Magánküldetés - Az utolsó varázsgőzös!

Úgy tűnik megmaradtunk az én tervemnél, mivel senki sem tudott jobbal felhozakodni. Viszont sajnos az első támadásainkból kiderült, hogy itt nyerni nincs esélyünk, az ellenfél sokkal jobb, mint mi. Ez abból derült ki, hogy Omeronnal egy frontális támadással próbálkoztunk, amit aztán kőtüskés és kőöklös támadások követtek. Az eredmény: a mágus felhúzott maga elé egy nagy villámfalat, máshogy nem igen lehetett volna nevezni, ami lazán blokkolta minden támadásainkat. Szerencsére a kőkesztyűink miatt nem csapott meg a 220 a frontális próbálkozásnál, de láttuk, hogy ez kilátástalan. Viszont sikerült elérni azt, hogy Villámka velünk foglalkozzon és ne a gömbbel, így, hogy ne legyen neki útban, egy kis energiamezőbe helyezte, amit természetesen a mágiájából adódóan tudott csinálni. Tehát a gömb ott lebegett mellette alig másfél méterre, viszont ő belekezdett az ellentámadásba. Nem igen vette komolyan az egészet, tudta, hogy úgy ver meg minket, ahogyan az neki jólesik. Flegmán villámokat, gömbvillámokat dobált, aminek hatására igencsak fürgén járt a lábunk, néha, rossz pillanatainkban elvakultunk a villámok hihetetlen fényétől. Mágiája szinte ötvözte a villámot a fénnyel. Itt-ott sikerült néha találatot bevinnie, amiknek nem örültünk legalább is én nem, a többiekben nem voltam biztos (lehet, hogy valakinek ez a fétise).
Eljött az a pillanat, amikor mindhárman lihegve álltunk az egyik oldalon, és a mágus röhögve a másikon.
- Kis senkiháziak, ez a legjobb, amit egy híres varázsvonat védelmére össze tudtak szedni? Manapság mindenki azt hiszi, hogy csak jó emberekkel van tele a világ, nem tudják milyen dolog állandó félelemben élni, nem ismerik a veszélyeket, és alábecsülik őket..... -
Villámka belekezdett valami régi sérelmekről szóló monológba, nem igen figyeltem oda, de rájöttem valamire, és reménykedtem, hogy a társaimnak is már leesett. Ez a harc nekünk nem arról szól ki tudja legyőzni az ellenfelét; itt a varázsgömb a cél. Ha azt sikerül megszerezni, és biztonságba helyezni, akkor nyert helyzetünk van. Hátraléptem és féltérdre ereszkedtem, és intettem társaimnak, hogy tegyék ugyanezt. Tudattam velük a helyzetet, ami úgy tűnik felesleges volt, mivel ők is rájöttek.
- Nos egy egyszerű tervem van, hogy hogyan lehetne megszerezni a gömböt. Mi Omeronnal alapmágiánkkal rengeteg kis követ zúdítunk rá. Amíg ezzel foglalkozik, jobb oldalról támadunk, amit minden bizonnyal védeni, fog, de neked, Nati, lesz annyi időd, hogy farkasformában a másik oldalon lévő gömbhöz odafuss és elvedd. Ha megvan rohanj a járatba vissza, kövesd a tiszta levegő illatát, már ha van neki ilyen. Hogy mi, hogyan fogunk kijutni, az már a mi problémánk. -
Omeronnak tetszett a terv, minden bizonnyal azért, mert volt lehetősége hőst játszani, de én annyira nem voltam benne biztos, hogy ha meghalunk, attól hogyan fogjuk jobban érezni magunk, na de mindegy. Nati viszont nem akart minket itt hagyni, mivel egy csapat vagyunk, együtt esünk, együtt kelünk.
- Ha nem teszed meg ezt nekünk, akkor mindannyian ideveszünk, vagy elmenekülünk, de elbukjuk a küldetést. Ez az utóbbi kevésbé érdekel; fontosabb lenne, ha nem engednénk, hogy az a majom használni tudja a fegyverét. Nem tudjuk mire képes az a főnixizé, de ha azt akarja, hogy működjön, akkor nem hinném, hogy árvák megsegítésére szeretné hasznosítani. Bízz bennünk. Meg fogjuk úszni. De most a te képességeidre van a legnagyobb szükségünk - Ki hitte volna, hogy én fogom meggyőzni társaimat a saját káromra, de hát ilyen ember vagyok. Beszámíthatatlan.
Nati, még mindig szkeptikus arccal, de végül is beleegyezett a tervbe, és itt volt az ideje, hogy a gyakorlatba átültessük.
Villámka valami újabb monológ közepén tarthatott, amit valószínű az inspirálhatott, hogy letérdeltünk. Valami feladásról és józan észről hablatyolt, de már nem volt szükségünk az időre.
Omeronnal felemeltünk egy rakás kis követ, és Villámka felé szórtunk mindet, amit ő persze, mivel monológját félbe kellett szakítania, bosszús arccal védett, és alattomosaknak titulált minket, de ez engem nem igen hatott meg. Az egyetlen hiba a tervben az volt, hogy a mágus nem volt hülye, sajnos, és számított a támadásra, legalább is a miénkre, így kilőtt egy villámot az ő bal oldala felé, ahonnan Omeron és én érkeztünk. Váratlanul ért a támadás, és én futottam elöl, így engem trafált telibe a varázslat. Omeron jó érzékkel megtorpant, egy kőöklöt kilőtt ellenfelünk felé, és azonnal támadott a kövesített ökleivel. A lövedéket egy újabb fallal ki tudta védeni Villámka, de a közelharcra most ő nem számított, viszont volt elég reflexe ahhoz, hogy kitérjen az ütés elöl. Viszonozta az ökölcsapást, amitől Omeron hátrálásra lett kényszerítve, és megbombázta egy villámgömbbel, amitől még jobban meghátráltatta társamat.
Füstölögve, remegő lábakkal állásba kényszerítettem magamat, és vigyorogva konstatáltam, hogy Nati elsprintel mellettem szájában a gömbbel....

Strago maga egyszerűségével nyilvánvalóvá tette, hogy Nati ilyen módon való alkalmazása túl veszélyes, hiszen a kis bundás teljesen védtelen lenne a villám mágus hatalmával szemben, aki pedig nem csak a kezével képes elektromosságot gerjeszteni. Nem kellett sokáig győzködnie, első körben jobb ha csak ő és én támadunk, hátha nagyobb sikerrel járunk mint legutóbb. Jobb kezem elborította a kőkemény, éden fekete föld ez után már neki is lódultam. Óriási lendülettel repültem ellenfelünk irányába Stragoval oldalamon. Célpontunk, könnyen vett minket, két kezét előretartva azokból egy egy Lightingboltot küldött ránk. Stone Gloves-os kezemmel hatalmasat legyintve megpróbáltam félresöpörni a támadást. Bár manőverem elérte a célját, de az elektromosság oly nagy erejű volt, hogy azonnal letépte rólam a védelmező földréteget. A fájdalomtól egy pillanatra megtorpantam, de célunkat el nem felejtve azonnal tovább lendültem és most bal karomra húztam kőkesztyűt. Éppen csak az utolsó pillanatban sikerült magam elé kapnom karomat és hasonlómód hárítanom egy újabb támadást. Ezúttal már fájdalmas kiáltást is hallattam, kérdésessé vált kibírok-e még egy ilyen csapást. Sokáig nem kellett ezen elmélkednem, a válasz egy méretes gömbvillám formájában érkezett. Megálltam, kő fedte karjaimat magam előtt keresztezve próbáltam ellenszegülni az elemi erejű gömbnek. Nos a testem úgy reagált, ahogy az ellenfelünk erejét figyelembe véve nyilvánvaló volt. Visszarepültem nagyjából a kiindulási pontomra. Strago aki végig mellettem haladt, tükörkép módjára ugyan azon ment keresztül mint én. Nehézkesen feltápászkodtunk és a büszkén vihorászó mágusra emeltük felbőszült tekintetünk. Úgy éreztük van még mivel próbálkoznunk. A földből egymás után szakítottuk ki a tüskéket és indítottuk őket pusztító hadjáratukra. A pökhendi alaknak úgy látszik elment a kedve attól hogy egyesével semlegesítsen minden, felé irányuló támadást, ezért elegánsan egy áthatolhatatlan elektromos mezőt húzott fel csapásaink útjába. Látván, hogy egy akciót sem tudunk sikerre vinni, letaglózva szembesültünk a valósággal, óriási bajban vagyunk. A villám mágus felismerve a helyzetet, rettentően elégedett képet vágott, arckifejezése azt sugallta, „a játék csak most kezdődik”. A vasgömböt varázserejével maga mellé lebegtette, hogy nyugodtan velünk foglalkozhasson. Majd tébolyult öröm és élvezet kerítette hatalmába, minek hatására villámok tömkelege vett minket célba. Ilyen nagy sebességű támadásokat elkerülni borzasztó nehéz és kimerítő művelet, így nem csoda, hogy pár perccel később mind a hárman kimerülten lihegve álltunk szemben az önelégült varázslóval.
- Kis senkiháziak, ez a legjobb, amit egy híres varázsvonat védelmére össze tudtak szedni? Manapság mindenki azt hiszi, hogy csak jó emberekkel van tele a világ, nem tudják milyen dolog állandó félelemben élni, nem ismerik a veszélyeket, és alábecsülik őket.....
Kezdett ellenfelünk vélhetőleg egy személyes jellegű panaszkodó monológba, végig azonban nem volt alkalmunk hallgatni, ugyanis Strago jelzésére összedugtuk a fejünket.
- Nos egy egyszerű tervem van, hogy hogyan lehetne megszerezni a gömböt. Mi Omeronnal alapmágiánkkal rengeteg kis követ zúdítunk rá. Amíg ezzel foglalkozik, jobb oldalról támadunk, amit minden bizonnyal védeni, fog, de neked, Nati, lesz annyi időd, hogy farkasformában a másik oldalon lévő gömbhöz odafuss és elvedd. Ha megvan rohanj a járatba vissza, kövesd a tiszta levegő illatát, már ha van neki ilyen. Hogy mi, hogyan fogunk kijutni, az már a mi problémánk. –Eképpen vázolta fel Strago igen merész tervét, amire azonban egy rossz szavam sem lehetett, hiszen célravezető és magában hordozza a siker magját. Tény, hogy mi ketten pokoli nagy slamasztikában leszünk, ha amaz ráébred, hogy túl jártunk az eszén, de még akkor is van remény…Itt minden földből van, ha egyszer eljutunk a kijárat szájáig, valahogy csak képesek leszünk beomlasztani azt, megfosztva üldözőnket a követés lehetőségétől. Na de előbb szerezzük csak meg azt a gömböt, ráérünk még ilyesmin gondolkozni, és egyébként sem ez a legalkalmasabb idő a hosszas mélázásra. Én igennel szavaztam, ellenben Nataival aki elfogadhatatlannak tartotta azt az opciót, hogy Strago és én feláldozzuk magunkat míg az ő a gömb és kis túlzással a világ biztonságát szavatoljuk. Makacsul elfordította arcát és durcásan elnézett, mire Strago tovább győzködte.
- Ha nem teszed meg ezt nekünk, akkor mindannyian ideveszünk, vagy elmenekülünk, de elbukjuk a küldetést. Ez az utóbbi kevésbé érdekel; fontosabb lenne, ha nem engednénk, hogy az a majom használni tudja a fegyverét. Nem tudjuk mire képes az a főnixizé, de ha azt akarja, hogy működjön, akkor nem hinném, hogy árvák megsegítésére szeretné hasznosítani. Bízz bennünk. Meg fogjuk úszni. De most a te képességeidre van a legnagyobb szükségünk
Meglepett Strago elszántsága, találékonysága és kitartása, de természetesen pozitív értelemben. Rosszalló arckifejezéssel bár, de végül Nati is rábólintott a tervre, belátván, nincs jobb esélyünk. Ilyen társakkal az oldalamon talán tényleg van esély még rá, hogy megússzuk, legalább is remélem. Elszántan a mágus felé fordultunk, aki úgy elveszett önimádó beszédében, hogy mondhatni már tudomást sem vett rólunk. Én és Strago a megbeszéltek szerint a fickó jobb oldalára rohantunk, míg Nati óvatosan a bal oldal irányába somfordált. Az imént szerzett kellemetlen élmények után nem volt könnyű ilyen nagy mennyiségű varázserőt felszabadítani, de ki kellett bírnom. Nagy erőlködve megpróbáltam annyi követ a levegőbe emelni magam körül, amennyit csak tudtam, és ezeket a pökhendi alakra irányítani. Számtalan Öklömnyi föld és szikladarab röpült az irányába ezzel félbeszakítva szívhez szóló monológját. Ő maga bosszús és undort kifejező, megvető arccal hallgatott el és koncentrált a rá irányuló támadások hárítására. Látván elfoglaltságát Strago és én ismét nekilódultunk, megpróbálva minél több időt nyerni Natinak, aki ez alatt szépen haladt célja felé. Egy nem várt villámcsapás közelített felénk. Megfékezve lendületem, kiléptem jobbra, bal kezemmel a földből kiszakítva egy karót azonnal a ficsúr fele lendítettem, majd ismét kilőttem mint egy puskagolyó. Strago-t aki előttem ment telibe trafálta a mennydörgés, de nem volt idő sajnálkozni és megállni, hisz már majdnem elértem a célpontot. Meglepte kőtüském, így hirtelen kellett reagálnia. Maga elé kapta kezeit és a kevés időre való tekintettel, viszonylag kicsi villámfalat emelt maga elé, éppen csak akkorát, hogy elég legyen. Már csak néhány méterre voltam a mágustól, láttam ahogy Nati a gömbért veti magát és megszerzi azt. Ez döntő pillanat, még időt kell nyernem, hogy kijuthasson. Elrúgtam magam a talajtól, hogy kőöklömmel végre leterítsem ezt a senkiházit. A bordái felé repültem, éreztem, el fogom találni, már majdnem elértem. Az utolsó pillanatban azonban kegyetlenül elragadta a reményt az orrom elől. Nőies kecsességgel kitért, láttam az arcát ahogy visszataszítóan elmosolyodik és karja csapásával földhöz vág engem. A földet érés fájdalmas volt, hát még az azt követő gömbvillám, amit megtorlásként –megérzésem szerint- igencsak erősre gyúrt. Felguggoltam és magam elé tartottam kőöklömet amit a támadás -velem együtt- könnyedén elsöpört. Testem több métert csúszott a földön hátrafele, erőm azonban vélhetőleg ott maradt, mert teljesen üresnek éreztem magam. Négykézlábra emelkedtem, de ahhoz már túl gyenge voltam, hogy lábra álljak. Ez most mit sem számított, hiszen Nati révbe ért így mi is teljesítettük feladatunk…

Mivel nekem sem volt jobb ötletem, így a két fiú fogta magát, és a kőkesztyűvel megtámadta a villámmágust. Nem volt túl nagy siker, mert a férfi egy villámfallal kivédte az ütéseket, és a kőkesztyű lejött mind kettőjüknek a kezéről. Nagyon megijedtem hogy valami bajuk esett, de hála istennek nem volt semmi komoly sérülés. Ezután a férfi még egy nagy támadást adott a fiúknak, ami már nem csak a kőkesztyűt érte. Elszorult a torkom... nem tudtam nekik segíteni! Én még ezt sem bírnám ki! Omeron és Strago is visszarepült mellém, ahol már kődárdákkal próbálkoztak, több kevesebb sikerrel. A férfi miután megunta a dolgot egy villámfalat húzott fel maga mellé. Mind a hárman kerülgethettük a csapásokat abbahagyta a vas gömb már mellette lebegett, majd megint velünk foglalkozott. Mind végig igen gonosz kacagással illetett minket, jelezve, hogy neki ez semmi sem volt. Ezután egy villámfalat húzott maga köré, és még erősebb csapásokkal támadott bennünket. Teljesen kimerülve néztünk szembe vele, amikor a maga bunkó hangnemében megszólalt.
- Kis senkiháziak, ez a legjobb, amit egy híres varázsvonat védelmére össze tudtak szedni? Manapság mindenki azt hiszi, hogy csak jó emberekkel van tele a világ, nem tudják milyen dolog állandó félelemben élni, nem ismerik a veszélyeket, és alábecsülik őket.....
A férfi előadta a szokásos amikor még én fiatal voltam... monológot, amire nem figyeltünk, mert Stragonak megint csak ötlete volt amibe bele is kezdet.
- Nos egy egyszerű tervem van, hogy hogyan lehetne megszerezni a gömböt. Mi Omeronnal alapmágiánkkal rengeteg kis követ zúdítunk rá. Amíg ezzel foglalkozik, jobb oldalról támadunk, amit minden bizonnyal védeni, fog, de neked, Nati, lesz annyi időd, hogy farkasformában a másik oldalon lévő gömbhöz odafuss és elvedd. Ha megvan rohanj a járatba vissza, kövesd a tiszta levegő illatát, már ha van neki ilyen. Hogy mi, hogyan fogunk kijutni, az már a mi problémánk.
- Persze hogy van illata... de nem foglak titeket itt hagyni ezzel az emberrel! Nem akarom hogy még jobban megsérüljetek!
El is fordultam felőlük, hiszen én nem hagyom itt a társaimat! Egy csapat vagyunk!, akkor Strago odajött velem szembe, és győzködni kezdett.
- Ha nem teszed meg ezt nekünk, akkor mindannyian ideveszünk, vagy elmenekülünk, de elbukjuk a küldetést. Ez az utóbbi kevésbé érdekel; fontosabb lenne, ha nem engednénk, hogy az a majom használni tudja a fegyverét. Nem tudjuk mire képes az a főnixizé, de ha azt akarja, hogy működjön, akkor nem hinném, hogy árvák megsegítésére szeretné hasznosítani. Bízz bennünk. Meg fogjuk úszni. De most a te képességeidre van a legnagyobb szükségünk
- Rendben, de vigyázzatok magatokra, és nem hagyjátok itt egy hajszálatokat sem! -mondhatni parancsoltam rájuk.
Nem örültem a tervnek... nagyon nem. De muszáj volt megtenni, és nem tudtam mást csinálni mint bízni abba, hogy épségben kijutnak, és nem lesz semmi bajuk. Hiszen mind a ketten elszántak és erősek. Akármikor rájuk merném bízni az életemet még ha nem is ismerem őket annyira. A monológ még mindig tartott, és a többiek közben jobb oldalról, már erejük fogytán, de megtámadták a férfit, még én farkas alakomban bal oldalra osonkodtam. Sziklák zúdultak a férfira, de ezekre a támadásokra természetesen számított is, viszont rám nem. És csak azt figyeltem mikor van egy olyan pillanat, hogy el tudjam tőle venni azt a gömböt. Az egyik pillanatban azon kacagott hogy a fiúk hogyan próbálkoznak ellene, én akkor neki iramodtam, a számmal megfogtam a gömböt, és a falhoz ugorva a lábammal teljes erőmmel elrugaszkodtam, és futottam ahogy csak tudtam. Éreztem a kinti levegő illatát, és csak rohantam ki a barlangból, remélve hogy a két fiú ép bőrrel megúszva tér vissza a vonathoz.

Tovább futottam a bejárat felé, de sajnos a férfi már egy villámon utánam is eredt. Sietségemben el is tévedtem, de legalább a férfit leráztam, de visszajutottam a kiindulási pontomra, ahol a két fiú teljesen kimerülve feküdt a földön.
- Jól vagytok? -szaladtam oda hozzájuk, hogy megbizonyosodjak az életjeleikről
- Hát amennyire jól lehet ilyenkor lenni -Strago igen fáradt és kimerült hangon mondta ezt
Ekkor egy iszonyat nagy robbanás hallatszott, és a fehér hajú emberke jött be a "terembe". Elképzelhetetlenül nagy erővel támadott felénk. Egy őrültnek nézett ki! Inkább diliházban lett volna a helye... Én még bírtam a strapát, nem volt annyira vészes, viszont a fiúk már teljesen ki voltak merülve. Néhányszor megpróbálkoztak a mágiájukkal,de semmire sem mentek vele, és a férfi egyre csak durvább lett. Próbáltunk a kijárat felé szaladni, de sajnos azt az utat is elzárta előlünk az az abnormális bunkó. Egyszer-kétszer mindenkit ért villámcsapás, és mivel már nem akartam tovább a mágiám használni, így ember alakot öltöttem ismét. A férfi nagyon el akarta venni a gömböt, de nem adhattam neki oda.
- Ha most ideadod azt az izét, élve elmehettek innen.
- Nem adom oda, akármit csinál velem! Tőlem nem fogja elvenni a gömböt! -üvöltöttem rá a férfire, már igencsak agresszív hangon, hiszen a társaimmal nagyon elánt, és ezt nem fogom neki megbocsátani.
Ekkor észrevettem hogy a zárak meglazultak a gömbön...ez lehetett az utolsó esélyünk, így hát letörtem a lakatokat várva mi fog történni.

A fülem zúgott, kiszáradt vörös szemeim pedig apró nyers könnyeket hullattak. A sós cseppek pupillámig araszolva összegyűltek és legyőzve a kohéziós erőt, egy másodpercig élvezve a szabadesést, felszívódtak a poros talajban. Összeszorítottam ökleimet és négykézlábas helyzetemből guggoló állásba kényszeríttettem testem. Még mindig nem hallottam semmit a külvilágból de látásom kezdett tisztulni. Láttam ahogy a mit sem sejtő bandita az ég felé emeli kezeit és őrülten kacag. Én azonban úgy gondoltam, nekem sokkal nagyobb okom van őszintén örülni, így akarva akaratlanul is magabiztos mosoly terült el az arcomon. Rám nézett és abba hagyta a röhögést, pár másodpercig megvetéssel párosuló zavarodottsággal bámult, majd fejét hirtelen balra csavarva iszonytató dühvel felordított. Szikrázó tekintetével, a gömb után kutatva végig pásztázta a termet, majd rádöbbenve, hogy három általa alsóbbrendűnek titulált mágus, bolondot csinált belőle, féktelen haragjában testét ismét elborították a villámok, amik véletlenszerű irányba kitörtek a térbe. Egy ilyenbe kapaszkodva elszáguldott mellettem, olyan lendülttel, hogy ismét földre kerültem. Nem láttam, csak feltételeztem, hogy elhagyva az üreget, Nati után vetette magát. Ismét megszédültem és néhány percre, talán többre is, elveszítettem az eszméletem. Mindig úgy képzeltem el, hogy ha meghalok, csinos lányok szegélyezte fényes úton jutok majd a túlvilágra. Legnagyobb csalódottságomra, aranyos csajok helyett, egy csapzott, gyűrött sziluettű alak tornyosult fölém. Aztán rájöttem, hogy csak Strago próbál felkaparni a padlóról, tehát még élek. Bár mindenem sajgott, de azért örültem. Részben mert nem haltam meg, részben pedig mert így tovább él a remény, hogy nők kísérnek majd a másvilágra és nem Strago forma figurák. Felém nyújtotta karját és segített talpra állni.
-Mi történt?
-Amit elterveztünk.
-Akkor nekünk is ideje lenne indulnunk.
Ekkor azonban hirtelen Nati ügetett vissza hozzánk.
-Jól vagytok?-Kérdezte aggódva.
- Hát amennyire jól lehet ilyenkor lenni
Borzalmas érzés öntötte el a mellkasomat, amely tartalmazott meglepődést, csalódást, lemondást és haragot is. Azonban mielőtt még megtudakolhattam volna visszatérésének okát, tőlünk 15-20 méterre berobbant a fal és őrjöngve beröppent rajta a villám mágus, akit jelenlegi állapotában nem nagyon lehetett már piperkőcnek nevezni. Iménti élet miatt érzett örömöm egy pillanat alatt elillant, mert jelen helyzetben, már csak plusz szenvedést ígért és nem boldog öregkort. A krízishelyzet némileg elhomályosította a fájdalomérzetem, ellenben az elmém kitisztította, így szerencsésen el tudtam ugrani a felénk irányuló, pusztító csapás elől. Egy bukfencet vetve a földön guggoló helyzetbe kerültem. Újabb csapás közelített felém, azonban lábaim már nem akartak mozdulni. Tenyeremet a földre tapasztva, próbáltam azt jobb karomra invitálni. A várt hatás helyett azonban csak egy kevéske vért sikerült felköhögnöm. Kifogytam az ötletekből és az időből is, így a villámgömb védtelenül ért. Csak egy villanásnyi fájdalmat éreztem, amely égető érzésben nyilvánult meg, letépve rólam pólómat. Persze mikor három négy méterrel arrébb padlót fogtam, azt szintén éreztem. Feltámaszkodtam és körbe néztem, próbálva meghatározni az én és a többiek pozícióját. Natin ragadt a tekintetem, aki a visszaszerzett fémgömböt kezébe tartva birizgálni kezdte azt. Nyilalló fájdalmat éreztem jobb vállamban így vissza zuhantam a földre. Háton fekve, Nati felé fordítottam fejem, és hunyorítva próbáltam rájönni mit csinál. Remélem nem akarja oda adni annak a balféknek, nem azért álltuk ki mind a hárman az eddigieket…

Nati el, mágus marad. Végül is bejött, aminek be kellett jönnie, már csak a b tervet kellett végrehajtani: messzire elhúzni a lépünket. Nos, az utóbbi terv sajnos meghiúsulni látszott, mivel Villámka egy jól célzott villámbomba szerűséggel elrepített engem és Omeront. Azután hisztérikus kacagásroham tört rá szegényre. Lehet, hogy rajtunk nevetett, de az is lehet, hogy valami nagyon idétlen dolog jutott az eszébe, mint pl.: én egy kalózhajón, a papagáj Natival a vállamon. Azután oldalra fordította a fejét, és ráfagyott a nevetés az arcára. Bezony; hiányzott valami, aminek nem szabadott volna hiányoznia. Minden bizonnyal nem örült a dolgok ily módon történő fejleményének, ezt nagyon hangos és artikulálatlan üvöltése tette biztossá.
A következő eseménysorozat nagyon gyorsan zajlott le: villámmá alakult és beviharzott a járatba. Ez lehet, hogy nem hangzik gyorsnak, de én láttam, és nagyon is gyorsan tudott haladni. Szerencsétlen Omeront, aki éppen a lábra állásra tett kísérletet, Villámka út közben felborította, így kísérlete kudarcba fulladt, és jó ideig nem is próbálkozott vele. Olyan sokáig nem, hogy kénytelen voltam odamenni hozzá, hogy megnézzem él e még. Nagyon furcsa arckifejezés volt az......arcán. Mint, aki valami nagyon jót álmodik, ki is pirult az arca mellé. Nem volt szívem visszarángatni a szörnyű valóságba, de el kellett tűnnünk innen. Nagy nehezen felhúztam álló helyzetbe, valamennyire kitisztult addigra a szeme.
-Mi történt? - egy leheletnyi csalódás hallatszott a hangján. Talán nem rám számított?
-Amit elterveztünk. - feleltem elégedetten.
-Akkor nekünk is ideje lenne indulnunk. - nos, a helyzet lényegét sikerült Oneronnak felfogni, úgyhogy már indultunk is volna, amikor az elégedettség lufija kidurrant. Ugyanis Nati kijött a járatból. A mi oldalunkon. Nem örültem neki. Nem így szólt a terv. Nem erről volt szó.
-Jól vagytok? - kérdezte aggódva. Ez a lényeg, nagyon nem vagyunk jól, te tollatlan papagáj és most, hogy visszajöttél, már elégedett sem lehetek azzal, hogy rosszul vagyok. De nem akartam bunkó lenni. Mégis csak aggódott miattunk.
- Hát amennyire jól lehet ilyenkor lenni. - válaszoltam bosszús arccal. Eléggé örültem volna, ha már nem kéne a hőst játszanom. Fárasztó egy munka.
Vitatkozni, lehordani Natit nem volt időm, Villámka paprikás hangulatban megérkezett, és mivel nem szerette, hogy nem ismeri a járatokat úgy, ahogyan azt szeretné, ezért berobbantotta az egészet, ami csak annyi negatív hatással járt, hogy már nem tudtunk elmenekülni.
Villámka nem is húzta sokáig az időt: villámokat lőtt ki mindenfelé, és nekünk megint csak intenzíven járt a lábunk, kivéve Omeront, akit az első körben kilőtt egy jól irányzott villámbomba. Én inkább a lökéshullámoktól sérültem, a felcsapódó, alattomos kövek ütései fájtak.
Hirtelen véget ért a támadás sorozat. Én féltérdre lettem kényszerítve, Omeron a földön feküdt és Nati emberalakjában szorongatta a gömböt.
- Ha most ideadod azt az izét, élve elmehettek innen. - mondta eszelős tekintettel a mágus. Valami nagyon elromlott már nála, de, hogy elege volt már belőlünk, az biztos. Édesanyám mindig is mondta, hogy ne álljak szóba zakkant emberekkel.
- Nem adom oda, akármit csinál velem! Tőlem nem fogja elvenni a gömböt! - Nehéz volt eldönteni ki volt a dühösebb, de Nati sem nézett annak a nyugodt, kedves kislánynak ki, aki volt, mikor megismertem. Persze, én már ismertem eme oldalát.
A gömb, hogy, hogy nem, de úgy gondolta, hogy itt az idő, levedli külső bundáját. A lakatok, zárak elkezdtek kattogni, és vártuk, mi fog történni...

A gömb megrepedt, és a külső réteg levált, elkezdett lebegni a levegőben, mi pedig mind rámeredtünk, és vártunk hátha mutat valami másik trükköt is ez a mókás gömböcske. Villámka persze ideges lett, azt hitte, hogy a játékszere tönkrement, én örültem, hogy valamit sikerült elérni, de hamar arcomra fagyott a vigyor. Villámkának is megváltozott az arckifejezése: ő most nagyon örült… valaminek. Gondolom annak, hogy a gömbből valami néha-néha kiáradt, egy nagy sugárban. Nem tudom mi volt az, de, amint elért engem, éreztem, hogy erővel töltődik fel a testem, fáradságom elszáll, és nagy dolgokra vagyok képes. Nos, ez tartott pár másodpercig, aztán az erő elszállt, és ugyanolyan fáradtnak, és reménytelennek éreztem magam, mint az előbb. Bár, nem annyira reménytelennek: tudtam, hogy ha valahogy mi meg akarjuk fékezni ezt az elektromos majmot, akkor a gömbből áradó izét kell használni. Társaim arcára is kiült valami értetlen kifejezés, de sajnos nem ez volt az egyedüli dolog, ami történt. Például Villámka elkezdett artikulálatlanul kacarászni, gondolom ő is megérezte, hogy milyen erő lapul a gömbben, és a háromdimenziós körből kiáradó nyalábok az ismeretlen gépet is elérték. A hatás nem maradt el: az a valami, amit leginkább egy karhoz tudnék hasonlítani, feléledt, elkezdett mozogni, villogni, miegymást csinálni, maja a falon keresztül távozott. Ennyi. Villámka tovább nevetett, áhítatosan nézett a lyukra, amit a gépezet ütött a falon, de ránk, úgy tűnik kevés figyelmet szentelt. Megnéztem társaim.
Omeron nem nézett ki úgy, mint, aki háborút fog megnyerni, alig állt a lábán, sűrűn vette a levegőt. Én nem néztem ki sem jól, sem rosszul. Fáradtnak éreztem magam, de még nem üresnek. Nati állt véleményem szerint a fizikuma topján, mivel ő nem nagyon vett részt a csatában, csak egy mini maratont futott le félúton, de az egy farkasnak nem igen szokott megkottyanni. Az energiát adó nyalábok konstansan hullámzottak ki a gömbből, néha elérve Villámkát is, és én hirtelen kilőttem előre.
Bele futottam az egyik energianyalábba, éreztem, ahogyan feltöltődik a testem, és azonnal ki is használtam. – Stone Spike. – mondtam, mire vagy tíz tüske formálódott és lőtt ki az ellenfél felé, akinek a villámfala nem fogta meg teljesen az egészet, hanem belefúródtak abba. A mágust meglepte, hogy mennyivel hatékonyabban jött a támadás az előzőhöz képest, de hamar rájött az okára, mivel ő is belement egy ilyen feltöltő bigyuszba, és egy pusztító erejű elektromos hullámot küldött útjára. Ez átvágott rajtunk, és bizony füstölgő ruha és bőr lett az eredménye.
Nati sem húzta az időt: hihetetlenül felgyorsult és veszélyesebb alakban jelent meg, mint farkas. Ide-oda ugrált, ki tudta kerülni Villámka legtöbb támadását, de nem mindegyiket. Együttes erővel úgy látszott, mintha nyerésre állnánk; nem hagytunk időt ellenfelünknek a támadásra. Egyedül Omeron csinálta mindig ugyanazt: felkelt, összeesett, felkelt, összeesett, mindig, amelyiket megkívánta a helyzet. Majd végül is, sikerült találni egy hibát a villámmágus védelmében: a falat mindig maga elé húzta közvetlenül. Kipróbáltam tehát egy kissé forrófejűnek kinéző offenzívát: megszívtam magam a gömb-féle energiával és egy kőtüske esőt zúdítottam Villámkára. Láttam, hogy a tüskék belefúródnak villámfalba, amit felhúzott, és az egyik tüske közvetlenül a mágus előtt állt. Gyorsan megcéloztam az a tüskét és egy Stone Fist-tel bombáztam meg. A varázslatnak iszonyú ereje volt, telibe vágta a tüskét, ami áthatolt a falon, és a máguson is.
Villámkának az arcán maradt az utolsó beteges kacajának maradványa, majd szép lassan hátradőlt, és elterült a padlón. Lihegve, kifáradva meg próbáltam megállni, mivel egy kicsit túl sok lendületet vittem bele az ütésembe, de sikerült egy kitűnő hasra esést produkálni. Se kedvem, se energiám nem volt a felkeléshez, így gondoltam, hogy én most elleszek itt egy vagy két órát, majd csak történik valami, mondjuk, egy angyal leszáll és elvisz valami jobb helyre, ahol 99 szűz fogja minden kérésemet teljesíteni, és mindegyiknek dupla D-s mellmérete lesz, és meztelenek lesznek, és én is az leszek és…
- Folyik a nyálad Strago, bár ez engem annyira nem zavar. Csak gondoltam szólok. –
Heh? Ez egy Nati. Hol vannak a D mellű lányok? Nyáladzom? Hűű tényleg. Felültem. Körülnéztem. Omeron? Miért beszélek szavakban?
- Omeronnal semmi baj, csak neki még annyi lelki ereje sincs, hogy úgy viselkedjen, mint egy férfi, bár nem hibáztatom. – Nati követte a tekintetemet. – Miért kell nektek fiúknak folyton a hőst játszani? Kit akartok ezzel meggyőzni? –
- Magamat, meg szép lányokat, mint te, szerinted miért? – gőzölgök magamban. Nati erre csak nevetett.
A mechanikus dolog egy nagyon hasznos utat vágott a hegybe, így relatíve könnyen ki tudtunk jutni a dohos levegőjű barlangból, de ez volt jelenleg a kisebbik problémánk. A felszínen egy orbitálisan nagy robotszerű monstrum magasodott fölénk, ami leginkább egy nagy állkapoccsal rendelkező kutyára emlékeztetett. Ha jobban belegondolok, az egész feje un proporcionáltan nagy volt a testéhez képest. A szörny szája tele volt apró fogakkal, testét egy nagy réteg páncél, vagy védőszerkezet védte, ami tele volt mindenféle szerkezettel. Ezek a gépezetet átjáró mágikus energia miatt vadul dolgoztak. Egy ideig csak néztük a gépezetet Natival, Omeron Nati hátán pihent így ő nem igen adott hozzá a képhez, bár valamiért piros volt az arca, és egy nagyon idétlen mosoly jelent meg az arcán. Biztosan valami nagyon nagy ökörségről álmodott, tipikus.
A hatalmad robotkutya elindult valamerre, magasról csinált a fejünkre, eltűnt a hegyek között, és egy idő után a hangját sem hallottuk. Na, most mi lesz? Ha ez a nagydarab metál eljut akárhova, akkor ott problémák lesznek, az biztos.
Visszamentem a barlangba, mondván, hogy a gömböt felhozom, de sajnos a gömb is szolgált egy rossz hírrel: kifogyott a kakaóból. Még ha vissza is tudjuk tenni a vonatba, az a gőzös már nem visz minket sehova egy jó ideig. Nem baj, mi megpróbáltunk mindent, lett, ami lett, és lesz, ami lesz. A letört külső réteg segítségével megfogtam a geometrikus testet és felvittem társaimhoz, majd elindultunk a vonat felé.

Hanyatt fekve nagy erőráfordítás árán, fejem felemelve hunyorogtam Nati és a varázsgömb irányába. Pár másodpercnyi eseménytelen csendet követően a furcsa, láncos kis szerkezet- jó strip táncosnő módjára- ruháitól megszabadulva, hirtelen kipattant a lány kezéből és a levegőbe emelkedett. Két három méterrel a föld felett lebegve, addigi szótlanságát egy kasnyi méh ezer szárnycsapásának egy pillanatba sűrített hangjával megtörve megremegett, majd erőteljes lökéshullámot indítva, előbb lassan, aztán egyre gyorsabban pörögni kezdett. A szélrózsa minden irányába, vastag nyalábok csaptak ki izzó bőre alól, bepásztázva az egész termet.
-WRUOAÁH- Üvöltött fel rémülten, dühösen a megtébolyult villámmágus, de aztán csöndben maradt.
Elég serényen dolgoztam azon, hogy mozgásra bírjam testem, mert nem voltam biztos abban, hogy jót tesz az egészségemnek egy ilyen sugárral való találkozás. Az egyik látszólag pont engem vett célba, így a dolog még sürgősebb lett volna, de mégsem tudtam mit tenni. Azon gondolkoztam, hogy ez a kis fényoszlop, másodperceken belül minden bizonnyal kettészel derekamnál fogva…hm…ez megint nem a legalkalmasabb hely és idő a révedezésre, de most már úgy is teljesen mindegy. Talán nem is baj, ha az utolsó másodpercebent is azzal foglalatoskodom, amivel általában. Testemet hirtelen meleg érzés kerítette hatalmába. Mellkasomon, egy pontból kiindulva beterítette minden tagomat. Fájdalmam és fáradtságérzetem semmivé vált, erőtől duzzadva ugrottam talpra. Minden parányi sejtem bizsergett és tombolt, sosem éreztem még magam ilyen hatalmasnak. A föld izgatottan mozgolódott lábam alatt, utánam vágyott, egyesülni, osztoszkodni akart velem. A felszabaduló varázserőtől megannyi kisebb nagyobb kődarab emelkedett körülöttem a levegőbe,erre rácsodálkozva még egy nagy felfedezést tettem. Gondolataim fénysebességgel száguldoztak, körülöttem pedig minden olyan lassúnak tűnt. Mind sebességben, mind erőben meghaladtam eredeti önmagam. Szemmel megtalálva az ellenséget, nekiiramodtam, hogy a hirtelen szerzett előnnyel, lesújthassak. Azonban…túl sok időt fordítottam elmélkedésre és a helyzet felismerésére. A varázserő egyre gyorsabban szökött kifelé testemből, elhagyva először végtagjaim majd testem teljes egészét. Lábaim összecsuklottak és én újfent padlóra kerültem, még az eddigieknél is kutyábban érezve magam. Amennyire láttam, a többiek is felismerték a sugarakban rejlő lehetőséget. Strago hozzám hasonlóan reagált, míg Nati némelyest mintha robosztusabb alkatot öltött volna magára arra a pár másodpercre. Izmai hirtelen megdagadtak, mozgása feszesebb, ruganyosabb és persze számomra már alig követhető gyorsaságú lett. Mindketten nagyjából egyszerre vetették magukat az ellenség nyakába. Újabb fénycsóva közeledett, tőlem két méterre karézolt. Még egy végső erőfeszítést téve, megpróbáltam útjába vetni magam. Sajnos nem jártam sikerrel és ezúttal földet érés után már az eszméletem sem tudtam megőrizni. A tudatlanok nyugalmával kerültem egy teljesen más helyre és időben. Matróz koromban találtam magam, a partoktól nem messze siklottunk a sós illatú tengeren. Sosem szerettem a tengeri életet, de most valahogy kellemes érzéssel töltött el az egzotikus levegő, a bizsergető napsütés és az égen szálldosó sirályok látványa. A fedélzeten, magamon kívül senkit sem láttam, egyedül álltam a korlátra dőlve. Hirtelen kicsapódott mögöttem egy kabin ajtó, gyorsan megpördülve pedig láttam, hogy Strago az! Azonban …. kabátja rózsaszín és zöld virágmintás, nadrágja fekete, latex anyagú volt. Kalapjába néhány fürt orgona volt tűnve, oldalán pedig kard helyett egy tulipán fityegett. Nagyon ki akartam röhögni, de fizikailag képtelen voltam bármilyen hangot is kiadni a számon. Ő maga meghajolt, majd hirtelen füttyentett mire hat darab strucctoll ruhás táncos lány szaladt elő a feljárófülke mögül és a kapitány vezetésével vad riszálásba kezdett. Nem sokkal később egy nagytestű papagáj is megjelent Strago feje felett körbe körbe repkedett, a táncosok pedig sorban átugráltak a levegőbe leírt karikán. Kisvártatva énekelni is elkezdtek, ha jól vettem ki a darab lényegét, Strago és a papagája közti szerelmet és az azzal járó nehézségeket akarták megjeleníteni. Darabjuk végeztével az ég egy szempillantás alatt beborult a táncosok csapóajtók segítségével eltűntek a hajótestben, Stragot pedig a tollas szeretője emelte a levegőbe és repítette látóhatáron kívülre. A tenger vadul tajtékzott, apró labdaként dobálták ide oda az egyre meggyötörtebb vitorlást. Úgy csapkodták a fenekét a hullámok, mint pimasz serdülő fiúk a gyanútlanul napozó hölgyekét. Nem bírtam túl sokáig kapaszkodni, egy nagyobb lökésnek köszönhetően az éjsötét vízben találtam magam, ami egyre mélyebbre és mélyebbre húzott. Nyugalomba merültem, idelent a fenti viharnak nyoma sem volt, csak a semmitmondó, halk sötétség ölelt körbe. Elernyedt testel lebegtem, boldogan mosolyogva, amikor két sárgán szikrázó szempár rajzolódott ki előbb homályosan a távolban, majd egyre tisztábban kivehetően közeledve. Hatalmas tengeri kígyó tekergett felém sárgán izzó testével. Álkapcsát hatalmasra nyitva, gond nélkül elnyelt. Kapálóztam bár de a vízben sem előre sem hátra haladni, sem mágiát használni nem tudtam. Percekig a nyálkás, lüktető nyelőcsőben voltam, alig haladva valamit. Egy hirtelen pillantással később azonban a bestia bendőjébe pottyantam, ami kellemes barnás szürkés bundával borított kis kuckó volt. Valamilyen érthetetlen okból kifolyólag már csak alsónadrág volt rajtam, és testem egyáltalán nem volt nedves vagy átfázott. Két pár női kéz telepedett hirtelen vállaimra és kezdte nyomkodni azt. Gazdáik vidáman kuncogva kértek hogy feküdjek csak a hasamra és lazítsak, természetesen a nemleges válasz meg sem fordult a fejemben, engedelmesen elterültem hát. Annyira elpihentem, hogy végül el is aludtam…álmomban… Amire ébredtem, egy kellemetlen érzés volt a számban és az orromban. Csiklandozott és tele volt vele a nyelvem. Ez szőr! Szemeim még csukva voltak és abban bíztam, hogy ha kinyitom még mindig a finom meleg kis oduban vagyok és azok a finom kezű hölgyek rögvest folytatják amit elkezdtek. Természetesen ha az ember hirtelen emlékek nélkül eszmél fel valahol, mindig a rosszabbik opcióra ébred. Nati hátán feküdtem, szegény nyakát teljesen eláztatva nyállal és vérrel. Nehézkesen felültem bundás paripám hátán, mire hátra fordította nyakát és megszólalt.
-Végre. Jól vagy?
-Hát.. élek *köhög*. Az már kielégítő –Mosolyogtam kissé fájdalmasan. -De…MI TÖRTÉNT?-Kérdeztem a tényekre ráeszmélve, teljesen feltüzelve, rémülten. -Hol van Strago???
-Itt vagyok, el ne kezdj gyermek módjára gyászkönnyeket hullatni értem- Azzal kis bányászkoboldokat megszégyenítő koszmennyiséggel arcán és ruháján kimászott a föld alól kezében az úgy áhított, láncos-lakatos csodagombóccal.
-Azt pedig, hogy mi történt-Mosolygott rám Nati -Majd elmondjuk a vonaton –Fejezte be és nevette el magát, amihez azt hiszem halkan Strago is csatlakozott.
-Na! Mondjátok már el! Egy hős vagyok? Az vagyok ugye? Hogy győztem le az ellenséget? Meséljétek már el! Naaaa…-Nagyon beverhettem a fejem hogy ilyeneket mondtam, pedig így történt. Sopánkodásomra most már mindketten hangosan röhögtek, én pedig értetlenül lovagoltam tovább kis hátasomon. Ilyen remek hangulatban, fáradtan, sajgó tagokkal meneteltünk, egy szóval kakiul de büszkén és késéget kizárólag győztesen. Legalább is azt hiszem.

A gömb két és három méter magasságban lebegett, közben érdekes csóvák jöttek ki belőle. Kicsit meg voltam rémülve, hogy ez mi lehet. Látva, hogy a kedves villámbácsi nagyon boldogan nevet, biztos nem rossz dolog. Ahogy a fiúkra néztem, pont a tetszhalott, nagyon rossz állapotban lévő Omeronon akadt meg a szemem, akit telibe kapott egy ilyen repkedő sugár, és körülbelül tíz másodpercre nagy erőre kapva a talpán örömködött, majd összeesett.
Gondoltam nem lehet nagy gond, ha én is elkapok egy-két nyalábot. Gyorsan farkas alakot öltöttem, mikor hallottam, hogy Strago is harcra készül.
Stone Spike. -üvöltötte, és mintha most sokkal több erővel mint eddig nyomott volna a villámcsávónak. Gondoltam én sem maradok ki, így egy nyalábba most már végre belerohantam, és sokkal nagyobb sebességgel, erővel támadtam, kerültem ki a támadásokat. Néha néha Omeronra pillantva úgy éreztem, mintha egy hat éves lenne, aki nem tudja eldönteni hogy aludjon, vagy kimenjen az udvarra. Amikor nem figyeltem, többször előfordult, hogy egy-két villám belém csapott. Stragoval, ahol értük támadtuk a miközben a férfi, utolsó erőltetett nevetéseit nyögte be mielőtt a padlón elterült volna, a szemétkapuból is éledezni kezdett. Nagyobb gondom az volt, hogy mind a kettő fiút kiütötte a férfi. Belegondolva, hogy én csak szaladgáltam miközben ők az életüket kockáztatva harcoltak igen rossz dolog. Annyira hálás voltam nekik, hiszen ha ők nincsenek, akkor már rég a síromban feküdnék. Ahogy mentem megállapítani, hogy a két fiúnak nincs-e nagy baja, láttam ahogyan Strago szájából nyálpatak csörgedezik ki. Kicsit nevetni kezdtem, és megkönnyebbülni, hogy valószínűleg nem nagy a gond, csak elájult, és valami jóról álmodik. Biztosan finom tortáról vagy sütiről. Nem hagyhattam hogy itt lustálkodjon, hisz vinnünk kellett el, a már alig sugárzó gömböt.
- Folyik a nyálad Strago, bár ez engem annyira nem zavar. Csak gondoltam szólok.
- Heh? Ez egy Nati. Hol vannak a D mellű lányok? Nyáladzom? Omeron? Miért beszélek szavakban? -belegondolva, lehet hogy nem sütiről álmodott... de D mellű lányok pont?
- Omeronnal semmi baj, csak neki még annyi lelki ereje sincs, hogy úgy viselkedjen, mint egy férfi, bár nem hibáztatom. Miért kell nektek fiúknak folyton a hőst játszani? Kit akartok ezzel meggyőzni? -hangzott belőlem a kérdés.
- Magamat, meg szép lányokat, mint te, szerinted miért? - nevettem, pedig belül teljesen meglepődött vörös fejjel álltam magam előtt. A szemét kapuból egy körülbelül tíz méteres szörnyike emelkedett ki, elfuserált kutyafejjel. Nagyon megijedtem, pedig a beszélgetésünket nem zavarva egy menekülőutat vágva a barlang tetejére, eltűnt a dombok között. Közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a vonathoz. Omeron nem volt abban az állapotban hogy felkeljen, így a barlangból Strago segített kihúzni, onnantól kezdve pedig a hátamon utazott. Kicsit nehéz volt, de elbírtam. Strago visszament még a mágikus gömbért, aminek nem vesszük túl sok hasznát egy ideig a vonat működtetésében. Omeron lassan éledezni kezdett, én pedig felé fordultam.
-Végre. Jól vagy?
- Hát élek. Az már kielégítő. -mondta, miközben köhögött. -De mi történt? Hol van Strago? -kérdezte kicsit megrémülve, még mindig kómás hangon.
-Itt vagyok, el ne kezdj gyermek módjára gyászkönnyeket hullatni értem. -ezen elmosolyodtam, hiszen ugyanaz a kis csipkelődés ment a két "hős" között mint eddig. Gondoltam megállapítom Omeronnak, hogy a bundám miatta koszos lett, ezért jön eggyel, de inkább még mindig én éreztem magam adósnak. Végre válaszoltam Omeronnak a kérdésére egy kis hatásszünet után.
-Azt pedig, hogy mi történt, majd elmondjuk a vonaton. -néztem felé kedvesen, majd elnevettem magam, amibe Strago is betársult.
-Na! Mondjátok már el! Egy hős vagyok? Az vagyok ugye? Hogy győztem le az ellenséget? Meséljétek már el! Naaaa… -ezen a mondaton még jobban nevetni kezdtünk. Örültem hogy mint a hárman ép bőrrel megúsztuk, és még én is tudtam segíteni.

A vonathoz visszafele menet erőm kezdett vissza térni, de a gyerekkori játékokat idéző lovaglás Nati hátán, nosztalgikus örömmel töltött el, így az egész utat végig gyite-bundásoztam. Eközben Nati nagyvonalakban felvázolta a kiesett idő alatt történteket, amik kissé zavarba ejtettek, de igazán mégsem voltak képesek megtörni jókedvem. Megérkezve a robosztus de még mindig ugyan olyan eltúlzott megjelenésű vonathoz, Strago kabátja alól előkerült annak egykori energiaforrása. Fintorogva ránézett, majd a foglalatra, újra a gömbre és vissza. Személyéhez és igazából a helyzethez is egyaránt illő morcossággal fejtegette, hogy ez bizony már fabatkát sem ér, és egy gyerek-triciklit sem lenne képes meghajtani, nemhogy egy ekkora masinériát. A mozdony apró csatlakozói éhes madárfiókákként circegtek, energia után áhítozva. Rövidke tanakodást követően -amiben én gyakorlatilag nem, csak látszólag vettem részt- az az alternatív lehetőség merült fel, miszerint saját varázserővel pöccintjük be a vonatot, amely remélhetőleg így kellőképpen jól lakik és legalább a célállomásig elfuvaroz minket. Egymásra néztünk, majd mindannyian megfogtunk egy csatlakozót és össze tettük kezünket, mint egy igazi, veterán csapat. Talán már a családias szót is használhatnám arra a pillanatra. A zörgés érintésünkre felhangosodott, majd elmélyült, a gépezet felbúgott és remegni kezdett. Végre megmozdult! Először csak araszolt, majd lendületbe jött és végül már nem éreztem, hogy szipolyozná a mannám, vélhetőleg elegendőt nyelt, hogy magától menjen tovább. Nati örömében mindkettőnk nyakába vetette magát összeölelve engem és Stragot, ezzel még magasabbra emelve a meghittség fokát. Végül mosolyogva elengedett minket és visszavezetett a legközelebbi fülkébe, ahol csendben, relaxálva töltöttük a hátralevő időt, egészen míg meg nem érkeztünk a nyüzsgő, hangos, élettel teli végállomásra, ahol hihetetlenül ünnepelt és tombolt a tömeg. Bár nyilván nem nekünk örültek, de leszállva a vonatról néhány gratulációt, kézfogást és „HÚÚÚÚ”-zást mi is kaptunk. Azt hiszem egyik másiknak már édes mindegy volt csak kiabálhasson és legyen sör. Nagy nehezen átverekedve magunkat az emberáradaton, ami ez után már nem vett rólunk tudomást, szembe találkoztunk megbízónkkal, akinek kerek kis arcán erősen ráncolt szemöldök pár hullámzott.
-Történt valami… szokatlan út közben? –Kérdezte aggódva, hiszen akárhogy is, látszott rajtunk hogy nem volt zökkenőmentes a kisvasutazás.
Mindhárman össze néztünk, majd Strago, Nati kiegészítéseivel elmesélte az egész kerek történetet, nem túl lelkesen, helyette kellő tömörséggel, csak a lényeges részekre koncentrálva. Én magam a varázserő lecsapolás óta, megint émelyegtem és szédültem kissé, illetve a harc fele ki is maradt, így nem nagyon fűztem semmit hozzá. A köpcös kis figura szemei a történet haladtával egyre csak kerekebbek, arca egyre fehérebb és szörnyülködőbb lett. Amikor a gömb teljes lemerüléséről esett szó, egyenesen azt hittem, hogy azon nyomban meghal. Fejét kicsit előre tolta száját kinyitva hirtelen kapott a levegőért, kezével mellkasához markolt, szemei mély búval teltek meg. Végül mire a többiek a történet végére értek, orrát lógatva, nagyokat sóhajtozva több perces merengésbe kezdett, egyenlőre válasz nélkül hagyva minket.

Visszafele úton, Omeron a hátamon utazva hallgatta a történetet, hogy milyen ügyesen győztük le a villámhapsit. Kicsit kifáradtam mire visszaértünk a vonathoz, de Omeront nézve jobban érezte magát, de az utat a hátamon töltötte. Mikor visszaértünk gyorsan emberi alakot öltöttem, majd Strago előtette a gömböt. Na, hát azzal a gömbbel nemhogy egy mozdony, de egy gyermek kisautó sem indult volna be. Ezt Strago is kifejtette nekünk, nehogy mi gondoljuk ki a dolgot először. Ahol a mozdony csatlakozott a gömbhöz, kis szikrázások voltak láthatóak. Kisebb megbeszélés után felmerült egy lehetőség, hogy a saját erőnkkel izzítjuk be a vonatot, és így majd biztosan beindul. Igaz mind a hárman igencsak fáradtak és erőtlenek voltunk már. Mindenki megfogott egy csatlakozót, majd a kezünket egymásra tettük mintha valami egyességet kötnénk. Kisebb zörgés hangzott fel az érintésünkre, majd a masina beindult. Egy nagy vigyorral az arcomon a sikernek örülve a két fiú nyakába ugrottam szinte, majd elengedtem őket. A legközelebbi fülkébe visszavonulva az út relaxációban telt el, még meg nem hallottuk az üvöltöző éljenző népsereget. Lehetséges hogy csak a vonatnak volt ez a nagy örvendés, de azért egy két ember nekünk is gratulált. Büszke voltam magunkra, hogy sikerült megoldani a dolgot. Mikor megláttuk a főnököt akkor a tömeg észveszejtő labirintusából kitörtünk, majd oda siettünk hozzá.
-Történt valami… szokatlan út közben? -kérdezte kíváncsian. Szerintem a választ jól tudta, hiszen még mind a hárman tiszták voltunk mielőtt elindultunk, és mostanra kék zöld lila foltosak, nagy földpacákkal a ruhánkon. Mit volt mit tenni, Strago belekezdett a mondanóba, én pedig néha kiegészítettem a dolgokat. Csak a fontos történéseket emeltük ki, a részletekre nem terjedt ki a beszélgetés, bár a munkaadó arcát látva ez is sok volt neki. Levegő után kapkodva, sápadtan állt előttünk miközben egy válaszra vártunk mind a hárman.

Sejtettem, hogy ennek nem lesz egyhamar még vége, bár már fáradt voltam, és elegem is volt az egészből. Engem nem a hosszú küldetésekre terveztek. De szinte biztos voltam benne, hogy azzal a hatalmas robotgépezettel, majd valamit csinálni kell, mert ha az rászabadul egy falura, vagy városra, ott nagy galiba fog keveredni.
A visszaút eseménytelenül telt. Omeron Nati hátán pihente ki a harc fáradalmait, és ha jobban belegondolok, örültem volna, ha a helyében lehettem volna. Nekem is fájtak a tagjaim, és kissé elcsigázottnak éreztem magam a sok elektromos támadásnak köszönhetően, de valakinek fenn kellett tartania az erős férfi képét. Jobb híján rám lett hagyva eme nemes feladat, bár nem voltam hálás érte. Nati eközben elmesélte Omeronnak, hogy ki volt a hős és hogy hogyan győzte le Villámkát. Én már ismertem a sztorit, így nyugodtan tetethettem a kíváncsiságot.
A vonat úgy volt, ahogyan otthagytuk, amikor elindultunk erre a viharos kalandra. Az elején lévő hatalmas műszerfallal volt randink, de sajnos ki kellett ábrándítanunk, ugyanis szerelme, az energiával telt gömb, nem igen mutatott hajlandóságot a működésre, így az a néhány kiálló nemtudommi éhesen és szomorúan meredt a levegőbe. Az ész a csapatban hamar rájött, hogy ezeket a kábeleket meg lehet fogni, és így lehet energiával ellátni a gőzöst. Ez az ész Nati és én voltunk, Omeron csak hevesen bólogatott, így tudatunkra adván, hogy érti a feladatot. Mindhárman megmarkoltunk egy kilógó szálat, és Omeron kinyújtotta a kezét maga elé, amit én nem tudtam értelmezni. Csak akkor esett le, amikor Nati ráhelyezte az övét; gondoltam akkor nekem is követnem kéne a példájukat, de nem értettem, hogy miben segíti ez a mágikus energia folyását. De nem kell mindent érteni. Néhány dolog, és szokás, csak úgy van.
A vonat, miután megkóstolta energiánkat, úgy döntött, hogy neki bejön ez a szitu, és elkezdett szép lassan araszolni, majd egyre gyorsabban haladni. Nagyon meglepett, hogy egy kis idő után már nem kellett fogdosni a drótot, hogy menjen a vonat, így visszahúzódtunk egy kabinba, hogy némi nyugalomban részesüljünk, miután Nati kitörő örömében végigölelgetett minket.
Nyugalmunkat, némi idő eltelte után, valamiféle ricsaj törte meg. Sok ember üvöltözött egyszerre, kiabáltak, hörögtek, nevettek, sikítottak, fütyültek, eszméletlen hangzavart csináltak, ami, az igazat megvallva, nagyon irritált engem. Én nem szeretem a felesleges ricsajt. Az indokoltat sem, de ez már mellékes.
Bár úgy tűnik nekünk is örültek, mivel mi is kaptunk néhány elismerő pillantást, valakinek még volt ahhoz képe, hogy megrázza a kezem. Örülök, hogy szeretnek, de ezt privát szférán kívülről tegyék. Kivételt képeznek a D-mellű lányok. A megbízónk, valahogyan várt már ránk itt, és kissé remegő hangon kérdezte.
-Történt valami… szokatlan út közben? - Hmm, úgy tűnik őt nem lehet egykönnyen átverni. Nos, koszos ruhában, és karikás, fáradt szemekkel nehéz is eljátszani, hogy minden flottul ment. Mert nem így történt. Semmi sem történt úgy, ahogyan annak történnie kellett volna. Ezt megosztom a törpével Nati segítségével, aki, amint a történet haladt a vég kifejlett felé, annál inkább vált fehérebbé. A mese végeztével nem lehetett a régi, kedves arcú, pirospozsgás kis emberkére ráismerni. Vártuk a választ, ami tulajdonképpen a veréstől, a királyi jutalomig terjedhetett.