Könyvtár [elosztásra váró könyvek]

Két dolog történik egyszerre: a démon teste lejjebb csúszik most, hogy nem három lánc tartja, és mélyebbre merül a vérben. Idáig csukott szeme megrezzen, és a körülötted keringő mágia hirtelen erősebb lesz. A Szív felnyitja a szemét, és hangos morgást hallat. Tekintetében nem látsz mást, csak dühöt és pusztítás iránti vágyat – végre, egy „normális” démon.
Ami rossz hír: a két megmaradt lánc nem elég erős ahhoz, hogy megtartsák. Néhány másodperc leforgása alatt hangos, cuppanó hang kíséretében kisiklanak belőle a rudak, amelyekkel rögzítették a láncokat, ő pedig a vérbe csobban.
Ami még rosszabb hír: Ereje elkezd visszatérni a vértől, és nagyjából háromszor akkora ereje van, mint neked a legjobb formádban. Kitárja karjait, és egyik kezében egy hosszú, szöges ostor, másikban egy balta jelenik meg. Így képzeld el, szárnyak nélkül:

További híreink a nagyvilágból: A mágia felbolydulását nem csak te érezted meg, hanem a céh tagjai is. Egy népes csoport rohan-repül teleportál-tör át a falon, be a barlangba, és félelemmel teli tekintettel nézik a démont. Természetesen téged is észrevesznek, de te vagy a kisebbik gond számukra.

Ami a hab a tortán: Ahogy számítottál rá, a démonvonat a múltkor megismert módon megérkezik a helyszínre. A páncélos alak kiszáll belőle, és egy futó pillantással felméri a helyzetet. Nem tűnik meglepettnek: senki másra nem vesztegeti az idejét, csak a Szívre.

És a cseresznye a habon: a céh egész jól felméri a helyzetet, és nagy részük a démonvonat oldalára állva elkezd harcolni a Szív ellen – de ők azért, hogy újra elkaphassák, míg a Hentes azért, hogy megölje őt. Meg a céhet azért, mert a szolgálatukra kényszerítették ezer éve. A Szív pedig csak ölni akar, fegyvereivel és tűzmágiájával. Őrjítő ereje nem hat senkire, láthatóan tudják, hogyan védekezzenek ellene. A tűzmágia hatástalan a Hentes ellen – ezer év a vonat motorja mellett megedzette.

A jóból te sem maradsz ki. Legyengülve állsz egy három oldalú harcban, és téged sem kímél senki, a Hentest leszámítva – neki nincs semmi baja veled, ha nem segítesz a Szívnek. A céhtagoknak viszont ellenségnek vagy, a Szívnek pedig ugyanolyan célpont, mint a többiek.
Posztod addig tartson, amíg a Szívet lassan kezdi legyűrni a túlerő. Kicsalják a vértóból, így ereje nem töltődik folyamatosan, de a céh harmada már halott, a Hentes pedig mély vágásokkal a páncélján, de még mindig harcra készen áll a démonnal szemben.

(Sokat segít a jutalmazásban egy-két kör múlva, ha Aria és Lucina is túlélik a harcot)

Hangos reccsenés kísérte, ahogy Orifiel karjával keresztülvágtam a láncokat. A lendülettől tovább repültem előre, de sikerült egész szépen érkeznem, kellő távolságban a démontól, nagyjából a terem másik felében. Lucina azonnal mellém rohant, s torkomban dobogó szívvel néztem végig az elkövetkező horrorisztikus jelenetet.
A démon teste lejjebb csúszott, ahogy immár eggyel kevesebb lánc tartotta hatalmas súlyát. Mélyebbre merült a vérben, mire idáig csukott szeme megrezzent, a körülötte keringő mágia pedig hirtelen erősebb lett.
- A-… Aria, én nem megkérdőjelezni akarlak… de jó ötlet volt ez…? - nyögte Lucina, ahogy a hátán is felállt a szőr attól, amilyen léptékben növekedett a lény mágikus ereje.
Nem tudtam mit mondani neki, csak kardom előre szegve álltam egy helyben, és fezsülten figyeltem a jelenetet. Én magam se tudtam, jó döntést hoztam-e. Az egész egyfajta szerencsejáték volt, de ennél nem tudtam volna többet tenni az adott helyzetben. Nem hagyhattuk csak úgy itt ez a céhet, hiszen mire visszatértünk volna erőtől duzzadva, már biztosan továbbálltak volna. Ez a démon veszélyes volt, méghozzá nagyon. Bosszantott és undorral töltött el a gondolat, hogy egy másik démon segítségére számítok, de jelenleg a cél szentesítette az eszközt.
A Szív felnyitotta a szemét és egy hangos, talajt is megremegtető morgást hallatott. Egyenesen sötét szemeibe néztem, melyekből semmi mást nem láttam, csak dühöt és a pusztítás iránti vágyat… egy igazi, tipikus démon volt.
A két láng már nem volt elég ahhoz, hogy megtartsák, és egy cuppanó hang kíséretével kisiklottak belőle a láncokat rögzítő rudak. Egyenesen a vérbe csobbant, és még egy nagyobb hullámot is kreált a zuhanással. Ahogy lassan feltápászkodott a vérből, mágikus ereje a korábbi sokszorosára nőtt. A Szív kitárta karjait, s jobbjában egy hatalmas balta, a baljában pedig egy ostor jelent meg.
Varázslátásommal megpróbáltam ugyan megbecsülni, mekkora lehet az ereje, és nem örültem az eredménynek: nagyjából háromszor olyan erősnek becsültem, mint ami az én felső határom volt legjobb formában. Aminek egyébként az adott helyzetben, ha a felével rendelkeztem. Jól tudtam, kettő, de maximum 3 alakváltásra elegendő mágikus erőm maradt. Édeskevés ahhoz, ami ide kellett volna.
Utolsó gondolataimmal egyidőben az ajtó gyakorlatilag berobbant, ahogy a fal egyes részei is, és a céhtagok özönlöttek befelé, mint mikor a hangyák kivonulnak a várukból. Voltak, akik teleportálással ugrottak előre, de többségében inkább rendesen két lábon érkeztek. Arcukra kiült a félelem és a döbbenet, ahogy a démonra tekintettek, egy pillanatig pedig azt hittem, minket észre se vesznek. Végül páran felém fordultak, köztük a fegyvermágus, aki korábban a cellában ellenem harcolt, de senki nem méltatott többre egy-két gyűlölettől fűtött pillantásnál. Láthatóan én voltam a legkisebb bajuk az adott helyzetben, aminek valahol örültem.
Mialatt mindannyian beözönlöttek, a korábban látott módon sínek törtek fel a föld alól. Hangos zakatolás hallatszott, majd a semmiből feltűnt a démonvonat, és egyenesen a magát lassan összeszedő Szív előtt fékezett le. Egyszerre éreztem magam megkönnyebbültnek, és kifejezetten dühösnek, amiért egy pillanatig is örültem a páncélos démon érkezésének. De nélküle ez az egész biztosan halálra lett volna ítélve… úgy tűnt, valóban annyira gyűlöli ezt a démont, amennyire éreztem korábban. Kiszállt a szerelvényből, majd csupán egy gyors futópillantással mérte fel a helyzetet. Összenéztem vele egy pillanatra, egyenesen vörösen izzó szemeibe, de se rám, se a többiekre nem vesztegette az idejét. Felemelte rozsdás, görbe végű kardját a démon irányába, aminek térdei egy hangos ordítás keretében megrogytak. Dühödten ordított fel, és bár nehézkesen indult, sikerült meglendítenie a baltát tartó karját. A két fegyver hangos csattanással összeütközött, és egy hatalmas tűzszőnyeg terítette be a Hentest. A mögötte álló, idő közben harcba induló céhtagok egy jó része pillanatok alatt a lángok martalékává vált, legalábbis azok, akik nem védekeztek ellene időben. A démon viszont sértetlenül, bár vörös színben ízzó, átforrósodott páncélban ugyanolyan rendületlenül állt a baltát kivédve. Úgy tűnt, az az ezer év a vonat kazánja előtt bőven megedzette ahhoz, hogy hatástalan legyen ellene bármilyen tűz alapú mágia.
A céhtagok szinte mind nekirohantak a Szívnek a másik démon oldalán, bár feltételeztem, az ő céljuk nem a megölése volt. nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy a korábban tapasztaltak és látottak alapján rájöjjek, nekik bizony érdekükben állt ismét megkaparintani ezt a szörnyeteget. Emellett úgy tűnt, még, ha a Szív is volt a központi célpontja, a Hentes nem sajnálta a céhtagokat se. Aki útjába került a karja csapásainak, azt egy szemrebbenés nélkül szelte ketté fegyverével, és még csak egy pillanatra se nézett hátra rájuk.
Én még mindig csak álltam az egyik sarokként funkcionáló részen, és próbáltam kitalálni valamit, mit is csinálhatnék. A tűz hatástalan volt ellene, így gyakorlatilag Lucina is haszontalan volt. Őt semmiképpen nem rángathattam bele a harctérbe, nem lett volna értelme.
- Menj, én hátramaradok – szólalt meg, mire kissé meglepetten pillantottam le rá. – A tűzmágia alpú támadásaimmal nem sokra megyek… mást pedig nem tudok használn– ismerte el felettébb kelletlenül.  
- Rendben – bólintottam, ahogy felöltöttem magamra Kutiel alakját. – Vigyázz magadra, és maradj távol a támadásoktól, amennyire lehet.
- Te se szaladj csak úgy a vesztedbe… - felelte egy tompa bólintás mellett.
Én is csak egy biccentéssel reagáltam, majd egy ugrással felrepültem a levegőbe néhány másik levegő alapú mágiával támadó céhtag közelébe. Kitartottam Neptunuszt magam elé, és egy hatalmas vízsugarat lőttem a Szívre.
Isteni mágia lévén támadásom épp elég hatásos volt ahhoz, hogy egy hatalmas ordítás szakadjon fel a démonból a bőrét szinte savasan maró támadásra. Az általam okozott pillanatnyi lefagyást kihasználva a Hentes felugrott, nehéz páncéljához kérten meglehetősen magasra, és egy erőteljes mozdulattal belevágott ellenfele arcába. Hosszú vágást húzott végig az ocsmány pofán, de azért neki is betalált az ellentámadás. Egy hatalmasat suhintott felé baltájával a Szív, aminek levegőben történő kivédése egyenesen a falig repítette a vonatost. Solid Script-el még időben megidéztem a háta mögé egy párnát, hiszen tudtam: ha elpatkol, akkor szarul fogunk járni. Addig kellett tartani az erejét, amíg csak lehetett. Tudomást se vett arról, hogy megmentettem egy csúnya becsapódástól, és csak újabb lendületet véve nekitámadt a lénynek.
Korábbi támadásommal láthatóan felbosszantottam a Szívet, ugyanis az ostora pillanatok alatt a látóterembe került. Lándzsámmal tudtam ugyan hárítani a csapás java részét, de a belevitt lendület így is a földre küldött engem. Szerencsére elég jók voltak a reflexeim ahhoz, hogy még időben odébb guruljak a felém érkező tükörszilánkok ellen, s megfelelő távolságba érve egyszerre haragosan és sértetten vettem szemügyre a terepet. Az egyik mágus támadott meg, akivel még korábban összetűzésbe kerültem a cellákban. Váltottunk egy dühös pillantást, de nem úgy tűnt, hogy a démon erejének hatása alatt lett volna. olyan rég éltek már ezzel az erővel együtt, hogy biztosan képesek voltak kontrollálni. Inkább csak arról van szó, hogy nem voltam szívesen látott vendég, és ugyan megvolt a prioritásuk, nem állt szándékukban elszalasztani egy alkalmat az én kinyuvasztásomra se. Feltételeztem, hogy a Hentesen kívül mindenki számára ellenség voltam, csak nem az, aki elsődleges célpont volt. Mondjuk, ilyen szempontból biztos a vonatosnak is az voltam angyali mágia révén, de nem tudtam volna kevésbé érdekelni.
Feltápászkodtam a földről, majd gyorsan végigpásztáztam a terepet. Páran jégmágiával próbálták befagyasztani a vértót a lény alatt, de csakhamar szénné égtek. Ebből viszont le tudtam vonni azt a következtetést, hogy valahogy ki kellett csalni a vérből ahhoz, hogy le lehessen győzni. Ügyesen szlalomozva a mindenhonnan érkező támadások elől – melyekből pár sajnos el is talált engem is, néhány feltételezem, szándékosan -, a lény háta mögé kerültem. Volt még ott rajtam kívül pár másik mágus is, s bár vetettek rám egy ideges pillantást, nem estek nekem. Kitartottam előre a lándzsát, majd megmaradt erőmből annyit belevezettem abba a lövésbe, amennyit csak tudtam. A többiek is nagyjából egyszerre támadtak velem, aminek az lett a vége, hogy a hátulról érkező mágiaáradatra a Szív kénytelen volt előre tántorodni. Tett legalább három lépést előre, hogy ne essen el, ez pedig elég volt ahhoz, hogy kiérjen az erőforrásából. A céh még megmaradt földmágusai kihasználták az alkalmat, hogy egy vastag földréteget vonjanak a tó fölé, nehogy könnyedén visszajuthasson bele. Csak ekkor tűnt fel, hogy egyébként a céh tagjainak már legalább a harmada hever szanaszét kettő, de akár több darabban, vagy éppen szénné égve. Akkora erőt vittem az előző támadásomba, hogy éreztem: örülhetek, ha még pár normális támadásra, vagy maximum egy alakváltásra futja, és kiégtem.
Tekintetem egy pillanatig Lucina-t kereste, aki ígéretéhez híven távol maradt a harctól, a teremnek abban a pontjában, ahol a legnagyobb biztonságban volt. Láttam az arcán, mennyire zavarja a tehetetlensége, de szerencsére nem próbálkozott hősködéssel.
Visszarepültem a frontra, és onnan indítottam még egy támadást a lényre, egyenesen a képébe, a vágásra, amit korábban a Hentes okozott. A vonatos egyébként éppen akkor szelte le a démon egyik kézfejét is, ezzel együtt kiverve belőle az ostort is. A lény fájdalmasan felüvöltött, miközben a megmaradt céhtagok sűrűn bombázták a lábát különböző mágiákkal, hogy levegyék a lábáról. Így, hogy már nem állt a vértócsában, ereje egyértelműen gyorsabban csökkent, és nem tudta csak úgy felszívni magát.
Ugyanakkor a Hentes páncélján már elég mély vágások díszelegtek, noha harcra készsége egy pillanatra se csorbult meg. A céh tagjai közül többen már elfeküdtek a földön azok közül, akik eddig túlélték, de még tartották magukat. Ismét lőttem egyet a vízsugarammal, bele a korábban keletkezett sebbe. Ezt követően már hevesen kapkodtam a levegőt a magasban lebegve, de nem adhattam be a kulcsot.
Már nem kellett sok. Ez a rohadék már a pusztulás szélén állt a túlerőnek hála… már csak egy kicsit kellett kitartani. Közel volt a vége.

Utolsó körödhöz és a legnehezebb döntésed elé érkeztél.

A Szív kitárja karjainak megmaradt részét, kántálni kezd és egy pajzs jelenik meg körülötte, amelyet hiába próbálnak áttörni, nem koronázza siker a próbálkozást.
Ezzel egy időben a Viharhozók megmaradt tagjai sikoltozni kezdenek. Szemük vörösbe fordul, és vér kezd el szivárogni pórusaikból, egyenesen a Szív felé. Elvesztette azt, ami az erejét adta, így máshonnan próbálja pótolni. Lucina, amíg közel van hozzád, mágiád miatt védve van a hatástól.
A Hentesre nem hat a mágia, lankadatlanul próbálja áttörni a pajzsot, de eredménytelenül. Ha akarod, segíthetsz neki áttörni a pajzsot. Angyali mágiád azonban teljesen ki fog meríteni.
Választanod kell: hagyod, hogy a démon befejezze a vérvihart, és visszanyerje az erejét, vagy legalábbis egy részét? Vagy segítesz áttörni a pajzsot, és egyesült erővel megölitek, ha tudjátok? Annyira el van foglalva a mágiával, hogy reagálni sem lenne ideje, mielőtt ketten együtt lekaszabolnátok.
Ránézésre is megállapíthatod, hogy a vérvihart követőn a Vér Szíve le tudja győzni a Hentest, méghozzá minden gond nélkül.

Posztod valamelyik démon vereségével érjen véget.

A Szív kitárta karjait, vagy legalábbis azt, ami megmaradt belőlük. Kántálni kezdett valamit, de nem igazán tudtam megérteni mit – abban viszont biztos voltam, semmi olyat, ami minket segítene. Azonnal Lucina elé ugrottam, hogy bevédjem, bármivel is próbálkozna.
Egy vörös pajzs jelent meg a démon előtt, melyet persze azonnal próbáltak áttörni a céh tagjai, de sikertelenül. Nekimehettek fegyvermágiával, tükrökkel, bármilyen elemi  és egyéb mágiával – semmi nem volt hatásos ellene. A Hentes is odasuhintott a kardjával, de csupán egy nagy csattanás volt az eredménye, semmi más; magán a pajzson nem esett kár. Újra próbálkozott, de sikertelen volt. Csak álltam kis társam előtt feszülten, és agyamban gyorsan forogtak a kerekek, ahogy próbáltam valamit kitalálni a helyzetre. Nem lőhettem… még nem. Orifiel alakja nem volt elég erőteljes, ha pedig váltottam volna Qaphsiel-re, maximum két lövésre lett volna elég mágikus erőm. Nem lehettem felelőtlen.
Gondolataimból fájdalmas fordítás rázott fel. A megmaradt céhtagok keservesen sikoltozni kezdtek, fegyverüket eldobva vagy épp mágiájukat félbeszakítva. Arcukhoz kaptak, és szinte nyúzni kezdték, mintha ez megmenthetné őket a testüket uraló kíntól. Szemük vörösbe fordul, pórusokon át pedig vér kezdett szivárogni, és a levegőn keresztül a démon felé repülni. Egyelőre csak megálltak a pajzson, mintha oda gyűjtötte volna...
Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy összerakjam, mi történik. Elvették tőle a vértavát, ezért most máshonnan próbálja pótolni az energiát. Azonnal Lucina-ra néztem, aki szorosan mögöttem rejtőzött, de szerencsére semmi jelét nem mutatta a mágia hatásának. Én is rendben voltam, míg mindenki más gyakorlatilag haldokolt, így mindössze arra tudtam gondolni, angyali mágiám mivolta miatt lehetett. Elvégre arra lett megalkotva, hogy a démonok ellen használják – értelemszerűnek tűnt, hogy az ilyesmi hatástalan legyen ellene. Azon meg alapból nem lepődtem meg, hogy a vonatos démon mindezt meg sem érezte, és továbbra is lendületesen csapkodta a pajzsot, rendületlen hittel, hogy áttöri, s ki tudja végezni. Rajta meg vélhetően azért nem volt hatása, mert ő maga is démon volt – vagy bármi más oka is lehetett, nem érdekelt.
A céh tagjai elterültek a földön a vérveszteség és a fájdalom hatására, de még éltek; én pedig jól tudtam, hogy egy fontos döntés elé kerültem. Fel tudtam mérni, mennyire erős lehet az a pajzs, ahogy azt is, hogy ha a démon visszaszívja az erejét, mindenki meg fog itt halni. Könnyűszerrel leterítette volna a Hentest is, aki mind ezidáig olyan lelkesen harcolt. Az ő ereje nem töltődik vissza csak úgy, legalábbis nem úgy tűnt. Viszont ha segítettem volna neki-…
A számba haraptam a gondolatra. Még, hogy én társuljak egy démonnal? Az az angyali alakváltók szégyene lenne! Így is több mint elég már, hogy az ő segítségére számítva vágtam el azokat a láncokat. Bőven többet hagyatkoztam az erejére, mint azt mágiámhoz és személyemhez mérten szabad lett volna. Éppen eléggé sértette a büszkeségem, hogy ilyen helyzetbe kerültem.
Ugyanakkor a szálló vércseppeket nézve folyamatosan ott kattogott a gondolat az elmémben: ennek a harcnak úgy lehet vége, ha az egyikük nyer. ha nem lépek közbe és hagyom, hogy a Szív kivégezze a másik démont, akkor esélytelen, hogy túléljük. Ő tele lesz energiával, mi itt ragadunk, és angyal mágia ide vagy oda, meszeltek nekünk. Az értelem legkisebb jelét sem mutatta, s korábban látott tekintete is igazi démonhoz méltó volt: csupán haragtól és pusztítási vágytól fűtött.
Feszülten lepillantottam Lucina-ra, aki hasonló aggodalommal nézett vissza rám. Visszafordultam előre, majd lehunytam a szemem a sikolyok tengerében, és vettem egy nagy lélegzetet a vértől bűzlő levegőből. Ha a Hentes nyer… ha ő nyer, akkor volt esélyünk arra, hogy túléljük, mi ketten Lucina-val. Nem adtam a szavára, és jól tudtam, démonban bírni badarság lenne. De Lucina életéről volt szó. Nem a sajátomról, az kit érdekelt volna. Inkább döglök meg, mint, hogy egy démonra támaszkodjak vagy az ő könyörületükben reménykedjek. Ez a helyzet viszont más volt… ha magamért nem is, Lucina-ért igenis meg kellett tennem. Ha két rossz körül kellett választani, akkor azt kellett húzni, ami a kevésbé rossz volt. Kettejük közül a Hentesbe szorult több értelem és érzelem az eddigiek alapján, korábban pedig azt mondta, csak a Szív elpusztítása érdekli, és ha az megtörténik, utána ő évszázadokra lelép. Akárhogy néztem… az ő győzelme volt az egyetlen, amiből pozitív eredményt remélhettem. Nélkülem nem tudna győzni. ha velem győz… akkor talán, de mindössze talán megkímél minket a végén, vagy az ő ereje is lefogy annyira, hogy ne tudjon ártani nekünk. Ugyan nem volt több egy talánnál, de még mindig többet ért, mint a biztos bukás, ami azzal járt volna, ha nem lépek közbe.
Ingerülten nyitottam fel a szemem, ahogy kihúztam magam. A franca már a büszkeséggel! Az élet fontosabb annál, mint, hogy ilyen hülyeségekbe bukjak bele. Az enyém talán nem, de Lucina élete igen. Nem fogom hagyni, hogy az én makacsságomba haljon bele.
Felhasználva megmaradt mágikus erőmet, alakot váltottam Qaphsiel-re, és felhúztam az íját. Az ezüstös nyíl azonnal megjelent a kezemben, én pedig tisztán éreztem, két lövésem van.  Nem hibázhattam. Egynek át kellett ütnie a pajzsot, egynek pedig a démonban kellett landolnia.
A hentes csupán egy pillanat erejéig nézett rám, vélhetően a hirtelen jött fény miatt és azt is inkább fél szemmel, majd újra a szívre fókuszált. A Szívet annyira lekötötte a vérvihar, hogy láthatóan semmi más nem érdekelte.  Megfeszítettem az íjat, majd ellőttem, egy időben azzal, amikor a másik démon éppen lesújtott a védelemre.
A fénycsóva hatalmas durranással hasított bele a pajzsba, a kard csapásával együtt pedig apró darabokra robbantotta azt. A vér lezuhant a földre, ahogy megszakítottuk a támadással a mágiát, a Szívnek pedig ideje se volt reagálni. Újabb nyilat lőttem ki egyenesen a szíve feltételezett helyét célozva. A nyílvessző lyukat ütött a testén, a démon pedig keserves felordított – ami hirtelen szakadt félbe, ahogy a Hentes egy erőteljes mozdulattal lerepítette a fejét a helyéről. El kellett ismernem, megdöbbentett, hogy még mindig ekkora erő maradt benne – bár ennyi év monoton munka és öldöklés után lehet, valahol nem is volt olyan meglepő.
Ahogy a démon hatalmas teste immár fejetlenül eldőlt a földön, lábaim megadták magukat és féltédre rogytam. Egyik kezemmel a térdemen támaszkodtam, miközben hevesen vettem a levegőt. Ez mindent kivett belőlem… már csak az volt a kérdés, mi lesz a végkifejlet.

Kisebb erőfeszítéssel, de megölitek a Szívet, a Hentes pedig viharverten áll a holttest előtt. A démon teste vörösen izzani kezd, és pernyeként száll a levegőbe.
A céh tagjai miatt nem kell aggódnod. Vagy halottak, vagy a vihar hatása miatt ájultan hevernek, velük azt csinálsz, amit szeretnél.
Ami számodra fontos történés: a Hentes remegni kezd. Pontosabban nem is ő, hanem a páncéldarabok rajta. Vakító villanással egybekötve a darabok leesnek róla, és a fémdarabok a vonathoz lebegnek, majd egy-egy hiányos részhez illeszkednek a borításán. Tökéletesen illenek a lyukakba, és a vonat vörös lángba borul egy pillanatra, ahogy ismét egész lesz.
A Hentes helyén egy csapzott, barna hajú férfi áll meztelenül. Ugyanolyan magas, mint te, ruhája rég leégett róla, testét égési sérülések borítják. Ájultan esik össze ő is. Mágus, ez a belőle áradó varázserőből egyértelmű: azt is érzed, hogy ha ereje teljében lenne, nagyjából negyedannyival gyengébb, mint te.
A vonat hosszú sípszót ad ki magából, és a sínek nekivezetik a barlang falának, ahol aztán eltűnik. Kezed mintha jégbe merült volna, és ha felemeled, látod, hogy a billog eltűnik bőröd alól. Ebben igazat mondott.

Hogy mi is történt? Ezt a férfitól tudhatod meg, aki rövidebb ápolást követően, egy órán belül felkel. Roppant hálás neked, készséggel válaszol minden kérdésedre.
A démonvonatot úgy kényszerítette rabszolgasorba a Szív, hogy esszenciáját összekötötte egy emberrel. A páncéllal tudott összeolvadni egy emberrel. A démon az igazi úr, az ember pedig lényegtelen. Bárkit megszállhatott.
Az igazi démon tehát a vonat, nem pedig a Hentes, aki ugyanúgy áldozat, mint akiket elkapott. A Hentes kiléte folyamatosan változott, ahogy a vonat hosszú játékát játszotta: erősebb akart lenni, hogy le tudja győzni a Szívet. Ő maga is erősödött az évtizedek alatt, de rájött: nem mindegy a Hentes kiléte. Minél erősebb a Hentes, annál nagyobb kettejük ereje összesen. Az elején még csak egyszerű embereket tudott megszállni, de végül képes volt mágusokat is az uralma alá hajtani.
Ha nem sikerült volna legyőzni a Szívet, vagy megpróbál sikertelenül elszökni, Aria lett volna a következő Hentes, ki tudja, meddig. És hogy miért nem szállt meg téged az elején? Mert akkor nem tudtál volna közel jutni a Szívhez, valamint így a saját erejét és a tiédet is tudta használni. A démon kezére játszottál, ő csak győztesen jöhetett ki a helyzetből.
Ha megkérdezed, van-e még ilyen démon, a férfi elgondolkodik, majd óvatosan bólint egyet. Nem tőled fél, hanem bizonytalan: legalább három, ilyen erősségű démont ismert a vonat, de azokkal semmi dolga nem volt. Annyi bizonyos, hogy teljesen különböző személyiségük van. Mindegyikük pusztítani akar, de nem úgy, mint a Vér Szíve.

Ezzel véget is ér az első küldetésed Cancerrel. A lezáratlan szálakat varrd el nyugodtan (itt van még egy tehetetlen sötét céh a nyakadon, haza is kell érned). A kör után kapsz értékelést is.

A démon viharverten állt a Szív holtteste előtt, és pár másodpercig csak bámult rá. A halott lény teste vörösen izzani kezdett, majd pernyeként szállt a levegőbe. Legszívesebben megkönnyebbülten felsóhajtottam volna, de még nem voltunk kint a vízből… volt itt még egy nagy falat.
A vonatot és a démont bámultam, pattanásig feszült idegekkel. Nem lett volna erőm megvédeni Lucina-t, ha nem úgy alakulnak a dolgok, mint amire számítottam volna. Azonban nem, hogy nem úgy alakultak, mint vártam volna, de még azon felül is teljesen más irányba mentek az események.
A férfi remegni kezdett… nem, nem is ő, hanem a rajta lévő páncélok darabjai. Vakító villanás társaságában a darabok leestek róla, majd egyenesen a vonathoz repültek, s a borításon korábban már megfigyelt hiányos részekhez illeszkedtek.  Soha fel se tűnt, de eszembe se jutott volna szemügyre venni azokat a páncéldarabokat korábban. A jármű vörös fénybe borult, ahogy ismét teljes pompájának örvendhetett, nekem pedig hunyorognom kellett egy pillanatra.
A démon helyén immár egy szemmel láthatóan emberi lény ácsorgott, egy rövid, barna hajú férfi, mellesleg meztelenül. Ruhái láthatóan rég leégtek róla, testét pedig égési sérülések borították. Egyszerűen nem értettem, mi a fene történik, így hát kicsikartam magamból még egy varázslátásnyi mágikus energiát.  Mágus volt, akárcsak én, a korábbi démoni erőnek már egy cseppjét se éreztem benne. Ha formában volt, valamivel gyengébb lehetett nálam-…
Én nagyjából eddig jutottam, mert a következő pillanatban a férfi már ájultan esett össze. A vonat hosszú, éles sípszót hallatott, majd a sínek nekivezették a barlang falának ahol aztán úgy tűnt el, mintha mi sem történt volna. Én meg térdeltem ott a földön, teljesen megzavarodva, miközben a térdemen támaszkodó kézfejemről egy jéghideg érzés keretében eltűnt a billog. Aztán csend… néma csend, hosszú másodpercekig.
- Aria… ez… ez mégis mi volt? - merészkedett elő Lucina a hátam mögül.
- Kettőt és könnyebbet… - suttogtam magam elé, még mindig elképedve a korábbiaktól. – Mindeneesetre nézzük meg, mi van vele. Csúnyák azok az égési sebek.
Fokozatos, mialatt az idegen férfihoz sétáltam, kezdett kirajzolódni bennem egy alapvető ötlet arról, mi történhetett. De mindez csak spekuláció volt addig, amíg ő maga fel nem ébred. Kivettem a gyógykenőcsöt a táskámból, s óvatosan felvittem az égett területekre. Nagyjából olyan magas volt, mint én, talán minimálisan magasabb. Széles vállai voltak, de inkább volt enyhén tónusos izomzata, mintsem volt kigyúrt. Észrevettem, hogy Lucina a férfi lába közét bámulja egy kíváncsi, mégis valahol érdektelen tekintettel.
- Aria-…
- Férfi nemiszerv - feleltem rezzenéstelen arccal. – De számodra nem fontos, mire való, úgyse sokat fogsz látni belőle. Sőt, ha egyet is látnál, az a férfi addig tudhatná magáénak a farkát, arról gondoskodom.
- Farok? - vonta fel a szemöldökét, ahogy a saját teljesen más funkciót betöltő farkára nézett és megmozgatta azt. – Nem hasonlít… ő is tudja mozgatni, mint én?
Elnyomtam egy mosolyt, és próbáltam komoly arcot erőltetni magamra, naivsága viszont szórakoztató és aranyos volt. Elvégre ez volt az első alkalom részéről, hogy meztelen férfit látott.
- Nem ugyanaz a kettő szerepe - feleltem lazán, ahogy a vállán lévő sebek egyikét kentem be. – De tény, hogy ahhoz hasonlóan, ahogy nálad látom, mikor van jó kedved, náluk látni mikor találnak vonzónak valakit.
- Hm… azt hiszem értem - biccentette nagy bölcsen, majd a továbbra is ájult céhtagok felé fordult. – Velük mi legyen?
- A vérveszteség és a sérülések csúnyán kiütötték őket, egy ideig biztosan nem kelnek fel. Egyhelyre húzzuk őket, megkötözzük a kezeiket és körberúnázom őket. Lejelentjük majd névtelenül valami legális céhnek vagy a tanácsnak, aztán összeszedik őket. Ha nem tudják felülírni a rúnáimat, tíz napig mögötte ragadnak.
- Nem fognak éhen halni?
- Kevesebb idő lesz, hogy felszedjék őket, mint, ami alatt éhen vagy szomjan halnának - feleltem, ahogy rácsavartam a tégelyre a tetejét, és visszatettem a táskámba.
Sok kérdésem volt a férfihez, de úgy tűnt, egy ideig még nem fog magához térni, amíg pedig kómázott, addig volt időm lerendezni a csapat másik felét. Lucina-val egyhelyre hordtuk a céhtagokat és egymásnak támasztottuk őket, miközben én mindenkinek összekötöztem a kezét és a lábát is. Eléggé ki voltak ütve ahhoz, hogy egy jó ideig még ne ébredjenek fel, így a rúnákat is gond nélkül fel tudtam írni köréjük. Szabálynak csak annyit állítottam, hogy senki ne tudja elhagyni a területet, aki a Viharhozók tagja. Út közben egyébként még az egyiküket félig le is vetkőztettem, hogy legalább egy kabátot tudjak adni majd az idegen férfinek, mikor felébred.
Mire mindennel végeztünk Lucina-val, a korábban démonnak hitt alak mocorogni kezdett. Fájdalmas nyögések közepette ült fel, miközben a vállára terítettem a kissé véres, szakadtas kabátot.
- Hogy érzed magad? - kérdeztem türelmesen, kis társam pedig közben leült mellettem a földre.
A férfi egy ideig pislogott ránk, mintha csak próbálta volna beazonosítani kik lehetünk, vagy mi történt pontosan. Aztán ahogy emlékei tisztázódtak az elméjében, lassan összeálltak neki a történtek, s egyenesen a szemembe nézett.
- Hát… jobban, mint eddig, az biztos. Kicsit megviselten. Köszönöm a segítséget-… - A nevem híján megakadt.
- Anita - feleltem megszokott álneveim egyikével. – Ő pedig a társam, Lucina.
- Andrew - bólintott udvariasan, egy fáradt mosoly mellett. – Köszönöm, Anita… megmentetted az életem. Sokkal tartozom neked… mérhetetlenül sokkal.
- El tudod mondani, hogy mi történt itt pontosan? Azt hittem, te vagy a démon… de most már van egy második elméletem a látottak után. Lehetséges, hogy te csak egy eszköz voltál? - vágtam bele egyből a közepébe.
- Nagyjából erről volt szó - helyeselt, ahogy egy kicsit elgondolkodott, amíg összekaparta, mit is tudna pontosan mondani. -Hogy is mondjam… A démonvonatot úgy kényszerítette rabszolgasorba a Szív, ez a démon amit legyőztél, hogy esszenciáját összekötötte egy emberrel. A páncéllal tudott összeolvadni egy emberrel... A démon a vonat volt, nem én, egyébként pedig bárkit megszállhatott. A személy kiléte nem volt fontos… legalábbis kezdetben.
- Mit értesz ez alatt?
- A vonatot vezető és az embereket kaszaboló személy az évtizedek alatt folyamatosan változott. Erősebb akart lenni, hogy legyőzze a Szívet és végre kiszabaduljon a mókuskerékből… ő maga is erősödött, és így történt az, hogy rájött: nem annyira minden a megszállott személy kiléte - egy rövid pillanatig elhallgatott. – Minél erősebb volt az illető, annál nagyobb volt a kettejük közös ereje. Az elején még csak egyszerű embereket tudott megszállni, de végül képes volt mágusokat is az uralma alá hajtani. Én is egy ilyen lettem… Ha nem sikerült volna elszöknöd, és nem fogadtad volna el az alkuját, te léptél volna a helyembe, belőlem pedig üzemanyag lett volna.
- Ha ennyire erősebbet akar, miért nem szállt csak meg engem? - vontam kérdőre az államat megérintve.
- Egyszerű. Ellenkező esetben nem tudtál volna közel jutni a Szívhez, valamint így a saját… a mi erőnket, és a tiédet is tudta használni.
Hirtelen szörnyű harag lett úrrá rajtam, és ökölbe szorítottam a kezemet. Pont úgy volt, ahogy sejtettem… az a mocsok kihasznált engem. Végig a kezére játszottam, és akár így, akár úgy, ő nyert volna. Ez szimplán csak a számomra legkedvezőbb végkifejlet volt, de attól még ő vitte a koronát.
Meg akartam ölni. El akartam pusztítani azt az idióta vonatot, amint csak lehetőségem nyílt rá. Igaz, azt mondta, pár száz évig színét se látjuk, de nem hittem neki. Ha igen… hát így jártam. De ha nem, legközelebb a földdel fogom egyelővé tenni, hogy megbosszuljam, amiért bábként rángatott.
- Milyen régóta voltál már a vonatban? - vette át a kérdező szerepét Lucina, érezve, mennyire feldúltak a hallottak.
- Hát… milyen évet írunk most?
- x792.
A hallottakra hirtelen arcára fagyott a mosoly. Ez már önmagában is felért egy válasszal, legalábbis az én részemről biztosan.
- … Huszonhét éve - felelte végül csendesen.
Lucina rám nézett, bár csak a szemem sarkából láttam. Nem viszonoztam a pillantását, mert anélkül is tudtam, mire gondol, hogy hangot adott volna neki.
- Mindenesetre most már rendben leszel. A sebeidet elláttam, de nem fog ártani, ha megnézeted egy rendes orvossal is - húztam ki magam a céhtagokra pillantva.
Még mindig ki voltak feküdve. Ha nem néztem volna meg egyenként a pulzusát annak a megmaradt tizenpár embernek, azt hittem volna, hullákat is közéjük húztam.
- Tényleg nagyon hálás vagyok - ismételte meg, próbálva úrra lenni az arcára kiülő keserűségen. – Neked hála kaptam egy új esélyt…
- Ha már itt tartunk, neked mi volt a bűnöd, Andrew?
- Óh… hát… - zavarában megvakarta a tarkóját, és csak pár másodperces néma csend után felelt. – Virágot loptam…
Az irónia vonatként csapódott belém, de nem mondtam semmit. Csupán magamban jegyeztem meg, mekkora hülyeség ez az egész. Hülyeség, és zavarbaejtő is.  
- Még egy utolsó kérdésem lenne - sóhajtottam végül lemondóan. – Van-e még ilyen démon, mint amilyen a Szív volt? Tudsz erről bármit is?
Láthatóan elgondolkodott, ahogy hosszú ideig csak meredt maga elé, kutakodva az elméje legmélyében is. Láthatóan tényleg nagyon segíteni akart és őszinte választ adni, én pedig ezt nagyra értékeltem.
- Van - bólintott végül komoly arccal. – Legalább három ilyen erősségű démont ismert a vonat… de azokkal semmi dolga nem volt. Sajnos nem tudok róluk semmi hasznosat mondani azon kívül, hogy teljesen különböző személyiségük van. Mindegyikük pusztítani akar, de más módon, mint a Szív.
Még három ilyen? Hát ez aztán igazán fantasztikus! Jobb se lehetne.
- Már ez is nagy segítség - feleltem, elnyomva egy nagy kísértést egy újabb sóhajra. – Azt hiszem, ennyi elég is a csevegésből. Jobb lenne minél hamarabb elmenni innen. Odakint várjunk, amíg egy kicsit visszaöltődik a mágikus energiám, utána eldoblak a legközelebbi városba orvoshoz.
- Én is tudok segíteni - szólt közbe Lucina. – Veled ellentétben nekem még sok mágikus erőm maradt. Inkább viszem majd én Andrew-t, te pedig csak repülj magad, rendben?
- Legyen - bólintottam egy kisebb félmosollyal. – Rád bízom.
Szeme büszkeségtől ragyogott, ahogy lendületes léptekkel megindult, hogy kivezessen minket ebből a barlangból. Támogattam magam mellett Andrew-t, aki precízen takarta magát a lopott kabáttal az első pillanattól fogva az utolsóig. Még odanézett a bebörtönzött emberek felé, én pedig tudtam, mi jutott eszébe.  A barlangból már egy nadrággal többel léptünk ki, a bentieknek pedig egyel kevesebb maradt.
A férfi azt mondta, megpróbálja majd megkeresni a családját, miután szerzett magának pár ruhát és rendesen ellátták a sebeit. Örültem, hogy jól volt, de valahol mélyen belül még mindig morcos voltam. Az a nyamvadt vonat átvert engem, ráadásul azzal a tudattal kellett hazamennem, hogy még legalább három ehhez hasonló ocsmányság volt odakint. Egyszerre töltött el dühvel, elkeseredettséggel – és egy nagy adag kíváncsisággal. Még volt miért harcolnom, volt mi ellen mennem – még voltak odakint olyan démonok, akikkel küzdve egy nap talán ismét összefuthattam Allrick-al. Na meg olyanok, akiktől talán az én démonomról is többet tudhattam meg…

A küldetés végére értünk.
Szeretnék először is gratulálni a fórum második leggyorsabb küldetéséhez, ami nem jöhetett volna létre nélkülem aktivitásod nélkül.
Gyorsan posztoltál akkor is, amikor marhára nem neked kellett volna írogatni hanem dolgozni nem beszéltünk meg semmit előre, a karaktereidet a megváltozott érzelmek mellett is nagyon szépen játszottad ki. Bevallom, úgy ugrottam bele a történetbe, hogy szerettem volna Lucinát kissé felnőttebbnek látni, mint aminek általában láttatod, és ebben teljesen partner voltál. Jó volt látni a karakterfejlődést a játékosnál és a csatlósnál is.
A gyors posztolás viszont jópár helyesírási hibát / félreütést is eredményezett. Ezekre próbálj meg legközelebb figyelni.

Jutalmaid:
Először is, 10 VE-t kapsz a céhed hírnevének köszönhetően. Szívesen.
Másodszor:
5.300 VE-vel és 10.000 gyémánttal gazdagodik Aria a kaland során szerzett tapasztalatoknak köszönhetően (és kizsebelte az ájult céhtagokat). Lucina 4.240 VE-t tehet zsebre.
25 HP-vel gazdagítottad a céhed.

És persze zsebre raktál hármat a lakrimák közül, amelyek a Daemonic Rage nevű varázslatot tartalmazzák.
Hatása megegyezik a Gyógyítók Név: Mood: Anger / Hangulat: Harag / mágiájával, azzal a különbséggel, hogy hatósugara szint*10 méter, időtartama szint*fél óra. Akik hatása alá kerülnek, nem tudnak különbséget tenni barátok és ellenségek között, mindenképpen vért akarnak ontani, ha nem rendelkeznek mentális védelemmel.