Tiffany Nysen

Név: Tiffany Nysen
Becenév: Tif (ha a lelkein kívül más szólítja így, annak bever egyet )
Nem: lány
Életkor: 16
Mágia: csillaglelkű mágus
Klán: Fairy Tail

Kulcsok: Aries (arany), Cetus (ezüst)

Remélem nem nagy gond, hogy kreáltam egy új kulcsot, itt a leírása ^^
Név: Cetus
Becenév: Ika-chan
Leírás: A Tengeri szörny kapuja nem mást rejt, mint egy tintahalra emlékeztető kislányt. Haja helyén tíz erős, hat méteres hatótávolságú, gyors mozgásra képes kék csáp található, melyekkel kiválóan lehet ütni, vágni vagy markolni. Akárcsak egy valódi tintahal, Ika-chan is képes beleolvadni a környezetébe, tintájával pedig könnyen elvakíthatja ellenfelét, ha szembeköpi. Gyengéi a kifejezetten rossz hallás (akár többször is szólítani kell, hogy megjelenjen), a sértődékenysége és a túlzott önbizalma és forrófejűsége. Mondatait sokszor a ~de geso formulával zárja le, amit ~desu helyett használ.

Kinézet: 166 cm magas, súlya ismeretlen (ő maga se méri), alkata karcsú, de atletikus. Vörös szeme, és rövid, vörös haja van mely a szemébe lóg. Fizikai tulajdonságai kimagaslóak, ereje, gyorsasága és állóképessége is bőven átlag feletti. Egy fekete bőrruhát visel, melynek mellkasán egy négyágú csillag alakú lyuk található, kulcsait a balján hordja egy övön. Klánja jelképét a bal vállára tetette.

Jellem: Önfejű, magának való lány, aki nem igazán rajong a társaságért. Zárkózott, nem szeret magáról beszélni, nagyon kevés embert enged a közelébe. Erősen bizalmatlan, csupán a csillaglelkeiben képes maradéktalanul megbízni. Bátran és nyíltan véleményt formál bármiről, rendszerint negatív kritika formájában, ám azt már egy erőteljes jobbegyenessel honorálja, ha valaki rosszat merészel róla mondani. Rendszerint morcos, hűvös és rosszkedvű, nem könnyű vele szót érteni.
A kemény külső alatt azonban egy érző lény lakik, aki jó gondját viseli a csillaglelkeinek és szívén viseli a klánja sorsát. Komoly, megfontolt és intelligens, harc közben mindig higgadt tud maradni, nem pánikol, és nem esik kétségbe. Szereti az állatokat és az édességet, a szájából szinte mindig kilóg egy rúd pocky.

Felszerelés: Egy egyszerű, mágikus tulajdonságokkal nem rendelkező katana, melyet a jobbján hord.

Előtörténet:
Cloverben láttam meg a napvilágot, születésemkor állítólag sírásom szokatlanul hangos és keserves volt, mintha éreztem volna, hogy életem létrejötte elvett egy másikat. Édesanyám egészsége mindig is ingatag volt, nagyon gyenge volt a szervezete, és nem bírta el azt a megterhelést, amit a kihordásom jelentett számára. Egyedüli gyerek voltam a családban, apám kereskedő volt, így rengeteget utazott. Csak nemrégen jöttem rá, hogy nem járt haza szívesen, engem hibáztatott anyám haláláért elkeseredettségében, nehezére esett kimutatni az irántam érzett szeretetét. Hosszú távollétei alatt a nagymamám vigyázott rám, tulajdonképpen ő nevelt fel, anyám helyett volt anyám. Nem voltunk kifejezetten jómódúak, de azért attól sem kellett tartanunk, hogy éhen fogunk halni, néhanapján még luxuscikkekre is tellett a vagyonunkból, bár ezeket jobbára nem én kaptam. Öt éves voltam, amikor a nagyi is meghalt, így innentől kezdve apám magával cipelt az útjaira. Országokat, városokat jártunk be keresztül-kasul, miközben én megismerkedtem a kereskedőlét fortélyaival. Az öregem szigorú volt velem, de már nem bánom a pofonokat, mert mellette fegyelmet és engedelmességet tanultam. Nélküle biztos egy üresfejű liba lennék, és megannyi élménnyel lennék kevesebb, a mai napig élvezem az utazást és a természet közelségét.

Kilenc évvel a mama halála után aztán elvesztettem a másik szülőmet is. Egy csapat bandita támadt ránk Magnolia közelében, én pedig tehetetlenül végig kellett nézzem, hogy apám hősködése az életébe került. Minden bizonnyal én is otthagytam volna a fogamat, ha nem ment meg egy mágus, aki a küldetéséről hazatérve botlott belénk. A nevére már nem emlékszem, csak arra hogy a Fairy Tail tagja volt, és arra, hogy mennyire könnyedén iktatta ki a támadókat. Egyből arra gondoltam, hogy ha tanultam volna mágiát, akkor megvédhettem volna a papát és akkor nem maradtam volna egyedül, de így csak a magány és a keserűség maradt számomra. Hetekig kóboroltam rábízva magamat a segítőkész családokra, de többször csukták be az orrom előtt az ajtót, minthogy adtak volna egy cipót vagy egy csirkecombot. Éheztem, és a legyengült szervezetem hamar összeszedett egy betegséget a hideg éjszakákban, és végül egy varázsbolt előtt estem össze a láztól és a kimerültségtől. Óriási szerencsém volt, a boltocska tulajdonosa ugyanis apám régi ismerőse volt, így amikor kilépett az ajtón, azonnal felismert még annak ellenére is, hogy hót koszos voltam és a ruhám is már szakadt volt. Megmentette az életemet, mi több, befogadott, és nem csak egy estére mint mások. Végre volt fedél a fejem felett és rendszeresen táplálékhoz jutottam, de még így is jó másfél hétbe tellett, míg felépültem és visszanyertem az erőmet. Hálám jeléül és az ellátásért cserébe dolgozni kezdtem az üzletben, és ami azt illeti jó hasznát vettem a papa tanításainak. A varázstárgyak teljesen magukkal ragadtak, lelkesen kérdezgettem eleinte, hogy mi, mire való. Figyelmemet elsősorban az ezüstszínű kulcsok keltették fel, és bár eleinte azt hittem, hogy csak a csillogásuk miatt tetszenek, hamarosan rájöttem, hogy nem csak ez van a dolog mögött. Úgy éreztem, hogy a magányom elmúlna, ha társra találnék egy csillaglélekben, így egyre inkább nőtt a motivációm arra vonatkozóan, hogy én is mágus legyek. Egy nap aztán pillanatnyi boldogságom ismét megszűnt, amikor az a gané főnököm meglátta bennem a lányt, és megpróbált hozzám nyúlni, mikor pedig ellenkezni kezdtem, egyszerűen megvert, és innentől kezdve úgy bánt velem, mint egy kutyával. Vagy még úgy se. Nem számított többé hogy megmentett, egy idő már csupán a látványa is megrémisztett. El kellett menekülnöm, és egy éjjel ott is hagytam a boltot, ám távozásom közben nem mulasztottam el elemelni egy kulcsot, az első kulcsomat.

Ismét vándorolni kezdtem, de most már konkrét célom volt. Eldöntöttem, hogy megtanulom használni a birtokomban lévő varázskulcsot, mintegy vezeklésként azért, hogy hagytam meghalni apámat... és azért, hogy ne legyek többé egyedül. Városról-városra jártam, rengeteg embert megkérdeztem, hogy hol tudnék mágiát tanulni, mígnem összefutottam egy középkorú nővel, aki azt mondta nekem, hogy ismer valakit, aki tudna rajtam segíteni. Azt persze nem mondta, hogy ez a valaki ő maga, én pedig észre sem vettem hogy máris tanítani kezdett, csak türelmetlenül kérdezősködtem hogy mikor visz már el ahhoz a nagyhatalmú és bölcs csillaglelkű mágushoz, aki az én mesterem lesz. Egy teljes hónap kellett, mire rájöttem a cselre, mondhatom borzasztóan szégyelltem magam a lassú felfogásom miatt, de lelkesen vetettem bele magam a tanulmányaimba, ami legnagyobb meglepetésemre sok-sok futásból és egyéb fizikai megpróbáltatásból állt. Gyorsan megértettem azonban, hogy erre azért van szükség, hogy ne csak a kulcsaimtól függjek, no meg persze ép testben ép lélek, ugyebár. Fél évnyi tréning után aztán megint előjött a türelmetlenségem, hiszen még egyetlen lépést sem tettünk afelé, hogy kaput nyissunk a csillaglelkek dimenziójába, mentorom pedig elégedetlenkedve ugyan, de beadta a derekát és párhuzamosan a testem erősítése mellett nekivágtunk az elméleti "tananyagnak" is, majd lassan a gyakorlatba is belefoghattunk. A feladat amilyen egyszerűen hangzott, valójában olyan nehéz volt, és ma már tudom, hogy nekem különösen nehéz dolgom volt a random lekapott kulcsommal, mivel Ika-chan még akkor sem felelt a hívásomra egy darabig, amikor már elegendő mágikus energiám volt a Tengeri szörny kapujának megnyitáshoz.

13 voltam, amikor a dühödt ordításom végre előcsalta a süket halat (oké, tudom hogy nem hal, de nem érdekel) a kényelmes vackából és megjelent nekem, hogy szerződést köthessünk. Nos, nem így képzeltem el a leghűségesebb társamat, amikor álmodoztam, Ika-chan önkényeskedő volt és arrogáns, csak nagy alkudozások árán sikerült elérnem, hogy legyen olyan kegyes és szánjon rám két napot az elsőre felajánlott kéthetente egy nappal szemben. Az első találkozás gyakorlatilag jobban kifárasztott, mint a legkeményebb edzés, és a végén legszívesebben kivágtam volna a kukába a kulcsot, de mesterem pont azért volt ott, hogy a csalódásomat enyhítse, és saját tapasztalatainak elmesélésével ráébresszen, hogy minden kezdet nehéz. Néhány hónappal később reggeli ébredezésemet egy a nappaliban az asztalon heverő boríték és a mellette fekvő doboz gyorsította fel. Rosszat sejtettem, és megérzésem sajnos beigazolódott, amikor felbontottam a pecsétet. A borítékban mentorom... illetve attól a naptól kezdve egykori mentorom levele állt, melyben kifejtette, hogy minden tudását átadta már, így elengedi a kezem. Egy csapásra váltak bennem keserűbbé a hölggyel töltött évek, hiszen úgy éreztem ő is magamra hagyott és elárult, akárcsak mindenki más, akiben eddig megbíztam. Könnyeimet visszafojtva, dühtől remegő kézzel nyitottam ki a dobozt, melyben mesterem búcsúajándéka volt. Életemben először láttam aranykulcsot, ő azt írta, hogy nemrég szerezte és erre a napra tartogatta, azt ígérte hogy olyan lelket rejt a kapu, akit mindig is kerestem. Igaza volt, Aries tényleg olyan volt, mint amilyennek egy olyan társat képzeltem el, aki enyhít a magányomon. Biztos voltam benne, hogy ő nem fog egyik napról a másikra eltűnni vagy becsapni, ott marad nekem egész életemben. Nekem pedig ideje volt végre a saját talpamra állnom, hiszen immár mágus voltam. Egy kisebb klán tagjaként kezdtem hozzá a pénzkereséshez és saját magam eltartásához, kisebb, könnyebb küldetéseket vállaltam eleinte, hiszen tapasztalatlan voltam. De csakis szólóban, eszem ágában sem volt megbízhatatlan emberekre támaszkodni, amikor ott volt a két csillaglelkem is, akikkel együtt harcolhattam. Újabb évek teltek el így, éppen annyit kerestem amennyi elég volt a megélhetésemhez, és ezalatt egyre nagyobb összhangba kerültem Ika-channal is, aki az első negatív élmények ellenére egészen hasznosnak bizonyult, és lassan a viselkedését is megtanultam kezelni. Én is folyamatosan tréningeztem magam, erőm és gyorsaságom is egyre növekedett, illetve az egyik misszió során sikerült csórnom egy kardot is az egyik legyőzött ellenfelemtől, bővítve a lehetőségeim tárházát egy picivel.

Egy nap aztán városunkat támadás érte, egy sötét klán döntött úgy, hogy az útjukban állunk, miután pár szerencsétlen keresztbe tett nekik az egyik küldetésük alkalmával. A mester gyűlésen, a legerősebb harcosaink házon kívül, csupán abban reménykedhettünk, hogy ki tudunk tartani addig, amíg segítségkérésünk eljut egy másik klánhoz. Ellenségünk azzal a céllal érkezett, hogy eltörli a föld színéről a klánunkat, így persze nem tágítottak, amikor elbarikádoztuk magunkat, helyzetünk pedig egyre reménytelenebbnek tűnt. Váratlanul azonban az épület fala berobbant, elsöpörve jó néhány sötét mágust, és egy négyfős csapat alakja rajzolódott ki a felszálló porban. A négy varázsló elképesztő erővel és sebességgel lendült támadásba, és néhány perc leforgása alatt jószerivel felmosták a padlót a támadóinkkal. Őszinte csodálattal néztem megmentőinket, egyikőjük vállán pedig ismerős címert véltem felfedezni. Hét éve egy ugyanilyen tetoválással rendelkező fickó már egyszer megmentett a halál torkából, most pedig a klánunkat óvták meg a pusztulástól, már ha az épület lerombolását nem vesszük -.- Fairy Tail... Megvan az erejük ahhoz, hogy megóvjanak másokat, én pedig azért lettem mágus végső soron, hogy minél több embernek tudjak segíteni, ha már apámon nem sikerült gyengeségem miatt. Kétszer húztak ki a csávából, itt volt az ideje, hogy visszafizessem a tartozást, így hát miután beszéltem a mesterrel, elhagytam a klánom, és útra keltem, hogy csatlakozzak a Fairy Tailhez.