Gilbert Barker

"Ki tudja, hogy ez miért éppen velem történt meg. Mikor az ember annyira hajt, hogy sikerrel járjon valamiben, vagy éppen időben odaérjen valahova, mindig akkor szól közbe a sors, vagy a végzet, feltartoztatva a főhőst, a nézőt idegeit pedig tovább gyűrve és csavarva. De ezúttal mi is történt, mi vette vajon kezdetét akkor? Ez egy hosszú történet, melynek csak az elejét mondom el, bár jobban belegondolva, a vége sincs már annyira messze. "


Első filler: A Gyűrű!

Boldog voltam, igazán boldog, még ha a kételyek apró kis szilánkjai, nem hatoltak egyre mélyebbre és mélyebbre a lelkemben. Pedig megtanultam már, hogy ezek az érzések milyen veszélyesek, hogyan kell leküzdeni őket, mégsem tudtam megbirkóznia vele teljes mértékben. És jól tudtam, hogy az előttem álló feladatok és nehézségek, csak a tanításom végeztével kezdődnek el igazán.

Egy kis falúba értem, messze keleten a Fiore-t övező hegyláncok egyik elhagyott és alig járt ösvényének végén. Hétköznapi, hegyi falú volt. Semmi különleges vagy sejtelmest nem látott benne az utazó. Az emberek vagy a vadászatból, vagy a fakitermelésből, vagy pedig a hegy oldalába vájt bánya munkásaiként tengették a hétköznapi életüket. Semmivel sem különböztek tőlem, az én réig életemtől. És bár csak egy apró kis pillantást vetettem a városra és annak életére, az előttem lenyugvó nap utolsó fényei, valahogy furcsa módon hatottak rám.
Az ösvényt szegélyező fák, mintha egyre sötétebbek lett volna és az árnyékuk apró kezeké formálódva az életemre tőrnének. De ez az érzés, most annyira távolinak és semmitmondónak tűnt, hogy egyszerűen nem is foglalkoztam vele. Pedig nagyon is kelet volna és nem a múltamon vagy a jelenem, sőt inkább mondjuk ki, a jövőmön kelet volna gondolkodnom, hanem az engem körülvevő és egyre furcsább tájon.
A nap épphogy lehanyatlott és én a falú előtti hídhoz értem. A kis hegyi falucskát ugyanis egy folyó karolta körbe és gyűlt össze a hegylánc alatt egy hatalmas, csillogó és kristálytiszta tóvá. Gyönyörű látványt nyújthatott a nap fényében, de akkor csak egy sötét foltként terült el a falú alatt. A kis kőhíd pedig, kivilágítatlanul várt rám, a falúval együtt. A házak ablakából kiszúródó fény ugyan apró kis pontonként világított át a sötéten, de az utcákon és a tájon a sötétség volt csak az úr.
- Segíts nekem...- hallottam egy kislány hangját, ahogyan a kőhídra léptem. - Kérlek... -megálltam és körbenéztem, de csak a néma csenddel találtam szembe magam, semmi többel. A laikusok talán ilyenkor szokták azt mondani, hogy csupán a szél játékát hallottam. De én, nos én nem voltam laikus. - Kérlek...
És fény nyúlt a sötétségben. A híd közepén halvány kékes lángok csaptak fel és öleltek körbe egy fehér árny. Nem láttam még ennél szebbet soha. A lángok nem égettek, sőt úgy éreztem, hogy melegséggel öltenek el és fényt nyújtanak ebben a sötétségben. A fehér árny lassan pedig teljesen kivehető alakot öltött. Egy fehér leplet viselő fiatal lány alakját, ahogyan láncok tömkelege zárta ahhoz a helyhez. A kezén és a vállain, körbefonva mégsem piszkítva be, hófehér ruháját. Bájos gyermeki arcába hullt vörös hajzuhataga és arcara a kétségbeesés és a szomorúság képei ültek ki.
- Kérlek...- kérlelt újra elcsukló hangon.
Csak egy mély levegőt vettem és elmosolyodottam. Magam sem tudtam mire vélni eme látomást, de éreztem, hogy aki, vagy ami előttem áll, nem ártó szándékkal jelent meg. Közelebb akartam lépni hozzá, de amikor a lábammal a hídra léptem a kék lángok felcsaptam előttem is, elzárva az utat. A vakító lángok égettek és csupán rájuk nézni is fájdalmas és kétségbeejtő volt.
- Mit akarsz? -kérdeztem tőle, ahogyan eltakartam az arcomat és hátrébb léptem néhány lépést, hogy a lángok kialudjanak ellőttem.
- Törd össze a gyűrűt, mely ehhez a helyhez kapcsol engem. - emelte fel a kezét és mutatott a híd pillérjeibe mintázott két gyűrűre, melyek érdekes módon, láncokkal megveszítve ábrázoltak és mely mögött egy férfi és nő arcképét vésték. - Hogy végre szabad lehessen a lelkem...- arcán egy könnycsepp gördült végig, mely szinte azonnal meggyulladt és csupán újabb kék lánggá változott.
- És miért ragadtál ezen a helyen? Tudtommal az ezen a világon ragadt lelkeket valami visszatartja. A te láncaidat még mi tartja egyben? -kérdeztem tőle, ahogyan lehunytam a szememet. A szél feltámadt kissé és a hajamba kapott.
- A gyűrűk. -mosolygott rám barátságosan, - Valaha ezen a helyen keltem egybe azzal a férfival, akinek a szívemet adtam, de életem legszebb napja, a légborzasztóbba vált. A híd, melyen állsz, alattuk tört ketté és mind a kettőnket elnyelte a mély. - az újabb könnycseppjei csak fokozták a lángokat, melyek körbeölelték- A mi emlékünkre emelték eme helyet, abból a pénzből, mely a hozományom volt. De a lelkem mégsem élhetett együtt a szerelmemmel. Ide láncolt a tragédia, a két gyűrű, a gyűrűm, melynek a kezemen kéne lennie, nem kőbe vésve.
- Értem. -mosolyodtam el és gondoltam bele a hangzottakba. A kezem meglendült és ledobtam a földre a táskámat, mely addig a pillanatig nyugodtan pihent a hátamon. - Segítek neked...-csaptam össze a kezeimet határozottan.
A nőt ábrázoló pillérhez léptem és csak egy lágyan felsóhajtottam. A sors szomorú szele volt az, mely az imént lángra kapott. Az emberek jóhiszeműsége végül majdnem kárhozatra ítélt egy ártatlan lelket. Nem tudtam eldönteni, hogy ez vajon az élet pálfordulása vagy csupán a véletlen kérésű játéka. Akárhogy is lesújtottam a köre, minden erőmet beleadva az ütésbe és olyan történt, melyre nem számítottam. A kő kettétört, a sima tábla, mely a mögötte kialakított rejtett dobozt eltakarta. A kő darabjaira a földre hullottak és a lány megszabadult a láncaitól. Végre felsóhajthatott és boldog arccal sétálhatott le a hídról, mely addig a fogságában tartotta.
- Köszönöm! -mosolygott rám ártatlanul- Ebbe az emlékbe rejtették minden hozományok maradékát, melyet most neked adok. A megmentőmnek. -emeltem ki a kis dobozt, de nem nyitottam ki. - Remélem egy nap, te is megtalálod a boldogságot, mely most rám is vár. -alakja egyre csak halványult, de a lángok melyek körülölelték nem tűntek el, hanem csak egyre nagyobbá és nagyobbá váltak, komiszabbá és dühösebbé, mígnem egy hangos kiabálás ébresztett fel az álmomból.
- Vigyázz onnan! - és a testem magától mozdult. Hátraugortam, egyenesen bele a folyóba, melynek tükrében tisztán kirajzolódott a falú fénye, mely a kék lángok martalékává lett és a mögöttem álló, fiatal lány kinek a hangja mentett meg a lángoktól, most ott állt, víz partján és a lángokat nézte. - Megmentetted a lelkét, de életre hívtad a gyűlöletét és a kétségbeesését, mely az évszázadok alatt gyülemlett fel ezen a helyen.. - nézett le rám. - ... és az elkeseredettség kék lángjai minden elégetnek majd, mihez köze volt életében a halálában, így engem és téged is. Most mit fogsz tenni?-kérdezte tőlem a szerzetes ruhát viselő, talán velem egykorú lány, de a választ nem tudtam rá adni. Hiszen még magam sem tudtam.


"Hát végül is így kezdődött el. A kezembe tartott doboz gyémántjai sem voltak képesek elfelejteni velem azt az éjszakát. Hiszen akkor találkoztam vele először és a kérdése talán az addigi életem egyetlen egy hibája miatt született és bár a válasz még váratott magára, sohasem felejtem el azokat a kék lángokat, melyek felégették a falút és azt az elhatározást, mely akkor megszületett bennem. "