Könyvtár [elosztásra váró könyvek]

Üdv a Soaring Gryphon épületének kies könyvtárában, Aria!

A részben feltöltött könyvtárat a tagok újabb és újabb könyvekkel, folyamatosan bővítik. Néhány hete – akár a te jóvoltadból, akár máséból – „beszereztetek” (értsd: legyilkolva/átverve/megcsonkítva mindenkit ott) egy sötét céhtől egy kötetet, ami démonokkal foglalkozik, amiről persze te is értesülsz. Feltételezem, hogy meg is ragadja a figyelmed a bőr borítású kötet, aminek a gerincét vaspántokkal erősítették meg, borítóján pedig vékony, lakkozott lécek futnak végig.
A jó hír: Lucinával (ha őt is hozni szeretnéd) együtt épp van pár szabad napod, ami alatt nekiülhetsz a könyvet olvasni. A tartalmát rád bízom, de kíváncsi vagyok rá, hiszen démonok ügyében te vagy a szaktekintély, én pedig csak mesélő
A rossz hír: nagyjából, amikor a felénél tartasz, a környezeted (függetlenül attól, hogy hol vagy), elkezd változni. A falak, ha vannak körülötted, a végtelenbe lőnek ki. A zavart leküzdve, ha felrepülsz, minden irányban csak erdőt látsz, hol ritkábban, de főleg sűrűt. Ételt-italt találsz, semmi sem mérgező, így lényegében a végtelenségig sétálhatsz/repülhetsz, a táj nem változik körülötted. Köröd addig tartson, hogy feltűnik egy folyamatosan ismétlődő mező. Jobb ötleted sajnos nincs, így arrafelé veszed az irányt.

- Mit is keresünk pontosan? – érdeklődött Lucina, ahogy ritmusos lépésekkel baktatott végig a könyvespolcok között.
Olyan ütemesen haladt, hogy igazából kételkedtem benne, valóban kutakodik-e. Sokkal inkább valószínűbbnek láttam, hogy csak úgy tett, közben pedig rám hagyta az egészet. Ma egyébként is kissé nyafogós hangulatában volt… úgy éreztem, meg volt sértődve, de nem igazán gondolkodtam azon, min. Majd csak megnyugszik.
Mellesleg viszont el kellett ismernem, nagyot nőtt. Meglepően nagyot. Már kicsivel a térdem fölé ért, s úgy tűnt, lassan eléri ténylegesen kifejlett formáját. Nem sokon múlt már, hogy emberi alakot is képes legyen felvenni. Kíváncsi voltam rá, vajon milyen lesz…
- Egy könyvet – feleltem némi szünet után.
Lucina megállt előttem, és irritált tekintettel pillantott rám a válla fölött. Tipikus ”na ne mondd?” fejet vágott, én pedig uralkodtam magamon, hogy ne mosolyodjak el. Néhanapján túl jó szórakozás volt az idegein taposni.
- Egy könyvtárban egy könyvet keresünk. Micsoda meglepetés! Sose gondoltam volna – felelte szarkazmustól szinte fröcsögő hangon.
- Harapós vagy ma, Lucina.
- Tartsd távol tőlem a bokádat.
- Komolyra fordítva a szót – fogtam bele, ahogy jobbra kanyarodtam az egyik polcnál, mire társam sietősen irányt váltott és utánam eredt. - , azt a könyvet keressük, amit nemrég Angelina-ék szedtek össze az egyik sötét céh elpusztítását követően pár héttel ezelőtt. A minap mondta, hogy elvileg démonokról szól, így lehet, engem érdekelni fog.
Bár elég kicsi volt rá az esély, reméltem, hogy talán Luftfararen-ről is szó lesz benne. Régóta egyhelyben toporogtam már az ő ügyében, és azóta nem hallottam róla szinte semmit, hogy Zack-el találkoztam.
- Tudod egyáltalán, hogy néz ki?
- Bőrborítású kötet, aminek a gerincét vaspántokkal erősítették meg, borítóján pedig vékony, lakkozott lécek futnak végig. Legalábbis Angelina így emlékezett rá.
- Azért elég sok könyv van itt… több ilyen is lehet.
- Akad, de még elég hiányos a könyvtár – feleltem, ahogy épp egy üres polc mellett haladtunk el, s végighúztam az ujjaim az enyhén poros szinten. – Hátul vannak a frissen érkezettek egy kupacban. Ha rendesen akarjuk vezetni a könyvtárat, akkor minden könyvet a témája szerint kéne elhelyezni… amire eddig nem nagyon voltidő. Elvileg.
A könyvek egyre ritkultak, ahogy kezdtünk a szoba másik feléhez érni. Végül megpillantottam a méretes, lakkozott fából készült asztalt, rajta a nagy halom könyvvel. Nem mindegyik származott Angelina-ék legutóbbi kisöpréséből, sok volt, amiket emlékeztem, korábban is láttam már, de jómagam is lusta voltam elpakolni őket.
Megragadtam az első kezem ügyébe kerülő könyvet, és kirántottam. A kupac szétborult az asztalon, én pedig csakhamar észrevettem a halomban az általam keresett, bőrborítású, és vaspántos könyvet. Laza mozdulattal kirántottam a párnázott széket, majd lehuppantam rá és feltettem a lábaim az asztalra, ölembe véve a könyvet. Vastag volt, ahogy azt megszokhattam a régi könyvektől.
Lucina rosszallóan nézett az asztalra dobott lábaimra, majd vissza az arcomra.
- Aria… ez tiszteletlenség.
- Valóban az – feleltem könnyedén, miközben kikaptam a táskámból a tizennégyszeres sebességgel olvasó szemüvegemet. – De nincs itt senki, akit zavarna.
- Engem zavar.
- Rossz lehet neked – feleltem két oldal lapozása között.
A szemüvegnek hála sokkal gyorsabban tudtam olvasni, és éppen az ilyen alkalmakra tartogattam.
- Undok vagy… - fintorodott el, miközben lekuporodott a lábam mellé.
Láthatóan nem tervezett segíteni nekem a kutatásban, inkább csak szundítani tervezett, amíg én a végére érek. Mindössze fejcsóválással reagáltam erre, és inkább a könyv tartalmába ástam magam.
Az oldalak gyorsan pörögtek egymás után, ahogy újabb és újabb bekezdéseket futottam végig egy pillanat alatt. Nem is értettem, miért nem jutott eszembe még korábban, hogy beszerezzek egy ilyen mágikus tárgyat. Sőt, lehet, hogy beszerezhetnék még egy ennél is gyorsabbat. Azt hiszem, talán harmincszoros sebesség a maximuma… percek alatt ki tudnék olvasni azzal egy ilyen könyvet.
Mindenesetre ráértem, úgyhogy ezúttal nem siettem különösebben. A könyv az első oldalakon még csak az általam már ismert és hallott démonokról közölt információkat, semmi újat nem tartogatott. Azonban ahogy haladtam előre, úgy kezdett egyre érdekesebbé válni a felhozatal.
Agramon, a Félelmek Démona volt az egyik, aki felkeltette az érdeklődésem. A nevét hallottam már korábban, de csak futólag. Egy olyan démon, aki képes volt megérezni ellenfelei legrosszabb félelmeit, és illúziók képében alkalmazni azokat rajtuk. Azok, akik nem voltak elég erősek lelkileg, összeroppantak a mágiája alatt; elmosódott előttük a valóság és a képzelet határa, teljesen megőrültek, és egy véget nem érő rémálom fogságába kerültek. Argamon ugyan áldozatai többségét megölte, de állítólag akadtak közöttük olyanok, akiket megtartott maga mellett, szenvedésüket saját szórakoztatásává téve és félelmükből táplálkozva.
Akaratlanul is el kellett gondolkodnom rajta: nekem vajon mégis mennyi esélyem lenne egy ilyen démon ellen? Erősnek vallottam magam, de jól tudtam a Zack-el való találkozásom óta, hogy lelkileg sokkal labilisabb vagyok, mint amilyennek elismerem magam. Egy ilyen démon képessége legfeljebb egy hozzá hasonlón nem működne, aki már annyi minden keresztül meg az életben és annyi mindent elveszített, hogy megtanulta úgy megkeményíteni a szívét, hogy közben nem veszítette szem elől a célját. Ha rólam lenne szó…
Megráztam a fejem, hogy visszarázzam magam a valóságba, és inkább folytattam az olvasást. Andras, a Veszekedések Démona. Azokat, akik az elpusztítására indulnak, útjuk során paranoiával fertőzi meg és az őrületbe kergeti őket. Amennyiben egy csapat indul a megsemmisítésére, idővel a tagok egyre többet és többet veszekednek egymással, a legkisebb dolgokon is összekapnak, míg végül ez harccá fajul. Olyan szintű gyűlöletet és haragot ébreszt az emberekben, hogy végül egymást ölik meg helyette.
Cusion, a Kíváncsiság Démona. Csapdákat állít fel azok számára, akik a felkutatására és megsemmisítésére érkeznek. Mérhetetlen kíváncsiságot ültet el bennük, minél közelebb érnek hozzá. Az út során csapdákat helyez el, s bár tudni, hol található, még senkinek nem sikerült eljutnia oda. Elég egy piros gomb, amin az áll, ne nyomd meg… és olyan szintű kíváncsiság lesz úrrá rajtad, hogy úgyis megnyomod. Attól a pillanattól fogva pedig egészen biztos, hogy halott leszel.
Elgondolkodtam rajta, hogy ide is biztos, hogy Lucina nélkül mennék. Még az ajtóban meghalna, az épületbe se kéne belépni…
Dagon, az Óceánok Démonának egyik tanítványa. Vándorol a királyságot körülvevő tengerekben, helyzetét pedig csak a hirtelen, minden előjel nélkül eltűnő hajóflották nyomán lehet lekövetni. Több száz éve senki nem látta, de nagyjából tíz évente egyszer felbukkan valahol, és pár nap leforgása alatt begyűjti áldozatait.
Flereous, a Tűz Démona, aki egyetlen mozdulatokkal a lángok martalékává tett falvakat, városokat, sőt, egész királyságokat. Állítólag évszázadokkal korábban egy mágusnak sikerült elzárnia, legalábbis a vele folytatott harc óta nem hallottak róla semmit…
Olyan mélyen belemerültem a könyv olvasásába, hogy fel se tűnt, hogy elrepült az idő. Végül sokkal több számomra korábban ismeretlen démonról tudtam meg új információkat, mint amire számítottam volna. Ugyan az L betűnél semmit nem találtam saját démonomról, nem hagytam abba az olvasást. Lehetséges volt, hogy valami későbbi oldalon lesz említve.
Éppen Mammont, a Gazdagság Démonát olvastam végig, mikor úgy döntöttem, ideje lesz egy kis szünetet tartani. Mammon elvileg egy volt a legerősebb démonok közül… akik a közelébe kerültek, teljesen belevesztek a pénz iránti megszállottságba. Egymást és idegeneket raboltak ki, a múltban pedig több város, ahol megjelent, napok alatt elpusztult, mivel az emberek a pénz hajszolásában egymást is megölték. Semmi nem maradt sérthetetlen: kellettek nekik a házak, az állatok, a bútorok, az asszonyok és férfiak, maga a pénz – mindent, amit csak a vagyonnal és a jóléttel társítottak.
Sóhajtva dőltem hátra a székben és kinyújtóztattam megfáradt izmaimat. Megmozgattam a vállaim, miközben Lucina nagyot ásítva felemelkedett a földről, és szintén átmozgatta magát.
- Végeztél? – érdeklődött álmosan pislogva.
- Nem, csak szünetet tart-… - kezdtem volna, de belém ragadt a szó.
Környezetem változásnak indult, olyan furcsa módon, hogy először azt hittem, talán káprázik a szemem. A falak nyúlni kezdte, majd szinte a végtelenbe lőttek ki. A polcok eltűntek, és nem láttam semmit magam körül, csak a szoba maradványát, felettem pedig az eget. Még a szék is eltűnt alólam, miközben felkeltem.
Lucina azonnal szorosan a lábam mellé lépett, és nekem dőlve borzolta fel a szőrt a hátán.
- Mi történik Aria? – kérdezte egyszerre ijedten és meglepetten.
- Nem tudom… de valószínűleg a könyv miatt van. Legalábbis nem tudok más okot elképzelni, hogyan nyelhetne el egy mágia a céhen belül… – feleltem kimérten, noha engem is kellemetlenül érintett a helyzet. – Körülnézek.
Mivel nem láttam értelmét annak, hogy a végtelenbe nyúló falak között induljak meg bármerre is, megidéztem angyalszárnyaim, s pár elegáns csapással a magasba emelkedtem. Döbbenten tapasztaltam, hogy ameddig csak elláttam, mindent erdő borított, hol sűrűbben, hol kicsit ritkásabban. Erdő, és semmi más.
Zavarodottan lebegtem egy ideig, mígnem Lucina is mellém érkezett a Szárnyaló Lángjaival. Utált repülni, ezért arra következtettem, kényelmetlenebbül érintette a lenti egyedüllét, mint a magasság. Értetlenül forgatta a fejét, ahogy próbált rájönni, hol is vagyunk, vagy mi történik velünk. Persze felesleges volt.
- Mi a fene…? – nyüszítette elveszetten.
- Kettőt és könnyebbet… - feleltem, majd már ötlet híján megindultam az erdő felé.
Lucina sietősen követett, nehogy véletlenül is magam mögött hagyjam. Gondoltam, először is megpróbálom körberepülni a helyet, hátha találok valami nyomot vagy valamit, ami kilóg a képből – de csakhamar rá kellett jönnöm, hogy ez bizony nem fog ilyen egyszerűen menni. Az erdő a végtelenségig ismétlődött, mintha csak egy adott területen belül köröztem volna anélkül, hogy észrevettem volna. Mintha csak a végtelenségig repülhettünk volna… az egyik pihenő alkalmával Lucina kíváncsiságának hála arra is rájöttünk, hogy a talált élelem ehető, és a víz sem mérgező. Mindegyiket ő próbálta ki – az én legnagyobb szívrohamomra -, de még percekkel később is élt, így úgy tűnt, ennyiben biztonságos ez a hely. Azért egy méregtelenítésre alkalmas bájitalt készenlétben tartottam, ha szükség lenne rá…
Hosszú percek telhettek el, de hogy pontosan mennyi idő, azt nem tudtam volna megmondani. Kezdtem elveszíteni az időérzékem, és abban se voltam biztos, vajon rendeltetésszerűen telik-e itt az idő, vagy gyorsabban, esetleg lassabban, mint kéne.
Aztán végre feltűnt valami; egy folyamatosan ismétlődő mező. A sok fa között ez volt az egyetlen, ami támpontnak tűnt. Pár pillanatig csak lebegtem egy helyben, majd egy lemondó, „nincs mit tenni” sóhaj keretében megindultam lefelé a tisztáshoz. Reméltem, hogy ott már végre találok valami nyomot, mert nem állt szándékomban az örökkévalóságig itt keringeni és megőrülni.

A tisztáson egy tanyát találtok, ahol méretéből ítélve maximum két-három ember lakhat. Emberi életnek semmi jele, és az épület úgy néz ki, mintha elutazott volna a lakója néhány napja: az ajtók kulcsra zárva, zsaluk behajtva. Az épület egyik oldalánál üres zsákokat látsz.

Bemehettek, feltörve bármelyik bejáratot, de bent is teljesen átlagos az épület. Ha körbenéztek, megerősödik bennetek a felvetés, miszerint a lakók rövid ideje elhagyták a tanyát. A ruhák idősnek, öregesnek tűnnek, a falakat kézzel font-szőtt díszek tarkítják, az ajtón egy koszorú romja függ – valaki széttépte a koszorút, és csak a hosszabb ágak maradtak meg benne, és csak egy-egy kisebb fűszál maradt meg a koszorúban. Közelebb hajolva egyszerűen megállapíthatod, hogy mi ez: angyalfű.

Ahogy felismered a gyógynövényt, hirtelen bevillan, hogy hol is vagy éppen: annál a tanyánál, ahol angyalfüvet loptál az idős nénitől. A felismeréssel együtt szúrós fejfájás is érkezik, és az ég vörösbe vált.
Kiérve a házból mennydörgést hallasz, és a talaj nedvesedni kezd: angyalfű hajt ki a vöröses árnyalatban derengő földből, szárukról vörös folyadék csepeg a földre és lábad alatt sínpár emelkedik ki. Ezzel egy időben a távolban egyre erősödő zakatolást hallasz. Valami feléd tart.
Dönthetsz: megpróbálsz elmenekülni a természetellenes esemény elől, esetleg megvárod, mi történik?

Közelebb érve a tisztáshoz egy tanya körvonalai rajzolódtak ki. Az épület nem volt túl nagy, legfeljebb kettő, talán három ember elszállásolására lehetett elég a hely. Egyébként egész szépen volt karban tartva, kissé régies, fából és téglából készült. Az ajtók egész újnak tűntek, az ablakok viszont kicsit kopottak voltak.
- Mit keres egy tanya itt…? – érdeklődött Lucina a landolást követően, s közelebb lépve félrebillentette a fejét.
- Engem jobban érdekel az, mi mit keresünk itt. A tanya már csak egy részletkérdés és a legkisebb meglepetés – jegyeztem meg enyhe szarkazmussal a hangomban.
Bekopogtam, de válasz nem érkezett. Bárki is lakott itt, nem tartózkodott otthon a jelek szerint. Nem akartam kapásból berontani, így inkább először körbejártam az épület, be-bekukucskálva az ablakokon. Nem észleltem mozgást bentről és odakint sem volt semmi szokatlan, csupán az épület egyik oldalán találtam pár üres zsákot. Valahogy egyszerre hatott idegennek, mégis ismerősnek a környezet… de a világért se tudtam volna rájönni, hogy honnan. Pedig úgy éreztem, tudnom kéne.
- Hát akkor nincs más, mint bemenni– álltam meg ismét az ajtó előtt, s szemügyre vettem a zárat.
- De ez valaki másnak a háza….
-Egy mágikus világban vagyunk, Lucina. Ez nem a valóság, legalábbis nem a mi értelmünkben vett valóság – feleltem komolyan, miközben a táskámban lévő egyik kést használva felfeszegettem a zárat. – Meg kell tudnunk, hol vagyunk, és az épületben találhatunk ezzel kapcsolatos nyomokat.
Nem volt ugyan nálam minden, ami egyébként lenni szokott, de szerencsére a kis oldaltáskám most is szolgálatomra állt. Ezt még az épületen belül is hordozni szoktam magammal, hiszen ki tudhatja, mikor lesz szükség késre, ollóra, kötszerre, fájdalomcsillapítóra, a zseblámpámra és a gyorsan olvasó szemüvegemre. Meg pár üvegcse is volt még benne, ha jól emlékeztem. Egyelőre nem akartam időt pazarolni arra, hogy átkutassam, mik vannak nálam. Eleget vesztegeltünk már a korábbi röpködéssel.
Az ajtó halk nyikorgással tárult ki, Lucina pedig szorosan mögöttem lépdelve követett a félhomályba. Nagyjából rend uralkodott az épületben, de a látottak ismét csak megerősítették bennem, hogy csupán időlegesen lehetnek távol a lakók. Alig lehetett port látni az asztalokon és egyéb bútorokon, itt-ott még otthonos hangulatban leterített ruhákat is láttam. Öregnek tűntek, így feltételezhető volt, hogy a helyet egy vagy több idős ember lakja. A falakat kézzel font és szőtt díszek tarkították, különböző motívumokkal díszítve. Az ilyesmi nekem sose volt az ízlésemre való, de azért az elismertem, hogy ehhez az épülethez és a hangulatához jól illett.
- Találtál valamit? – szóltam oda kis társamnak, ahogy az egyik szövettel leterített fotel mögé pillantottam be. – Bármi szokatlan, amit látsz, hasznos lehet.
- Van itt valami… fura.
Válaszára felkaptam a fejem. Az egyik ajtó előtt ácsorgott, félrebillentett fejjel és lelapított fülekkel. Egy koszorút bámult, pontosabban annak a maradékát, ami a faszerkezetre volt rakva. Olyan volt, mintha valaki széttépte volna, csupán a hosszabb ágak maradtak meg benne, meg egy-egy kisebb fűszál. Közelebb hajoltam, hogy pontosabban rálássak, mik is lehetnek.
- Aria, ezek nem-…
- Angyalfű.
Mielőtt Lucina kimondhatta volna, megelőztem. Amint kimondtam a gyógynövény nevét, bevillant, hol is vagyunk pontosan. Egy tanya a semmi közepén, egy nagy mező, zsákokkal az épület oldalán…
Éles fejfájás hasított belém, mire nagyot nyögve a fejemhez kaptam.
- Aria! Jól vagy?! – reagált azonnal Lucina, mialatt az ajtóra állva megtámasztotta magát, és fejével közelebb hajolt az arcomhoz. – Elsápadtál! Mi történt?
- Jól vagyok… csak eszembe jutott, hol vagyunk – morogtam kissé fásultan.
A fájdalom tompulni kezdett, de így is kellemetlen volt az előző élmény.
-  Hogyhogy eszedbe jutott? Jártunk már itt? – értetlenkedett.
- Emlékszel, amikor gyógynövények keresése közben összefutottunk az úton egy öreg hölggyel?
- Öreg hölggyel? Igen, amikor-… - be se kellett fejezni, vágott is az esze, ahogy annak lennie kellett. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy ez az a tanya, amit visszafelé úton kiraboltál?
Hangjából egyszerre éreztem a döbbenetet, a szemrehányás és a dühöt. Bár nem hibáztattam érte, az egyszer biztos. Ugyanakkor büszkeség öntött el, hogy a kis Sulekknek ilyen jól vág az esze. Csak megéri, hogy annyi időt tölt mellettem. életre való lesz, mikor igazán felnő.
- De igen. Azon a tanyán vagyunk, ahonnan az angyalfüveket elvettem.
- Nem vetted, loptad! Mondtam, hogy ne lopd el! - szegte nekem szemrehányóan.
- Hagyd már – morogtam nyűgösen az ajtó felé sétálva. – Azt mondta olyan sok van neki, hogy nem tudja, mire használja őket. Nem volt lopás.
- Más tulajdonának a megkérdezés nélküli elvétele igen is lopás! Bassza meg! – hördült fel elkeseredetten.
Kikerekedtek a szemeim, és megfordulva megragadtam a pofáját és széthúztam a bőrét a szájánál.
- Aú, Aú, aú! Ehgeh el! – nyüszítette mancsával a kezemre csapva, én pedig szúrós tekintettel eleresztettem.
Megrázta a fejét és megmozgatta a száját, majd lelapított fülekkel, vádlón bámult rám.
- Nem káromkodunk – jelentettem ki jegesen. – Megmondtam, hogy töröld az emlékeidből, mikor Nicktől ezt hallottad!
Az a nyamvadt méreg sárkányölő csak a bajt hozza magával. Lucina káromkodni tanul tőle, megalázó helyzetbe hozott engem a szigeten, elvitte a melltartómat, olyan dögös hogy nehéz rá haragudni-… akarom mondani, olyan irritáló vigyora van, hogy meg tudnám fojtani, és még csak pár alkalommal találkoztunk! Kinyírom!
- Tőled is hallottam már, nem csak tőle! Ne fogd rá!
- Kizárt – tagadtam.
- Nem az! Emlékszem, mikor-…
Azonban nem fejezte be. Az épületből kilépve vörös és egy mély morajló mennydörgés köszöntött bennünket. A táj pillanatok alatt változni kezdett: a talaj nedvesedni kezdett, s a vöröses árnyalatú földből angyalfüvek nőttek sorozatban egymás után. Sietős léptekkel előrébb mentem, hátha meglátom a jelenség forrását, de csakhamar lekötötte a figyelmem a növények száráról csöpögő vörös folyadék. Olyan érzésem lett, mintha vér folyt volna róluk.
- Ez a büntetésed, amiért elloptad azokat a növényeket?! – kérdezte Lucina teljesen nekidőlve a lábamnak, s idegesen forgatva a fejét jobbra-balra. – Én megmondtam, hogy ne csináld! Hallgatnod kellett volna rám.
- Ne nyafogj! – róttam meg a fezsülségtől immár kissé idegesen. – Hónapokkal ezelőtt volt, a fene se emlékszik rá! Tíz darab angyalfű volt.
-  Ami nem volt a tiéd!
- Az Istenit már, Lucina, fejezd-…
Ezúttal engem szakított félve a földből felpattanó sínpár zaja. Pontosan előttünk emelkedett ki a talajból, a távolból pedig egyre erősödő, ráadásul gyorsan erősödő zakatolás érkezett.
- Vonat…? – kérdezte hitetlenkedve Lucina.
- Bármi is legyen, nem lent várjuk meg! Szállj fel! – utasítottam sietősen, ahogy még a nyakát is elkaptam, miközben én magam a magasba emelkedtem.
Tudni akartam, mi közeledik felénk, de a földön úgy gondoltam, nagyobb veszélynek vagyunk kitéve. Akármi is legyen, a talajon közlekedik… így talán az lett volna a legbiztonságosabb, ha mi meg a magasban várjuk.

Felszálltál hát a levegőbe.

Egy-két percig még semmit sem látsz némi füstön kívül, de egyre erősödő varázserőt érzel a sínek irányából – jóval nagyobbat, mint amivel te rendelkezel. További rossz hírem, hogy tisztán érzed: egy démonról van szó. Ha menekülni próbálnál, a sínek egyszerűen felbukkannak alattad a földből, és a zakatolás halkabb lesz – de ha megállsz, újfent erősödni kezd. A táj továbbra is ismétlődik, de egyre gyakrabban jelenik meg az előbb látott tanya és az azt körbevevő tisztás is.

Vagy így, vagy úgy, de végül meglátod a zaj forrását is. Egy rozsdamarta, de tökéletesen működő, valamikor vörös-fekete színekben pompázó vonat ér melléd, mögötte három kocsival. Pontosabban alád, ha még mindig repülsz. Megcsodálhatod a rá festett, rozsdaszínű mágikus köröket és a kiálló, kampós élben végződő vasrudakat, de nincs sok időd.

A vezetőfülke ajtaja kinyílik, és egy óriásira nőtt, páncélba burkolódzó alak lép ki onnan. Legalább két-három fejjel magasabb nálad, és kinézete mindenben illik a vonathoz. Kényelmetlen, forró érzés jár át, ahogy rád veti vörösen izzó tekintetét – arcából csak ennyi látszik a rostélyon keresztül.
Feketére koszolódott, égett kötényt visel, jobb kezében pedig egy rozsdás, görbe végű kardot tart. Néhány másodpercig csak néz, majd feléd emeli jobbját.
Amint rád mutat a kard, gravitáció mintha csak megsokszorozódna körülötted, és képtelen vagy a levegőben tartani magad. Lucina ebből nem érez semmit, továbbra is képes repülni. A zuhanástól kiszorul a tüdődből minden levegő, és míg próbálsz magadhoz térni, a páncél melléd lép.

- A bűnök súlya elől nem menekülhetsz… – érdes, füstös hangon szólal meg, és az az érzésed, mintha rég elszokott volna a beszédtől. A gravitáció átmenet nélkül vált vissza szokásos erejére, és fel tudsz kelni a földről. A férfi hátat fordít neked, és a vonat felé int. Lucináról nem vesz tudomást, és láthatóan azt várja, hogy felszállsz vele együtt.

Lucina hamar felzárkózott hozzám, mikor pedig végre maga alá idézte lángjait, elengedtem a nyakát. Abba az irányba bámultam, amerről a zakatolás érkezett, de borzalmasan hosszúnak tűnő, egyébként csupán egy-két perces időintervallumig némi füstön kívül semmit nem láttam. Azonban ahogy közeledett az ismeretlen, egy valamit egyre biztosabban és tisztábban éreztem: démonról volt szó, méghozzá nem is akármilyenről. Varázsereje kétségtelenül fölülmúlta az enyémet.
- Aria… ami közeledik, az egy-… - kezdte Lucina arckifejezésemet felismerve.
- Egy démon – feleltem egy tompa bólintással. – Méghozzá nagyobb mágikus erővel, mint amivel én rendelkezek. Valószínűleg ez a világ hozzá tartozik, amiben most vagyunk. Talán elzárták a könyvben… - latolgattam a lehetőségeket, miközben megérintettem az állam.
- Mi legyen most? – kérdezte Lucina, s hangjából tisztán lehetett hallani az aggódást.
- Egyelőre megpróbáljuk tartani a távolságot. - Azzal néhány nagy szárnycsapással megindultam a sínektől eltérő irányba.
Alig haladtam három szárnycsapásnyit, amikor a sínek kattogva, reccsenve bukkantak fel pontosan alattam. Cikáztam egy ideig a levegőben, de az út folyamatosan újra és újra megjelent alattam. Pár próbálkozás után kénytelen voltam elfogadni, hogy bár a hang elhalkul, amikor odébb mozgok, de újra és újra felerősödik, amikor megállok, a sínek pedig a nyomomban vannak. Bármi is közeledett, nem menekülhettem el vagy térhettem ki előle.
Pókerarccal lebegtem a magasban, viszont a szívem a kelleténél hevesebben vert, ahogy a vonat megérkezett, pontosan alám. Hatalmas volt, rozsdamarta, ugyanakkor láthatóan tökéletesen működő. Egykoron fekete és vörös színekben pompázhatott, legalábbis a pár helyen megmaradt festék erről árulkodott. Rozsdaszínű mágikus körök díszítették, a kiálló vasrudak pedig kampós élben végződtek. Szerettem volna közelebbről is megvizsgálni azokat a köröket, de sajnos nem volt rá lehetőségem.
A vezetőfülke ajtaja kinyílt, és egy óriásira nőtt, tetőtől talpig páncélba burkolózott alak lépett ki a földre. Még a magasból is meg tudtam állapítani, hogy több fejjel magasabb lehetett nálam, ráadásul garantáltan fizikailag is erősebb volt. Felnézett rám, páncélja azonban olyan szinten takarta a testét, hogy csak vörösen izzó tekintetét láttam belőle. Már ez is éppen elég volt ahhoz, hogy kellemetlen, forró érzés járjon át, amiről hirtelenjében nem tudtam eldönteni, milyen érzelem is lehetett pontosan.
Nem mellesleg teljes megjelenése tökéletesen passzolt a kopottas vonathoz. Feketére koszolódott, megégett kötényt viselt, ami azt az érzést keltette bennem, hogy már hosszú, hosszú ideje hajthatta ezt a különleges vonatot. Jobb kezében egy rozsdás, sokat látott görbe végű kardot tartott. Pár másodpercig csak szemeztünk egymással, majd felém emelte a kardot tartó karját.
Amint rám mutatott a fegyverrel, hirtelen elviselhetetlen súly nehezedett rám. Olyan volt, mintha a gravitáció megsokszorozódott volna körülöttem, és bármennyire is próbáltam a levegőben maradni, képtelen voltam rá. Úgy zuhantam a földre, mint valami szikra, miközben hallottam, hogy Lucina a nevemet kiáltja. Még ebben a helyzetben is átfutott az agyamon, hogy úgy néz ki, legalább rá nem volt hatással ez a támadás, vagy bármi is legyen ez.
Nagyot puffantam a talajon, a zuhanástól pedig szabályosan kiszorult a levegő a tüdőmből. Fájdalmasan nyögtem egyet, miközben pedig igyekeztem ismét levegőhöz jutni, a páncélos alak mellém lépett. Kissé dühös tekintettel, de óvatosan fordítottam felé a fejem, próbálva feltápászkodni, bár nehezen találtam meg ismét az irányítást a testem felett.
- A bűnök súlya elől nem menekülhetsz…
Furcsa, füstös, érdes és mély hangja volt, a szavakat pedig szokatlan hanglejtéssel mondta ki. Olyan volt, mintha hosszú idő óta most szólalt volna meg először, és teljesen elszokott volna már a beszédtől.  
- Aria! Jól vagy?! – Lucina a magasból közeledett, tekintetét továbbra is az idegen férfin tartva.
Mielőtt még elkapott volna a rémület, hogy egy ilyen ellenfél közelébe merészkedik, a gravitáció amilyen gyorsan megnőtt, olyan hirtelen állt vissza a normálisba. Pillanatok alatt felkapartam magam a földről és szembefordultam a lénnyel, de ő addigra már hátat fordított nekem és a vonat felé intett.
Értetlenül pislogtam egy párat, miközben a Sulekk mellém érkezett. Gyorsan végignézett rajtam és megszimatolt, láthatóan biztosra akart volna menni, hogy rendben vagyok, és nem törött el semmim.
- Nagyon fájt? Eltört valamid? Zúzódás? van nálad a gyógykrémből, ugye?
- Jól vagyok… – feleltem kissé komoran, ahogy megdörzsöltem az mellkasom.
Ugyan még eléggé fájt az eséstől, de túlélhető volt.
- Fel kellene szállnunk – jegyezte meg, ahogy a vonatot elérő férfit bámulta bizonytalanul. -, de jó ötlet ez? Veszélyesnek tűnik…
- … Más választásunk amúgy sincs – sóhajtottam fel némileg lemondóan, majd kihúztam magam és óvatos, kimért léptekkel megindultam a szerelvény felé. – De ne lankadjon a figyelmed, és maradj szorosan mellettem.
- Azt mondta, a bűnök súlya elől nem menekülhetsz. lehet, hogy-…
- Még egy szó, és elrepítelek, Lucina – jelentettem ki, jól tudván, mit akar mondani pontosan.
Észlelve, mennyire felbosszantott már csak ezzel, a fejét csóválva elhallgatott.
Keserédes irónia járt át, ahogy arra gondoltam, esetleg az a bizonyos bűn a növények ellopása volt. Ha az lett volna a legnagyobb bűn vagy ballépés, amit valaha elkövettem, én lettem volna a világ legboldogabb embereinek egyike. Itt valami egészen másról kellett szólnia ennek az egésznek…

Mikor a férfi nyomában beléptek a vonatba, az ajtó hangos, visszhangzó döndüléssel zárul be mögöttetek. A vezetőfülkében álltok, ami belülről sokkal tágasabb, mint kívülről. Ami szerencse is, hiszen zsúfolt a hely: darabokra vágott testek hevernek halomban, a földön vértócsák vöröslenek, és még a tetőre akasztott kampókon is lóg egy pár hulla. Sőt, a vonat halk sziszegésén keresztül néha egy-egy nyögést is vélhetsz felfedezni, de nem tudsz megesküdni rá, hogy nem a képzeleted játszik veled.
A vonat vezetője – a berendezésre való tekintettel nevezzük Hentesnek – egy pillantást sem veszteget a látványra, sem rád, hanem a kazánhoz sétál. Oda sem figyelve belerúg az egyik emberi testrészbe, amit a kazán fényes villanással nyel el. Még több tíz méterre is olyan hőség áramlik ki, ami egy átlagembert leterítene – és téged/titeket is, ha nem védekezel ellene mágiával. Amíg a hőséggel vagy elfoglalva, a vonat zakatolva elindul.
A fejed kavarogni kezd, ahogy tér megszakad körülötted, de az érzés gyorsan megszűnik. Ha kinézel az egyik ablakon, a tér megszűnt körülöttetek. Minden irányban óceán vesz körbe titeket vég nélkül, de nem vízből, hanem fény áramlik körben a szivárvány minden színében. A domináns szín a vörös, amely lassan zöldbe vált, ahogy haladtok előre – de nem tudod megállapítani, mennyi időt töltötök ebben a térben.
A vonat végül lassan hűlni kezd, és egy zöld kapun keresztül ugyanabba az erdőbe, a tanya elé jut, mint ahonnan elindult – de biztosan érzed, hogy újra Fiorében vagytok.
A Hentes végül feléd fordul. Páncélja a forróságtól vörösen izzik, de ő erről tudomást sem vesz.
- Végezheted úgy, mint a többi. – mutat körbe a halottakon, és a kinyíló ajtón keresztül végre hideg levegő áramlik be a kocsiba. – Vagy szabadon távozhatsz, ha cserébe megteszel nekem valamit, amire szükségem van.
Varázsereje érezhetően lecsökkent az utazással. Auralátásoddal megállapíthatod, hogy nagyjából hasonló ereje van, mint neked és Lucinának együtt. Megküzdesz vele? Meghallgatod? Megpróbálsz elmenekülni a nyitott ajtón keresztül vagy a vonat hátulja felé? Egyéb?
A döntéseddel és az első lépéseddel végződjön a posztod.

Ahogy felléptünk a vonat fülkéjébe, Lucina mögött az ajtó hangos, visszhangzó dördüléssel zárult be. Lucina összerezzent és gyanakodva hátrafordult. Orra azonban szinte rögtön fel-alá kezdett mozogni, és szinte lassított felvételként fordult menetirányba, mint aki nem akarja elhinni, mit is érez. Én nem töltöttem sok időt azzal, hogy azt nézzem, mi van mögöttem; sokkal jobban lekötötte a figyelmem és elborzasztott, amit magam előtt láttam. A vezetőfülkében álltunk mindannyian, ami sokkal tágasabb volt, mint kintről nézve számítottam volna rá. Azonban magára a látványra, ami bent fogadott, nem voltam felkészülve.
- Te jó ég… - hallottam Lucina elborzadó, halk nyögését a hátam mögül.
Darabokra szabdalt testek hevertek halomban a földön egymás hegyén-hátán. Egyik-másik alatt vértócsa terült el, máshol a vörös, megalvadt vagy épp rászáradt folyadék az üres foltokat díszítette a padlón. Még a tetőre akasztott kampókon is hullák lógtak. Az egész olyan volt, mintha egy rendetlenül tartott vágóhídra érkeztünk volna.
Baloldalra kaptam a fejem, mialatt tompa nyögésre füleltem fel. Legalábbis annak hangzott. Aztán még egyre jobb oldalról, egyre pedig fentről... több irányból is érkeztek, de nem voltam benne biztos, hogy tényleg azt hallottam-e, amit gondolok. Lucinára lepillantva láttam, ahogy fülei jobbra-balra forogtak, mintha csak Olyan halk és gyenge volt, hogy a vonat sziszegésén keresztül azt is elképzelhetőnek tartottam, szimplán a képzeletem játszott velem. Elvégre a felsorakoztatott halom minden tagja halott volt… egyértelműen halott.
- Aria… ez… ez…
~ Ne beszélj, Lucina – szólítottam meg telepatikus kapcsolaton keresztül, amitől szegényem egy pillanatra egész testében összerezzent. ~ Biztonságosabb, ha telepatikus csatornán keresztül kommunikálunk egymással. Már csak azért is, mert ki kell tervelnünk valamit ellene, ha arra kerül a sor.
~ Egyáltalán mi a bánatos fenének szálltunk fel? – nézett rám egyszerre megrovóan és rémülten, ahogy a páncélos férfi úgy sétált a kazánhoz, mintha minden teljesen rendben lenne. ~ Legalább támadtad volna hátba, vagy valami!
Az alak oda sem figyelve belerúgott az egyik emberi testészbe, ami egykoron egy lábszár lehetett, amit aztán a kazán fényes villanással elnyelt. Reflexből idéztem meg Kutiel alakját, s lándzsáját a földhöz csapva egy kisebb vízfalat emeltem magunk elé. A víz jó része hangos sercegéssel vált gőzzé, ahogy a hőhullám betalált. Egy pillanatig átfutott a fejemben a gondolat, hogy csúnyán leterített volna minket ez a hullám, ha nem alkalmazok időben mágiát.
Gyorsan a férfire pillantottam, de továbbra is háttal állt nekünk. Nem úgy tűnt, mintha az előbbi mágia használatot fenyegetésnek vette volna, de az is lehet, hogy csak nem érdekelte. Ahogy a vonat a testrész elnyelését követően zakatolva ismét elindult, kavarogni kezdett a fejem és grimaszolva nyomtam a tenyerem a homlokomra. Mindez csupán egy pillanatig tartott, mikor pedig kitisztult a látásom, az ablakhoz fordultam.
A tér megszűnt körülöttünk és ameddig csak elláttam, minden irányban óceán vett körbe minket. De nem akármilyen. Nem úgy tűnt, mintha vízből állt volna, sokkal inkább emlékeztetett egyfajta mágikus folyamra. Fény áramlott benne körben, amiben a szivárvány minden színe fellelhető volt. A vörös dominált, amivel én a látottak alapján akaratlanul is a vérre asszociáltam. Ahogy haladtunk előre, lassan átváltott zöldbe.
~ Aria!
Lucina aggódó és kissé agresszív kiáltásának hangja a fejemben visszarázott a jelenbe. Felé fordultam és lenéztem rá, majd a férfire szegeztem a tekintetem.
~ Nem hinném, hogy bármi jó sült volna ki abból, ha rátámadunk korábban  – feleltem még az előző kérdésre. ~ Láttad, hogy vágott le engem a földre. Nagyobb a mágikus ereje, mint az enyém, ezt az első pillanattól fogva éreztem és mondtam is. Az, hogy ilyen könnyedséggel hátat fordított nekünk és most is háttal van valószínűleg azt jelenti, bízik az erejében és abban, hogy nem jelentünk rá fenyegetést. Arról nem is beszélve, hogy a tér, ahol vagyunk, elképzelhető, hogy az ő irányítása alatt áll… fogalmunk sincs, ez mivel jár. Egyelőre az a legjobb, ha megnézzük, mit akar. Nem úgy tűnik, mintha helyből meg akarna ölni minket.
~ Ezt mond ennek a halom halottnak… - jegyezte meg felettébb szarkasztikusan.
Inkább nem kommentáltam a megjegyzését, mert feleslegesnek éreztem. Nem tudjuk, mi történhetett velük, és jelenleg nem is éreztem fontosnak. Arra koncentráltam, hogy Lucina-val együtt mihamarabb kijussunk innen. Továbbá tudni akartam, mégis mit értett ez a férfi a bűn alatt, és hogy merre is tartottunk pontosan…  
Nem tudtam megállapítani, mennyi időt tölthettünk a térben, mire a vonat végül lassan hűlni kezdett. Egy zöld kapun haladt keresztül a szerelvény, majd ugyanabba az erdőbe, a tanya elé érkeztünk, mint ahonnan elindultunk.
~ Most… tett egy kört a semmiért?
~ Nem… ez már nem ugyanaz a hely. Ez újra Fiore és nem az a tér, ahol korábban voltunk. Legalábbis van egy ilyen érzésem…
~ Tessék? De mégis, hogy-…
Gondolatát félbeszakította, ahogy az idegen felénk fordult, pontosabban felém. Páncélja vörösen izzott a kazánból áradó forróságtól, de láthatóan nem zavartatta magát.
- Végezheted úgy, mint a többi – mutatott körbe a halottakon, miközben a nyikorgóan nyíló ajtón keresztül végre egy kis friss, hűvös levegő áramlott be. – Vagy szabadon távozhatsz, ha cserébe megteszel nekem valamit, amire szükségem van.
Egy pillanatig haboztam, és próbáltam felmérni, mi lehet az, amit furcsának érzek. Aztán rájöttem; mintha az utazást követően csökkent volna a mágikus ereje. Gyorsan a Varázslátás alkalmazásával felmértem a terepet, mennyivel is eshetett az ereje. Némi megkönnyebbüléssel töltött el, hogy nagyjából egy szintre kerültünk, legalábbis ha Lucina erejét is számításba vettem. Nem lett volna reménytelen…
~ Csökkent az ereje  – szólítottam Lucinát, akinek azonnal a magasba mozdultak a fülei. ~ De nem támadjuk meg. Mindenesetre állj készenlétben, én is azt teszem. Attól függően, mit kér vagy mit akar, akár harcra is sor kerülhet.
~ Rendben…  - felelte, ahogy még inkább mögém lépett, de láthatóan pattanásig feszült idegekkel, ugrásra készen.
Vettem egy mélyebb levegőt, majd a vöröslő szemekbe néztem.
- Szeretném, ha elmondanád, mit is kellene tennem ahhoz, hogy gond nélkül elmehessünk. Nem vagyok olyan meggondolatlan, hogy azt mondjam, megteszek valamit, amíg nem tudom, miről van szó. Még csak azt sem tudom, ki vagy. Ugyanakkor szándékomban áll meghallgatni, mit szeretnél és mik a szándékaid.
Mindenképpen tudni szerettem volna, mik a szándékai. Démonról lévén szó egy csepp bizalmam sem volt benne, sőt… a legrosszabbra készültem fel, legalábbis igyekeztem. De ha nem hagyom beszélni, sose tudom meg, ki ő, mit akar, mik a képességei vagy azt, hogyan lehetne legyőzni. Nem kapkodhattam el, ha azt akartam, Lucina-val mindketten élve jussunk ki ebből a váratlan helyzetből.

Az ajánlatodra a Hentes bólint, és néhány másodperc szünettel beszélni kezd.

/Ha szeretnéd a Hentes szavaival hallani a történteket, szólj, ellenkező esetben tiéd a kijátszás. A Hentes nyugodt, monoton hangon beszél, régies szavakat használva. Hanglejtéséből azt érzed, hogy ő is gyűlöli ezt a helyzetet. /

Az erdő, ahol loptál, már évezredek óta a démonvonat „védelme” alatt áll. Minden bűn, amit ott elkövetnek, megjelöli az elkövetőt. Szavaira kellemetlen forróság kíséretében megjelenik a jobb kezeden egy rozsdaszínű pecsét, amelyet régies, kopott rúnaírással írtak. Felismerheted, hogy igazat mond: ez a jel arra szolgál, hogy valakit akár a bolygó másik oldaláról is követni tudja az, aki a pecsétet alkotta. Ha úgy veszed, te is a vonat egy része lettél, aminek mindig tudatában van a „test”. A kör újra eltűnik, de most már megvan benned az az érzés, hogy ott van valami a bőröd alatt.
Így már nyilvánvaló, miért nem érezte úgy a hölgy, hogy félnie kéne a lopástól: a környéken régen elterjedt a legenda a démonvonatról, és senki sem mert még csak gondolni sem arra, hogy lopjon, raboljon, nehogy érte jöjjön a démon. Sajnos te nem ismerted a helyi történeteket.

Azonban nem magától űzi a bűnösöket. Egy sötét céh kényszeríti rá, akiknek a levadászott emberek egy részét át kell adnia – hogy miért, arról fogalma sincs. A másik feléből, ahogy láthatod magad körül is, üzemanyag lesz. És miért nem szabadítja ki magát?
Nos, egy másik démont, akit a Vér Szíve néven ismer, szintén ezt a céhet „szolgálja”. Ahogy kimondja a nevet, a vonat hangosan felszisszen, és haragos, vörös fény tölti be a teret körülötted. Egy régi összecsapásuk után kellett a céh szolgálatába állnia és csak úgy tudna kitörni, ha legyőzi a Szívet.
A probléma: a Szív leláncolva hever a sötét céh pincéjében. A démon erejét használják arra, hogy ne tudjon más démon a közelébe jutni. A te küldetésed az, hogy megöld a Szívet.

Válaszomra a férfi bólintott egyet, majd egy pár másodperces szünet után végre belefogott a magyarázatba.
- Már egy évezrede járom a földemet ezzel a vonattal– az erdőt és a hozzá tartozó falvakat. Én vagyok egyben a bíró és a hóhér. Ha valaki megszegi az általam felállított törvényeket, azt egy kitörölhetetlen jel billogozza meg. Ahogy téged is. Aki bűnt követ el, az az enyém.
- Billog? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel.
A következő pillanatban kellemetlen forróság öntötte el a jobb kézfejem. Magamhoz emeltem, és egy rozsdaszínű, kopottas rúnákkal felírt pecsét látványa köszönt vissza rám. Beletelt egy pár másodpercbe, mire ki tudtam venni, mit is mondanak a rúnák, de rá kellett jönnöm a szomorú helyzetre: bizony igazat mondott.
~ Igaz? – csengett Lucina kérdése a fejemben.
~ Az – feleltem tömören. ~ Ez a jel arra szolgál, hogy valakit akár a bolygó másik oldaláról is követni tudja az, aki a pecsétet alkotta. Nem lehet csak úgy letörölni vagy megszabadulni tőle.
Miután sikerült elolvasnom, a kör ismét eltűnt a kezemről. A bőrfelszínen nem láttam semmit, de ezúttal már tisztán éreztem, mintha lenne valami a bőröm alatt. Visszanéztem a férfire, aki mintha csak erre várt volna, folytatta is.
– Szökhetsz bárhová, úgyis a nyomodra vezet a pecsét; te is a vonat része lettél.
- Így már értem… - morogtam magam elé elgondolkodva.
- Mit? – szólalt meg Lucina, kivételesen hangosan.
-Szokatlan volt, mennyire nyugodt volt az az öreg hölgy. Mindent csak úgy otthagyott, annak ellenére, hogy nem tervezett hazamenni aznap… valószínűleg ez arrafelé már egy régóta keringő legenda. Aki lop, azért eljön a démonvonat, és megbünteti, így senki nem mer ilyesmit csinálni.
- Én megmondtam, hogy ne lopj...
- Ha még egyszer meg mered ezt jegyezni, kidoblak a vonatból azon a nyitott ajtón és itt hagylak – morrantam rá kelletlenül és kissé idegesen.
Sose szerettem, amikor valami hibám utólag köszönt vissza, ez pedig egy igazán kellemetlen szituáció volt. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyesmibe belefuthatok... nem ismertem a helyet, ahol az angyalfüveket szedtük. Azt hiszem, ezt jelenti a tájékozatlanság átka.
Felnéztem a páncélos alakra, és valami furcsa megérzéstől vezérelve úgy döntöttem, használom rajta az auralátásom. Volt valami a hangjában, a beszédstílusában, ami nem hagyott nyugodni, és nem azzal volt a bajom, hogy kissé régiesen beszélt. Vizsgálatom pedig csak alátámasztotta ezt.
- Nem úgy tűnik, mintha tetszene neked a helyzet – szegtem neki a megállapítást. – Nem a magad akaratából csinálod ezt?
Már a hangjából is érezhető volt, de az aurájából még tisztábban láttam, hogy gyűlöli ezt az egészet. Dühös volt, méghozzá nem is kicsit. Csak azt nem értettem még, mi oka lehetett erre... elvégre démon volt, akik azért élnek, hogy pusztítsanak. Itt bőven megvolt rá a lehetősége.  
- Ha rajtam múlna, mindenki úgy ölné a másikat, ahogy akarja – felelte mély, érdes hangon. - Hallottál már a Vér Szívéről?
Miközben ezt a kérdést feltette, szeme felizzott, a vonat pedig hangosan felszisszent. Haragos, vörös fény tölti be a teret körülöttünk, Lucina pedig azonnal nekitámaszkodott a lábamnak.  Láttam, ahogy a démon aurája a sima haragból erőteljes gyűlöletbe fordul át.
- Még nem – ingattam meg a fejem egy kicsit. – Miatta kell ezt csinálnod?
-  A Vér Szíve egy démon, akivel még ezer éve küzdöttem meg. Legyőzött, és arra kényszerített, hogy szavamat adjam: addig teljesítem a parancsát és gyűjtsem a bűnösöket, amíg képes leszek legyőzni őt.
- Ha viszont arra vagy kárhoztatva, hogy ezen a vonalon járj-kelj éjjel és nappal… gondolom, nem tudsz találkozni vele? – vetettem fel a következtésem, mire egy bólintással reagált.
-  Egy sötét céh börtönbe zárta őt, és erejét arra használják, hogy elriasszák vele a többi démont. Ahhoz, hogy megküzdhessek vele, ki kell szabadulnia onnan, de a céhnek is szüksége van az emberekre.
- Az emberekre… Mármint, rájuk? – pillantottam a hullakupacra.
-  A bűnösök egy részét át kell adnom nekik  - érkezett az érdektelen válasz.
Egy pillanatig elgondolkodtam, hogy az egy rész vajon egész, vagy feldarabolt embereket jelent.
- Miért? Mire kellenek nekik?
-  Hogy mi okból? Sosem kérdeztem, és ők sosem akarták elmondani.
Igazából már azelőtt tudtam, hol fog kikötni ez a beszélgetés, hogy az utolsó mondatokkal befejezte volna.
-  Öld meg a Szívet. Érzem rajtad, hogy démonvadász vagy. Ha megölöd, két démontól szabadítod meg a világot.
- Sejtettem, hogy ide lyukadunk ki… - sóhajtottam fel lemondóan, bár részben talán megkönnyebbülésemben is. – Így már értem, miről van szó.
- Ugye nem akarod elvállalni? – pillantott rám kis társam felettébb szigorú tekintettel.
- Meg akarsz halni, Lucina?
- N-nos, nem, de…
- Démonvadász vagyok – jelentettem ki, ahogy összefont karokkal, magabiztosan a szemébe néztem. – Természetesen, ha már egyszer tudomást szereztem róla, megkeresem ezt a bizonyos Szív Démont. Akkor is így tennék, ha nem az életem múlna rajta… ez a kötelességem, és amire felesküdtem magamnak. Nem mondanám, hogy szívességet teszek, inkább csak úgy esik, egyezik a célunk. Viszont – engedtem le az egyik kezem, a másikat pedig csípőre tettem. – lenne itt három dolog, amire előtte választ várnék.
Jól tudtam, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy még én tegyek fel kérdéseket. De reménykedtem benne, hogy, bár az egyik nem épp témába vágó volt, legalább a többire hajlandó lesz válaszolni. persze az lett volna a legjobb, ha mindegyikre mond valamit.
- Az első… azt mondtad, ha megölöm, két démontól szabadítom meg a világot. Ha ő halott, akkor te szabadon elmehetsz, ha jól sejtem. Hogyan lesz ebből kettő? A második kérdésem értelemszerűen az, hogy mégis merre van ez a céh, vagy kiket keressek? A harmadik pedig… - egy pillanatra elhallgattam, majd úgy döntöttem, mégis megteszem.
Ritkán nyílik alkalma az embernek beszélgetni egy démonnal , s ha képes voltam lenyelni a helyzet kellemetlenségét, ez egy tökéletes alkalom volt.
- Mit tudsz egy bizonyos Luftfararen nevű démonról?

A démont jókedvében találod, és hajlandó válaszolni két kérdésedre.
- Luftfararen? Régen hallottam róla. Az egyik legerősebb volt közöttünk, de évezredekkel ezelőtt eltűnt. Azóta híre sem volt a démonok között. Nekem pedig van néhány elintézetlen ismerősöm otthon. Ha eltűnhetek végre innen, néhány száz évig a színemet se látja ez az undorító világ.
Ahogy kimondja az utolsó szót, az ajtó újra bezárul, és a vonat elindul. Egy újabb testrészt nyel el a kazán, újabb, de jóval gyengébb hőhullám kíséretében és a vonat suhanni kezd a tájon keresztül. Percek alatt megváltozik a környezet: szürke kövekkel borított tengerparton zakatol tovább, és hirtelen megáll. Még mindig Fioréban vagytok, de északi felén, ahol tudomásod szerint nincs nagyobb település.
- A céh itt van, néhány kilométerre keletre. A Viharhozók nevet viseli, és mint kitalálhattad, természeti mágiákra specializálódtak. Én nem mehetek ennél közelebb. Nem tudom, állítottak-e fel valami védelmi rendszert vagy nem, de légy óvatos.
Az ajtó kinyílik, és neked le kell szállnod. Ha nem akarsz, a megismert gravitációs erő kihúz a vonatból, és a Hentes elrobog a messzeségbe.

Itt pedig az alábbi lehetőségek közül választhatsz (már persze amikre én gondoltam, elindulatsz más irányba is): célba vehetek a Viharhozók céhét, vagy pedig elkezdheted vizsgálni a pecsétet, hogy van-e mód az eltávolításra.

El kellett ismernem, igazából őszintén meglepett, hogy hajlandó volt válaszolni. Azt hittem, csak le fog pattintani.
- Luftfararen? Régen hallottam róla. Az egyik legerősebb volt közöttünk, de évezredekkel ezelőtt eltűnt. Azóta híre sem volt a démonok között. Nekem pedig van néhány elintézetlen ismerősöm otthon. Ha eltűnhetek végre innen, néhány száz évig a színemet se látja ez az undorító világ.
Az utolsó szóval az ajtó bezárult, a vonat pedig újra útnak indult. Ezúttal egy bal kart nyelt el a kazán, s bár rá voltam készülve az ismételt védekezésre, messze nem járt olyan erőteljes hőhullámmal, mint korábban. Még csak védekeznem se kellett ellene.
Akárcsak ezelőtt, a táj körülöttünk ismét változásnak indult, bár ezúttal nem tulajdonítottam neki akkor figyelmet. Sokkal jobban érdekelt az, amiket tőle hallottam az imént. Évezredekkel ezelőtt eltűnt… elképzelhető, hogy nem is tud arról, ami a falumban történt? Meg ami Vito mesterrel történt? Elvileg Luftfararen aktív már egy ideje. Vagy lenne valami, amiről nem tudok? Az információk nem passzolnak egymáshoz… valaki vagy nem tud valamit, vagy én vagyok az, akit félreinformáltak. De az nem lehet… Vito Mester sose hazudott volna nekem, főleg nem percekkel a halála előtt. Hitt abban, hogy amit mondott, az igaz. De akkor meg-…
Gondolataimat egy puha mancs érzése szakította félbe. Lenéztem, és Lucina kék szemei tekintettek vissza rám, miközben levette a lábát a vádlimról.
~ Mi az? – nyitottam meg ismét a csatornát, feltételezve, hogy nem szeretne hangosan beszélni.
~ Amit mondott… te elhiszed?
~ Nincs oda hazudni nekem, legalábbis őszintének tűnt…  de a démon mindig is démon marad, így természetesen nem veszem készpénznek a tőle hallottakat.
~ Készpénznek?
~ Ez csak egy kifejezés arra, hogy nem hiszek el minden egyes szót, ami elhagyta a száját– feleltem könnyedén.
Mielőtt még folytathattuk volna a beszélgetést, a vonat hirtelen megállt. Egy szürke kövekkel borított tengerparton voltunk, s nagyjából tudtam, pontosan merre is. Fiore északi felén, ahol viszont tudtom szerint nem volt nagyobb település. Igazából emiatt már rögtön volt egy sejtésem, hol közöttünk ki.
- A céh itt van, néhány kilométerre keletre – erősítette meg a feltételezésem. - A Viharhozók nevet viseli, és mint kitalálhattad, természeti mágiákra specializálódtak. Én nem mehetek ennél közelebb. Nem tudom, állítottak-e fel valami védelmi rendszert vagy nem, de légy óvatos.
Az ajtó pedig kinyílt, jelezve, hogy ideje lefáradni. Még egy rövid pillanat erejéig néztem a férfire, majd Lucina-t óvatosan előre billentve lesegítettem a vonatról. A Sulekk majdnem orra esett, de pár lépés után sikerült ismét megtalálnia az egyensúlyát. Én még az ajtóból visszafordultam a démonhoz.
- Csak hogy tudd, mint mondtam, Démonvadász vagyok. Egy démont se fogok futni hagyni, ebbe pedig te is beletartozol. Most ugyan egyezik a célunk, de akár leszeded rólam a billogot a Szív megsemmisítése után, akár nem, ha legközelebb találkozunk, te is a listámon leszel.
Én mindezt teljesen komolyan gondoltam, ő viszont csak egy őszinte jókedvtől átitatott nevetéssel reagált rá. Felvontam a szemöldököm, de a következő pillanatban már kint találtam magam a földön. A korábbi gravitációs erő gyakorlatilag kihúzott a szerelvényből, majd a démon azzal a lendülettel tovább is robogott.
Fintorogva keltem fel a földről és poroltam le magam. Rohadék… Kinyírom, csak lássam meg még egyszer!
- Megérdemelted, amiért kilöktél – jegyezte meg Lucina szemmel láthatóan sértődötten.
- Nem kilöktelek, kisegítettelek – feleltem nemes egyszerűséggel, miközben összefont karokkal körbenéztem.
Bosszantott a helyzet. Próbáltam úgy gondolni erre az egészre, hogy csak egyezik a célunk azzal a rohadékkal, de akkor is ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy gyakorlatilag alkut kötöttem egy démonnal. Még hacsak ideiglenes volt is, és őt is el terveztem törölni a föld színéről ha ennek vége, akkor is megtettem.
- Mindegy… - sóhajtott a társam. – Mit akarsz csinálni most? Nem tudod eltüntetni a pecsétet a kezedről? Akkor csak simán hazamehetnénk…
- Valószínűleg nem kéne szórakoznom vele – emeltem magam elé a kézfejem, amin továbbra se lehetett látni semmit szabad szemmel. – Tudom, milyen pecsétet használt. Elég magas szintű, és nincs garancia arra, hogy fel fogom tudni törni. Ha nem sikerül, akkor vissza fog jönni értem, ami csak megbonyolítja a dolgokat. – Láttam, hogy szóra nyitja a száját, de szúrós tekintettel belészorítottam a szavakat. – Ha azt mered mondani, mindez meg se történt volna, ha nem lopok, a tengerben kötsz ki.
- Állandóan ilyesmivel fenyegetsz… pedig csak igazam van.
- Addig örülj, amíg csak fenyegetlek, és nem beváltom – feleltem közömbösen, majd felvettem a szokásos területfelmérésre használt alakomat, a barna tollú sast. – Egyelőre körülnézek, és felmérem a terepet. Addig lent kövess engem, nem fogok túl gyorsan haladni. Nem tudjuk, jön-e majd szembe velünk valaki... Ha bármi történne, a telepatikus csatornát nyitva tartom, és tudunk egymásnak szólni. A pecséttel ráérünk akkor foglalkozni, ha a démon túl nagy falat lenne, vagy azon már túl vagyunk.
Lucina bólintott, én pedig felemelkedtem a magasba. Késő délutánra járt már, a nap lassan lemenőben volt a horizonton. Jobb lett volna mihamarabb elérni azt a bizonyos céhet...

Sajnos két védelmi rendszerrel kell számolnod: az első nagyjából ötszáz méter múlva kezd életbe lépni, és a céh nevéhez méltóan viharba kerülsz. Villámok csapkodnak körülötted, jégeső és köd nehezíti az utat - de amint földet ér a lábad, hirtelen megszűnik az időjárás-módosító mágia.
A céhet egy meredek sziklafalba építették, amely benyúlik a tengerbe. Talán egy kilométerre van, és nem tűnik úgy, mintha bárki is őrizné a területet. Egyre feszültebb vagy - hiszen érzed a démon mágiáját, ami a sziklafalból árad, életnek semmi nyoma - de a céhet biztosan lakják még, hiszen a démonvonat továbbra is szállít ide embereket.
Lucina is dühösen borzolja a szőrét, és egyre ellenségesebb pillantásokat vet rád, ahogy te is rá. Milyen jogon kérdőjelez meg téged? Kettőtök közül neked kéne őt nevelni, nem pedig neki téged. Ideje, hogy megtanulja a helyét a kis vakarcs.
Lucinában pedig ezen gondolatok fordítottja játszódik le. Te vagy a nagyobb, de semmiben nem vagy hajlandó figyelni rá: semmibe veszed, és még mindig tojásként kezeled, aki nem tud semmit. Meg tudná mutatni, hogy megy magától is bármi, nem kellesz hozzá. Vagy csak maradj egyedül, és oldd meg, ha ilyen ügyes vagy.

Biztosan ismered az arénás kockadobást, amit most használni fogok. Ne vedd figyelembe a számokat, csak a színt, amit kapsz.
Lila: Egy kis dühös szóváltás után rájöttök, hogy ez mágia hatása alatt történik, és lecsillapodnak a kedélyek.
Piros: Beváltod az ígéreted, és bevágod Lucinát a vízbe, és egyre dühödtebben mész a céh felé.
Kék: Lucina dühösen elviharzik - hogy a céh felé, vagy az ellenkező irányba, az a te döntésed.

The member 'Cancer' has done the following action : Kocka

---

'Aréna3' :

Nem vártam, hogy könnyen fog menni a céhhez vezető út, így nem is lepett meg, hogy csakhamar csapdába sikerült repülnöm. Legalábbis biztos voltam benne, hogy az első megtett nagyjából ötszáz métert követően lecsapó vihar nem volt természetes. Korábban semmi jelét nem láttam készülőben lévő égi áldásnak, azonban csakhamar már a villámok elől cikáztam, nyakamba szakadt a jég, a vastag ködréteg miatt pedig alig láttam, ami előttem volt, nem, hogy alattam. Egyre nehezebbé vált a haladás, olyannyira, hogy végül úgy döntöttem, leszállok a földre.
~ Lucina, hallasz engem?
~ Igen.
~ Merre vagy?
~ Ha egyenesen haladtál, akkor valahol alattad. Miért?
~ Leszállok a földre… lehetetlen így haladni előre. Állj meg ott, ahol vagy, én is egy helyben fogok maradni, ha földet értem. Gondolod, hogy meg tudsz találni? – érdeklődtem, ahogy ereszkedni kezdtem.
~ Még jó… ne becsülj le – horkant némi sértettséggel a hangjában.
Én nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. Könnyed lépéssel landoltam a földön felvéve eredeti, emberi alakom, felnézve pedig fintorogva vettem tudomásul, hogy a felhők eloszlottak. Csak a lemenő nap utolsó sugarai világították meg az eget, ez pedig csak alátámasztotta a feltételezésem, hogy mindez mágiából adódott. Talán az aktiválhatta, ha valaki légvonalban közeledett… legalábbis nekem ez lett volna a tippem.
Csupán egy percbe telt, hogy Lucina felzárkózzon hozzám. Nem volt messze, s úgy tűnt, igazat mondott azzal, hogy egyenesen utánam haladt. Csupán egy pillantást váltottunk egymással, mielőtt ismét útnak indultunk.
- Láttál fentről valamit? – érdeklődött pár másodperc néma csend után.
- Amíg még nem csapott le rám a vihar, igen – bólintottam. – A céhet egy elég meredek sziklafalba építették. Még úgy egy kilométeres távolságban lehet tőlünk, a sziklák pedig gyakorlatilag a tengerbe nyúlnak. Nehezen megközelíthető helyet választottak, azt meg kell hagyni.
- Biztos vagy te benne, hogy azt láttad fentről?
Kérdésére kissé szúrós tekintettel néztem le rá, és száraz, ugyanakkor magabiztos hangon feleltem:
- Veled ellentétben én érzem a sziklafalból áradó erőt. Még akkor is, ha alapvetően csend van, biztos lakják a céhet. Valamire kellenek azok a testek.
- Értem – csupán ennyit felelt, s úgy tűnt, mintha a szokásostól eltérően nézett volna rám
Csupán egy pillanat műve volt az egész, mielőtt elfordította volna rólam a tekintetét, így nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. Egyébként is tudtam, hogy haragszik rám, amiért ilyen helyzet alakult ki.
Ahogy azonban néma csendben haladtunk előre a sziklaszirt felé, egyre többet és többet kezdtek negatív irányba kalandozni a gondolataim. Ha már itt tartunk, egyáltalán milyen jogon volt ő felháborodva? Úgy csinál, mintha legalábbis a világ vége lett volna, hogy elszedtem azt a pár füvet. Ő se tudta, mi lesz, és én se. Ez most csak egy baleset volt, akkor meg minek ekkora ügyet rendezni belőle… kezd nagyon elszállni magától. Mostanában egyébként is állandóan csak ellent vet nekem, mindig mindennel baja van.
Oldalra pillantottam a társamra, a kelleténél valószínűleg ellenségesebben, és pont összetalálkozott a tekintetünk. Láttam, hogy egy kicsit fel is borzolta már a szőrét, és a tekintetéből is harag és sértettség sütött. Próbáltam egy nagy levegőt venni, hogy lehiggadjak, de egyszerűen nem akart sikerülni. Milyen jogon néz így rám, mégis mi volt ez a tekintet? Megkérdőjeleznie se lenne szabad. Én vagyok az, aki rátalált, megmentette aztán felnevelte. Így kell ezt meghálálni?
Ismét lenéztem rá, ezúttal pedig már nem tudtam szóvá hagyni azt, ahogy a szemembe nézett.
- Mégis mi bajod van? – vontam kérdőre jóval ingerültebb hangon, mint amire szükség lett volna.
Mindig annyira nyugodt voltam, képes voltam szabályozni, hogy beszélek vele, most viszont nem ment. Kiborított ez a viselkedés és a tiszteletlensége.
- Nekem? Neked mi bajod! – fékezett le teljesen szembe fordulva velem. – Ha hallgattál volna rám, alapból nem lennénk most itt!
- Már megmondtam korábban is, hogy ezt ne merészeld még egyszer felhozni. Egyszer éppen igazad volt, és máris el vagy szállva magadtól! Kölyök vagy még, ott a tojáshéj a fenekeden!
- Ez egyáltalán nem igaz! – csattant fel olyan dühösen, amit korábban még sose tapasztaltam tőle. – Nem vagyok már egy kis tojás, aki semmire nem képes egyedül! Elegem van már belőle, hogy sose hallgatsz rám semmiben. Mindig csak makacsul mész a saját fejed után, mert rajtad kívül senki másnak nem lehet igaza!
- Tapasztaltabb vagyok, mint te. Sokkal több mindenen átmentem már és sokkal több mindent láttam. Még jó, hogy nem adok egy kis kölyök szavaira – vágtam hozzá mérgesen. – Neked is sokkal könnyebb lenne, ha hallgatnál rám, és nem kérdőjeleznél meg állandóan.
- Ha azt akarod, hogy mindig csak hallgasson rád, aki veled van, akkor szereztél volna inkább egy plüssállatot és hurcolásznád azt magaddal! – borzolta fel a szőrét és még a farka is az égnek meredt.
- Hogy mi-… - kezdtem volna felbőszülten, de nem hagyta, hogy befejezzem.
- Igenis megkérdőjelezlek, mert megvan a magamhoz való eszem, és gondolkodok! Sokkal többre és jobbra vagyok már képes, mint amit te kinézel belőlem. Sőt, kinézel te egyáltalán belőlem bármit? Hát persze, hogy nem, hiszen haszontalan vagyok!
- Egy pimasz kis padlócirkáló vagy, aki megszállottan felsőbbrendűségi-komplexusban szenved! – Olyan szintű indulat forrt már bennem, hogy a kezemmel is gesztikulálni kezdtem, erőteljes mozdulattal oldalra lendítve a kezem.
- Te vagy a felsőbbrendűség-komplexusos, nekem pedig ebből van elegem! – horkant fel és el is fordította rólam a tekintetét. – Majd én megmutatom neked, hogy bármire képes vagyok magamtól is, a te segítséged nélkül. Nincs rád szükségem!
Azzal mielőtt még esélyt hagyott volna valami frappáns válaszra, Lucina villámgyors léptekkel, rohanva előre szaladt a parton.
Forrt bennem a düh és ökölbe szorítottam a kezem. Így állunk? Hát jó, akkor felőlem aztán azt csinál, amit akar!
- Menj csak! – kiáltottam utána. – De aztán nekem ne sírj, ha bajba kerülsz! Idióta kölyök.
Majd rájön, mennyire fontos is vagyok neki, amikor az első akadályba belefut. Sőt, talán azt is megérdemelné, hogy ha bajba kerül, hagyjam egy kicsit fetrengeni benne. Nem ilyen viselkedésre neveltem. Tanulja meg akkor a saját kárán, hogy milyen is egyedül lenni. Engem nem érdekel.
Lendületed, haragtól átitatott léptekkel indultam meg újra a cél felé. Ha kell, akkor egyedül rendezem le ezt az egészet. Nincs szükségem erre a sértődékeny, pattogó kis törpére, amíg bocsánatot nem kér.

Így hát kettévált a duó, így a leírás is két felé szakad.

Lucina: indulatok forrnak benned, ami mintha szárnyakat adna. A céh előtt találod magad, és a levegőbe szimatolsz. A barlangból kiáramló levegő régi és friss vértől terhes, és a szomjúságtól remegni kezdesz. Néhány denevért látsz fent repülni, és a repülés iránti viszolygásod gyengébbnek bizonyul, mint a kényszer. A levegőbe repülve elkapod az egyiket, és egy harapással véget vetsz az életének. A forró vértől visszatér beléd egy kis értelem, épp időben ahhoz, hogy elrejtőzz egy sötétebb lyukban két, fekete köpenyes férfi elől, akik valamilyen zsákot visznek magukkal kifelé. Annyit meg tudsz állapítani, hogy a zsákban valamilyen hús van, amely nem olyan régen még élt. A gondolat, hogy itt meghalt valaki, inkább izgalommal tölt el, mint félelemmel. Dönts, hogy engedsz-e a késztetésnek, és a szagot követve beljebb mész, vagy először körbenézve megpróbálod megállapítani, hogy mi is történik itt.

Aria: tovább sétálsz a céh felé, de a mágia még mindig dolgozik benned, és az indulattól úgy érzed, mintha az agyad ritmikusan lüktetne belülről. Nem olyan, mint a fejfájás, egyáltalán nem kellemetlen érzés, sőt. Vicsorba torzul az arcod, és olyan vérszomjat érzel, mint még sosem. Fájdalmat érzel a kezedben, és amikor meglepődve lepillantasz, látod, hogy ökölbe szorult kezedből vér szivárog: olyan szorosan markolsz, hogy körmöd felsértette a tenyered. A vér látványa mintha... megnyugtatna. A dübörgés is enyhül fejedben. Ha ennyi vértől jobban érzed magad, mit szólnál még többhöz?
Lucinának nyomát se látod, de annál jobb, különben rajta próbálnád megnyugtatni magad. Így nem marad más, mint saját magadon enyhíteni a vér iránti igényedet... Vagyis inkább azon a két, fekete köpenyes céhtagon, akik épp most lépnek ki a barlang bejáratán. A meglepetés ereje veled van, az elemi mágusoknak esélye sincs ellened, de az angyali mágiád - ha azt használod -, mintha furán működne. A megszokott angyalszárnyak halvány, rózsaszín árnyalatot kapnak, és amint meghalnak, a szín csak tovább mélyül.
Megnézed, mi van a zsákban? Megpróbálsz Lucina után menni? Követed a köpenyesek útját befelé (amit sokkal nehezebb most, hogy nincs itt Lucina, aki a szaguk alapján könnyedén meg tudja találni a nyomukat)?

Lucina úgy érezte, az indulatok szinte szárnyakat adtak neki. Úgy tűnt, mintha gyorsabban haladna előre, mint eddig valaha. Széles lépésekkel futott előre, egyenesen a céh felé, de hiába mozgott, nem érezte úgy, hogy megnyugodott volna; sőt. Mintha minden lépéssel egyre dühösebb és dühösebb lett volna. Aria annyira arrogáns és lekezelő volt vele… mintha csak az övé lett volna a világ. Mintha annyira nagyszerű lett volna. Pedig már hányszor megmentette a seggét ő is! Sőt, milyen sokszor segített már neki, erre ez a hála. Még a növények keresése is legalább háromszor annyi időbe telne neki nélküli, de nem, nem képes mindezt megbecsülni. Hát akkor csak szenvedjen vele!
- Majd én megoldom egyedül ezt az egészet… - morogta maga elé.
Egészen eddig fel se tűnt neki, mennyire közel ért a céhhez. A barlangból, ami előtt állt friss és alvadt vér illatának egyvelege áramlott ki, méghozzá elég nagy mennyiségben. Hirtelen szomjúság lett úrrá rajta és nagyot nyelt. Inni akart… de nem csak simán vizet. Annál több kellett neki. Az egész teste remegni kezdett, ahogy nagyot szippantott a véres illatból.
Az alkonyat érkeztével néhány denevér reppent ki a barlangból, Lucina pedig szinte ösztönösen lökte fel magát a levegőbe a lángjaival. Mire egyáltalán észbe kapott, már a magadban volt, az egyik denevérrel éles fogai között. Földet ért, a meleg vér pedig szétáradt a szájában, ahogy jobban ráharapott az élettelen állatra. Mintha csak erre volt szüksége, úgy érezte, szomja lassan enyhül egy kicsit. Hirtelen neszezést hallott a háta mögött, mire automatikusan hegyezni kezdte a fülét. Lépteket hallott… valakik errefelé jöttek. Kiköpte a denevért, és beugrott az első sziklamélyedés takarásába, ami a látókörébe került. Lapult, mintha csak az élete múlna rajta. Nem láthatták meg… ha elkapták volna, akkor Ariának lett volna igaza. Ha támadásra került volna a sor, azt lesből kellett volna tennie.
Két feketeköpenyes férfi haladt el mellette, akik valami zsákot cipeltek. Fogalma sem volt, mi lehetett benne pontosan, de egyet biztosan tudott: olyan hús volt, ami nemrég még élt. Talán egy azok közül, akikről az a démon beszélt, a leszállított emberek…
Ahelyett, hogy rettegés töltötte volna el, izgalmat érzett. Szemei kikerekedtek, farka pedig laposan mozgott fel-alá a porban. Egy pillanatra mintha fel akart volna törni az elméjében, hogy valami nincs rendben, de mindez olyan röpke ideig tartott, hogy végül nem is tulajdonított neki figyelmet. Kíváncsi volt, méghozzá nagyon kíváncsi.
Megvárta, amíg a két férfi tisztes távolságba ért, majd úgy döntött, körbenéz egy kicsit. Tudni akarta, mi is történik itt pontosan – felfedezni, hogy aztán Aria orra alá dörgölhesse, mi mindenre képes volt nélküle.


Erőteljes lépésekkel haladtam előre, testem pedig merev, teljesen befeszült volt. A harag csak úgy fortyogott bennem a korábbiak miatt. Éreztem, hogy az agyam szinte ritmikusan lüktet belülről, de nem olyan volt, mint a fejfájás. Volt benne valami furcsa, valami szinte már jóleső. De akkor is…
Mégis mi a francot képzel magáról Lucina? Hogy volt képe ilyet mondani nekem? Én neveltem fel, az Istenit! Rég halott lenne, ha nem vigyáztam volna már annyiszor a seggét! Sőt, még túl sokat is aggódtam érte, mert azt akartam biztonságban legyen. Erre ez a hála. Ez, hogy rohadna meg-…
Gondolataimat erőteljes fájdalom érzése szakította félbe. Magam elé emeltem a tenyerem, és meglepetten tapasztaltam, hogy olyannyira erősen szorítottam ökölbe a kezem, hogy a körmeimnek hála a vérem is kiserkent. Négy apró, vérző vágás díszelgett a tenyeremen.
Egy pár pillanatig mintha megbűvölten bámultam volna a vért. Volt benne valami… megnyugtató? De nem tudtam volna megfogalmazni, micsoda. Valahogy lecsitította a dübörgést a fejemben. Talán csak még több vérre lett volna szükségem ahhoz, hogy teljesen el is múljon?
Hirtelen eszembe jutott, hogy kár, hogy Lucina nincs itt - de nem jó értelemben. A sötét gondolattal karöltve azonban egy furcsa, szúró érzést éreztem a mellkasomban. Talán egy másodpercig tartott, talán még addig se… ott volt, megjelent, de aztán eltűnt. Erőteljes, de olyan röpke érzés volt, hogy nem is tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet.
Sokkal jobban lekötött a két fekete köpenyes alak, akik kiléptek a közeli barlangból. Szinte nem is észleltem, a testem magától modult eléjük. Alig értek tizenöt lépés távolságba a barlangból, angyalszárnyaimmal és Nathaniel karjával csaptam le rájuk. Az elsőnek, aki az utamba került, megragadtam a fejét és szabályosan lángokba borítottam. A férfi felordított, fájdalomtól eltorzult hangon, és kétségbeesetten hadonászott az arca felé, ezzel a karjait is meggyújtva. Harmincnegyedik.
Laza mozdulattal előrántottam az övtáskámból a gyógynövények szedésére használt késem, és kikerülve a másik férfi tűzlabdáját, egyenesen a szívébe mélyesztettem a késem. Esélyük se volt, egyiküknek se.
Harmincötödik.
Fogalmam sincs, mik voltak a számok, amik a fejemben csengtek, mikor megtámadtam őket. Pontosabban, de igen… jól tudtam. Mégis, hogy ne tudtam volna? De olyan volt, mintha a tudatom elnyomta volna, és én magam is elhittem, hogy nem szükséges emiatt rosszul éreznem magam.
Az elterült testekre néztem, majd a barlang szájára. Mintha láttam volna egy fehér kis farkat eltűnni az egyik szikla mögött… Lucina?
Végül csak vállat vontam, s úgy döntöttem, kinyitom a zsákot, amit olyan nagy hévvel cipeltek. Majd ha megtudom, mi van benne, elindulok a kis kölyök után.

Lucina: elcsatangolsz a barlangban, és hamarosan egyre több céhtaggal találkozol. Sajnos mindegyik erősebb nálad, de a vérszomjad alábbhagyott, így uralkodni tudsz magadon, mielőtt öngyilkos küldetésbe fognál, és nekimennél valaki nálad nagyobbnak. A folyosók elég sötétek ahhoz, hogy könnyedén el tudj bújni a sietős céhtagok elől, akik szinte körbe se néznek. Mi okuk is lenne rá? A folyosókon kóborolsz, és már a negyedik lakószoba mellett haladsz el, mielőtt valami érdekesre bukkannál.
Egy nagyobb barlangterembe érkezel, amelyet mintha munkára terveztek volna. Egy széles, legalább harminc főnek elegendően nagy asztal a szoba legfőbb berendezése, de téged inkább a szemközti falon függő térkép köt le: a tengerpartot mutatja, valamint a barlang alaprajzát. Viszonylag nagy területről van szó, és a barlang is gond nélkül be tud fogadni hetven-száz embert. Nem valami kis, fekete céhbe jutottatok be.
Ami még izgalmas lehet számodra: a céh körülötti területre nyilakat rajzoltak. Mintha valaki támadásra készülne.
Gondolataidból hangok zökkentenek ki. Az egyetlen bejáraton, ahol te is betévedtél, nemsokára több ember lép be, hangosan beszélgetve.
Az egyetlen búvóhelyre menekülsz, amit csak találsz: az asztal alá. A lepedő, amit az asztalra terítettek, szerencsére eltakar. Csendben várd meg, amíg a székek nyikorogni kezdenek, ahogy a céh tagjai leülnek az asztal köré.
Egy kis gond azonban felüti a fejét: hiába vagy biztonságban, és nem vesznek észre az összegyűlt céhtagok, a lábaik túl közel vannak hozzád, és a vérszomj kezd újra visszatérni. Azok a csodálatos, vértől duzzadó lábak...

Aria:
Felvágva/kibontva a zsákot, néhány, még vértől csöpögő testrész csúszik ki a lyukon. Hasonlóak, mint amilyeneket a vonatban láttál. Sőt - az egyik kézen ki tudod venni a rozsdaszínű pecsét párját, amit te is a kézfejeden viselsz.
Amúgy sem visel meg a látvány, de most mintha még tetszene is. Széles vigyorral indulsz meg a barlang bejárata felé, majd megtorpansz. Az egyik férfi csuklyája még elég ép ahhoz, hogy fel tudd venni. Vedd fel, vagy ne - te döntesz.
Bármi is a végeredmény, te is beljebb mész a barlangba. Egyelőre nem találkozol senkivel, csupán visszhangzó lépések hangját hallod. Találomra indulhatsz csak el: a démonmágia mindenhol ugyanolyan erős, és az agyadban dobogó szív egyre jobban lüktet. Egyedül keringesz a kihalt utakon - mintha csak mindenki úgy döntött volna, hogy ezt az időpontot választják, hogy eltűnjenek a barlangból. Még tudsz uralkodni rajta, és könnyedén kordában tartod, de érzed, hogy újra erősödik a vérszomjad. A denevérek nem ellenfelek a számodra, de csillapítják kissé a szomjúságot.
Végül téged is megcsap a vér szaga, ami Lucinát is a barlang szájánál. Egy börtön elé fordulsz be, ahol ketten őrködnek egy lezárt, rácsos ajtó előtt Ha köpenyt viselsz, csak egy futó pillantást vetnek rád, de ha nincs rajtad ilyesmi, akkor gyanakodva méregetnek, és látszik, hogy próbálják eszükbe idézni, hogy láttak-e téged már.

A körben válaszd ki az egyik karaktert, aki rájön valamilyen módon, hogy mágia hatása alatt állnak, és a vérszomj mesterséges eredetű - ő mostantól képes uralkodni magán egy bizonyos szintig. Kérek egy leírást arról, hogy miből jön rá, és hogy mi miatt is tud kitörni a démonmágia hatása alól.

Lucina óvatos, halk léptekkel haladt a barlangban, közben pedig a fülei jobbra-balra forogtak. Orra szaporán járt fel-alá, ahogy elemezte a környezetét, nehogy véletlenül is bárki meglássa. Egyik szikla mögül a másik mögé futott, s pár pillanatig meglapult. Büszke volt magára, mennyire jól ment neki a rejtőzködés. Ariának biztos nem ment volna ilyen jól! Neki a vérében volt.
A befelé vezető úton egyre több céhtag jött vele szembe. Volt, amelyik csak egymagában sétált el előtte, de olyanok is voltak, akik kettesével járőröztek, vagy ki tudja, merrefelé mentek. Egy, kettő, három, négy…
„Greg… Amelia… Neil… Dean…”
Lucina egy pillanatra maga előtt látta Ariát, ahogy a szobája ablakán néz ki a távolba a holdfénnyel megvilágított szobában. Minden este végighallgatta ezeket a neveket. A neveket, akik-…
Megrázta a fejét, hogy visszarázza magát a jelenbe. Kit érdekel Aria azok után, ahogy bánt vele! Egyáltalán miért jutott most ez eszébe?
Mindent megtett azért, hogy társa szomorú, múltba révedő arcát kiűzze a fejéből, de túl sokat látta ahhoz, hogy ez annyira könnyen menjen. Meg kellett erőltetnie magát, és inkább a vérszagra koncentrált. Sajnos jól érezte, hogy mindegyik céhtag, aki elhaladt előtte, erősebb volt nála, így nem próbált meg beléjük kötni. Vérszomja szerencsére nem volt olyan erőteljes a denevért követően, így képes volt uralkodni az indulatain.
Tovább haladt előre a folyosók sötét útvesztőjében. Próbálta megszámolni, összesen hány céhtag is lehet, ami kicsit trükkös volt. Mindenki fekete köpenyt viselt, így nem volt benne biztos, nem látta-e ugyanazokat a személyeket kétszer. A vérszag mellett azért mást is ki tudott venni, de kicsit nehézkesen. Több lakószoba mellett is elsuhant, mire végre a negyediknél valami érdekesre figyelt fel.
Egy nagyobb barlangterem volt, aminek a közepén egy hatalmas asztal foglalt helyett. Úgy vélte, legalább harminc ember biztosan elfért volna körülötte. De nem is ez volt az, ami igazán lekötötte, hanem a szemközti falon függő hatalmas térkép. Közelebb osont, hogy jobban is szemügyre vehesse. A tengerpartot ábrázolta, amerről jöttek, meg az egész hely alaprajzát. Hatalmasnak tűnt, és még ő is tudta, hogy ekkora terület akár száz embert is képes lehetett befogadni. Nem csoda, hogy soknak találta azt a huszat, akiket eddig összeszámolt… egyáltalán nem holmi kicsi sötét céhbe érkeztek. A céh körülötti területre nyilakat rajzoltak, mintha csak támadásra készülnének. A vérontás gondolatára Lucina-t átjárta a lelkesedés és farka söpörni kezdte a földet. Ha Aria tudná, mit talált, milyen izgalmas dolgot! Mindezt nélküle!
Aztán hirtelen ismét belehasított az elméjébe Aria, ahogy ott ül, azokkal a szomorú szemekkel, s mikor észreveszi, hogy figyeli őt, egy fáradt mosollyal megsimogatja a fejét. Aria ölt már embereket… haltak már meg miatta, többen is. Minden alkalommal, amikor visszaemlékezett rá, keserűség uralkodott el rajta, amit nem tudott kis társa elől eltitkolni. Lucina pedig nem szerette őt szomorúnak látni…
Próbálta sulykolni magába, hogy korábban miket mondott neki, és milyen csúnyán össze is vesztek. Hiszen nem kellett volna, hogy rosszul érezze magát, nem kellett volna, hogy sajnálja őt. Neki volt igaza, nem? A vér pedig-…
„Sok vér tapad a kezemhez” emlékezett vissza akarata ellenére az egyik beszélgetésükre. „Mindet én öltem meg, akkor is, ha nem én mélyesztettem a szívükbe a tőrt vagy vágtam el a torkukat. Nem voltam elég erős, hogy megvédjem őket, így előttem haltak meg. Lucina, egyet ne felejts soha. A vérontásnak mindig az utolsó megoldásnak kéne lennie, és soha nem szórakozás. Csak akkor ölj, ha valakit meg akarsz védeni és nincs rá más mód. Másokat megölni… sosem szórakoztató.”
Lucina feje sajgott, ahogy előtte lebegett Aria tekintete, miközben mindezt mondta. Ő sose szeretett ölni. Őt is mindig arra tanította, hogy szeresse az életet, tisztelje azt és védjen meg másokat. Hogy legyen elég erős ahhoz, hogy segíteni tudjon. Hiszen ő is világéletében ezt akarta… hogy Aria-t megvédhesse, és elismerje őt.
Egyáltalán miért vesztek össze korábban? Tényleg annyira nagy dolog volt ez az egész? Aria ellopta azokat a gyógyfüveket… de utána jó célra használta őket. Hallgathatott volna rá, és akkor nem jön a vonat de… ő mindig is ilyen volt, igaz? Felrúgta a szabályokat, de sose azzal a szándékkal, hogy másoknak ártson.
De akkor miért érez ekkora dühöt iránta? Még mindig fortyogott benne a harag, ha arra gondolt, hogy beszélt vele korábban. Aztán hirtelen felvillant, miről beszélgettek korábban, amíg Aria azt a démonos könyvet olvasta. Volt egy démon… mi volt a neve? Nem emlékezett, de arra igen, hogy mi volt a képessége. A Veszekedések Démona volt. Azokat, akik felkeresték, hogy elpusztítsák, egymás ellen fordította addig, amíg meg nem ölték egymást. Ha az a démon tudott olyat… akkor lehet, hogy már mióta a tengerpartra értek, az itteni démon hatása alatt vannak? Amiatt haragudhattak meg ennyire egymásra?
Hirtelen elméjéből eltűnt a hasogató fájdalom, és egy pillanatra könnyedség lett úrrá rajta. Igen… egészen biztos volt benne, hogy a haragjuk és a vérszomj, amit korábban érzett, s ami még mindig ott lappangott benne, valaki által létrehozott érzelmek voltak. Irányították őket. Az irányítás ideje alatt pedig mindketten nagyon csúnya dolgokat mondtak egymásnak. Hogy mondhatta neki, hogy hurcoljon magával inkább egy plüssállatot? Hiszen Aria csak meg akarja védeni őt, mert már annyi mindenkit elveszített… Vajon ő már rájött arra, mi folyik itt? Meg kellett keresnie. Tudni akarta, jól van-e. Mi van, ha megöl még valakit a mágia hatása alatt? Ha olyat tesz, amit később megbán? Nem volt ott, hogy vigyázzon rá.
Gondolatait közeledő léptek és hangos beszélgetés zaja szakította félbe. Villámgyorsan bebújt az asztal alá – volt akkora szerencséje, hogy a terítő szépen eltakarja őt. Az egyetlen bejáraton, így egyben kijáraton át érkeztek az alakok, kivártatva pedig a székek csikorogva elmozdultak és az ismeretlenek helyet foglaltak.
Tudta, hogy biztonságban van, mégis nyugtalanság fogta el. A lábaik olyan közel voltak hozzá… azok a vértől duzzadó, finom lábak-…
Óvatosan megrázta a fejét. Nem, nem szabad erre gondolnia. Ezek nem az ő gondolatai. Valaki játszik az érzéseivel. nem hagyhatja, hogy csak így uralkodjanak felette. Aria nem erre tanította. Meg kellett hallgatnia, miről beszéltek, aztán az első adandó alkalommal kereket oldania, és felkeresni azt az önfejű angyalt.


Kibontottam a zsákot, és pár darab, még vértől csöpögő testrész csúszott ki belőle. Olyanok voltak, mint amiket korábban a vonatban láttam, s annak hajtóerejeként funkcionáltak. Közelebbről is szemügyre véve az egyik kézfejet észrevettem a rozsdaszínű pecsétet, amivel egy ideje én is rendelkeztem. Szóval igazat mondott az az ocsmány démon… tényleg szállít ide embereket, mintha csak vágóhídra vinnék őket.
Alapvetően se viselt volna meg különösebben a látvány, hiszen volt már dolgom korábban is felszeletelt emberi testrészekkel, most valami mégis más volt. Mielőtt még egyáltalán észrevehettem volna, mosoly kúszott az arcomra. Mosolyogva néztem a levágott testrészeket, ahogy elképzeltem, milyen szenvedésben is lehetett részük.
Harmincötödik.
Ismét egy pillanatnyi fájdalom szúrt a szívembe, de csak becsuktam a zsákot, és tudomást sem véve róla a barlang bejárata felé indultam. Pár lépés után azonban megtorpantam, ahogy az egyik elterült emberre pillantottam. Annak, amelyiket nem gyújtotta meg, még használható volt a köpenye. Úgyis úgy tűnt, ez valamiféle egyenruhaként funkcionálhat itt. Laza mozdulattal lekaptam róla, majd magamra terítettem. Érezni lehetett rajta némi vérszagot, amitől ismét elmosolyodtam. Elragadott a kíváncsiság és a lelkesedés, hogy vajon mivel találkozok még odabent.
Azt hittem, sokan fognak szembejönni velem, de egy lélekkel se találkoztam. Csupán az én lépéseim visszhangoztak a barlang falain, s ha nem lett volna a korábbi két alak, még azt hittem volna, lakatlan ez az egész kóceráj. Találomra haladtam ugyan, mivel a démonmágiát mindenhol ugyanolyan erősen éreztem, mégis magabiztosak voltak a lépéseim. A lüktetés egyre és egyre erősebb volt a fejemben, szinte a lépéseimmel ritmikusan éreztem őket, ahogy a vér utáni vágyakozás is kezdett felerősödni bennem.
Úgy kaptam el egy felém repülő denevért, hogy észre se vettem, csak azt, amikor elemelkedtem a vérző lénytől. Valahol mélyen a gyomromban undor járta át a testem, hogy denevér vérre fanyalodtam, de mégis kellemesebben éreztem magam. Mintha csak erre lett volna szükségem. Megtöröltem a szám és tovább folytattam az utam, mintha mi sem történt volna. Ugyanakkor egymással ellentétes érzelmek hadakoztak bennem, még akkor is, ha próbáltam nem tudomást venni róluk. Nem gondolkodtam el különösebben azon, mit miért csinálok. Csak a démont kerestem, és valamit, amin levezethetem a dühömet. Az erősödő vérszag irányába fordultam, s csakhamar egy börtönnél kötöttem ki. Ketten őrködtek egy lezárt, rácsos ajtó előtt, és csupán egy futópillantást vetettek rám. Elgondolkodtam, vajon a köpeny miatt ennyire nyugodtak-e, de végül nem érdekelt annyira, hogy ezen agyaljak. Tudni akartam, mi lehetett odabent azon a börtönös részen. Ha pedig az utamba álltak… hát, akkor okom lett volna tombolni egy kicsit. De a démon prioritás volt… talán. Valamennyire.

Döntésed értelmében Lucina kiszabadul a démonmágia hatása alól, és vissza tudja fogni a vérszomjat, amelyet most már csak gyenge visszhangként érzékel agya hátsó szegletében.
A beszélgetés az asztal körül egyelőre semleges témákról folyik: nőkről, férfiakról, arról, hogy mennyire elegük van már a halból.
- De nincs mit tenni. – mordul fel dühösen az egyikük. – A Holdlovasok még nem felejtették el az utolsó fogásunkat. Ekkora ügyet csinálni három áldozatból…
Ahogy tovább beszélgetnek, lassan kirajzolódik Lucina előtt a kép: a Viharhozók céh a nevét nem pusztán vihart idéző mágiájuk után kapta, hanem azt is, amelyet a lelkekből ki tudtak váltani a démon segítségével. Lakrimákba zárták az erejét, és ha egyet elszabadítottak valahol, ott órákon át tartó őrület vett erőt mindenkin.
A Holdlovasok egy másik fekete céh. Egyértelműen egy ilyen lakrima felhasználásakor halt meg három tagjuk, ezért a Viharhozók ellen bosszút esküdtek, és le akarják vadászni őket. A Viharhozók megpróbált elrejtőzni az erősebb céh elől, és úgy tűnik, hogy a mostani búvóhely kitart.
Amikor rátérnének arra, hogy hova rakhatnák székhelyüket legközelebb, egy újabb céhtag rohan be, és elfúló hangon zihálni kezd:
- Glent és Firell-t elkapta valaki… Kint… És a börtönnél van. - szavaira a többiek azonnal felkapják a fejüket, és sietős léptekkel kifelé indulnak.
Vezetőjük – nem tudod, melyikük, hiszen csak a lábukat látod, és mindegyikük ugyanolyan köpenyt visel, parancsokat kezd ordítani. A tagok fele elindul a barlang szája felé, öten a börtön felé, a maradék pedig az „erődbe”. Ők tudják, miről van szó, de számodra egyelőre érthetetlen ez az információmorzsa.
Nem nehéz kitalálni, hogy Aria a betolakodó, és hogy a börtönnél van. Ha találkozni akarsz vele, kövesd az öt fős csapatot, ellenkező esetben pedig tégy, amit szeretnél. Egy kis segítség: a vérszag a börtön felé vezet.

Aria: Természetesen a démon az elsődleges, de az olyan apróságok, mint a lélegzés és a mészárlás, beleférnek a keresés közben is, nem?
Nem tudsz úrrá lenni a vérszomjon, és a két őrre veted magad. Az első támadásra összecsuklik mindkettő, de kékes villódzással darabokra törnek ahelyett, hogy vérezni kezdenének. Nem élő emberek, hanem kivetülések voltak. Abból, hogy ’megölted’ ezeket, és az irányítójuk erről azonnal tudomást szerez, természetesen levonod a megfelelő következtetést: nem folyt vér.
Az ajtó nem akadály alakváltással megnövelt erőd előtt, és papírként téped szét a vasat. A börtönben találod magad, néhány meglehetősen jól megerősített cella között, amelyekben embereket látsz. Mégpedig két fajtát: néhányon az őrület már nyomott hagyott, mások pedig a rémülettől félőrültek. A cellák ajtaja olyan, mintha üvegből lenne, de elég erős ahhoz, hogy bármilyen mágiát használj, ne tudj áthatolni rajtuk.
Egy perced van töprengeni azon, hogy hogyan juss át az ajtókon, mielőtt megjelennek a valódi őrök.
Gyengébbek nálad, talán feleolyan erősek, mint te, ellenben öten vannak. Egy fegyvermágus (pajzsokra specializálódott), egy tükörmágus, egy csillaglelkű, valamint két telekinézist használó mágus rohan be.
- Te… Nem vagy Holdlovas. Hogy kerülsz ide? – tétovázik az egyikük. Sajnos nem vagy beszélgetős kedvedben, így agresszív tárgyalásra kerül a sor.
Jól begyakorolt technikával küzdenek ellened, és habár könnyebben megsérülnek, legyengülsz annyira, hogy a két Gealdor mágus rád tudjon rakni egy-egy Force Ring-et.
- Csak egy hülye, akit elkapott a démon. – vigyorodik el az egyik, és minden további nélkül bevágnak az egyik üres cellába. Az ajtót egy rúnafallal helyettesítik, amelynek szabálya az, hogy ember nem juthat át ezen az ajtón, csak ha a Viharhozók céhének tagja.

Lucina érezte, sokat segített, hogy tudatosította magában, mindazok az érzelmek, amik korábban megrohamozták, csupán a démonnak voltak köszönhetőek. Vérszomja elcsitult, csupán gyenge visszhangként érzékelte valahol az agya hátsó részében. De erősebb volt ő annál, mint hogy engedjen ennek a csábításnak. Nem, még egyszer nem. Senkit nem szabad bántani önnön érdektől vezérelve.
Remélte, hogy megtud valami érdekeset, de az első pár percben mindenféle ostoba, jelentéktelen dolog került csak terítékre. Fecsegtek a nőkről, a férfiakról, ki mit akar enni, mennyire unják már a halat… mintha semmi értelmes nem lett volna, amiről csevegjenek. Lucina számára legalábbis ezek értelmetlenek voltak, és egyébként is, menni akart. Rabolták az idejét a butaságaikkal. Meg kellett keresnie Aria-t, és mihamarabb megbeszélni vele a történteket. Lehet, hogy szüksége van rá…
- De nincs mit tenni – mordult fel az egyikük nyűgösen, miközben hallhatóan hátradőlt a székén.  –A Holdlovasok még nem felejtették el az utolsó fogásunkat. Ekkora ügyet csinálni három áldozatból…
Lucina fülei érdeklődését prezentálva mozdultak meg és egyenesedtek a hang irányába, majd forgatta őket attól függően, ki és merről beszélt. Ez már talán valami fontos lehetett, talán a korábbi térképpel kapcsolatban.
- Rohadtul túlreagálják – kontrázott egy másik. – Nem ez volt az első alkalom, hogy a démon erejét tartalmazó lakrimák egyikét szabadon engedtük. Ilyenkor órákon át tombol.
- Pechjük volt, hogy éppen közülük is hárman abban a városban tartózkodtak és úgy esett, hogy meghaltak. Igazán elengedhetnének egy ilyen apróságot.
- A Viharhozóknak méltóknak kell lenniük a nevükre! – hangoztatta az egyik érezhetően nagy büszkeséggel. – Ahová megyünk, oda vihart hozunk magunkkal. Az érzelmek viharát, ha úgy adja!
Lucina-nak sikerült összetennie egy kisebb képet az eddig a hallottakból. Nem csak azért Viharhozók, mert viharidéző mágiával rendelkeznek, hanem azért is, mert bajt hoznak, ahová csak beteszik a lábukat. A démon erejével felöltött lakrimák… ő ugyan nem tudott annyit ezekről a szörnyű lényekről, mint Aria, de biztos volt benne, hogy ez egy fontos és cseppet sem szerencsés információ.
- Mindenestre ez az új rejtekhely egész jól funkcionál. A Holdlovasok irritálóak, de meg kell hagyni, piszok erősek…
- Sose találnak meg minket. Ha igen, akkor se fognak tudni csak úgy elpusztítani, hiába esküdtek bosszút!
- Ha igen, akkor is van már ötletünk, merre mehetnénk legközelebb, nem igaz? Például a-…
Mielőtt még ezt a fontos információt megtudhatta volna Lucina, újabb céhtag rohant be az ajtón, méghozzá hatalmas lendülettel. Hallotta, ahogy a férfi szinte kiköpi a tüdejét, olyan szaporán veszi a levegőt.
- Glent és Firell-t elkapta valaki… Kint… És a börtönnél van – hadarta egyszerre döbbenten és valahol ijedten.
A kis Sulekk azonnal tudta, ez bizony csak egy valaki lehet: Aria. Szóval bekövetkezett, amitől tartott… ölt, amíg ő nem volt vele. Idegesen lapította le a füleit, miközben a teste megrándult, s felkelt a földről. Csak menjenek már el, hogy ő is ki tudjon menni innen! Aria bajban volt.
A többiek azonnal felpattantak a hallottakra. A székek csikorogva csúsztak hátra, majd sietős léptekkel kifelé kezdtek rohanni. Kilesett az asztal alól, de nem tudta megállapítani, ki kicsoda, mindegyiknek csak a köpenyét látta.
- Tudjátok, mi a dolgotok! - rikkantotta az egyik, vélhetően a  vezetőjük. – Öten a börtönbe, a többiek pedig váljanak ketté a barlang szája és az erőd felé!
Lucina nem tudta, mi lehet az az erőd, de egyelőre úgy érezte, vannak fontosabb dolgai is. Sietős léptekkel, ugyanakkor a falhoz lapulva indult meg az után az öt férfi után, akik a börtönhöz lettek irányítva. A nagy forgatagban fel se tűnt neki, hogy utánuk ment, bár valószínűleg az is hozzátartozott, hogy nem volt még annyira nagydarab. Óvatosan, társától tanulva lemaradva, a szagokra fókuszálva követte őket. Ráadásul a vérszag is éppen onnan volt a legerősebb…


A démon volt a prioritásom, ez csak természetes. De ez nem jelenti azt, hogy egy kis mészárlás ne férne bele, nem igaz?
Ez, és ehhez hasonló gondolatok suhantak át az agyamon, a testem pedig szinte ösztönösen mozdult a két férfi irányába. Valahol éreztem, hogy teljesen kiestem a megszokott karakteremből, de mégis jól szórakoztam. Nem érdekelt, miért vagy mi történik – jól éreztem magam, és ölni akartam.
Orifiel alakját vettem fel, s kardommal egyszerre vágtam ketté az őröket. Legnagyobb döbbenetemre azonban csak kékes villódzással darabokra törtek; szimpla illúziók voltak. Nem volt vér.
Ingerülten szorítottam ökölbe a kezeimet, és úgy markoltam a kard markolatát, hogy az már fájt. Ezek a rohadékok átvertek engem… egy démont tartanak itt, és ez is? Hirtelen még jobban le akartam vágni valaki fejét, mint eddig.
Eltüntettem a kardot a kezemből, és nagy lendületet vettem. Minden erőmet belevittem az ütésbe, az ajtó pedig olyan könnyedséggel szakadt át és repült el, mintha csak papírból lett volna. Lendületes léptekkel haladtam előre, keresztül az ajtó maradékán, a vérszagot követve. Nyögéseket, mormolást és kaparászást hallottam egyre erősödni, a börtönbe belépve pedig több üvegfalú cellával néztem farkasszemet. Mögöttük emberek voltak: egyik-másik a rémülettől remegve gubbasztott a sarokban, de olyan is volt, akin már láthatóan erőt vett az őrület. Az üveget kapatrák, vagy épp csak nevettek egymagukban megállás nélkül. Lendületet véve megpróbáltam betörni az egyik üveget, de mágikus fegyverem nemes egyszerűséggel lepattant róla. Csak ekkor, teljesen véletlenül vettem észre valami érdekeset. Angyalszárnyaim nem a megszokott hófehér színűek voltak, hanem rózsaszínbe fordultak…
Csupán egy percem volt arra, hogy ezen gondolkozzak, na meg azon, hogy törjem át az üveget, mielőtt az igazi őrök megjelentek volna. Dühösen fordultam feléjük, amiért az utamba mertek állni. Öten voltak, a szemmágiámnak hála viszont láttam, hogy gyengébbek nálam. Ez önelégült mosolyt csalt az arcomra. Túlerejük ellenére úgy éreztem, én vagyok fölényben. Nem tudtam tisztán gondolkodni.
- Te… Nem vagy Holdlovas. Hogy kerülsz ide?
Egyikük tétován vont kérdőre engem, egy kulccsal a kezében. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy csillagmágus lehetett.
- Ahhoz nektek semmi közötök – mordultam oda türelmetlenül. – Úgyse számítana nektek. Perceken belül halottak lesztek.
- Azt majd meglátjuk – idézett egy pajzsot a kezébe egy másik, ezek alapján fegyvermágus férfi.
Nem gondolkodtam, csak a lendülettől hajtva előre vetettem magam rájuk. A börtönben nem volt kifejezetten sok hely harcolni, így hátrányból indultam. Normális körülmények között biztos átgondoltam volna, mit csinálok; de nem voltam magamnál. csak arra koncentráltam, hogy a vérüket onthassam. Azok a korábbi kivetülések még mindig bosszúért kiáltottak… nem kaptam meg, amit akartam.
Nagy lendülettel sújtottam le az egyik fekete köpenyesre, de a fegyvermágus beugrott elé és pajzsával kivédte a kardom. A penge nagy csattanással landolt, én pedig dühösen a számba haraptam. Nem sikerült elég gyorsan reagálnom a pajzs mögül felém törő tükörszilánkokra, és bár hátraugrottam, több közülük felsértette a jobb karomat.
- Magic Blast! - kiáltottam indulatosan, ahogy előre suhintottam a fegyverrel.
A fegyvermágusnak sikerült kivédenie ezt is, bár meg kell hagyni, szépen megrepedt a pajzsa. Előre ugrottam, mire megint egy adag szilánkot kaptam a képembe. Az egyik beleállt a vállamba, de mintha nem is éreztem volna annyira intenzíven a fájdalmat. Saját vérem látványa mosolyra késztetett, és a lendületnek engedve sújtottam le a fegyvermágus védelmére, apró darabokra zúzva azt. Mind a ketten hátracsúsztak a lendülettől és egy pillanatra elterültek a földön.
Indultam is volna utánuk, hogy befejezzem a dolgom, de mire egyet pislogtam, több tucat darázs vett körbe engem. Baloldalra pillantottam, ahol a korábban kulcsot szorongató férfi állt, előtte egy zömökebb testalkatú, őrülten vigyorgó férfi társaságában. Nem kellett zseninek lennem, hogy összerakjam a képet, egy csillaglélek mágiájával volt dolgom.
Pillanatok alatt átváltottam Nathaniel alakjára, s testemet lángba borítva szénné égettem a kis dögöket, sőt, még egy Purgatory blast-el is megküldtem a mágust. A csillaglélek megvédte ugyan, de volt akkora erő a lövésembe, hogy kénytelen legyen visszatérni a saját világába.
Ingerülten lihegtem, de nem érdekelt, hogy több erőt használtam fel, mint amennyit szabad lett volna. Véreztek, ez pedig örömet nyújtott nekem. Úgy mosolyogtam, hogy én magam nem is érzékeltem.  Élveztem a harcot… sokkal jobban, mint szabad lett volna. Ez azon is meglátszott, hogy lankadt a figyelmem.
Csak a három előttem heverőt láttam, és egészen addig eszembe se jutott, hogy többen vannak, amíg egy láthatatlan kéz neki nem vágott a falnak. Bevertem a fejem, s egy pillanatra megszédülve még a mágiám is elhagyott. A mögém settenkedőkét telekinézis használó, akik közül az egyik vágott a falhoz, láthatóan csak erre várt.
- Force Ring! – kiáltották egyszerre.
Éreztem, ahogy a kör alakú erőnyomások összeszorítanak. Idegesen próbáltam kiszabadítani magam, de túl sok erőt használtam már el. Egyszerűen nem ment. A düh végigjárta a testem, és éreztem, hogy az arcomon is megmutatkozott.
- Csak egy hülye, akit elkapott a démon – vigyorodott el az egyik, majd a fegyvermágus egy laza mozdulattal berúgott az egyik üres cellába.
A fal egy pillanat alatt tűnt el majd tért vissza, én pedig csapdában ragadtam. A fejem lüktetett a fájdalomtól, de nem csak a korábbi fallal történt ismerkedést követően, hanem a vérszomj miatt is. Mintha minden gondolatom összekuszálódott volna. Fel se tűnt, hogy a földön maradtam, miközben ők kigyalogoltak. Hallottam, hogy mondtad valami olyasmit, hogy a rúnákon – amit vélhetően az ajtó helyére húztak – ember nem juthat át, ha nem a céh tagja, de nem érdekelt.
Forgott körülöttem a világ és mindenem sajgott. Felhúztam a térdeimet és átkaroltam a lábaimat, miközben idegesen ismét a számba haraptam. Még a vérem is kiserkent egy kicsit, annyi erő volt benne. Engem aztán nem kapott el semmilyen démon! Mi a francról beszéltek ezek?!
- Aria…
Az óvatos, ismerős hangra lassan felemeltem a fejem. Lucina állt előttem, és elkeseredett, aggódó és szomorú szemekkel nézett rám. Az a kis pimasz, hálátlan dög, aki korábban csak úgy otthagyott… még van képe visszatolni a pofáját, és így nézni rám?

Következő köröd leírása rövid, de nem lesz olyan egyszerű: Lucina feladata az, hogy észhez térítse Ariát. Rád bízom, milyen módszerekkel, és kinek a nézőpontjából valósítod meg a feladatot. Tekintve, hogy már hosszabb idő óta emészti a mágia, nem lehet egy mondattal kizökkenteni.
A kör végén Aria is kiszabadul a démoni mágia hatása alól, ahogy Lucina is az előbb, de a cellából még nem jut ki.

Haragtól átitatott tekintettel néztem vissza korábbi társamra a fal túloldalán. Eddig is ideges voltam, de attól, hogy most ismét előttem volt, mindez szabályosan a tetőfokára hágott. Úgy megszorítottam térdeimen pihenő karjaim, hogy a körmeim is belemélyedtek a bőrömbe.
- Mit akarsz? – szegtem neki szárazan és ellenségesen.
Láthatóan egy pillanatra megszeppent ettől, de tett még egy óvatos, közeledő lépést a cella felé.
- Aria, hallgass meg… ami korábban történt-…
- Soha össze se kellett volna, hogy szedjelek – szakítottam félbe, a hallottaktól pedig szemei döbbenten kerekedtek ki. – Ott kellett volna hagynom téged abban a rohadt kis városban, a semmi közepén. Vagy megfőzni, még mielőtt kikeltél volna. Mi a francért próbáltalak egyáltalán felnevelni? Addig voltál aranyos, amíg még nem tudtál beszélni.
Szívem szinte szúrt, ahogy ezeket a szavakat kimondtam. Miért mondtam mindezt? Nem tudtam, de csak úgy özönlöttek belőlem a durvábbnál durvább megjegyzések.
- Kolonc vagy a nyakamon. Mégis mit akarsz mondani azzal kapcsolatban, ami korábban történt? Semmit nem tudsz hozzáfűzni. megmutattad az igazi arcod, ahogy most én is. Sose volt szükségünk egymásra a kezdetektől fogva. Te cseszel hallgatni rám, hiába akartalak megvédeni. Sose kellettem neked. Nekem is csak azért volt szükségem rád, mert így próbáltam kárpótolni magam mindazért, amit elvesztettem. Adni akartam magamnak egy második esélyt, hogy valakire sikeresen vigyázni tudjak. Erre kellettél volna, nem többre. De még erre is haszontalan voltál.
- De én-…
- Fogd már be! – förmedtem rá elfojtott hangon, de remegve a haragtól.
Meg valami mástól, de nem jöttem rá, mitől. Volt bennem még valami… valami, aminek nem akartam felszínt engedni. Vagy nem tudtam?
Lucina egy pillanatig mintha habozott volna, de aztán vett egy nagy levegőt. Lehunyta a szemét, majd ismét kinyitotta, és ezúttal már magabiztosan nézett velem farkasszemet.  
- Nem fogom be! – felelte határozottan. – Meg kell hallgatnod. Ami korábban történt, egyikünknek se volt a hibája. Korábban-…
- Egyikünknek se volt a hibája? Mégis miről beszélsz? – szólaltam fel gúnyosan. – Csak azt mondtuk egymásnak, amit mindig-…
- Nem így volt! – kiáltotta el magát ingerülten, de másfajta haragtól vezérelve, mint az enyém.
Egy pillanatra oldalra nézett, mintha csak azt várta volna, hogy valaki jönni fog. Mikor sehol se látott senkit, ismét visszanézett rám, s visszafogottabb hangon folytatta.
- Aria, a démon képességének hatása alatt álltunk. Te pedig még mindig… nem törted meg. Azért gondolsz ilyeneket, és mondod ezeket a szörnyűségeket. Ezek nem az igazi érzéseid.
- Nekem ne sikerült volna észlelni egy démoni képességet, neked viszont igen? Sőt, te kitörtél a hatása alól, miközben azt állítod, nekem ez nem sikerült? Milyen nagy lett az arcod! – eresztettem el egy gúnyos mosolyt, majd visszaváltottam a komoly arcomra. – Én vagyok a démonvadász, Lucina. Nem te.
- Igen, nekem sikerült. Miattad – felelte magabiztosan.
Egy pillanatra valami mintha megmozdult volna bennem… ismét az az érzelem, amin a sok düh felülkerekedett. Nem válaszoltam azonnal, a kis farkas ezt kihasználva pedig tovább folytatta.
- Én… haragudtam rád. Nagyon – folytatta, s láttam az arcán az őszinte bűnbánatot. – Sajnálom, hogy azt mondtam, inkább legyen plüssállatod, ha nem akarod, hogy baj legyen a társaddal. Nem volt szép tőlem. Ahogy… azt is sajnálom, hogy mindig okosabb akarok lenni nálad. De néha túlságosan aggódsz értem.
- Ó, szóval a végén megint én vagyok aki-
- Te vagy az anyám, aki felnevel engem! - szakított félbe, ezúttal pedig rajtam volt a döbbenet sora. – Mindig vigyázol rám. Mindent megteszel azért, hogy úgy nevelj fel, hogy ne ölessem meg magam valami hülyeség miatt. Legyek okos, legyek kreatív, használjam az eszem… ne bízzak meg csak úgy az emberekben, de a jó célok vezéreljenek. Ezeket mindet tőled tanultam. De már nem vagyok gyerek, Aria. Nem vagyok annyira gyerek, hogy a táskádban megbújva elkerüljek minden baj. Hiszen már nem is férek bele - eresztett el egy keserédes mosolyt. – Segíteni szeretnék neked. Ugyanúgy, ahogy te mindentől megvédesz engem, én is meg akarlak védeni téged. Nem akarom, hogy az ember, akit a legjobban szeretek, olyan döntéseket hozzon, amiket később megbán. Nem akarom, hogy megsérülj, akár fizikailag, akár lelkileg. De te nem hagyod, hogy segítsek, mert mindig csak a saját céljaidat nézed…
Hirtelenjében azt se tudtam, mit tudnék mondani erre. Dühös voltam, még mindig. De már tisztán éreztem, ahogy egymás ellen megy a két ellentétes érzés bennem: harag és megbánás. Szavai hatottak rám, jobban, mint azt valaha gondoltam volna. De akkor is. Ez a kis-…
- Engem is elkapott a vérszomj, ami téged is idevezetett. A harag, és a pusztítani vágyás… az, hogy bántani akartalak téged. Mind eszembe jutott. Sajnálom - ismerte el, ahogy már egészen közel sétált a cellához. – Aria… te megöltél két ember, igaz?
- … Az utamban álltak – feleltem ridegen, de a hangom elcsuklott egy kicsit. – Azt kapták, amit megérdemeltek. Jól szórakoztam.
- Ez nem igaz – csóválta meg a fejét Lucina együtt érzően. – Te nem szórakozol jól az emberek legyilkolásával.
- Ne tegyél úgy, mintha-…
- Glen és Firell – mosolyodott el keserűen. – Ez volt a nevük. Megjegyeztem neked. Ők is a listádra kerültek, igaz? Mint a harmincnegyedik és a harmincötödik ember a listán azokról, akiket elbuktál megvédeni, vagy meg kellett ölnöd…
Hirtelen eszembe jutott – ez volt az, ami a fejemben csengett, mikor megöltem őket odakint. Ez volt az, amire a lelkiismeretem figyelmeztetni próbált engem, de nem hallgattam rá. Nem akartam megölni őket… elvesztettem az irányítást.
- Te sose ölnél szórakozásból, Aria. Neked ez soha egy pillanatig se volt szórakozás - jelentette ki magabiztosan. – Csak akkor öljek, ha valaki még védelméhez ez elengedhetetlen. Mindig csak az utolsó lehetőségként jöhet számba, és nem szabad szórakozásként kezelni… az élet elvétele nem az. Ezekre emlékeztem vissza, aminek hála magamhoz tértem, és el tudtam nyomni a démon erejét. A te tanításaidra. Nem akarsz ellenük menni, nem igaz? Nem rád vallana, hogy egy démon csak így felülkerekedjen rajtad.
Visszahajtottam a fejem a térdeimre, és az egész testem megrándult. A fejemben érzett lüktetés lassan elmúlt helyét pedig átvette valami sokkal, sokkal kellemetlenebb; hasogató fájdalom a szívemben.
- Mégis mi a jó büdös francot csináltam…? - suttogtam magam elé egyszerre döbbenten és elkeseredetten. – A rohadt életbe… ez szánalmas…
- Nem szánalmas – felelte Lucina, s hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Sose voltál, és nem is vagy szánalmas.  A legjobb démonvadász vagy, akit ismerek. Ezért maradhatunk itt. Addig kell cselekedni, amíg még van rá lehetőségünk.
Felnézte rá, egyenesen bele gyönyörű, kék szemeibe.
- Sajnálom. Mindent… amit mondtam. Most is, és korábban is - tudtam, hogy szorít az idő, de úgy éreztem, ezt mindenképp el kellett mondanom neki.
Borzalmas dolgokat vágtam a fejéhez pár pillanattal ezelőtt, mégse hagyott itt. Mindent megtett, hogy felrázzon, és sikerült neki. Sokkal jobban ismer, mint azt gondoltam volna. Sokkal érettebb, mint valaha hittem volna róla. Felnőtt az orrom előtt úgy, hogy én erről tudomást se vettem.
- Majd később megbeszéljük - mosolyodott el, ahogy laposan csóválta egy kicsit a farkát örömében. – Egyelőre valahogy ki kell szedni téged innen.
Vettem egy nagy, mély lélegzetet, és hosszan kifújtam. Ráértem gyászolni és magamat emészteni később is. Most nem volt rá idő. Haladni kellett, méghozzá hamar.
- Ha innen kijutok, az ajtóra helyezett rúnák gyerekjátékok lesznek - jegyeztem meg, ahogy felkeltem a földről és kihúztam magam.
- Továbbra is meg akarod keresni a démont?
- Még megbeszéljük. De ha már eddig jöttem… mindenképpen tudni akarom, mivel is állunk szemben. Segíts majd, ha úgy adja, rendben? - eresztettem el egy hálás, ugyanakkor megfáradt mosolyt.
Szemei még ebben a helyzetben is felcsillantak a hallottak okozta örömre. Hirtelen sokkal, sokkal nyugodtabbnak éreztem magam.
- Persze!

A feladat a következő: Aria jusson ki a cellából. Elcsábíthatod az őrt, lyukat üthetsz a falon, Lucina megtalálhat egy kulcsot az egyik őrszobában... Rád bízom. A lényeg az, hogy kijutsz.

Lucina szaglása és a tapasztalatod együtt már elég ahhoz, hogy megtaláljátok, hol lehet bejutni a démonhoz: kifelé indultok néhány lépéssel (a rúnafalat ne felejtsd el kikapcsolni), és az egyik falból ömlik a vérszag. Egy kis keresgélés után megtaláljátok a rejtekajtó mechanizmusát vagy puszta fizikai erő alkalmazásával áttörtök rajta: egy hosszú folyosón találjátok magatokat, ami a föld alá vezet.

Egy nagyobb barlangterembe érve a következő látvány fogad titeket: egy legalább öt méter magas, vörös démon lebeg a levegőben. Lába egy kisebb, vérvörös színű tóban ringatózik: megvan a szag eredete. Megtaláltátok a Vér Szívét.
A lebegést három lánc segíti, amelyek egyik fele a démonban, a másik pedig a barlang falában ér véget. Érzed a bennük áramló mágiát: a vérből táplálkozik a démon, amit a láncok vezetnek el. Ennek egy része a démonokat távol tartó mágiát tartja fent, a másikat pedig felhasználják.

A tó mellett egy gépet találtok, amelyekben lakrimák sorakoznak - Lucina már tudja, hogy ebben gyűjtik a vérszomjat. A barlangszobában nincs más.

Sietned kell, mielőtt észreveszik szökésedet. de már a méreteiből látod, hogy a Szív elpusztítása nagyon lassú munka lenne. Azzal záruljon posztod, hogy kitalálsz valamit, és elkezded megvalósítani.

- Most pedig ki kell találni, hogyan jutok ki innen… - emeltem az államhoz a kezem, s egy ujjammal óvatosan megtámasztottam.
- Esetleg körülnézzek, hátha találok valami kulcsot? - ajánlotta Lucina. – Eddig senki nem vett észre!
- Azért ne bízd el magad - jegyeztem meg, ugyanakkor egy kisebb mosoly is bujkált az arcomon. – De nem rossz ötlet. Ha másfelé nem tudok menni, akkor áttöröm a falat.
Tásam csak bólintott, és szapora léptekkel elhagyta a cella nyújtotta szűk látóterem. Úgy éreztem, mintha a percek extrém hosszúra nyúltak volna, miközben visszatértét vártam. Valahol mélyen az elmémben még mindig éreztem a démon hatását, de a korábbi beszélgetésnek hála észhez tértem, és képes voltam uralkodni magamon. Kár, hogy ez csak akkora történt meg, mikorra már két embert megöltem… Glen és Firell. Sötét céh mágusai, tény és való, de ettől még alakulhattak volna máshogy a dolgok. Listámra veszem őket, hogy emlékezzek rájuk is, amíg nem üt az órám.
Elgondolkodásomból Lucina visszatérte rázott fel, aki egy kulcsot hozott a szájában. Beletelt ugyan egy kis ügyeskedésbe, hogy ki tudja nyitni a cellát, de kreatívabb volt ő annál, mint, hogy ilyesmibe belebukjon. Odatolt egy kósza ládát az ajtó elé, majd arra két lábra felállva a helyébe ügyeskedte a kulcsot.
- Velük mi legyen? - kérdezte a kis Sulekk, ahogy megállt a mellettem lévő cella mellett, majd végignézett az egész termen.
- Még én is majdnem odavesztem… nincs se időnk, se kapacitásunk arra, hogy most velük foglalkozzunk -  ráztam meg a fejem, ahogy lendületes léptekkel a rúnákkal borított ajtóhoz mentem. – Talán ha legyőzzük a démont, megbomlik a hatása is. Arra kell most koncentrálnunk.
- Rendben - bólintotta, miközben árgus szemekkel és mozgó fülekkel figyelte, jön-e valaki a rúnák átírásának ideje alatt.
Simán ment, sokkal simábban, mint gondoltam. Felvettem egy pocok alakját, és abban osontam tovább előre. Nem állt senki közvetlenül a börtön előtt; úgy tűnt, megnyugodtak, hogy csak én voltam a behatoló. Vagy az is lehet, hogy elindultak a barlangon belül körülnézni, hátha vannak társaim… így vagy úgy, a lényeg az volt, hogy nekünk kedvezett a helyzet.
~ Lucina, neked jó az orros. Merre kéne menni?
Egy pillanatra láttam a korábbi csillanást a szemében, majd gyorsan megkomolyodott. Jól tudta, nincs itt az ideje annak, hogy a segítségkérésemen örömködjön.
~ Erre – biccentett a fejével.
Pocok alakomban nemes egyszerűséggel felugrottam a hátára és a bundájába kapaszkodtam. Ez volt számomra a legkényelmesebb közeledés, arról nem is beszélve, hogy neki volt a vérében a bujkálás és a becserkészés. Egyáltalán nem haladt sokat előre, talán tíz lépés, és bekanyarodott egy kis folyosón. Lefékezett az egyik falnál, és fintorogva szimatolt a levegőbe.
~ Erről érzem a legerősebben a vérszagot. A démon mágikus ereje?
~ Ugyanerről érkezik - bólintottam, majd lemásztam a hátáról. ~Valahol biztos van egy automatikus rendszer, ami kinyitja.
Visszaváltoztam eredeti alakomba, s óvatosan végigtapodgattam a falat. Nem telt sok időbe, hogy az egyik kő benyomódjon a tenyerem alatt, majd a falként funkcionáló rejtekajtó halk csikorgással kinyílt. Hátrafordultam, hogy megnézzem, követ-e minket bárki, de egy lelket se láttam. Kicsit tartottam is tőle, hogy túl nagy volt a csend…
Egy hosszú, félig sötét folyosó vezetett le a föld alá. Ahogy közeledtünk, úgy lett egyre erősebb és erősebb a vérszag, szinte már elviselhetetlen. Ha nekem ennyire rossz volt, bele se gondoltam inkább, Lucina-nak milyen lehetett. Látszott az arcán, hogy szenvedésnek ér meg minden pillanatot, és nem is hibáztathattam érte.
Egy nagyobb barlangterembe vezetett minket a folyosó, én pedig elképedtem a látványtól, ami ott fogadott minket. Egy jóindulattal is legalább öt méter magas, vörös démon lebeg a levegőben a terem közepén. Lába egy kisebb, vérvörös színű tóban ringatózott, nekem pedig nem kellett kétszer átgondolnom, vajon mi lehet az a folyadék. A lebegésében három lánc segítette, melyeknek egyik fele a démonba volt vezetve, egyik pedig a falba.
- Ez lesz az…? - suttogta Lucina felpillantva rám.
Tompa bólintással helyeseltem csupán, agyam ugyanis már azon dolgozott, hogy lehetne kicsinálni ezt a rohadékot.
- A Vér Szíve – feleltem még a bólintás mellé, ahogy a szemem a termet pásztázta.
- Aria, odanézz!
Lucina hangjára felé fordultam, majd arra, amerre puha kis mancsával mutatott. A tó mellett egy gépet láttunk, amelyben lakrimák sorakoztak.  Nem igazán tudtam, mire is valók, de volt velem valaki, aki igen.
- Korábban kihallgattam egy beszélgetésüket - újságolta a kis törpe. – Azokba a lakrimákba gyűjtik a démon vérszomját, amit aztán rászabadítanak az emberekre! Olyankor órákon át tombolnak az emberek, és egy ilyenben halt meg egy másik céh három tagja is, akik most vadásznak rájuk. Valami… Holdlovasok?
Elmosolyodtam, és szántam egy pillanatot arra, hogy megsimogassam a fejét. Meglepetten pislogott rám egy pillanatig; jól tudta, ritka volt, amikor megdicsértem.
- Ügyes vagy. Ez hasznos információ – biccentettem, majd a géphez siettem.
Kivettem három lakrimát, és egy laza mozdulattal bevágtam őket a táskámba. Későbbiekben még jól jöhetett tanulmányozásra, ha kijutunk innen.  Lucina aggódva nézett rám, ahogy visszaballagtam mellé.
- Rendben lesz ez…?
- Persze - bólintottam, majd visszafordultam a démon felé, miközben befejeztem a mondatot. – ,ha bármi lenne, úgyis itt vagy velem.
Nem néztem, milyen reakciója volt erre. Az igazat megvallva, talán kicsit zavarban is voltam. Helyette inkább a láncokra koncentráltam, és próbáltam elemezni a belőlük érkező mágikus energiákat.
Az egyikben a vért szállították, amivel a démont táplálták… a másikat felhasználják, és volt egy amelyik-…
- Megvan - jelentettem ki, mire társam értetlenül pislogott csupán.
- Micsoda?
- Az egyik láncot arra használják, hogy a démonokat tartsák távol. Nekem nem maradt elég erőm ahhoz, hogy legyőzzek egy ekkora dögöt, még veled együtt se. De van itt valaki, aki amúgy is meg akar mérkőzni vele.
- Ide akarod hívni a vonatos őrültet?! - hördült fel rémülten.
- Ez az egyetlen megoldás. legalább megtudjuk, igazat mondott-e amikor azt mondta, ki akarja nyírni a Vér Szívét - vontam meg a vállam, bár messze nem voltam olyan nyugodt, mint amilyennek mutattam magam. – Nincs más lehetőségünk, próba szerencse. Biztos meg fogja érezni, ha ez az akadály megszűnik.
- És… ha nem jön?
Kérdése jogos volt. Egy pillanatra elgondolkodtam, de végül csak magamra öltöttem Orifiel alakját, kezembe hívva hatalmas kardját.
- Akkor futunk. Úgyhogy szurkolj.
Láthatóan nem győzte meg a válaszom, de ő is tisztában volt vele, hogy korlátozottak voltak a lehetőségek. Csak remélni mertem, hogy ez működni fog. Hatalmas darab volt ez a lény, és túl sok időbe telt volna, hogy megpróbáljam felaprítani. Ha a céhtagok észrevesznek, ami akár perceken belül megtörténhetett, akkor végleg meglengették volna a zászlót nekünk.
Nekikészültem, majd elrugaszkodtam a földről, hogy elvágjam a démont tartó láncokat – elsődlegesen azt, amelyik a többi démont távol tartotta.