilyen külső személy beleártsa magát ebbe az ügybe. Említetted, hogy vannak társaid. Szabadulj meg tőlük, rád bízom, hogy hogyan csinálod. Adtam melléd tíz mágust, velük képesnek kell lenned legyőzni az ellenséget. – fejezte be az első feladatot, majd belekezdett egy másik dolog kifejtésébe: - A Nemesis Knight’s rendje nem sokat konyít a mágiához, bár a fegyverforgatást eléggé magas fokon űzik. Inkább távolsági harcban állj ki velük, ott sokkal gyengébbek. Éppen ezért küldtem veled távolsági harcosokat. – mondta, majd egy rövid szünet következett az üzenetben, és folytatódott: - A lovagok nem csak pusztán a létezésükkel jelentenek veszélyt ránk. A birtokukban van egy fontos, és igen nagy hatalmú mágikus tárgy, ami miatt egészen eddig űztük őket. Azt hiszik, hogy Nemesis istennő küldte a világba az ereklyét, amit szent tárgyként tisztelnek és őriznek. Természetesen ez badarság. Mi úgy véljük, hogy Zeref készítette a ládát. Éppen ezért van rá szükségünk. Keresd meg a ládát, és hozd el nekem. A lovagokat pedig irtsd ki mind egy szálig! Senki sem maradhat életben, aki tud az ereklyéről.– hangzott el az utolsó utasítás, majd véget ért az üzenet.
- Szóval meg kéne szabadulnom a díszes társaságtól. – gondoltam. – De mégis mit csináljak velük? Csak nem mondhatom, hogy: Bocsi, de inkább menjetek haza. De akkor mégis mi legyen? – morfondíroztam tovább. – Azt hiszem nincs más hátra, mint hogy megszabaduljak tőlük. Amúgy sem vettem volna sok hasznukat, hisz csak ketten érnek valamit a harcmezőn. De halottként talán még hasznot is húzhatok belőlük. – futott át az agyamon egy gonosz terv.
Miután megtudtam a levél tartalmát, és elterveztem mindent, visszatértem a táborba, ahol szerencsére még nem volt őrségváltás, és az őrszemeken kívül senki sem vette észre a távollétemet. Az őrökkel szépen sorjában tudattam a tervemet, majd a segítségükkel minden alvó emberemet felkeltettem, és beavattam a tervbe. Innentől már ment minden, mint a karikacsapás.
A lényeg az volt, hogy egyszerre, és lehetőleg minél kevesebb zajjal végezzünk a másik öt társunkkal. Kiosztottuk, hogy ki melyiket szúrja le, és egy tartalékost, ha netán valakit nem sikerülne kiiktatni. Jómagam voltam a vésztartalék, ha netán a tartalék is csődöt mondana. Minden eshetőségre felkészültem, így tehát teljes nyugalommal vághattam bele a megvalósításba.
Miután mindenki elfoglalta a pozícióját, a jelemre elkezdődött az akció, ami eléggé sikeresnek volt mondható, mivel az ötből kettő hangtalanul kimúlt, egy azonban eléggé nagy lármát csapva felordított, és csak utána halt meg, így a másik két társa, akiket ráadásul kicsivel később próbáltak meg likvidálni az embereim, mint a másik hármat, megneszelte ezt, és felébredt. Ez a kettő nem volt más, mint Skles és Fred. Sklest ettől függetlenül is ki tudtuk iktatni, mert hiába volt nagy stratéga, a szórást nem tudta kikerülni, ellenben Freddel. Ő ügyesen kigurult a lecsapódó kard elől, és megpróbált felpattanni, amit a tartalékosunk megakadályozott, de ő sem tudta elkapni a célpontot. Mivel a másik nyolc emberem már végzett, így ők is segédkeztek a közelharci specialista elintézésében.
- Ez meg mégis mit jelentsen? – üvöltötte, a sötétben engem keresett.
Az embereim teljesen körülvették, így esélye sem volt a menekülésre, ráadás képen pedig, én is becsatlakoztam a körbe.
- Semmi személyes. – válaszoltam az elhangzott kérdésre. – Mindössze kívülállóknak nincs helyük ebben a küldetésben. Ezen kívül pedig, halottan több hasznodat veszem, mint így. – folytattam ördögien. – Amúgy peched van, hogy pont az embereim ellen kell harcolnod. – tettem még hozzá, hogy még jobban meggyengítsem mentálisan. – Tudod, ők a távolsági harc specialistái. Pillanatok alatt végeznek egy közelharcossal. – fejeztem be végül a kis közjátékot, és kiadtam az utasítást: - Gyerünk fiúk, végezzetek vele! – mondtam, majd a többit már a mágusaimra hagytam. Fred eléggé derekasan állta a sarat, és a fegyvermágiáját is bevetette, de nem lehetett kérdéses a harc kimenetele, mint a túlerő, mind pedig a képzettség a mi malmunkra hajtotta a vizet, nem beszélve a taktikai előnyünkről. Néhány rövid perc után az utolsó célpontunk is holtan terült el az erdő talaján. Ez a jelenet már kora hajnalban játszódott, és az éji sötétséget kezdte felváltani a derengő fény, amely a reggel közeledtét hirdette.
- Hozzátok a hullákat! – utasítottam a többieket, mivel a testekre még igényt tartottam. – Pont időben végeztünk velük. – morfondíroztam. – Ha később kezdünk bele, akkor a hajnali pirkadatra felébredhettek volna, és akkor már bajosabb lett volna az egész. De sebaj, most már túl vagyunk rajta. – zártam le a gondolatmenetemet, és a céhtársaim kíséretében folytattam az utamat a lovagok bázisa felé.
Késő reggel már gyanús nyomokra bukkantunk. Az erdőben, ahol eddig csak keservesen tudtunk előre haladni, egy út kezdett körvonalazódni előttünk. Eléggé keskeny volt, maximum egy szekér fért volna el rajta, és az is csak szűkösen.
- Ezt valószínűleg a mi kis madárkáink használhatják. – futott át az agyamon. - Az utat követjük, de a növényzet rejtekében maradunk. – adtam ki a parancsot halkan, nehogy az esetleges ellenségek meghallják.
A parancsomnak megfelelően követtük az utat, és nagyjából másfél órás gyaloglás után rábukkantunk a célunkra.
- Szóval ez lenne az? – ámultam el az építményen. – Azt hiszem, egy kicsit tovább kell gondolnom a tervemet. – állapítottam meg.
Az út egy tisztásra ért ki, és onnan, ahol kilépett a fák közül, nagyjából háromszáz méternyi, fedezék nélküli sáv látszott. Ez után a kopár terep után pedig ott állt az erődítmény. Első ránézésre két védelmi rendszerből állt: Egy külső fal, és egy belső erőd, mondhatni kastély. A külső rész nagyjából öt-hat méter magas fallal büszkélkedhetett, így csak az ezen túl magasodó részét tudtam kivenni a belső építménynek. A fal nem csak, hogy magas, de eléggé masszívnak is tűnt, ha meg kellett volna tippelnem, akkor legalább három méteres vastagságot mondtam volna. Ezek azonban még csak a kisebb problémát jelentő tényezők voltak, ugyanis a falat ellepték a lovagok is. A fal teljes hosszán, ami legalább háromszáz méter volt, nagyjából három méterenként őrök álltak, és kémlelték a környező terepet.
- Ezek aztán adnak a biztonságra. – jegyeztem meg magamban.
A falnak csak egy bejárata volt, méghozzá egy eléggé robosztus kapu. De ez sem volt egészen ilyen egyszerű, mivel a kapu is két részből állt: Egy külső, felvonható rácsos részből, és egy belső, két szárnyas fa szerkezetű ajtóból. Jelenleg mind a rács, mind pedig az ajtó zárva volt, és nem lehetett valami egyszerű kinyitni.
A belső erődrészből nem sokat láttam, de abból, amit nem takart el a külső fal, az egy nem túl magas, nagyjából tizenöt méter magas toronyszerű építmény volt, amihez még több épületrész is csatlakozott.
- Valószínűleg ott őrzik az ereklyét. – gondoltam. – De mégis hogyan gondolta Hades mester, hogy én ezt az egész helyet mindössze tíz mágussal bevegyem? Talán vissza kéne mennem, és több embert kérnem a feladatra?... Nem, akkor azzal egyúttal a saját tehetetlenségemet ismerném be, ráadásul egyértelmű utasítást kaptam tőle, le kell őket győznöm. – kerekedtem felül végül a kétségeimen.
Miután felmértem a terepet, kissé visszább vontam az embereimet az erdő szélétől, és rövid gondolkozás után elkezdtem egy másfajta felmérést, mégpedig az embereim képességeire vonatkozóan, hiszen még nem nagyon tudtam róluk semmit, azt leszámítva, amit persze Fred elintézésekor produkáltak, de akkor mágiát nem használt egyikük sem.
- Nem árt, ha tudja az ember, hogy mire számíthat a szövetségeseitől. – gondoltam, tehát megkezdtem a díszes társaság faggatását: - Mielőtt elkezdem a támadási stratégia pontos kidolgozását, szeretném megtudni, hogy ki milyen mágiával rendelkezik. – mondtam, majd nekiláttunk, hogy mindenki sorban elmondja a saját mágiáját.
Az eredmény érdekes volt: Kiderült, hogy rendelkezünk még egy nekromantával, aki hasonló szinten van, mint én. Ezen felül van két fegyvermágusunk, akik a pisztolyok és a puskák terén remekelnek. Nem mellőzhettük a sötétség képviselőit sem, mivel helyet kapott köztünk egy árny mágus, valamint két sötétség mágiával bíró egyén, és még egy méregkeverő is. Ezen felül volt még egy füst mágusunk, és akik számomra a legjobban tetszettek, azok nem voltak mások, mint egy ember seidr mágus, aki ráadásul eléggé magas szintű is volt, és egy rúna mágus, akinek szintén sokoldalúan hasznát tudtam venni, legalábbis úgy gondoltam.
- Először is el kell velük hitetnünk, hogy jóval többen vagyunk, mint a valós létszámunk, hiszen ha csak a falon lévő katonákat vesszük, akkor azok már legalább száz főt jelentenek, és szerintem még ennél is többen lehetnek. – kezdtem bele a mondandómba. – A lényeg az, hogy előcsaljuk őket valahogy a falaik mögül. Ennek egyik módja, hogy megostromoljuk őket, és visszavonulást színlelünk, majd reménykedünk benne, hogy követnek minket. – mondtam, majd hozzátettem: - De ez eléggé a szerencsére építő terv, és van benne egy két vakfolt. – ismertem be kissé szomorúan.
Ebben a pillanatban azonban egy olyan nagy szerencse ért minket, amiről még csak nem is álmodtam, és ami átírta a teljes eddig kidolgozott tervemet.

Az úton, amelyet mi is követtünk eddig, az erőd felé halad egy csapat lovag, méghozzá nem is egyedül, mert három foglyot is magukkal cipeltek, akik ránézésre egyszerű emberek voltak. A csoport létszáma nagyjából húsz fő volt.
- Ez aztán a kellemes meglepetés. – gondoltam. – Fiúk! Felejtsétek el az összes eddig elhangzott dolgot a tervvel kapcsolatban. Új tervem van. – mondtam mosolyogva és büszkén. – Az első lépés, hogy azokat – mutattam az érkező lovagokra – gyorsan és lehetőleg csendben elintézzük. – mondtam, majd máris osztottam a konkrétabb utasításokat.
Az első lépés az elterelés volt. A füstmágusunkkal máris előkészíttettem a terepet. A Smoke Cloud segítségével egy szép kis ködöt készített, és máris következett a következő lépés, amit még jobban megkönnyített, hogy a célpontjaink eléggé megzavarodtak a rajtaütésünktől. A következő lépés felől még voltak ugyan kétségeim, de végül meghoztam a döntést, és kiadtam az utasítást a fegyver mágusoknak, illetve a sötétség mágiát használóknak:
- Kinyírni mind! – hangzott fel a parancsom, amit azonnali reakció követett.
- Dark Delete! – hangzott az egyik mágusomtól.
- Dark Rondo! – vetette be magát egy másik emberem.
Eközben a fegyvermágusok sem voltak restek, és a puskáikkal szintén szépen lövöldöztek a mi kis nyulainkra. Az ellenfeleink zavarodottan futkároztak össze-vissza, legalábbis a füst mágusunk szerint, aki, lévén, hogy csak ő látott át a saját füstjén, a támadásokat koordinálta.
Néhány lovag bemenekült az erdő biztonságába, és ott próbálta meg kihúzni valahogy, de a lövészeink elől, akik közben ráadásul a fák tetejére mászva a magasból tüzelhettek, természetesen nem volt menekvés.
Nagyjából öt-hat perc leforgása alatt minden lovag holtan, vagy legalábbis eszméletlenül feküdt a füstfüggöny területén.
- Most már feloldhatod a mágiád, hadd lássunk mi is. – adtam ki a parancsot, mire a füst máris felszállt. – Gyűjtsétek össze az összes testet! Aki még él, azzal végezzetek! – adtam ki a további utasításokat.
Miután megjelöltem a pontos helyet, hogy hova akarom a hullákat, az árnymágus kíséretében elmentem, és ismét visszatértem az erdő szélére, hogy egy kicsit kikémleljem az erődöt, hogy vajon észrevettek-e bármit is az iménti kis vadászatomból.
Ahogy elértem az előbbi pontot, ahol információt gyűjtöttem, ismét méregettem a várat, de szerencsére semmi változás sem tűnt fel. Minden katona ott állt a helyén, és nem vettek észre semmit.
- Remek. – örvendeztem magamban, majd a társam kíséretében visszatértem a többiekhez.
Mire visszaértünk, szép kis halom lett összehordva a hullákból. Végignéztem rajtuk, majd az egyik emberem odalépett hozzám, és megkérdezte:
- A lovagoknak volt három fogja. – mondta, és a három reszkető alakra mutatott. – Mi legyen velük?
Végigmértem őket. Két férfi és egy nő volt. Mivel kissé tanácstalan voltam, ezért úgy döntöttem, hogy egy kicsit többet szeretnék tudni róluk, mielőtt döntök, ezért megkérdeztem tőlük:
- Miért fogtak el titeket ezek a fickók? – mutattam a lovagok tetemeiből összehordott halom felé.
- Mi csak egyszerű földművesek vagyunk. – rimánkodott egyikük.
- Nem tudjuk, hogy miért ragadtak el minket. – rebegte a nő.
- Ezek a gazemberek folyton megtámadják a falunkat, rabolnak, fosztogatnak, gyilkolnak, és olykor embereket is elhurcolnak. Nem tudjuk, hogy mi célból. – adott végre valami érdemleges választ is a harmadik fickó.
- Vajon mi legyen velük? – tanakodtam. – Fegyvertelen embereket nem szeretek megölni, ha csak nem kapok rá utasítást. – kezdtem bele a mondandómba. – Éppen ezért titeket sem öllek meg. Ugyanakkor veszélyt jelenthettek a terveinkre, így szabadon sem engedhetlek titeket. – tettem hozzá.
- Akkor mégis mi legyen velük főnök? – kérdezte egyik emberem értetlenül.
- Kötözzétek őket oda. – mutattam az egyik fára. – Ha itt végeztünk, akkor majd eldöntöm, hogy mi lesz velük pontosan. – zártam le a kérdést.
Miután ezeken túlestünk, kicsit távolabb húzódva, hogy a foglyok még véletlenül se hallják, elkezdtem a terv ismertetését:
- A terv a következő: - kezdtem bele. – Felélesztünk közülük az Animate Dead-del annyit, amennyit csak tudunk. De ez még kevés lesz. Ezzel a mágiával csak mozgatni lehet őket, így ez nem elég. Azonban, ha néhány ember közülük beszélni is tudna, akkor már elég lenne a terveimhez. Meg tudod ezt oldani? – fordultam a seidr mágusunkhoz.
- Gyerekjáték. – hangzott a felelete.
- Rendben. Akkor ezek után beszivárgunk az erődbe. Ez felderítésnek is jó, mivel a Caracass Eye segítségével fel tudom némileg térképezni a terepet. – mondtam.
Ekkor azonban eszembe ötlött egy fontos dolog, amiről majdnem meg is feledkeztem.
- A foglyaikat is vinnünk kell. De még véletlenül sem beszélhetnek rólunk. – tettem hozzá.
- Ezt meg tudom oldani. – mondta a rúna mágus.
- Nagyszerű. Akkor lépjünk tovább. Ha benn vagyunk, akkor valahogy ki kell nyitni a kaput, és elterelni az őrök figyelmét, amíg behatolunk. Ha már benn vagyunk, akkor azt hiszem, hogy már nyert ügyünk van, hisz hiába vannak túlerőben, könnyű célpontot jelentenek. A célunk, hogy mindegyikükkel végezzünk. Nem maradhat életben senki. Világos? – tettem fel a kérdést, melyre mindenki igenlően bólintott. - A harc közben nekem más dolgom lesz. – mondtam sejtelmesen. – Van bármi kérdés az elhangzottakkal? – fejeztem be végül a mondanivalóm.
Mivel mindenkinek minden világos volt, így rátérhettünk végre a terv megvalósítására is. Én hét, a másik nekromanta pedig tíz halottat vont az irányítása alá. Eközben a seidr mágusunk a kapitány, és két másik tiszt lelkét a saját testükön lévő páncélzathoz, ezáltal a testeket is képes volt mozgatni, ezért nem volt szükség arra, hogy én mozgassam azokat.
A rúna mágusunk szintén tette a dolgát, és ellátta a foglyokat egy pecséttel, ami akkor aktiválódik, ha rólunk, vagy a tervünkről kezdenének el beszélni. Ebben az esetben átmenetileg megnémulnak.
Ezen felül én, ahogy a tervben is szerepelt, használtam az egyik bábomon a Carcass Eye mágiámat, is, így képes voltam arra, hogy lássak.
Miután ezekkel mind megvoltunk, végre belevághattunk az akcióba. Kivezényeltük a lovagokat, azaz a lovagok testét az erdőből, és a foglyokkal együtt a vár felé vettük az irányt. A kapuhoz érve lekiáltottak a fal tetejéről:
- Azonosítsátok magatokat! – mondta a kapu parancsnoka.
Mivel a kapitány lelkét is mi irányítottuk, így nem volt nehéz, hogy megfeleljünk ennek a felszólításnak, és máris feltárult előttünk a kapu. Bemeneteltünk rajta, már ami persze a szolgáinkat illeti, és ekkor vette kezdetét az igazi megmérettetés:
A bábokkal azonnal fegyvert rántattam, ahogyan a másik nekromanta is tett, és nekiláttunk, hogy elfoglaljuk a kaput.
- Megtámadtak minket!
- Árulók!
- Csatasorba!
Efféle kiáltások hangzottak mindenfelől, mi pedig a rejtekhelyünkön, az erdő szélén vártuk a megfelelő alkalmat.
A kaput majdnem teljesen az ellenőrzésünk alá vontuk, mégpedig jó pár lovag halála árán. Hiába harcoltak velünk, az összes sebzés ellenére az élőhalottak tartani tudták magukat, és nem csak hogy tartani, de ellentámadások révén sebzéseket, és esetenként halált is okozva. Jó tíz percet viaskodtunk ilyen módon, mire megérkezett több irányból is az erősítés. Eddig nagyjából tizenöt-húsz lovaggal sikerült végeznünk, most pedig még legalább háromszázan özönlöttek minden irányból, nem beszélve a még mindig harcolókról.
- Nem várhatunk tovább! Ki kell nyitni a kaput! – utasítottam a társaimat, és néhány báb fedezése mellett megpróbáltuk kinyitni a bejáratott.
Ez nem volt egyszerű feladat, mivel eléggé nagy erőfeszítést igényelt a művelet. Az ajtó fa részét sikeresen felnyitottuk, de a rácsot csak a fal tetejéről lehetett kinyitni, oda pedig még a szinte halhatatlan embereinknek is nagyon nehézkes lett volna a feljutás.
- Kövessétek az én bábomat! – mondta a seidr mágusunk. – Van egy tervem! – tette hozzá.
A lovagok is megneszelték, hogy nincsenek egyedül a támadók, lévén, hogy a kaput akarják kinyitni, ezért a rács védelmét megerősítették, így egyre nehezebben juthattunk oda. A kaputól jó tíz méterre volt egy lépcső, melyen fel lehetett menni a falra. Két irányított lélek, és nyolc báb segítségével megpróbáltunk feljutni, de már a lépcső közepén harcolnunk kellett a továbbjutásért. Az ellenség létszáma folyamatosan nőtt. A húsz emberünkre immár több mint ötszáz főnyi ellenség jutott.
Szinte nem is haladtunk felfelé a lépcsőn, de ekkor az egyik páncélba zárt lélek a mágus utasítására előre ugrott a lovagok tömegébe, és felrobbant. Sikeresen megölt nyolc lovagot, hármat pedig megsebesített. Ezzel együtt utat nyitott nekünk, hogy tovább haladjunk. Végre felértünk a falra, de eközben újabb ellenfelek gyűltek oda, így ismét csak megakadtunk.
A lovagok nem rettentek meg az élőhalottaktól, úgy gondoltam, hogy azért, mert már volt szerencséjük, vagy inkább balszerencséjük így harcolni, mégpedig az előző háborúban a céhem ellen.
Törtem a fejemet, hogy vajon hogyan lehetne felgyorsítani az eseményeket, és ekkor támadt egy jó ötletem:
- Ti ketten! – szóltam a fegyvermágusainkhoz. – Milyen messze tudtok pontosan ellőni? – kérdeztem.
- Nagyjából három kilométerre, ha megfelelőek a terepviszonyok. – hangzott a válasz egyiküktől, a másik pedig bólogatott, ezzel jelezve, hogy egyet ért, és ő is hasonló szinten van.
- Remek, akkor helyezkedjetek el szépen, és kezdjétek lekapkodni a falról, akit tudtok! – utasítottam őket.
Tudatában voltam annak a problémának, hogy emiatt kitudódik, hogy többen is vagyunk, mit pusztán a bábok és irányítójuk, ráadásul a pozíciónk felől is szerezhetnek információkat, de nem láttam jobb megoldást.
A parancsomnak eleget téve a két fickó elhasalt a fűben, a bokrok alatt, és puskáik segítségével máris bekapcsolódott a buliba. Mi, azaz a bábok, így némileg gyorsabban jutottak előre, és a lovagok is eléggé megrémültek, hiszen számukra a szinte a semmitől estek el a társaik. Még így is legalább tíz percnyi lassú hadakozásba került, hogy elérjük a rács nyitószerkezetét, ami közben a lent lévő egységek közül kettőt harcképtelenné tettel, mivel levágták az összes végtagját, így már nem voltak képesek harcolni.
A fenti egységeink is eléggé leamortizálódtak, de még mindegyikük képes volt harcolni, bár nem is nagyon volt mát rájuk szükség, mivel végre felnyílt a rács, és szabaddá vált az út.
A harc eddigi mérlege szerint durván ötszáz lovaggal kellett felvennünk a küzdelmet, amiből eddig a pillanatig körülbelül ötven főt sikerült már megölni különféle módokon. Mivel az út végre kitárult előttünk, így máris kiadtam a parancsot:
- Előre, támadás! – hangzott el az utasításom, és mindnyájan elhagyva eddig rejtekhelyünket a vár felé rohantunk

/Örülök, hogy tetszettek az előző részek, és máris előrukkoltam a folytatással. Jelentem, hogy a saját készítésű képért nem vállalok felelősséget, de talán nem lett túlzottan érthetetlen. Jó szórakozást ehhez is!/


A támadás megkezdésekor azonnal elkezdtem osztogatni a további parancsokat is:
A rúna mágust felszólítottam, hogy a kapu elé emeljen egy védőgátat, mellyel meggátolja, hogy ott egyetlen lovag is megszökhessen. A fegyver mágusok feladatául tettem meg, hogy addig fedezzék minden támadóval szemben. A többieknek igen egyszerű volt a további feladatuk, név szerint a gyilkolás.
- Öljetek meg mindenkit, akit csak találtok! Mindent elpusztítani! – hangsúlyoztam ki ismét a feladatunk legfontosabb célját, majd az általam irányított hullák segítségével gyorsan utat törtem magamnak, amelyen eljuthattam a belső erődhöz, vagyis inkább a toronyhoz.
- Megállj! Innen csak a holtestünkön át mehetsz tovább! – üvöltötte a felém rohanó néhány harcos egyike.
- Nos, nekem megfelel. – válaszoltam sötét pillantást vetve rájuk, majd belevágtam a harcba. – Death Spike! – vetettem be a kedvenc dárdámat.
Miután felfegyvereztem magam, máris nekiláttam a gyilkoláshoz, ami azonban nem ment valami egyszerűen. Ellenfeleim igen képzettek voltak, nehéz volt a közdelem. Vagyis nehéz lett volna, azonban kaptam némi segítséget, méghozzá a fegyvermágusainktól:
Miközben épp az egyik katonát próbáltam ledöfni, ami mellesleg kudarcba fulladt, hirtelen a semmiből támadt rám az egyik fickó, mégpedig a hátam mögül. Már nem volt időm védekezni, így felkészültem, hogy legjobb esetben is súlyos sebet kapok, már ha el nem patkolok, azonban ekkor eldördült egy lövés, és a támadóm a földre rogyott.
- A legjobbkor. – jegyeztem meg magamban, majd a többi ellenfelem után néztem.
Vagy tíz percig tartó viaskodást követően beszereztem egy-két felületi sebet, és sikerrel végeztem három lovaggal, de még mindig csomóan álltak velem szemben.
- Legalább tényleg jó irányba indultam. – vontam le a pozitív következtetést. – Sajnálom fiúk, de nincs időm tovább játszadozni veletek. – mondtam, majd még mielőtt észhez kaptak volna, az elmém segítségével közéjük vezényletem két halottat.
A terv tökéletesen sikeredett, mivel azonnal két újabb hullát produkált a támadás.
- Basszus, ezek olyanok, mint a csótányok, sosem fogynak el. – zsémbelődtem magamban.
Ekkor újabb segítséget kaptam, mégpedig a másik nekromanta mágustól. Ő is a segítségemre küldött három élőhalottat, így kissé meggyorsítva a fickók legyőzését.
Valóban nem volt időm rájuk, mivel féltem, hogy valami titkos alagút, vagy hátsó kijárat, vagy efféle található az erődítményben, és ott meg tudnának szökni az ereklyével, amit határozott célként meg kellett szereznem.
- Mégis hogyan győzzem le őket minél gyorsabban? Ahogy elnézem, nem fognak csak úgy átengedni. – gondoltam kissé tanácstalanul.
Ekkor egy kürt hangját hallottam, amely végigzengett az egész létesítmény területén.
- Ez nem jelenthet jót. – gondoltam.
Nem sokkal a jelzés után újabb katonák jelentek meg, de ezek más páncélban voltak.
Fejükön furcsa, szarvval ékesített sisak díszelgett, páncéljuk is jóval vastagabbnak tűnt, mit az eddigieké. Közel úgy néztek ki, mint a bábjaim, de ezek valószínűleg még éltek. Ami azonban a legmeglepőbb volt, hogy nem volt náluk semmilyen fegyver, mit a társaiknál.
- Mégis kik lehetnek ezek? – tűnődtem. – Ők lennének a nehéz fiúk? – találgattam.
Nem sokat kellett várnom a válaszra. Minden lovag egyszerűen faképnél hagyott minket, és futottak, hogy utat engedjenek az újonnan érkezett harcosoknak. Úgy helyezkedtek el, hogy társaik háta mögött legyenek, és ezáltal zavartalanul tudjanak azok harcolni.
- Szóval tényleg tőlük várnak valamit. – jegyeztem meg magamban.
Eközben az embereim sem voltak tétlenek, és körém gyűltek. Hiába vagyunk gonoszok, és rossz jellemek, de a hierarchia attól még megvan, így hát máris a parancsaimra vártak.
Egyenlőre nem tudtam eldönteni, hogy mitévő legyek.
Rövidesen segítséget kaptam a döntés meghozatalához, mivel az imént megérkezett „nehéz tüzérség” is akcióba kezdett, amit nem hagyhattam szó nélkül. Több mágiát is bevetettek ellenünk, többek között Fire Ball, Ice Make: Lance, és még néhány egyéb mágia, valamint többen különféle fegyvereket idéztek, akárcsak a fegyver mágusok.
- Basszus, nem úgy volt, hogy ezek nem tudnak varázsolni? – mérgelődtem magamban, de máris visszatértem a harc vezényléséhez, és kiadtam az utasításokat: - Pajzsot! – üvöltöttem, és máris két Dark Barrier és egy Guard Shadow emelkedett, mely megvédte az összes emberemet és engem is az összes támadástól. – Roham! – üvöltöttem, miután a támadásokat kivédtük, és máris mindenki mozgósította a teljes harci mágiáját, és kezdetét vette a még ádázabb csata.
Nem sokat tudtam az embereimmel törődni, mivel nekem is meg volt a magam baja. Elsőnek egy fegyver mágust kaptam. Vele egyszerűen a Dead Spike-kal végeztem, mégpedig átszúrva a vesétől a lapocka környékéig. Nem is bíbelődtem a kihúzással, inkább hagytam, hogy a dárdámmal együtt dőljön ki, és máris egy újat teremtettem a helyébe. Ekkor balról egy újabb Fire Ball varázslat érkezett, ami elől jobb híján csak elugrottam. Ezután hátráltak kissé, és be is jött a tervem: Két ellenfelem azonnal jött utánam, egyikük egy jégmágus volt, egy jégből készült karddal a kezében, másikukat pedig nem tudtam azonosítani, mivel nem használta még a mágiáját, de nem volt túl nehéz. Pontosan a terveim szerinte ment, mivel máris az imént megölt társuk mellett álltak.
- Bone Bomb! – robbantottam fel a tetemet, és máris utána küldtem az ismeretlen mágust, a jégmágusnak pedig komoly sérüléseket okoztam, így harcképtelenné vált. – Eléggé kezdők még, én nem sok harci tapasztalatuk van. Nem tudják kihasználni a helyzeteket, és nem dolgoznak össze. Valószínűleg még sosem kellett harcolniuk élesben. – vontam le a következtetést.
Volt egy rövid szusszanásnyi időm, így körbepillantottam, és elégedetten nyugtáztam, hogy majdnem az összes emberem állja a sarat, és ritkítja az ellenséget. Egyetlen emberem volt szorult helyzetben, akit nyolc ellenfél szorongatott, ő volt a méregkeverőnk. A segítségére akartam sietni, de nem jött össze ismét ellenfeleket kaptam, akik megint lekötöttek. Összesen nagyjából harminc lovag érkezett az imént, akik közül én kettővel már végeztem, plusz a sérült, és az embereim sem tétlenkedtek, de még mindig nagy volt a túlerő, ráadásul a többi lovag is, akik még mindig rengetegen voltak, megint harcba szálltak mágikus erővel rendelkező társaik oldalán, így nem lehetett lazsálni.
Az új ellenfeleim három normál és egy ismeretlen mágiával rendelkező fazon voltak. Kezemben volt még a dárdám, és sikerült a csatatérről hamar összekapnom tíz halottat, így máris teljes „seregemmel” ronthattam neki az ellenfeleimnek. A három normál lovagot ráhagytam a bábjaimra, én pedig a fekete páncélos vettem kezelésbe.
Gyors szökkenésekkel a közelébe mentem, majd a lándzsámmal felé szúrtam, mikor az átváltotta a páncélját.
- Szóval fegyver mágus vagy. – vontam le a következtetést.
Olyan páncélzatra váltott, amiről egyszerűen lepattant a fegyverem, mivel nem volt eléggé kemény, hogy áthatoljon rajta.
- Ez így nem lesz jó. Valami mással kell előrukkolnom. – gondoltam, miközben néhány lépésnyit távolodtam.
Ellenfelem egy hatalmas csatabárdot is idézett magának, így még nagyobb fenyegetést jelentett számomra.
- Hogy rohadnál meg! Én meg még az ereklyéért akartam menni. – mérgelődtem magamban.
Egy óriási csapás érkezett a lovagtól, de ez volt a veszte. Szegény idióta akkorát csapott, hogy egyenesen belefúródott a fegyvere a földbe, és nem is tudta kihúzni.
- Látod, ez van, ha nem gondolkozol. – nevettem ki magamban a félnótást, és a hátamról előkaptam a kardomat. – Szép álmokat! – mondtam, majd egyetlen suhintással lefejeztem.
Nem volt túl nehéz dolgom, mivel a kardom már jóval erősebb volt, mint a dárdám, ráadásul a nyaknál meglehetősen gyengének bizonyult a páncél struktúrája is.
- Ez is kész. – nyugtáztam elégedetten.
Közben a másik három fickó is holtan terült el, akiket a bábjaimra bíztam, szóval az a gond is megoldódott. Ismét egy rövid szusszanásnyi időm maradt, és elkönyvelhettem, hogy szegény méregkeverőnket közben utolérte a végzete, bár két ellenfelével még végzett.
- A francba, egyet máris buktam. – gondoltam dühösen.
Nem nagyon hatott meg a társam halála, mivel nem is ismertem, ráadásul ő volt a leggyengébb láncszemünk, szóval nem volt nagy veszteség.
- Gyülekező! – üvöltöttem teli torokból a parancsot, és máris gyűltek körém az embereim.
Az egyik fegyver mágusunk is komolyabb sebet kapott, így már őt is csak fele embernek számolhattam. Tehát a mérleg a következő volt: Velem együtt kilenc és fél a tizennyolc mágus és a nagyjából százötven sima lovag ellen.
- Hát nem valami fényes a helyzet. - gondoltam.
Már a varázserőnk is fogytán volt, így hát nem tudtam, hogy mit tehetünk még, őszintén szólva, már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán megnyerhetjük ezt az összecsapást, vagy, hogy túléljük-e.
Együtt, összetömörülve erősebbek voltunk ugyan, de ezzel kitettem magunkat annak a veszélynek, hogy be tudnak minket keríteni. Ezt természetesen ellenfeleink is észlelték, és nem is haboztak kihasználni. Körbevettek minket, és nem volt kiút. Most már vagy győzünk, vagy meghalunk, több lehetőség nem maradt, mivel egy Grimmoire Heart-ös soha sem adja meg magát, az nem a mi stílusunk, vagy legalábbis én így gondoltam.
- És most mi lesz? – tanakodtam, mivel az ellenfeleink nem támadtak ránk. – Vajon kiadjam a támadási parancsot? – tépelődtem tovább, de nem tudtam döntésre jutni, mivel egyetlen egy rossz döntés is mindannyiunk halálához vezetett volna. – De vajon mire várnak? – értetlenkedtem ellenfeleink passzivitásán.
Nem kellett túl sokáig várnom arra, hogy némi magyarázatot kapjak, mivel egy irányba megnyílt az ellenség sora, és hat, ismét más páncélt viselő alak jött felénk. Rajtuk ugyan olyan vértezet és sisak volt, mint a mágus társaiknál, azzal a különbséggel, hogy az egész piros, vagy inkább bíbor színben tündöklött.
- Már megint valami új hadosztály? Sosem akarnak már elfogyni? – zsörtölődtem.
Felfedeztem, hogy a hat harcos között van még egy személy, egy jóval alacsonyabb, idős ember, de megjelenésével ellentétben vényes, aranyozott páncélt viselt. Minden lovag mélyen fejet hajtott a megjelent katonák előtt.
- Ki a fene lehet ez? – töprengem a megjelent arany páncélos fazon személyéről.
A válaszra ezúttal sem kellett sokat várnom, mivel rövidesen be is mutatkozott a jövevény.

/Itt a december, jön a karácsony az új év, no, meg a fillerszezon. Na jó, nem szezon, csak egy kis szünet következik a lovagokkal való harcomban, de csak erre az egy epizódra korlátozva. Előre terjesztem, hogy az étteremben elhangzott párbeszédnek még lesz fontos szerepe a jövőben, szóval egy kicsit spoiler is Remélem jól sikerült./

Szülinapi meglepi

Ez a nap is pont ugyan olyan volt, mit az összes többi. Reggel felkeltem, és tettem a dolgom, azaz, én így terveztem. A felkelésig még meg is valósult a dolog. Ezután felöltöztem, majd az ajtóhoz léptem azzal a tervvel, hogy kimegyek és eszek valamit, de ahogy kinyitottam az ajtót, máris az utamat állta valaki:
- BOLDOG SZÜLINAPOT! – kiáltotta.
Nos, ez volt az egyik momentum az életemben, amikor azt hittem, hogy szívrohamot kapok. Miután kissé magamhoz tértem a meglepetés és az ijedtség keverékéből, tisztába kerültem a kiabáló személy kilétével is, aki nem volt más, mint Ann.
- Te jó ég, mégis mi a fenét művelsz? – kérdeztem.
- Ezt hogy érted? – kérdezte meglepetten.
Jogos volt a kérdés, mivel egy szülinapi köszöntésnél hülyén hangzik, hogy mit csinál az illető, de azért elmagyaráztam neki, hogy mit is akartam kérdezni:
- Úgy értem, hogy… Először is honnan tudod, hogy ma van a szülinapom? – kérdeztem, majd én is elgondolkoztam, mivel voltaképpen ezzel a ténnyel én sem igazán voltam tisztában, már jó ideje, talán már a szüleim halála óta nem tartottam számon efféle eseményeket. – És ezen kívül, mi ez a lerohanás, a frászt hoztad rám. – korholtam is kissé.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. – mondta őszinte sajnálattal, és egy hatalmas mosollyal, amely el is fejeltette velem a „dühömet”. – Az pedig, hogy honnan tudom, nos, az legyen csak az én titkom. – mondta, majd kacsintott hozzá.
- Egek, még ilyet! – gondoltam.
- Valamint, - folytatta – én akartam lenni az első, aki boldog szülinapot kíván neked. – mondta.
- Nos, ez sikerült, de ha mondjuk délután tetted volna mindezt, akkor sem maradtál volna le, erről biztosíthatlak. – mondtam cinikusan.
- Jaj, menj már, akkor mi lenne az egész napos programmal? – kérdezte.
- Milyen egész napos programmal? – kérdeztem vissza tágra nyílt szemekkel.
- Hát a szülinapi programom?
- Őőő… Mivel? – kérdeztem ismételten, és még mindig meglehetősen tudatlanul.
- Ma az egész napot ki kell használnod, ki kell élvezned az utolsó percig! És én segítek majd ebben. – válaszolta mosolyogva.
- Te jó ég, már megint ezek a mosolyok. Mégis hogy tudnék ellent mondani neki? – gondoltam bosszúsan, mivel ez a lány és a mosolya voltak az egyetlen gyengéim, legalábbis magam szerintem.
Azért tettem egy kísérletet, hogy a szerintem teljesen értelmetlen időpazarlás alól kihúzzam magam:
- Ez teljesen szükségtelen. Sosem szoktam megünnepelni a születésnapom. – próbáltam érvelni.
- Ez már nem kérdés. – mondta szigorú és komoly arccal.
- He?! – mondtam, voltaképpen inkább csak reakció képen, és furcsán néztem, mivel ilyennek még sosem láttam őt.
- Na gyerünk, indulás! Na, mit szeretnél elsőnek csinálni? Menjünk vásárolni? Vagy talán inkább valami sportosabbat szeretnél? Sziklamászás? Vagy esetleg egy kis csónakázás? Ja és egyél most valamit, de rendesen, mert estére van asztalfoglalásunk, és addig valószínűleg nem fogunk ráérni enni. Mi az, miért vágsz ilyen képet? – kérdezte, mikor szembesült az arckifejezésemmel.
Olyan fejet vághattam, mint egy hal, akit partra vetnek. A szám tátva maradt, a szemeim hatalmasra nyíltak, és kissé ki is guvadtak.
- Ezt most vajon komolyan gondolja? Nem, ez csak valami vicc lehet. – gondolkoztam. – Na jó, ez jó poén volt, majdnem beugrottam. – mondtam mosolyogva. – De most már hagyjuk ezt a komédiát!
- Miféle komédiát? – kérdezte most Ann meglepetten. – Én teljesen komolyan beszélek.
Ehhez hasonló beszélgetés zajlott le még háromszor egymás után, mire bele kellett törődnöm, hogy ez az egész dolog valóban nem tréfa, és a lány teljesen komolyan gondolja az egészet.
- Szóval, mivel kezdjünk? – kérdezte tisztára feltüzelve.
- Hát… Ő… - akadozott a szavam, mivel még mindig le voltam fagyva a meglepetéstől. – Azt hiszem, hogy... menjünk csónakázni. – válaszoltam tétován.
Úgy gondoltam, hogy ez lehet számomra a legkevésbé fárasztó és kellemetlen. Reggelizni még kaptam egy rövidke időt, majd máris indultunk Ann motorján, hogy „csónakázzunk” egyet.
A dolog nem éppen úgy nézett ki, mint ahogyan én azt elsőre elképzeltem. Én úgy értettem a dolgot, hogy kievezünk egy békés kis tavacskára, ahol nyugalom van, és hasonlók, de ehelyett egy kisebb nagyobb vízesésekkel és zúgókkal teletűzdelt folyó partján találtam magam.
- Tudod – kezdtem bele a magyarázkodásba. – én nem igazán így gondoltam a dolgot.
- Sebaj, pattanj be, hidd el, élvezni fogod! – biztatott.
Nem volt mit tenni. Még magamnak sem igazán ismertem be, de örültem neki, hogy volt valaki, aki törődik velem, és aki örömet akar nekem szerezni, még ha az számomra nem is akkora öröm. A szándékot értékeltem így hát nem akartam elrontani a kedvét.
Beszálltam a csónakba, és elindultunk lefelé a vízen. Hogy is tudnám leírni a dolgot… Körülbelül olyan volt, mint amikor valakit betesznek egy centrifugába, rázárják az ajtót és elindítják. Teljesen ilyen élményem volt. Egyetlen szembe szökő különbség volt a centrifuga és e között, az, hogy ettől csak vizesebb lesz az ember nem pedig szárazabb. Körülbelül egy órás volt az út, amíg elértünk az Ann szerinti célállomásunkat.
- Nos, ugye hogy élvezted? – kérdezte igencsak derűs arccal a lány.
- Hát… Bbb…Bbb… Egy pillanat… Blööhhh. – jött ki belőlem a reggelim még meg nem emésztett maradványa.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva túravezetőm.
- Persze, csak egy kicsit… rázós volt az út. – mondtam elhallgatva azt, hogy ezt az egészet mekkora baromságnak tartom.
- Akkor jó. És mi legyen a következő? – faggatott mosolyogva?
- Mik is a választási lehetőségek? – kérdeztem vissza, hogy megtudjam, hogy mi vár még rám.
- Elmehetünk vásárolni, vagy mehetünk vidámparkba, vagy sziklát mászni, bár ahogy elnézlek a sportokból eleged volt mára. – mondta viccesen.
Teljesen igaza volt, tényleg torkig voltam a sportokkal.
- Menjünk, nézzünk szét a városban, hátha találunk valamit. – mondtam itt a vásárlás opcióra értve. – Még mindig ott a legnyugisabb. – gondoltam.
Azonnal fel kellett szállnom a motorra, és már robogtunk is a legközelebb város, mégpedig Magnolia felé. A tempó kegyetlen volt, jómagam majdnem lerepültem a járgányról.
- Nem lassítanál kicsit? – kérdeztem kissé rémülten.
- Ejnye, már megint nem bírod a sebességet? – kérdezte élcelődve partnerem.
- Ha ez alatt azt érted, hogy hamarosan én lehetek a fej nélküli lovas, akkor igazad van, nem szeretem a sebességet. – válaszoltam vissza neki.
Szerencsémre rövidesen megérkeztünk.
A város nem volt valami nyüzsgő, ami fel is tűnt.
- Különös, jóval nagyobb szokott itt lenni a tömeg. – gondoltam.
Nem igazán volt időm elmélkedni, mert Ann, mint mindig, most is pörgött.
- Nos, mit szeretnél elsőnek venni? Ruhát, mágikus tárgya, esetleg valami mást? – érdeklődött szinte hadarva.
Már éppen gondolkodtam a válaszon, mikor hirtelen kiáltást hallottam a hátam mögül:
- Ő az a fickó! Ő rabolt ki a múltkor! – üvöltötte valaki.
Megfordultam, és meglepődve vettem tudomásul, hogy az illető egyenesen rám mutogat, és hogy több tucat katona lohol az irányomba.
- Egek, már hónapok óta nem is jártam itt és még mindig emlékeznek rám! – siránkoztam.
- Hát, akkor ennyit a bevásárlásról. – mondta kissé szomorúan, de mégis élvezve a dolgot Ann. – Gyere, pattanj fel!
Nem volt mit tenni, beletörődtem az újabb eszeveszett száguldásba, és magunk mögött hagytuk Magnoliát. Egy mondhatni biztonságos távban megálltunk, és kifújtuk magunkat.
- Sajnálom, nem így képzeltem el a dolgot. – mondta szomorúan és csalódottan Ann.
- Ugyan, oda se neki, a szándék a fontos. – próbáltam jobb kedvre vidítani a lányt, és voltaképpen egyet is értettem a kijelentésemmel.
- De a vacsi még megoldható. Már ha van még ezek után kedved hozzá. – mondta.
- Persze, farkas éhes vagyok! - válaszoltam.
Igaz, még csak késő délután volt, de az utat is bele kellett kalkulálni a tervezésbe, így hát immáron normál tempóval utaztunk következő állomásunk felé.
Egy kisvárosban kötöttünk ki. Nem gondoltam volna még azt sem, hogy itt egyáltalán van étterem, nem hogy azt, ami elém tárult. Egy hatalmas nagy épület, kőből építve az egész. Oldalai tele különbnél különb faragásokkal. Az ajtó egy hatalmas, szintén faragott fa ajtó volt. Belépve a hely belső tere is lenyűgöző volt. Szobrok, festmények, szökőkút és ezekhez hasonló műremekek díszítették a belső teret.
Az egész teljesen üres volt, sehol egy vendég, mindössze egyetlen pincér és egy pultos tartózkodott az egész épületben.
- A mindenit, ez nem semmi. – mondtam elismerően.
- Tetszik? – kérdezte felcsillanó szemekkel Ann.
- Igen. – válaszoltam neki.
- Ennek igazán örülök. – mosolyodott el.
Leültünk egy asztalhoz, és nekiálltunk lapozgatni az étlapot.
- Egy valamit nem értek. – mondtam. – Hogy lehet, hogy nincs itt egy lélek sem rajtunk kívül? Pedig eléggé jól menő helynek látszik. – fejtettem ki kérdésemet.
- A válasz egyszerű. – nevetett a lány. – Úgy, hogy lefoglaltam az egészet.
- Az egészet? – kérdeztem vissza óriási meglepetéssel. – De hiszen az egy vagyon lehetett. Nem kelle…
- Ugyan, – csitított – nem én fizettem. – ismerte be.
- Akkor ki? – érdeklődtem tovább még nagyobb meglepettséggel.
- Az apám. – válaszolta.
Ismételten csodálkozó tekintetet vetettem rá, amitől úgy gondoltam, hogy mondania kell még valamit, így hát folytatta:
- Tudod, az apám eléggé befolyásos, szóval neki nem jelentenek gondot az ilyesmik. Mellesleg, úgy tudom, hogy ismeritek is egymást. – tette hozzá.
- Én és az apád? – kérdeztem.
- Igen, már jó párszor adott neked megbízást. Arra is ő kért fel, hogy engem kiszabadíts. – világosított fel a dologról.
- Na, álljunk csak meg egy páleszeresztésnyi tájmeszra! Nem mondod komolyan, hogy a te apád… - tátottam el a számat.
- De igen, ő az. – mondta kissé szégyenlősen.
Mire túltettem magam a megdöbbenésen, meg is érkezett a megrendelt kaja is. Neki is láttam, és mivel reggeli óta nem ettem, és annak is egy része a folyóban végezte, így hát nagyon jó étvággyal faltam a fogásokat. Hat féle ételből ettem meg teljes adagokat, mire úgy éreztem magam, hogy még egy falat és kidurranok.
- Ez nagyon finom volt. – ismertem el a dolgot.
- Örülök, hogy ízlett. – mondta mosolyogva a velem szemben ülő lány.
Az étterem után visszatértünk a céhbe.
- Nos, őszintén válaszolj, élvezted a mai napot? – kérdezte kíváncsian és kissé félve a válaszomtól.
- Igen, nagyon élveztem. – mondtam, és rám nagyon nem jellemzően egy mosoly jelent meg az arcomon.
Ann odáig volt a boldogságtól. Nem igazán értettem, hogy miért is ennyire kedves velem, miközben láttam, hogy másokkal milyen módon viselkedik, de valahol örültem is neki, hogy van valaki, akire számíthatok.

/És eljött a várva várt utolsó rész is. Lehull a lepel mindenről! Bevallom, magam sem érzem tökéletesnek, de megteszi. Hiába ültem fölötte, nem tudtam se hozzá tenni, elvenni meg nem is akartam, szóval így sikeredett. A következő kalandommal pedig már új történetszál kezdődik, azaz belépünk a második évadba juhééé! (Hopszi, új openinget kell csinálnom :'D... Bár... Eddig sem volt XD)/

- Ki vagy, ki fenyegeted rendünk létét? – morajlott az öreg hangja.
Öregnek ugyan az volt, de a hangja olyan erőt sugárzott, ami azt súgta, hogy a kora miatt nem szabad őt leírni.
- Jól van, bemutatkozom. – kezdtem bele. - A nevem Rohandar Blacksteel. A Grimmoire Heart céh küldötte vagyok. – mondtam, majd megmutattam a céhtetoválást, hogy rögtön nyomatékosítsam is a szavaimat. - Azért jöttem, hogy befejezzem azt, ami már évekkel ezelőtt megkezdődött, azaz a ti felszámolásotokat. – mondtam ki nyíltan és határozottan a célomat is. – A halottaknak már úgyis mindegy, hogy ki is vagyok. – gondoltam gonoszan, mivel úgy terveztem, hogy már nem sokáig marad egyikük sem az élők sorában.
- Sejtettem, hogy egyszer még ránk fogtok találni ti veszett ebek. – mondta a férfi szomorúan.
- Milyen nyelven beszél ez? – gondoltam lenézően. – Tényleg egy vén szivar. – mosolyodtam el.
- Én vagyok Ginoko Hakisiro, a Nemesis Knights nagymestere, és nem hagyom, hogy további életeket vegyetek el a rendem tagjai közül! Itt és most megállítalak titeket, bármibe is kerüljön! – üvöltötte, és szabadjára engedte a mágikus erejét, ami nem kis meglepődést váltott ki belőlem.
- A fenébe is, mégis ki ez a fickó? Legalább háromszor annyi varázsereje van, mint nekem. – rettentem meg kissé, de igyekeztem ezt nem kimutatni. – Még hogy nem képesek mágiára… Ha ezen túl leszek, valakit még nagyon megütök ezért az idióta infóért! - fortyogtam magamban, és erősen törtem a fejem, hogy mit is kezdjek most.
Ekkor megpillantottam meg az esetleges győzelmem zálogát.
- Tehát innen fúj a szél? – gondoltam elégedetten.
Az öregember nyakában egy lánc lógott, melyen egy koponyát formázó arany medalion lógott. A varázserő, amit éreztem, az nem a vénségé volt, hanem a medálból származott.
- Szóval ez lenne az ereklye, amit meg kell szereznem. – gondoltam vidáman, hogy megtaláltam a lehetséges megoldást. – Tehát csak annyit kell tennem, hogy megszerzem. – csillant fel a szemem. - Figyelem mindenki, fedezzetek! – üvöltöttem az embereimnek, és az általam irányított hullákkal egyetemben megrohantam a fickót, aki előttem állt.
Az arany páncélos lovag arcán meglepődés látszott. Talán nem erre számított, vagy pont azért lepődött meg, mert nem gondolta, hogy ilyen simán mennek a tervei? Nos, erre nem tudhattam a választ, mivel nem voltam gondolatolvasó, de egy dologban biztos voltam: Ezzel a rohammal meg kell szereznem a nyakláncot, különben nagy bajba fogok kerülni.
A bíbor páncélos harcosok élő pajzsként sorakoztak fel a mesterük előtt, méghozzá egy szempillantás alatt, és készek voltak harcba bocsátkozni velem.
- Ez így nagyon nem lesz jó. – gondoltam. – Ha már a szürke vértes fickók is képesek voltak a mágia használatára, akkor minden bizonnyal ezek is. – latolgattam az erőviszonyokat, de ekkor máris megoldást találtam erre a problémára.
- Amaterasu! – hallottam a hátam mögött a hangot, majd egy lövedék süvített el mellettem, mely a vörös páncélos ellenfeleimet egy robbanás kíséretében át is léphettek az örök vadászmezőkre.
Jómagam folytattam tovább a rohamot, és a füstöt kihasználva, amely a robbanásból keletkezett, máris eltűntem a fürkésző tekintetek elől, majd néhány mágikus trükk, és a vezér holtan esett össze, a mágikus amulett pedig a birtokomba került.
Mi is történt pontosan? A füstben megbújva lemondtam a roham kezdetén az irányításom alatt álló hullák további vezényléséről, ellenben átvettem az uralmat az imént megült hat harcos testén, akik közvetlen közel voltak a vénemberhez. Miután ez megvolt, egy szemvillanás alatt felálltam velük a földről, ahol elterülve feküdtek, és hat irányból sújtottam le. A vénség jól állta a sarat, mivel két hullát a másodperc tört része alatt levágott, de a többi négy támadását már nem tudta kivédeni, se kitérni azok elől. Egy csapást kapott a jobb vállára, amely nem is okozott sebzést, mivel a vértről egyszerűen lepattant, ellenben a másik három szúrása célt ért.
Az első kard nagyjából tíz centi mélyen fúródott a testébe, és enyhén károsította a jobb tüdőt. A második penge már jóval mélyebbre hatolt, legalább harminc centis sebet okozva. Ez a lépet és az egyik vesét roncsolta szét. A harmadik és egyben utolsó döfés volt azonban a legsúlyosabb, és egyben a halálos sebet okozó is. A kard majdnem a markolatig mélyedt a szerencsétlen fazonba, és átszúrta a bal tüdőt, és ami még fontosabb, a szívet is. Ez a sikeres támadás annak volt köszönhető, hogy a vértnek sikerült eltalálnom egy olyan pontját, ahol az egy illesztéssel össze volt kapcsolva, így azon a részen gyengébb volt, mint a többi helyen.
Vér buggyant ki a vén szivar száján, és némi hörgés közepette kilehelte a lelkét. A lovagok nagy része döbbenten, földbe gyökerezett lábakkal bámult, nem akarta elhinni, hogy ami történt, az valóság.
- Erről ennyit. – gondoltam diadalmasan, és a testről gyorsan lekaptam az ereklyét, méghozzá az egyik hullám közreműködésével.
Amelyiknél a tárgy volt, azzal visszavonulót fújtam, és magam is visszarohantam az embereimhez, hogy a további harcban ismét csapatként tudjunk harcolni, a többi testet pedig a tömegbe küldve felrobbantottam. Ahogy visszaértem a társaimhoz, máris egy gyors dicséretet osztottam ki a rúnamágusnak, aki az imént besegített nekem:
- Szép munka volt. – mondtam, az iménti Amaterasura célozva.
Emberem egy fejbólintással nyugtázta a szavaimat.
- Akkor most lássuk, hogy miként is működik ez a kis csecse-becse. – gondoltam, és a nyakamba akasztottam az imént megszerzett medaliont.
Azonnal éreztem, hogy elönt a mágikus erő. Én sokkal több erőt nyertem az ereklyéből, mint az iménti ellenfelem.
- Valószínűleg azért lehet, mert én képzettebb és erősebb mágus vagyok. – vontam le egy gyors következtetést, de máris rákoncentráltam az előttem álló feladatra, név szerint a maradék lovagok kiirtására. – Jól jött ez a cucc. – gondoltam derűsen, mivel én is és a társaim is már igencsak a végéhez értünk a saját varázserőinknek. – Kíváncsi vagyok, hogy így, ekkora többlet mágikus erővel mennyi hullát tudok mozgatni. – tanakodtam, majd bevetettem az Animate Dead mágiámat.
Az eredmény még számomra is meglepő volt, hiszen könnyedén képes voltam nem kevesebb, mint harminc test mozgatására is.
- Remélem hamarosan ez már a medál nélkül is menni fog. – nevettem magamban, majd egy szemvillanás alatt a teljes hadsereget pozícióba helyeztem, majd felrobbantottam. – Itt a vége barátocskáim! – mondtam, majd elégedetten és gonoszul felnevettem. – Nem való az ilyen kontárok kezébe egy ilyen eszköz, csak elpocsékolják. Meg is értem, hogy miért irtották ki ezeket a férgeket annak idején. – gondoltam lenézően és gúnyosan.
Még tovább robbantgattam, egyrészt a kevés túlélő kiiktatása véget, másrészt pedig puszta szórakozásból. Egyszerűen élveztem, hogy ekkora erőhöz jutottam hirtelen, és hogy ennyi mindenre van elég varázserőm. Innentől kezdve az egész már nem egy harc színtere volt, sokkal inkább egy mészárlásé. Minden összevagdalt, vérben ázó testek hevertek, a felrobbantott hullák darabjai pedig a házakra és a kövezetre kenődve folytak szét mindenütt.
- Kár, hogy át kell adnom a mesternek ezt az izét. Pedig jó hasznát tudnám venni magam is. – gondoltam szomorúan a vérben és holtestekben úszó terepet végigszemlélve. – Hát fiúk, azt hiszem itt már nincs semmi dolgunk. A fából készült házakat még gyújtsátok fel gyorsan, aztán menjünk vissza a céhbe. – utasítottam őket.
Mindannyian, beleértve jómagamat is keresésbe kezdtünk, és rövidesen rá is leltünk néhány fáklyára. Attól kezdve az egész már ment, mint a karikacsapás. A vár maga ugyan kőből épült, de a benne levő épületek, lakóházak, istállók és egyéb helyek sok fát is tartalmaztak, így nem volt túl nehéz felgyújtani őket. Maradék embereimmel egyszerűen kisétáltam az égő erődből, és ráhagytam a tűzre a nyomok eltüntetését.
Visszaérve a léghajóra, máris Hades mesterhez indultam, és azonnal jelentést tettem neki a történtekről:
- A kívülállókat a parancs szerint kivégeztem. A lovagok várát felégettem, és mindegyikkel végeztem. Itt van az ereklye is. – vettem le a nyakamból az ékszert, és letettem a mester elé az asztalra. - Kénytelen voltam használni az erejét is, de csak egy rövid ideig. Eléggé hasznos kis eszköz – foglaltam össze néhány mondatban a történteket.
- Most lenyűgöztél. Bár adtam melléd kíséretet, de nem hittem volna, hogy ilyen eredményesen végre tudod hajtani a feladatot. – mondta elismerően.
- A halálba akartál volna küldeni te rohadék! – mondtam, azaz, legszívesebben azt mondtam volna, de ehelyett így válaszoltam: – Nos, igen, ami a kíséretet illeti, egyikük odaveszett. A túlerővel szembeni küzdelemben nem volt esélye. – mondtam.
- Pontosan erről beszélek. Abban nem voltak kétségeim, hogy te túléled, de nem hittem volna, hogy mindösszesen egy mágust vesztesz. – mondta nevetve.
- Ezen kívül, még az is hozzá tartozik a történethez, hogy már nem csak karddal és pajzzsal hadakozó idióták gyülekezete – írtam le kedvesen a lovagokat – alkotta az ellenség erőit, hanem sok mágust is felsorakoztattak. Bár nem voltak valami erősek, se képzettek, de sokféle mágiát használtak. – meséltem el a tényeket.
- Ki gondolná, hogy az ilyen hagyományőrző népség is fejlődik. – nevetett ismét. – Nagy szolgálatot tettél azzal, hogy eltakarítottad ezeket a férgeket az útból, és külön dicséret azért, hogy képes voltál megszerezni azt a mágikus amulettet is. De most már azt hiszem eleget hallottam, menj és pihend ki magad! Úgy hiszem kimerültél a hosszú küldetésben. – zárta le a beszélgetést.
Mit ne mondja, igaza volt, már alig álltam a lábamon, mivel jóformán két napja nem aludtam semmit, mivel minél előbb a céh léghajóján akartam tudni a nyakláncot, így csak néha álltunk meg egy-egy órácskára. Az embereim zúgolódtak is ezért a hátam mögött, mikor azt hitték, hogy nem hallom őket, de nem nagyon érdekelt a dolog.
- Rendben van. – válaszoltam, majd elhagytam a szobát. – De jó is lesz végre egy jót aludni. Már az idejét se tudom, hogy mikor volt alkalmam ágyban és nyugodtan aludni. – gondoltam vidáman, és a szobám felé vettem az irányt.

Spoiler:

Magnolia. A város, amely a Fairy Tali céh székhelye. Korán reggel érkeztem meg a vonattal. A város, mit más látogatásaim alkalmával is, nyüzsgött, mindenfelé emberek hemzsegtek. Ann levele miatt érkeztem, ma volt az a bizonyos harmadik nap, ami a levélben állt.
- Még van jó pár órám. – gondoltam, és egy kisebb ivó felé vettem az irányt.
Odabent csak egy-két alak ült, hiszen ki az az elvetemült, aki a kocsmában kezdi a napot?
- Jó reggelt! – köszöntöttem a pultost. – Egy korsó sört, meg valami reggelit kérnék. – adtam le a rendelést.
Egy adag sült húst kaptam kenyérrel, valamint a megrendelt sör is megérkezett. Szépen komótosan elfogyasztottam, és elégedetten terpeszkedtem el a bárszéken. Egy rövid pihenő után fizettem, majd tovább indultam.
- Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi az a fontos dolog, amiről Ann írt. – morfondíroztam.
Nagyjából tíz óra felé járhatott az idő, így még mindig közel két órám volt a megadott időpontig.
- Vajon mit csináljak én még addig? – töprengtem.
Jobb ötlet híján lementem a helyi feketepiacra, és körbenéztem, hogy hátha találok valami apróságot, amit elvihetnék ajándékba a találkára. Sikerült is kiszemelnem egy tetszetős kiskarperecet, ami voltaképpen lakrima talpazatként és méregrejtekként szolgált, és nem utolsó sorban egészen jól mutatott.
- Ezt elviszem. – mondtam az árusnak.
- Hatszáz gyémánt lesz. – válaszolta.
- Mi? Hatszáz egy ilyen kis vacakért? Adok érte négyszázat. – kezdtem bele az alkudozásba. – Hiába, itt már csak így megy. – gondoltam.
- Ötszáz ötvennél nem megyek lejjebb. – makacskodott.
- Legyen négynyolcvan. – folytattam tovább a licitet.
- Ájj, a ménkűbe is, na, jó, ötszázért a magáé, de ennél lejjebb tényleg nem megyek. – mondta morcosan a kofa.
- Rendben van. – egyeztem bele, mivel a hatszáz sem volt már rossz ár, de azért egy kicsit mindig lehet alkudni.
Így hát elvittem a karperecet, és a keresgélés és alkudozás el is vitte legalább másfél órámat, így hát közeledett az idő. Utamat egyenesen a hatalmas ódon katedrális felé vettem, és lassú, nyugodt ütemű sétával valamivel dél előtt oda is értem. Mivel Ann-t még nem láttam sehol, így egy padot kinézve leültem, és élveztem a napsütést, azaz annak a melegét. Gonosznak gonosz vagyok, de a meleget attól még szeretem.
Csak néhány percet ültem ott, mikor a harangok megkondultak, jelezve, hogy a nap elérte a legmagasabb pontját, azaz, hogy itt a dél.
Hirtelen egy kéz nyúlt elő mögülem, és egy szempillantás alatt eltakarta a szememet.
- Na ki az? – kérdezte egy hang nevetve.
- Hát… Lenne egy tippem. – válaszoltam vidáman felismerve Ann kacagását.
- Ez nem ér, ilyen könnyen lelepleztél? – kérdezte kissé csalódottan, miközben megkerülve a padot lehuppant mellém.
- Ez van. – válaszoltam továbbra is jó kedvűen.
Akár hogy is, valamiért mindig jó kedvem volt, amikor a lány közelében voltam. Nem igazán értettem, hogy miért, de jól esett a közelsége.
- Hoztam neked valamit. – mondtam sejtelmesen, és előkotortam a köpenyem alól a karkötőt. – Hunyd be a szemed!
- De ugye nem fogsz megijeszteni? – kérdezte vidáman, miközben a kezeit a szeme elé tette.
Látszott rajta, hogy élvezi a dolgot.
- Most már kinyithatod. – mondtam, mire a kis ajándékot a megfelelő pózba helyeztem.
- Nahát! Köszönöm! – mondta, és azonnal a csuklójára helyezte, majd egy puszival hálálta meg a szóbeli köszöneten kívül.
- De beszélj arról, hogy mi volt az a fontos dolog, amiért ide kellett jönnöm? – próbáltam terelni a témát, mivel éreztem, hogy eléggé elvörösödtem.
- Igaz is. – vette a célzást, és áttért a dologra.
- Húhh… Nem sértődött meg. – lélegeztem fel, mivel továbbra is kedélyesen beszélt.
- Már beszéltem neked az apámról ugye?
- Igen, valamit már említettél róla. – mondtam.
- Nos, nyomon követte az eddigi fejlődésedet, és szeretne egy kicsit jobban megismerni, hiszen, ha jól tudom némileg már ismeritek egymást. – mondta.
- Engem? – értetlenkedtem, és csak úgy kicsúszott a számon a teljesen értelmetlen kérdés.
- Miért, ki mást? – nevette el magát Ann.
- Hát… Nem is tudom mit mondjak. – álltam meglepetten a dolgok előtt. – Vajon mit akarhat tőlem? – járattam az agyam.
- Ha benne vagy, akkor most azonnal elviszlek hozzá. – folytatta.
- De mit értsek az alatt, hogy megismerni? – tudakoltam.
- Na jó, teljesen nyílt leszek veled. Másnak nem mondanám el, de azt hiszem, neked elmondhatom, hisz úgy is át fogsz menni, ha akarsz. – mosolyodik el, majd folytatja. – Ez az egész egy vizsga lenne. Harcolnod kell, és ha nyersz, akkor esélyt kapsz arra, hogy csatlakozz egy elit osztaghoz, amelyet az apám vezet. Na? Mit szólsz? – kérdezte kíváncsian.
Mit szóltam volna? Csak álltam és pislogtam a meglepetéstől. Nem akartam hinni a fülemnek.
- Tisztázzuk! Az apádnak van egy elit csapata, és engem is ebbe a csapatba akar invitálni? – vázoltam fel jómagam is a saját nézőpontomból a dolgot.
- Dióhéjban. – hangzott a válasz.
- De én a Grimmoire Heart tagja vagyok. Az nem csak úgy megy, hogy…
- Nyugalom! – vágott a szavamba. – Attól még nem kell kilépned a céhből. Látod? – mutatta felém a céhpecsétjét. – Én is tagja vagyok a céhnek, és mégis, tagja vagyok apám szervezetének is.
- Ez nekem kicsit sántít. – vallottam be őszintén, miközben a fejemet vakargattam.
A vakarás volt a vesztem, ugyanis pont olyan szerencsétlenül mozdultam, hogy láthatóvá vált a céhpecsétem. Önmagában ez nem lenne baj, de naná, hogy egy királyi gárdistának kellett meglátnia, akinek persze pont ismernie kellett és pont üldözőbe kellett vennie minket a fél hadseregnek.
- Hogy miért van mindig ez? – zsörtölődtem, mikor már végre leráztuk az üldözőket a külvárosban.
- Szerintem mókás, olyan mintha bújócskáznánk. – mondta Ann, aki szemmel láthatóan tényleg élvezte a dolgot. – De mond csak, akkor most mi lesz a renddel? – érdeklődött az iménti iránt.
- Egye fene, meglátom, hogy mi is ez, és utána eldöntöm. – mondtam egy nagy levegő után.
- Nagyszerű! – csapta össze a kezeit a lány. – Akkor indulhatunk is.
Az útra vonatkozóan azonban volt egy kikötése: Egy kendőt kellett a szememre kötnöm, amit nem vehettem le addig, amíg meg nem érkeztünk. Természetesen motorral mentünk, így még csak esélyem sem lehetett arra, hogy bármilyen módon megjegyezzem az utat.
Legalább két órán keresztül robogtunk, mígnem végre megálltunk.
- Innentől gyalog kell mennünk. – mondta Ann.
- Akkor végre levehetem ezt a szemkötőt? – kérdeztem megkönnyebbülve, és már nyúltam is, hogy lerántsam magamról, de a lány megakadályozott.
- Nem, még nem veheted le. – mondtam, miközben elkapta a kezemet, nehogy megtegyem.
Mivel hogy jelenleg vak voltam, így hát kénytelen voltam Ann támogatására hagyatkozni, és a lányba kapaszkodva menni. Igen, bevallom eléggé gáz volt, hogy egy erős férfi mágusnak egy lányba kapaszkodva kell botorkálnia az erdőben, de nem volt mit tenni.
Jó fél órás bolyongás után végül megálltunk.
- Mi az, megérkeztünk végre? – kérdeztem, észlelve, hogy a vezetőm nem megy tovább.
- Igen, vagyis majdnem. – bizonytalanodott el. – Gyere! - mondta, majd tovább vezetett.
Még néhány száz lépés, és ismét megálltunk.
- Most már leveheted a kendőt. – mondta, és kacagott.
Arra számítottam, hogy bántani fogja a szememet a fény a több órányi sötétség után, de tévedtem, mivel egy sötét folyosón voltunk, a falakon csak fáklyák világítottak, amiknek a fénye nem volt túl erős.
- Mi ez a hely? – érdeklődtem.
- Ez egy kiképző hely, de amíg nem vagy tag, nem ismerheted az ide vezető utat. – világosított fel. – Most pedig menj, innentől már magadnak kell boldogulnod. – mondta.
- Tehát itt hagysz úgy, hogy még azt sem tudom, hogy hol az az itt mi? – mondtam viccelődve.
- Ugyan, biztos vagyok benne, hogy feltalálod magad. Amúgy egy jó tanács, amíg meg nem öltél tízet, addig mindenki az ellenséged. Majd később találkozunk! – mondta mosolyogva, majd elindult a folyosó egyik irányába, amelyik nekem háttal volt.
- Várj, hogy érted azt, hogy… - kezdtem bele, és közben fordultam, de ekkor vettem észre, hogy Ann eltűnt. – Mi van? Hová lett? – gondoltam. – Nos, nincs mit tenni, jobb lesz, ha felderítem kicsit a helyet. – döntöttem el rövid gondolkozás után, és megindultam a folyosón, ellenkező irányba azaz, mit amerre Ann-t láttam, azaz nem láttam, szóval, amerre eltűnt.
Néhány tíz métert tehettem meg, mikor lépéseket hallottam közeledni, méghozzá szemből.
- Ki lehet az? – gondoltam nyugtalanul, és eszembe jutottak bájos kísérőm szavai azokról a bizonyos tízekről, akikről persze nem tudtam semmit.
Ahogy közelebb értek a léptek, már sikerült kivennem az alakot. Egy magas, nem túl testes férfi jött velem szembe.
- Üdv! Te lennél az újonc? – kérdezte.
Mivel a tanács miatt meglehetősen gyanakvó voltam, és a természetemből adódóan sem igazán szeretek bemutatkozgatni, így hát inkább csak visszakérdeztem:
- Miért, ki kérdi? – hangzott a feleletem.
- Ejnye-ejnye, mire ez a nagy ellenszenv? Gyere velem, elviszlek a nagyúrhoz. – mondta, majd nekem hátat fordítva elindult ugyan abba az irányba, mint ahonnan jött.
Nem szóltam semmit, de harcra készen, teljes figyelemmel megindultam utána. Rosszul gondolkozott ellenfelem, mivel azt hitte, hogy már a bizalmamba férkőzött, és megpróbált lecsapni. Semmi mágiát nem használt, legalábbis látszólag, de hihetetlen sebességgel száguldott felém, és egy karddal próbált meg végezni velem.
- Ez nem fog bejönni haver! – üvöltöttem, és egy szemvillanás alatt megidéztem egy csontdárdát, és a szemből irányuló támadástól kitértem baloldalra.
Ellenfelem a nagy gyorsasága miatt nem tudta korrigálni a rohamot, így hát belefutott a támadásomba. Ahogy oldalra léptem, megvetettem a bal lába, és a nekem immáron jobb oldalam felől érkező ellenfelemet egyszerűen átdöftem a dárdámmal.
- Szánalmas. – gondoltam, de ekkor lepődtem meg még jobban, mivel ahelyett, hogy a test, mint egy szokásos hulla összeesett volna, vagy hasonló, és ahelyett, hogy a sebből vér spriccelt volna, mindössze némi fekete massza terjengett szét a levegőben, a fickó pedig szintén ilyen fekete füstté oszlott szét és eltűnt. – Ez meg mégis mit jelentsen? – álltam értetlenül a dolgok előtt.

/Az előző Zerefes dolog javítva, és jön a következő rész is, melyben sok izgalom várható, vagy nekem legalábbis izgalmas volt megírni /

Az elillanó test furcsán hatott, így még körültekintőbben folytattam az utamat. Nem telt bele sok idő, amíg megérkezett a következő ellenfelem. Egy hatalmas, szinte hegynek mondható fazon volt. Az egész folyosó belerengett a lépteibe, a plafonról pedig kis kövecskék hullottak le a rázkódástól.
- Szóval te lennél a második? – szóltam oda neki.
- ÖLNI… ÖLNI… ÖLNI KELL! – hörögte démoni hangon, de mégis szinte suttogva, ami szöges ellentétben volt a hatalmas testméreteivel, és csak még hátborzongatóbbá tette a dolgot.
- Hát… Ezzel sem fogok eldiskurálni. – gondoltam felvillanyozva, és még szorosabban markoltam meg a lándzsámat.
- Ölni!! – üvöltötte megint, majd nekem esett.
A puszta öklét használta, és ha nem térek ki, akkor valószínűleg nem úsztam volna meg csonttörés nélkül. Szerencsémre átláttam a helyzetet, és villámgyorsan léptem el ezúttal jobbra, és a folyosó falához simulva kerültem ki az ökölcsapást, majd a mellettem elsuhanó karon keresztül döftem a fegyveremet. Ellenfelem fájdalmasan felordított, de a java még csak most jött, ugyanis egy szemvillanás alatt lekaptam a vállamon fityegő kardot, és a hüvelyéből kirántva lesújtottam. A csapás a velem szemben álló fickót baloldalról érte, és a bal medencecsontjától egészen a jobb válláig felhasította.
- Ezt nevezem én vágásnak. – dagadtam az önbizalomtól.
Félve, hogy mint sebzett vadnál szokás, csak még veszélyesebb lesz, így hát hátrébb húzódtam néhány lépést, de reménykedtem benne, hogy elég volt ahhoz, hogy végezzek vele. A sebesült fel-alá tántorgott, és szemmel láthatóan rosszul volt. Nagyjából fél perc telt el, mire összeesett, és az előzőhöz hasonlóan ő is fekete füstté vált, majd eloszlott a levegőben.
- Mégis mik lehetnek ezek? – tanakodtam rajta, de nem volt túl sok időm, mivel egy nyíl suhant el mellettem.
- Én leszek a következő! – szólt ismét egy másik hang.
- Ezek sosem fogynak el? – gondoltam bosszúsan, majd eszembe jutottak Ann szavai, miszerint tíz ellenfelet kell majd megölnöm. – Szóval te vagy a harmadik öcsisajt? – gondoltam, és ismételten harcra kész voltam.
Újabb nyilak zúgtak felém. Szemből érkeztek, onnan, amerről a többi ellenfelem is jött.
- Tehát arra kéne haladnom tovább. – gondoltam, de inkább a nyilakra koncentráltam, és megpróbáltam kikerülni őket.
Az egyik lépést elvétettem, és a jobb vállamat kissé megsértette.
- Szemét, ez volt a kedvenc köpenyem! – rivalltam rá az aktuális harci partneremre, akit mellesleg alig láttam, mivel meglehetősen messze volt tőlem, legalább kétszáz méterre.
Vad futásba kezdtem, közben pedig táncoltam a lövedékek elől. Szinte ember feletti gyorsasággal és pontossággal lőtt, ugyan eléggé gyorsnak tartottam magam, de nem kis fejfájást okozott mindnek az elkerülése. Legalább három percnyi balettozásba került, amire végre valahára a közelébe értem, és rövidre zártam a dolgot. Ahelyett, hogy magam végeztem volna vele, csak megidéztem egy hullát a háta mögé, aki lesújtott, és kettévágta a koponyáját. Ellenségem felnyögött, majd akár csak a többi, ő is füstté vált.
- Na, most aztán már tényleg kezdenek idegesíteni ezek a füstös fazonok. – bosszankodtam magamban. – Mégis honnan jöhetnek?
Nem volt túl sok időm ezúttal sem arra, hogy a gondolataimat pátyolgassam, meg a folyosó egy pillanat alatt elsötétült, és csak egy vörös szempárt láttam magam előtt.
- Ez sem igazán fog bejönni, ezt már ismerem. Dark Moment! – vetettem be én is ugyan azt a mágiát, így hát mondhatni kibontakozott a „szemek csatája”. Kissé kihátráltam a közeledő szempár elől, és mondhatni találomra támadtam: Megidéztem öt testet a vörösen izzó pontok közelében, és mint aki megveszett, céltalan hadonászásba kezdtem velük, aminek eredménye képpen összekaszaboltam az ellenfelem, meg a megidézett szolgáimat is.
- Úgy fest, hogy mutatnak valami erősségi sorrendet. – szűrtem le a dolgot, mivel egyre csak erősebb harcosokkal kerültem szembe. – Hányadik is volt ez? Harmadik vagy negyedik? – tanakodtam, de ismételten félbevágták a gondolataimat, majdnem, hogy szó szerint, mert egy lezuhanó bárd közelített a fejem felé a hátam mögül.
Nem volt egyszerű tört másodperc alatt kitalálni a menekülés útját, de mindent elkövettem, így akrobatákat megszégyenítő módon hajoltam el a lesújtó fegyver elől, és ezzel egy időben utasítva az egyik közeli testemet arra, hogy kardjával felfogja a csapást. A kép úgy nézett ki, hogy volt egy lebegő bárd, melyet a halott csontvázam kardja tartott ellen, én magam pedig, mint a gumiember tekeregtem a földön. A lábaim a térdemnél be voltak hajlítva, a kezeimet szintén letettem a földre, hogy megtámasszam magam, és egyfajta pókjárást utánozva terpeszkedtem szét a talaj fölött.
- Húhh, ez nem sokon múlt! – lélegeztem fel kissé.
Ekkor a fegyver egyszerűen visszalebegett a használója kezébe, akit csak ekkor láttam meg. Egészen fiatal, átlagos magasságú, kissé vézna, szemüveget viselő fiú állt ott.
- Nem hittem volna, hogy túléled. Most megleptél. – mondta teljesen közönyös hangon, semmi érzelmet nem tanúsítva.
- Ne becsülj le ennyire! – mondtam kissé sértődötten, miközben talpra kecmeregtem.
A srác ismét mondhatni kiengedte a kezéből a bárdot, amely nagy gyorsasággal és erővel közeledett hozzám.
- Ez nem fog még egyszer bejönni. – gondoltam, és kissé elmosolyodtam.
Már volt tervem. Egyszerűen hagytam, hogy a mellettem levő testbe csapódjon a támadás, én pedig néhány szökkenéssel ellenfelem elé kerültem, és a kardommal véget vetettem a harcnak.
- Milyen kiábrándító. Kissé azért több kihívást vártam volna. – filóztam.
Több további harcom is volt még, amelyek eléggé hasonlóak voltak az előzőekhez, valamilyen fura képességű fazon lesből lecsapott, én pedig legyőztem. Az összes probléma annyi volt, hogy egy testet vesztettem, valamint a bal felkaromra és a jobb combomra kaptam egy-egy nem túl mély vágást.
- Basszus, ez most hányadik is volt? – merengtem el az aktuális ellenségem legyőzést követően. – Vajon ez volt a tizedik, vagy csak a kilencedik?
- Gratulálok! – hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül. – Legyőzted mind a tíz ellenfeledet! – mondta a hang, akiben Ann-t véltem felfedezni.
Megfordultam, és valóban őt láttam magam előtt, arcán a szokott mosollyal.
- Mégis milyen próbatétel volt ez? – kérdeztem kissé komoran, mivel nem igazán tetszett a dolog.
- Mindjárt megtudsz mindent. Gyere, elviszlek az apámhoz. – mondta.
Követtem hát, de néhány lépés múlva máris egy ajtóhoz értünk.
- Jé, ez nem volt itt eddig. – mondtam.
- Csak akkor jelenik meg az átjáró, ha minden ellenfeledet kiiktattad. – világosított fel a lány. – Először neked kell belépned rajta. – mondta, és hátrébb lépett egyet.
- Rendben van. – feleltem, és az ajtó és Ann közé léptem, amikor olyan dolog történt, amit sosem hittem volna: Hátba szúrtak. - Mi… Miért? – hörögtem a számba tóduló vértől eltorzultan, és tekintetemet megpróbáltam hátrafordítani.
Ann alakja teljesen eltűnt, helyén egy maszkot viselő alak volt.
- Nem voltál elég körültekintő fekete mágus… ÉN vagyok a tizedik. – jelentette ki drámai hangsúllyal.
- A picsába! – hörögtem, de megőriztem a lélekjelenlétemet. – Lehet, hogy elbántál velem, de te sem úszod meg! – mondtam, és egyetlen pillanat alatt körbevettem a hulláimmal, és vagy egy tucat szúrást vittem be neki.
A fickó, akárcsak az előzők, füstté vált, én pedig elterültem a földön.
- Szóval itt lenne az út vége? – gondoltam, miközben a szememre elkezdett rákúszni az átláthatatlan sötétség. – Azért… mókás volt... Csak sajnálom, hogy nem találkozhattam vele csak még egyszer... – mosolyodtam el, és lehunytam a szememet.


- Hála az égnek! – kiáltotta Ann, mikor felnyitottam a szemem, és a nyakamba borult zokogva.
- Mi… Mi történt? Hol vagyok? – kérdeztem zavartan.
- A próbák után vérben fekve találtalak meg. – mondta komoran. – Aztán miután elláttam a sebeidet, ide hoztalak. Ez a bázis egyik szobája. Itt nyugodtan kipihenheted magad. – válaszolt a kérdéseimre.
- Értem. – mondtam, majd ismét lecsuktam a szeme.
- De mond csak… - kezdett bele, de látszott rajta, hogy nehezen tudja folytatni. – Ki volt az utolsó ellenfeled? – fejezte be végül a kérdését.
- Nem tudom igazán. Először pont úgy nézett ki és pont úgy viselkedett, mint te. De mégis mi volt ez az egész? – kérdeztem felettébb kíváncsian.
- Nos, a próba alatt egyfajta mágia hatása alatt álltál. Kilenc véletlenszerűen kreált ellenfelet kapsz, a tizedik pedig először egy olyan személy képében jelenik meg, aki közel áll hozzád. Először nem akar harcolni, csak ha rákényszerítik, vagy jó alkalmat talál a lesből támadásra. Ha jól sejtem te a második kategória vagy. – mondta együtt érzőn, és kissé vidáman is.
- Igen, így volt. Hátba szúrt a rohadék. – mondtam sötéten. – De neked mitől van ilyen jó kedved? – kérdeztem gyanakvó mosollyal.
- Semmi, semmi, csak örülök, hogy átjutottál a próbán, és hogy életben vagy. – mondta, miközben teljesen elvörösödött, és kerülte a tekintetemet.
- Ha te mondod. – hagytam rá a dolgot, és fel akartam volna kelni, de nem tudtam, a sebem iszonyatosan fájt, így azonnal visszazuhantam az ágyba.
- Nem szabad még felkelned! – mondta ijedten Ann. – Még pár napig legalább ágyban kell maradnod! – utasított.
- Igaz is, meddig voltam eszméletlen? – tudakoltam, mivel ezt még meg sem kérdeztem.
- Két napig. – felelte gyorsan.
- Két napig? – kérdeztem vissza csodálkozva, mire egy megerősítő bólintást kaptam. – A mindenit, nem gondoltam volna, hogy ennyire elbánik velem valaki. – mondtam elmosolyodva.
- Elmegyek, kerítek valamit enni, már biztosan éhes vagy. Addig maradj itt, és pihenj! – ajánlkozott a lány.
- Köszönöm. – feleltem, ezzel elfogadva az ajánlatot.
A néhány nap eltelt, és egészen jó ütemben lábadoztam. Ann mindvégig ott volt mellettem, és hosszasan beszélgettem vele, egyre közelebb kerültem hozzá, legalábbis így éreztem. Egészen eddig csak úgy tekintettem rá, mint egy „kollégára”, akit kedveltem, de most már sokkal inkább baráttá, vagy akár még többé is vált számomra ebben a néhány napban.
Felgyógyulva a sebemből megjelenhettem Ann apja előtt, és készen álltam arra, hogy folytassam a „beavatást”.
- Köszöntelek ifjú fekete mágus! Örvendek a találkozásnak. – mondta, mikor találkoztunk, és most először láttam őt az arcába húzott csuklya nélkül.
Egészen átlagos férfi volt, egy kisebb bajsza volt, az arca egy közönséges emberé, mindössze egyetlen sebhelye volt, mely a bal szeme felett húzódott.
- Én is örvendek. – feleltem.

Spoiler:

- Igen érdekes harcot produkáltál, ráadás képpen pedig felettébb színvonalas is volt. – mondta elégedetten.
- Ez meg honnan tudja, hogy én hogyan harcoltam? Vajon volt valami megfigyelője az összecsapásoknak? Nem, az nem lehet, hiszen akivel találkoztam, azt mind megöltem... Azt hiszem erre sosem fogok rájönni. – álltam tanácstalanul.
- A legérdekesebb az egészben az utolsó küzdelmed volt. Mond csak, hogy lehettél annyira természetes és bizalmas a lányommal? – érdeklődött átható tekintettel.
- Hát… - próbáltam volna valami magyarázatot adni, de nem igazán tudtam, hogy mire mit reagálna rá a kedves papa.
- No, nehogy félre értsd a dolgot! Nem baj, ha Ann barátja vagy, sőt, én személy szerint örülök neki, ha vannak bizalmasai, meg ilyenek. De mint jó tanácsként mondom: Ne bízz meg senkiben! Nem tudhatod, hogy ki fog hátba szúrni. – oktatott ki.
Nem igazán örültem a dolognak, de el kellett ismernem, hogy van valóságalapja, és hogy akármilyen erős mágus vagyok, én sem vagyok sem sérthetetlen, sem pedig halhatatlan. Bármikor meg tudnak ölni, akárcsak bárki mást.
- No de lépjünk túl ezen a dolgon. Hogy vannak a sebeid? Teljesen felgyógyultál már? – érdeklődött az állapotom felől.
- Igen, már teljesen egészséges vagyok. – feleltem.
- Remek, akkor hozzá is kezdhetünk a beavatásod második, és egyben utolsó szakaszának. – mondta felvillanyozva. – Kövess kérlek! – adta ki az utasítást, és elindult egy hosszú, egyenes folyosón.
Nem volt mit tenni, kénytelen voltam utána menni. A pasas eléggé gyorsan lépkedett, nekem is gyorsan kellett szednem a lábam, hogy tudjam tartani a lépést. Ann, aki egészen eddig ott állt az oldalamon a szobában, most már nem jött velem. A folyosót végig lakrimák világították meg.
- Most hová is megyünk pontosan? – próbáltam megtudni a dolgot.
- Majd meglátod! – kaptam meg a nem túl bőbeszédű és informatív választ.
- Hát ez nagyszerű. – morgolódtam.
Nagyjából három percnyi sétába került, mire elértünk egy kanyart a folyosón, ahol meg is álltunk. Nem voltunk egyedül, két másik csuklyába és köpenybe burkolózott fazon ácsorgott ott, kezükben egy-egy öltözékkel, melyből az egyik olyan volt, mint a sajátjuk, a másik pedig sokkal díszesebb, és fekete színű helyett bíborvörös volt.
Ann apja a bíbor köpenyt öltötte magára, majd hozzám fordult:
- Vedd fel te is a köpenyt, de a csuklyát ne tedd fel! – mondta el a feladatom.
- Azt hiszem, ez még menni fog. - gondoltam és eleget tettem neki, majd vártam a folytatást.
- Összegyűltek már? – kérdezte az egyik ott állótól.
- Még nem egészen. De hamarosan mindenki megérkezik. – felelte.
- Nagyszerű, akkor addig itt megvárjuk. – jelentette ki.
Már nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon mi fog most következni, és kiknek kell összegyűlniük, de nem kérdeztem meg, hiszen úgysem mondott volna semmit. Legalábbis én így gondoltam. Percekig vártunk, mire egy harmadik tag jött oda hozzánk, és közölte a vezérrel, hogy mindenki megérkezett, akit vártak.
- Na végre, már ideje volt. – örvendezett a munkáltató, és ismét hozzám intézte a szavát: - Gyere velem! Hamarosan teljes jogú tagja leszel az én Fekete Armadám-nak. – mondta óriási büszkeséggel, ami inkább a „Fekete Armadám”-nak szólt, sem mint nekem.
- Ez meg milyen név már?... Nem túl szellemes. - gondoltam, de ügyeltem rá, hogy a mimikám ne árulja el a nemtetszésem.
Teljesítettem a parancsot, és folytattuk az utunkat a folyosón, de ezúttal csak fél percnyit sétáltunk, majd még egy fordulót követően közvetlenül egy ajtóhoz értünk.
- Miután itt belépünk, te megállsz a jobb oldalamon, és amíg nem utasítalak valamire, ott is maradsz, rendben? – okított.
- Értettem. – feleltem, és egy bólintással is megerősítettem a válaszomat.
Az ajtó kitárult, és beléptünk rajta. Mondhatni tátva maradt a szám: Az ajtó egy hatalmas erkélyre nyílt, amely egy óriási terembe lógott be. Az alattunk lévő helység pedig teljesen zsúfolásig volt ugyan olyan fekete köpenyes emberekkel, mint amilyen rajtam is volt, a különbség csak annyi volt, hogy rajtam kívül mindenkin rajta volt a köpenyhez tartozó csuklya is.
Az utasítás szerint én csak megálltam a kellő helyen, és vártam, hogy mi következik. Ann apja kinyújtotta a kezét, mire a teremben lévő halk sustorgás is teljesen elhalt.
- Fiaim! Nagy örömmel jelenthetem, hogy új taggal bővül a mai napon a szervezetünk. – kezdett bele szónoklatába. – Eme ifjú, ki itt áll mögöttem, teljesítette a tízek-próbáját, és túlélve a küzdelmeket bizonyította rátermettségét és bátorságát. – mondta nagy átéléssel, és be kell valljam, egészen jól estek a dicsérő szavak. – Így hát rendünk szabályai értelmében, ezennel teljes jogú taggá avatom! – mondta, mire a tömegből valami furcsa kántálás szerű hang indult meg. – Lépj ide mellém! – kaptam meg az első utasításomat, melyet teljesítettem is.
Miután elhelyezkedtem, intett egyet a kezével, mire a több tag elhallgatott.
- Most pedig térdelj le, és mond hangosan utánam az eskü szavait! Én, saját név…
- Én, Rohandar Blacksteel…
- ezennel fogadom…
- ezennel fogadom…
- hogy életemmel és halálommal mindig a rendet fogom szolgálni…
- hogy életemmel és halálommal mindig a rendet fogom szolgálni…
- annak szabályait örökké betartom…
- annak szabályait örökké betartom…
- és titkait soha senkinek ki nem adom.
- és titkait soha ki nem adom. – fejeződött be végül az eléggé rövidkének mondható eskü, ami meglátásom szerint eléggé felesleges, és kissé idióta dolog volt, de kénytelen voltam teljesíteni.
- Most pedig állj fel! – kaptam meg a következő parancsot, és ahogy felegyenesedtem, valaki odalépett a hátam mögé.
Nem néztem hátra, de anélkül is tudtam, hogy ki az. Az illata elárulta Ann-t. Megfogta, és a csuklyát, mely eddig a vállamon omlott alá, lassan, méltóságteljesen a fejemre tette.
- Üdvözlünk a rendben! – hangzott a szónoki köszöntés, és a tömegben is mindenki mormolt valamit, akárcsak az előbb.
- De fura egy szertartás. – gondoltam.
- Most már csak egyetlen dolog van hátra ahhoz, hogy teljes jogú tag legyél. – folytatta a beszédet, és bár feltételeztem, hogy rajtam kívül mindenki tudja, hogy mi is az az „egy dolog”, mégis fennhangon mondta, a tömeghez fordulva. – Választanod kell valakit a rendünkből, és meg kell vele küzdened, ezáltal is bizonyítva rátermettségedet. – világosított fel a feladatról. – Rajta, bárkit választhatsz, de csak okosan. – figyelmeztetett most már jóval kisebb hangerővel, és sokkal inkább nekem beszélve, mint sem a nézőseregnek.
- Am, értem, de… hogyan válasszak? – tettem fel halkan a kérdést, mivel eléggé furcsán hatott a dolog. – Nem ismerem egyiket sem, hogyan tudnám megmondani, hogy kivel harcoljak? Ráadásul, hogyan válasszak „okosan”? Egyikőjük erejét sem ismerem, tehát nem tudok a szintemhez megfelelő ellenfelet választani. – tépelődtem.
- Nos, ha jobban megnézet, teljesen rendezetten állnak. Tíz sorban, ééés – gondolkozott el egy rövid ideig. - húsz oszlopban. – fejezte be végül a mondatát.
- Hát… ettől még nem lettem okosabb. – morfondíroztam, és valószínűleg az arckifejezésem is elárulhatta ezt, vagy eddig is így tervezte a vezér, de végül folytatta a kiselőadást:
- Szóval, mondasz egy sorszámot, amivel megjelölöd a sort, és mondasz egy sorszámot, amivel megjelölöd az oszlopot. Ennyi az egész. – fejtette ki a feladatomat.
- Akkor… - gondolkodtam el egy pillanat erejéig. – Legyen a hatos sor és a négyes oszlop. – választottam végül, és nagy meglepetésemre az ebben a pozícióban álló személy máris megindult felém. - Húha! Ezek pontosan tudják, hogy melyik sorban és oszlopban állnak? Ez érdekes, bár eléggé bizarr. Vajon mi lenne, ha sakkozni akarnék velük? Bar ahhoz kevesebb ember kéne, és a sorok elrendeződése sem jó. Pedig jó ötletnek tűnt. – merengtem el, és a végén már én sem igazán értettem, hogy honnan a fenéből jutnak ilyen értelmetlen dolgok az eszembe, de arra legalább jó volt, hogy nem stresszeltem.
- Kövess! – súgta oda nekem Ann apja, majd elindult az ajtó felé, amelyen az erkélyre beléptünk. – A szabály annyi, hogy a legjobb tudásod szerint kell küzdened. Nem kell nyerned, de mindenképpen el kell ismernie téged a többi tagnak, így válhatsz csak teljes jogúvá. – magyarázta tovább, miközben gyors ütemben haladtunk végig a már ismerős folyosón.
Miután végighaladtunk a két hosszú, egyenes szakaszon, tovább vezetett, és egy labirintushoz hasonló folyosórendszeren végül egy ismételten tág és magas terembe kerültünk. A helyiséget már megtöltötték az ugyan olyan köpenyes fickók, mint akik az előbb a kis ceremónián is ott voltak, de nem tudtam volna eldönteni, hogy vajon ugyan azokról van-e szó, vagy ezek teljesen mások, mint az előbbiek. A terem közepén egy nagy kört hagytak, és egyetlen köpenyes alak állt a kör közepén.
- Menj be te is! – utasított a főnök.
- Tehát ő lenne az, akit választottam? – töprengtem. – De vajon hogy ért ide az egész bagázs ilyen gyorsan, amikor én is eléggé gyors léptekkel jöttem? Ráadásul tökéletesen el is helyezkedtek már, mire megérkeztünk. Na de mindegy is, inkább kezelésbe veszem ezt itt. – vetettem véget a gondolatmenetemnek, mikor a leendő ellenfelemre pillantottam.
- Sok szerencsét! – hallottam a hátam mögül egy suttogó hangot, amely természetesen nem volt másé, mint Ann-é.
- De most már igazán kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet ez a szervezet, ha ilyen nehezen lehet ide bekerülni. – morfondíroztam tovább, miközben a körbe beléptem.
Alig álltam meg pár lépésre a kiválasztott harcostársamtól, mikor alattam a föld elkezdett remegni, és lassan süllyedni.
- Ez meg mit jelentsen? – néztem körbe, és akkor jöttem rá, hogy honnan fúj a szél.
Az egész hely egyfajta amfiteátrummá alakult át. A nézők alatti terület lépcsőzetesen kiemelkedett, míg a kör, ahová beléptem, egyre csak lefelé mélyedt.
Kezdett zavarni a csuklya, de nem mertem levenni, mivel mind ellenfelemen, mind pedig az összes nézőn rajta volt, így hát én sem akartam kilógni a sorból.
Az átrendeződés nagyjából fél percet vett igénybe, majd minden megállt, a nézők pedig, akárcsak eddig, most is csöndben figyeltek.
- Inkább üvöltöznének, vagy nem tudom, de ez a csend, ez kikészít. – morgolódtam.
- Nos tehát, ezennel kezdetét veszi a harc! – üvöltötte el magát a kedves papa, a közönség pedig végre valahára tombolásba kezdett, megtörvén az eddigi, számomra nyomasztó csendet.
- Na, így már mindjárt más. – gondoltam elégedetten hallgatva az ovációt.
- Utolsó szavak? – szólalt meg ellenfelem, mély, szinte dübörgő hangon.
- Azt hiszem, még van jó pár évem ezen gondolkozni. – válaszoltam vissza nyugodtan, és máris felkészültem a harcra.

- Hagyom, hogy te kezdj. Gyere, ha mersz! – fitogtatta rögtön erejét a srác.
- Nem, köszi, támadj csak te. – dobtam vissza a labdát. – Persze. Ha én támadok, akkor máris úgy van, ahogy ő szeretné. Először jöjjön csak ő, legalább felfedi a mágiája fajtáját. – gondoltam.
- Rendben van, de ezt még meg fogod bánni. – mosolyodott el, és a köpenye alá nyúlt, és késeket dobott felé.
- Ez lenne minden? – kiáltottam, és egyszerűen elugrottam a támadás elől.
Ez azonban csak elterelés volt. Szinte meghűlt bennem a vér, amikor megláttam magam mellett az ellenfelemet.
- Hogyan? Ez lehetetlen, hogy lehet ilyen gyors? – futott át az agyamon, de ekkor bekaptam egy ütést, méghozzá egyenesen a gyomorszájamba.
Esélyem sem volt kivédeni. Úgy nézett ki, mintha én csak totyognék, miközben ő egy motoron ülve száguldozna fel és alá.
- Mi lehet ez? Illúzió mágia?... Nem, akkor a fájdalmat nem így érezném. Akkor mégis miféle trükk lehet ez? – gondolkodtam, miközben megpróbáltam talpra kecmeregni, ami egyenlőre egészen könnyen ment, de ekkor már ismételten előttem állt a fazon, és ismét ütni készült. Ezúttal volt egy fél másodpercnyi időm, ami elégnek is bizonyult arra, hogy valami ellenlépést tegyek, és az ütést egy magam elé idézett bábbal fogjam fel.
- Hó! Szóval nekromanta mágiád van mi? – mondta gúnyosan, ahogy hátrább ugrott, majd szinte suhant még néhány métert. – Az nem fog megmenteni. – nevette el magát.
Olyan volt, mint ha nem is menne, vagy haladna, hanem inkább teleportálna vagy hasonló.
- Mit csináljak? Mi legyen? – törtem a fejem, mivel nagyon gyorsan ki kellett találnom valamit, ha nem akartam azt, hogy felmossák velem a padlót. – Megvan! – jutott eszembe valami, és én is elmosolyodtam. – Elismerem, gyors vagy, de ez nem elég. Dark Moment! – vetettem be a mágiámat, és ezzel egy időben észrevétlenül testeket idéztem meg szerte a rendelkezésre álló területen.
- A szemed így is elárul! – vagánykodott a fazon, és el is indult volna felém, de máris beleütközött az egyik csontvázamba, amelyről lepattant, majd egy jó nagy rúgást eszközöltem volna, de villámgyorsan kitért előle.
A szerencse így is velem volt, mert pont egy olyan helyre ment tovább, ahol szintén állt egy, az irányításom alatt levő halott, aki egyenesen az arcába ütött.
- Ebből holnapra szép kis monokli lesz. – gondoltam megelégedettséggel. – Tudtam én, hogy nem is olyan nagy-legény. – morfondíroztam tovább.
- Liquid Ground! – kaptam meg a választ a sikeres találatra, és öt bábomat be is mosott a földbe, ami pillanatokkal később ismét keménnyé vált.
- A fene vinné el, ez így mégsem lesz olyan egyszerű. – járattam tovább az agyam.
A közönség eközben kezdett zúgolódni, hiszen nem csak ellenfelem nem látott semmit, hanem a nézők sem, így hát az egyetlen személy, aki tudta azt, hogy mi történik, az én voltam.
Jobb ötlet híján megpróbálkoztam egy Bone Prison-nel, lesz, ami lesz. És hogy mi lett? Siker. Könnyű szerrel bezártam a fickót, anélkül, hogy ezt észrevette volna.
- Ez túl könnyen ment. – tanakodtam, de ettől függetlenül a ketrec belsejébe idéztem meg további két testet, akiket ütésre állítottam be.
A mutatványt lefülelte a harcostársam, és kitért az egyik ököl elől, de ekkor beleütközött a csontfalba, ami körülötte tornyosult, ezáltal bekapva a második szolgám támadását.
- Így már egy-egy. – gondoltam elégedetten, mivel visszaszolgáltattam az iménti gyomorszájba kapott találatot.
Hiába sikerült újabb csapást mérnem ellenfelemre, szinte semmit sem használt, és megint föld típusú ellentámadással válaszolt a fejleményekre.
- Iron Rock Skewer Spike! – vetette be erejét, és három hatalmas kőlándzsát teremtett, amiket három különböző irányba repített, ezáltal szétzúzva az őt foglyul ejtő falakat.
Ugyan sikerült elkerülnöm a zombijaimmal a csapást, de így is benne voltak a kulimászban, méghozzá nyakig. Egy gyors taktikai csellel sikerült elrejtenem a szemet, hogy ne lásson meg, ez pedig a következő volt: Nemes egyszerűséggel becsuktam, és a Carsass Eye segítségével az egyik zombim szemén keresztül figyeltem, aki mellesleg mellettem állt.
- A legtöbb használható mágiámat már bevetettem. Ezen felül folyamatosan csökken a varázserőm is. Vagy elintézem a következő négy-öt támadással, vagy nagy bajban leszek. De mi legyen az a támadás? – tanakodtam továbbra is. – Vagy egyszerűen jelentsem ki, hogy vége a harcnak és döntsenek így? – jutott eszembe egy másik ötlet. – Nem, az nem lehet. Az nem az én stílusom lenne, és különben is… - néztem ki a nézőtérre, és a „drukkerek” közt pásztázva megkerestem Ann alakját. – Igen, akkor ő is egy beszari alaknak tartana. – zártam le végül a belső vitámat egy egyértelmű „Harcolok amíg tudok” hozzáállással.
- Lehet, hogy nem látlak, de még így is bedarállak újonc! – mondta magabiztosan az ellenfelem, amely eléggé irritáló volt, tekintve, hogy jómagam, még ha nem tudtam mit csinálni, mégis jobban álltam, hiszen a kezdeményezés és a sötétség ténye nekem kedvezett.
- Várjunk csak! Már azt hiszem értem, hogy mire megy ki a játék. – mosolyodtam el, mert egy mögöttes szándékot fedeztem fel az iménti kijelentésben, vagy legalábbis nekem nagyon úgy tűnt. – Valószínűleg azt akarja, hogy válaszoljak neki valakit, és akkor be tudja mérni nagyjából a helyzetem. – vittem tovább az eszmefuttatást. – Ám legyen, elfogadom a kihívásodat. – döntöttem el a dolgot, és a szükséges előkészület után feleltem: - Úgy beszélsz, mintha tiéd lenne a győzelem! – szóltam vissza.
- Idióta! – nevette el magát a mágus, majd szinte tökéletesen szemből nekem jött.
- Még hogy én vagyok az idióta. – gondoltam gúnyosan, mikor három penge járta át a harcos testét.
Ebben a pillanatban máris feloldottam a Dark Moment technikámat, és magabiztosan megálltam az aréna középén, miközben az iménti ellenfelem elterült a padlón. Nem öltem meg, de a sérülései elég komolyak voltak ahhoz, hogy a harcnak vége legyen.
A közönség csak némán meresztette a szemét, látható volt rajtuk, hogy nem tudják hova rakni a dolgot, hogy én nyertem.
Idő közben a rögtönzött lelátó ismét süllyedni kezdett, és rövidesen az aréna jelleg eltűnt, és ismét csak egy sima terem maradt a helyén.
- Ez nagyon pöpec, mindenképpen meg kell majd kérdeznem, hogy hogyan csinálják. – gondoltam.
Ahogy minden a helyére került, több tag és néhány más ruhába öltözött ember sietett az általam legyőzött fazonhoz, és mihamarabb ellátták a sebeit. Eközben odajött hozzám Ann, az apja, és még néhány csuklyás ember.
- Sajnos ebből nem sokat láttunk. – mondta kissé korholva, más részről pedig dicsérően a kedves papa.
- Igen, nos, ez így sikerült. – mondtam zavartan, mivel nem igazán tudtam eldönteni, hogy most mi a helyzet, megfeleltem-e vagy sem.
- Elmondanád, hogy mi is történt pontosan, miután használtad a Dark Moment mágiát? – kérdezte.
- Nos, megidéztem a csontseregemet, és a segítségükkel kiiktattam a fickó gyorsaságát, de még így sem tudtam elkapni. Ezután a Bone Prison mágiával bebörtönöztem, melyből azonban kitört. Aztán mikor odaszólt nekem, akkor már sejtettem, hogy az lehet a célja, hogy bemérje a helyzetemet, így tehát még mielőtt feleltem volna neki, a csontvázaimat magam és az ellenfelem közé állítottam. Ebből következőleg, amikor nekem jött a Stone Gloves-zal, nem érhetett el, hiszen belefutott a pengéimbe, melyek azokat a sebeket ejtették rajta. – foglaltam össze igen tömören a történetet.
- Értem, ez igen érdekes. – felelte a vezér. – Akkor hát itt az ideje, hogy eldöntsük, hogy teljes jogúvá válhatsz-e, avagy nem. Ezúttal nem én hozom meg a döntést, hanem a tagok. – mondta nekem, majd a tömeghez fordult: - Eljött a pillanat, hogy elmondjátok a véleményeteket. Aki egyetért azzal, hogy Rohandar Blacksteel is a rendünk tagja legyen, az emelje fel a kezét és kiáltsa a jelmondatot! – szónokolt egy pár szót, melynek eredményét nagy kíváncsisággal vártam.
A körülöttünk állók közül szinte mindenki a magasba emelte a karját, és ezt kiáltották:
- Élve vagy halva, de a végsőkig küzdve!
- Ne már, ez lenne a jelmondat? – gondoltam lelombozva. – Ez eléggé gázul hangzik.
- Akkor ezennel kijelentem, - vette ismét magához a szót a vezető – hogy új taggal bővültünk. – zárta le a kissé hosszúra nyúlt kiválasztást.
- Na végre, akkor most már talán szabadulok. – gondoltam kissé megkönnyebbülve.
A tagok nagy része elkezdett szétszéledni, mindössze hárman maradtunk: Ann, az apja és én.
- Gratulálok fiam, tudtam, hogy nem fogsz csalódást okozni. – veregette meg a vállamat az öreg.
- Fiam? – gondoltam értetlenül. – Nem szeretnék a fia lenn, hiszen akkor Ann a testvérem lenne, és… na mindegy, hagyjuk. – vetettem véget erőszakosan a gondolatmenetemnek, és csak egy „köszönömöt” nyögtem ki.
- Nos, mostantól neked is jár egy szoba. Nem túl nagy, de az ittléted alatt használhatod kedvedre. Ann majd megmutatja, hogy melyik a tiéd. – fejezte be a papa, majd ott is hagyott minket.
Ahogyan az imént elhangzott, Ann elkísért a lakosztályomhoz, melyre hogy is mondjam, még a szoba szó sem lett volna a legtalálóbb jelző. Ami talán leírhatja a méreteit, az a lyuk szó. Egy körülbelül három méterszer három méteres mélyedés volt a sziklában, melyben egyetlen ágyon kívül semmilyen más bútorzat nem volt, ráadásul, ha nyitva volt az ajtó, akkor még azt is csak nehézkesen lehetett megközelíteni. Ezen felül, bár a szellőzése meg volt oldva, de ablaka nem volt, ebből következően az egyetlen be- illetve kijárat az az ajtó volt.
- Hát… ez lenne az. – mondta a lány.
- Köszönöm. – mondtam, bár nem igazán tudtam, hogy mit is köszönök.
- Nos, akkor én megyek is. – mondta tétován.
- Rendben. – nyögtem ki.
- Ja, még valami. – szólt vissza néhány lépést megtéve. – Én is büszke vagyok rád. – jelentette ki, majd elmosolyodott és otthagyott.
- Nocsak, ezek szerint szereztem egy jó pontot nála? – gondoltam megelégedetten.
A harc voltaképpen nem nagyon erőltetett meg, mindössze a varázserőmből szívott le jó sokat, de ettől függetlenül eléggé fáradtnak éreztem magam, tehát elhatároztam, hogy ki is próbálom a szobám. Leheveredtem hát az ágyamba, miután a szomszéd sarokba elhelyeztem a motyómat.
- Már kíváncsi vagyok, hogy milyen előnyökre teszek szer ezzel a tagsággal. Hiszen, ha már egyszer ennyit küzdöttem érte, akkor nem árt, ha valahogyan honorálják is. – gondoltam még utoljára, majd lehunytam a szeme és nyugovóra tértem.

Késő estére járt az idő. Az emberek, akik földműveléssel foglalkoztak, meg azok is, akik egyéb munkakörben mozogtak, szépen lassan befejezték a műszakjukat, és ezzel egyidejűleg megnyitották kapuikat a kocsmák is. Persze csak képletesen kell érteni azt, hogy most nyitottak, hiszen már jóval előbb is be lehetett térni egyikbe, másikba, de most indult meg az igazi forgalom.
Én ekkor még csak az utcákon lézengtem, és nem is sejtettem, hogy mi fog még a mai este folyamán történni.
Mikor lement a nap, úgy döntöttem, hogy jó szokásomhoz híven betérek egy fogadóba, ahol elütöm az estét egy kis iszogatással, no meg persze vacsorával, és a bérelt szobában nyugovóra is térhetek majd. Kezdetben minden úgy ment, mint bármikor máskor. Megrendeltem az italom, az ételem és megegyeztem a szobám ügyében is, melynek kulcsát ekkor meg is kaptam.
Az alkohollal sosem álltam hadi lábon, hiszen még egyszer sem sikerült annyit innom, hogy a tudatom befolyásolva legyen tőle, legalábbis számottevő mértékben, pedig már megpróbáltam egy párszor. Már nem emlékszem rá pontosan, hogy hányadik korsónál járhattam, végül is nem is annyira fontos, de túl voltam már legalább az ötödiken, mikor is támadt egy hirtelen gondolatom.
- Még meg sem szemlétem alaposan azt a tojást. – ötlött az agyamba a felismerés.
A tojás egészen eddig a táskámban volt, ahonnan elő is vettem rögtön, és az asztal tetejére raktam. Már vagy két nap telt el azóta, hogy megkaptam a kicsikét, és még nem nagyon foglalkoztam vele, így hát úgy véltem, itt az ideje ezt bepótolni.
- Farkas tojás. Milyen furcsa... – merengtem. – Egy ekkora kis valamiből kel ki egy akkora állat, mint egy farkas. – gondolkoztam, majd magam sem tudom miért, de elmosolyodtam.
Még talán néhány perc telhetett el ilyen nyugalomban, amikor egy szemrevaló leányzó jött oda hozzám.
- Szia szépfiú! – köszönt oda nekem csábosan.
- Segíthetek valamiben? – kérdeztem teljesen közönyösen.
- Hát… lenne egy-két ötletem. – ült le mellém, és teljesen közel hajolt hozzám, már-már az arcomba lihegett.
- Sajnálom, de nem szeretem, ha valaki idegen csak így behatol a személyes szférámba. Még akkor sem, ha az egy hozzád hasonló lány. – mondtam elutasítóan.
Nos, ez a jelenet egy olyan embernek, aki ismer engem, nos, enyhén szólva is bizarrnak hathatott volna, hiszen nem szokásom a jópofizás. Akkor mégis hogy lehet, hogy nem rögtön egy kis acélt állítottam az illetőbe? A válasz pofon egyszerű: jelen helyzetben nem akartam balhét csinálni. Ha ketten lettünk volna egy erdő közepén, akkor minden gond nélkül végeztem volna vele, de egy ilyen nyilvános helyen sok lett volna a szemtanú.
Másfelől pedig minden valamire való férfi jogosan tehetné fel nekem a szemrehányást, hogy ha egy csinos hölgy mondjuk úgy, felkínálja magát nekem, akkor miért nem örülök neki és fogadom el? Elvégre én is férfi vagyok. Igen, a férfiúsággal nincs is gond, mindössze annyi volt a probléma, hogy nem szeretem az idegen lányokat, a részegeket még kevésbé, ezen felül pedig nem volt az esetem.
Sajnos a rossz sejtésem, mely már a szavak kimondásakor ott motoszkáltak a fejembe, beigazolódni látszottak, mely szerint nem szabadulok meg ilyen könnyen a rám tapadó kis leányzótól.
- Jé, egy tojás. A tiéd? – kérdezte, és már nyúlt is feléje.
Így vagy úgy, de a tojás az enyém volt és elfogadhatatlan dolognak tűnt, hogy egy olyan ember hozzányúljon, mint ez a lány. Ezen okoktól vezetve tehát megragadtam a csuklóját, és a következőket mondtam:
- Igen, az enyém, de nem nyúlhatsz hozzá. – jelentettem ki szigorral.
- Biztos vagy te ebben? – incselkedett tovább.
- Ezek szerint ennyire nem lennék félelmetes? – tanakodtam és próbáltam összekapni az egómat.
A félelmetességem, a tekintélyem és ez erőm elismerése volt az a három dolog, melyekre nagyon odafigyeltem, és kényes voltam rá, ha ezeket valaki semmibe veszi. Jelen állás szerint kettő máris kilőve, tehát kezdtem kijönni a sodromból.
- Teljesen biztos vagyok benne! – förmedtem rá kissé.
Ekkor érkezett a következő atrocitás, melyet már nem hagyhattam megtorlatlanul. A kényszeredett tojásfogdosása ugyanis nem csak az asztalon lévő apróságra terjedt ki, hanem más területekre is. Ez egy olyan reakciót váltott ki belőlem, hogy akkorát taszítottam a fehérnépen, hogy egyszerűen kiesett mellőlem az asztaltól és elterült a földön, mint egy zsák krumpli.
- Lehet, hogy túlzásba vittem?… Szó sincs róla, teljesen jogos volt. – rendeztem le magamban pillanatok alatt a dolgokat.
Ami az érdekes az egészben, hogy az ijedtségen kívül nem lett más baja a némbernek, ellenben egy kisebb fajta feltűnést keltettem, hiszen zuhanás közben egy elég magas frekvenciájú hangot adott ki, amely nem csak az én fülemet sértette, hanem az ivóban ücsörgő, alkohol gőztől bűzlő férfiállatokét is, melyek közül az egyik, aki megjegyzem eléggé termetes volt, fel is állt a helyéről. Nem volt egyedül, az asztalától másik két, szintén nagyobb mérető bika kelt fel, és mindhárman felém tartottak.
- Ennyit a békés, nyugodt iszogatásról és pihenésről. – gondoltam közben kissé szomorkásan.
Eközben a lány is, akit az imént fellöktem, felállt a padlóról, és mérges szemekkel nézett rám.
Nem igazán tudtam, hogy mit is tegyek, de közben odaért a három szekrény is. Ekkor éreztem úgy, hogy nem ártana szegény tojáskámat elcsomagolni, természetesen azt, amelyik az asztalon volt, de ekkor már késő volt, mivel rátette a kezét az elsőnek felálló fazon.
- Hejhó, mi folyik itt kérem szépen azt a teringettét nekíje no! – bömbölte.
- Legközelebb csak szótárral jövök erre. – jegyzeteltem gondolatban.
- Ez a perverz vadállat ki akart velem kezdeni. – sipákolta a leányzó, még mindig igen magas hangon.
- Igaz ez te jött-ment senkiházi, hogy a rák egye ki a beledet hej! Tényleg kikezdté’ a kishúgommal? He? Válaszoljá’ má’! – kezdett őrjöngésbe a fazon, és az eddig az asztalon pihenő fakrastojásomat felemelte, és elkezdte lóbálni.
- Ha nem teszed le rögtön azt a tojást, ígérem, eljátszom neked a diótörőt. – fenyegetőztem.
- Tegyen le he? – röhögte el magát a fickó, és már emelte is a kezét, hogy a földhöz vágja.
- Én szóltam. – mormogtam, és egy szemvillanás alatt közbeléptem.
Három hullát idéztem meg. Egyiket az idióta háta mögé, hogy megfogjam a kezét és ne tudja eltörni a kicsikémet. A másodikat azért, hogy kivegye a kezéből a tojást, a harmadikat pedig a már megígért diótörő miatt.
Mindhárom művelet sikerrel járt, és könnyű szerrel visszaszereztem azt, ami az enyém volt, és a szütyőt is telibe találtam, ami el kell ismerni egy csontos lábtól igen csak fájhat. A melák rögtön elterült, és mint ahogy annak rendje s módja, a húgáéhoz hasonló hangtartományba kezdett el konvergálni a hangszíne, amely, ha nem is örökre, de számításaim szerint legalább percekig így is fog maradni.
A másik két böszme ember csak nézett, mint borjú az új kapura, majd összenéztek, és végül nagyjából öt másodperces hatásszünet után elinaltak.
- Ezeket az idiótákat. – gondoltam megelégedéssel, mivel az egóm sérült darabjait végre sikerült visszaállítani, és a kis apróságomnak sem esett semmi baja.
Én ugyan elégedett voltam, de a kocsmalakók annál kevésbé. Bennük megfagyott a vér, látva a csontvázaimat, és ki pánikszerűen menekült, ki egyszerűen az asztal alá bújt, ki pedig nekem akart rontani.
- Mire nem képes az alkohol ereje. Ennyi bátorságot adni ilyen nyusziknak… pazarlás. – gondoltam, és sötétségbe borítottam a helyet.
A hevesebbeket ez nem igazán hatotta meg, és fel-alá botorkáltak a helységben, és amint beleütköztek valakibe, vagy gyakrabban inkább valamibe, akkor azt elkezdték ütlegelni, ezen felül pedig ordibálni vele. Eléggé komikus jelenetek zajlottak le, hiszen nem minden nap lát az ember egy oszlopot ütő és arra szitkokat dobáló embert, vagy egy széket legyűrő másikat, de sajnos nem volt időm arra, hogy szórakozva nézzem a dolgokat. Egy kis akadálykerülgetés után tehát sikerült kijutnom az ádázul harcolók tömegéből, melyek közül jó páran gondolták úgy, hogy éppen velem harcolna, ráadásul még olyanok is voltak, akik kijelentették, hogy legyőztek engem.
Ugyan a sörháborúból sikeresen kiléptem, és az ajtót átlépve már a friss levegőn voltam, a problémáim még csak most kezdődtek.
- Ő volt az, ő az, őt kell elkapniuk! – hebegte az egyik férfi, aki az imént elszaladt, miközben a barátját kiütöttem, illetve kirúgtam.
Akinek habogott, az nem volt más, mint egy magasabb rangú királyi gárdista, oldalán pedig tíz egyszerű sorkatona.
- Felszólítom, hogy jöjjön velem kihallgatás céljából. Ha ellenállást tanúsít, akkor erőszakhoz folyamodunk. – mondta a parancsnok.
- Ugyan kérem, ezek csak egyszerű iszákosok, akik kicsit többet ittak a kelleténél. Nem kell ezt olyan nagy dobra verni. – próbáltam menteni, ami még menthető, mivel itt nem akartam semmi balhét csinálni.
- Ez nem magán múlik. Felsőbb utasításra velem kell jönnie. – jelentette ki nyersen és határozottan a kapitány, akit nehéz volt komolyan venni, mivel igencsak nevetséges bajuszkája volt, amely jobban emlékeztette az embert egy gyerekre, aki bajuszt rajzolt magának, sem mint egy férfira, akinek az szőrből nőtt.
Sajnos a kis megnyilvánulásom tehát nem hozta meg a várt eredményt, mivel a sereg emberei nem tágítottak, így tehát még egy utolsó próbát tettem, hogy kikerüljem az összecsapást, és a Flight mágiámmal felreppentem, de akkor nyilak kerültek elő, valamint egy tűzgolyó suhant felém.
- Érdekes, hogy milyen sok a tűzmágus. – morfondíroztam, de természetesen nem nagyon hatott meg a dolog.
Egyszerűen kikerültem a csapást, majd megidézve a halott seregemet, elbántam az ellenséggel. A tűzmágus is tehetetlen volt ellenem, bár két csontomat elégette volna, ha nem robbantak fel a parancsomra, magukkal vive az ellenfeleim egy részét. Rövid volt a harc, és teljesen kiirtottam a gárdistákat.
- Ejnye, még csak meg sem izzadtam a harcban. – gondoltam rosszallóan, majd gyorsan elhagytam a helyszínt, még mielőtt újabb játszótársakat kapnék.

Az élet értéke

A céh, mint mindig, most sem tudott túl sok izgalmat nyújtani számomra, igazándiból csak aludni jártam oda, no meg persze munkát keresni. A lényeg a lényeg, hogy ezúttal is egy munkát kerestem volna, csakhogy belebotlottam Ann-be.
- Szia! – köszöntött már jó messziről és odaszaladt hozzám.
- Szia. – viszonoztam én is az üdvözlést.
- Épp egy kis pihenésre megyek a Losenran-i erdőbe. Azt mondják, ilyenkor nagyon csodálatos hely. Nincs kedved elkísérni? – kérdezte reménykedve.
- Hát… - gondolkodtam el, majd folytattam. – Igazándiból épp dolgozni készültem, de miért is ne. Mennyi időre akarsz menni? – érdeklődtem.
- Csak egy-két napra. Sajnos én sem érek rá túl hosszú ideig. – felelte.
- Rendben van, de akkor kérlek adj egy tíz percet, átválogatom a csomagomat.
- Hogyne, csak tessék. – mosolyodott el. – Én addig megvárlak a nagyteremben rendben?
- Tökéletes lesz. – viszonoztam a mosolyt és máris robogtam a szobám felé.
Néhány felesleges dolgot kiraktam, míg mások helyet kaptak a pakkban, mint például a tojásom is, amely eddig úgy gondoltam, hogy felesleges lesz számomra, hiszen csak még egy dolog, amire vigyáznom kell. Ahogy elkészültem, máris mentem a nagyterembe, ahogy megbeszéltük.
- Kész vagyok. – jelentettem be.
- Akkor indulhatunk?
- Persze. – válaszoltam, majd máris leszálltunk a léghajóról.
Jómagam nem tudtam, hogy merre is van ez a bizonyos erdő, de szerencsére Ann ezzel teljes mértékben tisztában volt, így hát egy néhány órás gyaloglást követően el is értük a határát.
A fák éppen virágoztak, és kellemesen lengedezett a szellő, amely le-lekapott egy-egy virágszirmot az ágakról, és mint egy furcsa eső hullottak alá a különféle színű és méretű szirmok.
- Hát nem gyönyörű? – kérdezte a lány.
Furcsa volt bevallani, de én is szépnek találtam. Mielőtt találkoztam Ann-nel, minden csupa sötétség volt. Nem volt fontos számomra senki és semmi… Na jó, legfeljebb a mesterem, de ha úgy hozta volna a sors, vele is nyugodt szívvel végeztem volna. Az egész világ csak egy szennyel és mocsokkal átitatott csatatér volt számomra.
- Igen, valóban szép. – mondtam halkan, kissé furcsa hangnemben.
- Talán valami baj van? – kérdezte Ann.
- Nem, nincsen semmi gond, éppen ellenkezőleg. – mondtam kissé zavartan. – Csak tudod… kicsit elgondolkoztam és rájöttem, hogy most először érzem azt, hogy valóban van értelme annak, hogy éljek. – mondtam ki nyíltan.
A lány igen meglepődött ezen kijelentésemen és nem is hagyta szó nélkül:
- Ezt meg mégis hogy érted? – faggatott.
- Hát, gyerekkoromban nem volt senkim. Az utcán kóboroltam és már akkor is meg kellett küzdenem az életben maradásért. Később pedig, mikor mágus lettem, a céh színeiben csak öltem és öltem.
- Ez nem igaz! – vágott közbe a lány. – Megmentettél engem. – szúrta oda kedvesen.
- Igen. – mosolyodtam el, majd felnéztem az égre. – És azt hiszem, hogy akkor kezdtem csak el élni. – mondtam.
Erre választ már nem kaptam, legalábbis szóban, viszont közelebb lépett hozzám Ann, a fejét pedig a vállamra hajtotta, miközben átölelte a karom. Néhány perces néma mozdulatlanság következett, melyet én törtem meg.
- És azóta már kezdem úgy érezni, hogy még ez is jó lesz nekem valamire. – vettem elő a hátizsákomból a tojást.
- Van egy tojásod? Mi ez? Mi ez? Mi ez? – kérdezte, mint egy kisgyerek, aki éppen ajándékot kap és kíváncsi rá, hogy vajon mi lehet benne.
- Hát, elméletileg egy farkas tojása. – mondtam büszkén.
- Mekkora mázlista vagy… nekem még egyet sem sikerült szereznem.
- Akkor ezt majd egyszer bepótoljuk rendben? – mondtam, hogy jobb kedvre derítsem. – De most inkább miért nem megyünk beljebb az erdőbe, hiszen azért jöttünk nem? – tereltem tovább a témát.
- De. – bólintott Ann, és lassú komótos léptekkel sétáltunk tovább a természet eme csodás jelensége, a virágeső kavargó tengerében.
Nagyjából másfél órát mehettünk még, amikor egy kisebb tisztásra értünk.
- Mit szólnál hozzá, ha itt táboroznánk? – kérdeztem.
- Szerintem tökéletes lenne. – ismerte el ő is.
- Remek, akkor én gyűjtök némi száraz ágat, estére azért nem árt majd egy kis tűz, és hamarosan úgy is besötétedik. – vetítettem előre az első feladatot.
- Rendben. Én meg majd készítek valami vacsorát, ha kész a tűz. – ajánlkozott Ann is.
A gyűjtögetés nem ment olyan könnyen, mint máskor, mivel viráglepel borított szinte mindent, így nehéz volt megtalálni a letörött ágakat. Jó fél órát vehetett igénybe, mire összeszedtem egy jó öl fát, amivel vissza is tértem a tisztásra, ahol is nagy meglepetésemre nem volt senki.
- Furcsa, hová mehetett? – tanakodtam, amikor is rossz előérzetem támadt.
Odaléptem a csomagokhoz, belenyúltam és a sejtésem beigazolódott.
- Valami itt nincs rendjén. – tudatosodott bennem, amikor rájöttem, hogy se a tojás, se a felszerelésem nagy része nincs meg, csak felesleges dolgok maradtak a táskában. – Ezek szerint vagy rántottát akar főzni a tojásomból, ami egy probléma, vagy pedig valami még rosszabb történt. – körvonalazódott a fejemben egy rossz sejtés.
Körbepásztáztam a környéket, és bár nem voltam valami nagy nyomszakértő, de tisztán kivehető volt, hogy a fűben nem egy, és még csak nem is kettő, de legalább hat ember lábnyomai vannak.
- Tehát tényleg jártak itt valakik. – gondoltam.
Bár a nap már éppen kezdett lenyugodni és ezáltal a látási viszonyok jelentősen romlani kezdtek, én mégis követni kezdtem a nyomokat, melyek ismét bevezettek az erdőbe. Bár a sötétben nagyon nehéz volt azt az utat követnem, melyet kitapostak, valahogy mégis csak sikerült, és vagy éjfélig meneteltem minél gyorsabban és csendesebben, mikor is egy újabb tisztás kezdett körvonalazódni előttem a holdfényben, melynek a közepén egy kis házikó állt, melyben világosság volt. A nyomok egyértelműen oda vezettek.
- Most mit csináljak? – tanakodtam, míg végül arra nem jutottam, hogy előbb mindenképpen fel kell derítenem a terepet, mielőtt valami őrültséget nem csinálok.
Úgy döntöttem, hogy a legcsendesebb és legészrevétlenebb mód, ha repülve teszem meg az a távot, ami köztem és a házikó közt volt, így hát fel is emelkedtem. Sima utam volt, és az épület egyik sarkánál landoltam, ahol nem volt ablak. Ugyan nem voltam hozzászokva a lopakodáshoz és a felderítéshez, tekintve, hogy általában fejjel szoktam menni a falnak, de ennek ellenére egészen jól boldogultam. A leszállás után a legközelebbi ablakhoz kúsztam, és benéztem rajta:
Az egész helyen összesen hat ember volt, valamint a sarokban megpillantottam Ann-t is, aki meg volt bilincselve, méghozzá egy eléggé különös bilinccsel. Ezen kívül az asztalon szét volt szórva mindenféle tárgy, melyek egy részére rá is ismertem, hogy az enyém, kifejezetten a tojásra, amely az asztal közepén állt.
- Na megálljatok csak, mindjárt megkapjátok a magatokét! – gondoltam dühösen, és fellibbentem a tetőre, ahol is megidéztem a teljes hadseregem, azaz húsz főt.
Az ajtóhoz közel helyeztem el közülük négyet, és minden ablak fölé is egyet-egyet, és természetesen mindezt hangtalanul. Amint elkészültem, jöhetett az akció. A tető közepére gyűjtöttem az erőimet, és a Dark Blast, valamint a megnövekedett súly segítségével sikerült beszakítanom az egészet. Én a Flight segítségével a levegőben maradtam, a csontvázaimat ellenben azonnal csatára rendeltem és a meglepetés erejének hála négy ellenféllel pillanatok alatt végeztem. Nem feledkeztem meg a két legfőbb célomról sem. Öt hullát vezényeltem Ann-hez, hogy megvédjék és kiszabadítsák, és még egyet a tojáskáért, hiszen azt sem hagyhattam csak úgy ott.
- Te… te... te.. .te ki… ki az ördög vagy? – hebegte az egyik, ellenben a másik fickó nagyon is éber volt, és egy fura kötelet dobott felém, melynek a végén egy penge volt.
A támadást könnyedén kivédtem, méghozzá úgy, hogy elkaptam a kötelet, mikor a penge már elhaladt mellettem, ellenben ez hiba volt. Azonnal elkezdtem érezni, hogy a varázserőm csökkenni kezd, és máris tudtam, hogy mi a dörgés.
- Tehát így kapták el. – jöttem rá a titok nyitjára, hiszen nem értettem, hogy hogyan tudták csak egy pillanat alatt elkapni Ann-t, mindenféle harc nélkül, elvégre ő is képzett mágus. – Ezúttal rossz lóra tettetek! – kiáltottam, és egy, a közelben álló csatlósommal máris elvágattam a tartókötelet, a hatás pedig meg is szűnt, de persze én is elengedtem az eszközt. Innentől kezdve már eléggé egyoldalú lett a harc, mivel a mágiához már nem értetek az alanyok, így gyorsan elhaláloztak.
Ahogy végeztem, én is leszálltam a talajra, és azonnal Ann-hez siettem, akit eddig a csontjaimnak nem sikerült kiszabadítani, ellenben két kardot már sikeresen széttörtek a próbálkozások közepette.
- Idióták, még ennyit sem lehet rátok bízni! – korholtam őket, bár teljesen értelmetlen volt, és nekiláttam, hogy magam szabadítsam ki a bilincsből. – Lássuk csak, hogy is működik ez? – nézegettem, majd pár perc alatt meg is fejtettem a szerkezetet. Valami módon elszívta a bele zárt személy mágikus erejét, és egy lakrimába gyűjtötte azt, és az összeszedett varázserőből tartotta fogva a foglyot.
A lakrimát széttörve a hatás megszűnt, és könnyedén széttörhettem a bilincseket. Ann mindeközben eszméletlen volt, így semmit nem vett észre a történtekből.
- Remélem, jól van. – gondoltam aggódva. – Ann… hé Ann! – próbáltam ébresztgetni a lányt.
Egy-két percnek el kellett telnie, mire nyitogatni kezdte a szemét, és további egy percnek, mire magához tért.
– Jól vagy? – kérdeztem továbbra is aggódva, mire ő csak bágyadtan bólintott. – Mi történt? – faggattam tovább.
- Nem igazán tudom. Amikor elmentél fáért, akkor hirtelen valami körém tekeredett, aztán pár pillanat múlva elájultam. Most pedig itt vagyok. – felelte. – Mellesleg, hol az az itt?
- Valami rejtekhely szerűség lehet, de nem kell aggódnod, a lakóikat már kitakarítottam. – válaszoltam neki.
- Már megint neked kellett megmentened. – mosolyodott el a lány, és a segítségemmel felállt a földről.
- Ugyan, oda se neki. Tudsz járni? Ne vigyelek? – ajánlkoztam.
- Tudok, de azért köszönöm. – mosolyodott el megint, majd egy kisebb szünet után folytatta. – Mondd csak!... Amit az érkezésünkkor mondtál, azt komolyan gondoltad?
- Még szép, hogy komolyan! – vágtam rá egyből, mire egy pördülttel elém került, és megcsókolt.
Szóhoz sem tudtam jutni a meglepetéstől és meg egy érzéstől, amit nem tudtam meghatározni, még sosem éreztem hasonlót, de annyiban biztos voltam, hogy jó érzés, és szeretném, hogy minél tovább érezzem.
- Gyere, menjünk vissza a céhbe, azt hiszem a vakációnak már úgyis lőttek.
- J…jó. – nyögtem ki, majd követtem a lányt és kisétáltam az ajtón. – Ó, majd el felejtettem. – torpantam meg, és visszamentem. – A tojást majdnem itt felejtettem. – mondtam, miközben a hullaseregemet visszazártam a helyükre. – Mondd csak, ha kikel, akkor majd adunk neki együtt nevet? – kérdeztem.
- Persze. – válaszolta izgatottan, miközben az arca felderült.
További kedélyes beszélgetésben zajlott a visszaút is, de valahogy a csókos jelenet nem került szóba egyikünk felől sem. Ahogy visszaérkeztünk a céhbe, el is váltunk, mivel, mint kiderült Ann-t hívatta az apja, én meg egy kis pihenés után a szobámban, elindultam, hogy most már tényleg dolgozzak is valamit.
Sok dolog történt velem ezen a kis túrán, és sok újat tanultam meg. De ami legfontosabb, az valószínűleg az volt, hogy az életnek igen is van értéke, és hogy én nem csak egy gyilkoló gép vagyok. Ettől kezdve a dolgokat máris új szemszögből kezdtem látni.

A jövevény

(Az élet értéke kaland folytatása)

Már azt hittem, hogy vége a túrának, hiszen már majdnem elértünk a léghajóhoz, de hirtelen hangokat hallottam a hátam mögött. Olyan volt, mint ha valami, mondjuk egy fa vagy egy kő repedezett volna. Megfordultam hirtelen, de nem volt ott semmi és senki.
- Mi a baj, mi történt? – kérdezte Ann, aki mellettem gyalogolt.
- Furcsa, úgy éreztem, mintha valami lenne mögöttünk. De azt hiszem, tévedtem. – mondtam, majd folytattuk az utat.
Nem telt bele még egy perc sem, mikor ismét hallottam a hangot. Ezúttal csak hátrasandítottam, de most sem vettem észre semmit. Az eset harmadszorra is megismétlődött, és megint csak nagyot ugrottam, és megfordultam a tengelyem körül, de nem láttam semmit. Ekkor azonban a furcsa repedező hang megint csak felhangozz, és nagy csodálkozásomra, ismételten a hátsó felemen, pedig még mindig nem fordultam vissza. Ekkor kellett rájönnöm, hogy bizony nincs is olyan messze a forrása, mint én azt elsőre hittem, mivel a hátizsákomból jött a zaj.
Levettem hát a táskát, és kinyitva megláttam, hogy a tojáskán repedések vannak, melyek egyre nagyobbak és hosszabbak lesznek, benne pedig mocorgást éreztem.
- Csak nem?! – kiáltott fel Ann nagyon izgatottan.
- De, azt hiszem, hogy most szeretne kikelni a kicsike. – mosolyodtam el, és a tojáskát letettem magunk elé úgy, hogy kitámasztottam a táskával, hogy nehogy eldőljön. – Nem kéne feltörni, hogy segítsünk neki? – kérdeztem, hiszen még sosem volt szerencsém tojást látni, amikor abból valami kibújik.
- Isten ments, még a végén kárt tennél szegénykében! – sikoltott fel a lány.
- Akkor mit kéne csinálnunk?
- Nem egyértelmű? Várnunk. Bízzuk csak rá, hogy mikor szeretne kijönni. – mondta szigorúan.
- Hát legyen. – feleltem beletörődően, és kíváncsian vártam, hogy ebből mi fog kisülni.
Még néhány perc telhetett el, mire végül teljesen eltölt a tojás, mely ekkor felborult, és egy apró, farkasra csak nagyon bajosan hasonlító csöppség gurult ki belőle.
Mivel a szőre még csutakos és ragacsos volt a tojás tartalmától, így tiszta por lett, és a levelek is szép számmal ragadtak rá a földről.
- Jaj te, máris összepiszkolod magad? – szidtam nevetve a kicsit.
- Ugyan már, hiszen ez a picúr nem tehet róla igaz? – hajolt közelebb a pöttömhöz.
- És most mit kéne vele csinálnunk? – álltam tanácstalanul.
Ha volt bármi ezen a világon, melyre rá lehetett fogni azt, hogy annyira értek hozzá, mint egy epilepsziás teve az északi sarkon a jegesmedve vadászathoz, akkor az biztosan a gyerekgondozás volt, vagy legalábbis közel állt ehhez a kategóriához.
Ann persze rögtön feltalálta magát, és a táskámat, melyben eddig tojásként utazott, máris felhasználta, hogy ismét az utasává tegye, és beletakargatta.
- Így ni! Nem messze innen láttam egy tavacskát, szerintem oda kéne mennünk, hogy egy kicsit lemossuk róla ezt a szutykot. – nézett most már ő is nevetve a kicsire.
- Semmi akadálya. – egyeztem bele a dologba, és már indultunk is.
Ann nem hagyta, hogy én vigyem a bébit, mivel szerinte én csak összetörném a kicsi testét, amit nem vettem nagyon a lelkemre, mivel volt egy aprócska igazság alapja, mely abban merült ki, hogy még életemben nem volt olyan élőlény a kezemben, mellyel óvatosan kellett volna bánni.
A tó, melyről beszélt, tényleg nem volt messze, és szerencsénkre nem is volt túl hideg, tekintve, hogy már közeledett a nyár és egész nap verőfényes napsütés volt.
- Na gyere csak, most megfürdünk! – bátorította a kicsikét, aki jobb szeretett volna piszkosan benne maradni a táskában és inkább aludt volna.
- Nem kéne várni vele egy kicsit, hogy… nem is tudom, kialudja magát? – kérdeztem.
- Ugyan már, gyorsan megleszünk és már vissza is bújhat az ágyikójába. – válaszolta Ann.
Kénytelen voltam ráhagyni a dolgot, elvégre mégis csak ő a nő, neki van anyai ösztöne meg ilyenek. Szóval gyorsan megmosdatta, majd a szárításnál besegítettem a szél mágiámmal, és máris egy sokkal farkasosabb külsőt kapott a kicsike.
- Mennyivel másképpen néz ki! – jegyeztem meg.
- Igen. – mosolygott rá a picire Ann, majd becsomagolta ismét a táskába, de előtte kifordította, hogy ne legyen megint mocskos attól, hogy visszakerül a szutyokba.
- Na, ezek szerint gyorsan beválthatom az előző kérdésemet. – nevettem el magam.
- Mire gondolsz? – kérdezte értetlenül.
- Hát amikor megkérdeztem, hogy segítesz-e nevet adni neki. – feleltem.
- Ja! Már emlékszem. Hát… nem is tudom. Hirtelen nem jut eszembe semmi.
- Sajnos nekem sem igazán. – mondtam letörten.
Közben visszaindultunk a léghajóhoz, de még ötletelgettünk a hirtelen kitalált nevekkel.
- Mit szólsz a Killer-hez? – kérdeztem.
- Jaj ugyan, képes lennél ilyen csúf nevet adni ennek a cukorfalatnak? - korholt a lány.
- Miért, majd megnő nem? – kérdeztem vissza széttárt kezekkel.
Ekkor Ann is éppen mondott volna egy ötletet, de ekkor a csöppség, nagy valószínűséggel tüsszentett, vagy legalábbis valami ahhoz nagyon hasonlót csinált.
- Megvan, legyen a neve Froozer! – adott ez a szituáció egy ötletet neki.
- Hm, Froozer. Ez nem is tűnik rossznak. Mit szólsz hozzá öcsi, tetszik a neved? – birizgáltam meg az apró kis fülét.
Az kicsike csak egy nagyot ásított, majd aludt tovább.
- Hát… Ezt igennek vettem. – nevettem fel hangosan.
Közben felértünk a hajóra és kénytelenek voltunk elválni, mivel Ann-nek sürgős dolga akadt, így hát kettesben maradtam a kis Froozer-rel.
Mivel a bébi aludt, így hát én is nyugovóra tértem.
Valamivel később arra ébredtem, hogy egy vékonyka kis hang fülsiketítően nyüszít mellettem. Az álmosság pillanatok alatt kiment a szememből, és máris talpra ugrottam.
- Mi az, mi történt? – kiáltottam, majd rájöttem, hogy honnan is jön a hang.
Az apróság nyüszített, majd mikor meglátta, hogy felkeltem, egy pillanatra elhallgatott, majd megint rákezdte.
- Mi a baj Froozer? – térdeltem le hozzá, majd ölbe vettem.
Számomra is meglepő volt, hogy milyen könnyen megy az égész, de a nyöszörgés okát nem igazán tudtam megfejteni, mivel beszélni még nem tudott az apróság.
- Biztosan éhes vagy igaz? – jutott eszembe egy gondolat, melyhez az inspirációt az adta, hogy a saját gyomrom is igencsak nagy hangerővel kezdte jelezni, hogy nem ártana valamit beletenni, mert üzemanyag nélkül nem megy a dolog.
Gyorsan felöltöztem, addig pedig csak leraktam a kicsit az előző helyére, melytől csak még jobban visított.
- Jól van na, nem kell pánikolni, mindjárt kapsz fincsi nyami-nyamit! – nyugtatgattam, de ettől nem igazán lett jobb kedve.
Amint elkészültem, felnyaláboltam a kicsit és elindultam vele az ebédlő felé, ahol is rendeltem egy jó adag kaját magamnak, megy egy kisebbet Froozer-nek.
- Gyerünk kishaver, egyél! Rajta, finom! – biztattam, de jól láthatóan nem igazán fűlött a foga az előtte levő ételhez, így továbbra is keservesen nyivákolt. – Fenébe is, mégis mit ehet egy ilyen kis izé? – tanakodtam.
- A tejet próbáltad már? – hangzott a hátam mögül a jól ismert, kedves hang, mely Ann-hez tartozott.
- Azt hittem, te elmentél dolgozni. – mondtam neki, de örültem a jelenlétének, mivel fogalmam sem volt róla, hogy mihez is kezdjek.
- De, azonban mégsem kellett elmennem, és hallottam a lármát, amit ez a kis aranyos csinált itt igaz? – guggolt le az ölemben levő állatkához, és megsimogatta, melyet az egy kis kéznyalogatással hálált meg.
A tej valóban jó ötlet volt, olyan mohón itta meg, mintha csak évek óta nem evett volna.
- Köszi a segítséget, nélküled még most sem tudnám, hogy mit csináljak vele. – ismertem be kissé szégyenkezve.
- Ugyan, oda se neki. Én örülök, hogy átengeded egy kicsit nekem is ezt a kis cukorfalatot. – nevetett a lány.
Közben Froozer befejezte a tejecskéjét, és kissé ügyetlenül, de odasétált hozzám az asztalon, hiszen annak a tetején fogyasztotta el az elemózsiáját.
- Nézd csak, már jár is. – mosolyodtam el.
- Gyorsan tanulnak, nem kell ezen meglepődni. – mondta Ann.
- Kíváncsi vagyok, hogy mikor kezd majd el beszélni. – folytattam.
- Hát, ha foglalkozol vele, talán még ma. – jegyezte meg.
- Még ma? – csodálkoztam el. – Tényleg gyorsan tanulnak. – mondtam.
- Bizony.
- Na gyerünk kisharcos, akkor kezdjük valami könnyűvel. Mit szólsz mondjuk a kaja szóhoz? Hm? Vagy a tejhez? – néztem az apróságra, aki csak álmosan visszapislogott rám, majd egy nagy ásítást követően elfeküdt és el is aludt.
- Ezt veheted annak, hogy nem érdekli a tanulás. – nevetett a lány.
- Én is így vélem. – csatlakoztam be én is a kacagásba.
Én is megettem a magam ennivalóját, melyet rendeltem, majd ezt követően Ann-nel ismételten szétváltunk, én pedig visszavittem a kicsit a szobámba, ahol belebugyoláltam a zsákba, ahol az éjszaka is aludt, és én is megengedtem magamnak egy kis sziesztát az evés után.
- Kaja... Tej. – ébredtem fel álmomból valami furcsa hangokra. – Kaja... Tej. – hallottam megint.
Felültem az ágyon, és láttam, hogy a kis Froozer ül előtte, és az ő hangját hallottam.
- Ó, hát máris beszélsz? – csodálkoztam el. - Szóval, már megint éhes vagy kishaver? Gyere, eszünk valamit. – nyaláboltam fel kedvesen a kicsit, és az ölemben tartva ismét kisétáltam vele az étkezdébe és egy újabb adag tejecskét sikerült elpusztítania.
- És mit tudsz még mondani? Froozer. Ez a neved. Hogy tetszik? – tanítgattam.
- Fr… Froo... Froozer. – nyögte ki nagy nehezen a kicsi, valószínűleg kissé túlzás volt tőlem ilyen nehéz szóval kezdeni.
- Igen, ez az, ügyes vagy. – örvendeztem.
Miután a legfontosabb szót, azaz a nevét megtanítottam neki, máris jöhettek a nehezebb és kevésbé fontos szavak, melyeket ismernie kellett.
- Ha tejecskét szeretnél, akkor azt kell mondanod, hogy éhes vagyok. Rajta, ismételd csak, éhes vagyok.
- Éhes vagyok. – mondta.
- Remek, nagyon ügyes vagy! – dicsértem meg.
A továbbiakban még sikerült megtanítanom neki: az álmos szót, a várj és a gyere szavak jelentését, a nevemet, meg még vagy egy tucat szót, melyről hirtelen azt gondoltam, hogy fontosak lehetnek.
- Na, azt hiszem, egyenlőre ennyit kell mindenképpen tudnod, a többit meg majd megtanulod. – mondtam elégedetten, megsimogatva a fejét.
Ezután pedig elindultam, hogy keressek magamnak valami használható megbízást, ahol egy kicsit tréningezhetem az újdonsült társamat.