A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!

Különös fények keringenek körülöttem… némelyik mintha felfalna, míg társaik ölelni próbálnak. Bár mindez csak egy újabb álomkép, túlságosan is valóságosnak tűnik…
Testem ugyanakkor könnyed érzés fogja el… mintha csak repülne. Pont olyan, mint akkor… Erában, Virgo karjaiban. Kissé zavarba ejtő, s nem vet jó fényt rám… ám mégis kellemes, meleg, s… biztonságos. Ritkán érzek hasonlót…
Kisvártatva újabb ragyogás burkolja sűrű ködbe elmém. Mintha csak elszakadnék testemtől… minden üres… semminek sincs jelentése…
- Guááá… - Fulladásszerű hang tör fel torkomból.
Tenyereimre tekintve nem csak a sértetlen bőr látványa lep meg… nem érzek… fájdalmat… Friss vagyok, mintha csak egy mély álomból ébredtem volna… sőt… testemen végignézve, minden korábbi sérülésem, beforrt hegem, varrásom, melyeket életem folyamán szereztem, egyszerűen eltűnt.
A lélegzés könnyű, izmaim energiáktól fűtöttek, és mágikus keringésem is a helyén van… még mintha élénkebb is volna, mint korábban.
A környezetem ismét a homályos, ismeretlen eszközökkel, üvegcsékkel, s korhadt fabútorokkal tarkított orvosi rendelőt idézi.
A már jól ismert hologramon kívül jóval meglepőbb látványt nyújt Tabu és Tango párosa…
- Hol vagyok? – Nézek végig az egybegyűlteken.
- Most már biztonságban. – Sercegi a köpenyes alak kivetülése. – Kapott egy új testet, amelyre igencsak szüksége volt a történtek után.
- Hát ezért érzem magam ilyen frissnek… - Állok fel lassan a műtőasztalról. – És ti mit kerestek itt? – Szegezem kérdésem az újonnan érkezőknek.
- Végre élsz! Nemrég háromszor is megmentettem az életed! – Vágja rá Tabu.
- Te meg miről beszélsz? – Hitetlenkedek, miközben egy felső után kezdek keresgélni szemeimmel.
- Először, amikor azt a sárkányölőt szedtem le rólad. Aztán még egyszer megmentettelek tőle, majd kihoztalak az omladozó épületből.
- Egy kérdés… - Bújok bele egy, a falon csüngő ingbe. – Megkértelek minderre?
- Akkor inkább dögöltél volna meg! – Fordul el indulatoktól túlfűtve.
A mondatával járó rossz érzéseket megpróbálom rideg arckifejezésem mögé rejteni, ám ekkor egy fehér villanás vakít el minket.
Mire ismét felnyitom szemeimet, már léghajónk falambériás folyosói tárulkoznak elém.
Így hát… vége… de Virgo nincs sehol… olyan hirtelen ez az egész…
- További jó szerencsétlenkedést. – Pillantok vissza a mögöttem émelygő bagázsra, majd szobám felé veszem az irányt.
Pár óra múlva már céhünk tetőterén állva kémlelem az alkonyattól szürkére festett fellegek végeláthatatlan horizontját. Testemről lemosdottam a rendelő szagát, átöltöztem, s elpakoltam fontosabb tárgyaim. Rövid merengésem halk léptek taktusa zavarja meg.
- Den… elmész? – Nem kell megfordulnom, hogy tudjam, ki a szavak tulajdonosa.
- Igen… nem tudom, mikor térek vissza…
- De hisz… ezen a testeden még a céh jele sincs rajta…
- Jó ez így… - Egy halvány mosollyal kínálom meg a fáradt égboltot. – Amíg távol vagyok… vigyázz kérlek Bluebell-re. Nagy a szája… túl nagy ahhoz, hogy segítség nélkül túlélje itt. És ugyanez igaz Tabura is… viseld gondjukat.
- Ezt mondanod se kellett volna… - Azzal, egy könnyed lépés megtételével, átadom magam a felhők ölelésének.


Homok, por, s száraz szelek különös egyvelege mossa a kihalt városka főterét. Köpenyem vad rítusra kell a fuvallatokkal, miként megpróbálok átkelni a névtelen településen. ~ Egy hónap telt el… és mikor már úgy érzem, jó nyomon járok… kámforként foszlik szerte ujjaim vonalából…
A szél visítása, s egy vadul cikázó újság zökkent vissza a valóságba. Az olvasmány kígyóként tekeredik a lábamra, míg unaloműzés gyanánt magam elé nem emelem… ám a borítón díszelgő fénykép tüzetesen megváltoztatja közömbös hozzáállásom. A kapucni, alattomos farkasvigyor, s fogpiszkáló összetéveszthetetlen egyvelege tűzként égeti fel fásultságom. És a hír, miszerint egy Zarctala nevű sötét céh is feltűnt az alvilág zegzugos útvesztőiben…
- Akárcsak Virgo… te is meg leszel találva. – Az újságpapír ezernyi apró, szurokfekete fecnivé mállik lángjaim kínzó ölelésében, majd elhaló táncot lejtenek léptein vonalában. ~ Most tök menőn nézhetek ki…

Az egész épület remegett, és hallottam a leomló törmelék cseppet sem bíztató, kísérteties morajlását. Látni már nem láttam semmit, olyan szinten az ájulás határán voltam. Hallani is csak pár dolgot hallottam, s azokat is eléggé szaggatottan. Azt viszont, amikor egy nagyobb darab egyenesen felém haladt, már sokkal tisztábban éreztem. Azt hittem, ott helyben péppé is lapít ám akkor…
Egy villanás, s néma csend. De életben voltam. Vettem a levegőt, és éreztem a fájdalmat. Ám körülöttem néma csend honolt. Mikor végre sikerült kinyitnom a szemeim, visszafojtottam magamban egy sikolyt. Egy olyan pengés szörny vicsorgott le rám, amellyé Den is változott nem olyan rég. Már ugrottam is volna fel, mikor kitisztult a látásom, és meggyőződtem róla, hogy az egész csak egy tartályon belül van, eszméletlenül.
- Nem sokon múlt, de kihoztam önöket! – a vetítőgép sercegésének, és a doki felbukkanásának hála kezdtem kicsit lenyugodni. Ezek szerint élünk…
– A céh elpusztult, ha jól észleltem, hála egy őrültnek. És a kísérletem is elkészült!
Mivel a bordáim is szenvedtek „némi” kárt így nem tudtam megnézni, mi az. Csak feküdtem egyhelyben, és szemeztem a cseppet szem szép lénnyel.
- Mivel az úriembertől kaptam egy mintát az alábbi szörnyetegből, ezért készítettem neki egy új testet. Amint látom jól tettem, hiszen a jelenlegi súlyosan tönkrement.
~ Szóval Denről van szó… - gondoltam. ~ Akkor ő is életben van. S gondolom Tabu és Tango is. Megúsztuk… alig hiszem el.
Hallottam valami motoszkálást, zörgést, de az eseményeknek csak fültanúja lehettem állapotomra való tekintettel. Nem tudtam, mi folyik ott, de nem volt rossz előérzetem. Nyugodt voltam. Nem tudom miért, de… nyugodt voltam. Azok ellenére, amik történtek, hirtelen nem maradt bennem feszültség. Csak a nagy, sötét ürességet éreztem.
Ezek szerint vége. De… akkor is… elbuktunk. Hiába van vége ennek az egésznek… Scorpio… és Aries nincsenek velem.
Hallottam Den hangját, és Tabuét is. Nem szóltam bele a beszélgetésükbe, és nem is figyeltem rájuk különösebben. Éltek, és ez most elég volt. Beszélni sem volt kedvem amúgy se…
Pislogtam egy nagyobbat, s mire újra felnyitottam a szemeim, már ismét a léghajó mennyezete nézett vissza rám. Erre már csak lehunytam a szemem, és végre úgy éreztem, nem lesz baj, ha elájulok.

Mikor legközelebb felébredtem, már az egyik kórteremben voltam. A sebeimet ellátták, és a lábamat is begipszelték. Nem tudom, hogy ki volt az, de nem is érdekelt. Valójában… semmi nem érdekelt.
Sírni akartam Scorpio miatt… de képtelen voltam rá. Egyszerűen csak feküdtem az ágyban, s némán bámultam a plafont vagy a környezetem.
Napok, majd hetek teltek el semmittevésben. A sérüléseim miatt nem mozdulhattam, és nem is tudtam volna. Végig csak egy dologra voltam képes gondolni: Scorpiora és Ariesre. Mondhatni… mindkettejüket cserbenhagytam. Azok után, hogy mennyi mindenben segítettek nekem. Aries akkor találkozott velem először, de ott volt megvédeni engem, mint a tulajdonosát. Amikor az egész hely összeomlott… ők is ott maradtak. Vajon hol lehetnek most? Van másik mesterük? Remélem nincs… vissza akarom szerezni őket. Nem is. Vissza fogom szerezni őket, bármi áron. Amint felkelek innen… megyek és felkutatom őket, akárhol legyenek!

Már egy jó ideje nyomtam az ágyat, amikor történt valami. Nem tudom, ki volt az, mert nem figyeltem fel elég gyorsan, de egy újságot vágtak nekem, aztán az ajtó bezárult, mintha mi sem történt volna. Értetlenül vettem kezembe a lapokat, majd más híján elkezdtem olvasni.
Egy résznél a szemeim kikerekedtek, majd összeszűkültek, s az újság sercegve összegyűrődött a kezemben. Az egyik cikk egy újonnan feltűnt sötét céhről szólt… ami a Zarctala nevet viselte. Ami még jobban felidegesített, az a képen látható, kapucnis, vigyorgó alak volt. A tenyerében a fekete lakat tetoválás… egy volt közülük azon a napon, mikor elvesztettem egy barátom, és másik három majdnem meghalt.
Ujjaim között a lapok egyre jobban összegyűrődtek, majd végül még mindig fájó kezemre fittyet hányva elszakítottam őket, s a maradékot lehajítottam a földre.
Ép kezem ökölbe szorítottam, s ráharaptam a számra, majd vettem egy nagy levegőt, hogy kicsit lenyugodjak.
- Egy nap… ki fogom nyírni őket. Elég erős leszek, hogy megtaláljam őket, és megbosszuljam, amit el kellett szenvednünk. Scorpiot és Ariest pedig… visszaszerzem, amint lábra tudok állni! – ígértem meg magamnak, majd a másik irányba fordultam az ágyon.
Dühös voltam. Az eddigi napokban csupán üresnek éreztem magam, most viszont a semmi helyét átvette a mérhetetlen harag. ~ Meg fogom találni őket. Esküszöm, hogy így lesz… - hajtogattam magamnak minduntalan.