Az utolsó gumibogyószörp legendája

Megint azok a magas, idegesítő hangok… újra ki akarnak lökni engem az álmomból… ne, csak még öt percet…
- Hé, hé Yoru! Kelj fel, kérlek! Kelj már fel! - A szavak agresszívan törtek utat az elmémbe, miközben én még épp, hogy csak ébredeztem. Percekbe tellett felfogni a szavak jelentését, és azt, hogy ki mondja, továbbá, hogy a testem miért rázkódik. Charlotte beszélt hozzám, és ő rázott fel a vállamnál fogva, hogy magamhoz térhessek.
- Csak egy kicsit még… - Nyögdécseltem unottan, és felszívtam a számból kicsorduló nyálat, mielőtt elcsöppent volna. A csipa nem engedte, hogy kinyissam a szemem. - Pár… perc… - Azonnal visszamerültem az álomvilágba, ahol pónik között ugrándoztam, és szivárványt falatoztam. Nem tartott sokáig a képzelődés, mivel a nő újra felrázott.
- Jól van már… - A fejem lekókadt, mire azt éreztem, hogy Charlotte a karjába vesz, és visz valahová. Tudtam, hogy ez nem jelenthet jót, ám semmit se tettem, hogy megakadályozzam a dolgot.
Fél percen belül a hóban landoltam, én pedig visítva ugrottam fel, még a szemem is kipattant, majd dörömbölni kezdtem az ajtón, hogy nyissa ki. Tanítóm rendületlen mosollyal nyitotta ki a nyílászárót, én pedig beiszkoltam a szobába, levetettem vizes ruháim, és meleg pólóra, polár anyagból készült pulóverre és farmerre cseréltem azokat. Megráztam magam, és leültem a rozoga kandalló elé, majd gyilkos tekintettel néztem a nőre.
- Mi annyira sürgős, hogy megszakítsd a cuki, egyedi álmomat? Végre nem rémségek kísértenek, mikor alszok, és te azt se hagyod, hogy ezt kiélvezhessem! - Mondtam durcásan, és keresztbe tettem a karjaimat. Próbáltam átszúrni tekintetemmel őt, de Charlotte csak ártatlan, szelíd mosollyal leguggolt elém.
- Tudod, én sok embert ismerek szerte a világon, de még többet is, Fioréban. - Na, pont akkor nem hiányzott, hogy meséljen, de azért próbáltam érdeklődve figyelni, amit mond. - Ez nem is annyira fontos információ, ám van egy barátom, akit régóta ismerek, s most segítsége lenne szüksége. - Magyarázta hevesen bólogatva, én pedig kétségbeestem. Pont az hiányzott, hogy én segítsek valami haverján. Lehet, hogy valójában egy állat, vagy ilyesmi. - Úgy érzem, hogy segítségre van szüksége, mégpedig rád! Na és ugye tudjuk, hogy nekem általában elég jók a megérzéseim ahhoz, hogy hallgass rám… - Vigyorodik el.
- Ööö… és… miért nem te mész ahhoz a régi barátodhoz? Engem nem is ismer, neked pedig biztos örülni fog! - Bad pokerface Válaszoltam erőltetett vigyorral, ami mindig le akart hervadni. Tudtam, hogy ezt a feladatott már megkaptam, és nem beszélhetem le róla.
- Nekem nagyon, nagyon sok dolgom van a… ház körül! - Húzta le a száját „sajnálkozva”. - Hé, az emberek úgyis szeretnek világot látni! Tessék, egy kis segítség, hogy oda találj! - Nyomta a kezembe a térképet, amin Magnolia és a mellette található erdőségek voltak rajta, ám én az erdő helyén körülbelül csak egy nagy tintapacát láttam.
- Hát ez… szuper. - Sóhajtottam lemondóan, majd a kabátom után nyúltam, és a kitömött táskámba beletettem a tojást, majd ételt. Charlotte vidám tekintettel integetett nekem, mikor én kiléptem az ajtón, és belekezdtem a túrámba…

- Ez lehetetlen! - Vinnyogtam magamból kikelve, miközben a térképet ide-oda forgattam. Balra, jobbra, jobbra, előre, hátra… eh… mindenfelé mentem már, csak a jó fele nem. - Hülyeség az egész. - Temettem kezeim közé az arcomat, és megint vinnyogtam egyet. Már kész voltam egy ingerült visításra, mikor megláttam az erdőt. Fák, fák mindenütt. Legalább ennyi sikerem volt.
Lehámoztam magamról a rám sült kabátot, és beletuszkoltam a táskába. A tojásra lestem, aki nehezítette a csomagomat. Nem tudtam, miért akarom egyáltalán mindenhová magammal cipelni?
Amint visszavettem a hátizsákot, befutottam a fák közé, és elmerültem a kellemes, hűs levegőben, de mielőtt még tovább mehettem volna a térképen kijelölt útvonalon, a mellettem lévő bokor megrázkódott.
Bár el akartam könyvelni, hogy bizonyára csak egy idióta nyúl az, aki megijedt lépteimtől, egy lila színű lény ugrott elő belőle – időm se volt, hogy jobban szemügyre vegyem, már el is iszkolt.
A térképre néztem, majd a futó lényre, majd vissza. Vagy a lila izé után kellett mennem, vagy az útvonalon.
- Charlotte az mondta, kell a segítség... – Vontam meg a vállam unottan, és próbáltam a továbbiakban kibogozni az értelmetlen firkálmányokat.

Legújabb szokásomhoz híven a szabad ég alatt, pontosabban az Akadémia udvarán álló fák közül a legnagyobb alatt feküdtem, és csak az eget bámultam. Kedvemre való volt az idő, a lágy szellő simogatta az orcámat, a napfény sem vakított el teljesen, úgy éreztem, egy kóbor lélek sem zavarhatta meg békés pihenésemet. Nem is kellene mondanom, mint oly sokszor, most is csalódnom kellett. Néhány rúnalovag érkezett, ami persze nem volt szokatlan, és mindenkit összehívtak az egyik nagyterembe. Általában kedveltem ezeket a szobákat, de most a hatalmas tömegtől, és a morajló zajtól nagyon kényelmetlenül éreztem magam. A vendégek vártak még egy kis ideig, majd csendre intették a társaságot és az egyik belekezdett mondandójába.
- Azért hívattunk ide mindenkit, mert egy fontos küldetésre keresünk egy önként jelentkezőt. Mi, lovagok, sajnos nem vagyunk alkalmasak a feladatra, így valaki olyan személyre van szükségünk, aki nem kelt túl nagy feltűnést. – egy kis szünetet tartva megtörölgette a homlokát, megmozgatta a nyakát és rögtön folytatta – Térjünk is rá a lényegre! Ha megengedik, felolvasnék önöknek egy levelet.

„Tisztelt mágusok!

Öreg, meggyötört asszony vagyok, kit betegsége a végletekig legyengített. Nem önsajnálatom veti papírra, hogy bizony legvégső éveimet taposom. Ám mielőtt visszatérnék elhunyt férjem oldalára, meg kell birkóznom egy utolsó, de annál nagyobb feladattal. Ehhez kérném minden kalandéhes varázstudó segítségét. Ha bárkinek is sikerült elnyernem szimpátiáját, keressen fel a Magnolia melletti erdőségek nyugati oldalán. A házamat bizonyosan fel fogják ismerni.

Gronn anyó, a Gumibogyószörp kizárólagos forgalmazója!”

A helyzet a következő. Nem engedhetjük meg, hogy a szörp receptje rossz kezekbe kerüljön, mindenképen nekünk kell megszereznünk, hogy eltárolhassuk, és mindenki javára felhasználhassuk. –az utolsó szavait lihegve ejtette ki, mivel a beszéde vége felé egyre jobban növelte a tempóját, és levegőt is ritkábban vett.
Figyelmesen végighallgattam, és felmerült bennem néhány dolog, ami zavart egy kicsit, és egy aranyos kis gondolatmenetet indított el bennem.
~ Miből gondolják, hogy a receptet mi, vagyis a lelkes mágusok, is megszerezhetjük? Mi van akkor, ha csak a rég eltűnt örökösét kell megkeresnünk, aki egy sötét, esős napon szívódott fel? Ha így lenne, és megtalálnánk azt a személyt, hogy hozhatnánk magunkkal azt a dokumentumot?
Jelentkeztem is, hogy a kérdéseimre választ kaphassak, de félreérthették a szándékaimat, így sajnos én lettem a kiválasztott.
- Meg is van a bátor jelentkező! Gratulálok, a többiek elmehetnek, önnel még van egy kis beszélni valónk!
- De én nem is… - nyögtem zavartan, de hiába. Nem is figyeltek rám. A kis csevejnek sem volt semmi értelme, hiszen csak a saját szavaikkal mesélték el újra a levél tartalmát, aminek a lényegét alapból megjegyeztem. Próbáltam lemondani ezt a kiruccanást, de már lehetetlen volt, mennem kellett.
~ Hihetetlen, hogy mindig ilyen, vagy ehhez hasonló helyzetbe kerülök. ~ morgolódtam, miközben készülődtem az útra. ~ Kit érdekel az a fránya szörp sorsa? Nem is szeretem a gumibogyót! Legalább kajszibarack lenne!
Befejeztem az előkészületeket, célba vettem Magnoliát. Az út nem volt valami izgalmas, sőt, halálra untam magam, de végül sikerült feltámadnom egy helyi vendéglátói kisipari egységben, majd frissen és erőtől duzzadva belevetettem magam a küldetés következő fázisába. Alig pár perce botorkálhattam az erdőben, egy tüskés bokor elkezdett mozogni, amikor elmentem mellette. Kíváncsian visszanéztem, hátha egy nyúl az, vagy valami hasonló, de helyette egy élénk, lila teremtmény ugrott ki belőle, ami rögtön menekülésbe is kezdett.
Pislogtam egy kicsikét, és már el is könyveltem magamban, hogy valamit keverhettek az italomba, amitől hallucinálni kezdtem.
- Ennél nagyobb gond ne legyen. - vontam meg a vállamat – Ha szerencsém van, hamar elmúlik! – mondtam bizakodva, majd folytattam az utamat a szörpösnéne háza felé.

A térképet sokáig forgattam magam előtt; néhol a gubanctól eltérve ki volt emelve, hogy melyik fa mellett menjek el, merre forduljak, melyik buckát érdemes kikerülnöm, és melyiket nem. Újabb fél óra telt el, és mikor már harmadszorra találkoztam ugyanazzal a jellegzetes, öreg tölggyel, kezdtem úgy érezni, hogy vagy eltévedtem, vagy már sokadszorra végigjártam az erdőt.
- Reménytelen… – Mormogtam magamban elégedetlenül, és belerúgtam egy kavicsba, ami fele akkorra volt, mint a lábfejem. Ám a kis méretű kő nem repült odébb – a helyén maradt, jelezve, hogy része egy, a föld alatt lapuló hatalmas sziklának. Fájdalom nyilallt az ujjaimba, és sziszegve kezdtem el egy helyben pattogni, remélve, hogy ez elvonja a figyelmemet.
Kis idő után már képes voltam egyhelyben maradni, és megráztam a lábamat, hogy a maradék szenvedés is eltűnjön belőle. Felsóhajtottam, és megugrottam, hogy a hátizsákom szíjai a helyére pattanjanak. A tojás is csak nőtt, nőtt szüntelenül, és egyre nehezebb lett, ami nem könnyítette meg a dolgomat…
- Eeeh! – Toppantottam egyet a lábammal, újra el kezdtem vizsgálgatni a térképet. Ahogy jobban megfigyeltem, olyan volt, mintha kezdenék kijutni a káoszból; útnak indultam tehát, valami reménnyel, azzal kapcsolatban, hogy hamarosan eljutok valahová.
Nagyjából másfél perc további, önfejű séta után baljós zajt hallottam meg magamtól balra; verekedés zajai, zongoraszó, hangosan nyikorgó ajtó…
Egy normális ember egyből tovább ment volna, mintha nem is hallott volna semmit, épp ezért én elindultam a –vélhetően- kocsma irányába. Nem kellett túl sok fát kerülgetni, míg felbukkant előttem egy teljesen lepukkant, roskadozó épület, ami inkább hasonlított valami vén néni hat generáción át örökölt viskójára, mint bármiféle kocsmára. Oldalához deszkák voltak szögelve, sejtetve, hogy nagy szerepet játszanak abban, hogy áll még a tákolmány.
Ajtaja felé egy korhadó tábla volt felszögelve, melyet ki tudja, hanyadszorra raktak vissza a helyére, és hányszor festették újra rajta a „Rozmársaláta” feliratot. Rozmársaláta… nem tudom, miért, de megmosolyogtam a nevet, valahogy illett a rozoga viskóra a név.
Nagyot sóhajtottam, és mielőtt döntésre jutottam volna, mélyebbre csomagoltam a tojást, és csak azt követően nyitottam be a fogadóba – nem akartam, hogy még ezt is kilopják.
Ahogy bevágtam az ajtót, a zongoraszó hirtelen abbamaradt, a férfiak cseveje elhalkult, a pultos megállt a korsó eltörlése közben. Még a gazdáik vállain ülő kalózszerű papagájok is rám szegezték gyilkos, átfúró tekintetüket.
- Jó napot… – Nyöszörgöm zavartan, majd becsukom az ajtót. Még pár másodpercig méreget engem a tömeg, aztán, mintha mi sem történt volna, visszafordultak beszélgetőpartnerükhöz, a pultos újra elkezdte kiszolgálni az ügyfeleket, és újra hallani lehetett a muzsikát, néha meghatározhatatlan irányból.
Rajtam volt a sor, hogy végignézzek a tömegen: nőket nem lehetett látni, csak néhány olyan személy volt, akikben nem voltam biztos, hogy férfiak, mivel erőltetetten öblös hangjuk volt, mellükön szoros kötés pihent, és hosszú, rasztázott hajuk volt, arcukat rögtönzött kosz takarta el. Ezek a beszámíthatatlan nemű személyek nagy általánosságban a kalózok táborát erősítették, akiknek, kicsit sem klisés módon, szinte mindig volt egy papagáj vagy kakadu a vállukon. Amelyiküknek nem volt, úgy tűnt, hogy még ki is vannak közösítve.
Egy másik asztalnál több állati prémbe és bőrbe burkolózott, robosztus férfi is ült, akik hatalmas sörös korsóikat egy-egy nyelésre kiürítették, és utána recsegős röhögéssel hátba veregették egymást, miközben régi történeket meséltek egymással. Banditák, tolvajok méregették egymást gyanús tekintettel, nézve, hogy mit lophatnának el, vagy éppen szerezhetnének vissza.
Elégedetlenül lestem rá a térképre, amin a kibogozhatatlan vonalak egy megrajzolt ház felé vittek, bizonyára ide. Csodás.
Zavartan mentem hozzá az első banditához, ám mielőtt még hozzá zóltam volna, szorosan ráfogtam a kulcsaimra.
- E…elnézést… ismer maga… bizonyos Charlotte nevű nőt? Tudja, azt mondta, hogy… – Csak egy lopó pillantást vetett rám, aztán már szinte rögtön el is tűnt a férfi, bizonyára meglátott valami prédát…
Remegve sóhajtottam egyet, és a következő férfi felé léptem, aki széltében is kétszer akkora volt, mint én hosszában, a magasságáról nem is beszélve. Úgy tűnt, a hegyekből jött vadász, azok szoktak így kinézni.
- Uram, úgy tűnik, maga sok mindent tud itt… – Szólítottam meg, mire rám emelte tekintetét, ami úgy kezdte el nyomni a lelkemet, mint a mázsás súly. Kefeszemöldöke alatt meglapuló szemei mélyen az enyéimbe fúródtak, gyanúsan méregetett. – Esetleg nem ismer bizonyos… Charlotte nevű… – Végig se tudtam mondani, ő már felnevetett öblös hangján, szemeiből eltűnt a fenyegetés, aztán megpaskolta a hátamat, olyan erővel, hogy meg kellett kapaszkodnom az asztallapban, nehogy elessek, vagy lefejeljem azt.
- Hát édesanyádék nem tanították meg, hogy ne beszélj idegenekkel? – A háta mögül a többi vadász is felröhögött. - Üdvözletem! A nevem Ferl Stegalkin. A medve törzséből. – Büszkén a mellkasára csapott, a mögötte üők ugyanígy tettek. A medvebundájuk rázkódott az ütéseiktől.
- A nevem… ehm… Yoru…
- Yoru? Yoru! Srácok, ez a csaj a Csillagszemű Bölcsasszony kölke! – Ámult el a férfi. Ilyen gyorsan terjedne a hír? Nem csak az állatok hívják őt Csillagszemű Bölcsasszonynak…?
- Szóval, igen, ehm, ő küldött, a Bölcsszemű Csillag, vagyis hát, Charlotte. Nem tudják, hogy melyik barátja szorulhat nagy segítségre? – Egyáltalán miért ismeri őt mindenki, és neki miért barátja mindenki?
- Hát, kicsi barátom, nem hinném, hogy tudnék erről! Van itt egy zsémbes, akinek információi szoktak lenni az ilyenekről, de többet nem tudok. Ha bármiben segítsék kell, a medvék törzse rendelkezésedre áll! – Köszönetképp biccentettem egyet, és tovább mentem.
A következő megállóm egy zsoldoshoz vezetett, akit bizonyára nem fizethettek túl jól – páncélinge rozsdás volt, lyuk rajta annyi, mint a rosta, a lándzsájáról nem voltak rendesen lekapargatva a vér maradványai.
Bizonyára halhatta, hogy miről beszélek, mivel ahogy egy méternél közelebb léptem, felmordult, és a pultos felé bökött. Gondolnom kellett volna rá előbb is – ő szolgál ki mindenkit, és neki sírták el elsősorban bajaikat a részeg csavargók.
- Üdvözletem. – Nyögtem, ahogy felküzdöttem magam a rozoga, magas székre. A pult szinte egy magasságban állt velem.
- Mit parancsol? – Meg se lepődött a külsőmön, és az se nagyon érdekelte, hogy mennyire végigmérem őt; róla még kevésbé lehetett megállapítani, melyik nembe tartozott. Az arca férfias volt, de több sminket kent magára, mint bármelyik nemesi nő, akit valaha láttam az utcákon flangálni. Ruházata és egész külseje furcsán absztrakt volt, így mire magamhoz tértem, annyit vettem észre, hogy fintorgok.
- Egy pohár vizet, legyen szíves. – Feleltem elhűlve.
- Vizet nem tartunk.
- Oh… őőő… Van itt valami zsémbes, aki „tud mindenről”?
- Van itt valami férfi… valami zsémbes. – Rám kacsintott, amitől kirázott a hideg. - De nem vagyok benne biztos, hogy jól emlékszem. – Ennél gagyibbat el se tudnék képzelni…
Oda szórtam elé párszáz gyémántot, amit ő örömködve beleszórt a kis erszénykéjébe.
- Ott a sarokban ül, és bizonyára megint a kis kupicáját iszogatja, mint mindig. Esténként mindig mesél ezt-azt, ki tudja, igazat, vagy hamisat… de ő tud itt a legtöbb mindent. – Az információt megköszönve bólintottam, majd leszenvedtem magam a székről, és az egyetlen üres sarok felé indultam meg, ahol csodák csodájára egy négy személyes asztalnál egyedül ült valaki. Az aurája szinte fekete volt, s bár fejét nem takarja csuklya, a kelleténél nagyobb homloka árnyékot vetett egész arcára, s ápolatlan szakálla baljósságot sugárzott. Mindenki furcsán mért végig, ahogy oda lépdeltem hozzá, de ha már eddig nem tántorodtam meg, nem pont most fogok.
- Unom már, hogy folyton a szavamba vágnak, szóval… – Rátenyereltem az asztalra. - A mesterem, Charlotte, vagy Csillagszemű Bölcsasszony, ahogy tetszik, ide küldött, mert azt mondta, van egy barátja, aki segítségre szorul. Jöttem, hogy segítsek. – Hadartam el a mondanivalómat.
Kis ideig habozott a válasszal, és gondolkodva hümmögött, majd megszólalt.
- Á, szóval az a Charlotte kölyök küldött ide. Ő és a megérzései... háh! – Épp szólásra nyitottam a számat, mikor újra elhallgatott mindenki, és csak az ajtó nyikordulását lehetett hallani – egy hatalmas troll lépett be, habár úgy tűnt, a kocsmázókat nem nagyon hatja meg a dolog. Kicsit összébb húztam magam, de úgy döntöttem, ha ő nem kezd el galibát csinálni, akkor nem én fogok kezdeményezni…

A troll szívott egyet az orrán, és átdübörgött a kocsmán, egyenesen a pultoshoz. Még egyet szívott, majd horkantott, és köpött egyet, ami egy alacsony, de meglehetősen vastag fickón landolt, aki úgy nézett ki, mint egy törpe. Az áldozat először ingerülten lecsapta a söröskorsóját, majd felgyűrte cserzett kabátjának ujját, de amint meglátta, kivel van dolga, egyből visszatért nyugodt, magányos iszogatásához.
- Szevasz Józsim. – Köszöntötte rekedtes hangján a túlméretezett szépséget. Egyik szemöldököm a magasba szaladt, mert senki más nem felelt az üdvözlésre, csak a troll.
- Üdv, Gonosz Mostoha. – A másik szemöldök követte az előző példáját, hála meglepődésemnek. - Vége a műszaknak, jól esne egy ital. – Végigkövettem, ahogy a lény megkapja az üdítő nedűt, és közben értetlenül csóváltam a fejem. Talán meg se kellett volna lepődnöm egy ilyen helyen.
A vén, akinél az asztalánál üléseztem, bizonyára nem vette jó néven, hogy a figyelmemet valami elvonta, így horkantott egyet – kicsit úgy hangzott, mintha ő is épp köpni akart volna, de hála istennek megkímélt ettől, miután rögtön visszafordultam felé.
- Ne törődj vele, ártalmatlan. – Mintha meg kellett volna mutatnia, hogy nyugodt maradhatok, ivott az italából. Az üledéket nézve, ami a korsó aljára úszkált, nem lehetett túl minőségi lötty. - Hol is tartottunk? – Gondolkozott el egy pillanatra, miközben meglötyögtette az italát, bizonyára a sűrűjét kémlelte. - Ó, igen, Charlotte. Feltételezem, jól megy sora, ha egy puszta megérzés miatt ideküldi a tanoncát. – Sokat sejtetően elhallgatott, de csak akkor esett le, miért, mikor kérdő tekintetét rám meresztette. Hátborzongató szempárja volt.
- Jól… aha. – Egy kicsit megálltam, és gondolkodtam. - Valójában, épp a Hakobe-hegyen él, és kutatásokat végez az ott élő növényekkel és állatokkal kapcsolatban, meg ilyesmi… de meg van mindene, és nem szenved hiányt semmiben. – Zavaró volt, hogy egy idegennel ilyen nyíltan kellett beszélgetnem. Nem tudhattam, hogy tényleg ő-e az emberem, vagy csak jól tájékozódott az információkból, és épp át vert engem. Furcsán kiszolgáltatottnak éreztem magam.
Híreimen mérlegelve az öreg elgondolkodóan a távolba meredt, olyan volt, mintha hirtelen elaludt volna, annyira mereven nézett előre. Persze nem kellett sok, míg hirtelen kitért ebből az állapotból, s újra megszólalt.
- Már az én időmben is eljöttek egyszer. Most pedig elölről kezdődik... – Újra ivott az italából, és már kezdett úgy tűnni, hogy több a korsóban az üledék, mint a sör.
~ Kik, mik? Mégis, miért küldtek engem ide, valaki elmondaná?
- Elnézést, de… mégis, mit ért ezalatt? Banditák, katonák, idegenek? Valami mutánsok? – Próbáltam tippelgetni, hogy nagyobb belátást nyerhessek az ügybe, mert egyre inkább csak fúrta az oldalam, hogy mégis mire vállalkoztam, és nem segítettek rajtam az öreg fél válaszai.
- Kicsi lány, alig két perce kezdtünk el diskurálni, így nem mondhatok el mindent. – Megrázta a fejét, és kiürítette a korsóját. Amint meglátta, hogy már nincs az alján iható dolog, rosszallóan megint csóválni kezdte a főjét, és szívott egyet a fogán, aztán újra rám nézett. - Ennek ellenére, nem küldhetlek el, hiszen azért jöttél, hogy segíts, amit igénybe is vennék. Jó lenne, ha tudnám, mégis milyen mágiával foglalkozol, és, hogy miben is vagy erős, vagy épp gyenge. – Fürkészve körülnézett az asztalon, hátha hozott magával még egy korsó sört, de mivel nem így tett, felkiáltott. - Gonosz mostoha, még egy kört!
- Csillagmágus vagyok… – Zavartan néztem körbe. Rossz érzés volt kiteregetni a legféltettebb dolgaimat. - Az erősségem… eh… azt hiszem, az, hogy nem kell közvetlenül részt vennem a csatában, így nagy esély van rá, hogy nem sérülök meg… hátrányok… könnyen harcképtelenné válok a kulcsaim nélkül. – A férfi hevesen bólogatott, majd mikor kézhez kapta a sört, egyből nagyokat kortyolt belőle, majd elégedetten csettintgetett a nyelvével.
- Bizonyára, ha elvégeznél egy feladatot, jobban meg tudnék bízni benned. – Utalt arra, hogy így jobban beavatott volna a dologba, mellyel kapcsolatban túl nagy kételyeim maradtak hátra, én pedig elég kíváncsi voltam.
- Érdekelne, hogy mi ez a… feladat, amit meg kéne tennem. – Néztem felé zavartan, mire ő újra kortyolt, aztán lecsapta a korsót az asztalra, és rám villantotta páratlan mosolyát. Úgy gondoltam akkor, hogy örökre a retinámba ég a rothadó, fekete és sárga fogak tengere, és még sokáig érezni fogom álmaimban is a szagot, ami olyan volt, mintha egy hulla bomlana hetek óta.
- Féltél te már valaha úgy istenigazából, kislány? Érezted úgy, hogy az ereidben jéggé fagy a vér, a csontjaid megmerevednek, a tested hervadó virágként összefonnyad, te pedig csak arra bírsz gondolni, hogy legyen már vége. He? – Már magától a nézésétől is kirázott a hideg, hát még attól, ami hirtelen átjárta a gondolataimat. A több évvel ezelőtt történtek, mikor családunk mészárosa rám talált, és addig kínzott, amíg ébren voltam. Nem hagyta, hogy elájuljak, mindig belém rúgott, hogy eszméletemnél maradjak. Az elmémbe égett a tompa hang, mikor hús püföli a húst, mikor a csontok úgy törnek el, mintha száraz faág lenne. Láttam magam előtt a képet, ahogy a vérem úgy csordult ki a fűre, mintha a virágok bíbor színben bimbódznának. Csak azt akartam, hogy végre eldobjam magamtól a tudatomat, csak azt, hogy soha többet ne ébredjek fel.
- Igen… – Néztem rá komoran. - Azt hiszem, igen.

Miután a mackók tudomásul vették a döntésünket – bár szomorúan de – utunkra engedtek bennünket. Ahogy az erdőben sétáltunk több furcsa lényt is észrevettem, akik kis rejtekeikről figyeltek minket. Aztán végre rátaláltunk az anyóka házára, aki feladta a hirdetést. A cégérről nem volt különösebben túl nehéz leolvasni a mi szépen ívelt betűivel ezt hirdette: Gronn anyó varázslatos üzeme. „Nahát, képes voltam eltévedés nélkül idetalálni!” – csodálkoztam és gondolatban meg is veregettem a vállamat, amiért ilyen ügyes voltam. Bár azért feltűnt, hogy ha idegen van a közelben és nem akarok nagyon beégni, akkor a furcsaságaim némiképp felszívódnak.
Kicsit bizonytalanul közelebb léptem az ajtóhoz és kopogtam rajta. Néhány pillanat múlva az ajtó kinyílt és egy alacsony görbe hátú nénike nyitott nekünk ajtót, egy kissé öregnek tűnő botot szorongatva. Ahogy megpillantott minket barátságosan ránk mosolygott.
- Ó, nézzenek oda, két eltévedt kislányka. – szólt a néni kissé recsegő hangján. – Gyertek be kedveskéim, akad itt étel és ital is számotokra. – recsegte újra és kedvesen betessékelt minket. Odabent a levegő nehéz volt és mindent fűszerszag árasztott el. A hirtelen szokatlan keverékek betódultak az orromba és éreztem, hogy nemsokára hatalmast fogok tüsszenteni. Ez számításaim szerint be is következett. Szerencsére épp sikerült elő-halásznom egy zsebkendőt és abba tüsszenteni. Illendően elfordultam az alatt az idő alatt, míg kifújtam az orrom, majd eltettem a zsebkendőt.
- Elnézést kérek. – szóltam zavartan és valószínűleg elpirulva. Mélységesen szégyelltem magam a faragatlanságomért – na, nem mintha annyira az én hibám lett volna, hogy zavarta az orrom a fűszerek illata, de végső soron sem az anyó sem a növények nem voltak hibásak, így illőnek gondoltam a bocsánatkérést.
Mire befejeztem a kis magánszámomat az anyó már elő is kerített nekünk néhány széket. Csak most néztem igazán körbe. Több irat, növény és bogyó volta házban, mint amit eddig ilyen kis helyen életemben láttam. „Micsoda rendetlenség.” – gondoltam, mivel a hely a legcsekélyebb jelét sem mutatta annak, hogy valamikor is takarítva lett volna – legalábbis az elmúlt egy napban biztos nem.
Miután leültünk a sietve kerített alkalmatosságokra az anyó a kezünkbe nyomott egy-egy csésze, forró teát.
- Elnézést Gronn anyó – szólaltam meg kissé tétován, de sikerült rátalálnom a határozottabb hangomra. – Mi ketten mágusok vagyunk, és a felkérés miatt vagyunk itt. Idefele jövet találkoztunk néhány kis medvével, akik azt mondták, hogy maga rendszeresen kihasználja és pusztítja a bokraikat. – mondtam és alig fejeztem be, az anyó fölcsattant.
- Azok a nyamvadt kis medvék! Azt hiszitek, ők az erdő barátai, én meg a gonosz boszorkány volnék, aki lopkodja a termésüket, háh? – mondta, majd beismerően kissé bólogatni kezdett. - Igen, felbéreltem pár trollt, hogy segítse a munkámat, ezt elismerem. De itt nem én vagyok az, aki árt az erdőnek, háh. Menjetek csak kissé beljebb, pár mérföldnyire a házam mögé, akkor majd ti is láthatjátok... Utána gyertek vissza, és ítélkezzetek felettem, ha úgy tetszik. – mondta az anyó és fölállt a körünkből, hogy eltűnjön a ház valamely zugában. Nekem úgy tűnt az anyóka és a macik kicsit úgy viselkednek, mint az óvodások, akik - miután nem bírtak megegyezni valamiben - összeverekedtek, és most azt mondogatják, hogy a másik volt, aki kezdte. Lemondóan sóhajtottam és – nekem hála - kissé csöndes barátnőm felé fordultam.
- Szerintem meg kéne néznünk, mit mondott az anyó. – majd kicsit halkabbra vettem. - De azért nem árt óvatosnak lenni. Valamiért frászt kapok ettől az egész helyzettől. – mondtam és idegesen körbepillantottam. Nem bíztam az anyóban. Szó se róla, nem volt ellenszenves, csak rossz érzésem volt vele kapcsolatban. Ennyi az egész.
Megvártam míg Miliko is döntést hoz és – vagy vele, vagy nélküle – elindultam az anyóka utasításai szerint a háza mögé.

Válaszomra ő újra rám villantotta rohadó fogsorát, és szívott egyet az egyik lötyögő feketén, ami majd’ kiesett a szinte fehér ínyéből.
- Helyes. – Vigyorgott, és miután lefűzte nyelvét az érintett fogról, kortyolt újra a sörből. Hirtelen kidülledt a szeme, majd lecsapta az asztalra a korsót, és a mélyére nézett. Újra rám vigyorgott: már nem volt ott a foga. - Akkor nem fog meglepetés érni az elkövetkezendőkben.
- Mégis, mik várnak rám? – Kérdeztem, és nem tudtam uralkodni a grimaszomon. Akaratom ellenére is megborzongtam, olyan képet vágtam, mint aki citromba harapott. Ez nem kislánynak való hely, hát miért küldött ide Charlotte?
- Nem régiben, „csak úgy kirándultam” a közeli erdőbe’. Hát ottan olyanok voltak, hogy majdnem elhagytam azt a maradék fél tucat fogamat is. Lényeg a lényeg: elhagytam a késemet, mélyen az erdő mélyén. Feltűnő egy bicska az, én mondom: elefántcsont berakás, és olyan smaragdkő a markolatgombja, hogy meg fog rajta akadni a két szép szemed. – Röhögött egyet, a hasára csapott, majd hamarosan a kocsmáros új adag sört hozott ki neki. Csodálkoztam, miért nem imbolyog már: de bizonyára a szűrlet minőségéhez lehetett köze.
- Szóval, gondolom vissza kéne hoznom ide. – Ennyi erővel egy öregasszonyhoz is küldhetett volna: neki legalább gallyakat kellett volna hozni a mezőről, nem pedig egy kést a világvégének az erdejéből.
- Úgy ám: s ahogy megszerzed a kést, úgy a bizalmamat is. – Rámenősen bólogatott, én pedig sóhajtottam, majd leugrottam a székről, és ellenőriztem a táska tartalmát. Csodálkozásomra csak két dolog hiányzott belőle: a fiola, ami olyan italt tartalmazott, mely megakadályozta, hogy fázzak; és egy palack víz. Beletörődtem a dologba, hogy ezek csak azt lopják el, amire ráfoghatják a szeszt. Legalább a kabátom és a tojás a helyén volt, és ez számított.
Visszavettem a hátizsákomat, és elindultam hát: bebattyogtam az erdőbe, most valamivel céltudatosabban. Egyenesen a közepe felé törtem, reménykedve abban, hogy úgy könnyebb a haladás, ha nem kötnek le holmi térképek és utasítások, akkor majd odatalálok.
Egyre beljebb törtem az erdő mélyébe, ám amilyen hamar feltűntek a sűrű lombozatok, úgy el is kezdtek ritkulni a fák: könnyebben mozogtam, és végre nem csak félhomályban láttam, hanem néhol rám sütött a nap vakító, meleg fénye.
Beleakadtam egy mérges szömörce bokorba: össze-vissza csípett volna, de hála istennek tetőtől talpig fel voltam öltözve –még a kesztyűt is magamon hagytam, megszokásból- így csak az arcomra került néhány vörös csípés. Ami aggasztóbb volt, hogy egyre jobban belegabalyodtam, míg már egészen belepett. Dühödten téptem ki magam a bokor szorításából, és ahogy az üres tisztáson landoltam, a növény szinte azonnal levált rólam.
Felálltam, leporoltam magam, és körülnéztem: majdnem kitátottam a számat meglepetésemben. A dús erdőnek nyoma sem volt, egy hatalmas körben, mely előttem terült el, mintha mindenhez eljött volna a halál. Néhol állattetemek, azok közül, akik nem menekülhettek el a hirtelen csapás elől, de rajtuk kívül még eldőlt, kiszikkadt fák, összeszáradt bokrok, száraz bemélyedések is voltak ott, melyek egykoron még tavak lehettek.
Bár nem volt új nekem az élettelen táj, hála a jeges csúcson való élettől, mégis: itt régen úgy serkent ki az élet az erdő minden pórusából, hogy teljesen természetes volt. Most pedig…
Tovább lépdeltem, hogy jobban ráláthassak az egykori tisztásra, és neszelést hallottam meg: itt még volt élet!
Gyorsan a kiszikkadt fa mögé léptem, ahonnan a zajt hallottam. Egy ronda, zöld lényecske vigyorgott rám, és a kezében az öreg által emlegetett késsel játszott.
- Hé, kishaver. – Próbáltam minél kedvesebben megszólítani, annak ellenére, hogy szinte öklendeztem a jelenlététől. - Ideadnád nekem a kést? Egy kedves barátom hagyta el itt. Nagyon hiányolja. – Hívogatón felé nyújtottam kezemet, és magam felé integettem az ujjaimmal.
Ő Csak konok mód megrázta a fejét, és magához szorította a kést.
- Na, kérlek! Mind a ketten jól járunk. Nézd? Itt egy szép kulcs helyette. – Gúnyosan lecsatoltam Andromeda kulcsát, habár nem nyújtottam oda neki.
Habozott, de újra megrázta a fejét.
- Ám legyen… Andromeda kapuja, tárulj fel előttem! Androméda! – Tartottam magam elé a kulcsot, és fénylő alakjában kirajzolódott előttem Androméda: kecses, nőies alak, szép és meglehetősen bosszús arc…
Undorodva a lényre nézett, majd rám, és újra vissza a zöld izére. Egy pár másodperc után meglepett O-t formázott a szája.
- Hirtelen azt hittem már, hogy kettő van belőled, vagy mi. – Szólalt meg.
- Kell az a kés… – Mutattam rá durcásan. Bevallom, azért ez elég mélyen megsértett.
Androméda, sajátos humorán mosolyogva egy lánccal odacsapott a lénynek, majd még egyszer, de ő furcsa hangokat hallatva arrébb ugrott. A harmadik lánccsapás után már én is előkotortam a pisztolyomat, és sorozni kezdtük őt: hamarosan pedig sikerült úgy bekeríteni, hogy kétségbeesetten nézzen ránk.
Megvonta a vállát, és lenyelte a kulcsot: épp ezután vágta fejbe Androméda, így el is ájult.
- Azt azért ne várd, hogy ki is szedem. – Hamarosan szerte is foszlott az alakja, én pedig megrökönyödve álltam a lény előtt.
Rászorítottam egy másik kulcsomra: ki fog meríteni, de ha ez a kis dög ilyen áhítatosan védte a drága kis kését, na majd most megfizet!
- Véső kapuja, tárulj fel előttem! Caelum! – A gömb sok apró fényrészecskéből formálódott meg előttem, majd lebegni kezdett, lesve a parancsaimat. - Izé… te olyan éles vagy, az a bigyó meg lenyelt egy kést, szóval… – Nem tudtam, hogy neki vannak-e érzései, elvégre egy gömb volt: de az biztos volt, hogy ért a szóból, így egy apró mozdulattal felmetszette a lény bőrét –kénytelen voltam hát elfordulni- és a következő fél perc után a kezembe ejtette a kést. Visítva fogtam meg a gyomorsavas, piszkos pengét, de legalább volt rajtam kesztyű.
- Köszönöm. – Biccentettem neki, mire ő eltűnt. Már csak vissza kellett vinnem…

Nos, úgy láttam újdonsült barátnőm inkább amellett döntött, hogy visszamegy a céhéhez, így egyedül folytattam utamat, ami ki vezetett Gronn anyó kunyhójából. Ahogy a szűk kis ösvényen haladtam nem vettem észre semmi furcsát. Sőt néhol meg is pillantottam egy-egy állatkát, akik kerek, ijedt szemekkel figyelték a lépteim. Komoly erőfeszítésekre volt szükségem, hogy nehogy megpróbáljam magamhoz csalogatni őket, de végül sikerült erőt vennem magamon, és tovább menni. Fogalmam nem volt róla mennyit gyalogolhattam, de már kezdett elegem lenni belőle, és már majdnem arra gondoltam, hogy visszafordulok, mikor a táj egyszer csak megváltozott. Az eddigi – elég színes – erdőt fölváltotta a kopárság, mintha erdő-tűz pusztított volna. A fák helyén csak csonkok álltak, szinte már a fű is szürkének tetszett. Folyóknak, vagy akár a legkisebb rovarnak sem láttam még az árnyékát sem. Természetbarát révén ez a látvány teljesen elszomorított, annyira, hogy még egy könnycseppet is ki kellett törölnöm a szememből. Aztán zajra lettem figyelmes, és egy csapat járőröző ki medvét vettem észre. Ugyan olyan fényes páncélt viseltek, mint azok, akik megmentettek minket a föld alatt.
- Akkor mégis csak ti voltatok, akik nem mondtak igazat! Pedig én még bíztam is bennetek! - fakadt ki belőlem a dühödt kiáltás. Ennek csak az volt az eredménye, hogy a macik rám támadtak, azzal a feltett szándékkal, hogy végezzenek velem. Ahogy elnéztem nem voltak egyedül, így nem ajánlkozott bölcs ötletnek a harc tehát szégyen szemre el kellett futnom a kis macik elől. „Ez, már de ciki! Komolyan nem hiszem el, hogy nincs erőm szembeszállni még az ilyen ki teremtmények ellen sem.” – gondoltam és az arcom némi kép elkezdett égni a szégyentől. „Ha ezt most az unoka testvéreim látnák, szakadnának a röhögéstől.” – a zavarom már inkább dühbe csapott át ennek gondolatára. Mivel a macik egyenesen követnének az anyó házáig úgy tűnt nincs más választásom, mint kerülő úton visszajutni. Egy darabig haladtam az ösvényen, aztán az egyik fánál gyorsan befordultam az erdőbe. Úgy tűnt némileg sikerült lehagynom a macikat, így amilyen gyorsan csak tudtam fölkapaszkodtam az egyik fára és vártam, amíg elmennek alattam. Lélegzet visszafojtva figyeltem, ahogy az utolsó mackó is hallótávolságon kívül-re ér, majd amilyen csöndben csak tudtam lemásztam a fáról, és sprinteltem vissza az anyó kunyhójához.