Anabell hercegnő legendája

Végre kialudtam ébredtem. A napfény ragyogóan világította be kicsiny szobámat és úgy éreztem, hogy ennél szebb napom nem is lehetne. Felkeltem, felöltöztem és elégedetten szemléltem magamat a tükörben. Kezdtem megszokni az elsőre röhejesnek tűnő klándivatot, és végigsimítottam a tegnap elkészült vadiúj fekete öltönyömön.
- Azt meg kell hagyni, a vén házsártos szabó érti a dolgát. – tapogattam tovább a finom anyagot.
Fütyörészve leballagtam a hallba, hogy bedobjak egy reggeli italt, de alig helyezkedtem el a bárszéken Bob Mester máris lecsapott rám.
- Cukipofi! Beszédem van veled! – sétált felém és felröppent a mellettem lévő bárszékre.
Rögtön rossz érzésem támadt. A Mester valahogy komornak tűnt, amit én még sosem tapasztaltam nála.
- Mi a gond Mester?
- Küldetésre kell menned! – hangzott az ellentmondást nem tűrő utasítás.
- De hát Mester. Most jöttem vissza egyről és olyan… – kezdtem bele a siránkozásba, de egyetlen pillantással belém fojtotta a szót. Egy kissé szakadt papírt húzott elő és elém tolta a pulton.
- Egy öreg barátom segítségre szorul, és én téged küldelek. Ez jó feladat lesz képességeit fejlesztésére és segít nekem feldolgozni a csalódottságot. – pityeregte el magát.
- Csalódtál bennem Mester? – kérdezem meglepődve.
- Hogy mehettél a küldetéseidre olyan szakadt ruhákban? Hát nem adtunk meg neked minden pompát? – fújta ki az orrát hangosan.
Sejtettem, hogy előbb-utóbb ki fog derülni ruhacserés trükköm, amivel pompás öltözeteimet és ezzel együtt pénztárcámat is megkíméltem a küldetések veszélyeitől.
- Ezek szerint valaki köpött. – esett le végül és gyanakodva körbenéztem.
- Ha jól teljesítesz, talán képes leszek megbocsátani. – szedte össze magát a Mester és a papírlapra mutatott.
Nem vacakoltam. Szó nélkül felkaptam a papírt és a kijárat felé iramodtam. A szabad levegőre kiérve már visszafogtam lépteimet és gyorsan átfutottam a macskakaparás szerű irományt.
- Valami öreg tudósnak kell segíteni, megtalálni egy hercegnőt? – próbáltam analizálni a szöveget, de körülbelül ennyit tudtam kiolvasni belőle.
Nameg az öreg címét, ami egy számomra kimondhatatlan nevű városkában volt. Amíg az állomásra értem többször próbáltam kimondani a település nevét, de siker egyik kísérletemet sem koronázta.
A jegyváltó fülkénél kicsit zavarban voltam, mert ott sem sikerült kimondani, és a jegyes emberke feje kezdett vörösödni a méregtől szerencsétlenkedésemet látva.
- Adja ide, maga marha! - felkiáltással kitépte a kezemből a papírt és szemüvegét megigazítva olvasni kezdte.
És csak olvasta, olvasta. Aztán odahívott még egy embert, de ő sem tudta kimondani. Legszívesebben sírtam volna.
- Kimondani nem fogom a nevét, de megy oda járatunk. Egy óra múlva érkezik a szerelvény. - dobta vissza nekem a papírt egy jegy kíséretében.
Én hasonló stílusban vágtam hozzá a jegy árát és elsétáltam a büféhez, ahol el kívántam tölteni az indulásig hátralévő egy órát. Alig végeztem reggelimmel, amikor bepöfögött a vonat. Az utolsó szendvicset a számba tömve rohantam a peronokhoz és kérődzve felmutattam a jegyemet a kallernak. A vonat a szokásoknál is üresebb volt.
- Végülis, nem sok ember mehet egy kimondhatatlan nevű településre. – vontam meg vállamat és ülőhely keresésébe fogtam.
Alig mentem pár métert, amikor ismerős hang ütötte meg fülemet.
- Csak nem? – tettem fel magamnak a kérdést, de a szörf szó hallatán az utolsó kétségem is eloszlott.
A következő ülésen már szemmel is láthattam a kigyúrt fiatalembert, ahogy nagy hangon magyarázott a mellette ülő hölgyeménynek.
- Egy szavát se higgye el hölgyem! Én győztem le a Szalamandrát! – álltam meg mellettük és egy pillanatig élvezhettem a tanácstalanságot a szemükben.
- Firmus Kakte! A nők veszedelme. Kicsi a világ. – üdvözölt mosolyogva Noah és bemutatott a hölgynek is.
Noah valami sikamikának nevezte a lányt, de a városnév után ilyeneken már nem tudtam kiakadni.

Kiderült, hogy ugyanoda tartunk, bár ezt érdekes volt úgy kideríteni, hogy egyikünk sem mondta ki a település nevét. Utunk hátralevő részét könnyed csevegéssel ütöttük el, bár inkább Noah csevegett. Régebbi kalandjairól mesélt és hogy mennyi fantasztikus embert ismert meg, mi pedig mosolyogva hallgattuk. Én közben csak ültem és a lányt tanulmányoztam. Noah-t már épp eleget tanulmányozhattam a múltban és Kaori valahogy érdekesebbnek tűnt. A vidámság álarca mögött valami titokzatosságot is felfedezni véltem, de szóba hozni nem mertem. Talán ha jobban megismerjük egymást, addig is hagyom Bicepsz Kapitányt tündökölni és csak párszor kapcsolódtam be a beszélgetésbe.
Az órák gyorsan elrepültek és már célhoz is értünk. Leugrottunk a vonatról és nekem első utam az egyik állomáson dolgozó férfihez vezetett. Az város nevét akartam a szájából hallani, de csak felhúzta az orrát és: – Dilis turista.- felkiáltással távozott.
Viszonylag gyorsan megtaláltuk az alacsony építésű házat, ahol a prof élt. Legalábbis reméltem, hogy él, mert az egész ház úgy nézett ki kintről, mint egy temető. Kicsit bátortalanul bekopogtam az ajtón….

Csak nemrég érten haza legutóbbi küldetésemről, de úgy fel voltam pörögve, hogy máris a küldetések fala előtt álltam és egy zámomra megfelelő megbízást kerestem. Hamar találtam is egy érdekeset, amiben az állt, hogy egy öreg tudós keresett magának segítséget egy expedícióhoz és ahová menni kellett az.... nemtudtam kielyteni a nevét a falunak ahol lakott, de nem is érdekelt, mivel felkeltette az érdeklődésemet ez az eltűnt hercegnős sztori. Letéptem a falról a megbízást és már mentem is haza összecsomagolni, majd indultam az állomásra. Valahogy sikerült megvennem a jegyet a szörnyen, nehéz nevű faluba faluba, majd csak várni kellett a vonatra. Miközben vártam, megláttam egy gyönyörű lányt, aki szintén erre a vonatra várt és azon gondolkodtam, hogyan kéne megszólítanom. Eszembe jutott valami, ezért mikor befutott a vonat, oda sétáltam a kalauzhoz.
- Elnézést. Mindenkinek ilyen jól kell kinéznie, hogy felszálhasson a vonatra, vagy én is mehetek? - Kérdeztem a kalauzt és közben a lányra mutattam, aki kicsit elpirult, majd felszállt a vonatra. A kalauz értetlenül nézett és válaszolni akart, de én megállítottam.
- Hadja csak. - Mondtam mosolyogva, miközben én is felszálltam a vonatra.
Mikor felszálltam, láttam, hogy a lány gyedül ül és odamentem hozzá, majd bemutatkoztam.
- Hali. Noah Senshi vagyok. Szabad ez a hely? - Kérdeztem és a vele szemben lévő ülésre mutattam, barátságosan mosolyogva.
- Szia. Shiina Kaori vagok. Igen szabad. - Mondta ő is kis mosollyal az arcán.
- Nagyon szép neved van. De becézhetlek ShiKa-nak? - Kérdeztem, nagy mosollyal az arcomon.
- Persze. - Hangzott a válasz, a gyönyörű lánytól. Ezután elkezdtünk beszélgetni, vagyis inkább csak én meséltem és poénkodtam, vagy épp bókoltam, amiken ő néha kicsit elpirult, vagy elmosolyodott. Annyit azért sikerült megtudnom, hogy ő is mágus és, hogy ugyanoda tartunk. Mivel ritkán válaszolt, úgy döntöttem rákérdezek, hogy velem van e valami baj.
- Sajnálom, ha untatlak a fecsegésemmel. - Mondtam és vártam a válaszát.
- Egyáltalán nem untatsz. Vicces vagy, csak tudod ritkán adódik társaságom, és zavarban vagyok.
- Egy ilyen szép lánynak ritkán van társaság? - Kérdeztem, amin kicsit elpirult, de nem válaszolt, ezért gondoltam inkább hagyom a témát, mert valami kényes pontra tapinthattam, ezét mindenféléről kezdtem el beszélni, hogy eltereljem a figyelmét. Eközben egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.
- Egy szavát se higgye el hölgyem! Én győztem le a Szalamandrát! Jött oda egy kedves ismerős, akire egy pillanatig meglepetten néztem, majd elmosolyodtam és válaszoltam.
- Frimus Kakte! A nők veszedelme. Kicsi a világ. - Mondtam, majd bemutattam a hölgynek Frimust és tovább beszéltem. ~ Ember...Frim is csak akkor nem mesél össze vissza, amikor kéne. ~ Gondoltam és folytattam a társalgást. Közben kiderült, hogy Frim is ugyanoda tart, ezért úgy döntöttünk együtt megyünk. Hamar odaértünk a kis,névtelen városba, majd megkerestük az öreg proff, még öregebb házát.

Már pár napja tagja voltam a Quatro Cerberusnak, a klánszimbólum büszkén virított a két lapockám között. Az előző éjszaka, mikor álomra hajtottam fejem, még azt hittem a mai is egy átlagos nap lesz. De rögtön ébredésem után éreztem, hogy valami megváltozott. Mintha a nyitott ablakon befúvó szél is lágyabban simogatta volna az arcom, mint azelőtt. Miután elvégeztem reggeli teendőimet, reménnyel telve léptem ki kis lakosztályomból, amihez a hálón kívül egy fürdő is tartozott. Már kezdtem megszokni a szűk, nyomasztó folyosók hangulatát, így a reggeli jókedvemet még a komor környezetem sem tudta lelohasztani. A klán ebédlőjébe érve láttam, ahogy a többiek már készülődnek aznapi küldetésükre, csomagolnak vagy épp társaikkal beszélik meg a részleteket. Mikor elhaladtam mellettük, csendben köszöntem mindenkinek, ők pedig kicsit tartózkodóan visszadünnyögtek az orruk alatt. Hát nem is csodálom a viselkedésüket, hisz mióta a klánhoz tartozom, nem vállaltam küldetést, csak naphosszat edzettem, meditáltam vagy sétálgattam a kastélyt körülvevő csodálatos parkban. Egyedül a csapossal, Richarddal sikerült jobban összebarátkoznom, vele is csak azért, mert mindig ő közölte a lehangoló hírt: aznapra már lefoglaltak minden olyan küldetést, ami megfelelne az én tudásomnak. Ma viszont mosolyogva nézett felém, miközben egy gyűrött papírdarabot lóbált.
- Jó hírekkel szolgálhatok, Shiina. - Richard mindig a vezetéknevemen szólított, azt mondta, az sokkal lágyabb, és jobban illik hozzám... Hát végül is engem nem zavar, ő tudja.
- Csak nem egy küldetés, amit kimentettél nekem? - szemem felcsillant és tudtam, ez az én szerencsenapom!
- De bizony így van. Valószínűleg lesznek társaid egy másik klánból, de ez is egy jó alkalom arra, hogy szorosabbra fűzzük a varázslók közti köteléket!
Egy kicsit megijedtem ettől a hírtől. Reménykedtem benne, hogy egyedül mehetek életem első küldetésére, vagy maximum egy-két klántársammal. Fel sem merült bennem, hogy idegenekkel fogok összekerülni munkám során.
- Nincs értelme válogatósnak lenni, nem igaz? A munka az munka... És hát, ki tudja, lehet hogy új barátokra teszek szert... Ugye? - a hangom kicsit remegett, és mintha csak magamat győzködtem volna. Richard észrevette, hogy feszült vagyok, ezért megnyugtató tekintettel, és legkedvesebb hangján próbálta lecsillapítani fokozódó izgalmamat.
- Ne aggódj, Shiina. Kezdőkkel nagyon gyakran esik meg, hogy más klánokból kapnak társakat. Csak vigyázz a piperkőcökkel, nagyon furmányosok tudnak ám lenni! Itt a fecni, siess a készülődéssel, mert még kimaradsz a buliból.
- Köszönöm Richard, a hálám a síron túl is üldözni fog! - Még egyszer visszaintettem a nevetgélő csaposnak és egészen a hálómig rohantam. Dobogásom visszhangot vert a kihalt folyosókon, s felszabadult sóhajaim és lihegésem már-már szellemhangoknak hatottak a majdnem síri csendben.
A szobámban tehetetlenül álltam ruhásszekrényem előtt. Fogalmam sem volt, mit érdemes magammal vinni egy küldetésre, de nem akartam mástól segítséget kérni; már így is kicsit furának tartottak a klántársaim. Gyorsan végigböngésztem a papírt, amin a küldetés részletei álltak. A kézíráson látszott, hogy reszketeg öregember írta, s ennek köszönhetően megfejtése egy kész keresztrejtvénnyel ért fel. Egy hercegnő kincseiről szólt talán az írás, de nem kifejezetten izgatott a téma, hisz úgyis az első dolog az, hogy megtaláljam a megbízómat, egy kimondhatatlan nevű település tudós professzorát, s vele találkozzak.
Végül egy kis útravaló étellel, egy kulacs kristálytiszta vízzel és idézéseimmel a fejemben indultam el életem első küldetésére. Az étkező szinte üres volt mikor kiléptem a főbejáraton, s a terem zengett határozott lépteimtől. Keresztülvágtam a parkon, át a nyüzsgő városon, amíg meg nem érkeztem ahhoz a forgalmas vonatállomáshoz, ahol új életem elkezdődött. Ekkor tudatosult bennem, hogy most minden biztonságot magam mögött hagyva fogok belevágni az ismeretlenbe, olyan idegenekkel, akiket még soha ezelőtt nem láttam.

A pályaudvaron nagy nyüzsgés volt. Élveztem ezt az életteli forgatagot magam körül, egy különös, új érzést adott nekem az átlagos emberek mindennapjainak megfigyelése. Egy jegyeladó fülkéhez érve kedves, mosolygós hölggyel találtam magam szembe. Gyorsan lebetűztem neki úti célomat, amikor is a nő arca megtelt a düh vörös pírjával.
- Mégis mit képzel maga, hogy kisgyerek vagyok? Mondja ki normálisan, hogy hová akar menni, ostoba nőszemély! – ordított rám.
Megszeppenve próbálgattam kiejteni a fura nevet, majd mikor már meguntam a próbálkozást, oda toltam a papírkát a nyanya elé.
- Tessék csak, akkor próbálja meg maga kimondani, ha már egyszer olyan érett! – nem tudtam elrejteni saját idegességem és végül mégiscsak beszóltam a nőnek. Neki sem sikerült kiejteni a város nevét és olybá tűnt, mintha a papiros olvasása közben undorral dörmögte volna az orra alá; „Cöh, mágus…”. Mikor befejezte az olvasást, visszaadta a küldetésemet ismertető irományt és utána rögtön egy vonatjegyet.
- Van egy vonat, ami útba ejti a várost… Itt a jegye! – most már dühvel keveredett undorral beszélt hozzám. Gyorsan fizettem és köszönés nélkül eliramodtam a jelzett vágány felé, hogy felszálljak a vonatra.
Mikor átfúrtam magam a tömegen, egy kissé kopottnak tűnő szerelvény előtt találtam magam. A peronőr szívélyesen elirányított, hogy hol kell felszállnom, mikor egy idegen, energikus fiatal férfi hangját hallottam a hátam mögött. Igazán zavarba ejtő dolgokat mondott a kalauznak.
- Elnézést. Mindenkinek ilyen jól kell kinéznie, hogy felszállhasson a vonatra, vagy én is mehetek? – hátrafordultam, és láttam, hogy egy magas, izmos fiú az, és éppen rám mutatott. Gyorsan elkaptam a fejem, és pironkodva felszálltam a vonatra. Egy üres négyes helyre ültem le az ablak mellé, menetiránynak háttal – ahogy a legjobban élveztem az utazást - és mikor már kényelembe helyeztem magam, megjelent az előző fiatalember.
- Hali. Noah Senshi vagyok. Szabad ez a hely? – kérdezte barátságosan a velem szemben lévő ülésre mutatott. Még mindig előző megjegyzésén járt az eszem, de próbáltam nem elvörösödni. Én is mosollyal az arcomon válaszoltam.
- Szia. Shiina Kaori vagok. Igen szabad.
- Nagyon szép neved van. De becézhetlek ShiKa-nak? – most már vigyorogva beszélt, és közben lazán lehuppant velem szembe. Megdöbbentett ez a nemtörődöm közvetlenség, még soha nem tapasztaltam ilyet, így hát gondoltam, miért is ne becézhetne. Az igazat megvallva még inkább zavarba hozott. Csak az elmúlt pár percben annyi eddig ismeretlen érzést hozott elő belőlem a fiú, hogy kezdtem megijedni.
- Persze. – csak ennyit tudtam kinyögni nagy pironkodás közepette.
A Noah-n látszott, hogy megkönnyebbült, és megújult energiával kezdett bókolni, viccelődni és mesélni jelenlegi küldetéséről. Kiderült, hogy ugyanoda tartunk, és hogy közösen fogjuk végezni a küldetést. Bár még nem ismertem a fiút, tudtam, hogy nagy közös kaland vár ránk. Egy pillanatra mintha elmerültem volna Noah szavaiban, mikor elhangzott a síp, ami tudatta az utasokkal, a vonat mindjárt indul.
- Sajnálom, ha untatlak a fecsegésemmel. - A fiú észrevette, hogy kicsit megszeppentem, mikor elhangzott a síp, és rosszul értelmezte a jeleket. Az is lehet, hogy csak a szótlanságom miatt merült fel benne kétség.
- Egyáltalán nem untatsz. Vicces vagy, csak tudod ritkán adódik társaságom, és zavarban vagyok. – mondtam, miközben egy pillanatra visszagondoltam gyermekéveim forgatagára és az elmúlt idők magányára.
- Egy ilyen szép lánynak ritkán van társaság? – folytatta a kérdezősködést Noah. Erre hirtelen nem tudtam mit válaszolni, és éreztem, újra elönti az arcomat a pír. Mintha csak kiolvasta volna szótlanságom indokát a fejemből, gyorsan másra terelte a szót. Mindenféléről kezdett össze-vissza beszélni, és én jókat mosolyogtam egy-egy butaságán.
- Egy szavát se higgye el hölgyem! Én győztem le a Szalamandrát! – szólt közbe beszélgetésünkbe egy idegen, aki akkor lépett oda hozzánk.
- Firmus Kakte! A nők veszedelme. Kicsi a világ. – mondta örömmel Noah, és bemutatott az úrnak. Firmus elegáns volt és jóképű, látszott rajta, hogy már Noah-nál és nálam is többet élt. Leült közénk, s ebben a pillanatban a vonat útnak indult.

Noahnak be nem állt a szája. Elbeszélte kalandjait, néha megerősítést kért Firmustól vagy éppen ő maga vágott közbe, de a lényeg az volt, hogy nem teltek unalmasan az órák, míg elértünk célállomásunkhoz. Az is kiderült, hogy újonnan csatlakozott társunkkal közös a célunk és a küldetésünk. Az út könnyed hangulatban telt el, szinte az egész szerelvény Noah történeteit hallgatta. Közben többször magamon éreztem Firmus kutató tekintetét, és eszembe jutott Richard jótanácsa, miszerint vigyázzak a „piperkőcökkel”. Egy idő után ezt a gondolatot is elhessegettem, úgy gondoltam úgy fair, ha mindenkinek egyenlő esélyt adok arra, hogy megmutassa, milyen ember. A vidámság ellenére persze tudtuk, hogy az elkövetkező napok nem csak mókával és kacagással fognak telni. Titkok és veszélyek várhatnak ránk, és a legfontosabb az lesz, hogy megbízzunk egymásban. Úgy éreztem, ezzel nem lesz gond. ~ Hallasz engem, anya? Nem kell féltened, mert jó emberek közé kerültem… ~
A kis városkába érve megtorpantunk az idős professzor háza előtt. Egy furcsa gondolat vert szöget mindannyiunk fejébe… Él még egyáltalán a megbízónk?

Az bejárat kitartó püfölése után végre lassan kinyílt az ajtó. Egy alacsony öregember állt az küszöbön és lassan körbenézett, aztán méregetni kezdett minket. Gondoltam felvilágosítom, hogy mi a helyzet, de mire szóra nyitottam volna számat, arca felderült.
- Ti vagytok a segítőim, igaz-e? – kérdezte szaggatottan, de vidáman.
Egy emberként bólintottunk, mire beinvitált minket az öreg házba. Egy szobába vezetett minket, ami úgy nézet ki, mintha három hadsereg vonult volna keresztül rajta. A rumliban utat törve egy kopott bőrkanapén helyezett el minket. Mi engedelmesen ültünk, amíg ő elvonult teát főzni és kivártatva egy adag sütivel lepett meg minket. Amíg az öreg belehuppant rozoga hintaszékébe, és addig gyorsan rávetettem magamat a sütire. Egyszerre kettőt toltam az arcomban, és az egzotikus ízt élvezve már nyúltam is a következőért.
- Basszus. Ez nem egzotikus, hanem penészes. – néztem meg jobban a sütit és máris elfordulva öklendezni kezdtem. Igyekeztem kontrollálni magamat, mert az öreg már belekezdett a mondandójába és nem akartam megzavarni. Egy könyvszerűséget nyújtott felénk, amire Noah azonnal lecsapott, én pedig már nem tudtam meddig bírom ki. A vízforraló sípolása mentett meg. Az öreg abbahagyta a történetét és elnézést kérve kicsoszogott a konyhába, miközben a könyvkupacokat kerülgette. Én pedig meg is találtam mentőangyalomat, a sarokban álló virágváza képében. Tigrisként vetettem magam feléje, míg az öreg valami teáról kérdezett, amire a többiek válaszoltak is, de ezt már nem értettem, mert már indult is a keksz a váza aljára. Kicsit öklendeztem még, de végül is kielégítőnek találtam a helyzetet.
- Haver! Ez zúzós volt. – vigyorgott Noah, Kaori pedig szemrehányóan bólogatott.
- Zúzósan? Olyan fűszerem nincs. – hallatszott a konyhából és egyszerre röhögtük el magunkat.
Vendéglátónk három csésze teával tért vissza, amit jóízűen elfogyasztottunk. Persze előtte alaposan szemrevételeztem a teát is. Az ördög sosem alszik.
- Itt maradhattok éjszakára pihenni , de kérlek titeket holnap induljatok el! – folytatta mondandóját. - Ha bármi kell, szóljatok, de most muszáj ledőlnöm, mert széjjel hasad a fejem a rohadt front miatt. – mondta az öreg, majd bicegve visszament a rumlis kuckójába.

Egy ideig még üldögéltünk a bőrkanapén a hallottakat emésztve. Noah a naplót kezdte el elemezni és pedig a szemben lévő polcon lévő könyvek címeit mustráltam. Kaori törte meg végül a csendet.
- Szerintem bölcsen tesszük, ha lefekszünk aludni. Holnap jobb, ha korán indulunk. - nyújtózott egy nagyot, és az öreg által mutatott vendégszoba felé indult.
Noah egy dörmögéssel nyugtázta az ötletet és a naplóval a kezében, még mindig olvasva, Kaori nyomába eredt, s elképesztő ügyességgel kerülgette az útjába kerülő szemetet és ember nagyságú könyvkupacokat. Én is felálltam és leporolgattam a port öltözetemről és nyomukba eredtem.
Alig értünk az ajtóhoz, Noah nagy csattanással összecsukta a napló sárguló oldalait.
- Ennyi volt nagyfiú? Nehézirodalom? – vigyorogtam rá
- Kicsit többre számítottam, de nem volt rossz. – nyújtotta felém a naplót, én pedig az államat keresgéltem megdöbbenésemben. Mik ki nem derülnek a srácról.
- Végeztél is vele? – sandított rá Kaori és vidám bólogatást kapott válaszul.
- Biztos tele van képekkel. – kaptam ki kezéből a naplót és belelapoztam.
Egy kép volt csak benne, az is Anabell hercegnő ábrázolta, aki meg kell hagyni jó kis bőr volt. A többi oldalon apró betűkkel sűrűn teleírt, látszólag összefüggéstelen szöveg lapult. Becsuktam a könyvet és Kaorinak adtam.
- Kihagynám ezt a pompás irományt. Majd könyvtárszakos kollegánk elmeséli röviden. – böktem fejemmel, a még mindig vigyorogva tarkóját vakaró Noah felé.
Kaori nyomában benyomultunk az aprócska vendégszobába, és a félhomályban meglepve konstatáltuk, hogy csak egy ágy van. Egy gyors összenézés után illedelmesen felajánlottuk a lánynak az ágyat, mi pedig az asztalon lévő fényforrás beizzítása után, a fal mellett heverő matracokat helyeztük el.
- Ha nem gond átöltöznék. – fordult felénk hirtelen Kaori.
- Egyáltalán nem gond. – válaszoltuk egyszerre és folytattuk a matracok pozícionálását.
- Cöh! Kifelé hígagyúak! – parancsolt ránk és engedelmeskedve fénysebességgel elhagytuk a szobát.
Az ajtó ugyanilyen sebesen csapódott be mögöttünk. Noah-val a félhomályos folyosón egyszerre fordultunk a zárt ajtó felé. Tudtam hogy egyre gondolunk.
- Nem kéne szemmel tartani? Persze, csak a biztonság kedvéért. – hajolt a kulcslyukhoz, én pedig nem tudtam nemet mondani.
- Csak a biztonság kedvéért. – ismételtem, amire vigyorgást kaptam válaszul.

Noah alig helyezkedett el a kilincs alatt, amikor halk csoszogásra lettünk figyelmesek. Az öreg volt. És felénk tartott. Egyszerre ugrottunk az árnyékba és lélegzetvisszafojtva vártuk a fejleményeket.
- Majdnem elfelejtettem a gyógyszeremet. – dörmögte maga elé a váratlan vendég és szó nélkül benyitott a szobába.
Dermedtem álltunk. Megbízónknak annyi. Ebben biztos voltam és már jött is a sikítás, aztán az öreg is kis dobozkával a kezében kifelé.
- Tudtam, hogy itt hagytam valahol. –vonult el lassan hálószobája felé.
A sikítás lassan elhalt, mi pedig félénken belestünk az ajtón. Kaori a félhomályban állt, valami elképesztően dögös cuccban. Engedélyt kértünk a belépésre, amit meg is kaptunk.
Fojtattuk alkalmi fekhelyeink elhelyezését, amikor gyomrom egy össztűz hangerejével jelezte, hogy itt a vacsoraidő. Gyorsan előcsomagoltam batyumból maradék élelmemet és mohón falatozni kezdtem. A nemrég történt incidens hatására farkasként vetettem magamat a megbízható élelmiszerre. A többiek egy ideig nézték féktelen étvágyamat, majd ők is megvacsoráztak.

A kiadós étkezés után, mi is átöltöztünk. Noah szemrebbenés nélkül ledobálta gönceit, én pedig inkább elfordultam. Én magam megelégedtem felsőruházatom és cipőm levételével. Miután végeztünk ledőltünk ágyainkra és mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva. Én a gerincemet nyomó kegyetlen matracot átkoztam, és irigykedve néztem a szemmel láthatóan puha ágy felé. ,ahol Kaori szuszogott. Nesze neked női egyenjogúság.
A csendet ezúttal Noah törte meg. Valami szörfös sztorival indított, amiben szerepelt egy oroszlánfóka is, de én már négy mondat után elégedettem hortyogtam.

Vagy tíz perce vártunk az ajtó előtt és már többször is kopogtattunk, de nem jött válasz. ~ Lehet, hogy nem is él az öreg? ~ Gondoltam magamban, majd hirtelen hangos csörömpölés hallatszódott bentről, aztán hamarosan kinyílt az ajtó. Egy alacsony, ráncos, fehér köpenyes öregember állta az ajtóban és hunyorítva méregetett minket, majd elkezdett vigyorogni.
-Ti vagytok a segítőim igaz-e? - Kérdezte vidáman.
Mindhárman egyszerre bólintottunk, majd követtük a kicsit, vagyon piszkos házba, megbízónkat. Miután átverekedtük magunkat a csatatéren, ami kísértetiesen hasonlított, a Kaito-val bérelt lakásunkra, leültetett minket egy kopott bőrkanapéra, majd elment a konyhába és teavizet kezdett forralni, valamint egy dobozból sütiket vett elő és lerakta elénk az asztalra, majd leült régi, nyikorgós hintaszékébe. Éppen venni akartam a sütiből, mikor észrevettem hogy valami nem stimmel vele. ~ Hú... normális az, ha egy süti szőrös...nah majd most kiderül. ~ Gondoltam magamban vigyorogva, miközben Firmus két zöld bundába öltözött sütit is bekapott a szájába és mikor nyúlt volna a következőért, hirtelen szályához kapta kezeit és öklendezni kezdett. Szerencséjére az öreg ezt nem nagyon vette észre, mivel eléggé belemerült a mesélésbe és egy könyvet nyújtott felénk amire én azonnal le is csaptam. Lehet nem sokan nézik ki belőlem, de imádok olvasni és annak alapján amit az öreg proff mesélt, érdekes olvasmány lehet. Ekkor megszólalt a teaforraló és mihelyt az öreg kilépett a szobából, Firm a sarokban álló vázához ugrott és megtöltötte a bundás süti, kicsit ocsmányabb változatával. Eközben az öreg kérdezte, hogy mit kérünk a teánkba, amire én és ShiKa válaszoltunk is, majd miután Firm kihozta magából a legtöbbet amit tudott, odaszóltam neki.
- Haver! Ez zúzós volt. - Mondtam, közben pedig ShiKa rosszalló tekintettel bólogatott mellettem.
- Zúzósan? Olyan fűszerem nincs. - Kiáltotta a valószínűleg kicsit nagyothalló öreg a könyhából, amin mind a hárman egyszerre kezdtünk el nevetni.
Hamarosan vendéglátónk három csésze teával tért vissza majd miután elfogyasztottuk én hozzá is láttam a könyvnek, miközben az öreg beszélt.
- Itt maradhattok éjszakára pihenni , de kérlek titeket holnap induljatok el! Ha bármi kell, szóljatok, de most muszáj ledőlnöm, mert széjjel hasad a fejem a rohadt front miatt. - Mondta, majd becsoszogott a szobájába. Egy ideig még csendben ültünk a kanapén, aminek én örültem mert nyugodtan tudtam olvasgatni a könyvet. ~ Mázli, hogy valahonnan örököltem ezt a gyorsolvasás dolgot, különben órákig itt ülhetnék. Ha jobban belegondolok ez biztos nem apai ágról jött. ~ Gondoltam magamban, majd ShiKa megtörte a csendet.
- Szerintem bölcsen tesszük, ha lefekszünk aludni. Holnap jobb, ha korán indulunk. - Mondta a csinos lány, majd felállt és elindult a venégszoba felé, melyet megbízónk mutatott, én pedig tövábbra is a könyvet olvasva követtem. Kicsit nehéz volt úgy olvasni, hogy közben egy rakás könyvet és hasonló dolgokat kellett kerülgetnem, de mivel otthon már hozzászoktam a hasonló terephez, nem jelentett tú nagy gondot. Pont akkor fejeztem be a napló olvasását, mikor az ajtó elé értünk, majd hangos csattanással bezártam a könyvet és Firmus felé nyújtottam.
- Ennyi volt nagyfiú? Nehézirodalom? – vigyorgott rám.
- Kicsit többre számítottam, de nem volt rossz. - Válaszoltam neki, én is mosolyogva, amire Firm barátomnak elkerekedett a szeme.
- Végeztél is vele? - Kérdezte ShiKa, amire egy vidám bólogatással válaszoltam. ~ Vajon azt nem hiszik el, hogy kiolvastam, vagy azt nem hiszik el, hogy tudok olvasni? ~ Gondolkodtam, majd gondolatmenetemet Firm szakította meg.
- Biztos tele van képekkel. - Mondta miközben kikapta a kezemből, amin én csak elmosolyodtam, majd miután ő is meglátta, hogy túlnyomó részt apró betűs, összefüggéstelennek tűnő mindatokból áll az egész, inkább feladta a könyv olvasását és átpasszolta Kaori-nak.
- Kihagynám ezt a pompás irományt. Majd könyvtárszakos kollegánk elmeséli röviden. - Mondta miközben felém fordult, malyd ShiKa után bementünk az aprócska vendégszobába, ahol csak egy ágy volt. Mivel úriember féleségek vagyunk, felajánlottuk az ágyat a lánynak, mi pedig az asztalon lévő lámpás beizzítása után, a fal mellett lévő matracokat helyeztük el.
- Ha nem gond átöltöznék. – fordult felénk hirtelen Kaori.
- Egyáltalán nem gond. – válaszoltuk egyszerre, mosolyogva, majd folytattuk a matracaink igazítását.
- Cöh! Kifelé hígagyúak! - Parancsolt ránk a lány, mi pedig engedelmesen, villámgyorsan kimentünk a szobából. Mikor az ajtó bezáródott mögöttünk, Firm-el hirtelen, mindketten a zárt ajtó felé fordultunk és biztos voltam benne, hogy ugyanarra gondolunk.
- Nem kéne szemmel tartani? Persze, csak a biztonság kedvéért. - Kérdeztem mosolyogva, majd lassan elkezdtem a kulcslyuk felé hajolni.
- Csak a biztonság kedvéért. - Ismételte Firmus is kaján vigyorral az arcán. Alig helyezkedtem el a kilincs alatt, mikor hirtelen csoszogó hangot hallottunk és mikor megláttuk, hogy az öreg az, egyszerre ugrottunk az árnyékba.
- Majdnem elfelejtettem a gyógyszeremet.- Dörmögte az orra alá, miközben lazán benyitott a vendégszobába, ahol ShiKa öltözött. Mi dermedten álltunk az árnyékban és vártuk a fejleményeket. Hamarosan egy sikítás hallattszott, majd ismét az öreg csoszogása.
- Tudtam, hogy itt hagytam valahol. - mondta, miközben egy gyógyszeres dobozzal a kezében indult vissza szobája felé. Miután az öreg tovacsoszogott, belestünk a szobába, ahol ShiKa egy rettentően dögös hálóingben ált, a látvány pedig...leírhatatlan volt. Miután engedélyezte, hogy belépjünk, folytattuk fekhelyeink elkészítését. Hamarosan egy hangos gyomorkorgás hallatszott Firmus felől, majd hamarosan előhalászta táskájából, az élelmét és falatozni kezdett. Egy ideig csak néztük majd csatlakoztunk hozzá. Miután mi is megkajáltunk, én gyorsan alsógatyára vetkőztem, hogy kényelmesen tudjak aludni és büszkén feszítettem a Dragon Fang feliratú alsónadrágban a szoba közepén. Majd miután Firm is átöltözött, mindenki lefeküdt a maga helyére és mivel nagy volt a csend gondoltam mesélek valamit nekik. Alig, hogy bele kezdtem, Firm már húzta is a lóbőrt, én pedig abbahagytam a mesemondást.
- Tudtam, hogy ettől bealszik. - Mondtam mosolyogva, majd ShiKa felé fordultam.
- Jó éjt. Remélem nem baj, ha rólad is álmodozom majd egy kicsit. - Mondtam egy kacsintás kíséretében, majd lehunytam a szemeimet.

Az öreg ház előtt álltunk, és türelmetlenül vártunk bármilyen reakciót vagy mozgást a belsejéből. Tíz perc kopogtatás és több kérdő összenézés után egy aszott öregember nyitott nekünk ajtót. Egy hosszú pillanat után ráeszmélt, hogy kik lehetünk, és szívélyesen üdvözölt minket reszelős hangján.
A házba lépve egy pillanatra azt hittem, a káosz rendezetlen mezsgyéjére léptem, de jobb körültekintés után egészen otthonosan éreztem magam a rendezetlen szobában. A falakon gyönyörű festészeti alkotások sorakoztak, egyik-másik kifejezetten értékesnek tűnt. A művészet számomra ugyanúgy életem részét képezi mint a mágia. Mióta elhagytam otthonom, próbálkoztam rajzolással és zenéléssel is, de úgy gondoltam, inkább maradok a műremekek élvezeténél. Elvarázsolt a hely. Mesteremmel mindig utaztunk, nekem pedig ingóságaim nem igazán voltak, ezért furcsa volt ez a zsúfolt, mégis otthonos kis házikó. Kicsit elkalandoztam, és nem is figyeltem arra, amit az öreg mondott. Gondolataimba mélyedve követtem a többieket és én is lehuppantam a kopottas bőrkanapéra.
Firmus heves krákogása hozott vissza a képzeletvilágomból. Egy cserepes növénykénél gubbasztott és valamit öklendezett. Gyorsan körbenéztem, mi okozhatta rosszullétét, mikor egy doboz aprósüteményt fedeztem fel. Már épp nyúltam volna felé, de még időben szemet szúrt, hogy az édességnek szőre van... Az öreg épp azt kérdezte a konyhából kiszólva, hogy hogyan fogyasztanánk a teánkat, amire én és Noah válaszoltunk is. A fiú Firmus szerencsétlenségén vigyorgott, én meg rosszallóan néztem rá, amiért volt olyan hülye, és nem nézte meg mit eszik. Hát ennyit az elővigyázatosságról. Más esetben már a földön fetrengve röhögtem volna, hisz a legjobb öröm a káröröm, most mégis a társamban leltem meg a bűnöst, aki szépséges álmodozásaimból visszarángatott a valóságba. A professzor félreérthetett valamit, amit Noah mondott, és visszakérdezett.
- Zúzósan? Olyan fűszerem nincs. - most kitört belőlem az előzőleg elnyomott kacagás, amihez a fiúk is társultak. Nagyon rég nem nevettem ennyit és ilyen jót.
A prof még elmondott pár tudnivalót, majd elkalauzolt minket a kicsi vendégszobába. Noah már rég magához ragadta Annabell naplóját, Firmus pedig a könyvek címeit bújta. Rajtam már lassan erőt vett az álmosság, ezért úgy gondoltam, felajánlom társaimnak, hogy nyugovóra térjünk.
- Szerintem bölcsen tesszük, ha lefekszünk aludni. Holnap jobb, ha korán indulunk. - mondtam, miközben nagyot nyújtóztam, s a könyvkupacok közt cikázva elindultam a vendégszoba felé. Épp hogy az ajtóhoz értünk, Noah becsukta a könyvet.
- Ennyi volt nagyfiú? Nehézirodalom? – Vigyorgott a fiúra Firmus gúnyosan.
- Kicsit többre számítottam, de nem volt rossz. – Noah átnyújtotta a könyvet Firmusnak, és elégedetten nyugtázta megdöbbent képét.
- Végeztél is vele? – kérdeztem, mire Noah hevesen bólogatni kezdett. Ahogy ott lóbálta a fejét. pont olyan volt, mint egy kiskutya.
- Biztos tele van képekkel. – és ezzel a mondattal Firmus kikapta a fiú kezéből a könyvet és gyorsan belelapozott.
- Kihagynám ezt a pompás irományt. Majd könyvtárszakos kollegánk elmeséli röviden. - Firmus be is csukta a könyvet, majd felém nyújtotta, miközben Noah belé biccentett.
Betódultunk a vendégszobába és a lámpást beizzítva meglepve tapasztaltuk, hogy csak egy ágy van a hálóban, valamint két elég kényelmetlennek kinéző matrac. A fiúk persze felajánlották nekem az ágyat. Nem tudhatták, hogy nekem teljesen mindegy min alszom, de ha már lovagiasak voltak, nem fogom visszautasítani kedvességüket. Ám a teljes konfortérzetemhez hiányzott mégvalami. A kedvenc pizsamám, amit szívseen öltöttem magamra, mert biztos voltam benne, hogy a fiúknak is tetszeni fog.
- Ha nem gond átöltöznék. 
- Egyáltalán nem gond. – szóltak a fiúk egyszerre, miközben a matracokat rendezgették.
- Cöh! Kifelé hígagyúak!  - szóltam rájuk, és már eldöntöttem, ha nem mozdulnak, szétverem a fejüket egy pihe-puha párnával.
Az ajtó becsapódott a hirtelen távozó hálótársaim mögött, és én szépen komótosan elkezdtem átöltözni. A ruháimat csak lazán bevágtam az ágy mögé; sosem voltam egy rendmániás lány. A csini pizsimet már magamra öltöttem, mikor nyílt az ajtó, és legnagyobb meglepetésemre az öreg kószált befelé, miközben valami gyógyszerről motyogott. Gyors távoztát a sikításom kísérte, nem különösebben hatott meg a dolog, de gondoltam nem rombolom össze a fiúk lelki világát azzal, hogy fittyet hányok egy szottyadt aggastyán jelenlétére öltözködésem közben. A fiúk engedélyt kértek a belépésre, és én kicsit szerénykedve engedtem be őket. Mégis más két fiatal férfi, mint egy öreg bácsi.
Én kényelmesen heverésztem az ágyon, és azt figyeltem, ahogy a fiúk még mindig a matracaikat helyezgetik. Nem értettem, miért kell ennyi műgonddal pakolgatni fekhelyeiket, de rájuk hagytam a dolgot. Firmus gyomra azonban olyasvalamit jelzett, amiről mindhárman megfeledkeztünk; elmaradt a vacsoránk. Firm nagy lelkesedéssel falta saját ennivalóját, majd mi is elfogyasztottunk maradék ételeinket.
Jóllakottan dőltem le az ágyra, és megint a fiúkat figyeltem. Noah hirtelen ledobta minden göncét, csak egyetlen alsógatya maradt rajta, elöl Dragon Fang felirattal. Szerencsére a lámpást már eloltottuk, ezért senki nem vette észre az enyhe pírt az arcomon, de ezek után inkább hátat fordítottam és alvást színleltem. Már elhaltak a neszezések, mikor Noah megtörte a csendet, és egy történetet kezdett mesélni egy szörfölő oroszlánfókáról, vagy micsoda. Pár mondat után már majdnem elaludtam, túl sok információ volt ez egy napra.
- Tudtam, hogy ettől bealszik. - váltott hangnemet Noah, ami azonnal felébresztett. De amit utána mondott, még jobban zavarba hozott.
- Jó éjt. Remélem nem baj, ha rólad is álmodozom majd egy kicsit. - s ezzel a mondattal ő is befejezte esti meséjét. Az arcom rákvörös színt öltött, és pont ez a forróság volt az, ami azon az éjen mély álomba ringatott. A kényelmes ágy, az otthonos házikó mind gyerekkoromra emlékeztettek, és az utolsó kételyeimet is eloszlatták társaimmal és az öreg proffal kapcsolatban.

Másnap reggel kakasszóra ébredtem, a szobában viszont ugyanolyan sötét volt, mint éjszaka. Az asztali fényforrásunk már rég kialudt. Ásítva nyújtóztam egyet, felborítva egypár egymásra pakolt könyvet, és társaim felé nézegettem a vaksötétbe.
- Light Magic. Mittomén. – dörmögtem magam elé és jobb kezemben pislákolni kezdett egy apró fényforrás.
Rögtön észrevettem az üres fekhelyeket. Felvettem ruháimat, matracomat visszaraktam a helyére. Kitámolyogtam a szobából, és kifelé indultam a házból, egy kis friss levegőért, nomeg valami elemózsiáért. A lefekvés előtti étkezésektől mindig farkaséhes leszek reggelre. A lakást futólépésben átszelve, közben ügyelve, hogy ne sodorjak el semmit se, az ajtón kilépve jóleső friss levegővel töltöttem fel magamat. Kicsit még hunyorogtam, ahogy szemeim hozzászoktak a felkelő nap egyre erősödő sugaraihoz.
- Jó reggelt! – halottam valahonnan.
Kicsit megijedtem, ezért hátraléptem egyet és az ajtó biztonságos fedezéke felé hátráltam. Ekkor észrevettem a ház mellett álló fán fejjel lefelé lógó Noah-t.
Szemmel láthatóan tornamutatványokat végzett. Feje már kicsit vörös volt, ami azt bizonyította, hogy nem most kezdte eme reggeli elfoglaltságot.Még egy lépést hátraléptem.
- Éppen a reggeli tornámat végzem. – erősítette meg gyanúmat és izzadva folytatta a húzódzkodást. – Nem csatlakozol? – préselte ki magából két lihegés között az egyik leszálló ágon.
- Kösz, inkább kihagynám. – vigyorogtam rá.
Az ajtófélfának támaszkodva a gyönyörű tájat nézegettem, amíg Noah az egészséges életről magyarázott valamit. Szavaiban volt igazság, de én személy szerint nem tartottam egészségesnek a fejjel lefelé való beszélgetést. Gyomrom korgással jelezte, hogy ideje folytatni küldetésemet, és valami kaját is fel kéne hajtani. Noah meghalhatta, mert egy párduc ügyességével ugrott le a fáról és a fa mellett álló kútnál lévő vödörhöz lépett. Leöntötte magát a benne lévő vízzel, amit Kaori biztos értékelt volna, ha látja, de én nem voltam nagy rajongója az izmos férfitesteknek. Ha mondjuk Kaori csinálta volna ugyanezt, na azt díjaztam volna.

Noah csatlakozott hozzám a kajavadászatban, immár felöltözve. Visszabandukoltunk a házba és a konyha felé vettük az irányt, ahol az éppen vadul habzsoló Kaori-t találtuk. Éppen a tejes müzli megsemmisítésével volt elfoglalva, ezért nem is vette észre elsőre, hogy bejöttünk.
- Namost véged! – ugrottam felé és gyorsan hátraszorítottam kezeit, Noah pedig gyorsan hátrakötözte egy darabka kötéllel, amit az egyik szemétkupacról kapott fel.
Szegény lány próbált tiltakozni, de a szája még mindig tele volt a müzlivel, ezért egyre vörösödő fejjel grimaszolt és morgott. Jót röhögtünk rajta, aztán erőinket egyesítve befaltuk a még meglévő élelmet.
Miután végeztünk eloldoztuk szegényt, miután megígérte, hogy nem harap meg minket. Amíg én a feldühödött lány gyomrozását álltam, ez nem számított harapásnak, addig Noah megnézte, hogy Megbízónk életben van még a tegnapi affér után. Halkan visszasétált hozzánk, és egy elégedetten szuszogó öregről tett jelentést.

Gyorsan összekaptuk magunkat, és útnak indultunk. Nálunk volt a napló, ezért a továbbiakban nem volt szükségünk az öreg útmutatására. Had aludjon békésen.
Kaori kicsit didergett a reggeli hidegben, amire Noah megint a testedzésről kezdett beszélni, miközben a könyvet olvasta.
- A kis könyvtárszakos. – állapítottam meg magamban gonoszan, de egyfelől tiszteltem is ezért.

Noah azt mondta, hogy magas fák felé vezetett a hercegnő útja, ahol egy hatalmas kőnek kéne állnia. A poros utat szegélyező fákat kezdtük el szondázni. A növények, mintha tekintetünket próbálnák elkerülni, vadul rángatóztak, az egyre erősödő szélben. Kaori pár szokatlanul magas fára mutatott, ami kizárásos alapon a mi célpontunk volt, de követ azt egy darabot sem láttunk az őszi levéltengerben, ami a földet borította. Noah a fejét csóválva menetelt körbe-körbe, fejét egy percre sem emelve ki a naplóból, és csak hümmögött. Elmondása szerint egy kőtálszerű valamit kell keresni, egy kiálló rúddal.
- Ez jó, de hol keressük? - tettem fel a nagy kérdést, mire körbemutatott a tájon.
Már kezdtem én is kicsit vacogni, de azért bátran rugdosva a leveleket, kerestem a célpontot. A csattanásra és az azt követő káromkodásra rögtön Noah felé iramodtam. Kaori-val egyszerre értünk a földön dagonyázó sráchoz, aki úgy nézett ki, mint egy madárijesztő a ruhájára tapadt nedves levelektől. Nem röhögtük ki. Legalábbis nem rögtön.
Miután jobbomat nyújtva feléje sikeresen feltápászkodott a sárból, meg is lett csúnya esésének okozója. egy kőhöz erősített fémrúd volt az.
- Barátaim, azt hiszem szó szerint mérföldkőhöz érkeztünk. – mondtam és lehánytuk a kőről az azt borító leveleket.
- Ez meg mi? – kérdezte Noah és a kőtálban lévő valamire mutatott…..

Másnap reggel, mikor felkeltem, a többiek még nagyban aludtak. Én úgy döntöttem, kimegyek és edzek kicsit, mert egyrészt megígértem mesteremnek, hogy a testemet mindig edzésben tartom, hogy akkor is meg tudjam magam védeni, ha valamilyen okból nem tudnék mágiát használni, másrészt pedig, meg nem árt. Gyorsan felkaptam egy nadrágot és egy pólót, majd kimentem a házból.
A ház mellett állt egy fa, amellett pedig egy kis kút volt. ~ Ez tökéletes lesz. ~ Gondoltam, miközben odasétáltam a kúthoz és felhúztam egy vödör vizet, melyben kicsit megmostam az arcom, majd levettem pólómat és leterítettem a kút szélére. Egy kis bemelegítés után, felmásztam a fára és sz egyik ágáról lógva húzódszkodtam párat, majd később a lábaimat az ágba akasztva, fejjel lefelé lógtam és úgy felüléseztem. Fogalmam sincs mennyi ideig csinálhattam ezt, de nem tűnt túl hosszú időnek. Miközben ezt a műveletet végeztem, Firmus lépett ki, kicsit még mindig álmos képpel a házból.
- Jó reggelt! - Köszöntem neki a fáról lógva, mire úgy tűnt, kicsit megijedt és hátrált pár lépést.
- Éppen a reggeli tornámat végzem. Nem csatlakozol? - Kérdeztem mosolyogva, mire válaszul egy nemleges választ kaptam, szintén egy mosoly társaságában. Mondtam neki, hogy nem ártana talán neki is edzenie egy kicsit, mert ártani nem árthat és harcok során jól is jön, de úgy tűnt, hogy nem igazán figyelt rám. Egy rövid ideig csendben voltunk, majd Firm gyomrának korgása törte meg a csendet. Ezen elmosolyodtam kicsit, majd mivel én is kezdtem éhes lenni, leugrottam a fáról és a kúthoz sétáltam. Mikor odaértem, felkaptam a vödröt és magamra borítottam a benne lévő vizet, ami kifejezetten jól esett, majd miután kicsit megráztam magam felvettem a pólómat és Firmussal együtt mentem be a házba kaját keresni. A konyha felé vettük az irányt, ahol ShiKa éppen a tejes műzli eltüntetésén fáradozott ezért nem is vette észre, hogy beléptünk.
[color=DeepSkyBlue]- Namost véged! [color=white]- Mondta Firmus, miközben elkapta a lány kezeit és hátra szorította, én pedig gyorsan összekötözte két csuklóját a székkel, egy kis darab kötéllel, amit egy nagy kupac könyv tetejéről kaptam fel. Kaori ugyan próbált tiltakozni és üvöltözni is akart velünk, de mivel a szája még mindig tele volt kajával, pár fintornál nem futotta neki többre. Firm és én egy jót nevettünk a vörösödő fejű lányon, majd együtt nekiestünk a megmaradt élelemnek. - Miután minden megmaradt élelmet eltüntettünk, kioldoztuk a lányt , de csak az után, hogy megígérte nem harap meg minket. Mikor kioldoztuk alaposan megsorozta Firmust, mert ő állt közelebb hozzá, én pedig jót mosolyogtam rajtuk, majd eszembe jutott, hogy talán meg kellene nézni az öreget, mivel a gyönyörű lány látványától mi is majdnem szívrohamot kaptunk, legalábbis nekem elég vad dobolásba kezdett a szívem, akkor kitudja, mi lehet az öreggel. Az ajtójánál füleltem egy kicsit, majd megnyugodva tapasztaltam, hogy halkan szuszog, miközben még az igazak álmát aludja. Miután ezt jelentettem a többieknek Kaori még adott egy kokit a fejemre.
[color=indigo]- Hogy is volt az a kikötözés dolog?[color=white] - Kérdezte kicsit zabosan.
Miután ShiKa mindkettőnkön megtorolta a tettünket, gyorsan összeszedtük cuccainkat, majd elindultunk. Kicsit hűvös volt az idő és Kaori elkezdett dideregni, mire levettem a pulóveremet és a vállára terítettem, majd tovább sétáltam a naplót olvasgatva.
- Hűséges hátasomról, annak ellenére hogy termetem aprócska volt csupán,
a magasból körbenézhettem könynedén, s sok dolgot láttam ami alapján
agyamba vésödött merre is mentünk. Sokáig csak a színes levelű, az ég
felé törő fákat láttuk az út mentén. Késöbb anonban megakadtam a szemem
egy hatalmas kődarabon, aminek érdekes alakja volt. - Olvastam fel hangosan, mire mind a hárman elkezdtünk keresgélni, de az említett fákon kívül semmit nem láttunk, így ShiKa tanácsára tovább indultunk, én pedig tovább folytattam, hangosan a napló olvasását.
-a kő engem egy nagy tálra emlékeztetett amiben megállt a víz, mintha kút lenne. Csak az volt a furcsa, hogy a közepén egy oszlop állt. Nem tudtam megállapítani miből készült, mivel megfogni nem tudtam. Apám itt megállt, s az ottani vízből megitatta a lovam. - Fejeztem be, miközben tovább haladtunk és az említett követ kerestük, sehol nem láttuk.
- Ez jó, de hol keressük? - Kérdezte Firmus, miután befejeztem az olvasást, mire válaszul csak köreb mutattam a tájon. Miközben a könyvet olvasgatva tovább sétáltam, megbotlottam valamiben és a vizes avarban még csúsztam is egy métert.Mondanom sem kell, hogy minden nedves levél rám tapadt és egy kis sár is tapadt az arcomra, amin társaim jót nevettek, mikor odaértek hozzám. Firmus jobbját nyújtotta és felsegített a földről, majd nem sokat kellett kutakodnunk, elesésem oka után. Egy fémrúdban estem el, ami egy kőből állt ki és pont úgy nézett ki, mint ahogy az a naplóban le volt írva.
- Barátaim, azt hiszem szó szerint mérföldkőhöz érkeztünk. - Mondta Firm.
- Ez meg mi? - Kérdeztem és rámutattam arra a valamire a kőtálban, eközben pedig Kaori kiszedett egy levelet a hajamból, amitől ugyan úgy tele voltam levelekkel és itt- ott sárral, de egy köszönömmel és egy mosollyal megháláltam ezt a gesztust.

Hirtelen ébredtem álmomból. Odakint még sötét volt, Firmus az igazak álmát aludta, Noah fekhelye azonban üres és rendezetlen volt. Kíváncsian indultam el a kis házikóban, de a fiút sehol sem leltem. A gyomrom jelezte, hogy a tegnap esti étkezés nem sikerült valami kiadósra, ezért a konyha felé vettem az irányt. Átverekedtem magam a kupin, és a keskeny ablakon kitekintve valami mozgásra lettem figyelmes. Veszélyt sejtve húzódtam a poros függöny mögé és óvatosan kitekintettem a hajnali homályba. Lélegzetvisszafojtva vártam, amíg szemem hozzászokik a kevés fényhez, majd mikor ez megtörtént, végre megnyugodtam. Csak Noah végezte furcsa reggeli szertartását testedzés gyanánt. Ahogy majomként lógott a fáról, elég mókás látványt nyújtott, s egy halk kacagást megengedtem magamnak, nehogy felkeltsem az alvókat, vagy magamra vonjam a fiú figyelmét. Kitudja mennyi időt töltöttem az ablak előtt, mikor a házban szaladás hangjaira lettem figyelmes, majd kint megjelent Firmus alakja. Firm és Noah valairől beszélgetni kezdtek, majd a fiatalabb fiú lepattant a fáról, és egy közeli kútról vett vízzel leöntötte izzadt testét. Beleborzongtam a látványba... ehem, biztos hideg van odakint... Ahogy társaim elindultak a ház felé, én gyorsan lekaptam egy frissnek tűnő kancsónyi tejet és valami száraz müzliszerűséget, összeöntötem őket és habzsolni kezdtem.
- Na most véged! - hallottam Firm hangját, s pár másodperccel később meglepve konstatáltam, hogy Firmus hátracsavarja a kezem és Noah pedig valami szúrós kötéllel összekötözi. Ellenkezni és vitatkozni próbáltam, de a szám még mindig tele volt a müzlivel. Arcomat huszonnégy órán belül már sokadszorra öntötte el a pír. A srácok befalták a maradék kaját, amit találtak, majd egy gyors egyezkedés után elengedtek. Megígértették velem, hogy nem harapom meg őket, tartottam is hozzá magamat. Arról viszont nem volt szó, hogy más megtorlást nem alkalmazhatok, ezért amint elengedtek, megsoroztam a hozzám közelebb álló Firmust, persze csak óvatosan. Noah lecsekkolta az öreg állapotát, és elégedetten tért vissza. A mosolyt hamar lehervasztottam a képéről, mert ő még nem részesült a büntetésemből.
- Hogy is volt az a kikötözés dolog? - kérdeztem, miközben élvezettel ütlegeltem Noah kockás hasát.
Gyors összepakolás és a vendégszoba rendberakása után útnak indultunk a hűvös reggelbe.
- Áááh, tegnap olyan jó idő volt, most miért van ilyen hideg? - panaszkodtam, pedig már kiskabát is volt rajtam. Kicsit meglepődtem, mikor Noah a vállamra terítette meleg pulcsiját, majd elsétált mellettem, meg se várva, hogy megköszönjem. Így hát nem feszegettem a dolgot, és hallgattam, ahogy hangpsan olvassa a napló idevágó bejegyzését.
- Hűséges hátasomról, annak ellenére hogy termetem aprócska volt csupán, a magasból körbenézhettem könynedén, s sok dolgot láttam ami alapján agyamba vésödött merre is mentünk. Sokáig csak a színes levelű, az ég felé törő fákat láttuk az út mentén. Késöbb anonban megakadtam a szemem egy hatalmas kődarabon, aminek érdekes alakja volt. - körbenéztünk, kerestük az említett fákat, de egyelőre nem leltünk semmit.
- Menjünk tovább, van egy olyan érzésem, hogy nemsokára belebotlunk abba, amit keresünk...
Így hát tovább meneteltünk, mig Noaht hallgattuk.
- A kő engem egy nagy tálra emlékeztetett amiben megállt a víz, mintha kút lenne. Csak az volt a furcsa, hogy a közepén egy oszlop állt. Nem tudtam megállapítani miből készült, mivel megfogni nem tudtam. Apám itt megállt, s az ottani vízből megitatta a lovam.
Sehol semmi, ami a leírt kőre emlékeztetne, így hát újra szólni kívántam.
- Ez jó, de hol keressük? - fojtotta a szót belém Firm, mikor újra a továbbmenetelre akartam buzdítani kis csapatunkat. Amíg mi magunk körül nézelődtünk, Noah továbbindult. Hatalmas csattanásra és szitkozódásra lettem figyelmes. Firmmel röhögve érkeztünk az avarban lazuló Noahra, majd ő felsegítette a koszos fiút. ~ Legalább a pulcsija megúszta. ~ És magmhoz szorítottam a fiú meled ruhadarabját. A földön megtaláltuk Noah bénázásának okát, a követ, amiből egy fémrúd állt ki; pont mint a hercegnő naplójában.
- Barátaim, azt hiszem szó szerint mérföldkőhöz érkeztünk. - állapította meg Firm.
- Ez meg mi? - Kérdezte Noah, és rámutatott valamire a kőtálban. Én szórakozottan szedegettem ki a leveleket hajából, és a kőtálra meredtem. Noah egy mosollyal megköszönte kedveskedésem, de még mindig a tálé tartalma kötötte le figyelmünket.

- Micsoda? - kérdeztem meglepődve, de Noah máris egy sáros valamit emelt ki a kőtálból.

Mire közelebb léptem, már nagyban takarítgatta, így szépen lassan a sárkupac ezüstösen fénylő lánccá alakult, amin aprócska medál lógott. Miután a medál is a lánc sorsára jutott, óvatosan kinyitotta. Egy kicsi kép volt benne, amit felállva a napfény felé fordított, hogy jobban ki tudja venni a részleteket. Sajnos így is elmosódott volt, de egy szőke kislány felismerhető volt.
- Ő lenne Anabell? – kérdeztem Noah-t, aki a medált Kaori kezébe nyomva megint fellapozta a naplót.
- Semmi kétség, ő az! – bólintott felém. – Máris megnézem, van e valami egyéb utalás erre a medálra. – és tovább bújta a könyvet.
Én közben letérdelve a kőtálat vettem szemügyre. A kőfalát mély vágások borították és levelek között fémdarabokat is észrevettem. Az egyik borotvaéles darab majdnem el is vágta az ujjamat, miközben vadul turkáltam.
- Kaori! Szerinted mi lehet ez? – mutattam felé egy nagyobb éles darabot.
Odalépdelt mellém, majd ő is alaposan szemügyre vette. Ő karddarabnak tippelte és a vágásokra mutatott a kövön.
- Szerencse, hogy van velünk egy fegyvermágus. – mosolyogtam rá, de Noah belém fojtotta a szót.
Megtalálta az ominózus naplórészletet, amiben szerepel a medál és gyorsan fel is olvasta.
- Tehát banditák voltak. – vakargattam állam, mikor összecsukta a könyvet.

Még egyszer alaposan végignéztük a helyszínt, de mivel nem találtunk más leletet, ezért folytattuk utunkat, a még mindig hűvös erdőben. A nap gyenge sugarai még nem tudtak áttörni a fák sűrű lombjain, ezért a feltámadó szél egyre többször kapott bele vékony ruházatomba. Ilyenkor vadul dideregtem, de igyekeztem nem kimutatni gyengeségemet, főleg nem a Noah-nak aki olyan volt mint egy jéghegy.
Nopersze egy jégmágus még szép, hogy bírja a hideget.
Szótlanul mendegéltünk, a csöndet csak pár kósza madár éneke törte meg, a szél állandó fütyülésén kívül.
- Tudjátok, a világ végén érzem magamat. Mintha olyan helyen járnánk, ahol eddig ember soha. – mondtam ki hangosan gondolataimat, de mintha maga a természet akarna megcáfolni, hirtelen kellemes illatok kezdték kitölteni a körülöttünk lévő légteret.
- Ti is érzitek? – kérdeztem a levegőt szimatolva.
Az igenlő válaszok után, elindultunk a hívogató illat után, hogy megtaláljuk forrását. Nekem, nem tagadom, többször megkordult a gyomrom menet közben, de, talán az izgalom hatására, már nem is fáztam. Nem kellett sokat csörtetnünk az erdőben, amikor apró tisztáshoz értünk, ahol a vidáman lobogó tűz fölött ínycsiklandozó étel készült, mellette pedig egy fiatalember üldögélt, aki szemmel láthatóan még nem vett észre minket.
- Mi van, ha ő is bandita? - kérdezte suttogva Noah.
- Kétlem, hogy Anabell támadói azóta is itt sátraznának. A részletekből ítélve a csaj története, már több mint 100 éve történt. – válaszoltam neki én is suttogva, bár magam sem voltam biztos állításomban.
Kaori sietve leintett minket, majd kilépve a mezőre, elindult az ismeretlen felé, bár mintha lépései kicsit bizonytalanok lettek volna, mi pedig vállunkat megvonva követtük.

Firmus kérdésére, nem igazán válaszoltam, csak lassan kivettem egy sáros rozsdás valamit, a kotálból és tisztogatni kezdtem. Miután kicsit tisztább lett, egy csinos kis medált találtam a kezemben, amit mikor kinyitottam, egy kicsit elmosódott képet pillantottam meg benne. Kicsit felemeltem és a nap felé fordítottam, hogy jobban szemugyre vehessem a képet.
- Ő lenne Anabell?- Kérde3zte, a hátam mogott álló Firmus.
- Megfognád ezt egy kicsit? - Kérdeztem mosolyogva Shika-tól, majd miután kezébe helyeztem a láncot, fellapoztam a konyvet.
- Semmi kétség, ő az! – bólintottam Firm felé. – Máris megnézem, van e valami egyéb utalás erre a medálra. – és tovább olvastam a konyvet. Amíg én a konyvet lapozgattam, Firmus és Shika azon tanakodtak, mik lehetnek azok a vágások, meg azok a kicsit rosdás fémdarabok a tálba, mire a lány rá is vágja,hogy valószínuleg kardok és, hogy a mélyedések vágásnyomok.
- Shika-nak igaza van. Ugyi vagy. - Mosolyogtam a lányra elismeroen, majd elkezdtem olvasni.
-" amikor azonban édesapám elkezdte megitatni a lovamat a bokrok mélyéról banditák törtek ránk s a pénzünket követelték. Édesapám vitézien szállt velük harcba s kardjaikat mint a gyenge virágszálat tördeste ketté. A banditák elmenekültek azonban édesapám arany láncát levágták róla s nagy valószínűséggel elvitték. Kár, ugyanis kebelén midnig engem hordozott medáljában...." - Olvastam fel, az ide illo részt.
- Tehát banditák voltak. - Mondta Firmus, mire én egy bólintással feleltem.
Alaposan korbenéztunk mégegyszer, majd miután semmit nem találtunk, tovább indultunk. Mikozben haladtunk, egyre jobban kezdett fújni a szél, amit én annyira nem bántam, de láttam, hogy társaim, már vacognak. MIkozben csandesen mentunk, Firmusnak valószínuleg kicsit elege lett a hidegbol, meg a sok sétábol és panaszkodott egy sort. Nekem is ahhoz lett volna kedvem, de akkor valami finom illat csapta meg az orromat.
- Ti is érzitek? - Kérdezte Firmus, mikozben nagyot szippantott a levegobe. Shiki és én, csak egy bólintással feleltunk, majd elindultunk arra, amerrol az illat jott. Mikor oda értunk, egy fickót láttunk, aki éppen sutogetett.
- Mi van, ha ő is bandita? - Kérdeztem halkan.
- Kétlem, hogy Anabell támadói azóta is itt sátraznának. A részletekből ítélve a csaj története, már több mint 100 éve történt. - Mondta Firmus.
Erre én válaszolni akartam, hogy nem úgy értettem, hogy azok kozé tartozik, de ekkor Shika leintett minket és elindult a srác felé. A lépései nem voltak éppen a leghatározottabbak, de Firmussal nem hagyhattuk, hogy egyedul mennyen, így miután egymásra néztunk, vállat rántottunk és kovettuk a lányt.

/ Elnézést az írás miatt... amint kész lessz a gépem, javítom a hibákat./

A kőtálban csillogó tárgyat Noah gyorsan kiemelte, majd megtisztogatta. Egy kinyitható medál volt az, így hát rögtön bele is kukkantottunk. A belsejében egy gyönyörű szőke lány képét találtuk. Nem lehetett más, mint a hercegnőcske, akinek nyomában kutakodunk.
- Ő lenne Anabell? - kérdezte Firmus kíváncsian.
- Megfognád ezt egy kicsit? - Noah felém nyújtotta a medált, amit aztán én egy gyors mozdulattal elrejtettem kabátom belső zsebében.
- Semmi kétség, ő az! Máris megnézem, van e valami egyéb utalás erre a medálra. - válaszolta a fiatal fiú és fellapozta a könyvet, hátha talál valamit.
- Kaori! Szerinted mi lehet ez? – mutatott felém egy élesebb fémdarabot Firm, amit a tálban talált. Megvizsgáltam a töredéket és megosztottam véleményem a többiekkel is.
- Minden bizonnyal egy kard maradványa... Méghozzá elég silány minőségű...
- Szerencse, hogy van velünk egy fegyvermágus. - mondta Firm, miközben én arra gondoltam, hogy józan paraszti ésszel is rá lehet jönni, miféle tárgy ez...
- Shika-nak igaza van. Ugyi vagy. - mondta Noah és felolvasta a napló ide illő bejegyzését. - "amikor azonban édesapám elkezdte megitatni a lovamat a bokrok mélyéról banditák törtek ránk s a pénzünket követelték. Édesapám vitézien szállt velük harcba s kardjaikat mint a gyenge virágszálat tördeste ketté. A banditák elmenekültek azonban édesapám arany láncát levágták róla s nagy valószínűséggel elvitték. Kár, ugyanis kebelén midnig engem hordozott medáljában...."
- Tehát banditák voltak. - állapította meg Firm a nyilvánvalót.
További eredménytelen kutakodás után már bizakodva indultunk tovább, hisz volt egy konkrét nyom, amin elindulhattunk.
Továbbhaladtunk hát egyre beljebb az erdőben, a f ák összezáródtak fejünk felett és a szél kísérteties süvítése csalfa hangokat és érzéseket sodort felénk.
- Tudjátok, a világ végén érzem magamat. Mintha olyan helyen járnánk, ahol eddig ember soha. - mondta Firm, és én mélységesen egyetértettem vele. Egy pillanatra rá sétánkat egy furcsa illat szakította meg.
- Ti is érzitek? - kérdezte az előbb szóló. Noah és én egy bólintással válaszoltunk. Kicsit óvatosabb léptekkel követtük az ide nem illő illatot és nemsokára egy tisztásra értünk, ahol egy fiatalember vert tábort és valamiféle vadat sütött egy csinosan hívogató tüzecske fölött.
- Mi van, ha ő is bandita? - kérdezte Noah.
- Kétlem, hogy Anabell támadói azóta is itt sátraznának. A részletekből ítélve a csaj története, már több mint 100 éve történt. - válaszolt Firm.
Én mégse akartam kizárni annak lehetőségét, amit Noah említett, de a körülményekre való tekintettel inkább leintettem őket és kissé határozatlanul elindultam az idegen felé. Bíztam benne, hogyha még támadni is akarna, hármunk ellen úgyse érne el sokmindent. Az avar zörejéből hallottam, hogy a fiúk követnek. Csak ne én mennék elől. Végül is, most már mindegy...

Lassan odamentek a tűzhöz. A fiatal ember kissé megijed majd zavartan föláll.
-Vándorok?kérdzte. Válaszoltok. Elmodnjátok neki hogy csak pihenni szeretnétek és ha lehet kapni az ételéből.
-Ő hát persze foglaljanak helyet.- a fiú elosztja a nemrég levadászott nyulat köztetek. Jóízűen megeszitek majd elindultok ismét, mire hirtelen a fiú elkapja Firmus kezét.
-Ha Anabell hercegnő barlangját keresik azt ajánlom erre csak óvítosan. És olvassák el jó alaposan a naplót, a kisbetűs részeket is.-mondta. Nem tudtátok mire vélni ezért gyorsan útnak is idnultok. Kaori mikor hátrafordult azt látta hogy a fiú hirtelen szétfoszlik a szélben.
~ szellem, egy szellem vacsorájából ettünk?-gondolod magadban. Tovább haladva, és a naplót is tovább olvasva látjátok hogy kezd rátoksötétedni. Firmus gyorsan tüzett rakott. Noah pedig keresett valamit amin elaludhattok. Az éjszakában azonban érdekes hangokra ébredtek. A borkork állandóan zörögtek, a fák susogtak, s mintha valaki közeledett volna....
Eddig tartson a postotok!

Kaori nyomában a tűz mellet üldögélő fickóhoz sétáltunk. Kissé megijedhetett, mert rögvest felpattan a tűz mellől, majd a félhomályban az arcunkat próbálta megfigyelni.
- Vándorok? – kérdezte kétkedve.
- Úgy is mondhatjuk. – nyugtatta meg a lány.
- Egy bizonyos Anabell hercegnő után nyomozgatunk és láttuk a fényt, így gondoltuk csatlakoznánk. – tettem hozzá.
- Ó, hát persze foglaljanak helyet! – invitált minket a tű mellé, majd visszaereszkedik eredeti pozíciójába.
- Köszönjük! – hálálkodott Noah, majd máris a nyálát csorgatta a fickó nyulakból álló menüjére.
Nem mondom satuba kellett fognom a gyomromat, hogy az ínycsiklandozó illatokra beinduló korgását valamilyen szinten tompítani tudjam. A kedves fickó szenvedéseinket látva, minket is megvendégelt a kajából, így egy óra múlva mindannyian a hasunkat fogtuk. Megköszöntük a tápot, majd újra útnak indultunk.
- Ha Anabell hercegnő barlangját keresik, azt ajánlom erre csak óvatosan. És olvassák el jó alaposan a naplót, a kisbetűs részeket is. – kapott utánam a még mindig a földön ülve a srác.
- He? Persze-persze, köszi a jótanácsot! – hálálkodtam, bár egy szót sem értettem az egészből.

Elvonultunk, s lassan magunk mögött hagytuk a pislákoló tüzet, a rejtélyes figurával együtt. Egy ideig agyaltam a dolgon, de aztán az egész elsikkadt, ahogy kezdett ránksötétedni. Elhatároztuk, hogy ideje tábort verni.
Egy kisebb tisztáson vertünk tábort, majd nekiálltam tüzet csiholni, Noah pedig elment ágyért.
Mire visszaért, már vidáman pislákolt a láng, azt viszont nem értettem, hogy miért hozott rönkfákat az alváshoz. Részemről inkább maradok a földnél + leveleknél.
Kaori lefekvés előtt még mesélt valami kísértethistóriát, hogy a tábortüzes legény elpárolgott, mint egy szellem, de ezen első körben csak röhögtem. Másodszor már nem, látva szigorú pillantását.

Miután megállapítottuk, hogy ez aztán furcsa dolog, nyugovóra tértünk, de nem sokáig tartott a békés álom, mert olyan zajokra ébredtünk, mintha az erdő készült volna letámadni minket.

Fitmus és én továbbra is ShiKa nyomában haladtunk a tűz mellett üldögélő fickó felé. Mikor véletlenül ráléptem egy ágra és az reccsent egyet a talpam a alatt, a fickó azonnal felugrott a tűz mellől és a szemeit erőltetv próbálta kifürkészni az arcunkat.
Vándorok? – kérdezte meg végül.
- Úgy is mondhatjuk. - felelte Kaori.
- Egy bizonyos Anabell hercegnő után nyomozgatunk és láttuk a fényt, így gondoltuk csatlakoznánk. – toldotta meg a választ kicsit Firmus, mire a srác megnyugodott.
- Ó, hát persze foglaljanak helyet!
- Köszönjük! – Köszöntem meg, aztán a srác vissza ült és mi is ledobtuk magunkat a tűz mellé. A szemeim eközben megakadtak a tűz felett barnuló husin és ahogy láttam, társaimra is hasonló hatással volt a kaja. Sasszemű vendéglátónk is hamar kiszúrta, hogy valami bajunk van és hamar meg is vendégelt minket.
- Nyuszi hopp. - Mondtam, mikor a nyúl húsából egy kisebb darabot a levegőbe dobtam, aztán a számmal elkaptam, aztán egy kis rágás után le is küldtem a pociba. A mutatvány után társaimra néztem, akik vendéglátónkkal együtt fapofával néztek rám, én pedig csak kicsit zavartan elnevettem magam.

Egy óra nem telt bele és mind jóllakottan, a hasunkat fogva ültünk. A vacsora után elköszöntünk a sráctól, aztán indultunk is tovább.
- Ha Anabell hercegnő barlangját keresik, azt
ajánlom erre csak óvatosan. És olvassák el jó alaposan a naplót, a
kisbetűs részeket is. - Mondta még utoljára a srác Firmusnak, aztán léptünk. Miközben sétáltunk, újra a naplót kezdtem bújni. ~ Mi a fenét értett azon, hogy a "kis betűs részeket is"?~

A jó fej idegent már egy ideje magunk mögött hagytuk, de még mindig azon járattam az agyam, amiket mondott. Idővel lassan besötétedett és a fejünk lassan húzni kezdett. Az én fejem többször is ShiKa mellei felé vette az irányt, mert a fáradtságtól puha párnáknak haluztam azokat, ám mielőtt fejemet rá hajthattam volna a lány ökle közelebbi viszonyba került a fejemmel, aztán az arcom a földel. ~Ma már másodszor feküdtem ki... hát ez nem az én napom..~
- Bocsi. - kértem elnézést a lánytól, aztán felvetettem az ötletet, hogy feküdjünk le... mármint mind a hárman... aludni. A társaim bele mentek, mivel már valószínűleg ők is kezdtek fáradni és végül tábort is vertünk egy tisztáson. Amíg társaim hozzá láttak a tűzrakáshoz, én "ágyakat" készítettem levelekből, aztán elmentem az erdőbe, hátha találok valamit, amivel eldobhatom kicsi az ágyakat. Egy idő után találtam pár nagyobbacska rönkfát, amik szerintem tök jók lettek volna párnáknak, ám Firmus úgy döntött inkább marad "párna" nélkül. Még mielőtt elaludtunk volna, ShiKa elmesélte nekünk, hogy a srác aki megetetett minket, csak úgy elpárolgott a semmibe. ~ Nemtom, ez igaz e... de az tuti, hogy a nyúl az fincsi volt.~ Gondoltam magamban halvány mosollyal az arcomon, miközben a hasamat simogattam és a nemrégiben megevett kajára gondoltam. Még egy kicsit beszélgettünk a köddé válós szakácsok gyöngyéről, majd nemsokára bealudtunk.

Gyönyörű álom volt... végeztünk a küldivel és a jutalomból elmentünk a partra lazulni. ShiKa 5 ikertestvérével röplabdázott a parton, Firm és én pedig a hideg vízből csodáltuk, ennek a játéknak az értelmét. mikor éppen csatlakoztunk volna a lányokhoz, fura, egyre erősödő zajokat hallodtam és körülöttem lassan minden homályosodni kezdett, míg végül újra abban a sötét erdőbn találtam magam... a zajok viszont nem szűntek meg és úgy tűnt, mintha valami felénk közeledne...

A fiúkkal a nyomomban komótosan közeledtünk az idegenhez. Elég közel voltunk, mikor a férfi felfedezte jelenlétünket. Kissé megszeppent és gyanakodva szólított meg minket.
- Vándorok? - kérdezte.
- Úgy is mondhatjuk. –mondtam gyengéden, hogy kicsit lenyugtassam.
- Egy bizonyos Anabell hercegnő után nyomozgatunk és láttuk a fényt, így gondoltuk csatlakoznánk. – magyarázta Firm.
- Ó, hát persze foglaljanak helyet! – mutatott maga körül a puha fűre mosolyogva.
- Köszönjük! – válaszolt Noah csorgó nyállal és kiugró szemekkel pásztázva az ínycsiklandozónak tűnő nyulat. A tekintete mindent elárult, és az igazat megvallva már én is kezdtem éhes lenni, s látszott, hogy Firm is korgó gyomrát próbálta csillapítani.
Nem sok időbe telt, míg a vad porhanyóssá sült. Az idegen minden kérdezés nélkül megkínált minket ételével, amit mi gyanakvás nélkül, hálásan fogadtunk. Noah jópofizni akart, s bár máskor vevő lettem volna a poénra, most valami mégis nyomasztott. Hamar betömtük a nyuszit, de volt egy olyan sejtésem, hogy a srácok nagyonn részt kaptam, s ezt nem tartottam igazságosnak. ~Én igenis szeretek és tudok is enni!~

Az ételt megköszöntük, majd összeszedtük magunkat és már-már útnak indultunk, mikor a fiú elkapta Firm kezét és visszatartotta néhány szó erejéig.
- Ha Anabell hercegnő barlangját keresik, azt ajánlom erre csak óvatosan. És olvassák el jó alaposan a naplót, a kisbetűs részeket is.
Firm még dünnyögött valamit a fiúnak, majd végre folytattuk az utunkat. Valami azt sugallta, hogy ez az egész nem volt rendben, azért még egy utolsó pillantást vetettem magam mögé, s csak azt láttam, ahogy a fiú teste hirtelen szertefoszlik. ~ Szellem, egy szellem vacsorájából ettünk? A szellemek egyáltalán esznek? ~ gondoltam magamban. A fiúknak egyelőre nem szóltam, lehetséges, hogy csak a szemem káprázott. Noah a naplót bújta értetlen tekintettel, majd feladta a keresést és nyugodtan haladtunk tovább az egyre sötétedő erdőben.

Ahogy egyre mélyebbre hatoltunk, már a fák is sűrűbben tornyosultak fölénk s lassan az éjszaka is ránk köszöntött. Az ifjú Noah-val is sikerült megértetnem, hogy a melleim nem párnák és ő is egész jól, egy búbbal a fején megúszta az oktatást. Végül egy szimpatikus tisztáson táboroztunk le. Amíg Noah a környéken keresgélt valamit, én és Firm kényelmes alvóhelyeket készítettünk magunknak, s végül a fiú is visszatért két rönkkel, ami egy-egy párna funkcióját kívánta betölteni. Felajánlásai ellenére végül két "kényelmes" párna is jutott Noahnak. Hamar kis tábortűz is kerekedett, ami kellemes meleget árasztott magából. Még lefekvés előtt elmeséltem a fiúknak szellemes élményemet, akik ezt eléggé kételkedve fogadták, Firm még ki is röhögött. Természetesen, hamar eltüntettem a vigyort az arcáról, ám ezúttal nem kellett drasztikus módszerekhez folyamodnom.

Az este csendesen telt. A fiúk már rég aludtak, s nekem fogalmam se volt, hogy képesek ilyen nyugodtak maradni az erdő közepén a szellembarátunk tanácsa ellenére. Pár órácskára engem is elnyomott az álom, ám halk, sustorgó zörejekre ébredtem. Mintha a fák is közelebb jöttek volna, de lehet, hogy ezt csak képzeltem. Lassan társaim is mocorogni, ébredezni kezdtek, a zajok pedig egyre csak erősödtek. Valaki közeledett.

Feszülten figyeltem. Néha egy-egy pillanatra visszatartottam a lélegzetemet, hogy minden apró neszt érzékelni tudjak. Sajnos a szél a bolondját járatta velem, ezért semmiféle irányt nem tudtam párosítani a kétség kívül felénk tartó halk neszről. Csak néztem magam elő, beletörődve, hogy a támadás bárhonnan érhet minket.
Az egyik bokor megremeg, és én gyorsan odakapom a fejem. A levelek zörögve szétnyílnak és és és.
És beszartam!

Egy fekete kiscica sétált ki rejtekekéből, majd sárga szemeivel végigmért minket. Nem tudom mit láthatott, de érdekeset az biztos. Arcunk valószínűleg a teljes zavar összes színében játszott. Újfent Kaori mozdult elsőnek, hiába, nőknek áll a világ. Odasétált a macskához, miközben csitítóan beszélt neki. A kis jószág biztos megérezte belőle a szeretetet, mert nem állt ellen, mikor a lány gyengéden megsimogatta és kiszedegette a bundájából az ott illetlenkedő leveleket.
Az egyik levél takarta a nyakában lógó apró nyakörvet is, mellyen apró aranyszív himbálózott. A sötétben elsőre nem is lehetett kivenni, hogy milyen írás van rajta, de a kitartó koncentrálás végül meghozta gyümölcsét.
- Anabell? Ez a macsek lenne a hercegnő? – kérdeztem meglepődve.
- Hogy mondhatsz ilyen hülyeséget? Nem te mondtad, hogy már régóta halott a hercegnő? – nevetett ki Kaori.
- Tudod mit? Inkább megnézem! – azzal előkapartam a napló Noah cuccai közül.
Gyorsan fellapozom az ide vágó részeket. Két dolog derül ki. A hercegnő szőke jócsaj volt, és bizonyosan nem macska. A macska pedig tuti az övé volt, mert az egyik elsárgult képről, pont egy ilyen cicus „mosolygott” rám.
- De ha ez Anabell macsekja, akkor egész jól tartja magát, ahhoz képest, hogy több száz éves! – állapítom meg a nyilvánvaló tényt, amire a többiek érdekes képet vágnak.
A macskát látszólag hidegen hagyja a felfedezés, mert inkább a már csak pislákoló tűzhöz lép, majd mellé fekve elkezd melegedni. Gondoltam kedveskedek neki azzal, hogy dobok még fát a tűzre, de olyan laza voltam, hogy a fadarabot Noah lábára ejtettem.
- Bocs pajti, csak könnyen eljár a kezem! – kértem elnézést rögvest.

A fa rádobás végül egész kellemes kis légkört biztosított a táborban. A macsek is jól érezhette magát, mert elkezdett nyávogni. Én sajnos nem beszéltem macskául, de Noah valszeg igen, mert egyből levette, hogy éhes lehet. Batyujából előkapart némi kekszmaradékon, ami haspók barátunk esetében elég érdekes, majd a macseknak adta, aki hálásan fészkelte be magát jótevője ölébe. Dorombolt egy ideig, melynek ritmusára majdnem elaludtam, majd hirtelen felpattant és nekivágott a rengetegnek.
Már el is könyveltem hálátlan dögnek, mikor visszafordult, majd mintha intett volna a fejével. Erre azért nem számítottam. Gyorsan tábort bontottunk, majd a nyomába eredtünk. Egy alig észrevehető ösvényen, egy barlang bejáratához vezetett minket, ami meglepő módon fáklyákkal volt kivilágítva.
- Ezt meg ki csinálta? – kérdeztem halkan.

Mindannyian feszülten meredtünk a bokorra és készen álltunk harcolni, ha netán banditák vannak ott, vagy esetleg futni, ha egy maci ugrana elő a málnásból. A hangok alapján, valami az egyik bokorból közeledett felénk. Már kezdtem egyre jobban felspannolni magam, hogy mi fog onnan előmászni. ~ Banditák? vagy esetleg, valami nagyobb állat? Remélem nem a szamár talált meg minket~ Járattam az agyamat a különböző lehetőségeken, mire hirtelen a bokor levelei zörögve szétnyíltak és a bokorbpl elő mászott egy... egy...
- Ez egy macska >.>.

Jelentettem ki hangosan a nyilvánvalót, mikor egy kis, fekete cica mászott elő a bokor sűrűjéből. Amíg Firmusal még mindig a döbbenet hatása alatt állva bámultunk előre az aprócska állatra, addig ShiKa kedves szavakkal megindult a fekete macsek felé. Úgy tűnik a cicának tetszett Kaori, mivel csak nyugisan álldogált ott továbbra is, mikor a lány simogatni kezdte és kiszedegette a bundájából a bele ragadt leveleket, mint ahogy azt nemrég az én hajammal is tette. Ahogy őket néztem, egyre inkább az az érzésem támadt, hogy azt a macskát én nemrég már láttam valahol... de akár hogy törtem a fejemet, nem akart beugrani, szóval inkább nem fárasztottam magam ezzel. ~ majd eszembe jut..~ Firmus ez alatt a macska nyakában lógó kis szív alakú medált kezdte el elemezgetni és próbálta kivenni, mi lehet ráírva. Éppen ajánlani akartam neki, hogy használja a mágiáját, mert azzal talán könnyebb lenne, de addigra sikerült kivennie, mi is van oda írva.
- Anabell? Ez a macsek lenne a hercegnő? – kérdezte meglepődve.
- Hogy mondhatsz ilyen hülyeséget? Nem te mondtad, hogy már régóta halott a hercegnő? - Kérdezett vissza ShiKa nevetve.
- Tudod mit? Inkább megnézem! - Mondta, majd a cuccaim felé vette az irányt és elő bányászta a naplót. ~ Ááá... eszembe jutott, hol láttam már ezt a cicus... a naplóban van egy kép a hercegnőről és a macskájáról. Na ez tök olyan.~ Mondtam magamnak, magamban vigyorogva, amíg Firm a naplót lapozgatta és hamar meg is találta a képet, amin a macsek volt.
- De ha ez Anabell macsekja, akkor egész jól tartja magát, ahhoz képest, hogy több száz éves! - Állapította meg, mire ShiKa és én fapofával néztünk rá. A macska eközben puha kis lépteivel a tűz felé vette az irányt, majd mikor elérte a már csak alig pislákoló tüzet, lefeküdt mellé melegedni. Firm valószínűleg a kis fekete barátunknak akart kedveskedni azzal, hogy dob még egy kis fát a tűzre, de enyhén mellé célozva, a fát az én lábamra dobta.
- Bocs pajti, csak könnyen eljár a kezem! - kért elnézést, mire csak fejemet rázva, kicsit vörösödő fejjel jeleztem h nem gond.

Hála a fának, amit Firm a tűzre dobott a tűz újra feléledt és kellemes meleggel látta el apró táborhelyünket. A macsek idő közben elkezdett nyávogni és egy kis agyalás után, hogy mi baja lehet, eszembe jutott, hogy talán éhes. ~Hmm... asszem van még a táskámban keksz. Mákja van a cicusnak, h mellé nyúltam és azt a kekszet vettem meg, amit nem is szeretek... bár a felét ennek is mgettem.~ Gondolkodtam, miközben előbányáztam a tatyómból a kekszet, majd oda adtam a cicának. Miután elnyammogott a kekszeken, hálásan nézett rám, majd ledobta magát az ölembe. Simogatni kezdtem kicsit, mire nyugtató dorombolással reagált, mely a tűz melegével kombinálva nem semmi altatót nyújtott. Már majdnem be is aludtam, mikor a macsek felugrott az ölemből és elindult. Nem tudtam, h miért ment el hirtelen, de aztán megtorpant és mintha fejével jelezni akart volna nekünk, hogy kövessük. Társaimmal összenéztünk, majd cuccainkat gyorsan össze kaptuk és a macska után indultunk. Egy kis, eldugott ösvényen, egy nagyobb barlang bejáratához vezetett minket, ami furcsa mód, fáklyákkal volt kivilágítva.
- Ezt meg ki csinálta? - Kérdezte halkan Firmus.
- Hát... ha bemegyünk, talán kiderül. A cicus nagyon mutatni akar nekünk valamit.

Feszülten figyeltük, hogy mi történik környezetünkben, s a vészjósló hang egy terebélyes bokor mögül közeledett felénk. A bokor hirtelen megnyílt és egy macska bukkant elő rejtekéből. Szemi világítottak a sötétben és... hát meg kell hagyni nagyon aranyos volt. Lassan közeledtem fel és gyengéden hívogattam közben, majd mikor elértem, hagyta, hogy megsimogassam. Nagyon selymes bundája volt, s bár néhány levél beleragadt a szőrébe, azokat gyorsan kikapkodtam és tovább cirógattam a cicust.

A macska nyakában egy ezüst medálos nyakörv lifegett, amit gyorsan szemügyre vettünk, bár a sötétben igen nehéz volt kifürkészni az írást rajta. Egy név állt rajta, mely valószínűleg mindannyiunkat meglepett egy kicsit... főleg Firmet.
- Anabell? Ez a macsek lenne a hercegnő? – kérdezte bugyután.
- Hogy mondhatsz ilyen hülyeséget? Nem te mondtad, hogy már régóta halott a hercegnő? - válaszoltam neki nevetve és megcirógattam a cica nyakát, aki úgy tűnt, hogy kifejezetten élvezi a dolgot.
- Tudod mit? Inkább megnézem! - válaszolta Firm és egy kis kutakodás után Noah táskájában rálelt a naplóra. Ezek a srácok tényleg jóban lehetnek, ha Noah nem szólt rá, hogy ne turkáljon a cuccai között. Talán a megbízásunk végére én is ilyen erős és fesztelen kötelékbe kerülök velük... Firm végül rátalálhatott arra, amit keresett, mert egy képet mutatott, amin Anabell a macskájával együtt szerepelt és ez a fekete cica elég sok hasonlóságot mutatott azzal a példánnyal. Ehemm... mondhatni egyformák voltak.
- De ha ez Anabell macsekja, akkor egész jól tartja magát, ahhoz képest, hogy több száz éves! - szólt Firm és már megint sikerült elég nagy hülyeséget mondania. Nem értem miért lepődött meg azon, ahogy én és másik társam fapofával (-.-) meredtünk rá.
Amíg mi ezzel voltunk elfoglalva, a cica közelebb topogott a pislákoló tűzhöz és összegömbölyödve letelepedett mellé. Mi is csatlakoztunk hozzá és Firm még egy fát rádobott a tűzre, ami először Noah lábán koppant, aki ezt valamiért nem vette túl rossz néven. Lehet, hogy csak a cicát nem akarta zavarni, de az is lehet, hogy... túl fáradt a veszekedéshez.

A kis tábortüzünk újra élénken ficánkolt és ekkor a macska is felelevenedett. Mocorgása felébresztett, mert egy kicsit elbóbiskoltam a meleg miatt, majd aranyos nyávogásba kezdett. Noah gyorsan megértette, hogy mit is szeretne a cicus. Szundi megvolt, kényeztetés kipipálva és most már hála egy kis Noah-tól származó maradék keksznek, a poci is tele van. Nincs is aranyosabb, egy elégedett cicusnál. Az említett lény most behuppant Noah ölébe, ahol hangos, nyugtató dorombolásba kezdett.

A dorombolás ritmusa és a ropogó tűz hangja megint álomba ringatott, s a arra ébredtem, hogy Noah válla felé dől egyre elnehezedő fejem. Ekkor a többiek is mintha álomból ébrednének, felkapták a fejüket, ugyanis a macska elindult. Olyan volt, mintha mutatni akarna nekünk valamit, mintha azt akarná, hogy kövessük. Gyorsan összepakoltunk, és nyomába eredtünk a kis tüneménynek. Egy keskeny, eldugott ösvényen vezetett minket, mígnem egy barlang elé értünk. Mind megtorpantunk, mikor megláttuk a fáklyafényt, mely a nyílásból áradt.
- Ezt meg ki csinálta? - Kérdezte halkan Firmus.
- Hát... ha bemegyünk, talán kiderül. A cicus nagyon mutatni akar nekünk valamit. - mondta Noah. Én csendben maradtam, s vártam mi következik. Furcsa dolognak tartottam, hogy az erdő közepén ilyenre bukkanunk, és biztos nagy jelentőséggel bír a küldetésünk szempontjából. ~ Ez egyre izgalmasabb... ~ gondoltam magamban és egy bizonytalan lépést tettem előre...