Szép időt fogtak ki. A kövek szinte ontották magukból a hőt, ahogy a nap felmelegítette őket. Nemcsak az arénán belül, de azon kívül se lehetett most könnyű ezt elviselni. Ahhoz képest egész sokan eljöttek. Tombolt a kommentátor, tombolt a tömeg, Garamaru pedig kalapácsát lengetve sétált be az arénába. A múltkori összecsapásuk nem úgy végződött, ahogy, azt ő elképzelte. És bár nem mutatja, de megérti, hogy ezt részben magának is köszönheti. Lebecsülte az ellenfelét, aki hozzá hasonlóan a természet gyermeke. Nem lenne a férfi ellenére, ha most is valami hasonló környezetben mérnék össze az erejüket, de a szerencse most neki akart kedvezni. Sajnálja Silva-t. Mikor a ketrechez ér meglepetten látja, hogy az ott heverészik pipázgatva. Ettől azért elkomorult a tekintete.
-Így lebecsülsz?
-Ha a kacsa nem tud úszni az nem a víz hibája.
Ezen a mondaton Vadember jól láthatóan komoly ábrázattal elgondolkozott mielőtt válaszolt volna.
-Megmutatom, hogy tud úszni ez a kacsa!
Majd amint bezárult mögötte a ketrec meg is indult a másik felé, de mielőtt odaért volna annak pipájából egy füstkéz nyúlt ki és rántotta, őt a rácsokhoz, amin gyorsan elkezdett felmászni vele és mikor már lefelé lógott akkor egyik kézével megragadva a rácsokat, egy nagyobb csapat ugróegeret idézett a pipájából, amik a levegőből vetették magukat a Vadember után, aki elkezdett menekülni előlük. A közönség hangos hahotázásban tört ki ennek láttán, főleg akik ott voltak a múltkori összecsapásnál is, de ez elhalt mikor a Vadember teste felfénylett és egy Balkan-ként, a kalapácsát eldobva gorillamód indult meg a rácsok felé, amin hihetetlen ügyességgel kezdett el felmászni, mit sem törődve a mögötte a rácson füstfelhővé robbanó egerekkel. Ennek láttán a függeszkedő indián csak felvonta a szemöldökét.
-Ajajaj!
Majd egy beleszívott a pipájába és három öklömnyi füstgömböt köpött Garamaru felé, aki a mintha erre teremtették volna könnyedén félreugrált és már ott is volt a másik előtt, akit egy gorillacsapással levert onnan majd telitalppal utána ugrott. Ez be is fejezhette volna a meccset, ha nem szól közbe a pálya. Egy tömör fémgömb úgy csapódott a gyomrába, hogy a ketrecnek vágódott és csak az indiántól méterekre ért padlót. A hasát simogatva és a fogát szívva tápászkodott fel, de Silva se nézett ki túl jól. Erősen szédelgett a vadember csapása és az, azt követő becsapódás után. De megigazította a pipáját és kicsit homályos, sokatmondó tekintettel a másikra nézett.
-Mindegy, hogy homokszem vagy kőszikla, a vízben ugyan úgy elsüllyed.
Erre a Vadember csak bólogatni tudott.
-Bölcs szavak ezek meg kell hagyni. Sokat tudnék tanulni magától, de az is igaz, hogy a szó elszáll…*Kínos csend.*Vagyis a füst elszáll, a szó megmarad.
Ezen is bólogattak mindketten. Közben el-elhajolgattak pár feléjük repülő gömb elől. A Vadember törte meg a hallgatást.
-Akkor folytassuk!
Azzal megindult a másik felé. Talán, ha nem hagy rá időt, hogy ellenfele összeszedje magát akkor ez a rohama sikeres lett volna, de így nem annyira jött össze, amit tervezett. Az indián mélyet beleszívott a pipájába és egy nagyobb adag füstfelhőt fújt maga elé, ami falként összeállt előtte. Garamaru két karja felfénylett, az egyik egy balkan egy másik egy feketebika szőrös karjává alakult és a két kezét összekulcsolva, mint egy pöröllyel, a feje fölül csapott le a füstfalra. Az legnagyobb meglepetésére nem adta meg magát ő pedig arccal tompította a becsapódást. A füst mögül Silva hangja hallatszott.
-A fa gyümölcse nem a fáé.
Vérző orrát törölgetve Garamaru komoly tekintettel a falra bámult, majd lassan bólintott.
~Igaza van. Mióta tekintem pusztán eszköznek ezeket a testrészeket? Ahogy apám is mondta ezek ajándékok. Tisztelnem kell őket. Eggyé kell válnom velük. Nem nekik kell engem irányítaniuk, hanem fordítva. Megint túlságosan lebecsültem az ellenfelem. Silva úr mégis képes volt felülemelkedni ezen. Még itt a vasrácsok között is árad belőle és a harci stílusából a puszták ereje. Akárcsak azon a napon mikor a bizánal megküzdöttem. Aznap is, valójában önmagam ellenfele voltam.~
-Köszönöm ezt a tanítást.
Nyugodt léptekkel odasétált a kalapácsához, felvette a földről, nosztalgikus mosollyal végigsimított a markolatán és visszaemlékezett rá mikor először a kezébe került.
~Hasonlóan forró nap volt akkor is. Csak enyhén fújt a szél.~
Majd, ki tudja honnan, de egy szellő jutott be az aréna, forró falai közé és borzolta meg a Vadember haját. Tudta, ez egy jel. Vett egy mély lélegzetet, teste felfénylett és elkezdett megnőni, a lábára paták, a fejére pedig szarvak nőttek. Átalakult egy fekete bikává. Pont olyanná, mint amilyen eredetileg forgatta, azt a kalapácsot. A szemeit lehunyta felidézte a puszták hullámzó fűtengerét, ahogy a földre lapulva figyelte miképp legelészik a közelben egy bizáncsorda. Ahogy a vezérhím, egy hatalmas, idős sokat látott állat fenséges agancskoronával a fején, szinte pont felé nézett. Ő pedig vissza rá. És annak tekintetében felismerte önmagát. Látta a harcokat, amik eddig az útján kísérték, érezte, ahogy az egyre újabb és újabb fiatalokkal vívott harc folyamatosan szívja az erejét és a lelke mélyén tudja, nemsokára eljön majd az idő, hogy mint egykoron az apja, úgy ő is eggyé váljon majd a pusztával, ami felnevelte, táplálta és azzá tette ami. Hallotta a nőstények békés szuszogását és látta a borjak még kicsit otromba játékos civódását. Talán közülük lesz majd az egyik, aki a helyébe lép. De annak még nincs itt az ideje. A csordának még szüksége van rá.
~A csordának még szüksége van rám.~
Azzal kinyitotta a szemét és egy emberfejnyi fémgömbbel találta magát szembe. A harc véget ért.
Szer. Dec. 06, 2023 5:10 pm
