Magánküldetés - Az utolsó varázsgőzös!

- Hjaaj! Vállalnom kellene lassan egy küldetést! Az nem túl jó hogy minden nap itt vagyok, és még semmit sem csináltam. Keresek valami nem túl nehezet, hogy még én is képes legyek rá.
- Ott a fal, válassz egyet nyugodtan, aztán beszéld meg a mesterrel! -Lizlet mosolyogva mutattott a faliújságra. Én odamentem és nézegetni kezdtem a küldetéseket.
- Varázsgőzös. Nem tűnik nehéznek, szerintem meg is találtam! Lizlet, nem tudod hol van a mester?
- De, éppen a szépségszalonban segít a többieknek.
- Köszi! -Két perc múlva meg is találtam őt.- Mester! Találtam egy küldetést, holnap el is kellene rá indulnom.
- Jól van aranyom, menj csak, sok szerencsét, ügyes legyél!
- Köszönöm mester! -szaladtam felbepakolni a holmijaimat, és izgatottan vártam az elő küldetésemet, ami Kunugiban lesz.
Másnap ki is mentem az állomásra, és meg vettem a jegyemet a kiállítás színhelyéhez. A vonat tele volt emberekkel, alig találtam ülőhelyet, de végül sikerült. Mikor Kunugiba értem, minden felé sátrak, pavilonok állták az utamat. Nagyon tetszett a fesztivál, és amelyik veterán járműre fel lehetett ülni, arra fel is ültem. Mindenfelé emberek szaladgátak, kiállításokat néztek, és mindenki mosolygott. Olyan csodás volt ez az egész. A levegőben mindenféle finomság illata áradt szerteszét, mint amikor kiskoromban a családdal mentünk fesztiválra. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy miért is jöttem ide. Mikor már majdnem mindent körbenéztem, akkor egy kopasz ember megfogta a vállamat és megkérdezte:
- Te vagy az egyik mágus, aki a küldetésre jelentkezett? -én bólogatni kezdtem. -Akkor gyere utánam, elviszlek a sátorba ahol a gyűlés lesz!
- Rendben, köszönöm szépen uram.- Az ember egy sátorba vitt, ahol rajtam kívül még két fiú, és nagyon szép lányvolt, majd utánam jött még be egy másik fiú és egy lány.
- Nos! Mind itt vagytok, akkor kezdjük is!

Elszánt tekintettel léptem be ma a céh ajtaján és vonultam rögtön a munkákat felsorakoztatott faliújsághoz és kezdtem el keresni egy feladatot, amit lehetőleg még Én is meg tudok oldani. Hallottam, hogy páran mögöttem értetlenül sutyorognak, mivel még nem láttak efféle cselekedettet tőlem. Mondjuk nem is tettem egyszer sem ilyet de, hogyha a mágusnak kell a pénz… nincs mit tennie muszáj elvállalnia egy munkát. Már kezdtem volna feladni a keresést a jobbnál-jobb ajánlatok elveszett birodalmában, mikor sikerült kiszúrnom egyet.
- Varázsgőzös…? – kíváncsian szedtem le a lapot és kezdtem el olvasni a feltüntetett információkat rajta. Egész jó kis összeget ajánl egy kis rendtartásért és vonat testőrségért, csak nem lehet nehéz! *>* Hatalmas vigyorral az arcomon siettem máris a Mesterhez és lengettem meg előtte a küldetést lelkesen. Kicsit becsiccsentve ücsörgött épp a pulton egy pohár sörrel a kezében, így nem volt nagy akadálya annak, hogy ne vállalhassam el a munkát. Természetesen beleegyezett, így Mira-santól érdeklődtem erről a Kunugi nevezetű helyről, ahol ezt az érdekes fesztivált tartják. Sikeres információgyűjtésem után az első vonattal már indultam is Kunugiba, de amiért eléggé későn indult így csak másnap reggelre értem oda. Amint beállt a vonat az állomásra kisebb ásítás kíséretében szálltam le a járműről, majd indultam el a Fesztivál központja felé. Egész kellemes hangulat fogadott, sok ember, rengeteg árus, sátrak belsejében érdekesebbnél érdekesebb technikai ketyerék kiállítása volt. Annyira nem figyeltem meg őket, csak bele-bele lestem a sátrak belsejébe az édesség árusok sokkal jobban felkeltették figyelmemet, talán ha nem lenne ennyire üres a pénztárcám egy raklapnyi csokoládét beraktároztam volna az munka mellé, de így… TT>TT… Letaglózva néztem a tálcámat, amit hiába szuggeráltam nem jelent meg benne egy árva garas se, inkább csak a por lett benne több. Mérgelődve vágtam zsebre az üres erszényemet és indultam volna tovább, afféle kárpótlás gyanánt körbenézni jobban ezen a mulatságon, de ekkor egy kopasz, öltönyös fickó jelent meg előttem és érdeklődött mibenlétem felől.
- Te is az egyik varázsló lennél, aki a misszióra jelentkezett? – kérdezte, mire elsőre kicsit meglepődve pillogtam rá, mire eljutott egyáltalán az agyamig, hogy mit is szeretne.
- Ööö… igen, Én lennék! – felelem kicsit bizonytalanul, amiért hirtelen nem értettem, honnan is tudhatta, hogy én egy mágus vagyok… oO… (talán a céhjelet, nem a homlokra kellet volna rakatni xD)
- Rendben, akkor kövess, kérlek. – fogta rövidre a dolgot, majd már indult is. Értetlenkedve indultam utána egy helyeselő bólintás kíséretében, igaz félúton lehagyott, de sikerült végül odatalálnom egy méretes sátorig, ahol már négy másik varázsló jelen is volt az előbbi fickóval karöltve.
- Yo! Mágus elvtársak! ^___^ – köszöntöttem őket félredobva eddig bizonytalan lényemet, szembe nézve a tényekkel, hogy a munka valószínűleg most kezdődik és nincs több vidám vásárolgatás és nézelődés. Kíváncsian vettem utána őket szemügyre részletesebben, két leányzó és két srác. Tényleg szükség van ennyi mágusra egy vonat megvédésére és a fesztivál rendfenntartására? O_o Mondjuk így jobban megfigyelve ezt a két fiút eléggé kezdőknek tűnnek, remélem ezúttal a látszat hazudik és értenek azért a dolgukhoz. A koszt pénzem múlik rajta! >_<

Mikor a fiú is bejött a sátorba, akkor a kopasz fickó el is kezdte a tájékoztatásunkat.
- Örülök, hogy mind időbe itt vagytok, én vagyok a megbízótok. Eddy Tiralt, a Tiralt Mozdonytársaság tulajdonosa, de ezt természetesen tudjátok. -senki nem mondott semmit, és nem is bólogatott. Kicsit megnyugodtam, hogy nem csak én nem tudok a dolgokról. –Na, mindegy is, inkább térjünk a tárgyra! A Ti feladatotok lesz, az hogy az elkövetkezendő két órában, ügyeletek arra, hogy senki meg ne nézze a mozdonyt. Két óra múlva a mozdonyt elkíséritek a megállóig, utána meg még meglátjuk. Na akkor, kezdődjön a munka.- azzal a megbízó ki is ment, és ránk hagyta a dolgot.
A három mágussal megbeszáltük, hogy ők a sátor hátuljánál, mi pedig az utánam érkezett lánnyal, valamint fiúval, elől védjük a mozdonyt. Egy-két próbálkozó személy akadt is, de erőszakhoz folyamodnunk, hála istennek nem kellett. Annyira kínos volt a csend, így úgy gondoltam, hogy megtöröm, és először a fiú felé fordultam egy szelet csokival.
- Szia! Kérsz csokit.
- Nem. -kicsit meglepett a válasz, mert a csokit mindenki szereti...
- Meg tudhatom, mi a neved?
- Michael Grant vagyok. És te?
- Én Nati Teina volnék. -nagyon más nem jött szóba, így úgy gondoltam oda megyek a lányhoz is.
Róla kiderítettem, hogy Rinari Schaedless a neve. Nagyon nem történt semmi baj sem, agy mikorra a munka adó visszaért, mindent rendben talált.
- Ti lusta népség, mennyetek innen!- Hallottuk hogy hátulrór a másik három másik mágussal kiabál, aztán előre jött és megkérdezte - Itt minden rendbe volt?-Mind a hárman bólogattunk.
- Van egy kisebb gondom, a csapat aki kísérné a vonatot egy darabon, nagyon kevés eberből áll. Elvállalnátok, ha jól megfizetem?
Egyből rábólintottam, ahogyan a többiek is. Annyira boldog voltam, hogy utazhatok a varázsgőzösön! Nem volt más hátra, mint belépni a sátorba ahol a gőzös állt. Mikor beléptünk még a szám is tátva maradt. Ilyen díszes, szép dolgot még sohasem láttam, még a céhemnél sem, ez a vonat egy igazi csoda volt. Ha ezt a többiek is láthatnák... A vonatnak négy utasszállító vagonja volt, az elsül léveő mozdony, mögötte a a mágikus gépezet vagonja volt. A vonat oldalán aranyozott domborművek szikráztak, melyeknek ábrái oroszlánok, főnixek, sárkányok voltak, s ahol a járművet nem díszítették ezek a lények, ott zöld, arany és narancs színben pompázott. A vonat harmadik utasvagonjába szálltunk fel, ahol az ülések vörös és lila kárpittal voltak borítva, ha jól gondoltam akkor selyemmel. A fotelekbe az ember csak úgy beleolvadt, olyan kényelmesek voltak. A padló és a falak fával voltak berakva. A varázst a munkáltató közzététele törte meg. Felkomforálta a gőzöst, , majd a sátor elején széthúzták az anyagot. Annyira izgultam, amikor a vonat megindult! A kint álló emberek tapsoltak, örjöngtek a vonat láttán. Miután a megállón is túl voltunk, a vonat felgyorsult, és pár óráig a vonatot csodálva utaztam a többiekkel, amikor hallottam valami furcsát...mintha valaki a tetőn járkálna.
- Ti is hallottátok? Kérdeztem kétségbeesetten. -bólogattak mind a ketten, Majd Michael így szólt:
- Majd megyek megnézem én. -nem tudom mi járhatott a fejében, de kicsit boldog voltam, hogy nem nekem kellett elsőnek mennem.

Ahogy a sátornál álldogálunk folyamatosan hol az egyik, hol a másik mágust figyeltem magam körül. Ahhoz képest, hogy csak egy vonatra kell figyelni túl sokan vagyunk, két ember is bőven elég lenne erre a munkára hacsak nem tudják előre, hogy megfogják támadni a vonatot, amit viszont nem túl valószínű.
-Üdvözöllek titeket, én vagyok aki a szórólapokat kiküldte! A nevem Eddy Tiralt, a Tiralt Mozdonytársaság is történetesen az enyém... gondolom hallottatok már róla!- Szólal meg a kopasz férfi kissé túlságosan is artikulálva. S szavai hallatán kissé elkellet gondolkodnom azon, hogy nekem miért nem ismerős ez a név? Végül is lényegtelen, hogy kicsoda a munkáért fizet és legalább nem nyaggatnak azzal, hogy lusta vagyok megbízást elvállalni.
-Nem gond, nem az a lényeg! Ide hallgassatok mind! Ebben a sátorban lapul a jövő! Két óra múlva innen fog kigördülni Fiore első varázsgőzöse! Addig senki, ismétlem senki nem léphet be a sátorba, de még csak ne is nagyon közelítsék meg. Aki kellemetlenkedik, azt tessékeljétek arrébb. Erőszakra nincs szükség, de hát manapság nem tudhatja az ember, hogy miféle népekkel fog összetalálkozni. Egyenlőre legyen ennyi a feladatotok, két óra múlva kezdés! Mikor szólok, a sátor felnyílik, és ti kikíséritek a mozdonyt a megállóig, amit ott láttok.- Folytatja tovább mondandóját miközben egy körülbelül 50 méterre lévő megálló felé mutat, ahol már így is túl sok ember álldogál és ráadásul felettébb zajosak is. Na lehet, hogy mégsem volt annyira jó ötlet pont egy fesztiváli megbízást elvállalni…
-A többiről később beszélünk! Na dologra!- Adja ki a parancsot, én válaszként csak bólintok bár lehet, hogy erre se lett volna szükség, mert nem hinném, hogy túlságosan érdekelné Eddyt, hogy mi mit szólunk a dologhoz. Majd ezzel a lendülettel a férfi el is tűnt mi pedig megbeszéltük, hogy a sátor elejénél fogunk őrködni és mivel nem nagyon volt kedvem beszélgetni kicsit távolabb sétáltam a két lánytól s úgy nézelődtem, majd nem sokkal ezután valaki elkezdte rángatni a kabátom alját.
-Bácsi, itt van bent a mozdony?- Nézz fel rám egy kíváncsi kisfiú aki a sátorra mutogat, én pedig nem bírtam ki, mosolygás nélkül a dolgot, aranyos kisgyerek az egyszer biztos.
-Igen, és majd te is láthatod nem sokára- válaszolok viszonylag kedvesen mire a kis srác csak hevesen elkezdett bólogatni majd egy darabig figyelte még a sátort majd megfordult és odafutott a tömegben álló édesanyjához.
- Szia! Kérsz csokit.- Kérdezi meg az egyik lány miután odasétáltam hozzájuk.
- Nem!- Válaszolok tömören, hátha a lány rájön arra, hogy semmi kedvem beszélgetni, sokkal jobb gondolkodni, vagy is nem jobb, mert túl sok rossz emlék eszembe jut ilyenkor, de hát ez van nem vagyok valami túl beszédes típus.
- Meg tudhatom, mi a neved?- Kérdezősködik tovább mire én csak sóhajtottam, ezek szerint mégsem értette meg, hogy nem akarok beszélni, na mindegy abba hogy megmondom a nevem még nem halok bele… remélhetőleg….
- Michael Grant vagyok. És te?- Kérdezek vissza rögtön, ha már a neveknél tartunk az sose baj ha tudod, hogy épp kivel vagy úgymond egy „csapatban”. Legalább ha valami gond van vagy valaki gyanúsat látok akkor tudom, hogy szóljak neki.
- Én Nati Teina volnék. – Válaszol szinte rögtön majd még egy darabig csendben álldogál mellettem, de én már nem figyelek rá hanem csak ismét a tömeget figyelem, s mivel a lány is rájött, hogy velem nem nagyin fog beszélgetni odament a másik lányhoz s amennyit hallottam párbeszédükből az, az volt, hogy a másik lányt pedig Rinarinak hívják.
Egyre csak telt az idő nézelődés közben s nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy a másik három mágus csak ücsörög és néha-néha egymáshoz szólnak, de a unkájukat nem nagyon akarják csinálni. Szép dolog mondhatom, mi megdolgozunk a pénzünkért ők meg csak pihennek.
Mikor végre valahára letelik a két óra még nagyobbra nő a már így is túl nagy tömeg, s a kopasz is visszatért csak, hogy leellenőrizzen minket, majd ahogy hátrament a lustákhoz, kiabálás hanga ütötte meg a fülem.
-Eridjetek innen, lusta népség! Tűnés!- Kiáltozik mire a megszólítottak unottan felálltak és elsétáltak egy darabig követtem őket pillantásommal majd végül a tömegben eltűntek a szemem elől. Ennyivel is kevesebben vagyunk, meg úgyis nem sokára vége a megbízásnak hisz elindul a vonat utána nekünk semmi dolgunk ha minden igaz.
-Nagy a hajtás, de eljött a mi időnk! Figyeljetek, a vonat kíséretében akadtak problémák, túl kevesen vannak, úgyhogy adnék egy plusz feladatot! Megfizetem természetesen! Szálljatok fel a vonatra a sátorban, és kísérjétek el a következő megállóig! Alig fél napi út, nem sok, és ott felváltanak titeket az ottani jelentkezők. Igazán hálás lennék ha megtennétek.- Mondja miközben odasétál hozzánk, azt hiszem nem kellett volna abban reménykednem, hogy ezzel befejeztük a munkát, de ha már plusz pénzt fizet akkor igazán lehetek olyan kedves, hogy segítek ezért is rábólintottam, hogy én vállalom a további munkát.
-Hálás vagyok! Na pattanjatok fel! Öt perc és kezdünk!- Hálálkodik a férfi, amit azért nem visz túlzásba, de nem is várnánk el tőle (csak egy kicsit). Majd lassan elindulok a lányokkal be a sátorba, de ahogy belépünk szinte még az állam is leesik a döbbenettől, még egy ilyen túl csicsás vonatot még soha életemben nem láttam, és remélem nem is nagyon fogok. A vagonok oldalát aranyozott domborművek voltak amik oroszlánokat, sárkányokat és főnixeket ábrázoltak, maga a domborművek nagyon szépek voltak, de így együtt látva azokat már sok volt, számomra túl díszes. Bár azért be kell vallanom a sárkány minta egész jól néz ki. Bár az csak rontja az összképet, hogy maga a vonat zöld, arany agy épp narancssárga színű.
Miután sikerül észhez térnem a lányok után felszállok én is a vonat utasvagonjába és nem kellett csalódnom itt is minden díszes, ráadásul az ülések vörös-lila selyemkárpitosak, és bárki bármit mond vörös-fekete párosítás sokkal jobb lenne, de végül is én most először és remélhetőleg utoljára utazok ezen a vonaton, szóval tőlem bárhogy kinézhet.
Ezután keresünk magunknak egy megfelelő helyett s leülünk én sikeresen kifogtam az egyik ablak melletti széket, és be kell vallanom irtó kényelmes az ülés, ha más színű lenne akkor tökéletes lenne, de így nem az. Bár az ilyen jellegű gondolataimat nem hiszem, hogy meg kéne osztanom a kopasszal mert még megsértődne, szegényke és azt sose bocsátanám meg magamnak, meg a pénztárcám se…
-Hölgyeim és Uraim! Mint azt a fesztivál elején ígértem, ma történelmi eseménynek lesznek tanúi! A sokat emlegetett varázsgőzös szimbolizálja a jövőt, a fejlődést, és a haladást, melynek mindannyian részesei vagyunk! Mint egy első felvonásként ezt a szimbólumot végigutaztatjuk Fiorén, hogy mindenki hírét kapja, és saját szemével lássa! Ez üzenet, és Önök, kedves vendégeink fogják elküldeni ezt az üzenetet az ország minden pontjára! Fogadják szeretettel és ámulattal Fiore első varázsgőzösét!- Hallatszódik Eddy hangja a hangszórókból ezét is elkezdek kicsit jobban figyelni kifelé az ablakon s pont ekkor húzzák el a sátor anyagát, hogy a vonatot az emberek is láthassák, akik nem mellesleg óriási üdvrivalgással fogadják, ezek szerint csak én gondolom azt, hogy ez a vonat nem valami nagy szám, igazán kár… Na mindegy a vonat szépen lassan elindul s egy kis idő után elkezd gyorsulni hátrahagyva a tömeget így egy kis csendet hozva végre, de ez sem tartott túl sokáig mert a vagonban lévő emberek elkezdtek cseverészni, és az én hőn áhított csendem is megszűnt létezni. Ezért is belemerülök kissé a táj bámulásába majd egy pár óra utazás után a tetőn mintha lábak dobogásának zaját hallanám, s ahogy nézem ezt Rinari és Nati is észrevette.
- Ti is hallottátok?.- Teszi fel kétségbeesetten kérdését Nati én pedig ismét csak sóhajtok könyörgöm, hogy lehet valaki ennyire ijedős. Ezért is, hogy szegény lányokat megkíméljem szólalok meg.
- Majd megyek megnézem én.- Mondom majd táskámra pillantok, de végül úgy döntök, hogy semmi értelme azt is vinni majd sietős léptekkel indulok el megnézni, hogy ki vagy mi okozhatja ezt a zajt.


//Elnézést kérek amiért megvárakoztattalak titeket//

Mostanában úgy éreztem, nem fordítok elég időt a kondícióm rendben tartására, ezért kora reggeli, nehezített futó edzéseket iktattam a napirendembe. Bár jómagam és a hajnali ébredés ezer éves ellenségek voltunk akik a lelküket is eladták volna az ördögnek, csakhogy megszabaduljanak a másiktól, ezúttal mégis erőt vettem magamon és betartottam, az edzéstervet. Hajnal négykor keltem és fél öttől hatig róttam a köröket, egy dinnyényi kőtömböt cipelve a hátamra erősített kosárban. Erről, az édesapámmal eltöltött hasonlóan megterhelő délutáni, illetve sokszor késő estébe nyúló tréningek jutottak eszembe. És ha már ő rá emlékeztem, óhatatlanul merült fel egyre több és több kép édesanyámról és nagyszüleimről is. A minduntalan gyakorlással, a társaság hajszolásával és alkalom adtán egy-egy elvállalt küldetéssel próbáltam figyelmemet más vizekre terelni. De egyre többször ébredtem éjszaka is, az elhagyott családom gondolatára. Nem jellemző rám az ilyen stresszes, depressziós és agyon hajszolt állapot, de sajnos ez a mai reggel is így indult. Rémálmok előzték meg és hosszas gondolkodás, tűnődés követte. Hét óra tájékán értem a tekintélyt parancsoló kastély kapujához. Már egy ideje itt töltöm a napjaim, mégis képes vagyok rácsodálkozni eme monumentális épület esztétikai és természetesen méretbeli nagyságára. Gondoltam elvállalok egy küldetést. Nem pénzügyi annál inkább, a fentebb említett okokból. Az ebédlő felé vettem az irányt ahol Richard már jól tudta mi az amire ilyenkor, érkezés után szükségem van.
-És itt is van a fiatalúr narancsleve. Tessék. -Ezzel felém nyújtotta a frissítőt.
-Köszönöm Richard, te minden reggel életet mentesz!
A nektárt szürcsölgetve elbattyogtam a küldetéses tábláig és elkezdtem szemezgetni a kínálkozó lehetőségekből.
-Hmpf…miért szól az összes kiírás ilyen távoli helyre. Igazán lehetne valami a közelben.- Morfondíroztam és tovább kerestem
Hirtelen megállt a tekintetem és ezzel egy időben az innivalóm is majdnem elengedtem.
Hunyorítottam, megdörzsöltem a szemeim és újra olvastam. Borzasztó hevesen vert a szívem és olyan bizsergő érzést is éreztem a gyomrom fölött amit hatalmas izgalom esetén szokás.
-Na ne... Ne szívass már! –Dünnyögtem az orrom alatt. A munka, ami így megragadta a figyelmem, Kunugiba szólt, az én városomba. Abba a városba ahol évekkel ezelőtt ott hagytam a családom.
-Miért pont most? Ezt vegyem célzásnak? –Beszéltem még mindig az apró papírfecninek. Letéptem a hirdetést, leültem egy asztalhoz és ostobán bámultam.. nem is olvastam, a látképem is teljesen elhomályosodott, csak néztem és gondolkoztam. Törtem a fejem, mit csináljak. Itt a lehetőség, még egy plusz indok, hogy végre hazalátogassak és végre talán letegyem azt a szörnyű terhet aminek nap mint nap sőt még éjszaka is cipelem a súlyát. Ami sokkal nehezebb az edzéseknél használt kőtömbnél és lassan már úgy érzem agyon nyom. Ugyan akkor ennyi év után úgy, hogy egy árva szó nélkül jöttem el, borzasztóan szégyelltem magam.
-No lám. Találtál valami kedvedre való feladatot fiam? –Búgott fel Goldmine mester hangja egy az asztalnál lévő székről. Annyira elmerültem a gondolataimban hogy észre sem vettem az érkezését.
-Jó reggelt mester! Igazából még nem döntöttem ezzel kapcsolatban. –Mondatom közben átcsúsztattam neki a szórólapot az asztalon.
-Értem. –Sóhajtott fel, miután befejezte az olvasást.
-Elvállalod?
-Azt hiszem igen. Indulok is. – Meglepően halkan hagyták el a szám ezek a szavak.
-Megkeresed őket?
-Nem tudom.
-Tégy legjobb belátásod szerint! Sok sikert! Há’ –Azzal beleharapott méretes szendvicsébe ,amit mióta megszólított a kezében szorongatott.
-Köszönöm mester! Sietek vissza. Addig is minden jót.
Ezekkel a szavakkal búcsúzva sarkon fordultam, és egyenesen a vasútállomásra siettem. Próbáltam ösztönözni a fantáziám, hogy bizony most kalandozzon el, úgy ahogy akkor teszi amikor nem kellene, de csak Kunugira tudtam gondolni és arra ami ott vár…aki ott vár.

Dél tájékán indult a vonatom. Amikor utazok általában úgy választok ülőhelyet, hogy legyen a közelben egy ígéretes beszélgetőpartner. Most azonban inkább egyedül szerettem volna lenni. 5 órás zötykölődés, hosszú idő, de most csak úgy repültek a percek, kérlelhetetlenül. Úgy fél úton eszembe jutott, még meg sem néztem mi a küldetés tárgya.
-Na lássuk…remélem nem valami öngyilkos misszió. –Gyorsan átfutottam a sorokat.
-Hm, mozdony őrzés egy fesztiválon. Ebben semmi veszélyes nincs, ez azért megnyugtató, most nem tudnék tiszta fejjel higgadtan dolgozni. Azzal zsebre vágtam a papirost, karjaimat pedig keresztbe tettem és bámultam tovább a tájat. Vészesen közeledtünk a végállomáshoz, ez a tény egyre idegesebbé tett. Még fél óra … már görcsben állt a gyomrom. És el jött a pillanat, megérkeztem. Leszállás után hosszú percekig csak álltam becsukott szemmel, aztán nagy levegőt vettem és felnéztem. Minden, ismétlem minden ugyan olyan volt mint régen, leszámítva a fesztiváli kivilágítást és díszeket. Stressz oldás gyanánt azonnal kerestem egy édességárust és az összes zsebem megtömtem marcipánnal. Tudtam, hogy egy ilyen eseményen nagyszüleim is minden bizonnyal kivonulnak egy standdal, így hát a tömeggel vonulva nézelődtem, kettős érzelmekkel a szívemben. Igazából mindent meg lehetett találni amire az ember csak vágyhatott . Volt itt rengeteg mutatványos, artista, bohóc és tűznyelő de még egy fakír is. Temérdek cukros bácsi illetve néni és megannyi kis étkező stand, pompás díszek mindenütt. Furcsábbnál furcsább szerkezetek, néhány öreg mozdony, mellettük rövid ismertető, illetve nagy létszámú katonai jelenlét. Egyik másik igen figyelemfelkeltő volt, de a tengernyi ember folyamatos mozgása miatt nem tudtam közelebbről is megnézni őket. Végül úgy döntöttem, hogy nézelődésből és mászkálásból egyenlőre ennyi elég. Még mindig a végletekig feszült voltam, így egy boros pultnál telepedtem meg. Bár nem a legjobb dolog munka előtt alkoholt fogyasztani és egyébként sem túlzottan jellemző rám, de a helyzet megkívánta. Talán szégyen, hogy ilyen könnyen be tudtam csapni saját magam, de néhány pohárka után már sokkal jobban éreztem magam.
-Szervusz fiacskám! -Csengett fel mögöttem egy kellemetlen, éles, férfi hang. Aminek a tulajdonosa egy 50 es köpcös, felül kopaszodó, krumpli orrú, bajszos kis fickó volt. A szivárvány minden színében játszó zakójában, elsőre könnyen összetéveszthető lett volna egy bohóccal.
-Remélem az az első pohár!- Bár mosolygott a mondanivalója közben, de éreztem némi megrovást a szavaiban.
-Tudja uram napi egy pohár bor nagy barátja a hosszú életnek.
Nevetett és bólintott.
-Te egy a megbízásra érkezett mágus vagy ha jól sejtem. Tudod messze kitűntök a tömegből.
-Nos amennyiben erről a munkáról van szó- ezzel átnyújtottam neki a hirdetést- igen én vagyok az ön embere.
-Kövess kérlek!
Azzal el is indult, át a tömegen kanyarogva minden irányba, úgy furakodott mint egy kis vaddisznó. Ha nem lett volna olyan cicomás az öltözéke biztosan eltűnt volna a szemem elől a maga kis 160-170 centijével. Pár perc alatt elnavigált egy az ő gúnyájával hasonlatos, színes, csicsás és nem utolsó sorban óriási sátorhoz. Egy pillanatig rá meredtem.
-Gyere csak gyere! Kerülj beljebb.
Egy kis előcsarnokba léptem be, ahol egy fogason, asztalon és néhány széken illetve a rajtuk ülő három máguson kívül semmi más nem volt. Két fiú egy lány.
-Ők lesznek a társaid! Most itt várj kérlek
Biccentettem. Majd a három elég fiatal mágus felé fordultam. A lány módfelett csinos teremtés volt, önkénytelenül is rá mosolyogtam és udvariasan bólintottam neki, minek hatására ő gyorsan elpirult. Nem akartam faragatlan lenni, úgyhogy mindhármuknak bemutatkoztam. Lévén hogy a várakozás önmagában nem egy érdekes dolog és mint ideiglenes csapatnak nem árt ha kicsit összeismerkedünk laza csevelybe kezdtem mindhármukkal.

Egyedül üldögéltem a céh házban, mivel nem igen volt mit csinálnom. Elnézegettem a céhtársaimat, hogy hogyan végzik ügyes-bajos dolgaikat, ami a iszogatásban és beszélgetésben ki is merült. Mei-chan nem igen segített a helyzeten: csak mosolygott és poharakat törölt.
- Strago, nincsen egy kicsit túl sok szabadidőd? Ilyen szép időben csak lengeted a lábaid és nem csinálsz semmit. Egy egészséges fiatalembernek, mint neked, küldetéseket kéne csinálnia, barátnőt kéne keresnie; élni kellene. -
Na bumm, ez szíven ütött. Ferde szemmel felnéztem lelki fájdalmam okozójára, aki teljesen ártatlan arccal nézett vissza rám. Lehet az ilyen nem szeretni?
- Mei-chan, akarsz a barátnőm lenni? - kérdeztem, egy hirtelen ötlettől sarkallva. Mei felnevetett.
- Ha ezt naponta nem hallom háromszor akkor egyszer sem, kedves Strago, és még mindig egyedülálló vagyok, szerinted miért lehet ez? - mosolygott rám kajánul.
- Hááát, minden bizonnyal eddig egyik kérőd sem volt az igazi, de ha nem próbálom meg sosem fogom tudni. - mondtam logikusan.
- Nos Strago - váltott komolyabb hangnemre Mei - ha tényleg nagyon elkötelezett vagy, hogy meghódítsd szívem, akkor adok egy-két tanácsot. Én nagyon szeretem az erős embereket, akik nagy fizikummal, férfihoz méltó erővel rendelkeznek, de nem kigyúrt izompacsirták, mert az már undorító. Az ideális kérőm, ezen felül legyen kedves és jószívű velem, és mindenkivel, de tudja megvédeni a becsületét és a szeretteit, ezért nem árt, ha magas a mágikus ereje is, mivel nem mindig lesz hasznára az izma. Legyen még keményen dolgozó, becsületes, jó a gyerekekkel és tisztelje őseit és feleségét, ez esetben engem. Remélem tudtam segíteni. - fejezte be széles mosollyal.
Kis híján leborultam a székemről. Szerintem Mei-chant legközelebb 30 év múlva fogom elővenni, bár akkor már ő is majd 50 éves lesz. Nem valami biztató kilátás.
Lekecmergek a székről és a küldetéstábla felé visz a lábam. Végigböngészem az egészet, mikor megpillantok egy vonzónak tűnő ajánlatot: 50.000 gyémánt, ha nem hagyom, hogy kitörjön az apokalipszis egy fesztiválom. Süti. Ez menni fog.
Mei-channak búcsút intettem, mivel ő volt az egyetlen, aki jelenpillanatban a figyelmével kitüntetett, és elindultam Kunugiba. Bár ehhez előbb a vonatállomásra kellett eljutnom, ami már lassan egy rutinfeladat volt. Szerencsére a sors most sem hagyott cserben és épségben eljutottam célpontomhoz.

Kiléptem az állomásépületből és majdnem fellökött a semmiből előtörő hangzavar. Bizony, ez egy fesztivál. Díszes sátrak, standok, árusok várták az érdeklődőket, mindenféle jóval, rágcsákkal, édességekkel. Én nem bírtam magammal és vettem majd egy kiló marcipánt, amire pénzes batyum hirtelen anorexiával reagált, de hát mit lehet csinálni? Imádom ezt a szutykot.
Elnézelődtem egy jó ideig, miközben, mint egy vidám óvodás, a marcipánomat majszolgattam, de az feltűnt, hogy a helyi biztonsági szolgálat csak egyszerű katonákból áll; mágusnak se híre se hamva nem volt. Nem csoda, hogy kirakták azt a küldetéslapot. A legnagyobb sátornál megálltam, és néhány percig csak néztem ki a fejemből, magasröptű filozófiai elméleteken gondolkodva, amikor is egy kéz a semmiből megragadta a vállamat és megfordított. Egy kopasz, érdekes színekkel ellátott öltönyös ember(ke) állt előttem.
- Hmmm - hümmögött - nem igen néznélek mágusnak, ha nem lenne az a jel a tenyereden; inkább néznélek egy túlnövésben szenvedő kisgyereknek, aki az anyja után kutat, de mindegy - mondta - gyere, gyere már itt vannak egy páran, de remélem azért jönnek többen is, még csak az hiányozna, hogy inkompetens mágusok valamiféle galibával szabotálnák nagy színvonalú kiállításunk. - fejezte be az orra alatt motyorogva. Pár másodpercig köpni nyelni nem tudtam: ha nem kellek elmehetek. Sajnos ez az opció már alapjáraton ki van zárva, mivel valahogy pénzt kell csinálnom, és ez egy relatíve egyszerű küldetésnek hangzott, még ha a megbízó egy szemetes láda. Szerencsémre kiderült, hogy nem ez a megbízó.
Követtem az embert a sátorba, ahol már négyen várakoztak, 3 fiú, egy lány, és élénken társalogtak. Az egy lány, az egyik fiúra lopva fel-felnézett, pirosló arccal. Én is megnéztem hát magamnak: nem valami nagy durranás. Jó, mosolyog, és talán jóképűvé válik ettől, de csak ennyi. Az egyszínű öltözködés manapság nagy divat lehet; remélem tűző napon fogunk dolgozni most, mert akkor bele fog poshadni a fekete cuccaiba hehehe.
Megszólalni ugyan nem volt ideje senkinek: berontott egy, az előzőhöz kísértetiesen hasonló kopasz ember(ke), de neki az arca csupa vidámság volt.
- Áááá még egy jelentkező, kerülj beljebb, kerülj beljebb - mintha egy nagybácsi a kedvenc unokaöccsével beszélne - milyen sokan összejöttünk, így biztosan minden flottul fog menni, nem igaz? - mosolygott mindannyiunkra - Még várunk egy keveset, de addig is nyugodtan ismerd meg társaidat; egy jó kapcsolat aranyat ér, hohoho. - azzal faképnél hagyott engem. Nekem még mindig marcipános volt a szám belülről és sajnos kívülről is, ehhez adjuk hozzá a döbbent kifejezést, ami az arcomon ült; páratlan. Minden bizonnyal ő a megbízó; megbízható alaknak tűnt. Halljuk a szarkazmust?
A fekete özvegynek öltözött srác odalépett hozzám és kinyújtotta felém a kezét mosolyogva: - Omeron Greensand, Quattro Cerberus, örülök, hogy megismerhetlek kedves...öö? - nézett rám kérdőn.
- Strago Rhelm, Titan Nose - válaszoltam teli szájjal...

Csak egy két dolgot sikerült megtudnom újdonsült kis barátaimról, ugyanis az alacsony, bohóc forma ember visszatért méghozzá a következő csapattársunkkal. Hát…nem szokásom kizárólag megjelenés alapján ítélkezni, ezért ez alkalommal sem tettem, de a srác, inkább tűnt tengeri medvebocsnak mint mágusnak. Jellegzetes, kalózokra hajazó, színpompás fodros-bodros öltözékéből azt is gondolhattam volna, hogy a kis töpszli kollegája, de amaz rácáfolt.
-Úgy látszik ennyien lesztek, de a biztonság kedvéért még várunk.- Azzal vissza vetette magát az utcán tomboló kavalkádba. Felálltam hogy bemutatkozzak, amikor berobbant a helyiségbe egy másik aprócska vidám arcú ember. Odament „Hook”-hoz és beszélt vele pár szót, majd ő is elviharzott. Folytattam amit elkezdtem, de amikor oda értem, véletlenül majdnem „HARRR” felkiáltással köszöntöttem.
- Omeron Greensand, Quattro Cerberus, örülök, hogy megismerhetlek kedves...öö? –kérdeztem önmagamhoz hűen, vidám stílusban, majd vártam, hogy kiegészítse.
- Strago Rhelm, Titan Nose. – Brummogta teli szájjal. Ahogy jobban megnéztem valami fehér csillogott a szája szélén. Mondanom sem kell, eléggé kikerekedtek a szemeim. Beleszimatoltam a levegőbe és azonnal megnyugodtam, sőt megörültem. Marcipán illata lengte körül az arcát. Ismételten bebizonyosodott, hogy első látásra ítélni hiba, hiszen aki a marcipánt szereti, rossz ember nem lehet. Szerettem volna kicsit jobban is megismerni, de a pár perce elsietett, aprócska ember megérkezett, egy lányba karolva. Göndör hajú, hosszú szoknyás, kedves tekintetű, gömbölyded illetve roppantmód fiatal volt, szinte még gyerek.

Mindannyian leültünk, mire ő megköszörülte a torkát és kisebb szónoklatot tartott nekünk.
-Üdvözöllek titeket, én vagyok aki a szórólapokat kiküldte! A nevem Eddy Tiralt, a Tiralt Mozdonytársaság is történetesen az enyém... gondolom hallottatok már róla!
Egy kis hatásszünet következett, talán azt várta, hogy valaki majd helyesel, ez azonban elmaradt, szóval folytatta.
-Nem gond, nem az a lényeg! Ide hallgassatok mind! Ebben a sátorban lapul a jövő! Két óra múlva innen fog kigördülni Fiore első varázsgőzöse! Addig senki, ismétlem senki nem léphet be a sátorba, de még csak ne is nagyon közelítsék meg. Aki kellemetlenkedik, azt tessékeljétek arrébb. Erőszakra nincs szükség, de hát manapság nem tudhatja az ember, hogy miféle népekkel fog összetalálkozni. Egyenlőre legyen ennyi a feladatotok, két óra múlva kezdés! Mikor szólok, a sátor felnyílik, és ti kikíséritek a mozdonyt a megállóig, amit ott láttok.
Egy nem túl messzi kis tákolmányra mutatott, én magam biccentéssel nyugtáztam a hallottakat.
-A többiről később beszélünk! Na dologra!
Ezzel el is szelelt, mi pedig kijöttünk a sátorból és körbe álltuk azt. Két óra hosszát kell egy helyben állva strázsálnom, tök magamban. Unalmas, és ráadásul a figyelmem sem köti le igazán. Miközben a szédelgő tömeget néztem, megint ugyan azon a dolgon kezdtem rágódni. Legalább állni ne kellene. Elővettem a botom és arra támaszkodva méláztam tovább. Egy hangosan, huhogva röhögő, kövér, kalapos nő ment el mellettem kezében egy amolyan félig patkány félig kutya lénnyel. Elképzeltem hogy az a kis valami, gazdája tokájának ugrik az meg ettől úgy futkos, hogy a fejét rázva össze vissza himbálja a kis dögöt. Ilyen és ehhez hasonló semmit mondó, ostoba gondolatokkal próbáltam feltölteni a fejem. Hirtelen kizuhant egy férfi az egyenletesen áramló tömegből és pont a lábam előtt terült ki. Szét néztem majd leguggoltam hozzá, borzalmas ital szaga volt.
-Elnézést uram! Jól érzi magát? -Közben a vállát rázogattam.
-WRAAAMAAAHAHBUBAAAAAAAAAABUBIIIIIIIIII! HIC! –Nem tudom mit akart mondani, én ennyit értettem. De szerencsére gyorsan felkászálódott és vissza ténfergett az emberáradatba.
-Hmpf... – Valami olyasmit akartam mondani ami legalább engem szórakoztat, lévén hogy amúgy is egyedül voltam, de semmi nem jött ki a számon. Abban a pillanatban egy Túlsúlyos, alacsony, vágott szemű fickó közelített a sátor irányába lábujjhegyen. Úgy settenkedett mint egy részeg fiatal, amikor túl sokáiág maradt ki. Nem mozdultam helyemről, csak a szememmel követtem. Lehet hogy ez a feladatom elhanyagolása, de egyenlőre nem csinált semmit, és nem tűnt veszélyesnek. Hirtelen rám nézett és megdermedt. Várt egy kicsit aztán tovább közeledett. Megérintette a sátrat, ekkor éreztem, hogy ez az a pont ahol közbe kell lépnem. Az arca elé lendítettem „sétabotom”.
-Segíthetek?
-Má…Mágá lát éngém?
-Nem akarok faragatlan lenni, de egy ekkora embert csak észre veszek ha mellettem áll.
-Vrruoáhhh! Hámisítvány- Ezzel lehúzott egy gyűrűt a kezéről, a magasba emelte majd földhöz vágta.
Komolyan azt hitte volna, hogy láthatatlanná vált? Édes istenem, az emberi hülyeség határtalan tud lenni. Azonban örömmel nyugtáztam, hogy újabb „érdeklődők” tűntek fel, ezzel is lefoglalva engem. Ez úttal egy fiatal apuka állt meg, nyakában valószínűleg legnagyobb büszkeségével, aki 2-3 éves lehetett és teli szájjal nevetett.
Vártam hogy oda jönnek és kérdeznek valamit, de amennyire én levettem, csak azért bámultak felém, mert a fiúcskának tetszett ahogy a sátor szélét fodrozza a szél. Többnyire eseménytelenül telt el a hátralevő idő , az emberek inkább csak néztek, néha amikor már irritált a tekintetük integettem nekik, vagy a botomat rázogattam mintha valami szörnyű csapást akarnék rájuk szabadítani. Ez többnyire használt. Ahogy telt az idő, úgy gyűlt egyre több ember. A megbízónk hirtelen visszatért, körbe járta a sátrat és még a hatalmas tömeg zsivajgása ellenére is hallottam ahogy kikel magából a sátor másik oldalán.
-Eridjetek innen, lusta népség! Tünés!
Nem tudom kiknek nem volt megelégedve a teljesítményével, a lényeg hogy velem nem volt baja.
Oda hívta „Kék szakállat” és az utolsónak érkezett pici lányt. Majd a következő szavakkal fordult hozzánk:
-Nagy a hajtás, de eljött a mi időnk! Figyeljetek, a vonat kíséretében akadtak problémák, túl kevesen vannak, úgyhogy adnék egy plusz feladatot! Megfizetem természetesen! Szálljatok fel a vonatra a sátorban, és kísérjétek el a következő megállóig! Alig fél napi út, nem sok, és ott felváltanak titeket az ottani jelentkezők. Igazán hálás lennék ha megtennétek.
Én úgy voltam vele, hogy ha már leutaztam idáig, miért ne fogadjak el egy „újabb” az előzőnél is könnyebb megbízást. A többieknek sem volt ellenvetésük.
-Hálás vagyok! Na pattanjatok fel! Öt perc és kezdünk!
Bementünk a sátorba és olyan látvány fogadott minket, amit igen nehéz szavakba önteni. Bizton állíthatom, hogy életem leggiccsesebb dolgát láttam. Egy arany színű gőzmozdony, az oldalán túlzsúfolásig tele domborművekkel. Misztikus lények, népi motívumok, amit csak el lehet képzelni. A többiekre néztem és szerintem Strago véleménye is ugyan ez volt. A grimasz amit vágott hasonlóan a vonat okozta élményhez, nehezen leírható. De utálta, ez biztos. A kislány, akinek még a nevét sem volt időm megkérdezni, láthatólag odáig volt a szerkezetért. Ízlések és pofonok.
-Szálljunk fel! -Mondtam szörnyen elkedvetlenedve. Ez a mozdony a művészetek megcsúfolása. Rémes.
Belülről ugyan ez a mellbevágó stílus fogadott, de legalább az ülések kényelmesek voltak.
Gyorsan bemutatkoztam a legfiatalabb tagunknak, akit Nati Teina-nak hívtak és a Blue Pegasushoz tartozott. Tekintve hogy reagált a vonatot látva, ezen nem is csodálkoztam.
-Hölgyeim és Uraim! Mint azt a fesztivál elején ígértem, ma történelmi eseménynek lesznek tanúi! A sokat emlegetett varázsgőzös szimbolizálja a jövőt, a fejlődést, és a haladást, melynek mindannyian részesei vagyunk! Mint egy első felvonásként ezt a szimbólumot végigutaztatjuk Fiorén, hogy mindenki hírét kapja, és saját szemével lássa! Ez üzenet, és Önök, kedves vendégeink fogják elküldeni ezt az üzenetet az ország minden pontjára! Fogadják szeretettel és ámulattal Fiore első varázsgőzösét!
Hangzott el a hangosbemondóból. Ezt követően azonnal megindult alattunk a gépezet, és lassan kisiklott a tömegbe. A szememmel még mindig az arcokat pásztáztam, valami ismerős után kutatva, de mindhiába, már kiértünk a városból. Megúsztam vagy elpuskáztam. Nem akartam ezzel foglalkozni, menekültem a téma elől, de valahogy a beszélgetéshez sem volt kedvem. Láttam, hogy a többiek dumálnak valamit, de most inkább csak örültem, hogy engem kihagytak. Úgy egy másfél óra elteltével, eszembe jutott hogy még van marcipánom. Elővettem a maradékot, és megkínáltam őket. Strago azt mondta, ő nem kér mert még van a sajátjából. Hát legalább mosolygott. Nati lecsípett egy apró darabot és megköszönte. Ahogy majszolgattam valami fura hangra lettem figyelmes, aminek a forrása valahol a vonat tetején lehetett. A többiek is észre vették.
- Ti is hallottátok?
-Aha. Tisztán. Szeretnétek ti megnézni, vagy rám hagyjátok? –Kérdeztem színlelt érdektelenséggel.

Ez az Omeron Greensand elég érdekes egy fazonnak tűnt, így második pillantásra. Mintha kissé szkeptikusan nézte volna öltözékem, de engem nem zavart: már sokszor néztek kalóznak, de miért érdekelne ebből a szempontból más véleménye? Én jól érzem így magam. Egyébre nem is volt idő már, mivel a vidám ember (igen hamar) visszatért, egy csinos lánnyal, akinek a kora csak az arcán volt tükrözve, meg magasságán talán, de sok nő megirigyelte volna kanyarulatait. Érett volt ebből a szempontból, lehetett rajta mit fogni, na.
Mindenki kényelembe helyezte magát és az ember(ke) elkezdte prezentálni feladatunkat. -Üdvözöllek titeket, én vagyok aki a szórólapokat kiküldte! A nevem Eddy Tiralt, a Tiralt Mozdonytársaság is történetesen az enyém... gondolom hallottatok már róla! - miután két percig lehetett szerencsétlen tücsök ciripelését hallani, kénytelen volt Eddy belátni, hogy bizony senki sem hallott róla egy büdös szót sem.
-Nem gond, nem az a lényeg! - folytatta töretlen jókedvvel - Ide hallgassatok mind! Ebben a sátorban lapul a jövő! Két óra múlva innen fog kigördülni Fiore első varázsgőzöse! Addig senki, ismétlem senki nem léphet be a sátorba, de még csak ne is nagyon közelítsék meg. Aki kellemetlenkedik, azt tessékeljétek arrébb. Erőszakra nincs szükség, de hát manapság nem tudhatja az ember, hogy miféle népekkel fog összetalálkozni. Egyenlőre legyen ennyi a feladatotok, két óra múlva kezdés! Mikor szólok, a sátor felnyílik, és ti kikíséritek a mozdonyt a megállóig, amit ott láttok. A többiről később beszélünk! Na dologra! - azzal mindenkit kitessékelt a sátorból és mi körbeálltuk azt.
Volt tehát két óra szabad időm. Örültem neki: nem volt közelembe senki, aki tudta volna zavarni magányomat, nyugodtam el tudtam gondolkodni számomra fontos dolgokon, fantáziálgattam szép hölgyekről, jó ételekről, mesteremről, a mágiáról és esetleges kalandokról, amiket majd át fogok élni. Így viszonylag hamar eltelt a két, eseménytelen óra, ami közben még egy ál-láthatatlansági gyűrűs ember sem akart beslisszolni a sátorba.
Álmodozásomból egy harsány hang riasztott fel: -Eredjetek innen, lusta népség! Tűnés! - Úgy hangzott, mintha a kedves arcú ember(ke) ideges lett volna; legalább nem velem volt az. Összecsődített minket, viszont csak hárman maradtunk; a másik három mágus eltűnt. Minden bizonnyal ők hárman raktak rossz fát a tűzre. Helyes, több pénz nekem. Megbízónk újabb információkkal látott el minket:
- Nagy a hajtás, de eljött a mi időnk! Figyeljetek, a vonat kíséretében akadtak problémák, túl kevesen vannak, úgyhogy adnék egy plusz feladatot! Megfizetem természetesen! Szálljatok fel a vonatra a sátorban, és kísérjétek el a következő megállóig! Alig fél napi út, nem sok, és ott felváltanak titeket az ottani jelentkezők. Igazán hálás lennék ha megtennétek.-.
Végül is, miért ne? Időm, mint a tenger, a pénz az most nagyon kell, és a tapasztalatszerzés minden lehetőségét meg kell ragadni. Úgy tűnik társaim is ezen a véleményen voltak, így mindhárman beléptünk a sátorba. Egy nagyon nem mozdonynak kinéző mozdonyt rejtett az amúgy cirkuszi mulatságokra feltalált tákolmány. Annyira nem nézett ki katasztrofálisan, de amikor egy csupasz felsőtestű, félig nő, félig kígyó alakot láttam meg, ami, mint dómborképként mutatott a falán a mozdonynak, kissé elszörnyedt az arcom. Én a csupasz női testeket lábbal ellátva, és élőben kérem. Mindegy, semmi sem tökéletes.
Valamit szónokolt Eddy, bár sokat nem értettem belőle, mivel a félkígyó hölgy sokkoló hatása alatt álltam. A fiatal lány észrevette mit bámultam és minden bizonnyal félreértette arckifejezésem, ami egy szexéhes perverzével vetekedhetett, nem tudom, minden esetre elkezdett kuncogni rajtam.
Amikor hirtelen elindult a mozdony magamhoz tértem. Omeron mintha valamit keresett volna a minket csodáló tömegben, de ennek a fontossága hamar a nullára esett, mivel csapatunk egyetlen hölgytagja megszólított engem:
- Helló kedves kalóz úr - mondta mosolyogva - Nati Teina vagyok. -
- Szervusz kedves normálisan öltözködő kisasszony, Strago Rhelm, Titan Nose. - mondtam neki nyugodtan.
- Jaj, nehogy félreértsd - mentegetőzött gyorsan Nati - nincs gond az öltözködéseddel, csak érdekesnek találtam. -
- Nem te lennél az első - mondtam némileg mosolyogva.
- Bár nem értettem kristálytisztán; te már láttál nőt életedben? - kérdezte meglepő komolysággal.
- Ööö miért? - a váratlan kérdése zavarba hozott.
- Túlságosan is furcsán nézted a naga dómborképet. -
Most én voltam kénytelen magyarázkodni, hogy miért is vágtam olyan arcot, amilyet, és a végére Nati, kissé szkeptikusan ugyan, de elfogadta, hogy szimplán nőhiányom van. Viszont egy nagyon érdekes beszélgetőpartnernek bizonyult. Humora az nem igen volt, viszont érdekes történeteket tudott mesélni; másfél órán keresztül, amikor ugyanis kifogytunk a témákból.
Omeron időközben úgy döntött, hogy csatlakozik hozzánk és ennek örömére elkezdett marcipánt osztogatni, amit én nem találtam jó ötletnek, mivel eléggé drágán osztogatták, és nem is használtam ki, hanem udvariasan visszautasítottam, de Nati azonnal kapva kapott a helyzeten.
Egy nyugalmas délután elébe néztünk, amit csak egy fura zaj a mozdony tetejéről zavart meg.
- Ti is hallottátok? - kérdeztem.
-Aha. Tisztán. Szeretnétek ti megnézni, vagy rám hagyjátok? - mondta Omeron hanyagul, mintha nem is érdekelné annyira.
- Látom nem fűlik a fogad ehhez - mondtam neki - hát megnézem akkor én. - És neki is láttam...

Kidugtam a fejem a süvítő szélbe, ami nem igen volt nagyon kellemes. A vonat eleje felé nem volt senki, viszont a vége felé igenis valami csúfította a látót teremet: valami emberféle lehetett, minden bizonnyal bandita, legjobb esetben is rossz hírű, kellemetlen alak. Maszk és köpeny fedte a személyazonosságát, így ha akartam, se tudtam volna kideríteni ki vagy mi lehetett az. Kezeiben két kampóvégű bot volt, amiket csákányként használva jött föl a gőzös tetejére. Kiugrottam a tetőre, hogy azzal a lendülettel hasra is essek az erős hátszél következtében. A betolakodó csak azért nem tudta ezt kihasználni, mivel ő is hasonló problémákkal küszködött. Rogyasztott lábakkal közeledett felém, egyenletes sebességgel, látszott rajta, hogy látott már harcot, meginogásai viszont arra adtak következtetést, hogy azért annyira még nem túl sokat.
Gyorsan feltápászkodtam és én is úgy csináltam, mint ő, berogyasztottam lábaim, és egymásra néztünk. Szerencsére nem az én szemembe fújt a szél, így némi vizuális előnyben voltam részesítve, amit persze az kompenzált, hogy ügyelnem kellett, az előreesést elkerülendő. Nem vártam sokat a következő megmozdulásomtól, de azért megtettem, mert ezt így szokás: - Mit tehetünk önért, kedves uram? Ajánlom a kocsit; ott legalább nem fúj a szél. - A várt eredmény be is következett: nem történt semmi. Talán annyi, hogy a bandita még közelebb araszolt felém. ~Hát én megpróbáltam udvarias lenni, ha ezt nem értékelik, akkor bemutatom egyéb képességeim.~ gondoltam. - Stone Gloves - aktiválva, erős karjaim, kemény bőröm az, amin először keresztül kell majd, hogy verekedje magát ez a senkiházi. Én is el kezdtem csúszni talpaimon ellenfelem felé. Előbb-utóbb (pár másodperc) elértük egymást, és ő kezdeményezett.
Egy nagyon szakállas trükkel nyitott a rossz életű személy: én felsőre vártam a támadást, de ő levetődött a hasára, kinyújtotta egyik botját, beleakasztotta az egyik lábamba és nemes egyszerűséggel megrántotta. Második szabadesésemet hajtottam végre, ezúttal hátrafelé, de mivel a szél arról az irányból fújt, így csak fenékre érkeztem. Persze ellenfelem azonnal kihasználta, hogy az ágyékommal vagyok elfoglalva: meglepő gyorsasággal odaoldalazott hozzám, és lekényszerített a fém padlózatra, amit máshol tetőnek neveznek, egyik botjával a nyakamat nyomva, másikkal készen, hogy lesújtson. Két térdével a két vállamra tehénkedett, de alábecsülte a kőkesztyűmet. Ugyan megütni így nem tudtam, de felemelni még fel tudtam az alkarjaimat, leoldottam a kesztyűimet, és a hátrahagyott földből egy tüskét formáltam magam elé. A bandita megállt félúton, nem tudta mire vélni a tüske megjelenését, de akkor az már a mellkasából lógott ki. A lendület levitte rólam, és a szél majdnem lefújta a vonatról, ha nem kapom el utolsó pillanatban. Ettől persze majdnem én is vele repültem, de sikerült éppen, hogy csak megtartani. Idéztem egy újabb kőtüskét, belevágtam a tetőbe (a tulaj nem igen fog ennek a húzásnak örülni), és abban kapaszkodva húztam magamhoz a lassan elvérző ellenfelem (a vértől sem lesz feldobva Eddy).
- Ki vagy? - üvöltöm az arcába - ki küldött? Mi a célod itt? -
-Minden a legtökéletesebben halad... - nyögte vigyorogva a maszkától megszabadított ember.
- Ennyi? - kérdeztem kifejezéstelen arccal - Esetleg valami ici pici információdarabka még? Tényleg, akármi, ami az eszedbe jut? Semmi? - a vérző haramia válaszként csak kacarászott. Majd mikor leesett neki mit fogok csinálni, elkerekedett a szeme, és egy elnyújtott sikoly kíséretében lerepült a vonatról, amit, büszkén vállalom, elősegítettem.
Nos, akkor ezzel megvolnánk. Elkezdek visszaaraszolni a csapóajtó felé, amit meg kell vallani, nem egy egyszerű munka...

- Látom nem fűlik a fogad ehhez - vetette oda nekem Strago flegmán - hát megnézem akkor én.- Fogta magát, felállt, meglendítette nagy kabátját és kimászott a tetőre.
-Hát hajrá... Na mi meg itt maradtunk. - Kezdtem a beszélgetést Natival aki válaszul mosolyogva bólintott, azonban a folytatás lehetősége egy szempillantás alatt szertefoszlott . A velünk szemben levő vagon ajtó hirtelen kivágódott és egy nagydarab, sötét alak ugrott be rajta behúzott fejjel, őt egy még magasabb cingár követte, akinek még társánál is kevesebb sütnivalója volt. Telibe találta az ajtófélfát a fejével, ezen manővernek köszönhetően hátrabukott arcába lógó csukjája. Bár száját fekete kendő takarta, de orra és szeme láthatóvá vált. Jobb szeme körül jellegzetes égfele törő láng tetoválás volt. Megjegyeztem, talán még lesz jelentőssége, de ami most a legfontosabb, hogy megfékezzük őket. Gondolkodás közben felálltunk és szembefordultunk a banditákkal akik időközben fából faragott primitív bunkós botokat húztak elő köpenyeik alól. Nati eddig mutatott szelíd és kislányos küllemével szemben, most elszántnak és harcrakésznek tűnt. Hirtelen két újabb gazfickó lendült be a mögöttünk levő ablakokon. Az előzőekhez hasonló gúnyát viseltek, viszonylag alacsony termetük, nem tette őket túl félelmetessé.
-El tudsz bánni azzal a kettővel Nati?- Intettem fejemmel a mögöttünk levők irányába.
-Elintézem őket!- Válaszolt még midnig töretlen magabiztossággal.
-Próbáljuk meg a lehető legkevesebb kárt tenni a vonatban.
-Ühüm. - Ekkor ő már teljesen ráhangolódott a harcra, nem tudom mennyire figyelt rám.
-Azért remélem hallottad...- Dünnyögtem az orrom alatt miközben bal kezembe vettem botomat illetve levettem kabátom, hogy ne zavarjon a harcban. Küzdelemre való felkészülés gyanánt megmarkoltam staffom nem faragott végét, hogy egy sárga dinnye méretű kőgömböt gyúrjak köré. Vízszintesen magam elé tartottam jobb karom és a stone gloves varázslat segítségével kicsit tekintélytparancsolóbb formát adtam neki. Az ellenfeleim nem mutatták jelét hogy megrémültek volna, de lehet, hogy ez csekély szellemi képességeikkel is kapcsolatban állt. Így eszembe sem jutott, hogy esetleg szép szóval győzzem meg őket tettük rossz mivoltáról. Végül megúnták a várakozást és a szélesebb példány felemelt bunkóval rontott rám míg a másik kicsit megfontoltabban követte bunkóját készenlétben tartva, kicsit lemaradva. Jómagam botomra támaszkodva, leeresztett karral vártam a megfelelő alkalomra, ami azon nyomban eljött, hogy támadóm egyenesen szemből akart engem agyoncsapni csülök alakú fegyverével. A kellő pillanatban kőkesztyűs kezemmel megállítottam a levegőben a buzogányt, bal lábammal pedig fellendítettem az eddig támaszként szolgáló husángom, talaj fele levő, kősúllyal nehezített végét. Kézzel is rásegítettem a mozdulatra, hogy a fegyverem kellő erővel csapódjon ellenfelem ágyékába. Mindez túl gyorsan történt ahhoz, hogy védekezhessen. Méretét meghazudtolóan magas, elcsukló hangon nyögött fel, miközben térdére támaszkodva előre görbült. Nem tudtam nézni hogy szenved, ezért egy jól irányzott, klasszikus jobb horoggal pihenő állásba, pontosabban fekvésbe tettem őt. Gyorsan felnéztem, hogy megtaláljam másik ellenfelem, akiről kicsit megfeledkeztem. Meg is lett a böjtje. A colos ebben a pillanatban súlytott le rám bunkójával. Nem tudtam tökéletesen kivédeni, csupán beleboxolni oldalról így eltérítve a csapást, azonban annak erejétől a hátamra, a földre estem. Ebben a pillanatban egy vaskos, jó fél méteres kőkaró hatolt be az utastérbe a tetőn át. Egy századmásodpercre megmeredtem, de támadómnak szerencsére több időre volt szüksége ahhoz, hogy kiszabaduljon a meglepetés keltette helyzetből. Kihasználva az esélyt kirúgtam lábát előre lendítettem botom nehezített végét, illetve fel is ültem, hogy biztosan célba találjak. Az oldalán fekvő és éppen feltámaszkodó férfi felkarját találtam el. A csontja hangos ropogást ő maga pedig vadállatéhoz hasonlatos üvöltést hallatott. Ültő helyzetben hátra néztem, szememmel lány társam után kutatva, de sem őt sem ellenfeleit nem láttam, csak egy nagy szőrős kutyát. Aki látván, hogy kezdek tényleg kiakadni, kellemes női hangon csak annyit mondott " Én vagyok az! Nati! Minden oké?" Meglepetés meglepetés hátán...
-Hát én nagyon is jól vagyok de te? Mi ez, megátkoztak?- Kérdeztem. Gyorsan felkászálódtam, hatástalanítva kőkesztyűm és a botom nehezékét, de közben egy pillanatra sem vettem le szemem a Kutya-Natiról.
-Ez a mágiám te gügye. -Azzal pár másodperc alatt újra felvette korábban látott, szemnek kellemesebb, emberi alakját.
Felsóhajtottam.
-Jááázusom, ma már nem szeretnék több meglepetést.- Abban a pillanatban eszembe jutott Strago aki valószínüleg a tetőn hasonló alakokkal találkozhatott össze. Átugrottam a földön fetrengő, harcképtelenné vált, fájdalomtól vonagló fickót illetve az eszméletlen melákot, hogy eljussak a tetőajtóig, de mielőtt még oda értem volna, az újra felcsapódott. Hátra léptem egyet és vártam ki jön be. Eszembe jutott a nagy kőtüske ami a vonat tetején át fúródott az utastérbe. Remélem az ellenfélen és nem Stragón ment át mielőtt a vonatba ékelődött. Választ kapunk, amint meglátjuk ki esik be a nyíláson.

-Látom nem fűlik a fogad ehhez. –mondta Strago Omeronra nézve. – Hát megnézem akkor én. –megfogta kabátját, és egy szempillantás alatt fent volt a vonat tetején.
-Hát hajrá... Na mi meg itt maradtunk. –vetette oda Ome, majd beszélgetésbe kezdtünk, de én csak bólogattam. Lehet azt hitte, hogy csak a fejem ráng… Akkor a beszélgetésünket, vagyis a fejrángásomat félbeszakította a kabin ajtaja ami kicsapódott, és két férfi jött be rajta. Az egyik ügyesen be is verte a fejét az ajtófélfába. Ezt már nem bírtam ki kuncogás nélkül. De a dolog komoly volt, így mind a ketten felálltunk és a maszkos fickók felé fordultunk, kik közben elővették a megint mosolygásra bíró fa bunkós botjaikat. De ekkor már tudtam hogy harc lesz, így figyeltem a férfiakat. Ekkor az ablakon hipp-hopp-hopp még két bandita bemászott. A válaszreakcióm erre az volt, hogy gyorsan megfordultam, és szembe álltam velük is.
-El tudsz bánni azzal a kettővel Nati? –kérdezte Ome, kicsit aggódva.
-Elbánok velük! –válaszoltam gyorsan.
-Próbáljuk meg a lehető legkevesebb kárt tenni a vonatban.
-Ühüm. –bár már beleéltem magam a harcolásba, mégis figyeltem rá.
-Azért remélem hallottad...- Dünnyögte Ome.
Én ne figyelnék?! Ki élt már olyat? A fickók támadtak is, úgyhogy gyors farkassá lettem. Körülnéztek, hogy hol lehetek, de nem nagyon találtak. –Istenem! Ezek tényleg lököttek! - Motyogtam magamban, majd felugrottam az egyik férfihez, és elkezdtem a bukót „kierőszakolni” a kezéből. A másik egy jó nagy csapást akart mérni a hátamra, de még időben észrevettem, így a társát találta el… pont a férfiak legkényesebb részén. Ezután nekimentem a nagyobbik férfinak, aki még mindig a lányt kereste volna. Lábszáron haraptam, majd fenékbe, de nem ért túl sokat. Rám csapott egy nagyot a bunkósbotjával, és én egy nyögés közepette a földre kerültem. Egy pillantást vetettem Omeronra, aki szintén harcolt, majd a felettem álló férfi az arcomra lihegett. Én kihasználva az alkalmat fogtam magamat, és beleharaptam egy nagyot az orrába, és a tüdejébe karmoltam, amitől kidőlt, de nem öltem meg. A másik férfi kezdett éledezni, de gyorsan elintéztem egy harapással nagy szenvedései közepette. Miután kifeküdt azért megnéztem, hogy él-e még egyátalán, de hála istennek ő is túlélte. Majd a két férfit a grabancánál fogva behúztam az egyik ülés mögé, hogy ne csúnyálkodjanak a vonat közepén. A vonatot nem vérezték össze a harapások után, így büszke is voltam magamra. Majd Omeron is végzett, és engem kezdett el keresni. - Én vagyok az! Nati! Minden oké?- Ome naagy és kerek szemekkel rám nézett, és válaszolt, de inkább ne tette volna.
-Hát én nagyon is jól vagyok de te? Mi ez, megátkoztak
- Ez a mágiám te gügye! –majd csúnyán ránézve visszavettem emberi kellemesen szőrtelen alakomat.
Ome felsóhajtott, majd így szólt:
-Jááázusom, ma már nem szeretnék több meglepetést.
Egy pár másodperc csend után Strago is beugrott közénk, így a csapat megint teljes lett.

Sikerült visszakászálódnom a vonatba, és egy nagy kupac értelmes arcú, invalidus embert láttam, plusz a két társamat, akik túlságosan is elégedettek voltak önmagukkal. Mielőtt akárki is meg tudott volna szólalni, a vonat hirtelen satufék üzemmódba lépett, így mindannyian bemutattunk egy utánozhatatlan repülést, hogy aztán századmásodpercek múlva egy bizonyos testrészünkkel érintsük a padlót. És történetesen megint az arcommal tompítottam az esést, ami azért nem esett jól, mert így romlott a flörtölési kísérleteim sikereinek száma. Az, hogy mennyire fáj, az kit érdekel?
A fék még hagyján volt, a kocsink egy kicsit el is emelkedett a sínről, és felborulással fenyegette utasait. Nem voltam nagyon feldobva, amikor elkezdtem csúszni is a földön. Ez szerencsére nem következett be, de a vonat leállt és nem volt hajlandó tovább mozogni. Omeron egy cifra káromkodással tudta jellemezni a történteket, én magamban egy durvával. Feltápászkodtunk és én megint bedobtam nagyzoló kijelentésemet: - Ha nem fűlik a fogatok hozzá, megnézhetem mi történt. - persze nem gondoltam komolyan. Nem is vették komolyan.
- Nem nem Strago - mosolyogta Omeron - kénytelen leszel a dicsőséget megosztani velünk. -
Ránéztem két vigyorgó társamra. Én ennyire nem tudtam örülni a szituációnak, hiszen ha valami ekkora hatással van egy vonatra, akkor az milyen hatással lehet ránk.
- Hát akkor ne virítsatok ott, mint az úri tökök, induljunk. -
Így hát hosszadalmas utunk elkezdődött, célpont: az első kocsi. Uszkve fél percnyi séta után el is értük célpontunkat. Ez persze rövidebb idő alatt is lement volna, csak engem kigáncsolt egy alattomosan kitüremkedő fémdarab az átjárónál a két kocsi között. Ezen persze kuncogtak táraim, és ha lehet, akkor még morcosabb lettem. Folyton én, a sors már igazán verhetne mást is.
Szóval elértük a célpontunk, ahol azonnal ki tudtuk szúrni a probléma forrását: egy újabb bandita. Ennek már nem olyan bárgyú feje volt, mint a többinek, magas volt, pigmentmentes hajjal rendelkezett, egy érdekes mintázatú kabátot viselt, aminek mintázatai akár a vonat belsejét is díszíthették volna, és volt egy idétlen szemüvege. Szerintem úgy nézhetett ki, mint egy elrontott távcső. Bár ez semmi sem volta ahhoz a tárgyhoz képest, amit a kezében tartott: valami fémből készült gömböt markolászott, amiről egy rahedli lakat és lánc lógott. Bizarr egy dolog volt, de valószínű volt, hogy ez hiányzott a vonatból. Erre úgy jöttem rá, hogy megláttam egy félgömb alakú lukat egy nagy szerkezetben, ami nagy valószínűséggel a motor volt.
-Üdv a hölgynek és az uraknak! Remélem nem okoztak gondot az izgága (és megjegyzem igen drága) zsoldosaim! Ha nem haragszanak, én se zavarnék sokáig! -
Én és Omeron azonnal támadunk. Én kövesítettem ökleimet, és így akartam a betolakodót jobb belátásra bírni, de gyors offenzívánk hamar összeesett, amikor az idegen kezeiből villámok törtek elő, és ugyan sikerült kivédenem eme elektromos kisüléseket a kökesztyűimmel, a momentumnak vége lett.
-Na na na! Még a végén valaki megsérül! Azt pedig nem akarjuk, igaz e? - mosolygott nagyon arrogánsan a tolvaj, majd hirtelen egy élő és nyitott transzformátorrá változott, ugyanis csak annyit láttunk, hogy egy nagy adag villám elönti a testét és villámgyorsan elvillámlik egy domb felé, ahol egy villám sújtotta fa állt. A dombtetőn a világos-elektromos fények kialudtak.
- Na utána megyünk? - kérdeztem kifejezéstelen arccal - Ha gyorsan futunk talán utolérjük még. - sajnos társaim, vigyorukból ítélve nem hallották ki a szarkazmust a hangomból. Szemlátomást nagyon örültek, hogy van akció, de én valamiért nem éreztem magamat eléggé motiválva, hogy levadásszak egy mágust. Gondolj a pénzre, gondolj csak a pénzre.
- Gyerünk, gyerünk - noszogatott hátulról Nati - az a gömb nem fog magától visszajönni. - azzal lelökdösött a vonatról, és jóformán felrugdosott a domb tetejére, ahol már Omeron tettre készen várt. Miért nem tudott az a maki ott maradni a gőzösnél? Akkor nem kéne még kilométereket sétálni ahhoz, hogy megtaláljuk, és megint kilométereket sétálni, hogy visszaérjünk a mozdonyhoz. Ahogyan azt valaki mindig mondani szokta: az élet kegyetlen és igazságtalan. Majd kérek túlóradíjat.
A dombról sikerült belátni a környéket, és egy nagyobb ásatási területet pillantunk meg. Mintha egy szabályos krátert ástak volna a semmi közepébe, de, ami nagyon furcsa volt, az az, hogy nem volt egy munkás sem látható. Felborult, vagy darabokban lévő gépek, eldobált vagy rongált, esetleg tönkretett eszközök, és rengeteg szemét volt látható. Innen távolról legalább is szemétnek nézett ki. Omeron hirtelen felkiáltott: - Ott, annál a lyuknál, valaki arrafelé tart. - Valóban, egy alak egy bányának kinéző sötét folt felé igyekezett, majd eltűnt benne.
- Már majdnem meg akartalak kérni, hogy változz át és szimatold ki merre kéne továbbmennünk, de szerencsére erre nem lesz szükség. - vigyorgott Omeron Nati felé. Én csak pár másodperc múlva érzékeltem, hogy valami furcsát hallottam.
- Micsoda? - kérdeztem kulturáltan - Miről beszéltek? -
- Ja, te még nem is láttad - mosolyogta Nati - alakváltó mágus vagyok, így fel tudom venni más állatok alakját. -
- Nagyszerű, akkor hosszú távon meg lehet spórolni az ellátásod, mert simán össze tudod vadászni. - mondtam megint csak szarkasztikusan, de szegény Nati újfent félreértette.
- Hékás, - kiáltott rám - ilyet még viccből se mondjál egy alakváltónak. Nem vagyunk igazi állatok. - meglepően hirtelen lett dühös, az egyébként szép és kedves lány.
- Jól van, jól van Nati-sama, nem volt komolyan gondolva, én ilyet nem is feltételeznék rólad. - Próbáltam kihúzni magam a kakiból. És megrökönyödésemre össze is jött. Nati azonnal megnyugodott, mosolygós lett, és elkezdett engem letuszkolni a dombon, a fekete luk felé. Omeron persze gyorsan előre futott, hogy "biztosítsa" a terepet. Vagy csak ismerte Nati lobbanékony természetét.
Végül is elérjük a járatot. Én az egész út alatt nem akartam, nem mertem megszólalni, Omeron inkább elöl volt, Nati meg engem rugdosott, ha "véletlenül" megálltam volna megcsodálni egy-egy darab szemetet.
Sok probléma, szenvedés és viszontagság után, sikerült elérni eme fontos állomást küldetésünkben...

Hála az égnek, vagy Strago harci képességeinek, nem ellenfél hanem szövetséges tért be hozzánk a tetőnyíláson keresztül. Bár haja és ruhája elég zilált volt látszólag nem sérült meg. Mint mindig most is egy kellemetlen esemény szakította félbe gondolatmenetemet. Utalok itt a vonat hirtelen lefékezésére, ami mindannyiunk számára földhöz vágó élmény volt. Sem én sem Strago nem tudtuk szó nélkül hagyni az incidenst, ezzel szemben Nati viszonylag kulturáltan viselte a kényszerített műrepülést és az azt követő landolást.
- Ha nem fűlik a fogatok hozzá, megnézhetem mi történt.
Ha nem lett volna elég, hogy a vonatunk majdnem fejre állt, még Strago felvágós ajánlatát is kénytelen voltam meghallani és lereagálni.
- Nem nem Strago, kénytelen leszel a dicsőséget megosztani velünk. – Próbáltam efféleképpen felhívni a figyelmét arra, hogy vettem a lapot és inkább induljunk a dolgunkra. Meg azért mosolyogtam is közben, ezzel kicsit enyhítve az esetleges feszültségen. Hisz bár óvatosságra int a szituáció, de… mit érnék rettegő csapattársakkal az oldalamon. Érezzék csak azt, hogy minden rendben.
- Hát akkor ne virítsatok ott, mint az úri tökök, induljunk. –Strago ezzel a mondatával hasonlatossá vált a vonatfékezéshez. Kellemetlen és megzavarja az eszmefuttatásom. De egy dologban igaza volt, ideje indulnunk. Nem is vesztegettük tovább az időt, a mozdonyt vettük célba, hisz vélhetőleg ott a probléma forrása. Strago annyira lelkes volt, hogy nagy igyekezetében, majdnem bezuhant két kocsi közé. Úgy láttam nem kér segítséget, így hagytam hogy egyedül kászálódjon vissza a fedélzetre, bár nem tagadom a helyzet komédiája miatt sem akartam közbeavatkozni, így viccesebb volt. Nagy mormogva felhúzta magát és ezzel el is érkeztünk az első kocsiba, ahol ott várt minket a válasz a negyven milliós kérdésre. A mozdony némileg szét volt berhelve, az elkövető pedig nem más volt mint egy Stragohoz hasonlatosan, sőt talán még őt is túlszárnyalóan cifra öltözékű gonosztevő. Fején olyan tudósokra emlékeztető precíz munkák végzésére alkalmas szemüveg volt, kezében pedig, vélhetőleg egy a mozdonyból származó alkatrészt tartott. Furcsa külsejéből ítélve, fontos részét alkothatta a járműnek. Egy vasgömbről beszélek, melyről temérdek lánc és lakat csüngött, igen titokzatos látványt nyújtva, nem is volt ötletem sem hogy mi lehet az konkrétan.
-Üdv a hölgynek és az uraknak! Remélem nem okoztak gondot az izgága (és megjegyzem igen drága) zsoldosaim! Ha nem haragszanak, én se zavarnék sokáig!
Nyilván nem tehettünk eleget kívánságának miszerint, szeretne minél előbb távozni. Ugyan akkor feltételezem nem hiába jött személyesen és nem küldött ide is egy zsoldost, amolyan jobb minőségűt. Megbízhat a saját képességeiben és sütnivalónak sincs híján. A harcmodorom alapján szívesebben használtam volna a stone gloves varázslatot Stragohoz hasonlatosan aki már támadásba is lendült, de jobbnak láttam, ha egy stone spike elkészítésére fordítom az erőm és az időm, így viszonylag biztonságos távból láthatom mit is tud ellenfelünk. Nos ami a biztonságos távolságot illeti az a pár méter egyáltalán nem minősült annak. Az érdekes figura bal kezéből villámok pattantak elő amik bár Stragot és az én tüskémet célozták, némileg engem is elértek. Megrázó élményben volt részem, de még mindig jobban jártam, mint szerencsétlen karóm, amely darabokra hullott a nagy erejű villámcsapástól. Strago kőkesztyűi szerencsére jól állták a sarat akarom mondani az elektromosságot és bár hasonló sorsra jutottak, de legalább használjójukat megvédték. Nati, aki leghátul helyezkedett el, szerencsés mód sértetlenül megúszta a rövidke összecsapást.
-Na na na! Még a végén valaki megsérül! Azt pedig nem akarjuk, igaz e? –kacagott fel gőgösen ez a mitugrász kis paprikajancsi. De neki még ez sem volt elég. Feltűnésmentesen távozni? Ugyan…testét sárga elektromosság öntötte el és villámként cikkázott ki, majd fel egy dombtetőre, ahol végül kihunytak a fények.
- Na utána megyünk? Ha gyorsan futunk talán utolérjük még. – Mondta Strago, csekélyke hitelességgel. De hát amíg viccelődni van kedve, addig nem lehet baj! Egy széles mosollyal díjaztam lelkesítő viselkedését. A viccet félre téve azonban jobb ha szedjük a lábunkat. Az a fickó még önmagában is nagy falat hármunknak, hát akkor ha elér oda ahova tart és ott még társak is várják… jó lenne még az előtt megfékezni, így hát próbáltam minél gyorsabban a nyomára bukkanni és utol érni. Nem úgy mint Strago és Nati, akik a nagy sötétben lemaradva sutyorogtak folyamatosan. A szerelem szép dolog, de hogy pont egy ilyen helyzetben foganjon? Lehet hogy úgy érzik nagyon forró a talaj és jobb kihasználni az időt? Amíg így kalandoztak a gondolataim, bevártam a dorbézolókat és együtt mentünk tovább. Átértünk a domb túl oldalára és egy számomra elég bizarr látvány tárult szemünk elé. Egy óriási kráterszerű ásatási terület, aminek az oldalán spirálisan vezetett lefelé az út. Próbáltam az egészet végig pásztázni, hátha kiszúrom célpontunk. Mindenfele régi, ócska daruk, törött, eldobált szerszámok voltak, néhol tárna szellőző nyílásokat is láttam. Már már azon tűnődtem, igénybe kellene vennünk Nati hatalmát, farkas formában talán ki tudná szagolni a ficsúr nyomait. A fantáziám megint elragadott és eltűnődtem, vajon ismer e Nati más állat formákat is. Mondjuk képes e papagájjá változni. Lelki szemeim előtt megjelent Strago ahogy egy hajó fedélzetén előre mutat kardjával, vállán Natival. Igazán szép pár lennének. Na de vissza a valóságba, mit is látok még… középen egy hatalmas korom fekete lyuk tátongott és nicsak valaki éppen lefelé igyekezett. Szóvá is tettem szerelmesen civódó társaim figyelmét felkeltve
- Ott, annál a lyuknál, valaki arrafelé tart.
-Már majdnem meg akartalak kérni, hogy változz át és szimatold ki merre kéne továbbmennünk, de szerencsére erre nem lesz szükség. –Néztem mosolyogva Natira és ismét elképzeltem papagájként. Annyi ostoba kép jutott eszembe kettejükről, teljesen elragadtattam magam és nem bírtam abba hagyni a vihogást, megint előre siettem remélve nem veszik észre, hogy valami bajom van. Mialatt próbáltam egyre jobban lehagyni őket, még elkaptam néhány mondatot a fülemmel.
- Micsoda? - Miről beszéltek?
- Ja, te még nem is láttad. Alakváltó mágus vagyok, így fel tudom venni más állatok alakját.
Amit Strago mondott ezután és ahogy társalkodónője reagált, végképp betett. Két kézzel fogtam a számat és adtam ki így röhögés helyett halk fuldokló hangokat. Közben a szememet dörzsölgettem, szó szerint csöpögtek a könnyeim a nevetéstől.
- Nagyszerű, akkor hosszú távon meg lehet spórolni az ellátásod, mert simán össze tudod vadászni.
- Hékás, - kiáltott fel Nati olyan hangosan, hogy bár már vagy 30 méterrel lehagytam őket, még mindig hallottam - ilyet még viccből se mondjál egy alakváltónak. Nem vagyunk igazi állatok.
Még biztosan beszélgettek erről egy darabig, de én már nem hallottam és őszintén szólva, nem is akartam, egész hétre kimulattam magam. Végül tartva egy jó ötven méteres távolságot, hogy ők is kettesben lehessenek és én is meg tudjak nyugodni, elértük az üreg bejáratát és ez elegendő volt, hogy kellően komoly hangulatba kerüljek.

Mikor végeztünk az ellenségekkel Strago is visszaugrott a vonatba. Azért büszke voltam magamra, hogy két embert is sikerült legyőznöm, hiszen még nem sűrűn harcoltam úgy igazából. Végig mosolyogtam, miközben azon gondolkodtam, hogy vajon lesz-e még valami konfliktus, vagy nemsokára már mehetek haza. Nem kellet sokáig gondolkoznom, mivel abban a pillanatban a vonat egy iszonyat nagyon fékezett, én pedig a földön végeztem. Gyorsan megnéztem, hogy nehogy valami baja legyen a ruhámnak, mert ha szakadtan megyek haza Bob mester le is tagadja hogy ismer. Mikor már a vonat megállt, éppen fel álltam volna, de majdnem felborultunk. Kissé rosszul esett a dolog, mert a fejemet nagyon nagy sikerrel bevertem az egyik ülésbe. A két fiú elejtett egy két cifra szót, én inkább csönben maradtam.
- Ha nem fűlik a fogatok hozzá, megnézhetem mi történt. - Mondta Strago, megint. Nem vette túl komolyan a dolgot, de ha viccnek szánta volna nekem annyira nem tetszett, de mind egy.
- Nem, nem Strago, kénytelen leszel a dicsőséget megosztani velünk. –válaszolta Omeron, mosolyogva. Nem tudom, nekem nem lett volna annyira fontos a dicsőség, de egye fene! Ha már két emberrel is elbántam… megint mosolyogtam, majd Strago „ránk szólt.”
- Hát akkor ne virítsatok ott, mint az úri tökök, induljunk.
El kezdtünk szaladni az első fülke fele, persze a sort én zártam, a fiúk pedig szinte versenyben futottak az élen. Strago a nagy lendületben meg is botlott azt nem láttam hogy miben. Gonosz dolog volt tudom, de még is vigyorogtam rajta egy sort. Megláttuk azt a férfit, ki a kezében egy vasgömböt tartott, melyen sok-sok lánc lógott. Haja fehérben pompázott, és kabátja aranyhímzésben káprázott. Ő már keményebb diónak tűnt az előző banditáknál.
-Üdv a hölgynek és az uraknak! Remélem nem okoztak gondot az izgága (és megjegyzem igen drága) zsoldosaim! Ha nem haragszanak, én se zavarnék sokáig! – meg kell hagyni, udvarias, hiszen a hölgynek köszönt elsőbb. De akkor is csak egy tolvaj, akit meg kell fékeznünk.
Omeron és Strago egymás mellett állva, növénymágiával akarták kiütni a férfit. Én pedig ott álltam, vártam. Kicsit feleslegesnek éreztem magam bevallom. A férfi kivédte mind két támadást, egy villámló izével a kezében. Észrevettem, hogy Omeront eltalálta az a valami. Kicsit megi is ijedtem, hogy komoly baja lesz, de úgy tűnt nincs olyan rosszul.
-Na na na! Még a végén valaki megsérül! Azt pedig nem akarjuk, igaz e?
Najó… ezt már biztos nem azért mondta, mert aggódik értünk. Főleg olyan arrogáns mosollyal az arcán. Mosolygása közepette egy nagy villanásban el is tűnt, az egyik domb fele.
- Na utána megyünk? Ha gyorsan futunk talán utolérjük még.
Nagyon vicces megjegyzés volt mondhatom. Bár a mágiámmal biztos gyorsabban haladnék, de jobb lesz nekem a két fiú között maradni.
-Gyerünk, gyerünk! Az a gömb nem fog magától visszajönni. –lökdöstem le közben Stragot a vonatról, mivel nagyon nem akart indulni.
Nekem sem volt nagy kedvem, kicsit bevallom féltem, de inkább mosolyogtam, hogy leplezzem a dolgot. Strago a dombon felfele sem volt valami gyors, így oda is én noszogattam. Nagyon nem fűlött a foga a dolgokhoz… Omeron már a domb tetején állt, és várt minket.
- Ott, annál a lyuknál, valaki arrafelé tart. Már majdnem meg akartalak kérni, hogy változz át és szimatold ki merre kéne továbbmennünk, de szerencsére erre nem lesz szükség. -Mondta nekem Omeron. Nem nagyon bántam a dolgot, hiszen biztos Strago is valami hasonló mód állna a dologhoz mint Omeron tette.
- Micsoda? Miről beszéltek? –kérdezte Strago, kicsit meglepődve.
- Ja, te még nem is láttad. Alakváltó mágus vagyok, így fel tudom venni más állatok alakját.
-Nagyszerű, akkor hosszú távon meg lehet spórolni az ellátásod, mert simán össze tudod vadászni.
- Hékás, ilyet még viccből se mondjál egy alakváltónak. Nem vagyunk igazi állatok. – üvöltöttem rá Stragora. Hogy lehet valaki ennyire bunkó! Ez most igazán rosszul esett. Ilyet mondani?!
- Jól van, jól van Nati-sama, nem volt komolyan gondolva, én ilyet nem is feltételeznék rólad.
Válaszolta Strgao a kiakadásomra. Kicsit megnyugodtam, de még mindig bántott a dolog, még ha viccnek is szánta. Omeron persze a dombon túl járt… Strago megint nem ment túl gyorsan, így a beszólásáért még keményebben lökdöstem lefele a dombról. Mikor odaértünk mi is a lyukhoz kicsit rossz sejtésem volt, ráadásul még könnyen össze is tudom magam piszkolni…

Ott, az üreg bejáratánál álldogálva, társaimat várva, csak egy dologban bíztam, hogy sohasem érkeznek meg. Arckifejezésem azokat a halálraítélteket idézte, akik egy fal előtt rostokolva várták a végzetes lövést és próbálták a végletekig nyújtani életük utolsó, rövidke másodpercét. Annak ellenére, hogy földmágiát használok, szörnyen félek a barlangoktól, alagutaktól, szűk járatoktól, az olyan helyektől amikbe be lehet szorulni, vagy ahonnan ha beomlik nincs menekvés. Igazából kicsit klausztrofóbiás vagyok…igazából nagyon. Már csak pár méterre vannak és ha mindannyian itt leszünk, előbb utóbb biztosan be kell mennünk. Ó minek is vettem észre, hogy az az idegesítő alak ide jött le.
ÁÁÁÁháháhá, hát már itt is vagytok? –Kérdeztem gyerekes zavaromban. A többiek egyáltalán nem fogadták barátságosan az elterelő hadműveletem, vélhetőleg azt gondolták, a lassú tempójukat kifogásolom.
-Ő…biztos, hogy ott bent van amit keresünk? Talán rosszul láttuk, elvégre minek is menne valaki egy barlangba? –Próbáltam szörnyen gyenge lábakon álló érvekkel meggyőzni őket, hogy semmi keresnivalónk nincs egy koszos, mocskos és szűkös üregben. Mindketten furán néztek rám, bár míg Nati kicsit kérdően, addig Strago inkább kárörvendve.
-Ne butáskodj, hisz pont te vetted észre, hogy valaki lefele igyekszik, kis csacsi.
-Ha elfáradtál a nagy sietségben, maradj csak itt, majd mi elintézzük.
-Csak jobb nem elhamarkodott döntéseket hozni, de ha mindketten biztosak vagytok benne, menjünk menjünk, ne tébláboljunk itt. –Mondtam tarkómat dörzsölgetve ostoba vihogást hallatva, akárcsak egy óvodás.
Itt azonban már tényleg nincs több kibúvó, indulni kell. A barlang szájától bentebb, 10-20 méterrel találtunk is két falra szerelt fáklyát, melyek gyenge lángjukkal csak abban segítettek, hogy az útirányt meg tudjuk állapítani. Azokra a földön heverő szerszámokra, dobozokra, vagy nagyobb kődarabokra, melyekben könnyedén fel tud bukni az ember, eszük ágában sem volt rávilágítani. Ahogy egyre bentebb haladtunk, én szívem szerint már erősen Natiba kapaszkodtam volna, de az túl ment volna egy bizonyos határon. Próbáltam mélyeket lélegezni, ez elég nagy hanggal járt, de nem tudott érdekelni, csak hogy jobban érezzem magam. Hála az alig pislákoló fáklyáknak és az erőteljes próbálkozásoknak, hogy máshova képzeljem magam, sikerült valamin keresztül esnem, fejemmel udvariasan lepókhálózva társaim előtt az utat. A földön futkosó patkányok, nem fogadták jól érkezésem, circegve odébb szaladtak. Tőlük legalább nem félek, azonban az a morajló, mély öblös hörgő hang ami így hasalva ért, még a lélegzetem is elfojtotta. Sem káromkodni, sem megmozdulni nem mertem, a többiek szintén megtorpantak és így a várt kuncogás is elmaradt. A barlangoktól való félelemtől a víz is kivert, így a talajjal való találkozás szépen össze piszkolta verejtékező arcomat. Feltápászkodtam és leporoltam magam. Majd egy elmeháborodott, leszedált ember meggyötört arcával néztem kérdően a többiekre.
Mi volt ez? –Válaszolt egy kérdéssel Nati.
-Nem tudom!
-Remélem nem is fogjuk megtudni.
Innentől kezdve, a hang többször is megismétlődött. Mindannyiszor megálltunk és összerezzentünk kicsit, várva, hogy most történik e valami, de a morgást szerencsére egyszer sem kísérte semmilyen egyéb esemény. Az ijesztő és nyomasztó hangulat, senkit sem tett bőbeszédűvé, nem igazán társalogtunk, csak próbáltunk rátalálni a megfelelő ösvényre. Azonban ez sem volt a legegyszerűbb feladat, sokszor olyan vájatokba jutottunk, ahol már jártunk előzőleg. A kutatás a helyes irány után, engem egyre kimerültebbé tett, nem is fizikailag, főként lelkileg. Nem igazán voltam a többiek hasznára, arra sem nagyon figyeltem ha éppen mondtak valamit. Hallottam, de nem értettem, csak zombimód követtem őket. Még megmaradt energiáimat leginkább agyfunkcióim minimalizálására fordítottam, remélve, hogy egy pont után, már nem fogom érzékelni hol is járunk. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egyre gyorsabban megyünk, a járat kiszélesedik és a környezet egyre barátságosabbá válik. A falakon, amik már nem egy barlangot, hanem inkább egy tiszta folyosót idéztek, rendszeressé váltak a fáklyák. A padló kisimult és a temérdek patkány illetve pókháló is a múlté lett. Mások számára talán indokolatlanul nagy mosoly terült el az arcomon, de ez a viszonylag kultúrált környezet segített „elhinni” hogy már nem is egy büdös tárnában vagyunk.
-Már látom a végét. Hó, nézzétek! –Azzal egy aranyos o-t formált szájával és előre mutatott, egy hatalmas kupolás helységre, ahova azon nyomban be is léptünk. A terem közepén egy abszurd építmény magasodott, nagyon rossz érzéseket keltve bennem. Úgy nézett ki mint egy hatalmas szemétkupac, csak épp fejjel lefelé. Alakra egy tótágast állt piramisra emlékeztetett, azonban mindenhol csövek, fogaskerekek, nyomásmérő órák és egyéb furcsaságok borították. A szerkezet aljánál egy ismert arc tűnt fel, kezében pont azzal amit kerestünk. Ismert, de nem igazán kedvelt.
-Óh, nem gondoltam, hogy idáig követni tudtok. De ha már ilyen családias a hangulat, hagy mutassam be nektek a Főnix Kaput. Tudom nem biztató a külseje, de az ereje annál inkább!
–Kezdett ismét a korábbi stílusban beszélni. Bár nem olyan embernek tűnik, de talán elköp valami használható információt is, így hagytuk beszélni.
-A gépezet majdnem úgy működik mint a drágalátos vonatkátok. Mechanikus szerkezet, amit a mágia ereje tart működésben. Tudjátok, ez az ásatás nem bányászok műve. Nem nem. Itt a föld mélyére temettek el egy igencsak régi gépezetet, ami a maga módján a technológia csúcsa volt, mégis túl veszélyes. Hihetetlen, de az ilyen fogaskerék illesztéses mechanikus rendszerek már sok-sok-sok évvel ezelőtt is ismertek voltak. És mágiával hajtották őket. –Azzal hátat fordított nekünk és a gép felé közeledett. Talán most kellett volna támadnunk, de tovább folytatta monológját.
-A Főnix Kapu egy gépezet, egy önműködő csoda, aminek az a része amit láttok most, csak egy picike végtag, vagy mechanikai szár, igazából én se tudom. Ám ha helyére kerül a mágia forrás, a gépezet életre kel. Hát nem izgalmas?! –Végre elhallgatott, ekkor azonban jobb kezén levő ujjai sárgásan felizzottak. Mindhármunk teste megfeszült, Strago karját és az enyémet is elborította a föld, amiből jócskán volt itt lenn. Mindannyian arra számítottunk, hogy támadásba lendül, jobb kezét a magasba emelte és lesújtott. A célpont azonban nem a mi kis csapatunk volt, hanem a másik kezében tartott láncos gömb. Apró késekként próbálta ujjait annak réseibe szorítani, látszólag azonban nem nagyon tudott mit kezdeni annak páncélos kültakarójával.
-A kutya fáját... – Mondta sopánkodva mint egy gyerek.
Úgy éreztem nincs tovább mire várnunk és látszólag a többiek is egyet értettek, azonban ha ismét úgy támadunk rá, frontálisan mint legutóbb, semmivel sem leszünk előrébb, könnyedén hárít majd és akár pórul is járhatunk. Talán nekem és Stragonak néhány kőtüskével a gépet kellene támadnunk és így elterelni a figyelmét. Nati ezalatt gyors csapást mérhetne az ellenségre, hátulról. Egy két villámot talán tudnánk hárítani is a kőkesztyűinkkel így még több időt nyerve. Ötletemet gyorsan felvázoltam a többieknek is, és vártam hogy leszavazzák vagy támogatják.

Nos, farkasszemet néztünk egy nem megnyugtató látvánnyal: egy sötétes, koszos, pókhálós barlangszájjal. Nati valamiért folyton a ruháját porolta, aminek én már nem láttam semmi értelmét, ugyanis, ha mi abba a pokol zugába behatolunk, úgy fogunk onnan kijönni, mint macskák a padlásról: a koszos jelző eléggé lenne.
Omeron arcán egy erőltetettnek tűnő nevetés volt, mikor odaértünk hozzá:
- ÁÁÁÁháháhá, hát már itt is vagytok? – Kösz, de te sem nézel ki úgy, mintha minden vágyad a barlang felfedezése lenne. Érdekes bajtársaim voltak az szent.
-Ő…biztos, hogy ott bent van amit keresünk? Talán rosszul láttuk, elvégre minek is menne valaki egy barlangba? – Ó? Hogy Omeronnak (is) tele van a nadrágja? Itt az idő megmutatni ki a férfi a csapatban.
-Ne butáskodj, hisz pont te vetted észre, hogy valaki lefele igyekszik, kis csacsi. - Úgy tűnt Natinak nem esett le Omeron valódi szándéka.
-Ha elfáradtál a nagy sietségben, maradj csak itt, majd mi elintézzük. - mondtam, talán egy kicsit több kárörömmel benne, mint, amit kellett volna.
-Csak jobb nem elhamarkodott döntéseket hozni, de ha mindketten biztosak vagytok benne, menjünk menjünk, ne tébláboljunk itt. - Omeron próbálta menteni a menthetetlent, de ezzel elkésett már, mivel mindkét oldalról megfogtuk a karjait és egy mozdulattal bependerítettük a járatba. Viszont sajnos hamar levedlettem az "Én vagyok a férfi a csapatban" című hozzáállást.
Azt tudni kell rólam, hogy van némi fóbiám. Olyanok ezek a fóbiák, amik nagyon erősen lecsökkentik az én teljesítménymutatómat, főleg egy ilyen helyen. Nos, akkor nem húznám tovább az időt, íme: arachnofobia, achloufobia, és némi kalustrofobia. Nem voltam általánosan gyáva, de ennek ellenére, a járatokat remegve jártam, minden egyes pók láttára (szűk járat lévén elég közel voltak) az ellentétes fal felé orientálódtam, és kissé zihálva vettem a levegőt. Szűk barlang, sötétség és pókok. Ennél jobb helyet nem is találhatott volna az a villám majom. Ha egyszer a kezeim közé kerí........PÓK.
Az egészre még az is rátett egy lapáttal, hogy jó párszor eltévedtünk, ismerős járatokat tapodott lábunk megint, és a sötétségből, rágcsálók idegesítő kaparászását kellett hallanunk. A helyzeten még az sem segített, hogy Omeron egy parádés Salto Mortale-t mutatott be, aminek eszmei atyja egy alattomos doboz volt. Így ugyan némi pókhálót eltávolított az útból és a rágcsálókra is ráhozta a frászt, de kárörvendezni nem volt időnk, ugyanis egy semmiből előtörő, dörgő hang megfagyasztotta ereinkben a vért. Omeron, mint egy zselé, feltápászkodott és legalább negyven évvel idősebb arccal nézett ránk.
- Mi volt ez? – Natin azért látszott, hogy bírja a strapát, de ő sem nézett ki nagyon fényesen. Talán inkább azért nem , mert a ruhája egy merő kosz volt. A mienk is, de minket ez kevésbé érdekelt.
-Nem tudom! - Omeron fején találta a szöget. Senki sem tudta.
-Remélem nem is fogjuk megtudni. - Én már megint túl őszinte voltam.
És folytattuk a Minotaurusz utáni hajszát, kár, hogy Ariadné fonalát otthon felejtettem. Most már a dörrenés is kísért utainkon, minden egyes alkalomkor összerezzenésre késztetve minket. Már kezdett a félelem kissé alábbhagyni, de még mindig rettegtem az ismeretlentől, de már tudtam egy kicsit tisztábban gondolkozni, ha nem a pókokkal teli falat néztem. Egy hármas elágazásnál hirtelen megálltam, és Nati kis híján nekem jött.
- Nati - fordultam felé - itt az ideje, hogy használjuk a nagyszerű szaglóképességed. Nekem már elegem van a fölösleges energiaégetésből. Omeronnak meg végképp. - Ránéztünk szerencsétlen emlegetettre, aki konkrétan úgy nézett ki, mint egy zombi. Még a nyála is elkezdett csordogálni.
- Értem - mondta Nati, gyorsan visszafordulva - és szimatolásnak hívják. - Tette hozzá, kissé szemrehányóan.
Átalakult farkassá, és elkezdte azt a nagyon komplikált akciót végrehajtani, amit ezek szerint szimatolásnak neveznek. Ezen a téren valamiért megragadt az állati kifejezéseknél. Na mindegy.
Egy kis idő múlva visszaváltozott, és a középső járatra mondta, hogy gyanús, így ott haladtunk tovább.
Úgy tűnt Nati orra nem hagyott cserben minket: a járat kezdett szélesedni, a vadállatok felszívódtak, durva sziklafalak helyett lecsiszolt, civilizált falak voltak. Nati felkiáltott: -Már látom a végét. Hó, nézzétek! - Mindezt egy kislányos, édes arckifejezéssel toldotta meg, de én már tudtam, hogy mit rejt a cuki álarc. Gyorsan kimenekültünk a járatból, Omeron is magához tért, most, hogy nem egy szűk, pókos barlangban járkáltunk. Mikor beléptünk a nagy terembe, egy arrogáns hang, és egy hatalmas tákolmány üdvözölt minket.
-Óh, nem gondoltam, hogy idáig követni tudtok. De ha már ilyen családias a hangulat, hagy mutassam be nektek a Főnix Kaput. Tudom nem biztató a külseje, de az ereje annál inkább! - A villámmágus nem tűnt azért annyira meglepettnek, mivel a hangja is ugyanolyan irritáló volt, mint legutóbb. Viszont a gépezet, ami mellett, vagy alatt állt, nagyon megragadta a fantáziámat; soha életembe nem láttam egy ilyen groteszk építményt.
Úgy nézett ki, mint egy fejre állított, három dimenziós ötszög, aminek az alapja egy négyzet. És mindezt szemétből. Persze fellelhetők voltak a modern technológia vívmányai: csövek, mérőeszközök, mindenféle fémes izé-bizé. A célpontunk viszont tovább folytatta a monologizálást.
-A gépezet majdnem úgy működik mint a drágalátos vonatkátok. Mechanikus szerkezet, amit a mágia ereje tart működésben. Tudjátok, ez az ásatás nem bányászok műve. Nem nem. Itt a föld mélyére temettek el egy igencsak régi gépezetet, ami a maga módján a technológia csúcsa volt, mégis túl veszélyes. Hihetetlen, de az ilyen fogaskerék illesztéses mechanikus rendszerek már sok-sok-sok évvel ezelőtt is ismertek voltak. És mágiával hajtották őket. –
Milyen érdekes. Tehát a mágiát már a régi időkben is sikerült rosszra felhasználni. az ilyen embereknek kellene egy hobbit találniuk. De villámka csak nem akart a mondókájával végezni. Ha már ott tart, azt is elmondhatná, hogyan lehet ezt a batárságot a legkönnyebben tönkretenni.
-A Főnix Kapu egy gépezet, egy önműködő csoda, aminek az a része amit láttok most, csak egy picike végtag, vagy mechanikai szár, igazából én se tudom. Ám ha helyére kerül a mágia forrás, a gépezet életre kel. Hát nem izgalmas?! - Hát nem. De legalább befogta, az is valami. Viszont ujjai sárgás fényben kezdtek játszani, és már felkészültem, hogy kőkesztyűimmel védekezek, de nem lendült támadásba. Helyette viszont a kezében tartott gömbbel próbált meg valamit kezdeni, látszólag kevés sikerrel.
- A kutya fáját.... - semmiféle eredménye nem volt annak, amit csinált, de legalább nem ránk koncentrált. Tudtam, hogy támadni kell, amíg még megtehetjük. Omeron felvázolt egy ajánlatot, hogy kőtüskével támadjuk meg elterelésképpen a gépezetet és eközben Nati hátulról tudna támadni, de én leszavaztam. Ha villámmágus, akkor teste minden zugából tud villámokat ereszteni, és így Natit, aki nem volt nagyon védett ez ellen, másodpercek alatt megsütné. Nekünk, földmágusoknak kellene közelharcra kényszeríteni, és villámait tudnánk védeni kőkezeinkkel, plusz mi tudunk távolsági támadásokat is végrehajtani. De akár magát a gépezetet is lehetne támadni, hátha sikerül használhatatlanná varázsolni....

Nagy nehezen sikerült lerugdosnom a dombról Stragot, így mi is oda értünk a járathoz, csakhogy a ruhám tiszta kosz lett. Ez kicsit zavart, így porolgatni kezdtem. Mikor a bejárathoz értünk, akkor Omeron igen érdekes hangon köszöntött minket.
-ÁÁÁÁháháhá, hát már itt is vagytok? Ő…biztos, hogy ott bent van amit keresünk? Talán rosszul láttuk, elvégre minek is menne valaki egy barlangba?
-Ne butáskodj, hisz pont te vetted észre, hogy valaki lefele igyekszik, kis csacsi. - vetettem oda neki. Eleve a barlang biztos egy jó hely, ahol több féle állat is lakik, amiket megfigyelhetek. Hiába, imádom az állatokat...
-Ha elfáradtál a nagy sietségben, maradj csak itt, majd mi elintézzük.
Na ezzel lett volna egy kisebb gondom, hiszen én vagyok itt valószínűleg a leggyengébb láncszem, és Omeron nélkül még talán Strago sem győzhetne, hiába erős.
-Csak jobb nem elhamarkodott döntéseket hozni, de ha mindketten biztosak vagytok benne, menjünk menjünk, ne tébláboljunk itt.
Volt egy olyan érzésem, hogy Omeron nagyon nem akar ide bemenni. Mivel lehet baja? Talán a pókokkal, vagy a patkányokkal? De mivel még mindig nem indult, így megfogtuk Stragoval a karját, és belöktük a barlangba, majd utána eredtünk mind a ketten. Ahogy mentünk végig azon a folyosón, csak pislákoló fáklyák mutatták nekünk az irányt. A földön hevert néhány szerszámos láda, meg hasonló izék, amikben párszor meg is botlottam, de a fiúk ezt nem észlelték túlzottan. A jobb hír az volt, hogy voltak kisebb állatfajok, amik közül elég érdekeset is láthattam. Például a pók, aminek nagyon szép zöld potroha, és fehér feje volt. Egy jó ideje gyalogoltunk már, de a helyes utat nem találtuk meg. Gondoltam hátra küldöm Omeront Strago mellé, hiszen mindenki tudja, hogy a nőknek jobb a tájékozódó képessége. Ha én mennék elől, talán még estére oda is érnénk. De inkább csöndben maradtam, mivel észrevettem, hogy a ruhám csupa kosz lett! Elkezdtem lesöpörni magamról a mocskot, de nem nagyon sikerült. Ekkor valami dübörgő hangra lettünk figyelmesek...
- Mi volt ez? -bevallom, kicsit megijedtem, mert a fiúk sem álltak valami bátran a dolgokhoz...
-Nem tudom! -valahogy éreztem hogy ez a válasz következik valamelyik irányból.
-Remélem nem is fogjuk megtudni. -ezt viszont nem akartam hallani pont Stragotól... midig ő a bátor és a magabiztos. Mostmár tényleg beparáztam.
A hangot többször hallottuk miközben Omeron vezetésével a köröket róttuk. Miután kicsit megnyugodtam, és már nem féltem annyira, visszatértem a pókok nézegetéséhez. Ekkor Strago odaszólt nekem:
- Nati, itt az ideje, hogy használjuk a nagyszerű szaglóképességed. Nekem már elegem van a fölösleges energiaégetésből. Omeronnak meg végképp.
- Értem. És szimatolásnak hívják...
Szaglóképesség? Igencsak furán hangzik... Végülis örültem hogy kellek valamire, így gyors bundás formába bújtam, amit láthatólag Omeron észre sem vett. Mondtam az irányt, hogy merre menjünk, majd egyszerre megpillantottam egy tágabb teret, és gyorsan emberi alakomat öltöttem fel.
-Már látom a végét. Hó, nézzétek! -megörültem, hogy volt egy kisebb hasznom végre!
A srácok arcán szintén megkönnyebbülés látszott egy kicsit ahogyan beléptünk abba a nagy helyiségbe, ha lehet annak nevezni...
-Óh, nem gondoltam, hogy idáig követni tudtok. De ha már ilyen családias a hangulat, hagy mutassam be nektek a Főnix Kaput. Tudom nem biztató a külseje, de az ereje annál inkább!
Már megint az a fehér hajú ember, a szokásos arrogáns megszólalásaival. Viszont az az izé, ami nem is tudom mi volt eléggé absztraktnak tűnt. Fémekkel kirakott sokszögek... újrahasznosítási ötletnek nem utolsó.
-A gépezet majdnem úgy működik mint a drágalátos vonatkátok. Mechanikus szerkezet, amit a mágia ereje tart működésben. Tudjátok, ez az ásatás nem bányászok műve. Nem nem. Itt a föld mélyére temettek el egy igencsak régi gépezetet, ami a maga módján a technológia csúcsa volt, mégis túl veszélyes. Hihetetlen, de az ilyen fogaskerék illesztéses mechanikus rendszerek már sok-sok-sok évvel ezelőtt is ismertek voltak. És mágiával hajtották őket.
De furi! Akkor már régen is voltak ilyen mágiával hajtott szerkezetek... még a gonoszoktól is lehet tanulni egy kicsit.
-A Főnix Kapu egy gépezet, egy önműködő csoda, aminek az a része amit láttok most, csak egy picike végtag, vagy mechanikai szár, igazából én se tudom. Ám ha helyére kerül a mágia forrás, a gépezet életre kel. Hát nem izgalmas?!
Az izgalmas szó kicsit túlzás volt. Bár neki biztos az volt, mivel még ő sem tudta a dolog titkát. A göbbel a kezében odasétált ahhoz a Főnix Kapuhoz, de az meg sem mozdult. Na ez már izgalmasnak ígérkezett!
- A kutya fáját.... -Igazából nem tudom mit ronthatott el, de azért a szóhasználat picit fájt a részéről, még ha nem is tudja a mágiámat. Nem pont kutya a másik alakom, akkor is vigyázhatna mit mond. Nagy merengésemben Omeron elsütött egy tervet, amiben én támadtam volna hátulról, ameddig ők a figyelmét terelik el. Nem nagyon tetszett, de vitatkozni sem akartam. Strago megmentett engem, talán az életemet is, mivel túl veszélyesnek találta az ötletet, hiszen a férfi mindenhonnan tud villámokat előidézni a testéből. Ő inkább Omeronnal egyetemben akarta támadni. Ez a terv sem volt a kedvencem, mert itt meg semmit sem tudok tenni azért, hogy segíthessek nekik. Csak bízni tudtam bennük, hogy megússzák sérülés nélkül, így a második terv nyert nálam is, de még fordulhat a kocka. De azért remélem nem lesz nagy baja senkinek a csapatból.