Event - Máguscirkusz (Imolatus, Kevin, Kes, másik Kevin, Benoite)

Végül ahogy annak lennie kell, mindannyian lenyomtuk a szörnyeinket, vagy legalábbis valami olyasmi. Minden visszatért a normális kerékvágásba, de a legtöbbünk elég durva sérüléseket szedett be, és ebből is Imolatus tűnt ki a leginkább. Zoey, amint magához tér, már rögtön elő is kapott egy apró tégelyt, amiben valami kenőcs-féle dolog volt, és rögtön kezelésbe vette a srácot. A szikla peremre néztem, ahol Falkner-nek kéne állnia, de már csak a kihűlt teste foglalta el, illetve Keila, akit ezután nem sokkal ismét köreinkben tudhattunk, noha ez nem feltétlen volt mindenkinek nagy öröm.
- Mi folyik itt? – tért rá a lényegre Kes. Velős kérdés, ám annál több féleképpen lehet rá válaszolni.
- Erre a kérdésre elég sokrétűen lehet válaszolni, de szerintem azt a választ választom, hogy egy igencsak kellemetlen személy halt meg az utóbbi egy percben. – nos, én nem éppen erre a válaszra vártam, mert ezt szerintem mindenki fel tudta mérni maga, hacsak nem vakult meg időközben.
- És te hogy hogy átláttál az illúzión? – vettem át a szót, és kicsit konkrétabb kérdést szegeztem a nőnek, remélve, hogy konkrétabb választ is kapok rá.
- Pitiáner illúziókon átlát az éles szem, hogyha megvan a megfelelő eszköz rá. – válaszolt, majd közben egy pajzs jelent meg a karján, ami mintha a levegőből materializálódott volna, és állt volna össze rendes, szilárd tárggyá.
- Miért csak egy bizonyos idő elteltével tudott kitörni belőle? – folytatta a kérdés áradatot Arai.
- Keila az egyik legbölcsebb és legokosabb ember, akit valaha ismertem, és ez nagy szó, higgyétek el. Ő nem hagyta, hogy a kívánságért folyó csata elvonja a figyelmét a háttérben folyó ármánykodásról, igaz? – állt ki Zoey Keila mellett, amit egyelőre nem tudtam hova tenni. Keila-t is elég semlegesen kezeltem egyelőre, bár a szándékai nyilván nemesek, a módszerek, nos, azok nem a legtökéletesebbek.
- Nem, kedves Zoey. Nem igaz. Te csak azt ismered, amit látsz, és nem látod a szó mögötti történetet, amit egy jól csavart szó örökké el fog tudni rejteni. – Keila kirántotta a tőrt Falknerből, ami egy igencsak díszes kard formáját öltötte fel abban a pillanatban.
~ Fegyvermágus. – állapítottam meg magamban, majd tovább szemléltem, hogy hová tartanak ezek az események.
- Te-tessék? Ezt meg hogy érted? – hebegett Zoey, mert ő sem akart hinni a fülének. Gondolom én.
- Falkner nem beszélt hülyeséget. Már egy jó ideje szolgálatában állok, és pontosan erre a pillanatra vártam. Hogy előbújjon az igazi énje. És nem csalódtam. És, hogy én hogyan keveredek az egészbe? Felejtsd el a szívszaggató múltamat, mert ez nem én vagyok, csak az, amit szeretném, hogy lássál. - Megakadt egy pillanatra, majd elmosolyodik. - Igen, ezt a stílust is le kellene dobnom, nem az én kenyerem. – Keila lesüti a szemét, bár nem értem, hogy miért.
- Nekem ez bűzlik. Ti elvileg jóban voltatok, nem? – jegyzem meg, és közben azokra mutatok, akik Falkner bandájába tartoztak, bár már ebben is kételkedem.
- Hogy tehettél ilyet? – tört ki Jade-ből is. - Mit művelsz igazából?
- Engem az érdekelne, mit keres itt egy rúna lovag? De az még jobban hogy mit akart Falkner. – Rúna Lovag? Na erre felkaptam a fejem, mert ez elég merész kijelentés volt. Kes vagy nagyon biztos a dolgában, vagy nagyon mellé lőtt most.
- Rúna lovag? – kérdezett vissza Keila nevetve. - Nem, nem, csak egy egyszerű fegyvermágus, különleges felszereléssel. Hogy Falkner mit akart, szerintem ezt ő is elmondta. Sedag, a pusztitás entitásaként van feltűntetve a nem egészen ismert történelemben, és mivel nem tudták elpusztítani, elzárták. Senki sem tudja, hová, és hogyan, de, ha Falkner fel akarja ébreszteni, akkor ez elég információ a társaságnak, akiknek dolgozom, hogy küldjenek engem, hogy eltegyem láb alól. Sajnálom, ha hazudtam nektek, de munkám teljes inkognitóban kellett elvégeznem, és egészen addig nem szabadott cselekednem, míg ki nem derül, hogy mire készül Falkner, hogyan, és hol teszi azt, vagy tettlegességig fajul a helyzet. Az utóbbi történt meg, sajnálatomra, de nem lehet mit tenni. – mintha nem pont ezt várta volna. Igazából megkapta, amit akart, mégis némi sajnálat hallatszik a hangjából. Keila nem hitegetett tovább minket, ledobta illúzióját, amit vakító fény kísért, de amint minden visszaállt az eredetibe, Keila-ra nézve egy vörös hajú nőt láttam, fehér-lila páncélban, hatalmas karddal a kezében.
- Mi ez a... társaság, ha szabad kérdeznem? – szólalt meg Imolatus is, bár kissé erőtlenül, ha jól éreztem.
- Mi van, ha Falkner-ben van elzárva? Akkor most nagyon ügyesen elszabadítottad volna. – előztem meg Keila-t a válaszadásban.
- Ez igaz. Akkor viszont most szabadítottuk ki. – vitte tovább a kérdésem szálát Irina.
- Ha Falknerben lett volna, akkor vele együtt halt volna meg. Ha emberbe zárnak valakit, és megölik az embert, akkor a benne lakozó valami is meghal. Nem, sajnos nem sikerült kitalálni, merre lehet az a Sedag. – ez az állítás nem mindig igaz, és piszok mázli volt, hogy most így jártunk.
- De nem kell aggódni; remélhetőleg, ha találunk kijáratot, akkor ágensei a szervezetnek, akiknek dolgozom bőkezűen fog titeket jutalmazni, mert részt vettetek Falkner legyőzésében. – bíztatott minket Keila, ami mondjuk lehet hogy jól jött. Főleg a „bőkezűen megjutalmaznak” rész.
- Jó, jó, de milyen társulatnak dolgoztunk így, a tudtunkon kívül? – kérdezte Imolatus.
- Talán úgy lesz a legjobb, ha nem is tudjuk meg soha, hogy merre van elzárva Sedag. – mondta halkan Jade, és ebben egyet kellett értsek vele. Lehet, hogy így lesz a legjobb.
- A szervezet inkognitóban szeretne maradni, úgyhogy nem mondhatom el, de inkább ne foglalkozzatok vele, mert jobb ez így. És igazad van Jade, amiről nem tud az ember, nem is aggódik miatta.
- Akkor merre kellene kijutnunk? – kérdezte Irina. Keila nem válaszolt, lehunyta a szemét és forogni kezdett. Inkább hátráltam néhány lépést, de nem akartam, hogy felnyessen. Egy kis idő után a nő megállt, majd az egyik fal felé indult, és a pajzsával rácsapott, minek hatására a fal eltűnt, és egy lépcsősor kapott helyet ott.
~ Illúziók. Pfej. – húztam alig látható grimaszra az arcom.
- Honnan tudta, hogy van ott egy illúziófal? – kérdezte Arai.
- A kardom nem hétköznapi. Ha lehúnyom a szemem, és lenyugtatom az elmém, majdnem meditatív állapotban, lelki szemeim előtt megmutatja a turpisságot a nagy képen. – Keila készségesen válaszolt a lány kérdésére, majd együtt megindultunk fölfelé, hogy végre magunk mögött hagyjuk ezt a lepratelepet.
A lépcsőzés maga, nem volt hosszú, sőt, ahhoz képest, hogy mennyit jöttünk a cirkusz, illetve a közös küzdelmek óta, ahhoz képest nagyon is rövid volt az a pár méter, amit felfelé caplatva tettünk meg. Amikor felértünk, az első dolog, ami feltűnt, hogy a cirkusznak hűlt helye csupán, és már csak néhány láda emlékeztet arra, hogy itt valaha lehetett valamiféle ember alkotta építmény. Keila elvezetett minket egy pontig, majd vártunk valamire. Pár perc elteltével azonban feladta, állítása szerint a társának itt kellene már lennie. Végül tovább vezetett minket, és felajánlott mindenkinek egy kis apróságot, cserébe a segítségünkért. Imolatus volt az első, aki hosszas pakolás után egy míves kabátot vett elő, és legvégül amellett tette le a voksát. Kes egy apró hógömböt, ami gyakorlatilag egy hordozható lakás, Arai pedig egy kendőt, amelyet, ha beáztat, és kifacsarja a levét, gyógyító hatással bír. Utolsóként léptem oda én is, és a szemem rögtön megakadt egy igen szép karperecen. Ezüstös fénye volt, tiszta, és a nap fényében igencsak vakított.
- Keila, ez micsoda pontosan? – fordultam a nőhöz, kezemben a karperecekkel.
- Oh, egy igen szép darabot fogtál ki te is. Azok a karperecek összeköttetésben vannak egymással. Összetartó Erő a neve, bár a megfogalmazás nem teljesen pontos. Amint láthatod, mindkettőben egy-egy lakrima van beleépítve. Amint varázserőt vezetsz bele, a karperec megmutatja, hogy merre találod a párját, így sosem veszted el azt, aki igazán fontos számodra.
- Akkor szerintem én e mellett teszem le a voksom. – határoztam el magam.
- Kiváló döntés. – mosolyodott el, majd tovább állt. Wry és Irina együtt léptek le, és a csapat többi tagja is lassan el-eltünedezett. Az egyik karperecet felhelyeztem, és egész mutatósan állt, a másikkal viszont nem tudtam mit kezdeni, magamat még sem akarhatom megtalálni vele. Éppen pakoltam volna el, amikor eszembe jutott valami. Körül néztem, és tekintetemmel az alkalmi páromat kerestem. Jade is épp indulóban volt, látszólag bántotta, hogy vége ennek az egésznek.
- Jade! – szóltam utána, mire a lány felém fordult. – Jó móka volt, és remekül összepasszoltunk. – ennél bénább dolgot nem is mondhattam volna. Úgy döntöttem, jobb, ha a tettek beszélnek, és átnyújtottam neki a másik karperecet.
- Tarts velem, és garantálom, hogy ennél sokkalta jobb csetepatéban is részed lesz.
- Hát, nem is tudom… – látszott rajta, hogy kissé zavarba jött, de ő is mintha eljátszott volna a gondolattal.
- Csak mondj igent. – unszoltam, hátha ettől bátorságot nyer majd.
- Szavadon foglak ám. – virult ki rögtön az arca, és már fel is helyezte a karperecet.
- Nos, akkor nincs más hátra, induljunk! – elbúcsúztunk még egyszer utoljára Keila-tól, majd irány Magnolia és a Fairy Tail céhház.
Haza érve az első dolgom volt beszámolni arról, hogy mi történt velem az elmúlt időszakban. Nem igazán fűlött a foguk a dologhoz, de mind végig hallgatták az érdekfeszítő beszámolót. Végül Jade-re is sor került a történetben, és végül előhozakodtam vele.
- Jade remek növénymágus, és nagyon is segítségemre volt a cirkuszi hepaj alkalmával. Jó csapatot alkottunk vele odakint, így szeretném, ha a céh tagjává válhatna.
- Ez csak természetes. – válaszolta Mirajane, és már kezében is tartotta a pecsétet, amivel felnyomják a céh jelét. A szimbólum Jade nyakán foglalt helyet az elvárt zöld színben.
- Köszönöm. – mondta ki végül. Kissé még zavarban volt, sokan voltak körülötte hirtelen, de idővel majd hozzá szokik.
- Üdvözöllek a Fairy Tail-ben. – tettem hivatalossá.