Tiffany Nysen

Mikor először sikerült kinyitnom egy csillaglélek kapuját, úgy érzem akkor még egy teljesen más ember voltam. Pedig mindössze három évvel ezelőtt történt, de azt hiszem nem olyan meglepő, hogy ebben a korban az ember szinte napról-napra változik. Persze ezt a változást csak akkor realizálja, ha visszaemlékszik arra, milyen is volt x éve. Ami engem illet, 13 évesen azt hiszem boldog voltam és naivan azt hittem, hogy hányattatott sorsom végre jó irányba fordult: volt otthonom, volt célom, voltak eredményeim, de ami a legfontosabb, volt egy ember az életemben, akire családként tekinthettem, aki betöltötte azt a szerepet, amit anyámnak kellett volna, még akkor is, ha ezt a személyt nem anyunak, hanem mesternek hívtam. Chiyo valóban törődött velem, éppen ezért is érthetetlen számomra mind a mai napig, hogy miért hagyott magamra olyan hirtelen. Nem olyan ember volt, aki cserbenhagyná a tanítványát és szó nélkül eltűnne az életéből, mindössze egy levelet hátrahagyva. Akkori fejemmel úgy éreztem, hogy ő is csak azért fogadott be, hogy aztán később lerombolhassa a segítségével felépített boldogságomat, mint valami ingatag kártyavárat. De így 16 évesen, érettebb fejjel már úgy hiszem, valami más történt. Lehet hogy csak hiú remény, és az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhatok az emberi fajba vetett hitemet tekintve, de egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a mentorom merő gonoszságból hagyott ott, hirtelen távozása mögött egy sokkal komolyabb oknak kellett húzódnia, valami olyasminek, ami veszélybe sodorhatott volna engem, hogyha vele maradtam volna akkor. Talán csak órái vagy percei voltak eldönteni, hogy mit tegyen, és azért választotta ezt az utat, mert nem akarta, hogy a keresésére induljak. Tapasztalatlan voltam és gyenge, csak púp lettem volna a hátán, de tudta, hogy egy nap majd erős mágus lesz belőlem, és ezért hagyta nálam egyik, vagy talán egyetlen saját aranykulcsát, hogy majd megmenthessem vele őt. Azóta eltelt három év, én pedig Fiore egyik legerősebb klánjába kerültem, és megértek bennem ezek a gondolatok is. Lehet tévedek, az is lehet hogy a mesterem már réges-rég halott, de ha sejtésem helyes, akkor talán még vár rám valahol, sőt lehet hogy én vagyok az egyetlen reménye a szabadulásra, hiszen rajtam kívül nem volt senkije, ahogy nekem sem volt senkim Chiyón kívül. Végső soron pedig még egy érv szól az út mellett, mégpedig az, hogy ha nincs is bajban, engem akkor is érdekel hogy mi volt a valódi oka annak, hogy nem foglalkozott velem tovább. Elérkezett az idő, látni akarom őt és felelősségre akarom vonni.
Úgy indultam hát neki ennek a kalandnak, hogy egy eltűnt személyt keresek és minden valamirevaló nyomozó ott kezdi a kutatást, ahol utoljára látták az illetőt, legalábbis ezt diktálja a logika, nemde? Szóval vonatra pattantam és irány Oshibana, a város, amelynek határában anno laktam mesteremmel. Mivel mindössze három év telt el, úgy gondoltam hogy a szomszédok még biztosan emlékeznek ránk, már ha egyáltalán még ott laknak, ugyebár. Bár csak néhány megállóról volt szó, szokás szerint hullafáradtan evickéltem le a vonatról így kénytelen voltam útba ejteni egy vendéglőt, ahol kipihenhettem magam egy kicsit és magamhoz vehettem némi energia utánpótlást, azaz magyarul megebédelhettem. Teli bendővel valamivel kedvesebb is vagyok az átlagnál, ami most nem ártott, hiszen jó lett volna, ha nem sértem vérig a szomszédokat, mielőtt rátérhettem volna a témára. Máris frissebben, energiával telve sétáltam el a régi házhoz, szerencsére a környék ugyanúgy nézett ki, mint régen, így nem okozott problémát a tájékozódás sem, bezzeg szülővárosomban már biztosan simán eltévednék :/ Reményekkel telve kopogtam be régi szomszédainkhoz, ám lelkesedésem nem tartott sokáig, hiszen az első két kísérletem kudarcba is fulladt: az egyik lakásban egy teljesen ismeretlen alak nyitott ajtót, mint kiderült, az ott élő család két éve elköltözött ismeretlen helyre, a másik lakás ajtaján pedig az az üzenet fogadott, hogy két hétig házon kívül lesznek a lakók. Érthető módon a harmadik alkalommal már kissé morcos képpel csengettem, az ajtóban pedig egy idős néni tűnt fel. Egy felettébb ismerős idős néni.
- Nahát, Tiffany-chan, de rég láttalak. Hogy te milyen nagyot nőttél! Gyere-gyere, fáradj beljebb! Mi szél hozott bogaram?
Szólt a nő és már valósággal rángatott is befelé mielőtt egy mukkot is szólhattam volna. Arra már nem emlékeztem, hogy melyik lakásban ki lakott, csak magukra a szomszédokra, és cseppet sem örültem, hogy pont őt sikerült itthon találnom. Mire észbe kaptam, már egy hatalmas tál süteménnyel tömtek és végeláthatatlan arccsipkedések közepette kezdett hozzá a vallatásomhoz az a Merry néni, akit a legeslegjobban utáltam az összes itteni ismerősöm közül csupán azért, mert minden egyes alkalommal úgy babusgatott, mint valami csecsemőt, és ez a szokása úgy tűnik, megmaradt T_T
- Kérem, Merry-san, köszönöm, de épp most ebédeltem és nem is nosztalgiázni vagyok itt. Chiyo-sensei miatt jöttem. - Kíséreltem meg belevágni a végeláthatatlan szóáradatba komoly arccal, és a nő azon nyomban el is hallgatott, minden bizonnyal a név miatt. - Ön is tudja, mi történt három éve, és most szeretnék a nyomára akadni. Tudnom kell, hogy volt-e valami, amit eltitkolhatott előttem? Találkozott-e gyanúsnak tűnő alakokkal, amikor nem voltam otthon? Voltak-e ellenségei, akikről nem tudhattam? Nagyon hálás lennék, ha tudna segíteni!
- Nos, gyermekem... - kezdett hozzá szomorúan némi gondolkodás után - ...azt hiszem most már elmondhatom. Volt egy ember, egy erős mágus, aki időről-időre feltűnt itt, és amikor kérdezősködtem miatta, Chiyo mindig kitért a válaszadás elől. Csak annyit tudok, hogy Kariya a neve, és hogy sötét, baljós aura járta körül. Aztán az eltűnése előtti napon átjött hozzám, és azt mondta, hogy soha ne beszéljek róla neked. Úgy hiszem, hogy félt tőle, látszott a szemein. Azt hiszem ez volt az, amit hallani akartál, ugye?
Mosolyodott el, és valóban, pontosan valami ilyesmit vártam. Azonban hiába faggattam tovább Merry nénit, mást nem tudott mondani. Amikor ez a Kariya megjelent itt, mindig csuklyás köpenyt viselt, csak egy szimbólumra emlékezett, ami ezen a köpenyen volt rajta, és úgy nézett ki, mint egy horizont alá bukó napkorong. Bár az önfeledt vidámságot sikerült kiölnöm a nőből, úgy véltem hogy jobb, ha mielőbb megköszönöm a segítségét és olajra lépek, mert ha visszatér belé az életkedv, akkor egy hétig fogáságában tartott volna minimum o.O Így hát sietősen elköszöntem és gondolataimba merülve indultam el vissza, a vasútállomás felé. Nem volt értelme a találgatásnak, hiszen csupán egy nevet tudtam, semmi mást, ez alapján nem lehetett tippelni arra, hogy milyen kapcsolatban áll egymással egykori mesterem és ez a fickó, de abban biztos voltam, hogy köze van a sensei eltűnéséhez, és ő az oka a hirtelen távozásnak. Viszont fogalmam sem volt róla, hogy hol keressem, alvilági kapcsolataim pedig érthető módon nincsenek, pedig akkor minden bizonnyal sokkal könnyebb dogom lenne.
Töprengésemet egy ablakon kirepülő alak zavarta meg, ruházata alapján egy egyszerű bolttulajdonos landolt előttem. Mély sóhajjal vettem tudomásul, hogy mágusként kötelességem beleavatkozni az afférba, így lépteim irányát megváltoztatva az immár kirakatüvegtől mentes üzlet tartottam, melynek ajtaján éppen akkor lépett ki egy felettébb rosszarcú, tagbaszakadt férfi. Ami kelletlen hozzáállásomat megváltozatta, az a fickó ruhájának mellrészén található szimbólum volt, mely pont ugyanúgy nézett ki, mint az a jel, amit Merry néni lerajzolt.
- Ha balhét akarsz, miért nem olyannal kezdesz, aki a te súlycsoportodba tartozik, kicsi huszár? - kötöttem bele az alakba, magabiztos vigyorral közeledve felé, kezemet pedig kardomra helyeztem.
- Ne röhögtess, ugye nem azt akarod mondani, hogy te az én súlycsoportomba tartozol? Ne üsd bele az orrod mások dolgába, inkább kopj le, mielőtt elfenekellek, kölyök.
- Az a helyzet, hogy én olyan seggfejeket reggelizek, mint amilyen te is vagy. És mivel szerintem ismersz valakit, akit nekem meg kell találnom, ezért most nagyon is sok közöm van a dolgaidhoz. - feleltem eltökélten, és hogy nyomatékosítsam szándékomat, előhúztam a pengét a hüvelyéből.
- Csak nehogy sírva szaladj haza anyucihoz, picinyem. Azzal a fogpiszkálóval nem sokra mész ellenem. Water Cannon!
Nem volt időm elugrani, így a vízből készült lövedék telibe kapott és több métert repített, a szemközti épület faláig meg sem álltam. Nem csak az ütés ereje fájt, hanem a levegő is beszorult, így a légzés sem éppen úgy ment, ahogy az optimális lenne. A vigyorgó férfi igazán felbőszített, innentől kezdve eszem ágában sem volt játszadozni vele. Vízmágia? Rossz ellenfelet fogtál ki, öreg.
- Hirake... kujiraza no tobira... Cetus!
Nyögtem ki a szavakat, miután előkaparásztam a megfelelő kulcsot, és megidéztem kedvenc tengeri szörnyemet, bár így, hogy abban a percben nem igazán kaptam levegőt, nehezen ment a kommunikáció a csillaglélekkel, csupán annyit sikerült megosztanom vele, hogy mindenképp el kell őt kapja.
- Ryoukai~de geso.
Szalutált a kislány, bár láttam rajta, hogy annak ellenére sem vette komolyan a mágust, hogy ilyen rossz bőrben festettem. Láttam rajta, mivel látható maradt és nem olvadt bele a környezetébe. Amíg én köhögve megpróbáltam összekapni magam, addig Ika-chan persze nekirontott a fickónak, és ahogy sejtettem, az ő víz-alapú támadásai nem sok hatással voltak társamra, főleg úgy nem, hogy néhány pillanat múlva tíz csáp szorongató fogságába került. A csáphajú lány büszkén csillogó tekintettel pillantott rám hátra, addigra már voltam annyira jól, hogy talpra tudtam állni, és magasba tartott hüvelykujjammal jeleztem neki, hogy jó munkát végzett.
- Kariya... mit tudsz róla? - szegeztem neki a kérdést fájdalmas légzésemmel küzdve.
- Szóval őt keresed? Nem köpök, inkább a halál. - felelte, mire én intettem Ika-channak, hogy szorítson kicsit azokon a csápokon, kicsalva egy tisztességes ordítást a pasasból.
- El tudom intézni... azt is, ha kell, de inkább beszélj.
- Kapd be, egy magadfajta mágus úgysem ölne. - vigyorgott az arcomba, ám mielőtt válaszolhattam volna, egy lövés dördülését hallottam meg, amit Ika-chan kiáltása követett, és mikor odakaptam a fejem, ő már éppen félúton járt vissza a saját dimenziójába. Egy cowboy-kalapos krapekot pillantottam meg az eltűnő csillaglélek mögött, amint két mágikus pisztolyt forgat vissza az övtáskájába. Csak akkor fogtam fel, hogy valójában mekkora bajban is vagyok, amikor arcomba egy könyök lendült, és miután elszédülve földre kerültem, még jó néhány rúgást éreztem az oldalamon, bár ezek egyre kevésbé fájtak, hiszen elmémet elnyelte a jótékony sötétség.

Amikor magamhoz tértem, ugyanott, az utca közepén feküdtem. A nap állása alapján nem sok idő telt el, viszont fájt minden tagom. Inkább úgy voltam vele, hogy nem számolom meg, hány zúzódást szenvedtem el, ahogy vérző fejemet sem akartam látni. Nem voltam elég elővigyázatos, nem számítottam arra, hogy többen is lehetnek, elvégre csak egy boltostól szedték be a védelmi pénzt, vagy mit. Fejemet tapogatva tápászkodtam fel, és már azon voltam, hogy csúfos vereségemet emésztgetve hazavonszolom magam, de ekkor megakadt a tekintetem egy földön heverő papíroson, melyen egy időpont, egy helyszín, és az a szimbólum szerepelt, amit ezek a tagok viselnek ruhájukon. Így hiába tékozoltam el egy lehetőséget felelőtlenségem miatt, a sors kezembe adott egy második lehetőséget is. Bárki is vagy, Kariya, addig nem nyugszom amíg nem találkozok veled, és ki nem derítem, mi közöd van Chiyo-senseihez, ebben biztos lehetsz.