Noah a Csillagmágus és Alice az Elemi mágus találkozása

A bokorban lapultam, vártam, hogy várakozásom tárgya megjelenjen.
Normál esetben nem tettem volna, de az orvos az első küldetésem után pihenőre ítélt és jobbnak láttam, megfogadni a tanácsát, de nem akartam otthon unatkozni.

Néhány órával ezelőtt egy nő véletlenül elendegdte a kutyáját a parkban. Én meg pont ott voltam, és gondoltam, hogy besegítek . Miután már Morzsa harmadjára futott el ugyan azon az úton, de olyan gyors volt, hogy senki sem tudta elkapni, befeküdtem az egyik bokorba és csak vártam, hogy a kutya feltűnjön.
Amit Morzsáról tudni érdemes, az az, hogy ő egy kifejlett Bernáthegyi kutya. Majdnem a csípőmig ért és olyan gyors, hogy egy felnőtt férfit is elránt.

Tehát ott feküdtem és vártam. Hamarosan egy porfelhő jelezte, hogy jön. Amikor elért engem kiugrottam a bokorból és elkaptam a pórázt.
Sajnos, hiába eszem annyit mint három férfi, akkor is olyan gizda maradok, mint egy hurkapálcika. Nem csoda hát, hogy Morzsa elrántott. Vagy két métert húzott maga után.
Na, azt már nem nem adom meg magam olyan könnyen!
- MORZSA, ÜÜÜÜÜÜLLLLL!!!!! - Kiáltottam, mire Morzsa megállt, egy sártócsa közepén, de olyan hirtelen, hogy majdnem átestem felette.
- Na végre! - Fújtam ki magam, közben a sarat köpködtem.
Még jó, hogy a Quatro Cerberus-ból senki sem látta. - Letöröltem a sarat az arcomról.
- Remélem jól szórakoztál, mert én nem! - Guggoltam le Morzsához és megsimogattam a füle tövét.

Az öreg szénásszekér rázkódott alattam, ahogy végigment Magnolia egyik macskaköves utcáján. Az öreg nyeglén meglendítette az ostort, a ló egyenletes patkócsattogással kocogott, majd befordult egy kis sikátorba.
- Itt vagyunk, kisasszony! – szólt hátra az öreg.
Felkeltem, leugrottam a szekérről és kiráztam barna loboncomból a szalmaszálakat.
- Kösz, öreg! – szóltam hátra és készültem lelépni.
- Hé, hé – zsémbelt utánam – hát az útért ki fizet?
- A jótett önmaga jutalma – vigyorogtam neki.
- Na még mit nem! Nem vagyok én pap! Fizesse ki az utat! Ezer ékkő, ahogy megegyeztünk!
- Egy fenét ezer! Ötszázat mondott, maga vén zsugori!
- Ezer, vagy hívom a katonákat! – hepciáskodott.
Morogva nyúltam az erszényemért, majd ezer ékkövet kiszámolva otthagytam a sóhert.
Kikanyarodtam a főutcára és azonnal elsodort a tömeg. Az emberek már kora reggel munkájukba, piacra siettek, némelyek hatalmas ásítás közben, mások energikus léptekkel haladtak céltudatosan.
Beleszagoltam a levegőbe. Imádtam a hajnal hideg illatát, az ébredő élet zaját, a jeges szelet, ami végigborzongatott ilyenkor. Magnolia más volt, mint a többi álmos falucska, ahol eddig jártam, még Hargeontól is különbözött.
Elmentem egy kis lakás előtt. A tulajdonosa a lépcsőn üldögélt és szemtelenül megbámult. Finnyásan fintorogtam. Ilyen tekintetben talán Hargeon jobban tetszett. Az ottaniak már hozzászoktak az idegen arcokhoz, lévén városuk kikötői. Bár a magnoliai emberek is megszokhatták volna, hogy városuk tömegeket vonz.
Hagytam a lakókerületeket és inkább a forgalmasabb részek felé vettem az irányt. Az egyik kis utcai büféből ínycsiklandó illatokat sodort felém a szél: friss pékáru kínálgatta magát a kirakatban. Odamentem a kis ablakhoz és kértem néhány buktát. Az egyikbe azonnal bele is haraptam, és szinte felnyögtem, ahogy szétomlott a számban a puha íz. Fizettem és kerestem egy helyet, ahol megreggelizhetek.
Néhány kanyar és két bukta bekebelezése után találtam egy parkot, ám nem éppen reggelifogyasztásra alkalmas terület volt. Nem messze tőlem teljes térkiszorításban hatalmas bernáthegyi trónolt, bamba fejét a lány felé döntötte, rózsaszín nyelvéből tenger nyál ömlött. Szerettem a kutyákat – minél nagyobb, annál jobb alapon – de szelíden illatozó reggelivel ilyen megtermett állat előtt flangálni nem éppen leányálom, már ha nem rögtön öngyilkosság. Épp lelépni készültem, de észrevettem, hogy elkéstem. A kutya már kiszúrt: bamba szemében hatalmas lángok gyúltak, szinte láttam, ahogy beméri a célpontot a kezemben lévő zacskó személyében, majd megindul, lavinamód. A lány, aki eddig mellette guggolt, most utána lebegett és kétségbeesetten ordítozott. Épphogy sikerült megfékeznie az őrült rohamot: egyik kezével egy ágba csimpaszkodott, másikkal a kutya pórázát markolta erősen.
Elvigyorodtam és megkönyörültem az éhes állaton. Kivettem a papírzacskóban reszkető bukták közül egyet és a kutyának adtam. A kutyus leült a földre és vígan falatozott, én pedig zilált gazdájához léptem.
- Életvidám kutyus – vigyorogtam – bocs az előbbiért, az én hibám – vakargattam zavartan a fejem, miközben meglengettem egy kicsit a zacskót. - Nem esett bajod?

Hirtelen Morzsa megint neki indult, engem is magával rántva. Olyan hirtelen rántott el, hogy felsikítottam. Előttem egy lány állt, egy zacskóval a kezében, valószínűleg a tartalma vonzotta Morzsát. Már majdnem elértük őt, de még idejében elkaptam egy ágat és sikerült megállítanom Morzsát.
A lány elővett egy buktát a zacskójából és odaadta Morzsának, aki azonnal kezesbáránnyá vált, leült és elkezdett falatozni.
A buktás lány hozzám fordult.
-Életvidám kutyus - vigyorgott.- Bocs az előbbiért, az én hibám. - Meglengette a zacskót, közben a fejét vakargatta.
- Ugyan semmiség!- Kifújtam magam. - De nem igazán tudom, mert nem az én kutyám.
- Akkor kié?
- Hát elég hosszú, ha van időd...
- Időm mint a tenger... leülünk? - Mutatott az egyik fapadra mosolyogva.
Leültünk és dióhéjban felvázoltam neki a helyzetet. Azt is közöltem vele, hogy mágus vagyok, de az orvos pihenőt írt ki nekem és ez valahogy így jött össze. Erre szemmel láthatóan nem tudott igazán mit felelni.
- Aha... Kérsz? - Felém nyújtotta a zacskót.
- Kösz ne....- Kezdtem, de a gyomrom olyan hangosan megkordult, hogy azt még ő is hallhatta. Elvörösödtem. - Igen, kérek, ha nem baj.
Együtt ettük a buktákat csendben, közben szorosan fogtam Morzsa pórázát.
- Te melyik céhnél vagy? - Kérdezte.
- Én? A Quatro Cerberus tagja vagyok. - Megmutattam neki a jelet a csípőmön. - És te?
- Egy céhbe sem álltam be... egyenlőre gyedül is kitudom nyírni magam. - Mosolygott.-Szeretem a szabadságomat.
Szabadság, mi? Jól hangzik, de egy picit magányosnak is...
- Amúgy engem Alice-nek hívnak. - Mutatkoztam be. - Ezt az elején kellett volna de kiment a fejemből...És téged, hogy hívnak?

- Ugyan, semmiség – fújt nagyot. – De nem igazán tudom, mert nem az én kutyám.
- Akkor kié? – kérdeztem.
A lány elbizonytalanodott.
- Hát elég hosszú, ha van időd…
- Időnk, mint a tenger – fűztem hozzá költői pátosszal, majd egy padra mutattam. – Leülünk?
Lecsüccsentünk. A lány a csuklójára hurkolta a böszme pórázát dióhéjban összefoglalta a következőket: ő mágus, és az orvos pihenni rendelte. A behemót állatot néztem, aki az ajándék kajától eltelve békésen heverészett az árnyékban. „Ezt sétáltatni nem sétagalopp” vigyorogtam magamban. Mindazonáltal hirtelen nem tudtam mit felelni, úgyhogy időhúzásul megkínáltam a zacskómból.
- Kösz, ne… - utasította volna vissza, ám a gyomra nem kért az udvariasságból. Hangosan kordult. Hangosan kuncogtam, ő pedig elvörösödött és kijavította magát – Igen, kérek, ha nem baj.
„Miért lenne baj? Hiszen én kínálom…” gondoltam.
Egy ideig csendben reggeliztünk, majd, hogy ne váljon kínossá, kérdeztem valamit:
- Te melyik céhnél vagy?
- Én? – „Hát nem is én” – A Quatro Cerberus tagja vagyok. És te?
- Egy céhbe sem álltam be... egyenlőre egyedül is ki tudom nyírni magam - vigyorogtam. -Szeretem a szabadságomat – de mostanában egyre inkább kacérkodtam a gondolattal, hogy csatlakozom egy céhhez, bár ennek a döntésnek még érnie kellett.
- Amúgy engem Alice - nek hívnak - mutatkozott be két falat között. - Ezt az elején kellett volna, de kiment a fejemből...És téged, hogy hívnak?
- Noah vagyok… és csillagmágus – feleltem neki. Odakínáltam neki az utolsó buktát, majd vigyorogva figyeltem, ahogy benyomja. „Igazi haspók a lány”, gondoltam magamban. Gombóccá gyűrtem a papírzacskót és egy elegáns mozdulattal a kukába hajítottam. Felálltam, leguggoltam a kutya mellé és vakargatni kezdtem a fülét, ahogy előbb Alice. A böszme bamba élvezkedő mordulások közepette a kezemnek tolta a fejét.
- Jaj, de aranyos – mondtam lelkesen, és átkaroltam a marhanagy fejet – Mi a neve? Kié? Mennyiért adja el? Én megveszem! Imádom a kutyákat! Főleg az ilyen nagyokat! – A kutya közben oldalra borult, hasát kínálva simogatásra.

- Noah vagyok... és csillagmágus. - Odatolta felém a zacskót, amiben már csak egy bukta volt. Kétségesen elfogadtam. Noah vigyorogva nézte, ahogy eltüntetem hatalmas bendőmben a buktát. Összegyűrte a zacskót és beledobta egy kukába, majd lehajolt Morzsa melléé és simogatni kezdte a füle tövét, ahogy az előbb én is tettem. Morzsa élvezkedve felmordult és Noah kezei közé tolta a fejét.
Akármilyen saras is lettem, ez a kutya imádni való!
- Jaj, de aranyos. - Noah átkarolta Morzsát. - Mi a neve? Kié? Mennyiért adja el? Én megveszem! Imádom a kutyákat! Főleg az ilyen nagyokat! - Jól bepörgött,és nagyokat vigyorgott közben.Csodálkoztam, hogy nem fáj az arca a nagy mosolygástól. Eközben Morzsa a hátára feküdt és úgy várta, hogy Noah nekiessen a bundájának.
- Morzsa a neve, egy idegen nőé, ő is szereti és nem hiszem, hogy eladná.- én is jót vigyorogtam Morzsán, aki élvezkedve morgott, Noah simogatásától.
- De ha már itt tartunk, meg kéne keresni a gazdáját. - Felálltam. - Velünk Jössz? Morzsa és én sem bánnánk.

- Morzsa a neve, egy idegen nőé, ő is szereti és nem hiszem, hogy eladná – felelt a lány az összes kérdésemre sorban, és jót vigyorgott a kutyán. Én élvezettel durkáltam Morzsa bundáját, oda – vissza borzoltam a vastag prémet. A behemót élvezkedve morgolódott. – De ha már itt tartunk, meg kéne keresni a gazdáját – némileg szomorkodva néztem fel – velünk jössz? – kérdezte Alice, megkönyörülve rajtam. – Morzsa és én sem bánnánk.
Vigyorogva bólintottam.
- Hadd vezessem én – néztem bociszemekkel a lányra.
Alice a csuklómra hurkolta a pórázt, majd megindultunk. A borjúnyi eb egy ideig békésen ballagott mellettem, majd elém került.
- És milyen a Quatro Cerberus mágusának lenni? – érdeklődtem. Mivel érlelődött bennem, hogy csatlakozom valahova, muszáj volt tájékozódnom előbb.
- A legjobb hely a földön! Csak most csatlakoztam és máris imádom!
„Nocsak! Lelkes” mosolyogtam. De ez nem volt elég.
- Kicsit bővebben…?
- Nehéz lenne bővebben leírni... de... Olyan, mint egy második otthon! És az ottaniak olyanok mintha a második családom lennének. Az egyik legjobb dolog, ami velem történhetett, eddigi életemben – tette hozzá.
- És vannak ott barátaid? – kérdeztem.
Alice sorolni kezdte volna, ám válaszát nem hallhattam, ugyanis Morzsa megmakacsolta magát. Az egyik sikátorból finom sült hús illata csapta meg az orromat. És nem csak az enyémet, hanem Morzsáét is.
A növendék borjú méretű kutya önálló üzemmódra kapcsolt, szelíd birkajelleme diktátorivá alakult és makacsul elkanyarodott húsirányba. Hiába igyekeztem meggátolni, kitartóan húzott maga után, egyenesen egy lepukkant fogadóig. De nem állt meg, ó nem! Orrával belökte a résnyire nyitott ajtót, és maga után vonszolt, egészen a pultig. Még szerencse, hogy rendelni nem tudott – habár bamba szemeit bociszem világításúra állította és a friss rendelést fixírozta, ami a pulton pirult egy megtermett férfi előtt.
- Öööö, Morzsa, jó kutya… az nem a tiéd…
Mire ezt kimondtam, Morzsa felugrott két mellső lábával a pultra, és kisajátította a sült csirkét. Vígan csámcsogott rajta, én pedig a férfi dühös tekintetével szemeztem.
- Öhm, szép napunk van, nem igaz? – nyögtem ki, zavartan vigyorogva.
A férfi elsötétülő tekintetéből láttam, hogy itten verekedve lesz. Nem éppen így képzelte el a reggelét.

Noah vigyorogva bólintott.
- Hadd vezessem én. - Olyan kérlelő szemekkel nézett rám, hogy nem tudtam nemet mondani, a csuklójára hurkoltam a pórázt és így mentünk tovább.
- És milyen a Quatro Cerberus mágusának lenni? - Kérdezte. Látszott rajta, hogy komolyan érdekli.
- A legjobb hely a földön. Még csak most csatlakoztam és máris imádom!
- Kicsit bővebben?
- Nehéz lenne bővebben leírni...de... Olyan mint egy második otthon. És az ottaniak olyanok, mintha a második családom lennének. Az egyik legjobb dolog, ami velem történhetett, eddigi életemben.
Kicsit csöpögősre sikerült, de ez van...
- És vannak ott barátaid? - kérdezte.
Már éppen soroltam volna a srácok nevét, akikkel összebarátkoztam az elmúlt napokban, amikor Morzsa hirtelen lehúzta Noah-t az útról, aki nagyon erőlködött, hogy visszatartsa a kutyát. Követtem őket. Morzsa egy lepukkant fogadóba húzta Noah-t. Könnyen bejutott a kutya a fogadóba, és odacsörtetett a pulthoz, Noah minden vezényszavát semmibe véve felugrott a pultra és eltulajdonította egy férfi csirkéjét. A férfi villámló szemekkel nézett ránk.
- Öhm, szép napunk van nem igaz? - Noah ránézett a férfira és egy zavart vigyort küldött felé.
A férfi felállt és ránk nézett.
Ó-ó! Itt balhé lesz!
- Elnézést, a kutya velem van, az én hibám volt, kifizetem a csirkét, ha szeretné. - Próbálkoztam, de a férfit nem igazán érdekelte a dolog.
Én is rámosolyogtam, pont úgy, ahogy Noah is.

Észre sem vettem, hogy Alice követett. Csak akkor kaptam észbe, amikor mellém lépett.
- Elnézést, a kutya velem van, az én hibám volt, kifizetem a csirkét, ha szeretné – hadarta. Zavart vigyora ikerpárja volt az enyémnek.
Kár hogy az inzultált férfit nem győzte meg.
- Kicsikéim… szebb reggelt is el tudok képzelni annál, mint hogy a redvás dögötök felfalja a kajámat…
„Nyugi haver, lehet még rosszabb is, csak köss belénk!”, gondoltam vigyorogva. Volt egy olyan érzésem, hogy Alice nem kispályás verekedés terén, és én sem vagyok cukorból.
- Na szóval… melyikőtökkel kezdjem? – ropogtatta meg az ökleit. „Micsoda egy tahó!”, gondoltam. Bármibe fogadni mertem volna, hogy csak azért támad nekünk, mert védtelennek néz.
„Hát… ezen a nézeten gyorsan változtatunk!”
Előhúztam a zsebemből legújabb szerzeményemet.
- Hát… én megpróbáltam – sóhajtottam, majd előhívtam Lupust. A mindössze két méternyi farkasember csak enyhén lehetett vészjósló mögöttem. Alice gyorsan felfogta a logikámat: labdát gyújtott meg a kezében, készen arra, hogy használja is. A fogadós rémülten jelent meg a színen, balhét szimatolva:
- Kérem, inkább odakint rendezzék ezt le!
- Nyugi, barátom, nem lesz semmi baj! Ugye? – vigyorogtam az utolsó szónál a reszkető hepciáskodóra.
- Öh persze… persze, bocsássanak meg… elvégre… történnek balesetek nem igaz?
„Hát persze, hogy történnek!”, vigyorogtam. Roppantul élveztem a helyzetet.

- Kicsikéim... szebb reggelt is eltudok képzelni annál, hogy a redvás dögötök felfalja a kajámat... - Elkomorodtam.
Paraszt! Akkora egy tahó, hogy ülve nyalogatja a holdat. Most mondtam, hogy kifizetem a rohadt kajáját.
- Na szóval... melyikőtökkel kezdjem? - Megropogtatta az ujjait.
Szánalmas! Védtelen lányokra támad. Igazán férfias.
Noah elővett valamit a ruhájából. Egy kulcs volt az.
Csak nem...?
- Hát... én megpróbáltam. - Sóhajtott és előhívta Lupust a kétméteres farkasembert. Azonnal leesett, hogy Noah, mit akar. Előhívtam egy tűzlabdát, jó nagyot, hogy össze passzoljon Lupus méretével.
Érdeklődve néztem a férfira, aki azonnal elsápadt. Eközben a tulaj is megjelent a színen.
- Kérem, inkább odakint rendezzék ezt le!
- Nyugi, barátom, nem lesz semmi baj! Ugye? - Noah, mosolyogva nézett a férfire, aki majd összecsinálta magát a félelemtől.
- Öh persze... persze, bocsássanak meg ... elvégre... történnek balesetek nem igaz? - Noah és én csak jót vigyorogtunk a hallottakon.
- És, ha már ilyen csúnyán reagált, meghívhat minket egy-egy fagyira is! - Még szélesebbre húztam a számat, de közben a szemeimmel villámokat szórtam.
- Őhm... hát... persze! - A férfi kifizetett nekünk egy-egy kétgombócos fagyit. Noah csokit és citromot kért, én meg sztracsatellát és marcipánt.
- Tudja mit? Morzsa megsértődött azon, ahogy ez előbb nevezte, mi lenne...
- Igen...- a férfi vigyorogni próbált. - Mit szólna egy másik csirkéhez?
Noah és én megettük a fagylaltjainkat, Morzsa meg kivégezte a csirkéjét.
- Köszönjük szépen, a viszont látásra!
Kimentünk a fogadóból és visszamentünk az útra.

Alice megeresztett egy démoni vigyort.
- És ha már ilyen csúnyán reagált, meghívhat minket egy – egy fagyira is!
- Öhm… hát… persze… - hebegett a férfi. Először feddőleg akartam újdonsült barátomra nézni, de hülye lettem volna nem kihasználni. Leadtam a rendelést egy csokis – citromos személyében, Alice pedig sztracsatella marcipán párosítást kívánt. Alice nem érte be ennyivel.
- Tudja mit? Morzsa megsértődött azon, ahogy az előbb nevezte, mi lenne…
- Igen… - a férfi kínosan vigyorgott. – Mit szólna egy másik csirkéhez?
Itt már kissé sokalltam a tréfát. Volt egy olyan érzésem, hogy ezt nem ússzuk meg, de inkább szó nélkül hagytam. Miután mindhárman megettünk mindent, Alice köszönte szépen a vendéglátást, eltüntettem Lupust és leléptünk. Morzsa pórázát megint én fogtam meg.
- Lehet, hogy az utolsó beszólás egy kicsit sok volt… - említettem meg. – De végül is megúsztuk, ez a lényeg.
- Ja, jól kijöttünk belőle! És még Morzsa is kapott valamit - leguggolt és megsimogatta a böszme fejét. - És láttad az arcát nem? Nem merne semmit sem tenni!
"Hát erre ne nagyon fogadj!", tettem hozzá magamban. Láttam a pasas szemét, amikor eljöttünk a fogadóból: vérbosszút üzentek.
Elkóricáltunk az utcákon, majd ismét a park felé vettük az irányt. Az átélt izgalmak hatására teljesen megfeledkeztünk róla, hogy Morzsát gazda várja otthon. A nap már a fák tetején csücsült és lenyugodni készült, mikor eszünkbe jutott. Visszafelé vettük az irányt, és befordultunk egy sikátoron, amikor gyanóm beigazolódott: a reggeli fickó állt ott és csak ránk várt. Haverjai körülötte röhögtek.
- Rég láttuk egymást, lányok! - vigyorgott a csirkés fickó.
Morzsa morogni kezdett, de nem túl barátságosan. Vigyorogtam, a pórázhoz hajoltam és leoldaottam a nyakörvről a szíjat.
- Morzsa, fogd meg! - parancsoltam halkan a kutyusnak, mire az engedelmesen vetődött az egyik fickóra. Mivel reggeli vendéglátóját hálaérzetből képtelen volt bántani.
Gyors számolás után Alice - hez fordultam:
- Tiéd a három jobboldali, enyém a három baloldali! A csirkés fickót az intézi el, akihez közelebb lesz! Megfelel? - kérdeztem vigyorogva.

- Lehet, hogy az utolsó beszólás egy kicsit sok volt...- Noah talán egy picit aggódott. - De végül is megúsztuk, ez a lényeg.
- Ja, jól kijöttünk belőle! És még Morzsa is kapott valamit - leguggoltam és megsimogattam az említett fejét. - És láttad az arcát nem? Nem merne semmit sem tenni!
Vagy, ha mégis, akkor az nem ússza meg szárazon. - Tettem hozzá fejben.
Akkor kiütöm a fejét a fülei közül.
Összevissza sétálgattunk az utcákon, cél nélkül, majd visszakanyarodtunk a park felé. Már dél is elmúlhatott, amikor eszünkbe jutott, hogy Morzsának van gazdája is, aki aggódva várja haza. Visszaindultunk és befordultunk egy sikátorba, ahol a reggel megismert férfi már várt ránk, néhány röhögő barátjával.
- Rég láttuk egymást, lányok! - vigyorgott.
Morzsa morogni kezdett, Noah pedig elengedte:
- Morzsa fogd meg! - A kutyus a vezényszóra rávetődött az egyik fickóra.
- Tiéd a három jobboldali, enyém a három baloldali! A csirkés fickót az intézi el, akihez közelebb lesz! Megfelel? - vigyorgott rám újdonsült barátnőm.
- Nekem megfelel! - csettintettem a nyelvemmel és nekiláttam is a három jobboldali szerencsétlenségeknek.
Az egyik nekem rohant, jobb öklével felém ütött, de elhajoltam előle. A lendülettől nekiment a falnak, fájó orral fordult felém, de addigra már késő volt.úgy orrba vágtam, hogy beverte a tarkóját a mögötte álló falba.
Eszméletlenül rogyott a földre.
Egy kész, maradt kettő.
A második egy fémrúddal jött nekem.
- Fire Magic. - A rúd megolvadt a fickó kezében, aki ezt látva ordítva rohant el.
Még egy maradt.
Körbenéztem, de nem láttam sehol sem. Hirtelen hátulról valaki elkapott.satuba fogta a nyakamat.
- Te kis rohadék! - Hörögtem. Páros lábbal rádobbantottam az ő lábaira, amitől ő elengedett. Erre én megfogtam az egyik karját és átdobtam a fejem fölött. Felállt, és rám meredt, aztán nekem rohant. Kitértem előle és a térdemmel gyomorszájon rúgtam, majd ráütöttem a tarkójára. A pasi elvesztette az eszméletét.
Kész is vagyok! - Leporoltam a ruhámat.

- Nekem megfelel – vigyorogta Alice baljóslatúan, majd a neki ítélt hármas felé távozott. Én pedig szembenéztem a másik hárommal. Átléptem Morzsa és kis játszótársa felett. A három pasas röhögve fogadott.
- Ne aggódj, kicsikém, nem fog fájni! – mondta az egyik megtermettebb benga, és megropogtatta az ökleit.
Az egyik kukában egy hosszabb vasrudat láttam. Közelebb mentem hozzá és a férfiakat provokáltam.
- Annyi eszetek sincs, mint egy marék lepkének – vetettem oda lenézően. – De gyertek, győzzetek le, ha tudtok!
A megtermett, aki előbb hatalmát fitogtatta nekem, most indulatait szabadon eresztve, ordítva rohant felém. Bizonyára jogtalannak gondolva előbbi sértésemet, annak megtorlására vágyott. Ámde ezzel csak alátámasztotta korábbi állításomat. Mikor veszedelmesen közel ért hozzám, lábammal felpöcköltem magamhoz a vasrudat, kitértem a lavinaszerű roham elől és fordulatból iszonyatosan fejbe vágtam a fickót a rúddal. A fém tompán puffant, a támadó pedig elterült a földön, hasmánt.
A másik kettő óvatosabb volt: kerülgetni kezdtek, akár a farkasok a prédát. Felváltva hol az egyikük, hol a másikuk sétált el lassan a szemem előtt: gyenge pontomat keresték. Végül egyszerre ugrottak nekem, két oldalról. A rudat két kézzel az egyikük hasába döftem, jó erősen, majd izomból tökön rúgtam a szerencsétlent. A támadó inzultált testrészét fogva térdre ereszkedett. Lazán fejbe rúgtam, eszméletvesztéssel jutalmazva a jámbort. Kicsit talán örült is neki… valahol a szíve mélyén….
A másik férfi ütését épphogy sikerült kikerülnöm, majd oldalról állon rúgtam. Ő is követte elődei példáját: zavaros szemekkel terült el a földön. Csak a csirkés fickó maradt, ugyanis Alice elintézte a másik hármat is.
Az utolsó férfi, amikor látta, hogy verőlegényeit, alkalmasint haverjait kiütöttük, menekülőre fogta a dolgot. Azaz, csak fogta volna.
- Lupus, kapd el – szóltam rá a semmiből előbukkanó vérfarkasomra. Lupus a szemétláda után vetette magát, majd, amikor utolérte, megragadta és izomból a konténerbe vágta.
- Szép volt – vigyorogtam a farkasra, majd eltüntettem. Aztán az éledező férfihoz mentünk.
- Mit csináljunk vele? – fordultam csibészes vigyorral Alice – hez.

Mire végeztem Noah is végzett. Már, csak a csirkés barom volt hátra.
Elrohant volna, de Noah még időben kapcsolt:
- Lupus, kapd el! - A vérfarkas utánna rohant, elkapta és egy konténerbe vágta.
- Szép volt! - Noah megdicsérte Lupust és eltüntette.
- Mit csináljunk vele? - Kérdezte vigyorogva tőlem Noah.
- Csak verjük szét és hagyjuk itt. - Ördögi vigyorral az arcomon léptem a fazon mellé, közben megropogtattam az ujjaimat. Noah követett.
- Ne... Neeeee!!!! - Üvöltött gyáván a pasas, pedig még el sem kezdtük.
Nem igazán foglalkoztunk azzal, hogy mit mond, kegyetlenül elgyepáltuk: bal horog, jobb horog, sarló rúgás, sodró rúgás, csavart rúgás... stb. Minden lehetséges módon megfizettünk neki. Még meg is pörköltem.
- Én még nem vagyok elégedett, a kis szemét másokkal akart minket elintézni. - Mondtam Noah-nak.
- Én sem! Mit ajánlasz?
Elvigyorodtam, és a főutcára vonszoltuk az alélt férfit. Kikötöztem őt az övével egy villanyoszlophoz.
- Várj meg itt! - Mondtam Noah-nak, majd elrohantam az egyik papír írószer boltba, ahol vettem két alkoholos filcet.
- Tessék, mutasd meg mennyire kreatív vagy! - vigyorogtam, majd ráfirkantottam az első szót az arcára, ami az eszembe jutott:
"Hülye vasutas!"
- Gyerekes, de jó szórakozás!- vigyorogtam Noah-ra.

- Csak verjük szét és hagyjuk itt – Alice ördögi vigyorral közelebb lépett a csirkés fickóhoz. Kissé habozva, de követtem.
- Ne… Neeeeee!!! – a fickó könyörgőre fogta a dolgot, ám ezzel nem nagyon használt saját ügyének. Kegyetlenül elpáholtuk: Alice dühe pótolta az én fél lelkesedésemet – rendkívül csúnya lila, kék és zöld foltokat szedett be a fickó. Alice még meg is pörkölte kicsit.
- Én még nem vagyok elégedett, a kis szemét másokkal akart minket elintézni – mondta Alice a verés után, a fickót fixírozva elgondolkodóan.
- Mit ajánlasz? – kérdeztem.
Elvigyorodott és a főutcára vonszoltuk a veréstől alélt fickót, és kikötöztük egy villanyoszlophoz.
- Várj meg itt! – szólt oda Alice, majd elrohant. Pár perc múlva két alkohol filccel tért vissza, és az egyiket nekem nyújtotta.
- Tessék, mutasd meg mennyire kreatív vagy! – vigyorgott, majd ráírta a fickó arcára:
„Hülye vasutas!”
- Gyerekes, de jó szórakozás! – vigyorgott rám.
Vállat vontam. Végül is, már csúnyán összevertük, egy kis firkálás már nem oszt, nem szoroz.
Már félórája firkáltuk, a fickó arcán már egy kicsi szabad hely sem volt. Rajzoltunk rá mindent, amit kreativitásunk megkívánt: szívecskéket, csillagokat, varratokat, kis körszakállt.
- Amúgy… mi a neve?
Alice kicsit tanácstalannak tűnt.
- Halvány lila gőzöm sincs!
- Akkor elnevezzük… de aztán tiplizzünk innen! Kezdem sajnálni... - mondtam, majd félresöpörtem a haját a homloka elől és ráírtam az általam kitalált nevet: Chicken George.
- Na lépjünk – mondtam, miközben a fickó zsebébe gyömöszöltem a filcet. Elindultunk egy irányba Morzsával együtt. Lelkiismeret nyugtatásul hangosan gondolkoztam:
- Akár azt is mondanám, hogy ő tehet róla. Ha leszűrte volna a kocsmában, hogy rossz emberekkel kekeckedik, mindez nem történik meg.

No és én jól kiéltük a művészi ambícióinkat a fickón. Félórás firkálás után
már nem volt rajta hely.
- Amúgy... mi a neve?- Kérdezte Noah.
Ha én azt tudnám...
- Halvány lila gőzöm sincs!
- Akkor elnevezzük... de aztán tiplizzünk innen! Kezdem sajnálni...- Noah a fickó homlokára írta a nevet, amit megálmodott a bamba csirkeevőnek:
"Chiken George" - Ezen jót vigyorogtam.
- Na lépjünk - Noah belerakta a filceket George zsebébe, majd Morzsával elindultunk vissza parkba, ahol a kutyus gazdája, már biztosan nagyon izgatott, hogy merre lehet az ő pici kutyusa.
- Akár azt is mondanám, hogy ő tehet róla. Ha leszűrte volna a kocsmában, hogy rossz emberekkel kekeckedik, mindez nem történik meg. - Együtt értően bólogattam.
- Morzsa gazdája büszke lehet a kutyájára! - Lenéztem a mellettünk vidáman baktató kutyusra. Nem bírtam ki, hogy meg ne simogassam a fejét.

A park már szinte teljesen üres volt. Noah és én nekiláttunk, hogy megkeressük Morzsa gazdáját. Már vagy két órája kerestük hiába, de nem bántam, mert kellemes időnk volt és a társaság is tökéletesen volt.
- Egyébként, én jól éreztem magam! - rávigyorogtam Noah- ra. -De te nem vagy éhes?
- Nem mondanám - Noah is visszamosolygott rám.
- Hát, én nagyon is az vagyok, szóval, mi lenne, ha elmennénk enni és csak utána keresnénk tovább a gazdáját?
- Rendben.
Kimentünk a parkból és bementünk az első helyre, ahol lehetett enni: Egy kocsmába.
Odabent elég sokan voltak, de Noah és én nem törődtünk senkivel sem, csak bementünk és leültünk a pulthoz.
- Mit adhatok?- Jött oda a pultos, közben egy poharat törölgetett.
- Én egy... nagyon nagy adag tükörtojást kérek.
- Én csak egy pohár bort. - Miután Noah is leadta a rendelését, a pultos hátrament a konyhába.
- És milyen, hogy oda mész, ahova akarsz? Hogy nem vagy sehova sem lekötve?

- Morzsa gazdája büszke lehet a kutyájára – Alice megsimogatta a kutya fejét. Közben nekiláttunk, hogy folytassuk a keresést, de semmire sem jutottunk. Morzsa gazdája eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Hamar eluntuk.
- Egyébként, én jól éreztem magam! – vigyorgott rám csibészesen – De te nem vagy éhes?
- Nem mondanám – „az utolsó fickó elvette az étvágyamat” , gondoltam. Viszont valami erős ital jólesett volna. Ugyan nem szerettem az alkoholt, de most egy pohár erejéig kivételt teszek.
- Hát én nagyon is az vagyok, szóval, mi lenne, ha elmennénk enni és csak utána keresnénk tovább a gazdáját?
Beleegyeztem, és bementünk az első helyre, ahol valami ehetőt kaphatott: egy kocsmába. Fülledt bűz csapott meg, hogy majdnem beleszédültem. Odahúztam a legközelebbi széket és kitámasztottam vele az ajtót, beengedve az éjszakát. Viszonylag elfogadható zongorajáték és halk ének szólt a sarokból. Egyes vendégek a gizda énekesnőt bámulták és közben egyik pohár tartalmát a másik után hajtották fel. A sarokban italtól kancsal, életunt férfi ücsörgött. Bizonyára már hármat láthatott a poharából: részeg kitartással nyúlkált utána, ám mindannyiszor melléfogott. Éppen akkor sikerült neki, amikor Alice – szel lecsüccsentünk a pulthoz: vigyorogva néztem végig, ahogy a férfi a szája helyett a nyakába dönti az olcsó sört.
Mellettünk még viszonylag józan, kissé fáradt férfi ült: az asztalra koppantott, mire a kocsmáros letett elé egy kis pohár rumot. A vendég felhajtotta, majd jólesően cuppantott.
Alice közben leadta a rendelését egy nagy adag tükörtojásra, én csak egy pohár bort kértem. A kocsmáros azonnal lerakta elém az italt, majd eltűnt konyhairánt, hogy elkészítse a tojást.
- És milyen, hogy oda mész, ahova akarsz? Hogy nem vagy sehova sem lekötve?
Kezembe vettem a poharat és lötyögtetni kezdtem a tartalmát, a válaszon gondolkodva. Kábán néztem egy darabig, ahogy a lámpafény a vörösbor tetején szikrázik.
- Egész jó. Csak néha kicsit magányos – feleltem, visszagondolva egy – két kalandomra. – Félre ne értsd! – itt Alice-re néztem – Szeretek szabad lenni. Csak néha hiányzik egy otthon – ezt a pillanatot választottam, hogy felhajtsam a bort. Kesernyés, erős, és kissé édes íze jólesően borzongatott. Lenyeltem, majd kértem még egyet a lány rendelésével visszatérő pultostól. A férfi letette Alice elé a tányért, majd elém rakott egy újabb poharat. - Ezért érdeklődtem annyira, hogy milyen céhnek dolgozni. Kacérkodom a gondolattal, hogy csatlakozom egyhez, de egyelőre ennek még érnie kell. - tettem még hozzá.

- Egész jó!...- Kezdte, közben a pohár vörösborra meredt, amit nemrég a pultos hozott neki.-...Csak néha kicsit magányos. Félre ne értsd! - végül rám nézett. - Szeretek szabad lenni. Csak néha hiányzik egy otthon. - Miután ezt mondta egy szuszra kiitta a pohara tartalmát, majd a tükörtojásommal megérkező pultostól kért még egyet.
Sejtettem... Nem minden tekintetben jó, ha az ember egyedül van.
-Ezért érdeklődtem annyira, milyen céhnek dolgozni. Kacérkodom a gondolattal, hogy csatlakozom egyhez, de egyenlőre ennek még érnie kell.
- Tudod... - Kezdtem. - Amikor én idejöttem Magnoliába nem is gondoltam, hogy csatlakozni fogok egy céhhez. Nem ezért jöttem. Kerestem valakit, ezért jöttem el otthonról. De nem bántam meg. ÉS nem is fogom megbánni.
Én... csak ajánlani tudom, hogy csatlakozz egy céhhez. Hé! Nem lenne kedved csatlakozni a Quatro Cerberushoz?
Noah elmosolyodott és megrázta a fejét.
- Kösz, de nem. Még nem akarok sehova sem csatlakozni.

Alice nem hagyta válasz nélkül az őszinteséget.
- Tudod… amikor én idejöttem Magnoliába, nem is gondoltam, hogy csatlakozni fogok egy céhhez. Nem ezért jöttem. Kerestem valaki, ezért jöttem el otthonról. De nem bántam meg. És nem is fogom megbánni – „Nem is kértelek rá!”, mosolyogtam magamban. – Én… csak ajánlani tudom, hogy csatlakozz egy céhhez. Hé! – itt olyan hirtelen fordult felém, hogy az italom felét a nyakamba öntöttem. – Nem lenne kedved csatlakozni a Quatro Cerberushoz? – Itt pedig félrenyeltem a maradékot. Hangosan köhögtem egy darabig, majd visszautasítottam.
- Kösz, de nem. Még nem akarok sehova sem csatlakozni. Mondtam, ennek még érnie kell. Egyelőre jól érzem magam egyedül is. Megvannak az előnyei. Arra megyek, amerre akarok, és akkor, amikor akarok. Senkinek nem kell beszámolnom róla, merre jártam és miért azt tettem, amit. Csak magamnak tartozom elszámolással, senki másnak, és én élvezem ezt – vigyorogtam.
Alice közben elpusztította a tojás maradékát. Kifizettük a bort, az ételt és leléptünk.
Morzsa gazdáját szinte a szomszéd utcában találtuk meg. Azonnal Morzsa nyakába szakadt, ölelte és simogatta kedvencét. Némileg irigykedve néztem és elhatároztam: én is szerzek kutyát valahonnan.
Elbúcsúztam a hölgytől és Alice – től, és leléptem. Habár… volt egy olyan érzésem, hogy a kis máguslányt még látni fogom. Egyáltalán nem bántam volna.

Vége