A Mélység legendája

Nightyngale és bájos kompániája a Nightgladei kocsma egy hűvösebb szegletében gubbasztott. A lányok különböző gyümölcsökből készült turmixot kortyolgattak, míg ő maga ezeket némi párlattal is megbolondította, s egyik szeretett könyvét lapozgatta. A helyiség kihalt volt őket leszámítva, a városka démoni lakói éppen vadászni voltak a környező erdőségben, s csak a csapos heverészett tőlük nem messze, valamint Shazz'cey, aki éppen poharakat törölgetett.
- Néha ilyen napok is kellenek... - dőlt hátra elégedetten Eclaire.
- Ezt az időt edzésre is fordíthatnánk. - vetette közbe szemrehányóan Kurousagi.
- Humm.... ez érdekes. - morgott orra alatt Nightyngale a lányokra ügyet sem vetve. - A halandó létsík puhány harcosai, huh...
- Az mi? - kérdezte érdeklődve Kurousagi. Nightyngale felpillantott olvasmányából.
- Mi lennénk azok.
- Puhányok? Mi? Ki merészel ilyet írni rólunk?
- A démonok egy másik létsíkról. Xingék régi pajtijai.
- Szóltál? - kérdezte nevét meghallva a csapos.
- Éppen ennek a Kardosh'Thar nevű kígyódémon fickónak a krónikáját olvasom, amit Naito lefordított nekem. Részletesen leírja az első hadjáratot, aminek során a légiók bevonultak a világunkba. Igen becsmérlően beszél az ember harcosokról, de van itt egy név... Artorias.
- A Pusztító... - bólogatott a férfi. - Ősi történet, akkoriban az Ezerarcú Légió még nem létezett. Mi jóval később jöttünk ide, egy későbbi hadjárat során, egy másik hasadékon keresztül, bár az volt az első, amelyben már volt fogalmunk az emberek valódi erejéről, és szervezettségéről.
- Mit tudsz róla? - kérdezte megcsillanó szemmel a nő, könyvét egy időre félrerakva.
- Csak amit bármelyik másik démon. A valóság már a történelem homályába veszett. Akkoriban erősek voltunk, a világotok a pusztulás szélére sodortuk, aztán egyszer csak jött ez a fickó a fényes kardjával, és megállította a seregeinket.
- Én azt hallottam, lángoló kardja volt. - szólt közbe Shazz is, aki időközben közelebb húzódott az asztalukhoz, kezében továbbra is egy poharat és rongyot szorongatva.
- A láng is fényes, nem? - morgott vissza rá Xing. - Sok mindent mondanak róla, hiszen oly rég volt már... Az is lehet, hogy baltája volt, ki tudja. Nah mindegy, szóval ez a fickó nem elégedett meg azzal, hogy kiűzött minket a világotokból. Vérszomjas volt, a démonoknál is démonibb, lemészárolta a porontyokat és a tojásokat is a saját világunkban. Eljövetele pusztítást és veszélyt jelentett, mindenki gyűlölte és félte kimondani még a nevét is. Az emberek Mélységjárónak hívták, de mi csak Pusztítóként ismertük.
- Aztán eltűnt. - kontárkodott újra bele az ifjú segéd, Xing lesújtó pillantására ügyet sem vetve.
- Kardját a Nagy Kapu előtt a földbe szúrta, és utolsó szavaival elátkozta azokat a démonokat, kik át mertek kelni rajta. Ezért is nyitottunk új kaput...
- Héjj, ezt a sztorit ismerem! Apám mesélt róla, amikor még féltem a démonoktól! - szólt közbe lelkesen Eclaire.
- Tegnap? - gúnyolódott Kurousagi, ám a rókalány most ügyet sem vetett rá.
- A Kard azóta is ott van érintetlenül? - kérdezte kíváncsian, mire Xing megvonta a vállát.
- Nem tudni. Egyesek szerint egy halhatatlan farkas védelmezi, Sif. Van aki azt mondja, hogy a blöki leszármazottai őrzik a kardot és a kaput is, mások szerint a pasas átka olyan erős, hogy sem ember, sem pedig démon nem közelítheti meg azt a helyet.
- Elég sok pontos infód van a legendáról, annak ellenére, hogy elveszett a történelem ködében. - vetette oda a nő, újra könyvéért nyúlva.
- Most hogy így belegondolok, tényleg... - vonta fel csodálkozva szemöldökét a kocsmáros.
- Vajon merre lehet ez az ősi kapu? - töprengett Nightyngale. - Kardosh'Thar krónikájában több várost is említ, ám ezek a nevek nem ismerősek, és a természeti képződmények is formálódhattak azóta. Pontos dátum sincsen, mert valami furcsa démoni időszámításban írta, és még Naito sem tudta megmondani, hogy ez a mi évezredeinkben hova sorolható.
- Egyáltalán Naito hol találta ezt a kötetet? - kérdezte a kocsmáros, immár nagyobb érdeklődést mutatva.
- Cressida egyik elrejtett ládájában. Az a démon a tudás megszállottja volt, nem csoda, hogy a történelem is érdekelte.
- Történelem, vagy legenda... nem tudni mi a valóság. Az első Kapu helye már számunkra is elfeledett. – vont vállat a csapos.
- Talán ha összevetem régebbi világatlaszokkal a fickó írásait... Era könyvtáraiban még akár találhatok is valamit, bár... azok csak a Tanácsnak elérhetők.
- Ennyire felkeltette az érdeklődésed ez a történet?
- Túl sok benne a részlet ahhoz, hogy csak legenda legyen. Ha itt is ismerik a történetet, talán több a valóságalapja, mint azt elsőre gondolnánk. Az érem két oldala... Az emberek hőse és a démonok legnagyobb ellensége. Kíváncsi vagyok, ki volt ez az ember. - mondta csillogó szemekkel Nightyngale.
- Ajaj. - nyögött fel Eclaire kelletlenül. Ismerte ezt a tekintet, és tudta, kényelmes henyélése immáron véget ért. Hogy Nightyngale pontosan mit tervezett, még nem tudta, de biztos volt benne, hogy a következő percekben ezt is megtudja. Kurousagi már lemondóan összepakolta holmiját, és megitta maradék gyümölcslevét.
- Azt hiszem, ideje meglátogatni a nővérem... - csukta össze könyvét a nő, majd tatyójába mélyesztette azt, és ledöntötte maradék koktélját.

A három grácia még aznap megindult Era felé, és késő délutánra meg is érkeztek a városba. Bár Ava szívesen fogadta őket, ő maga nem tudott a keresésben segítséget nyújtani, azonban elintézte, hogy 24 órán keresztül használhassák a Rúna Akadémia könyvtárát. Eclaire és Kurousagi nem volt elragadtatva az ötlettől, nem kifejezetten szívlelték az olvasást, de tudták, hogy a könyvmoly Nightyngale-t lehetetlen lenne lebeszélni arról, hogy éjszakába nyúlóan kutasson az ódon kötetek között.

- Remélem aludtatok eleget az úton lányok... - vigyorgott izgatottan a nő, miközben orrára biggyesztette mágikus szemüvegét. - Mert ma éjszaka nem lesz megállás!
- Miiii? - sikítottak fel az érintettek egyszerre.
- De hát van 24 óránk! - nyávogott a rókalány.
- És lehetséges, hogy nem lesz elég! - fakadt ki erre Nightyngale, de hamar lenyugtatta magát. - Kategorikusan keresünk, a legfrissebb hírektől fogunk visszafelé haladni. Eclaire te néprajzi és legendaismerettel foglalkozó könyveket fogsz átnézni. Kurousagi, te térképeket és atlaszokat fogsz kutatni, hátha találsz valamilyen egyezést a krónika leírása és régebbi domborzati viszonyok között. Én pedig naplókat, életrajzokat és krónikákat, tanulmányokat és jelentéseket fogok átnyálazni, amik témába vághatnak.
- De tényleg muszáj? - duzzogott tovább Eclaire.
- Olyasvalamire bukkanhatunk, ami felülmúlja az emberi tudást. Ha ez az ősi legenda bizonyosságot nyer, ki tudja milyen izgalmakra bukkanhatunk még... Elveszett varázslatok, kipusztult nemzetek... az ősi mágiában rejlő tudás... Talán csak egy karnyújtásnyira van tőlünk mindez...
Kurousagi elképedve figyelte a csillogó szemű nőt. A tudás iránti elkötelezettsége, és vágya szinte letaglózta a tapsifüles lányt. Szinte már ő is izgatottan várta, hogy belevesse magát a kutatásba... egészen addig, amíg az említett hölgy tíz vaskos köteg atlasszal, és tucatnyi tekerccsel a kezében meg nem jelent előtte mosolyogva.
- Sok szerencsét! - kacsintott vissza rá a távozóban lévő Nightyngale, aki épp az Eclairenek szánt kötetekért kerekedett fel. Kurousagi lemondóan sóhajtott, és egy porfelhő kíséretében felcsapta az első kötetet.


Hosszú órák teletek el csendben, és csak Eclaire szenvedő nyöszörgése, és Kurousagi korholása törte meg az éjszakai könyvtár békéjét. Nightyngale számtalanszor vakvágányra futott, és az sem segített közérzetén, hogy egyre nagyobb megterhelést jelentetett a mágikus olvasószemüveg viselése. Most nem érdekelték se anti-mágikus cégek, sem pedig a Tanács bázisait veszélyeztető Félszemű Sárkányok. Doktor Jópofa sem különösebben keltette fel fantáziáját, bár kicsit kíváncsi volt arra, hogy miféle kutatásokat végezhetett a fickó, ha annyira bökte valakinek a csőrét, hogy a Hakobe-hegyet is berobbantották miatta. Persze volt néhány ígéretesebb nyom is, de végül mind zsákutcának bizonyult. Nem sokra jutott a démoni erőkkel lepaktáló időutazó zenész történetével, de a távoli ország démoni pusztítását túlélő menekültek furcsa beszámolói is csak pillanatnyi reménységet adtak. A lányok egyre gyakrabban bóbiskoltak el, vagy tartottak nasiszünetet, Nightyngale pedig maga is érezte, hogy nemsokára eléri teljesítőképessége határait. Egyre jobban szédült a szemüvegviseléstől, így elhatározta, hogy legközelebb kicsit módosít ezen a mágikus eszközön a lakrimaműhelyében.
- Talán nem jól közelítettem meg a dolgot... Már csak pár óránk van, és még mindig nem találtunk semmit... Talán túl rég volt ahhoz, hogy bármilyen említés legyen erről az Artorias fickóról... Még elolvasom ezt a kupacot, aztán mára elég lesz... talán másképp is vissza tudok jutni, ha szükséges...


Nem bírta a csendet. Az olvasást sem bírta. A könyveket sem bírta. De csinálta. Unottal lapozgatta a régi, bőrkötéses köteteket. Mikor a mágiával ismerkedett, ugyan kénytelen volt az elméletet is a fejébe vésni, de mégis, a gyakorlati oktatás volt az, ami meghozta nála a sikert. Amikor szerencséje volt, a könyvben volt tárgymutató, vagy tartalomjegyzék, rosszabb esetben viszont csak tömör szöveg, gyakran cifra, apró kézírással szedve. Néha a földön fetrengve olvasott, máskor egy könyvespolcnak vetette hátát, a legritkább esetben ült csak asztalhoz. A kín, érezhető volt lapos tekintetén. A lány tudta, eljött a vég.

- Nem bíííííííróóóóóóóm! - sikított fel Eclaire az őrület határán, és levetette magát a földre. Kezével lábával kapálózva dühöngött, hogy ő bizony nem folytatja tovább, mert éhes, fáradt, és nem mellesleg halálosan unalmasnak tartja ezeket az ostoba legendákat. Az őrület nem tartott sokáig - lengő lába megakadt az asztalban, melyen tornyokba halmozva álltak az ősöreg könyvek. A fájdalom kölcsönös volt. A rókalány sípcsontjához kapott, de az asztal lába - megadva magát a durva behatásnak és a könyvek súlyának - felmondta a szolgálatot, és nagy csattanás kíséretében a összetört, megszabadulva minden korábbi terhétől. Ha ez nem lett volna elég, vad bika módjára dobta le magáról azt, egyenesen Eclaire képébe.
Kurousagi aggódva rohant oda a lányhoz, hogy mielőbb megszabadítsa a gyilkos könyvhalomtól, míg Nightyngale gúnyos mosollyal az arcán egy pillantás után vissza is fordult aktuális olvasmányához. A lány idegesen pakolta a le egymás után a könyveket a halomról, mely társát rejtette. Aztán egyszer csak ott volt. Pontosan Eclaire képén csücsült. Ugyanolyan volt, mint a többi, mégis, talán lehetett valami mágikus kisugárzása, mert az ember azonnal tudta, ez az ódon, bőrkötéses könyv más. A nyuszilány remegő kézzel emelte fel a kötetet.
- Nightyngale-sama... - hebegte. A nő azonnal tudta, hogy Kurousagi nyomra lelt. Három lépés, és már ott állt fölötte, a kötetbe vésett szavakat lesve.
- Olvasd! - utasította a lányt határozottan, bár ő maga már tucatszor végigjáratta tekintetét a szavakon. Talán már nem hitt a szemének.
- A Mélység Őrzői. Háló Völgy katedrálisa és katakombái, dicsérd a Napot!  Y - olvasta fennhangon Kurousagi. Közben Eclaire is feltápászkodott, ám panaszáradata félbe szakadt, mikor meghallotta az említett hely nevét.
- Nah ne... - nyögte. - Csak oda ne...
De senki sem hallgatott rá. Sosem tették. S ha ez nem lett volna elég, Nightyngale szeme újra a felfedezés izgalmától lángolt.


OFF: szeretnéd ha módosítanám a korábbi posztom a könnyebb értelmezhetőség jegyében?
OFF 2: Bocsi a késlekedésért, a munka és suli kombó megöli a lelkem XD
OFF 3: Nem szeretek párbeszédet írni

Az utad bizony nem lesz eseménytelen! Akármivel is próbálod megközelíteni Háló Völgyet, útközben egy különleges démon támad rátok. Leginkább egy Minótauroszra emlékeztet, teste egészen mély lila színű, szinte már fekete. Feje és szarva neonkékek. Szemei hófehéren ragyognak. Sötétlila teste néha azt az érzést kelti, mintha egy mélységesen mély kútba néznél bele, ami egyre csak hívogatna. A démon kimondottan téged támad. Szerencsétekre nem túl intelligens, de annál erősebb és szívósabb. Ám mielőtt még végeznél vele az eltűnik, egy sötét kapu nyílik alatta, s az elnyeli.
Háló Völgy melletti településen hiába kérdezősködsz, senkinek fogalma sincs, hogy miféle katedrálisról beszélsz, a Mélyégről és Artoriasról még úgy sem. Nincs mit tenni hát: Hősök előre!
A labirintusszerű hasadék kapujában viszont egy furcsaságra figyelsz fel. Egy sárga, ragadozó szempár figyel titeket, az egyik szikálról. Furcsa, hiszen a szemek csak úgy ott vannak a levegőben. Mikor közelebb mész s rájön, hogy te bizony felfigyeltél rá, akkor megszólal:
-Nocsak! Szóval te képes vagy látni engem?
Egy középkorú, karcos női hang az.
-Akkor neked talán... -folytatja - segítenem kellene, csavargó?
Ezt követően a hang tulajdonosa is megjelenik. Egy elképesztően kövér, tigris méretű házimacska az.

Nightyngale csipet csapatára hosszú, és fáradalmas utazás várt. Míg Kurousagi nyúl formában kuporgott a nő kabátjába bújva, addig Eclaire hátulról karolta át őt a mágikus motorbiciklin egyensúlyozva. A Háló völgy nagy kiterjedése és a környezeti viszonyok miatt azonban egy idő múlva már nehézkes volt a terület járművel való megközelítése, ezért egy közeli településen lerakták az eszközt, és kutyagolni kezdtek. A helyiek elmondása szerint még volt egy falu nem messze, mindössze egy órányi járásra tőlük, melyet egy igen gyenge minőségű, régi szekérúton lehetett megközelíteni. Bár Nightyngale a legendát is megemlítette a kocsmárosnak, amíg a lányok frissítő limonádéjukat kortyolgatták, a fickó nem tudott érdemi válasszal szolgálni.

Így hát immáron mindenki teljes felszerelésben és emberi formájában indult útnak a Háló Völgy melletti falu irányába. Nem telt el sok idő, míg egy igen furcsa jelenségre lettek figyelmesek az egyik sziklát megkerülve. Mintha cask a semmiből tűnt volna elő, egy félelmetes, lila bőrszínű bikadémon támadt a lányokra minden figyelmeztetés nélkül. Nem volt idő gondolkodni, azonnal cselekedni kellett. A bika Nightyngalet támadta, a szikla mögül egyenesen rávetődött, mint valami élő ágyúgolyó. Mindez oly gyorsan történt, hogy még reagálni sem volt ideje, a lendület magával sodorta, és elrepítette. A nő nem habozott, felpattant fekvő helyéről, s talán mert megihlette az ellenség, ő maga is bikadémon formát vett fel. Mágikus karkötőjéből megidézte baltáját, és felkészült az ellentámadásra.
- Eclaire! - kiáltotta, s a lány ennyiből is megértette feladatát! - Kurousagi, védd!
A nyúl-lány is bólintott, egy gyorsa ugrással társa mellett termett, bal kezében egy ragyogó fénypajzsot formált meg, és lábát a kövekben megvetve védekező állást vet fel. Közben Eclaire villámokat és szélpengéket idézett a szörnyeteg felé irányítva őket, ám figyelmét nem sikerült magára vonnia, és úgy tűnt, a támadások meg sem rezdítették azt. Most kimért léptekkel közelített a nő felé, és ahogy karnyújtásnyira ért tőle, úgy az őt érő varázslatok is elmaradtak - Eclaire nem akart kart tenni Nightyngaleben.
A nő baltájával támadt. Első suhintása elől a demon könnyedén kitért, de valódi célja nem is a közvetlen károkozás volt. Hatalmas tüskék törtek elő a földből -a baltába épített lakrima pusztító varázslata volt. A szörnyeteg megtántorodott, bőrét felhasította néhány tüske ugyan, de végzetes sebeket nem kapott. Nightyngale megrohamozta - most ő csapódott be ágyúként ellenfelébe. Darabjaikra tört sziklák repkedtek mindenhol, de Kurousagi pajzsa kitartott, és védelmezte a két lányt, akik most távolabb is húzódtak a csatatértől. A szörny hófehér szemeiben a gyűlölet izzott, busa feje és szarvai neonkéken ragyogtak a déli nap sugaraiban. Újult erővel támadt az alakváltóra, akinek ugyan ereje elmaradt vele szemben, de baltája még egy ilyen szörny ellen is veszélyes és hatásos fegyvernek bizonyult. A harcosok egymást csépelték, s úgy tűnt, az erőviszonyok kiegyenlítettek. Nightyngale úgy döntött, taktikát vált. Kicsit eltávolodott ellenfelétől, így Eclaire átvehette a támadás lehetőségét, ezzel némileg megtorpanásra késztetve az ellenséget. a nő most egy új alakba bújt - testét lángok nyaldosták, ám szeme lilán ragyogott fel. A demon auráját és varázserejét vizsgálta. Ismeretlen volt számára ez az erő, a démonokéhoz hasonlatos, mégis sokkal sötéttebb, minthaa mélységbe akarná őt rántani. Úgy tűnt, a szörny nem saját akaratából van itt - mintha a harag heves érzései közé a félelem is beszőtte volna magát. Ám Nightyngale nem ért rá most a bikát pátyolgatni. Kezei közt hatalmas tűzgolyót formált, és ellenfelére hajította. A szörny sikolya viszhangozott az éles sziklák között. Úgy tűnt, ez a támadás immáron hatékonyabb, és a szörnyeteg térdre kényszerült. Nightyngale közelebb lépett, ahogy azt szemlélte, mikébb leheli ki életét ellenfele. Ám ekkor a demont hirtelen elnyelte a fold. Csak egy szempillantásnyi időre lehetett érzékelni az eseményeket, ám Nightyngale még időben elkapta azt a szegmenst. Egy ősi, a bikáéhoz hsaonló, mégis sokkal hatalmasabb erő egy mágikus kaput nyitott, mely magába nyelte a szörnyet. A csata kielégítő befejezés nélkül ért véget.

- Nem kockáztathatjuk meg, hogy újból megtámadjanak. - mondta a nő, mikor a lányok mellé lépett. - Kiszélesítem a látómezőm, és a levegőből fogok figyelni. Kurousagi, te válts nyúl alakba, úgy gyorsabban tudsz reagálni, ha történik valami. Szaporázzátok meg a lépteitek, de figylejetek egymásra. Fél órán belül el kell érnünk a völgy melletti falut.
Nightyngale hatalmas, fekete szárnyakat idézett a hátára, és már a levegőben volt, mikor a lányok összekapták magukat, és szapora léptekkel megindultak a céljuk felé.
Szerencsére az út hátralevő része eseménytelenül telt, így viszonylag épségben érkeztek meg a völgy melletti faluba. Nightyngale kimerülten landolt, és szemeit dörzsölve dőlt le egy kiszáradt fa tövébe.

- Nézzetek körbe kérlek a faluban és kérdezzétek meg az embereket, tudnak-e valamit. Fél óra múlva megyünk. - mondta a nő, miközben felrajzolt maga köré pár védelmi rúnát.
A lányok bólintottak, s bár ők is kimerültek, tudták, hol keressék a hűsítő válaszokat. A falusiak azonban semmilyen indormációval nem tudtak szolgálni, viszont a kézműves kaktuszos limonádéjuk páratlanul finom volt. Így hát fél óra múlva újonnan útra keltek, kicsit kipihentebben, s harcra készen.
- Korábban már körbenéztem a levegőből, de nem találtam semmit, ami segítene a völgy struktúrájának értelmezésében. - magyarázta Nightyngale menet közben. Mindössze pár perc volt a kacskaringós ösvényen keresztül, és a völgy aljába értek, ahol hatalmas kapuként emelkedett föléjük a természetes labirintus egyik hasadéka.

- Nem vagyunk egyedül . -torpant meg Nightyngale, aki egy gyenge aurát fedezett fel nem messze tőlük. A hasadék bejáratánál, mint valami őrszem, cask várt, és őket figyelte. A nő felkészült a harcra, bár érezte, az idegen nem lenne kihívás számára ellenfélként. Ahogy látótávolságba kerültek, két sárgán ragyogó szempár is kitűnt az aurából - ez már szabad szemmel is érzékelhető volt, azonban alakot még mindig nem öltött. Már nagyon közel voltak, mikor a fényes borostyángombok tulajdonosa is rájött, Nightyngale elől nem rejtőzködhet. Immár ő is tudta, felfedték láthatatlanságát.
- Nocsak! Szóval te képes vagy látni engem? - szólalt meg karcos, női hangon az aura tulajdonosa. - Akkor neked talán...segítenem kellene, csavargó?
A hang nem várt választ, és alakot öltött előttük. Igen különleges látványt nyújtott. Méretei tigrisre emlékeztettek, de testalkata inkább egy túltáplált házimacskára. Nightyngale nem bírta visszafogni magát; most az egyszer ösztönei erősebbek voltak akaratánál.
- Tejóégdecuki... - bökte ki, miközben piruló arcához kapott...

- Milyen közönséges... – csóválta a fejét a macska. Nigthyngalet nem érdekelte igazán a szőrmók lekezelő hangneme. A dundi cica megrázkódó tokája, és selymes szőrének csillogása szinte megbabonázta a nőt. A furcsa teremtés Lucill néven mutatkozott be a kompániának, igen arrogáns, és rejtélyes teremtmény volt. Rébuszokban beszélt, ami az ifjú lányokat némileg megrázta, de Nightyngale továbbra is csak azon erőlködött, hogy ne vesse rá magát a bundára, hogy jól megdögönyözze.
- Kevesen vannak kik látják azt amit itt látni kell, s még kevesebben akik érzik is. – kezdett bele titokzatosan a mondandójába a hasadék őre. - A kapu mögöttem egy száj, oda, ahonnan vissza senki sem tér, mégis a Hamu Bajnokai belépnek, hogy eleget tegyenek a harangok hívásának. Máskülönben hamué lesz a világ. – fejezte be baljóslatúan.
Nightyngale nem tudta, hogy ez most valami nagyon szépen megcsavart barokk körmondat, vagy egyszerűen csak szeret összefüggéstelennek tűnő mondatrészeket egymás után pakolni a macska, de a gondolat oly hamar elillant, mint ahogyan jött. Észrevette Lucille lompos farkát, és lopva azt követte tekintetével. A macska úgy tűnt, jól szórakozik a lányok bamba tekintetén, miközben arra biztatta őket, hogy bátran haladjanak tovább a hasadékban.
Valamiért azonban, talán csak kötelességét teljesítve, három gyűrűt prezentált a hölgyeknek. Puha mancsa egy ékszertartó párnára emlékeztette Nightyngalet, de a varázslatos szépségű tárgyak mégis magukra vonták figyelmét. Az első, melyet Korlátok Gyűrűjének nevezett, egy zölden ragyogó mestermunka volt, virágmintákkal cizellálva. A második egy ezüst farkasfejre mívelt ékszer volt, a Farkaslovag Gyűrűje. A harmadik az Ígéretek Gyűrűje, arany színben ragyogott. A lányok ámulva bámulták az apró ékszereket, majd lopva Nightyngalere pillantottak, engedélyre várva, hogy elvehessék a nekik tetsző darabot. A vörös nő bólintott. Eclaire azonnal lecsapott a zöld gyűrűre, míg Kurousagi az aranygyűrűt választotta. Nightyngale is elégedett volt, a farkasfejes ékszert húzta ujjára, s miközben átvette azt, óvatosan, igazi szándékát palástolva, a macska mancsát is végigsimította.
- Még ne húzzátok fel őket. – szólta a lányokra Nightyngale. – Meg szeretném őket vizsgálni.
- Jól vigyázzatok! – fordult még hozzájuk utoljára a macska. – A mélység sötét és veszedelmes, hiába alszik még mindig.
Lucille egy faroklendítéssel megfordult, és tomporát ringatva, némi kuncogás kíséretében eltűnt a szemük elől.
- Hát ez fura volt. – nyögte ki fellélegezve Eclaire. Sosem szerette a macskákat, és ez a különleges találkozás sem változtatott véleményén.
- Most mi lesz? – vetette fel a kérést Kurousagi. Nightyngale egyesével megvizsgálta a kapott csecsebecséket, majd lemondóan sóhajtva visszaadta őket újdonsült gazdáiknak, akik vidáman húzták fel az immár biztonságosnak titulált gyűrűket.
- Mi lenne? Megyünk tovább, hiszen ezért jöttünk. – közölte a nyilvánvalót Nightyngale, és habozás nélkül belépett a hasadékon. A lányok összepillantottak, és egymáshoz közelebb húzódva kezdték meg útjukat befelé.

Halk susmogás közepett törtek előre az ismeretlenbe. Úgy tűnt az út összeszűkült, s a beszűrődő fény is szép lassan sötétségbe fordult. A hasadék falait furcsa hamuréteg borította, így öltözékük védelmének érdekében próbálták kerülni az érintkezést. Mikor a sötétség már az állati éleslátással megáldott róka és nyuszilánynak is elviselhetetlenné vált, Kurousagi egy ragyogó fénypajzsot idézett maga elé, míg Nightyngale aktiválta sötétben látó varázslatát.
- Nem csak a sötétség ragadt meg idebent… A levegő is olyan… merev. – szimatolt a levegőbe Eclaire, és összébb húzta magán a köpenyt.
- Elég hátborzongató a hely. – fűzte hozzá Kurousagi.
- Ne számítsatok túl sok jóra… Ez az egész szituáció annyira abszurd… talán többedmagunkkal kellett volna jönnünk… - motyogott Nightyngale, némileg veszítve határozottságából.
Már jó ideje baktattak a sötétségben, amikor válaszút elé érkeztek. A hasadék kétfelé ágazott. Az egyik olybá tűnt, mintha a messzeségben valami aranyszínű ragyogás adna némi megnyugvást a sötétségtől fáradt szemeknek, a másik viszont ugyanolyan sötét, és nyomasztó volt, mint amit eddigi útjuk során tapasztaltak. Talán annyi különbség felfedezhető volt, hogy itt meg lehetett lelni az egykori élet nyomait – kiszáradt kórók bújtak elő a hamuval borított talajból és sziklafalakból. A kísérteties hangulatot Lucill távoli dúdolásának visszhangja tette teljessé, és a lányok le sem tagadhatták – a mélységtől való félelem immár beköltözött szívükbe.
- Khm… - köszörülte meg torkát Nightyngale, s saját félelmén felülkerekedve próbált némi bátorságot önteni a lányok remegő szívébe – Amíg együtt vagyunk, nincs mitől tartanunk. Ha elválunk, hát újra egymásra találunk. A könyvekben, mikor ilyen válaszút elé érkezik a főhős, mindig a nehezebbnek tűnő utat válassza, s a végén kiderül a könnyű út csalárdsággal és szemfényvesztéssel terhes. Így hát… Folytassuk utunk a sötétségbe. Kurousagi, te mész hátul, tartsd készenlétben a pajzsod és a lándzsád, és világítsd utatok. Eclaire, el ne engedd a kardod markolatát, és figylej minden neszre, mert ha itt gonosz teremtmények rejtőznek, a falakról, a fejünk fölül is érkezhetnek. Eddig elég volt az, hogy én figyeltem a környezetünkre, de most mindenkire szükség van. Legyetek résen, és vigyázzatok a kórókkal, hogy ne akadjatok fenn.
- A Holdistennő világítsa utunk. – mormogta lehajtott fejjel Kurousagi, miközben egy fénylándzsát idézett meg, amit maga elé tartva, alkarjával megtámasztva kiszélesítette a pajzsa által lefedett fénykört. Eclaire feszülten markolászta tőrkardját, Nightyngale pedig kezeit veszélyes démonkarmokká alakítva lépett a sötétség útjára.

A sötétség körbeölelte őket. A mágikus fény hatókörén kívül a lányok vajmi keveset láttak. Csak a saját lépteik nesze hallatszott, mígnem Lucill hangja törte meg a csendet.
-Az arany melengető. A rubint dühítő. Az ametiszt őrjítő! - visszhangzott körülöttük, ám a macskát sehol sem látták.
- Ez a hely őrjítő... - morgott Eclaire. - Hamu mindenhol... mi éghetett itt oly intenzíven, hogy ennyi mocskot hagyjon maga után?
- Koncentrálj az útra előtted! - korholta a lányt Nightyngale, miközben kikerült egy halott gyökeret. A rókalány már közel sem volt ilyen szerencsés, ő maga megbotlott benne, és csak Kurousagi gyors közbelépésének köszönhette, hogy nem dőlt bele arccal előre a hamuval borított földbe. Eclaire elfojtott kuncogást hallott az alakváltó felől, de nem szólt többet.
Egy enyhe emelkedő után egyre meredekebbé váló járatban haladtak egyre mélyebben az ismeretlenbe, mígnem egy barlangba nem értek. Az alacsony mennyezetről lelógó sziklanyúlványok szinte lehetetlenné tették, hogy Nightyngale felemelkedjen, és ezáltal gyorsabban felderítse a csarnokot.
- Hé... látjátok, amit én? - kérdezte lányait a nő suttogva, miközben a sötétség irányába mutatott.
- Miről beszélsz? - kérdeztek vissza értetlenkedve a megszólítottak.
- Egy fehér kísértet? Nincs mágikus aurája, a léptei nem kavarják fel a port és nem adnak hangot... Egy katona, óvatosan fürkészi a környezetét... - kommentálta az eseményeket - Egy láthatatlan erő a földre teríti, és elragadja. Odamegyek.
A lányok egymásra tekintve vonták meg a vállukat. Ha Nightyngale valamit elhatározott, senki sem tudta megállítani.
A nő nesztelenül próbált közelíteni, de léptei minduntalan megzörgették az apró kavicsokat lábai alatt, míg a kísértet korábbi helyére ért. A pillanatnyi csendet egy ismeretlen lény halk szuszogása törte meg. A szikla mögül a következő pillanatban egy szörnyű teremtmény támadt rá. Öltözete már szinte lefoszlott róla, ám kinézete emberére emlékeztetett, kezében hatalmas fejszét tartott, és azzal tört az alakváltó életére. Üvöltése a támadót egyébként is elárulta volna, de a kísértet halála is intő jele volt a rémség érkezésének. A nő ujjai végén démoni karmok nőttek, alkarján a bőr elsötétült és megkeményedett. Éles pengeként mélyesztette végzetes mancsát a szörny testébe, de az nem törődött a fájdalommal és újra lesújtott. Szikrázó villámcsapás és egy sebesen suhanó lándzsa képében érkezett a segítség. A lányok nem mertek túl közel jönni, de a szörnyet pillanatnyi megtorpanásra kényszerítették, mely épp elég volt arra, hogy Nightyngale egy hatékonyabb alakot öltsön fel.
- Erő ellen... erővel! - suttogja a nő, miközben felveszi egy bikadémon alakját. Roppant karjai közé veszi a szörnyeteget, és nekifeszül. A rémség ellenkezik egy ideig, de a nőnek sikerül felülkerekednie rajta, és kettétöri támadójának gerincét.
- Aucs. - nyögi együttérzően Kurusagi a holttestet figyelve.
- Ez meg mi az ördög volt? - kérdezte undorodva Eclaire.
- Majd kiderül... de attól tartok, találkozni fogunk még párral... - válaszolt Nightyngale, miközben a testet vizsgálta.
Kis pihenő után továbbhaladtak a csarnokban. Nightyngale az elhunyt lelkek ösvényét követte, és haláluk módját megfigyelve felkészülten fogadta rongyos támadóit. A bikadémon, éjféreg, és az elemi démonok alakjai közt váltogatva ellenfelei gyors halált haltak - ha egyáltalán éltek még, s nem csak annak eltorzult utánzatai voltak.
A csarnok túloldalára érve egy hatalmas kapu előtt találták magukat, mely résnyire nyitva volt, s mögötte szürke füstköpönyeg rejtette a bejárat túloldalán rejtező titkot. Nightyngale papírt és ceruzát vett elő és gyorsan lerajzolta a szerkezetet.
- Nem úgy tűnik, mintha ezen démonok jöttek volna keresztül. - suttogta Eclaire.
- Nem tudhatod... Ami odaát van... hatalmas... és erős... még sosem éreztem ekkora erőt... olyan, mint a furcsa bikadémon, mellyel még odakint találkoztunk... De leginkább arra hajaz, ami elvitte őt. - gondolkodott hangosan a nő. - Tudni akarjátok mi van odaát?
- Nem vagyok benne teljesen biztos... - nyögte lehangoltan Eclaire.
- Nem muszáj bejönnöd. - vigyorgott vissza rá Nighyngale. - Ha baj van, ismeritek a kivezető utat.
- Veled tartok, bárhová is mész. - húzta ki magát bátran Kurousagi.
Nightyngale elmosolyodott, és gyengéden megsimogatta a lányok arcát.
- Akkor hát befelé... Eclaire?
A lány megadóan bólintott, és a kapu elé lépett...

A füstkapun túl egy kör alakú teremben találták magukat a felfedezők. Mélységes sötétség, szinte üresség nyelte el a fél csarnokot, míg a másik felébe a végtelenbe veszve sziklába vájt sírhelyek sorakoztak. A tér túloldalán egy kapu várta a csapatot, hogy talán még mélyebbre süllyedhessenek a sötétségbe, mely felfedezésre várt.
- Nightyngale... sama... A füst! - niykkat meg suttogva Eclaire, nehogy megzavarja az örök álomban nyugvó holtakat.
- Kurousagi... - szólt Nightyngale a remegő holdnyúlhoz. - Vigyázzatok egymásra...
A nő démoni szárnyakat idézett magának, kitárta őket ,és elindult a sötétség irányába. VAlami... vonzotta őt. Elemi erővel, de gyengéden, hívogatóan, mint egy szerető, úgy csábította magához őt az ismeretlen. Egyre magasabbra repült, szinte érezte, hogy megragadhatja a sötétséget, de az valahogy mindig kicsúszott ujjai közül. Ekkor egy ragyogó fény süvített el mellette, és repült tovább, mígnem semmivé foszlott. A nő felrázódott a transzból, és fogait összeszorítva landolt a két aggódó tekintetű tinilány mellett.
- Mi történt? - kérdezte kissé szédülve őket.
- Percek óta szólítgattunk, de nem válaszoltál... - fordult hozzá Eclaire, tekintetében zavart félelemmel.
- Feléd hajítottam egy lándzsát... olyan volt mintha transzban lennél, és fel akartam hívni ránk a figyelmed... - lépet előre Kurousagi.
- Jól tetted. Nem tudom mi volt abban a sötétségben, de úgy éreztem, hogy engem akar... - Nightyngale még egy utolsó pillantást vetett a sötétség irányába, majd a terem közepén magasodó szoborra vetette tekintetét. - Nézzünk körül, és tűnjünk el innen mielőbb.
A műalkotás a hölgyeknél háromszor nagyobb vértes lovagot ábrázolt, mellette míves alabárd hevert, az ő méreteihez igazodva.
- Az... az meg micsoda? - mutatott a lovag hátára Kurousagi. A sötétség mintha testet öltött volna. Szörnyű, elborzasztó testet.
- Oh a nagybajok... Grundyr... Ki elkésett és elátkozottá vált. - viszhangzott a macska hangja.
- Ez követ minket? - nyögött fel Eclaire, akin úgy tűnt, egyre inkább erőt vett a félelem és az idegesség.
- Shh! - intette őt csendre Nightynale, és maguk mellé mutatott. Egy jelenés volt az, hasonló a korábbiakhoz, és a szoborhoz közeledett. A szellem azonban nem volt hosszú életű, fegyvert rántott, de azonnal szerte is foszlott.
- Nincs más hátra, mint előre... - tört előre Nightyngale, magára öltve Naito, az éjféreg alakját.
Halk morajlás kíséretében a szobor életre kelt, felegyenesedett, és kezébe vette szörnyűséges fegyverét. Szemei vörössen izzó, agresszív tűzzel égtek, ahogy a nőre tekintett.
- Maradjatok hátul! Shadow Fist! - Kiáltotta a nő, és öt öklöt idézett maga elé, hogy megállítsa a szobor rohamát. Szeme sarkából látta, ahogy Eclair villámokat idéz, Kurousagi pedig pajzsot és lándzsát teremt kezeibe. A támadások ugyan egy pillanatra megtorpantották ellenfelüket, de nem volt elég ahhoz, hogy vissza is verjék. Kétségbeesett küzdelem vette kezdetét a túlélésért. Nightyngale agilisen tért ki a támadások elől, hosszú farkával ügyesen, és gyorsan menőverezett, magára vonva a harcos figyelmét. Lányai közben villámokkal és fényes lándzsákkal sorozták a megelevenedett műalkotást, de úgy tűnt, semmi sem fog rajta. Úgy tűnt azonban a szobor tanul, és alkalmazkodik stratégiájukhoz. Rájött, hogy Nightyngalet nehezen tudja elkapni, így a könnyebb prédának ígérkező lányokat vette célba. A nő ezt észlelve utánaugrott, fejét megmarkolva akarta eltörni kőnyakát, sikertelenül. A hrcos lesöpörte őt magáról, és már csak néhány lépés választotta el őt a rókalánytól. Nightyngale utolsó kétségbeesésében, a kisebb zuhanás fájdalmaival nem törődve teleportált a lány elé; még időben. A szobor őt találta el hatalmas kézcsapásával; megroppant teste métereket repült arrébb, és nyögve érkezett meg a korábbi füstkapu helyére. A harcos azonban újra célba vette a villámló hölgyet, akinek mostanra volt ideje egy védelmi varázslatot maga elé idézni. A szélfal azonban úgy tűnt, nem okoz akadályt ellenfelüknek. Lassan, de biztosan átnyúlt a mágián, ami a következő pillanatban kis szellővé gyengült. Kurosusagi mentette meg a szűkölve rettegő farkaslányt. Lándzsáját a szobor térdhajlata felé döfte, ezzel elérve azt, hogy rá koncentréljon a monstrum. Hangos, és gyors morajlással fordult hátra, és fegyverével csapott le a lányra. A holdnyúl pajzsa felfogta az ütés nagy részét, de érezte, kicsúszik alóla a talaj. Összerogyott, és erejét vesztve elsötétül a ragyogó fénypajzs, az alabárd pedig lecsapott a testére.
Eclaire kiáltása magához térítette a féliug eszméletlenül fekvő nőt. Ahogy feltérdelt, látta a szornyűséges szobrot, ami lányai fölé magasodott. Korábbi démoni teste már lefoszlott róla, így nem volt lehetősége oda teleportálni. Fertelmes düh telepedett lelkére. Csak egy dolog vezérelte - elpusztítani a szörnyeteget, és megvédelmezni lányait.
- Neeeeem! - ordított kétségbeesetten, és szinte mezítelenül rohant a szörnyeteg irányába. - Őket nem veszed el tőlem!
A nő fizikailag legerősebb formáját, a bikadémon alakját vette magára; érezte, itt most nincs szükség taktikára, és kijátszára. Ha eddig nem segített, most sem fog. Szarvaival rohamozta ellenfelét, és hatalmas ütközés keretében érkezett meg a csatatérre, és végre megfordult a csata menete. Mintha a szobor egyik lába, amelyikbe becsapódott, némileg megrepedt volna.
- Eclaire? - ordította a nő félrepillantva. - Kurousagi?
- Megvagyok... sőt, úgy érzem, mintha erőm tejében lennék... - válaszolt a rókalány.
- Valahogy, én is életben vagyok. - hallatszott egy tompán, meglepetten Kurousagi hangja is.
- A gyűrűk! Szinte ragyognak! - kiáltotta Eclaire.
Nightyngale azonban nem ért rá ezzel foglalatoskodni, vadul ütlegelte a szobrot, ahol csak érte, ám korábbi rohamának hatását nem tudta reprodukálni.
- Vegyétek át egy pillanatra! - kiáltott a lányokhoz, akik újult energiával rohamozták meg a kőszörnyet varázslataikkal.
- Lássunk egy fagydémont! - ordított fel Nightyngale, miközben először kezei, majd egész teste jeges kristályokba borult. - Hátra!
A lányoknak nem kellett több figyelmeztetés, azonnal hátrébb vetődtek, hogy kitérjenek Nightyngale támadása elől.
- Frost of Doom! - a varázsige hatására a tűzdémon szarvai közt hatalmas tűzgömb formálódott, mely egyenest a szörnyeteg testébe fúródott. A támadás ereje elég volt ahhoz, hogy a földre terítse a szobrot, és a varázslat nyomán testén jégréteg kezdett el terjedni. Eclaire minden erejét összegyűjtve tovább sorozta a monstrumot széllökéseivel, Kurousagi pedig lándzsáját a földön elterülő szörnyetegre szegezte. A jégdémon lépései nyomán finom fagy borította be a talajt. A harcosra felmászva Nightyngale figyelme nem lankadt; tudta, hogy a jég hatása nem tart örökké, de végre legalább égy lélegzetvételnyi szünetet tarthattak, míg a nő a monstrum tekintetébe mélyedt...

Az életre kelt mosnstum izzó szemei nemsokára kihunytak, a lányok azonban nem nyugodhattak. A jég természetellenes módon eltűnt az élettelen kőtestről. Megfeledkeztek a sötét szörnyről, melyet korábban a szobor hátán figyeltek meg, és ami most hirtelen előtört belőle. Hatalmas erővel repítette el a lányokat, egészen a terem széléig. A furcsa massza beborította a a szobor nagy részét, megerősítve ezzel a szobor megrepedt részeit. A lovag feje mellett egy krokodil jélelmetes pofázmánya formálódott, rajta számtalan vörös haraggal égő szempárral. Az átváltozás azonban még nem ért véget. Régen elpusztult növények és emberek maradványait formálta az élő sötétség félelmetes hosszúságú, rettenetes karrá. A szörnyeteg éles visítása az egész termet megrázta. Azonnal támadásba lendült, és kiszemelt áldozatára vetette magát. Eclairet a korábbi támadás igen rosszul érte, és bordáit fájlalva próbálta összeszedni erejét. A szörnyeteg azonban mindenkinél gyorsabb volt. Megragadta a tehetetlen lányt, és egészben elnyelte testét.
Most azonban Nightyngale kiáltása töltötte be a termet. Vörös köd telepedett tudatára, és fogalma sem volt arról, hogy mit csinál, csak egy cél vezérelte: elpusztítani a szörnyet, mely elragadta pártfogoltját. A bikadémon ereje, és mesteri fejszéje most nem volt segítségére. A szmötyi újra meg újtra regenerálódótt, és visszakúszott a szobortestre, vagy éppen összezárta az árnykaron ejtett vágást. Kurousaginak nem sok helye maradt a harcban, leginkább hátulról, gyors kitérésekkel manőverezve próbálta megsebesíteni fénylándzsájával a lényt, de közben arra is odafigyelt, hogy ne kerüljön nightyngale pusztító mágiáinak útjába. A nő dühe elsöprő volt, és a holdnyúl nem tudhatta, hogy őt is utóléri-e. A démon alakváltó folyamatosan váltogatta alakjait; volt, amelyik erősebbnek bizonyult, míg mások szinte meg se sebezték, vagy éppen erősítették a szörnyet. Kurousagi nemsokára egy furcsa tendenciára lett figyelmes; minden alkalommal, amikor a nő tűzmágiát használt, a démon védekező állásra kapcsolt.
- Nightyngale! A szörnyeteg fél a tűztől! Tűzmágiával legyőzheted! - kiáltott oda Nightyngalenek a holdnyúl. A nő elméje már elkezdett kitisztulni. Az eddigi harc során csak lélektelenül váltogatta alakjait, hogy kiadja magából a dühöt, de a lány hangja felébresztette őt a tudattalan, és kilátástalan őrjöngésből. Először kezeit borította lángba, majd mikor maga is megtapasztalta a lény félelmét, egész testét átadta a tűzdémon erejének. Nem fogta vissza magát, és Kurousagi tudta jól, hogy jobb, ha eltávolodik a célponttól.
- Emésszen fel a Végzet Lángja, szörnyeteg! - kiáltotta a nő, majd szabadjára engedte egyik legerősebb mágiáját. A pusztító tűzsugárnak semmi sem tudott ellenállni. A szörnyeteget felemésztette a Végzet Lángja, és eltűnt a szobor testéről. Mint aki megkönnyebbült, úgy esett össze a lovag. Kőajkai résnyire nyíltak, és egy mély sóhaj kíséretében egyetlen szót hagyott hárta maga után.
- Köszönöm. - S ezzel teste fényes darabokra hullva eltűnt a kripta mélységében.

Semmivé vált. A szörnyeteg eltűnt, s vele együtt Eclaire is. Nightyngale összeroskadva vesztegelt a szobor korábbi helyén. Mágikus szemeivel a termet vizsgálta, de sehol sem lelt Eclaire nyomaira. Telepatikus lakrimája haszontalannak bizonyult, csak csend, és üresség fogadta. Kurousagi, kezében fénylő lándzsával körbe-körbe járkálta a teremben, zaklatottan kutatott barátnője nyomai után. A szimata nem segített, érzékei mintha cserbenhagyták volna. A falba vájt sírok előtt apró gyertyafények gyulladtak, végtelen sárga csillagként beragyogva a sötét termet. Egy hangos kattanás visszhangja jelezte, hogy megnyílt az út előttük, de a két megtört nő nem indult meg az immár nyitott ajtó felé. Kétségbeesetten keresték szeretett társuk jeleit - mindhiába. Semmi sem maradt a lány után.

Végül - ki tudja mennyi idő telt el, Nightyngale összeszedte magát, és feltápászkodott a földről. Kurousagi megtorpant, és a nőre tekintett. Egy üres szempár nézett vissza rá, mindössze elszántság tükröződött benne.
- Nem állhatunk meg. - mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd megindult az ősöreg kapu felé. Egy utolsó, széles-látókörű pillantást vetett a teremre, majd kitárta az ajtó szárnyait, és nem törődve azzal, hogy mi vár rá a túloldalon, átlépett rajta. Kurousagi szótlanul, fegyelmezetten követte.
Semmi újdonság nem fogadta őket, csak a szokásos kihalt, hamuval fedett sziklaösvény, és néhány száraz kóró. A sötétség mindent beborított, elnyelt, és elfedett, a végtelenségig terjedt. A két nő szótlanul haladt tovább, s úgy tűnt, már semmi sem tántoríthatja el őket céltalan törtetésüktől. Az ösvény most egy romos épülethez vezette a reményvesztett párost. Nightyngale-en erőt vett tudásszomja és elbűvölve torpant meg a látvány előtt.
- Három torony, az egyikben hatalmas harang... többhajós elrendezés, a bejárat a Nap mozgásához tájolt... Ha ez nem a katedrálisunk, akkor semmi sem az... Hatalmas, öreg fa, a szentély őre... Mára már elég volt az óriásokból. - rázta meg a fejét, elhessegetve az ámulatot gondolataiból, átadva a helyét a gyásznak. Az építményhez közelebb érve, vaskos, erős ajtót találtak, rajta arany feliratot. “Dicsérd a Napot!”
- A Mélység Őrzői. Háló Völgy katedrálisa és katakombái, dicsérd a Napot! Y - idézte fel Kurousagi korábbi olvasmányát, mely az első nyom volt a katedrálishoz.
- Nem ragyog ránk már a nap... itt a sötétség mélyén csak a halál vár ránk. - reagált morogva Nightyngale, de tovább elemezte a zárt ajtót. Szem mágiája már oly régóta volt életének része, hogy szinte ösztönösen futtatta végig az összes lehetséges észlelési formát, mellyel megvizsgálhatta a különleges bejáratot. Az aurája szinte olyan volt, mint magának a hasadéknak a kisugárzása.
- Kurousagi. - szólt a lányhoz, aki közben a hatalmas fát járta körbe - Ez a hely... nem a mi világunk. Amikor beléptünk a hasadékba, átkerültünk a mélység birodalmába, ez a katedrális pedig a kijárat lehet... Talán... Nem tudom, ez csak egy teória... Hogy került a Nap katedrálisa a sötétség birodalmába? Talán maga a katedrális a Nap szimbóluma idelent? Kik lehetnek a mélység őrei? A szobor, kivel korábban találkoztunk? Azok, akik a síremlékekben nyugszanak? A különc macska? Vagy talán mi magunk, kiknek birtokába került e három ékszer? - elmélkedett a nő, miközben gyűrűjét szemlélte. A felismerés későn jutott el a tudatáig. Már csak ketten voltak.
- Akár ő is lehet a mélység őre... - mutatott a mellette tornyosuló fára a nyuszifüles lány. - Esküszöm úgy néz ki, mintha egy fává változott óriás lenne.
- A holdfény a Nap fényének visszatükröződése a hold felszínéről. Talán a te mágiád segíthet... vagy netán a tűz, mely a napban lobog. A lehetőségek nyitottak.
Egy pillanatra néma csend telepedett a tájra. A nők gondolataikba mélyedve fontolgatták a lehetőségeket, melyek előttük álltak. Nightyngale azonban halk neszezésre lett figyelmes az ajtó túloldaláról, s olybá tűnt, mintha tűz ropogásának hangja szűrődne át a túloldalról. Kezét halkan az ajtóra helyezte, és rátapasztotta fülét a vaskos fára.
- A mélység őrzői... Dicsérd a napot... - suttogta Nightyngale gondolataiba mélyedve. Nem volt hát más hátra, mint tesztelni az elméleteket. Nem engedhette, hogy még egy lányt elveszítsen a mélység ellen.

Lassan teltek a percek, de Nightyngale és Kurousagi próbálkozásai sikertelennek bizonyultak.  
-A Nap bajnoka! Solaire segíthet neked! - hallotta meg a nő Lucill ismerős, és egyre idegesítőbb hangját az ajtó felől. A dagadt macska a kapu fölött ücsörgött, miközben Nightyngalet figyelte.
- Bámulatos harcot vívtatok a Bajnok Grundyrral, vagy legalábbis azzal, ami mostanra megmaradt belőle. Grundyr régen pontosan egy olyan bajnok volt, mint ti most. A harang hívására érkezett, hogy meggyújtsa a tüzet, ami tovább táplálja a Napot. - folytatta a macska, miközben felnézett az egyetlen ép toronyra. - Ám Grundyr elkésett, majd a Mélység elnyelte őt, megrontva az egykori bajnokot.  
- Lucill, mit akarsz tőlünk? Ha tudsz segíteni, segíts, vagy hagyj minket nyugodtan meghalni! - szólt hozzá keservesen a nő, a macska azonban nem hagyta, hogy ez elrontsa a hangulatát. Talán segítségnek nem lehet nevezni, de felajánlott némi jutalmat a korábbi nehézségekért cserébe, ám ehhez a lányoknak vissza kellett térnie a korábbi szörnyűségek helyszínére. Ezek után a macska, mint aki jól végezte dolgát, eltűnt, és semmilyen csalogatásra nem volt hajlandó elődugni az orrát. A sírokkal teli terembe visszatérve változatlan némaság várta őket. A terem közepén, a szobor korábbi helyén azonban ráleltek a két ékszerre, melyet választottak: Pontiff jobb illetve bal szemének gyűrűjére. Nightyngale magához vette őket, és ekkor felsejlett a teremben három ragyogó rúna, melyet korábban még sosem látott. Arany, rubin és ametiszt színben pompáztak, ami Nightyngalenek eszébe juttatott egy korábbi figyelmeztetést.
- Az arany... melegség, a vörös düh, az ametiszt őrület... - motyogott maga elé, miközben megindult az arany rúna felé.
- Miről beszélsz? - kérdezte meglepve Kurousagi.
- Nem látod a rúnákat? Nem érzed az erejüket? Hívnak magukhoz... erősebben, mint a mélység... - válaszolt a nő, még mindig az aranyszínű felé közelítve.
- Nincs ott semmi. Nightyngale, légy óvatos, ez az egész... kezd nekem túl sok lenni. Előbb Eclaire... most pedig ez az egész csapda, amibe kerültünk... - húzódott közelebb a nőhöz, miközben krokodil könnycseppek jelentek meg szeme sarkában. Nightyngale egy pillanatra megtorpant, majd a nyúlfülű leány kezébe nyomta az egyik gyűrűt, Pontiff bal szemének ékét. Már csak egyetlen lépés választotta el az aranyló rúnától.
- Nincs más kiút. Választanunk kell. - válaszolt Nightyngale, jobb kezét a rúna felé nyújtva...

A rúna vakító ragyogása meghátrálásra kényszerítette a nőt. Helyén egy átjáró nyílt, míg a másik két jel eltűnt a sötétségben. Nightyngale szemeit dörzsölgetve próbálta visszanyerni látását, bár mágikus érzékeli nem jeleztek veszélyt, mégis harckészültségbe helyezkedett. Meglepetésére azonban egy csupa pozitív energiát sugárzó lovag lépett elő a nyílásból. Kezeit a magasba tárva emelkedett a megszeppent nő fölé, majd leeresztette azokat. Úgy tűnt, mintha várna valamire. Nightyngale zavartan meghajolt, és a lovag is üdvözlő mozdulatot tett felé.
- Solaire? - kérdezte a nő, de nem kapott választ. Az entitás intett hogy kövessék, és ahogy vezette az utat, Nightyngalenek volt lehetősége megcsodálni míves pajzsát, és mágikus erőtől túlcsorduló kardját. Kurousagi némán ballagott utánuk gondolataiban merülve, a mély depresszió felé süllyedve. A katedrális bejárata elé érve a lovag karjaival újra Y-t formált, és jelzett, hogy mi is kövessük példáját. A lányok hát, jobb lehetőség híján leutánozták a férfit, és ekkor kitárult előttük az út. Egymásra tekintettek, megvonták vállalat, és szótlanul beléptek a romos épületbe.
Az elhagyatottság dohos szaga csapta meg a betolakodókat. Egy lépcsőn követték a lovagot, mely a szentély központi csarnokába vezetett, ahol egy barátságos tábortűz lobogott. Közelebb érve Nightyngale egy törött kardra lett figyelmes a lángok között, s látszott rajta, hogy már hosszú ideje része a kompozíciónak. Egy vén anyóka őrizte a tüzet, öltözéke szegénységről és hosszú évek megpróbáltatásairól árulkodott. Szemeit koszos kendő takarta, talán egy régi sebet fedett el vele. Egy magányos lovag ült nem messze az érkezőktől, gondolataiba mélyedve. Láncinget viselt, hátán vörös köpenyt, és olybá tűnt, nem keltette fel érdeklődését a lányok megjelenése.
- Áh, nocsak-nocsak! Egy újabb bajnok érkezett. Üdvözöllek a Tűz Kötelékének szentélyében, gyermekem! - szólalt fel az anyó. Nightyngale megállt a tűz túloldalán, mellette Kurousagi is megtorpant.
- Köszönöm. - hajtott fejet a nő, és a nyúlfülű lány követte példáját. - A nevem Nightyngale. A társam Kurousagi. Solaire lovag és Lucille utasításait és segítségét követve jutottunk idáig. Kérem, engedje meg, hogy megpihenjünk a tűz mellett, felfoghatatlan veszteség ért minket, melyet még nem tudtunk megemészteni. Talán megoszthatnánk egymással történeteink, mert eddig csak ködös utalások és sötétség fogadott idelent...

Az öregasszony egy kézmozdulattal jelzi, hogy nyugodtan foglaljatok helyet ti is a tűznél, majd belekezd a mesélésbe.
Először nem létezett semmi sem, csak a mélység. Egy végtelen, üres és minden józan elmét megbontó
sötét birodalom. Aztán jött Gwendolyn, meggyújtotta az első tüzet, s háborút hirdetett a Mélység ellen. Háborúja során szövetséget kötött Pontiffal és Midirrel. Hármójuk szövetsége kellően erősnek bizonyult a mélység ellen. Az ezüst lovagokból álló seregük sikerrel tartották kordában a Mélység démonait. ám az ezüst lovagok közül négyen kiemelkedtek. Artorias a Farkas Lovag. Smoug a Hóhér. Ornstein a Sárkányölő. Gael a Szolgalovag. A négy hős lovag nem csak visszatartotta a Mélység lovagjait, de üldözték is őket. Vadászták őket, hogy mind egy szálig kiirtsák őket.
Ám az első tűz ereje fogyatkozott. A tűz halványult, s a Mélység újra azzal fenyegetett, hogy elnyeli az egész világot. Gwendolyn végül, elkeseredésében a saját lelkét tette a tűzbe és gyújtotta meg. A tűz pedig újra erőre kapott. Viszont a démonok ősatyja érezte, hogy Gwendolyn eltűnt, s serege széthullóban van.
Artorias a Farkaslovag, viszont nem rettent, s tovább védelmezte a világot, még ura elvesztése ellenére is. Aztán teltek az évek... Gwendolyn birodalma összeomlott az uralkodója nélkül. Lovagjai eltűntek vagy meghaltak, s egyedül Artorias emléke tartotta távol a Mélység démonait. A tűz persze az évszázadok során sokszor kihunyt volna már, ha a Tűz Kötelékének szentélye nem hívna újabb és újabb kiválasztott bajnokokat a tűz életben tartására. Viszont a legutóbbi kiválasztott bajnok megtagadta az elrendeltetett feladatát, s nem vándorolt el a tűzhöz, hogy azt elődjeihez hasonlóan életben tartsa azt. Lothric herceg inkább bezárkózott a kastélyába, és megölet mindenkit, aki a birtoka közelébe merészkedik.
A Tűz Kötelékének szentélye pedig azért szólított ide téged, hogy Lothric herceg után menj, s kötelezd a sorsa beteljesítésére!

Az anyóka kezével intett, jelezve, hogy megosztja tábortüzét az utazókkal. Nightyngale magához ölelte Kurousagit, aki inkább emberi alakját levetve, holdnyúl formában húzódott a nőhöz, aki azonnal nyugodt simogatásába kezdett. Az öregasszony kérdezés nélkül belefogott egy ősi legenda elbeszélésébe, amit a jövevények csendben, figyelmesen hallgattak.
- Először nem létezett semmi sem, csak a mélység. Egy végtelen, üres és minden józan elmét megbontó
sötét birodalom. - mesélte. - Aztán jött Gwendolyn, meggyújtotta az első tüzet, s háborút hirdetett a Mélység ellen. Háborúja során szövetséget kötött Pontiffal és Midirrel. Hármójuk szövetsége kellően erősnek bizonyult a mélység ellen. Az ezüst lovagokból álló seregeik sikerrel tartották kordában a Mélység démonait, ám az ezüst lovagok közül négyen kiemelkedtek. Artorias, a Farkas Lovag, Smoug, a Hóhér, Ornstein, a Sárkányölő, és Gael, a Szolgalovag. A négy hős nem csak visszatartotta a Mélység lovagjait, de üldözték is őket. Vadászták őket, hogy mind egy szálig kiirtsák őket.
Egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy levegőt vegyen. Nightyngalenek kezdett összeállni a kép, és gyűrűit igazgatta a kezén, különös tekintettel a Farkaslovag gyűrűjére.
- Ám az első tűz ereje fogyatkozott. - folytatta. - A tűz halványult, s a Mélység újra azzal fenyegetett, hogy elnyeli az egész világot. Gwendolyn végül, elkeseredésében a saját lelkét tette a tűzbe és gyújtotta meg. A tűz pedig újra erőre kapott. Viszont a démonok ősatyja érezte, hogy Gwendolyn eltűnt, s serege széthullóban van. Artorias a Farkaslovag, viszont nem rettent, s tovább védelmezte a világot, még ura elvesztése ellenére is. Aztán teltek az évek... Gwendolyn birodalma összeomlott az uralkodója nélkül. Lovagjai eltűntek vagy meghaltak, s egyedül Artorias emléke tartotta távol a Mélység démonait. A tűz persze az évszázadok során sokszor kihunyt volna már, ha a Tűz Kötelékének szentélye nem hívna újabb és újabb kiválasztott bajnokokat a tűz életben tartására. Viszont a legutóbbi kiválasztott bajnok megtagadta az elrendeltetett feladatát, s nem vándorolt el a tűzhöz, hogy azt elődjeihez hasonlóan életben tartsa azt. Lothric herceg inkább bezárkózott a kastélyába, és megölet mindenkit, aki a birtoka közelébe merészkedik.
Ez a világ sokkal sötétebb, és visszataszítóbb, mint Nightyngale gondolta. Ki akart jutni innen, és túl akart lenni már a szörnyűségen. Vissza akart térni otthonába, a lányokkal. Mindkettővel. Az öreganyó azonban még nem fejezte be.
- A Tűz Kötelékének szentélye azért szólított ide téged, hogy Lothric herceg után menj, s kötelezd a sorsa beteljesítésére!
Nightyngale meglepődött. Azt gondolta, talán ő a következő áldozata a szentélynek, hogy neki kell feláldoznia magát, hogy a világot védelmezze. Azért valamilyen szinten megkönnyebbülés volt számára, hogy talán nem ő a következő táplálója ennek a szörnyűséges védelmi vonalnak. Mindazonáltal... számtalan kérdés gyötörte még... Ki ez az idős hölgy, és honnan tudja, hogy mit keres itt? A fenti világ miért feledkezett meg erről az egész legendáról? Mi történik, ha ő sem jár sikerrel. Ki ez a magába forduló lovag? Mire képesek a gyűrűk, melyek birtokába kerültek? Mi volt a szörnyeteg, mely felfalta Eclaire-t, és hová tűnt el a lány? ÉS végül... hol találja Lothric herceget?

A parázs ropogása megmelengette az utazók testét és lelkét.
- Önben kit tisztelhetünk, asszonyom? - kérdezte illedelmesen Nightyngale. Úgy tűnt, az anyóka szeretett beszélni, mert készségesen válaszolt nekik.
- A Tűz Őrzője vagyok. Az én feladatom megkongatni a harangot a szentélyben, mikor elérkezik a kiválasztott ideje. És persze az is, hogy idehívjam a bajnokot, ki elhozza a megfutamodott kiválasztottat. Időtlen idők óta segítem a bajnokok végtelen sorát, kiket az útra hív a harangok hangja.
Nightyngale egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy vajon mennyire lehet öreg az anyó, de inkább nem állt neki kiszámolni, hogy hány millió éve alakult ki a bolygó a tudósok számításai szerint.
- Miért nem ismeri a fenti világ a Mélység legendáját? Oly régóta merült már feledésbe, pedig az élet maga múlik rajta, hogy égjen a tűz... - faggatta tovább az Őrzőt Nightyngale, miközben végigsimította familiárisának kéken fénylő bundáját.
- Az almán sem látszik, ha egy kukac emészti belülről, mindössze egy apró lyuk jelzi jelenlétét, melyen befúrta magát a gyümölcs húsába. Oly nehéz azt észrevenni... - magyarázta az anyó. - Ugyan ki veszi észre azt a pár Mélységből szökött démont a világban, amíg a Tűz ég? De ha a Tűz kihuny, és többé semmi sem lesz, ami távol tartsa a Mélységet, akkor te is követed majd társad sorsát.  
Eclaire. Nightyngale nem engedte, hogy az érzelmei úrrá legyenek rajta. Biztos volt benne, hogy a mélység még mindig tartogatott számára meglepetéseket, s nem adta fel a reményt, hogy a rókalány még akár életben is lehet valahol... a sötétség mélyén várva arra, hogy megmentse őt a nő.
- Lovag, benned kit tisztelhetünk? - kérdezett rá Nightyngale a férfihoz fordulva, mikor gondolatai végére ért.
- Harkwood. - morogta, majd röffentve fordult vissza sárkányfejű kitűzőjéhez. Köpenyének rojtjai, mintha a korábbi szörnyeteghez hasonló fekete csápok volnának, lágyan ringatóztak a tűz meleg levegőjétől. A férfi magába fordult, nem beszélt sokat, és ha meg is szólalt sütött belőle az arrogancia. A Dezertőr, kinek bajtársai a szeme láttára adták át magukat a tébolyult öldöklésnek. A megnyugvást kereste, de a Tűz Kötelékének Szentélye nem hozta el számára a kívánt békét.
Furcsa párost alkottak ők ketten, Solaire lovag jelenléte pedig még abszurdabbá tette a jelenetet. Hosszú töprengésre és társalgásra azonban már nem volt lehetősége. Az anyóka sürgette, és kijelentette, hogy fogytán az idő. Mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül a tűzbe nyúlva egy marék parazsat húzott ki, melyet aztán a meglepődött Nightyngale és az ébredező Kurousagi felé fújt. Furcsa térmágia borult rájuk, mintha fátylak ringadoztak volna körülöttük. Solair integetése beleveszett a ködbe, mely magával ragadta őket a mélységbe. Hideg szellő oszlatta el a füstöt a lányok elől. A levegő tisztább volt, immáron nem sötét sziklák és kripták között jártak. Egy teljes város terült el előttük, míg ők maguk az azt körülvevő fal egyik bástyáján álltak. Kurousagi emberi alakot öltve harckészültségbe vetette magát. Füleit kihegyezte, hogy bármilyen mozgásra felfigyelje, közben pedig szimatolva forgolódott, hátha a hamun kívül mást is megérez. Nightyngale sem volt rest. A környéket pásztázta számtalan szem mágiájával az élet és ellenségek nyomait keresve...

A szél a hamun kívül valami másnak is magával hozza a szagát, amit viszont nem lehet beazonosítani. Mindenesetre csatlósodnak rossz érzése van vele kapcsolatban. Élet jelét csak egyetlen egy pontban érzékeled a városban,illetve a hátótávodon belül. Méghozzá egy a város közepén álló katedrálisból sugárzik az a gyengécske és folyamatosan fogyaztkozó életerő. A katedrális valaha pompás látvány lehetett, de máramár megfakult és a hatalmas díszes rózsa ablaka is csak árnyéka régi önmagának. Ezen túl viszont hiába nem érzékelsz több életerőt, mágikus erőt több potnból is érzel áradni. Egyik se különösebben nagy vagy jelentős, de azért jelen van. S annak ellenére, hogy életerőt csak egyetlen egy pontól érzel, mégis több épület irányából is érzékelsz céltalan mozgolódást.
Két irányba tudtok lejutni a falról, igaz mind a két lejárat kicsit odébb van, túl a jobboldali és baloldali szomszédos pástyán. Ugyanis ami bástyán ti álltok annak a lefelé vezető lépcsője már leomolhatott egy ideje.
- Oh, Démonlány te nagyon üyges vagy! - visszhangzik Lucille vidám hangja. - Eddig senki sem jutott el idáig az elmúlt években. De vigyázz! Az irithyli Táncos és Véreb itt vannak...
Jobb odlalra tőletek a falon egy romos felépítmény található, jól kivehetően egy őrposzt ésfegyvertár lehetett valamikor. Balra viszont lépcső vezet a fal alacsonyabb szakasza felé. A lépcső alján pedig két ragyogó rúna írást látsz. Az egyik rubint színben ragyog, míg a másik ametiszt.
Mihez kezdel? Merre indulsz?