Magánküldetés: Kellemetlen kirándulás

- Hé Josh, régen láttalak! – mondta az egyik céhtag, miközben épp a céh ebédlőjében ültem, és az ebédemnek készültem nekiesni.
Úgy esett a dolog, hogy a köszöntést megerősítette egy hátba veregetéssel is, melytől az éppen a kanalamon lévő falat egyenesen az asztal alá esett. A dolog másik vicces momentuma pedig az volt, hogy részemről nem a régen láttalak szót használtam volna, hanem a „Ki a franc vagy, még életemben nem láttalak” mondatot. Miután felfedeztem rajta a céh jelét, egy kissé barátságosabbá váltam, de az elpocsékolt kaja azért sokat nyomott a latba.
- Üdv! – mondtam kurtán, majd megpróbálkoztam még egy falat eljuttatásával a számhoz, ami végre sikerült, és jóízűen elmajszoltam.
- Igazándiból azért köszöntem rád, mert a mester megkért, hogy szóljak neked, hogy beszélni szeretne veled. – folytatta a fickó.
- Velem? – kérdeztem csodálkozva, és természetesen teli szájjal.
- Igen, azt nem tudom, mit akar mondani, de keres. Nos, én az üzenetet átadtam, további jó étvágyat! – mondta búcsúzás képpen.
- Meglesz! – válaszoltam, és gyorsan elpusztítottam a maradék ételt is, és felálltam az asztaltól, hogy megkeressem a mestert.
Nem volt túl nehéz megtalálni, a szokásos helyén ücsörgött, és szemlélte a céh életét.
- Az egyik tag szerint hívattál mester. – mondtam köszönés képpen.
- Á, igen, szeretnék egy fontos feladatot bízni rád. – mondta rejtélyesen
- És mi volna az? – kérdeztem kíváncsian.
- Van egy céh, a neve Dark Hood. A fejvadászatra specializálódtak, nem túl nagyok. A feladatod az lenne, hogy keresd meg a céhük épületét. Semmi egyéb. – mesélte el a megbízást.
- Csak keressem meg? Ez eléggé könnyűnek hangzik. – mondtam nevetve.
- Annyira azért nem, annyit lehet tudni, hogy valahol a Worth erdőségben tanyáznak, de hogy hol… azt már a te dolgod lesz kideríteni.
- Rendben van. – feleltem, majd elindultam, hogy összeszedelőzködjek, és felkészüljek az utazásra. - Nem lehet túl nagy az az erdő. – gondoltam közben. – Ez gyerekjáték lesz.
Hazarobogtam a motorommal, és összepakoltam némi ételt, előkerestem a térképemet, és ellenőriztem, hogy minden apróság megvan-e, amire szükségem lesz. Ez a tortúra nagyjából fél órát vett igénybe, és utána máris harcra, akarom mondani kutatásra készen álltam. A csomagjaimat ráerősítettem a motoromra, majd felpattantam, és útnak indultam. Úgy terveztem a dolgot, hogy egy, legfeljebb két nap alatt letudom a dolgot. A térképem segítségével nem volt nehéz megtalálni az erdőt. Egy nagyobb sziklánál haladtam el éppen, ami már közel az erdő határán volt.
- Fel kéne másznom, onnan hátha belátom az erdőt. – reméltem.
A belátással, vagy kilátással, ahogy vesszük, nem is voltak problémák, elég szépen láttam az erdőt, csak éppen a végét nem.
- Mi van? – esett le az állam. – Az öreg komolyan azt gondolta, hogy én egy ekkora helyen megtalálok egyetlen épületet? – zsémbelődtem. – Hát ilyen nincs, ez lehetetlen, jobb is lenne, ha hazamennék. – töprengtem. – Nem, azt nem tehetem. – jutottam elhatározásra, mikor belegondoltam, hogy ha akar, akkor milyen ijesztő is tud lenni a mester. – Jól van, ha már eddig eljöttem, nem adom fel! Megkeresem azokat a seggfejeket, minél hamarabb, aztán végre kész is vagyok. – határoztam el magam véggép, majd lemásztam a szikláról.

U. I.:Igen, tudom, hogy eléggé rövidkére sikeredett, és én is restellem a dolog, de egyszerűen ebből a rövidke kis szituációból nem tudtam többet kihozni. Remélem legközelebb ezt ki tudom javítani, és hosszabb postokkal tudok szolgálni.

Valami meleg, puha dolog simogatta az arcomat, mikor kezdtem magamhoz térni mély álmomból. Mikor kinyitottam szemeimet a nap sugarai csiklandozták arcomat, amibe félig belelógott rövid hajam. Komoran és orrom alatt dörmögve szálltam ki az ágyamból, amit jelen pillanatban egy percig se akartam elengedni magam alól. Aztán gyorsan kimásztam a puha ágyból és elkezdtem magam rendbe szedni. Nem telt bele fél óra sem, mire elkészültem. Utána fogtam a kardomat, a hátamra szíjaztam és elindultam kifele. Út közben összetalálkoztam a fogadóssal, akitől a szobámat béreltem és egy biccentéssel köszöntöttem őt. Minden udvariasság és megszólalás nélkül kivágtattam az utcára és elindultam valamerre. Igazándiból valami munka után akartam nézni, mert kezdett elfogyni a pénzem, és ha nem sikerül kifizetnem a szobámat a fogadósnak, aludhatok a szabad ég alatt. Így hát lassan botorkáltam, utcáról-utcára, mikor egy papír reppent el mellettem a könnyű nyári szellő által. Érdeklődve léptem közelebb a földön heverő papírlaphoz, ami enyhe zajjal remegett a talpam alatt, mikor ráléptem, hogy el ne repüljön. Lassan lehajoltam, felvettem és szorgosan olvasni kezdtem:
Ezen felhívást intézem minden mágushoz, fejvadászhoz, vagy bárkihez, aki szeretne sok pénzhez jutni. A közelmúltban eltulajdonítottak tőlem egy igen ritka, és értékes kardot, amit szeretnék újra magamnál tudni. Mint azt sikerült kiderítenem, a tolvaj egy bizonyos Dark Hood nevezetű céhhez tartozik, bár kilétét nem ismerem. Ezen felül még olyan információkat is hallottam, hogy a Worth erdőségben található a fészkük. Aki, vagy akik visszaszerzik nekem ezt a felbecsülhetetlen családi ereklyét, busás jutalmat kapnak. Ráadásul minden egyes Dark Hood-os tagnak a fejéért 5000 gyémántot fizetek. Amennyiben megszerezték a kardot, vagy netán a céh tagjai közül intéztek el párat, keressenek fel Era-i villámban.
Tisztelettel: Gordon Ramsey Gróf
Néhány percig gondolkodtam az ügyön, még egyszer elolvastam, majd egy apró és gúnyos mosollyal ajkaimon elindultam az utcán.
- Szóval vadászni kell... benne vagyok!- Mosolyogtam önfeledten és ököl be szorítottam szabad kezemet. Lassan ballagtam s közben azon gondolkodtam, hogy vajon hányan akarnak segíteni a Grófnak. Bár bevallom, nem szeretem az olyan munkákat, amikben egyszerű dolgok után kell menni. Sose értettem, hogy emberek miért vágynak más tulajdonára?
Nagy gondolkodásomban észre se vettem, hogy szépen, lassan az utcán császkáló tömeg közé keveredtem. Először morogva tértem ki az emberek elől, aztán eszembe jutott, hogy segítséget kellene kérnem, hogy merre is induljak. Egy pillanatra megálltam ott ahol voltam, - szinte azonnal hallottam innen-onnan megjegyzéseket, de ez most ez érdekelt a legkevésbé - és körbenéztem. Két fura fickót pillantottam meg, akik egy kofa előtt álldogáltak és elég feltűnő módon próbáltak ellopni egy-egy almát az árustól. Mikor az egyiknek sikerült zsebre tennie egyet és a kofa észre vette, hangosan ordítani kezdett.
- Rabló! Rabló!- Visszhangoztattak szavai a házak falain. Odasiettem még mielőtt elfuthatott volna a két jómadár és az öreg férfira néztem.
- Valami baj van, uram?- Kérdeztem és a két férfira pillantottam. Azok meglepődve tekintettek le rám. A kofa is meglepődve nézett egy ideig, majd mikor előhúztam a kardomat hüvelyéből, mind a három férfi meglepődve hátrébb lépett egyet.
- Ugyan, kisasszony, csak egy kis félre értés történt. A két fiatalember minden bizonnyal, csak elfelejtett fizetni.- Motyogta az öreg úr és a két fiatalemberre nézett. Azok lassan és félve kutatni kezdtük a zsebükben, de pénzt egyikük se húzott elő.
- Nincs nálunk egy vas se.. - Sóhajtott fel végül az egyik. Néhány percnyi gondolkodás után oldaltáskámba süllyesztettem a kezemet és két alma árát adtam a kofának.
- Tessék. A két alma a legényeknek. - Mondtam, majd elvettem egy piros almát és annak a kezébe nyomtam, aki az előbb csak nézte, hogy kell ellopni a gyümölcsöt. A kofa egy apró mosollyal biccentett és elvette a pénz tőlem. A két férfi meg döbbenten néztek rám.
- Köszönjük.- Hajtottak fejet egyszerre.
- Tudjátok merre van a Worth erdőség?- Intéztem feléjük kérdésemet mit sem törődve előbbi megszólalásukkal. A két férfi egyszerre hagyta abba a rágást és hevesen bólogatni kezdtek.
- Vigyetek el oda! - Hangzott a parancs számból. Nem sokat teketóriáztak lassan elindultak és csendben ballagtak előttem. Néhány méter távolság után én is elindultam utánuk. Út közben kardomat vissza süllyesztettem hüvelyébe. Az út hosszú volt, de mikor az erdő széléhez értünk a két férfi megköszönte az almákat, majd tovább állt. Én pedig lassan, de biztos léptekkel elindultam az erdőbe..

Az erdő hatalmas volt, a lábaim pedig már kezdtek elkopni, legalábbis minden egyek egyre kisebbnek és nehezebbnek tűnt.
- Ez így lehetetlen, olyan, mint ha tűt keresnék a szénakazalban. – siránkoztam magamban, a nagyjából negyedik vagy ötödig óra után, amit gyaloglással töltöttem.
Nem volt mit tenni, ennek ellenére kénytelen voltam folytatni az utat, hiszen addig nem térhetek vissza a céhbe és pihenhetek, míg nem végzek ezzel a megbízatással.
- Az az átkozott öreg, jól kitolt velem. – szidtam a mestert.
További hosszú órákon át kutattam, de eredménytelenül, ellenben alkonyatkor egy kisebb település féleségre bukkantam.
- Itt legalább meghúzhatom magam éjszakára. – reménykedtem, bár a látvány, ami fogadott, nem volt túl bizalomgerjesztő.
A házak olyasformák voltak, mintha kártyavárak lettek volna, szinte csak össze voltak dobálva a falai, és csak az ég tudja, hogy mi tartotta őket össze. A deszkák itt-ott még kissé el is tértek hosszban, így a falak hol hosszabbak, hogy keskenyebbek voltak.
- Te jó szagú sajtospogi! Itt tényleg laknak is emberek? – képedtem el az alaposabb vizsgálat után.
A kérdés persze költői volt, hiszen a házak között emberek mászkáltak, így egyértelmű volt, hogy lakott településen vagyok.
- Elnézést uram! – szólítottam meg az egyik fickót kissé félve, mivel egy hatalmas fejszét cipelt a vállára vetve. – Meg tudná mondani, hogy hol is vagyok most pontosan? – érdeklődtem.
- Üdvözlet! Fura látvány vagy-e hallod-e! Nem sűrűn járnak erre mifelénk idegenek. És természetesen, megtudom mondani, hogy hol vagy. – mondta, majd hátat fordított és elindult.
- És esetleg akkor nem mondaná meg? – szóltam utána.
- Egy fakitermelő telepen, és ha nem dolgozol, akkor jobb is, ha elmész! – szólt vissza a válla felett, meg sem állva.
- Anyám, ilyen egy tahót… Na de oda se neki, biztosan akad valaki kedvesebb és értelmesebb egyén is errefelé. – gondoltam reménykedve, és odaléptem a következő emberhez. – Jó estét uram! Egy máguscéhet keresek, név szerint a Dark Hood-ot. Esetleg tudna nekem segíteni?
- Há’ már hogy a viharba ne tudnék azt a leborult szivarvégit nekijje no! – felelte, első hallásra kódolt beszéddel, de rövid gondolkodás után rájöttem, hogy a válasz egyenlő azzal, hogy „Tudok”.
Ezután csend állt be, én meg vártam, hogy folytassa.
- Bocsánat, de ha tud, akkor segítene is?
- Azt kérdezted volt, hogy tudok-e segíteni, nem pedig azt, hogy segítek-e hát hogy a mindenségit neki, hogy a kánya nem viszi el a varjút. – válaszolta.
- Miért érzem én úgy, hogy ez meddő vállalkozás volt részemről? – tanakodtam magamban, és inkább otthagytam az illetőt.
A legokosabb megoldás ezek után az lett volna, hogy feladom az itteniek kérdezgetését, de hát mit lehet tenni, nagyon optimista voltam és vagyok, így hát eldöntöttem, hogy teszek még egy utolsó kísérletet arra, hogy találjak egy értelmes ember ebben a kócerájban. Eközben elsétált előttem egy nő.
- Na, talán vele több szerencsém lesz. – reménykedtem. – Elnézést hölgyem!
- Takarodj innen mocskos perverz! – károgta, és el is rohant.
- Ezt passzolom mi lelte. – gondoltam tágra nyitott szemekkel, értetlenül. – Azt hiszem, hogy erről ennyit. Ha valaki tud is valamit, akkor sem fog nekem mondani semmit. – sóhajtottam egy nagyot.
Az egyetlen dolog tehát már csak az volt, hogy találjak egy helyet, ahol alhatok, elvégre, akármilyen rozogák is ezek a házféleségek, a szabad égnék akkor is jobbak.
Felkajtattam az egész helyet, mire megleltem az egyetlen fogadószerűséget, ami természetesen egyben a kocsma is volt, ahol a szorgos favágók esti italukat fogyasztották és a nehezen megkeresett pénzüket pocsékolták el a kártyajátékokon, ha jól szűrtem le, akkor pókeren.
- Jó estét! – köszöntem a pultosnak. – Van szab… Vagyis, szeretnék kivenni egy szobát. – módosítottam az előző megszólalásomat, tanulva az eddigiekből, hisz a végén még annyit mond, hogy van szabad szoba és be is fejezi a beszélgetést.
- Máris adom a kulcsokat. – felelte.
- Végre egy értelmes ember. – könnyebbültem meg kissé.
Sebtében meg is állapodtunk az árról, majd megkaptam a kulcsot, és rendeltem egy kis frissítőt is, egy kupa sör képében, hogy lemossam az út porát. Mindezek után pedig úgy döntöttem, hogy beszállok a pókerezésbe, elvégre, legalább egy kis borsot törhetek az orruk alá, hiszen jómagam a szerencse fia vagyok, legalábbis eddig nagyon úgy tűnt minden dologból, leszámítva persze a mostani küldetésemet.
- Beszállhatok? – kérdeztem, mikor az asztalhoz léptem.
- Nézzétek fiúk, a vakarcs játszani szeretne! Mi legyen? – kérdezte egyikük röhögve a többit.
- Hadd játsszon! – hangzott a felelet, így leültem én is, és megtettem a kezdőtétet.
Órákon át játszottunk még, és a kezdeti összegemet meg is dupláztam.
- Na jó, játszunk dupla vagy semmit, mit szólsz kölyök, benne vagy? – kérdezte az egyik fickó, aki különösen sokat vesztett.
- Felőlem. – válaszoltam félvállról.
Jöttek a lapok, és a végére már csak ketten maradtunk, mivel a többiek eldobták a lapjaikat.
- All in! – emelte rá az összes maradék pénzét a tag.
- Tartom. – feleltem, és feltettem a megfelelő ellenértéket.
- Háh! Ezt jól elnézted, Straight Flush! – terítette ki a lapjait, ahol szépen kirajzolódott a nyolcastól a dámáig a sor.
Már éppen nyúlt volna a pénzért, hogy eltegye, de megállítottam:
- Sajnálom, de nekem meg Royal Flush! – terítettem ki én is a lapjaimat.
- Csaló! – üvöltötte, és már pont nekem esett volna, de a társai lefogták.
- Hagyd! Itt voltunk mi is, nem tudott volna csalni. – nyugtatták.
Én felálltam, és nagyjából annyi pénzt vittem el, mint amennyivel beszálltam.
- Kösz a játékot fiúk, a többit tartsátok meg! – szóltam oda nekik, majd elindultam a szobámba, ahol is, végre elterültem az ágyon, és pár percen belül el is nyomott az álom.

/ Bocsi, bocsi, bocsii.../

Kora hajnalig bolyongtam csak az erdőben. Az igazat megvallva három óra járkálás után már az egészet nagyon untam, de muszáj volt megtalálnom a céhet, vagy legalábbis az egyik céh tagot.
- Végre!- Szaladt ki belőlem egy hatalmas sóhaj, mikor az első nap sugarak mellett megpillantottam az erdő szélét is. Lassan, slampos lépésekkel kiballagtam a kis ösvényen és megálltam. Egy kisebb városka tárult a látómezőmbe, aminek iszonyatosan megörültem. Favágók sokaságával találtam magam szembe, ahogy egyre közelebb és beljebb haladtam a már-már igencsak fent levő város felé. Egy-egy érdekes pillantással nyugtáztam a körülöttem lévő dolgokat. Az illatok, amik megtöltötték a környező levegőt a hasamra is azonnal hatottak. Éhes voltam és egy meleg fürdőt se utasítottam volna vissza. Így mikor megláttam a "Víg Fenyő Fogadó"-t jelző cégért egy sunyi vigyor futott át az arcomon, de amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is ment.
Egy pillanatra megálltam, körbenéztem, majd a fogadó felé vettem az irányt. Felbaktattam a lépcsőn, ami minden egyes lépésemre megnyikordult és biztos voltam benne, hogy az öreg deszkák már az utolsókat rúgják. Az ajtót könnyen belökve beléptem a meleg helyiségbe és hunyorogva körbenéztem. Egy kis idő után, mikor a szemem hozzászokott a sötéthez pislogtam párat és elindultam beljebb a pult felé. A fogadóban pár férfi üldögélt és beszélgetett, de ahogy egyre előrébb mentem a csend szinte kínossá, már-már zavaróvá vállt.
- Miben segíthetek?- Szólt hozzám a fogadós és bár legszívesebben azonnal egy ágyat és egy forró fürdőt kértem volna a pultra könyököltem s faggatni kezdtem.
- Egy sötét céhet keresek, a neve Dark Hood, hallott már valamit róla?- Nem akartam köntörfalazni, ahhoz most fáradt voltam.
- Dark Hood?- A férfi gondolkodó arcot vágott, majd megrázta nemlegesen a fejét.
- Ilyenről még nem hallottam, esetleg lehet hogy másik városban van a céhük.
- Biztos vagyok benne, hogy itt vannak, de azért kösz.- Ellöktem magamat a pulttól és hangosan felsóhajtottam.
- Esetleg segíthetek még valamiben?- A pultos eléggé öreg fickó volt és minden bizonnyal letudta rólam olvasni, hogy eléggé kész vagyok.
- Egy szobát és egy forró fürdőt kérek.- Mondtam és a zsebembe nyúlva odadobtam neki a pénzt, ami majd finanszírozza ezeket a dolgokat.
- Koszt és kvártélyt is óhaj?- Kérdésére egy egyszerű bólintással feleltem. A férfi leakasztott egy kulcsot egy szögről, majd intett, hogy kövessem. Így is tettem és csendben felballagtunk a lépcsőn. Ez egy fokkal jobb állapotban volt, de gerendái itt is meg-meg nyikordultak lépéseink alatt. Amint felértünk a férfi kinyitotta az ajtót, majd a kezembe nyomta a kulcsot és elment.
~ Remek. Csöbörből vödörbe esem és még csak egy kis infót se tudtam összegyűjteni. ~
Becsuktam az ajtót és leültem az ágyam szélére, hogy egy kicsit gondolkozhassak. Fejemben ezer gondolat kavargott, hogy vajon hogyan tovább és mi tévő legyek, de oly' annyira kimerültem, hogy nemigen tudtam koncentrálni. Gondolataimból hangos és erőteljes kopogás zavart meg. Felálltam, lassan odaballagtam, majd kinyitottam az ajtót.
- Itt a fürdővize, valamint mindjárt felküldöm az ételt is.- Mondta a pultos. Egy határozott ám kimért bólintással nyugtáztam, s mikor eltűnt bezártam az ajtót. Ráfordítottam a kulcsot, majd elkezdtem levetkőzni. A kardomat az ágyra tettem, a ruháimat összehajtogatva pedig a székre, ami az ágy mellett álldogált. Miután elkészültem belemártóztam a forró vízbe, ami minden egyes tagomat elzsibbasztotta ugyan, de nagyon jól esett. Addig ki se szálltam, míg a víz ki nem hűlt és utána is csak vonakodva hagytam el a meleg és nedves ágyamat. Egy törölközős tekertem magam köré és még eggyel a hajamat kezdtem szárogatni. Ekkor ismét kopogtatásra lettem figyelmes. Kinyitottam az ajtómat beengedtem a vacsora-reggeli-ebédemet és miután ismét magamra maradtam elkezdtem enni. Jól esett ételt érezni több nap nemevés után. Amint befejeztem álmosság lepte el szemeimet és annyira elpilledtem, hogy ha kényszerítettek se tudtam volna. Elnyomtam egy hatalmas ásítást, majd levettem magamról a törölközőt és bebújtam a paplan alá. Nem telt bele sok idő, mire mély álomba szenderültem.