Hogy ki volt a közönségkedvenc azon nem sokat kellett gondolkozni. Az egész aréna zengte a Füstölő Nomád nevét. Egy kisfiú, aki a Silva-éhoz hasonló köpenyt hordott egy nagy táblán a valószínűleg általa készített rajzát is mutatta, amin Silva egy vörös vadkanon lovagolt. Most a két küzdőfél egyszerre érkezett meg a pályára. Garamaru szótlanul, tőle nem várt komolysággal tűrte a gúnyos megjegyzéseket és a röhögést. Most nem hagyta, hogy a büszkeség elvakítsa. Silva úr kiérdemelte az elismerését és eldöntötte, most megmutatja neki mire is képes igazán. Milyen az igazi Yanagizawa Garamaru. Ellenfele hasonlóképp hagyta figyelmen kívül a buzdítást és a bátorítást. Nem szállt a fejébe egyik sem. Sokak számára úgy tűnhetett, mintha unott lenne, de a Vadember tudta milyen az igazi Füstölő Nomád. Ki is jelentette.
-Most majd megmutatom, hogy mivé érett az a mag, amit múltkor elvetett Silva úr.
A nomád, távolba meredő, az átlagosnál talán tágabb pupillájú tekintetében nem csillant semmi ennek hallatán, de a Vadember tudta, hogy a másik talán már előre tisztában volt vele, hogy ezt fogja mondani. Nem is csalódott ebben, mert érkezett a válasz.
- Visszatérni soha sehová nem lehet. Az idő olyan, mint egy nyíl, mindig csak előrefelé mutat, sohasem hátra.
A Vadember, főhajtásával adta meg a tiszteletet a másik bölcsessége előtt. De utána fel se egyenesedett. Lábai elkékültek és hatalmas szökkenésekkel indult meg az indián felé, aki a legnagyobb nyugalommal beleszívott a pipájába, a kifújt füstből egy lasszót formázott és azt a felé rohamozó kalapácsos irányába lendítette. Garamaru elmosolyodott. Tudta ez egy hasonlat és egy teszt. Továbbra is egy-e a vadakkal vagy képes volt már túllépni rajtuk. Nem fog csalódást okozni. Mielőtt a lasszó hurka rátekeredett volna alakot váltott és rigóként csusszant át a füstkötélen és repült a másik felé, akit ezzel sikerült meglepnie.
-Ajajaj!
Már épp odaért volna hozzá és tervezett alakot váltani mikor alulról érte egy támadás. A kis fekete madarat úgy csapta fel az oszlop mintha egy mágikus kocsi ütötte volna el. Még a közönség is feljajdult. Egyből elvesztette az irányítást, visszaváltozott, majd látszólag eszméletlenül csapódott a fölre méterekkel arrébb. Az indián nézte egy pár pillanatig, majd unottan vállat rántott és megfordult.
- Te lehetsz a legérettebb, leglédúsabb barack a világon, és mindig lesz olyan, aki nem szereti a barackot.
Már meg is tett pár lépést mikor Garamaru hangja szólalt meg mögüle.
-Akkor nem leszek barack.*Silva felvont szemöldökkel megfordult és látta, ahogy kicsit zavaros tekintettel feltápászkodik ellenfele a földről.*Az alakváltómágus az, ami lenni akar. Akár barack, akár más.
Erre a bölcseletre a nomád biccentett, szívott egyet a pipájából és válaszolt.
- Hidd el, a nap olykor még a patkánylyukba is besüt!
Azzal kifújta a füstöt és kilenc ugróegeret küldött a vadember felé. Ebben a pillanatban a pálya összes oszlopa az aréna Silva felöli oldalától kezdve egy hullámban elkezdett felcsapódni. Garamaru elkezdett rohanni a nomád felé az előtte lévő egerekkel nem törődve. Becsapódásukkor azért hátralökődött és megakadt benne a levegő, de sikerült talpon maradnia. Az öklével a földre csapott és egy hangos bömböléssel újra megindult. Teste felfénylett. Bőre elszürkült, a kezei éles karmokká változtak, a hátán pedig két hatalmas szárny nőtt. Most hagyta, hogy feldobja őt a pálya a levegőbe. Látta maga előtt Silva-t, aki egykedvűen fogadta, hogy most épp repül és látszólag épp azzal volt elfoglalva, hogy a pipáját elkapja a levegőben. A Vadember érezte itt a lehetőség. Kitárt szárnyakkal megindult a nomád felé. Az is észrevette mit tervez és szerencséjére sikerült elkapnia a pipáját, majd tőle szokatlan gyorsasággal beleszívott. Most egy kezet kifújva elkapta az egyik épp lefelé húzódó oszlopot, hogy azzal visszarántsa magát a föld felé. De nem volt elég gyors. Elkerülte a hatalmas vízköpővel történő közvetlen találkozást, de felszakadt a hátán a medvebőr és látszott a vérző karomnyom. Garamaru ahogy földet ért felszántotta a követ is maga alatt. Többet kivett belőle ez a pár perc, mint ahogy elképzelte. Érezte tartalékolnia kéne valahogy az erejét. Talán egy tökéletesen kivitelezett teljes erejű támadás elég lehet a másik ellen. Ugyan! Mit gondol ő? Nem akárkivel áll szemben. Itt nem lehet mindent vagy semmit játékot űzni. Tiszta fejre van szüksége, hogy győzni tudjon. Silva mélyet szívott a pipájába és akkora füstfelhőt fújt ki, ami egyre inkább magasodott közéjük és egy alig átlátható fallá vált. Ezt, már ismerte a Vadember, de most nem becsülte le. Megindult a fal felé Vízköpő formájában, majd átalakult balkanná, felugrott a levegőbe telitalppal a falnak vetette magát, aminek szinte kirobbant a túloldalán. Úgy érkezett meg a nomád felé, akit egy hatalmas csapással szabályosan szétcsapott. Szó szerint. Egyből érezte, hogy baj van és hátrakapta a fejét. Mögötte a nyugodtan, hátát falnak vetve üldögélő valódi Silva ekkor engedte ki a szájából a füstkígyót, ami pont gyomron találta a Vadembert ezzel hátralökve őt. Ismét lefoszlott róla az alakja. Hangosan fújtatva minden erejét összeszedve még egyszer felállt, ellenfele irányába nézett, támolyogva meg is indult felé. Látszott a tekintetében az elszántság és a küzdelem. A közönség szinte lélegzetvisszafojtva figyelte mi lesz ennek a vége, de pár lépés után a Vadember látása elhomályosult és mint egy zsák arccal előredőlt.
Szomb. Dec. 16, 2023 9:24 pm
