Anabell hercegnő legendája

A barlangot csak a lángok őrizték Ahogy bentebb haladtok látjátok hogy a barlang szép alaposan ki van mráványozva a plafonról csillárszerűen lógnak le a kirstályosan csillogó cseppkövek. Csodálatos és fényes ltávány tárul elétek.Mintha csak belepottyantatok volna egy régi, királyi palotába. Ahogy bentebb haladtok az érzés egyre biztosabbá válik. Jó helyre érkeztetek. Egy hatarlmas aula szerű helyiségbe érkeztek ahol két, piros szönyeggel lefedett lépcső vezetett fölvelé de sajnos két irányba. A fekete kiscica nem habozott, apró lábain fölsurrant a jobb oldali lépcsősoron. Követtétek. Néhány ajtó, kanyar és újjabb lépcső után, egy trónterem szerű helyre érkeztek meg. Mikor megérkeztek Firmus akinek eddig a napló a kezében pihent most elrakta azt, mivel teljesen biztos volt benne hogy már nem lesz rá többé szüksége. A trőnterem végében, tejsene közében, kristályrón ékeskedett, Arany bársony párnázattal, ékköves berakással. A csillogó székben egy nő alak ült. Arcát csodaszép szőke loknik takarták el.
-Ügyes voltál....Anabell.-dícsérte meg a cicust, aki közben odaugrott "gazdája" ölébe....
Eddig tartson a postotok!

- Nem mondom, jó meló lehetett kivakolni ezt a barlangot! – füttyentettem el magamat, ahogy a fáklyás bejáratot magunk mögött hagyva, egyre beljebb nyomultunk a „barlangban”.
A macska céltudatosan vezetett előre minket, mi pedig csak haladtunk tátott szájjal. A barlang már rég a múlté volt. A földalatti kirándulás kezdett átcsapni egy kastélylátogatásba. A szűk folyosó lassan kiszélesedett, majd egy tágas aulává alakult. Két oldalán vörös bársonyszőnyeggel fedett lépcsők vezettek a magasba. Látszólag két külön irányba vezettek, de négylábú útmutatónk a jobb oldali felé vezetett minket. Újabb folyosók, lépcsők következtek, mint színpompás díszítéssel. Végül egy trónterembe lyukadtunk ki. Tudtam, jó helyen járunk.
- Noah, azt hiszem, már nem lesz szükség a naplóra! – szóltam társamnak. – Különben is, hogy a fenébe került hozzám, mikor te olvasgattad? – vágtam hozzá dühösen a naplót.
Valami kis szellem, nem biztos, hogy Noah, mindig rám akarja lőcsölni a naplót, holott Noah a könyvtárszakos. De dühöm rögtön elpárolgott, mikor megláttam a trónban üldögélő szőkeséget. A macska kényelmesen elhelyezkedett az ölében, amiért cserébe simogatást kapott.
- Ügyes voltál....Anabell. – szól halkan a szőke hajzuhatag.
- Ez meg ki lehet? – tettem fel a költői kérdést halkan.

Végül a macsekot követve bementünk a fáklyákkal kivilágított barlangba. Kicsit meglepett, milyen faján ki van dolgozva belülről. Jobban ki volt csemoézve a hely, int a fürdőszobám... de jobban is nézett ki. - Bár itt ugye nincs hova elvégezni a kissebb nagyobb dolgokat, szóval Noah fürdő, Csicsás barlang 1-0 -
- Nem mondom, jó meló lehetett kivakolni ezt a barlangot! - Mondta Firmus, ahogy kicsit beéjebb értünk.
- Jaja... de legalább jól néz ki. Úgy tűnik Maci Lacinak sok összejöhet a piknikeskosár ablásokból. - Nevettem el magam.

Ahogy beljebb haladtunk, egyre fényűzőbb lett a barlag... vagyis, inkább már egy palota belsejére hasonlított az egész. Ahogy szemeimen végigvezettem a falakon és a menyezeten, a nagy nézelődésben szemem ShiKa-ra tévedt. ~ hát igen... egy palotához hercegnő is dukál.~ Néztem tovább mosolyogva a lányra. Mikor észre vette, vissza mosolygott, mire nem tudom, hogy miért,de talán kis pír ült ki az arcomra és hirtelen zavaromban elfordítottam a fejem. ~ Ez meg mi volt...?~ kezdtem el gondolkodi, h mi a franc történt... én elpirultam?
- Noah, azt hiszem, már nem lesz szükség a naplóra! Különben is, hogy a fenébe került hozzám, mikor te olvasgattad? - kérdezte és mintha kicsi dühöslett volna, majd hozzám dobta a naplót.
- Asszem akkor került hozzád, mikor utána néztél a cicusnak. - Feleltem mosolyogva, miután elkaptam a naplót, majd lraktam. Amíg gondolataimmal voltam elfoglalva észre sem vettem, hogy változott körülöttem a terep, csak mentem a cica és Firm után. Ahogy körül néztem, egy hatalmas trónteremben haladtunk éppen. épp készültem jobban felmérni a terepet, mikor nem is olyan messze tőlünk egy szőke lányt pillantottam meg trónon üldögélve.
- Ügyes voltál....Anabell. - Szólalt meg selymes hangon a lány, Anabell cica pedig egyenesen a szőkeség ölébe ugrott. ~ vajon ki lehet ez a lány? Csak nem?... ááá... hülyeségekre gondolok... vagy mégsem akkora baromság?~ vitatkoztam magamban magammal, miközben a lányt néztem.

A cicust követve besétáltunk a barlangba, melynek falai márványokkal voltak kirakva és vidáman lobogó fáklyatüzek világították meg utunkat. A plafonról csillogó cseppkövek lógtak le, melyek gyönyörűen kiegészítették a mesterséges járat szépségét.
- Nem mondom, jó meló lehetett kivakolni ezt a barlangot! - szólalt meg Firm.
- Jaja... de legalább jól néz ki. Úgy tűnik Maci Lacinak sok összejöhet a piknikeskosár rablásokból. - nevetett Noah, mire értetlenül kérdeztem tőle meg hogy mégis ki az a Maci Laci.

A válaszadás valamiért elmaradt, mert ahogy beljebb haladtunk úgy tűnt, "Maci Laci barlangja" egy nagyobb palota szépségével ér fel. Körbetekintve egy pillanatra találkozott tekintetem Noah csillogó szemével s széles mosolyt küldött felém, amit kicsit pironkodva viszonoztam is. Ekkor hirtelen elfordította fejét, nem tudtam mire vélni a dolgot, eltároltam agyam egy kis zugában, hogyha majd feladatunk elvégeztük, gondolkozhassak rajta. A fiú tekintetét ugyan nehéz volt kizárni elmémből, de muszáj volt a küldetésre összpontosítanom...

- Noah, azt hiszem, már nem lesz szükség a naplóra! Különben is, hogy a fenébe került hozzám, mikor te olvasgattad? - Firm hangja mintha révületből ébresztett volna, láttam ahogy Noah ügyesen elkapja felé hajított naplót és mosolyogva válaszol.
- Asszem akkor került hozzád, mikor utána néztél a cicusnak.
Egy trónterem-szerű csarnokban álltunk. Több folyosót és lépcsősort magunk mögött hagytunk már, néhány kisebb termen is átvágtunk, de mind közül ez volt a legpompásabb. A helység közepén egy trónszéken egy gyönyörű, szőke hajó lány ült, akihez a cica boldogan odafutott s elhelyezkedett ölében.
- Ügyes voltál....Anabell. - szólalt meg lágy hangon.
- Ez meg ki lehet? - kérdezte Firm halkan, de hangjában érződött, hogy a választ már ő is tudja. Azt hiszem mindnyájunknak nehéz volt elfogadni azt a furcsa tényt, hogy a szépség nem más, mint a hercegnő, akit keresünk.
- Anabell... - ejtettem ki a nevet suttogva, s egy pillanatra elállt a lélegzetem...

Mikor az aranyhajú lány rátok néz, szinte biztosak lesztek abban hogy ez nem lehet más mint maga Anabell hercegnő.
-Nem rám számítottatok ugye?-kérdezte mogorván.-miért is jöttetek ide pontosan?-kérdezi. Kis csönd után újra szól.-már midnegy is.-közben föklállt a trónjából és elindul felétek. A cica mérges fújtatásba kezdett . A furcsa csak az volt hogy nem rátok és nem is a gazdájára. A trón mögötti sötétség felé fordulva. Érezte hogy van ott még valaki aki rossz szándékú. Ezt észrevesztiek és szétváltok. A királyány rátok támad egy karddal. Gyors mozgású és fürge, csapásai pedig erőteljesek. Egy pici harcjelenetet szertenék ide kérni, sok kreativitással.
A harc közben Kaori a trón mellé kerül, letérdel hogy védekezhesen, s ahogy elnéz jobbra a sötétben egy rubinzöld szempárt pillant meg villózni, ahogy rámered. Hirtelen összeáll a kép.
-Egy nekromatna!!-kiáltja. -egy nekromata irányítja!.-kiáltotta Kaori.
Idáig tartson a postotok.

- Nem rám számítottatok ugye? – kérdezi nem túl elegánsan. - Miért is jöttetek ide pontosan?
Hát ez egy jó kérdés! Nem merem elárulni, hogy egy macskát követtünk egy barlangba, ami jobban be van építve, mint a klánházunk.
- Már mindegy is! – kel fel a szőke csaj, majd a macska kitartó fújása közepette elindul felénk.
Nem is rá fújt a macska, hanem valahova máshova, de ez már nem tud érdekelni. Sokkal inkább a hercegnő által előkapott kard. Veszettül suhogtatva nekünk ront és első csapása elől éppenhogy el tudok hajolni.
- Noah! Csinálj valamit a csajjal, mert kezd idegesítően rámmászni azzal a cicomás kardjával! – szólok társamnak, aki eddig kimaradt a jóból.
Erre a csaj eszelős tekintettel őt vette célba, én meg csak röhögtem rajta. Akármilyen ügyesen is forgatja a kardot esélytelen velünk szemben. Hárman vagyunk, ráadásul nem is egy csoportban álldogálunk, így csak idő kérdése, hogy lecsapja valaki. Részemről én kivárom a végkifejletet.
- Egy nekromatna!- kiáltja hirtelen Kaori. - Egy nekromata irányítja!
- He? Távirányítós?

- Beszarás... - Csúszott ki a számon, mikor a szőkeség rénk nézett és már szinte teljesen biztos voltam benne, hogy a macska gazdája nem más, mint Anabell hercegnő, kinek elvileg a kincsét keressük. ~ Ahhoz képest, hogy meg van már pár száz éves, elég jól tartja magát. ~ Jegyeztem meg magamban, de mielőtt tovább gondolkodhattam volna bármin is, a hercegnő megszólalt.
-Nem rám számítottatok ugye? - Kérdezte a szőke hajzuhatag, amiről már tudtuk, ki is.
- Miért is jöttetek ide pontosan?... Már mindegy is! - Állt fel a trónjáról és felénk indult, miközben a cicus, a trón mögötti sötétségre kezdett fújni. Kicsit elgondolkodtam, vajon miért csinálhatja ezt, de mikor a gazdája egy karddal támadt ránk, inkább nem foglalkoztam vele tovább.
Anabell először Firmust vette célba, aki egy ügyes mozdulattal kitért a lány csapásai elől.
- Noah! Csinálj valamit a csajjal, mert kezd idegesítően rámmászni azzal a cicomás kardjával! - Szólt, ezzel felhívva rám a szőkeség figyelmét, mire azonnal felém indult, amin Firm csak röhögött egyet.
A lány elég fürge volt és pár pillanat alatt mellettem termett és vízszintesen egy csapást indított a nyakam irányába, de még időben sikerült lebuknom. ~ Nem rossz cica... de gyorsabbnak kell lenned ahhoz, hogy... ~ Nem fejeztem be a gondolatmenetet, mert ekkor pár barna hajszál lebegett el a szemem előtt, ami az én fejemről származtak.
- Nem szívesen bántalak hercegnő... de a hajamról LE LEHET SZÁLLNI!! - Mondtam és hogy biztosan felfogja, két vízkígyót, lövedékként használva, hozzá vágtam, amitől 2-3 métert repült hátrébb. Miután földet ért, dühös tekintettel kelt fel a földről, de még nem támadt... úgy tűnt, mintha azon tanakodna, melyikünket támadja.
- Egy nekromatna! Egy nekromanta irányítja! - Szelte át ShiKa hangja a termet, mire arcomra fagyott a mosoly. Már hallottam, erről a mágia ágról, de már a hallottak alapján is gyűlölet fogott el iránta. Egy rövidebb idő után, viszont egy apróbb gonosz mosolyra húzódott a szám és két vízkígyót idéztem. ~ Ha rajtam múlik, mától, egy nekromantával kevesebb lesz... ~

- Nem rám számítottatok ugye? - szegezte nekünk kérdését a hercegnő minden bemutatkozás vagy tisztelet nélkül, majd folytatta - Miért is jöttetek ide pontosan? - kis szünetet tartott - Már mindegy is! - mondta, miközben felemelkedett trónjáról, s egy díszes kardot húzott ki hüvelyéből. Automatikusan megidéztem Kagurát
A lány Firmus felé indult, mi pedig szétváltunk, hogy bekeríthessük támadónkat. Fújásra lettem figyelmes, és meglepve észleltem, hogy Anabell macskája a trón mögötti sötét homályra irányítja haragját. A fiúk szerencsére sikeresen lekötötték a hercegnő figyelmét, míg én lassan megindultam abba az irányba, amerre a cica nézett. A szemem sarkából még épp láttam, ahogy Noah kikerüli a lány halálos támadását. Nagyot dobbant a szívem, egy pillanatra úgy éreztem, hogy a fiú felett a halál árnyéka lebeg. Aztán rájöttem, hogy nem csak rá telepszik ez a sötét aura; az egész teremben jelen volt, s a trón mögött összpontosult. Már majdnem odaértem a giccses ülőalkalmatossághoz, mikor egy test csapódott nekem. Figyelmetlen voltam, így csak későn vettem észre, hogy Noah mágiája beletrafált Anabel testébe, a törékenynek tűnő test pedig engem terített le. Szerencsére sikeresen földet értem, s miközben felpattantam, egy csillogó zöld szempár tekintetét éreztem magamon. A trón mögött egy rejtőzött volt, és méghozzá nem is akármilyen.
- Egy nekromatna! Egy nekromanta irányítja! - kiáltottam társaimnak, és rászorítottam kezem kardom markolatára. - Ne tégy semmilyen gyanús mozdulatot. - mondtam neki komoran, miközben rászegeztem fegyverem, és csak reménykedtem benne, hogy nem az lesz a következő parancs a hercegnőnek, hogy engem vágjon le...

- Miafene? Ki kapcsolta le a villanyt? – kiáltottam, miközben a sötétbe boruló teremben vakon tapogatóztam.
Próbáltam felidézni a helység alaprajzát, de a csapkodó Anabell miatti félreugrások miatt ötletem sem volt, hogy hol lehetek. Az biztos, hogy felrúgtam valami vázát, mert a töréshangok erre utaltak. Kezeim váratlanul valami új tárgyra siklottak. Érdekes módon majdnem mellmagasságban voltak, pedig nem is rémlett, hogy ilyen tárgyakat láttam volna. Mindenesetre a kellemesen meleg és rugalmas tapintása, majd megnyomkodása jó érzéssel töltött el a sötétségben. Valahogy biztonságban éreztem magamat, ezért folytattam a halmok feltérképezését. Ekkor megszólalt a két labdacs.
- Még egy ilyen és leváglak! – hallatszott a vészjósló suttogás, ami furcsán ismerősnek tűnt.
- Ajaj! – nyílalt belém a felismerés, majd egy hatalmas ugrással eltávolodtam a veszélyes nőszemélytől.

Hogy eltereljem magamról a gyanút, gyorsan gyártottam egy kis fényt, hogy lássa milyen messze voltam az incidens pillanatában. Kis fényszint szabályozás, aztán elég világos lett, hogy belássuk az egész termet. Titkon reméltem, hogy sikerült kelően ártatlan képet vágnom.
Furcsa módon már csak hárman voltunk a teremben, ráadásul a világítás is kigyulladt.
- Nocsak- nocsak! – fojtottam el a fényeket tenyeremben, miközben az újonnan nyílt három ajtó felé sandítottam.

Rövid tanácskozás után mindhárman benyomultunk az egyik ajtón. Én a bal oldalit választottam, mert érdekes parfümillatot éreztem kiáramlani.

Belépve rögtön otthon éreztem magamat. Az szoba megszólalásig hasonlított a Blue Pegasus bármely szobájára, mert tele volt kényelmes bútorokkal és elegáns dekorációval. Ráadásul még egy lenge öltözetű lány is előlibbent. Arcát fátyol takarta, de így is inkább formás idomain legeltettem a szemeimet.
- Pont, mint a céhben! – vigyorodtam el, majd megindultam felé egy ölelésért.
Hirtelen két kardot kapott elő a semmiből, majd bőszen rám rontott.
- Bakker! Tényleg pont, mint a céhben! – vetődtem be az egyik vörös kárpitos kanapé mögé.
– Figyi! Nem beszélhetnék meg? – próbálkoztam, de a kettévágott fedezékem maradványai alól való kikászálódás belém fojtotta a szót.
- Most tényleg! Te szép vagy, én meg okos! Remek párost alkothatnánk együtt! – futottam körbe-körbe a szobában, de a lány csak kitartóan hadonászott szorosan tartva az iramot.

Nem tudom meddig szaladgálhattunk, de már kezdett dőlni rólam a víz. Nyomunkban feldarabolt bútorok és egyéb díszítő elemek maradtak. Bizonyára a támadóm is hasonló gondokkal küszködött, mert átnedvesedett testén lévő ruhadarabok kezdtek áttetszővé válni. Ezt észrevéve bevörösödött fejem még durvább színt öltött, ráadásul a lélegzetem is elállt, ami pillanatnyi iramvesztés okozott.
Ennek folyományaként egy csinos kis vágást kaptam a hátamra. Ez szerencsére nem lassított tovább, inkább motivált, így folytattuk „táncunkat”.
- Kész, nem bírom tovább! – rogytam le az egyik csodák-csodájára egyben maradt fotelbe. – Vágj le, de én egy métert sem tudok már megtenni! – ziháltam.
Meglepetésemre egy szem fegyverét elejtve, a másikat már elhagyta út közben, lerogyott mellém. Meztelen bőre fénylett az izzadságtól, minimális ruházata pedig több helyen félrecsúszott.
- Te idióta férfi! Ennyire még senki sem készített ki! – bökött oldalba erőtlenül.
- Hát, kösz! – próbáltam arrébb húzódni a bökdösése elől.
- De a küldetésemet teljesítem, ha beledöglök is! – vágott pofán utolsó erőtartalékait felhasználva, majd rámdőlt.
- Hát, ha csak ennyit kellett tenni, nem tudom mit hadonásztál! – fejtettem le róla kendőjét.
- Disznó! – mosolyodott el csinos arca, immár fedetlenül.
- Még szép! – nevettem el magamat.

Hirtelen, minden elsötétedett és lövésem se volt arról, hogy ki merre lehetett. Kezeimet előre, markoló pózba állítva kezdtem el kutatni a többiek után, főleg a csinosabb csapattársam után. - Nem Firm, ez nem te vagy xD - Sajnos nem találtam meg a sötétben amit kerestem, de azért próbálkoztam. ~ Remek... pont mikor a leginkább kéne, a nőmérőm bemondja az unalmast. ~ Gondoltam magamban csalódottan. Hirtelen, valami suttogást hallottam, aztán egy vakító fény világította be az egész termet, ami mint később kiderült, Firmusnak volt köszönhető. A fénynek hála, láttam, hogy már csak alig pár méterre voltam ShiKa-tól, de a fényjáték elrontotta az akciómat. A lány viszont még így is, kicsit vörösödő fejjel nézett rám és a felé kinyújtott kezeimre, pedig még nem is csináltam semmit. Már épp mondani akartam valamit, mikor a teremben fények gyúltak, az egyik falban pedig, három ajtó jelent meg.
Rövidebb megbeszélés után, mindannyian választottunk egy ajtót. Én a jobb oldalit választottam, mert... mit szépítsem? Az volt közelebb.
Mikor beléptem a terembe, kicsit el kellett takarnom a szemem, a benti, vakító fehérség miatt. A falak, a plafon és még a padló is mind fehér volt, a hercegnőn és a nekromantán kívül, pedig senki és semmi más nem volt ott. Az ajtó hirtelen rám záródott, a hercegnő pedig kardjával kezében, újból támadásba lendült.
Más esetben örültem volna, ha egy ilyen csaj ellen kell küzdenem, csakhogy a hercegnőben nem igazán volt élet, én meg nem vagyok nekrofil, szóval halott ügy volt.
- Basszameg. - Káromkodtam el magam, mert mikor el akartam ugrani a hercegnő támadása elől, nem tudtam. A földből két kéz nyúlt ki, amik szorosan elkapták a bokámat és szorosan tartottak, így, hogy elkerüljem a lenyakazást, az utolsó pillanatban, lementem hídba. Ez, mint később kiderült, nem volt túl jó ötlet, mert amint a kezeim a földhöz értek, még két kéz bukkant elő a földből és kezeimet is elkapták. ~ Na igen... ritkán megyek le hídba, de akkor nagyon. ~ Poénkodtam magamban, de csak addig, még meg nem láttam, hogy a hercegnő a magasba emeli a kardját, hogy egy függőleges csapással kettévágjon. ~ Ááá... így nem halhatok meg... még ShiKa-t le sem tudtam tapizni... addig nem megyek el >.< ~ Gondoltam, majd hirtelen, mosolyra húzódott a szám.
- Water snake - Kiáltottam a támadás nevét, mire egy vízkígyót idéztem meg. Gondolom, most azon gondolkodtok, mivel irányítottam, ha a kezeim le voltak kötve... Egy laza nyelvmozdulattal, a kígyót, a hercegnő feje felé dobtam, mint egy lövedéket, ami szépen fejbe is kapta és egy kis ingyen repülést is kapott. A halálfélelmem viszont, csak ezután jött. Ahogy a hercegnő elrepült, a kard kirepült a kezéből és pörögve felrepült, majd szélsebesen az egyik legfontosabb szervem felé vette az irányt. ~ Ó istenem, ha most megmentesz, többé nem csajozok, nem kártyázok, nem iszok... ~ Kezdtem imádkozni, mire a jobb lábamat tartó kéz szorítása, kicsit gyengült, én pedig ezt kihasználva kirántottam a lábam és még időben sikerült kitérnem a kard útjából. ~ Tudod mit... felejtsd el az előbbieket. Már megoldottam ~ Néztem az ég felé, majd szabadulásommal kezdtem foglalkozni. Vízmágia és fagyasztás kombóval, megfagyasztottam az engem tartó kezeket, melyeket ezután, nem volt nagy dolog darabokra törni. Gyorsan felpattantam és kihúztam a földből a kardot, ami majdnem felnyársalta az imént a tökömet és teljes gőzzel a nekromanta felé vettem az irányt. Talán, kicsit bunkó voltam, főleg egy halott hercegnővel, de mikor épp a földről próbált felkelni, hátát dobbantóként használva rugaszkodtam a levegőbe, egyenesen a nekromanta felé és már csapásra is emeltem a kardot. A penge, már majdnem elérte kendővel fedett arcát, mikor hirtelen egy csontokból álló fal jelent meg köztünk, ami megállította a támadásomat. ~ Na jó, most már kezdesz felhúzni. ~
Kezem köré gyorsan egy vízburkot hoztam létre, amit megfagyasztottam, így egy "jég öklöt" kreálva, amit azonnal használatba is vettem. Minden erőmet összeszedve ütöttem a falba, ami hangos recsegések közepette szétpergett. A lendület, öklömet még tovább repítette, így az végül a nekromanta gyomrában fúródott, aki az ütés után egy kisebb ordítással repült neki a fehér falnak, aztán csak úgy a biztonság kedvéért teljes erőből arcon rúgtam. A fickó, elterült a földön, de hogy biztos ne okozzon több gondot, két vízkígyót idézve, körbe tekertem a testét, majd azokat megfagyasztva, lekötöttem, hogy ha magához tér is, se tudjon mozogni.
Kicsit lihegve dobtam le magam a fal mellé és dűltem neki háttal, hogy kifújjam kicsit magam.

A nekromanta támadásba lendült; úgy irányította ellenem a hercegnőt, hogy őt ne tudjam bántani. Hallottam társaim lépéseit, de már nem tudtak a közelembe érni időben - a fények kialudtak a teremben és csak saját zajaink hallatszottak. Valami hozzámért. Gyengéden végigtapogatott, s végül melleim feltérképezésére indult. Megnyugodtam, hisz ha az ellenség lenne, akkor most már biztosan halott lennék. Azonban valami nem hagyott nyugodni... ~ Mégis ki az a mocskos, pimasz alak, aki ilyen lazán a melleimet fogdossa?? ~
- Még egy ilyen és leváglak! – szólítottam meg az előttem álló személyt, s válaszából sikerült kiderítenem, hogy ki az. Firmus Kakte, a nők megrontója!

Nemsoká mágikus fények gyúltak, köszönhetően az említett személy varázslatának. Végre beláttuk az egész termet, és az elveszett fények is visszatértek. A helység azonban már nem ugyan azt a képet mutatta, mint azelőtt. Ellenfeleink eltűntek és három ajtó nyílt egymás mellett. Mindenképp szét kellett válnunk. Rövid megbeszélés után végül a fiúk eltűntek a két szélső járaton, én pedig egyenest a középsőbe rohantam.

Csend s üresség honolt a szobában, ahová érkeztem. Körbetekintve csak néhány kőhalom feküdt egymás hegyén-hátán, más nem igazán ékesítette a környezetet. Ekkor valami megmozdult a kövek alatt. Nem, maguk a kövek keltek életre. Pillanatok alatt a kőkupacnak hitt halom humanoid formát vett fel egy kőóriás állt előttem. Magasan fölém tornyosult, szeme szinte izzott a benne lévő mágiától.
- Nem lesz ez így jó... - mondtam magam elé. Kardom mágiáját már megszüntettem, hogy ne eméssze fel minden erőmet, de most újra ideje volt előhívnom. - Táncolj, Kagura!
Két kézzel markoltam fegyveremre. Nem lesz egy egyszerű menet, ezt elsőre éreztem, de még ötletem sem volt, hogyan fogom akár felhasítani a kőóriás testét.

Több gondolkodásra már nem jutott időm. Amint megjelent kezemben katanám, az óriás lecsapott. Balra tértem ki az ütés elől, ám ahogy ökle földet ért, úgy pattantam el a padlótól én is. Ütésének nyomán a kövek felhasadtak - ha eltalált volna az ütés, most minden bizonnyal halott lennék. Ellenfelem mozgása lassú és nehézkes volt, s ez most nekem előnyömre vált. Felnevettem, és vaskos karjába kapaszkodva indultam el a feje felé, ha azzal tudok valamit kezdeni, az óriásnak vége. Vadul rángatta a kezét, hogy eleresszem, s végül megadtam magam a hatalmas lendületének. A szoba hátsó falához csapódtam, majd leestem. Régen sokat gyakoroltam különféle akrobatikus mutatványokat, így sikerült jól esnem, de éreztem az oldalamba belehasító fájdalmat. Legalább egy bordám eltört, ha nem kettő. Ezzel a lépésével magát csalta tőrbe; én hátulról tudtam őt megtámadni, és a szoba nem túl nagy méreteinek köszönhetően nehéz volt a lénynek a fordulás. Kardomat eltüntetve, minden erőmet összegyűjtve kapaszkodtam az óriás hátába, és lassan sikerült egészen a nyakáig felküzdenem magam. A lábammal épp hogy át tudtam kulcsolni kályhacső-szerű fejtartóját.
- Pusztíts, Kagura! - ordítottam, ahogy a kardom megidéztem, és mélyen az óriásba vágtam. Az nem adott ki semmilyen emberi hangot - olyan volt, mint amikor sziklák gurulnak le a hegy oldaláról. Gyorsan elengedtem lábaimmal a nyakát és leugrottam a hátáról. Sziklák gurultak szerte a szobában, és azok közt cikázva próbáltam elérni az ajtót, amin bejöttem.

Az ajtótól fél méterre lehettem, mikor a nagy futás közben hirtelen egy tíz cm átmérőjű kő gurult be elém, és én azzal a lendülettel a földnek csapódtam. Könyököm, térdem felhorzsoltam, de legalább éltem. Ezek a kövek... Mindig egy utolsót belerúgnak az ember lányába...

Miután Noah elfogta a nekromantát, a gyönyörű hercegnő teste kezdett foszladozni. De nem csak a hercegnő, a fekete kisica is elporladozott, mivel mindketten halottak voltak már nagyon régen. Kiderült hogy a nekromanta a barlangaban lévő kincsekért jött, s egy részét meg is találta, de hírt kapott hogy 3 mágus közeledik ezért folyamodott efféle őrültséghez. A kincseket amiket a nekromanta kicsempészett a barlangból visszatettétek a helyükre, s a barlangot örök időkre lezártátok. Emlékül csupán Anabell kiscica nyakörve maradt meg Noah-nál. A nekromantát megérdemelt helyére szállítottátok, s ezek után már csak az maradt hogy visszamenjetek a doktorhoz, aki a megbízást adta nektek. Mikor visszaértetek egy 20-as éveiben járó hölgy nyit ajtót.
-Önök, a mágusok? Kérem, fáradjanak beljebb. -ahogy beléptetek rendre és tisztaságra lesztek figyelmesek. A női kéz csodákra képes... A doktor az ágyat nyomta már nem volt neki sok hátra, borzalmas beteg volt.
-A jutalmatokat ott találjátok a polcon.-mondta, a kis szekrényen, három , jól megtömött erszény ücsörgött.-és mondjátok csak, mi is történt pontosan?-kérdezte elhaló hangon. Elmeséltétek neki a történetet, majd Noah odaadta emlékül a kiscicus medálját. igyekeztetek gyorsan elhagyni a házat, hogy még véletlenül se legyetek részese a halálának. Kicsit szomorúan de jól megtömött zsebbel mentek haza a vonattal....
VÉGE

- Miafenne! – konstatálom meglepetten, hogy az előbb még feldarabolni vágyó, most pihegő támadóm egyszer csak köddé válik.
Gyorsan összekaptam magamat, majd kiszaladtam a szobából, hogy társaim után nézzek. Nagy megkönnyebbülésemre Kaori sétált ki az egyik szobából, majd hamarosan Noah is előkerült a nekromantát lökdösve maga előtt. A fickó látszólag nem volt beszámítható állapotban, ami kollegám szaktudását dicsérte.
- Hol van a szőke csaj? – kérdeztem tőle, a háta mögé pillantgatva.
- Átment porba. Maximum seprűvel lehetne összeszedni. Csak ez maradt. – mutat fel egy nyakörvet, ami a kalauz macseké volt egykoron.
- Hát ez meglepő, de legalább valami kézzelfogható maradt. – mutatok a nekrora. – Veled minden oké? Megsérültél? – fordulok bájos társnőnkhöz.

Miután megnyugodtunk, hogy mindenki rendben van, a nekro nem számított bele, elindultunk kifelé az élettelen barlangból. Noah egy elegáns kígyócsapással beomlasztotta a barlang bejáratát, majd elindultunk visszafelé a már ismert ösvényen. Az úton szótlanul haladtunk. Bizonyára mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva. A csendet csak néha törte meg a nekro nyöszörgése, de Noah kemény kézzel mindig csendre intette. Le is raktuk a legközelebbi rendőrőrsön, amint magunk mögött hagytuk a vadont. Bár én legszívesebben végre aludtam volna egy kiadósat, mégis inkább folytattuk utunkat a megbízó lepukkant házához, hogy beszámoljunk a történtekről.
Majdnem elmentünk mellette, mert a tisztaság miatt nem ismertük fel. Szerencsére Kaori résen volt. A kopogtatásra egy kedves hölgy nyitott ajtót, aki beinvitált minket a csillogó házba. Rend, tisztaság uralkodott mindenfelé. Teljesen szokatlan volt.
Az öreg egy ágyban feküdt, látszólag rémes állapotban. Ereje végképp elhagyta.
- A jutalmatokat ott találjátok a polcon. – mutatott remegő kézzel a kandalló felé, miközben a fejleményekről érdeklődött elcsukló hangon.
Elvállaltam a beszámolót. Elmeséltem mindent, a nekrótól kezdve a szellemvacsoráig. Amikor Anabell-hez értem, Noah odaadta a reszkető kezébe a macsek nyakörvét. Ez úgy tűnt örömmel tölti el.

A sztori végén elbocsátott minket. Nem volt túl jó érzés magára hagyni, de pénzeszacskóinkat markolva inkább elhagytuk a Kaszás jövendő felségterületét. Az állomásig egy szót sem szóltunk. Egy szót sem.

Köszönöm a játékot!

Amíg pihentem, kicsit meglepő dolog történt. A hercegnő teste lassan szétfoszlott és csak por maradt utána. Anabell cicus beugrott az ölembe, mire mosolyogva megsimogattam, majd egy vidám nyávogás után, ő is gazdája sorsára jutott. Csak a nyakörve maradt utána, melyet zsebre vágtam. Miután kicsit kifújtam magam és a nekromanta és ébredezni kezdett, ruhája hátulját megmarkolva felállítottam a földről és kisebb nagyobb lökésekkel ösztönöztem a gyorsabb előrehaladásra. Mikor az ajtóhoz értünk, párszor véletlenül rossz irányba löktem, emiatt megfejelte a falat, de én nem tehetek róla, hogy egy ajtón sem bír keresztül menni.
Odakint társaim már csak rám vártak és szerencsére úgy tűnt, mindketten jól vannak. Igazából szemeimet leginkább ShiKa-n tartottam, mert miatta kicsivel jobban aggódtam. Ahogy láttam, a térdét és a könyökeit felhorzsolta kicsit, de amúgy nem látszott rajta nagyobb sérülés.
- Hol van a szőke csaj? - Szakította félbe szemlélődésemet Firm kérdése.
- Átment porba. Maximum seprűvel lehetne összeszedni. Csak ez maradt. - Emeltem a levegőbe a macsek nyakörvét.
- Hát ez meglepő, de legalább valami kézzelfogható maradt.
Mondta... már épp meg akartam kérdezni Kaorit, hogy hogy van, mikor Firm kicsit beelőzött.

Miután meggyőződtünk róla, hogy mind jól vagyunk, elhagytuk azt a barlangot. A kincseket, melyeket a nekromanta kicsempészett, még visszatettük a helyükre, majd tettem róla, hogy a barlangot többé ne találják meg. A vissza út egyhangúan és csendben telt el. Egyedül a nekromanta kezdett néha nyavalyogni, fenyegetőzni, vagy csak nyöszörögni, d ilyenkor elég volt egy két ütés, hogy kussoljon. Szerencsére hamar megszabadultunk tőle, amint elhagytuk az erdőt és egy civilizáltabb helyre értünk, ahol leadtuk az első rendőrőrsön, aztán tovább folytattuk utunkat a doki házához. Egyedük ShiKa-nak volt köszönhető, hogy nem mentünk el mellette, mivel kicsit megváltozott a hely. Mikor bekopogtunk, egy fiatalabb nő nyitott nekünk ajtót, és mikor beinvitált minket, komolyan nem ismertem rá a házra. Hihetetlen, hogy a nők mikre nem képesek... ezt a helyt rendbe rakni nem kis meló lehetett, de talán nem is egyedül csinálta. Na mindegy végül elvezetett minket a dokihoz, aki az ágyán feküdt és épp készült kilehelni a lelkét, valószínűleg már csak az tartotta életben, hogy megtudja mi a helyzet a hercegnővel. Mikor rákérdezett, hogy mizu volt a küldin, Firm részletesen beszámolt neki a történtekről és hogy bizonyítsam a dolgokat, oda adtam neki a macsek nyakörvét. Miután ezzel megvoltunk, úgy döntöttünk nem is zavarunk tovább és hagyjuk, hogy az öreg nyugodtan távozhasson ebből a világból. A vonatállomásig ugyan olyan csendben, kicsit letört hangulatban mentünk, amilyenben az öreg házához is, egyedül a zsebünkben volt több pénz, mint eddig, hála a jutalomnak. Végül a vonaton úgy döntöttem, hogy elég a csendből és a szomorkodásból is, mert ez már kezd az agyamra menni. Eszembe jutott közben, mi is adott egy kis erőt, mikor a nekromanta ellen harcoltam és gondoltam, ha már elhatároztam, hogy megteszem, akkor...
- Hé Kaori...
Szólítottam meg a mellettem ülő lányt, aki akkor épp kifelé bámult az ablakon.
- ... van valami programod estére?
Kérdeztem tőle mosolyogva, ahogy kíváncsian felém fordult. Gondoltam, ha már túléltük egy őrült nekromanta hülyeségeit, a ShiKa pedig nagyon bejön nekem, a legkevesebb, hogy elhívom valahová.

/Köszönöm a játékot. /

Kissé megszédülve léptem ki a szoba ajtajából. Oda többé már nem lehetett bejutni; a gólem testének maradványai zárták el a visszavezető utat. A nagyteremben Firm ácsorgott, majd Noah is megjelent magával ráncigálva a félájult nekromantát. Úgy tűnik, a fiú jól ellátta a baját annak a senkiházinak.
- Hol van a szőke csaj? – kérdezte Firm Noahtól.
- Átment porba. Maximum seprűvel lehetne összeszedni. Csak ez maradt. – mutatta fel a macska nyakörvét. Nagyot dobbant a szívem - újabb ártatlan teremtmény esett a nekromancia áldozatául.
- Hát ez meglepő, de legalább valami kézzelfogható maradt. – folytatta Firm az ellenségre mutatva – Veled minden oké? Megsérültél?
- Meg hát... - mondtam kissé egykedvűen, s belém hasított a fájdalom. Noah aggódó arccal lépett kicsit közelebb hozzám, magával vonszolva a nekromantát - Kemény kötésű kőfickó volt odabent... Megmorzsolgatott egy csöppet... De megmaradok

Rövid csevejünk után nekiláttunk a nekromanta nyomainak eltakarításába. A legendás kincseket, melyeket a halottidéző akart eltulajdonítani méltó helyükre raktuk vissza. A barlangot, hogy mást meg ne kísértsen rejtélye Noah eltorlaszolta egy egyszerű mágiáját használva. Békés csendben haladtunk visszafelé, hogy megszabaduljunk a nyugalmunkat olykor-olykor megzavaró feketemágustól. Noah hamar lerendezte ezen helyzeteket, így nem okozott különösebb fennakadást. A faluba visszatérve leadtuk a bűnözőt az első rendőrőrsön, és felhívtuk a fakabátok figyelmét arra is, hogy milyen veszélyes emberrel állnak szemben, ezért fokozottan figyeljenek rá. A doki házához érve valami egészen különös dologra lettem figyelmes. Mintha nem is az a lepukkant kunyhó lenne az, hanem egy helyes kis takaros házikó. A fiúk el is mentekvolna mellette, de én még időben rájuk szóltam, hogy helyben vagyunk. ~ Férfiak... ~
- Önök, a mágusok? Kérem, fáradjanak beljebb. - nyitott nekünk ajtót egy nálam nem sokkal idősebb lány. A házban rend és tisztaság uralkodott, de a falak és a tárgyak ugyanazok voltak. Nem volt kétség, ez az öreg doki háza. A bácsi már az ágyat nyomta, és látszott rajta, hogy haldoklik.
- A jutalmatokat ott találjátok a polcon. - mondta és három szépen megtömött erszénykére mutatott. - és mondjátok csak, mi is történt pontosan?
Firm mindent elmondott az öregnek, aki csak elhalóan sóhajtozott, néha-néha pedig alig észrevehetően bólintott, mikor a naplóból általa felismert alakok kerültek elő. Amikor Noah átadta neki a cicuska medálját, az öreg tekintete úgy ragyogott, mintha ő lenne a világ legboldogabb embere.
Végül mindent megköszöntünk az öregembernek, és utunkat a vasútállomás felé vettük. Szomorú volt ott hagyni őt a halálos ágyán, de legalább tudtuk, élete munkája nem volt hiábavaló. Kissé nyomott hangulatban battyogtunk az úton, míg el nem értük az állomást. Még a jegyeinket is olyan szűkszavúan váltottuk ki, hogy az már-már az udvariatlanság határait súrolta.

Már kis ideje szótlanul zötyögtünk a vonaton otthonaink felé tartva. Ez a fajta ritmikus mozgás nem sok jót ígért a fájó bordáimnak, de csendben tűrtem, s hamar magával ragadott a mellettünk elzúgó táj látványa.
- Hé Kaori... - szólított meg Noah megtörve a csendet. - ... van valami programod estére? -kérdezte mosolyogva. Felé fordultam, s próbáltam elrejteni a pirosságot arcomon.
- Van egy híres gyógyfürdő innen nem messze. Egy megállóval a végállomás előtt kell leszállni... Úgy gondoltam, meglátogatom, most hogy van rá pénzem... - mondtam neki, kissé letörve ezzel lelkesedését. - De egyedül unalmas lenne...
Mosolyogtam neki vissza biztatóan reménykedve abban, hogy veszi a jeleket...

/Köszönöm a játékot! /