A Kulcsok Őre 2 (Den Starkiller, Leanna Darkness , Sophy Walter, Tiffany Nysen)

Unottan dőltem hátra az asztalon, és a lábaimat lóbáltam, könyökeimet a bútor tetején pihentetve. Sóhajtottam egyet, és duzzogva néztem végig a teremben. Kéne valamit csinálni, egyszerűen halálra unom magam. Még Kain is lelécelt valahová, őt sem tudom szívatni…
Ahogy ez kimondtam gondolatban, a föld enyhén remegni kezdett. Emlegetett hústorony támadásba lendült! Végre vége az unalomnak, erre vártam.
Valami bazinagy papírhalmot cipelt maga előtt, szerintem ki sem látott mögüle. Biztosan az újabb küldetésadag. Közeledett és közeledett és közeledett é~s egészen véletlenül, mikor elém ért, eszembe jutott kinyújtóztatni a lábaimat. Szimpla véletlen volt az egész, de most komolyan… csak éppen annyira adta magát a helyzet.
Kain előre dőlt, és becsapódott. Hatalmas durranás süvített végig a léghajón, mintha legalábbis minimum három ágyút sütöttek volna el egyszerre. Arról nem is beszélve, hogy gyorsan hasra kellett fordulnom a biztos kapaszkodás érdekében, ugyanis a szék, az asztal, és úgy nagyjából minden padlózaton álló/ülő dolog a magasba emelkedett egy pillanatra, majd a leérkezésük amolyan visszhangot a Sonka fél pillanattal ezelőtti zuhanásának. Meldy félrenyelte, amit éppen evett, és köhögve ütögette a mellkasát. Zancrow a fejére öntötte azt az akármit, amit ivott, Rusty pedig elegánsan lependerült az asztalról, amin szónokolt, hogy a többieket ne is említsem. Még Urtear is az asztalba kapaszkodott Meldy mellett ülve.
- Kain! – üvöltött rá az összes bent tartózkodó mágus egyszerre – közöttük én is-, valami irdatlan nagy hangerővel.
- N-n-n-n-nem é-é-é-n vo-vo-vo-voltam! – emelte fel a fejét a papírtömeg alól.
- Kotord össze őket is vidd a mester elé, mert ha én szedlek fel a padlóról, akkor a következő megállód a koporsó lesz! – vágta hozzá Zancrow idegesen, kirázva a hajából az italt.
Erre a tag sietős tempóban összeszedte a papírokat, aztán futásban megiramodott a Mester felé, amibe ugyancsak beleremegett egy picit a padló. Csodálom, hogy ez a léghajó eddig nem roskadt össze tőle.
Ahogy lenéztem a borításra, észrevettem, hogy valamit itt felejtett. Egy kis cetli volt az, és pont az én nevemre szólt. Érdeklődve kezdtem el olvasni.
„Képességei felkeltették érdeklődésünket, ezért örömmel vennénk, ha elfogadna egy remek anyagi lehetőségekkel kecsegtető megbízást! Keresse Shirotsume városában a Kék Vadnyúl fogadót, azon belül is Henry-t!”
- Kék Vadnyúl? Az meg hol a jó retekben van? – tettem fel hangosan a kérdést, majd zsebre gyűrtem a cetlit, és elindultam kérdezősködni.
A pénz igencsak jól jött volna, meg kell hagyni.
- Hé, Rusty, figyelj csak… – szólítottam meg az idő közben ismét azstalon sziporkázó srácot.
-… és a sötétség gyermekei felemésztik a fény utolsó kis szikráit is!
- Ö… Rusty…
- Micsoda gyönyör lesz akkor! Ó, igen!
- Jól van, ez veszett ügy… - sóhajtottam fel elkeseredetten, és irányt váltottam. – Zancrow, figyu csak…
- Kuss, nem érek rá – vágott közbe.
- Ja, nekem soha nem érsz rá, vágom én – tettem csípőre a kezem. – Franc egye meg, akkor mégis kit kérdezzek?
Ismét körbenéztem a teremben, s kiszúrtam egy alakot az egyik távolisarokban. Den volt az. Nos, ha már úgysincs más választásom, egye fene…
- Hé, Den! Figyelj csak, lenne egy kér- - lépdeltem elé, de itt elakadtam.
Annyira megijedt attól, hogy megszólítottam, hogy kiejtette a kezéből, amit éppen olvasott. Döbbenten kerekedett ki a szemem: egy plusz tizennyolcas weekly sorceres újság volt. Elvörösödött, és valami hihetetlen sebességgel felkapta a fölről az újságot, majd az fekete lángok martalékává lett a kezében.
- E-e-ez... izééé... nem az aminek látszik! – próbált metegetőzni.
- A~ha – nyújtottam el a szót egy olyan vigyorral, amiből szimplán le lehetett venni, hogy nem volt meggyőző a dumája. – Szerintem sem. Na mindegy, látom elfoglalt vagy… nem, mintha reménykedtem volna abban, hogy te tudod merre van a Kék Vadnyúl – azzal már hátat is fordítottam neki.
- K-kék Vadnyúl...? Miért akarod tudni, merre van? – kérdezte.
- Csak kaptam valami felhívást – nyomtam szabályosan a képébe a cetlit -, de szart sem ér, ha nem tudok eljutni odáig… pedig jól jönne pénz.
Gyorsan kikapta a kezemből – és a saját pofájából – a papírt, majd átfutotta mi áll benne.
- Ez lehetetlen… Vörös Henry? – kérdezte eléggé meglepett képpel.
Szóval lehet, hogy mégis a hasznomra lesz.
- Valami régi haverod talán? – kérdeztem érdeklődve, felvont szemöldökkel.
Erre válaszul bevágott egy meglepően komoly képet, majd sec perc alatt lángra lobbantotta a papíromat. Fel akartam kiáltani, hogy „hé, mit képzelsz?”, de megelőzött.
- Gyere velem – ragadta meg a csuklómat, és szinte repültem utána.
- H-hé, mit kell rángatni? – vontam kérdőre, de választ nem kaptam.
Egészen a szobájáig rángatott engem, majd ott elengedett.
- Itt várj meg!
Ennyit mondott, aztán be is viharzott a szobába. Az ajtó nagyot csattant mögötte, amitől összehúztam kicsit a nyakam.
- Ö… oké… - nyögtem ki kissé lesokkoltan. – Hm… addig is… - azzal lecsatoltam az övemről Vulpecula kulcsát. – Kis Róka kapuja, szólítalak! Vulpecula!
Már nagyon hiányzott a kis bajkeverő. Vidáman nyüszített rám egyet, mire én felemeltem, és magamhoz öleltem.
- Képzeld, feladatunk van. Ma megmutathatod, mennyire ügyes is vagy valójában – biccentettem neki mosolyogva. – Nagyon jók leszünk, igaz? – engedtem el az egyik kezemmel, majd felé nyújtottam a tenyerem, ő pedig egy ugatáshoz hasonló hanggal belelépett a mancsával.
Ez után pár másodperccel már ki is lépett az ajtón Den. Teljesen átlagos ruhába volt öltözve, semmi köpeny vagy hasonló. Csupán egy sötét, kapucnis pulcsi, meg egy hétköznapi hosszú szárú nadrág és cipő.
- Öm… és most miért is kellett átöltöznöd? – tettem fel a kérdést, miközben Vulpecula levegőt vette ahhoz, hogy némi tűzzel ajándékozza meg jövőbeli csapattárasamat.
Mindig ezt csinálta azokkal, akiket nem ismert. Azonban a fiú gyorsabb volt nála: egy fél pillanat alatt odakapott a róka szájához és becsukta.
- Majd megtudod, most indulnunk kell – jelentette ki, ahogy ismét elkapta a karom és megint kezdődött a rángatás, aminek az okát továbbra sem tudtam. Igyekeztem nem elejteni Vul-t, aki viszont idő közben elég érdekes szemekkel nézett Den kezére. Mikor megnyalta a szája szélét, rá is jöttem, miért.
- Vul, ő nem vacsora, ne merd megharapni – szóltam le neki, mire szomorúan lelapította a füleit. – Rá még szükségünk lehet.
Miután méregettem egy ideig a hátán éktelenkedő hatalmas kaszát, ismét megszólaltam.
- Mondd, ugye tudsz róla, hogy egy rohadt nagy kasza virít a hátadon, amitől még rózsaszín tollú madárnak is öltözhetnél, akkor is kiszúrnák, hogy valami harcos szerzet vagy?
- Az nem lényeg… Mikor legutóbb jártam Shirotsumében, még nem volt birtokomban a Starsplint, így Henry-ék sem tudhatnak róla. Szóval, ez még inkább elősegíti az álcámat ellenük.
- Áh, értem… ha te mondod – hagytam rá a dolgot, hiszen ő tudja, kiről van szó.
Felértünk az erkélyre, ahol végre ismét megállt. Gyorsan előszedte az egyik kulcsát.
- Pegazus kapuja nyílj meg!– szólította a szárnyas lovat, akit már egyszer én is láttam.
Itt lezajlott egy kisebb eszmecsere a tulaj és a csillagszelleme között, ugyanis Pegasus panaszkodott egy sort, hogy mit miért nem akar. Bezzeg nekem nincs ilyen gondom Vul-lal… ő nem beszél. Mégis vannak ennek előnyei.
Úgy egy-két perc után aztán sikerült dűlőre jutniuk, és a fiú felszállt a csillagszellemre. Én is követtem, és csak reménykedni tudtam benne, hogy ezúttal is képes leszek megmaradni rajta.
Amíg földet nem értünk, összeszedtem egy kicsit a gondolataim, hogy milyen kérdéseket fogok rázúdítani később. Csak a város határáig mentünk Pegasussal, utána Den bezárta a kaput, magára kapta a kapucnit, és így indultunk tovább. Ki is használtam az alkalmat arra, hogy letámadjam a kérdésáradatommal.
- Nem épp mellesleg ki ez a Henry? Honnan ismered?
- Nos, mondjuk úgy, Vörös Henry nem az a fajta alak, akihez közel szeretnél kerülni. Bár ez akkor is érthetetlen számomra… én azt a férfit fejbeszúrtam – gondolkodott el egy pillanatra.
- Visszatért a sírból hogy bosszút álljon. Vagy a másik lehetőség, hogy szimplán nem tudod hol az ember feje – kezdtem el a csipkelődésemet.
Úgy tűnik, ez nála nem valami jó ötlet.
Erre pár pillanat alatt a nyakamhoz rántotta a kaszáját.
- Szerintem ez a fejed… megnézzük, igazam van-e? – kérdezte.
- Köszönöm, de nincs szükség rá, elhiszem – hajoltam el egy kicsit hátrafelé. - Még szeretném használni, ha nincs ellenvetésed.
Vulpecula nem igen díjazta a srác eme mozdulatát, ugyanis elég agresszíven mordult fel, majd belekapott az pulóverujjába.
Erre Den csak felmutatta a lángoló, fekete tüzet, mire a csillagszellem gyorsan eleresztette és visszabújt hozzám.
- Oké, Vul, köszi, hogy aggódsz értem, de megleszek – mosolyogtam rá. – Menj szépen vissza, renden? Szólok, ha bármilyen segítség kéne.
Erre csak nyüszítette egyet, megbökte az orrával az arcomat, majd fényes csillogás keretében visszatért a világába.
- Nos… mindenesetre az lesz a legjobb, ha a városban egy tisztes távot betartva, feltűnésmentesen követsz. – folytatta Den a beszédet. - Én elsétálok a Kék Vadnyúl mellett, neked pedig a feliratból úgyis feltűnik majd, melyik épület is a mi célpontunk.
- Nekem jó… de nincs sok kedvem egy elvileg hullával találkozni – adtam a tudtára az egyébként totál felesleges infót, hisz tudtam, hogy ez rajtam kívül senkit nem érdekel.
- Az lehet, de nekem meg infóra van szükségem. Rá kell jönnöd, mit akarnak, és hogy él-e még Vörös Henry. Én az épület közelében maradok, így, ha bajba keveredsz, csak visíts egy nagyot, az neked úgyis megy… és majd kiszedlek onnan valahogy.
- Mi az, hogy az nekem úgyis megy? – förmedtem rá vérig sértetten. - Mindjárt olyat sikítok a füledbe, hogy egy hétig csengeni fog tőle…! Amúgy meg nem hiszem, hogy bármiféle segítségre szükségem lenne, de felőlem oké. Meg tudom csinálni egyedül is, ennyire azért nem vagyok gyenge… elviekben legalábbis.
- Elhiszem, nem kell bizonyítanod. Most inkább kövess, és ne aggódj… a tervem tutibiztos. - biztosított az igazáról.
- Amíg a csillagszellemeim nincsenek veszélyben én semmi miatt nem aggódom. És ha rájöttem mit akarnak, akkor hogy szóljak neked? Lehet, hogy nem fognak elengedni – faggatóztam továbbra is a feltehető legértelmesebb kérdésekkel.
- Sanyikám, ma kezdtem? Ha huzamosabb ideig nem jössz ki, egyszerűen bemegyek, és kész.
… nos, ebben van valami. Imádom a saját értelmes kérdéseimet, komolyan.
- Nekem aztán oké. De a pénzen nem áll szándékomban osztozni, előre szólok. Kifogyóban van a csoki raktáram, kell a zsé a feltöltéséhez – gondolkodtam hangosan, ahogy fellebbent előttem az édességeim tárháza a paplanom alatt, ami sajnálatos módon eléggé elszegényedett az elmúlt időben.
- Nyugi, nem szorulok rá, hogy elvegyem az újoncok uzsipénzét. Szerzek én magamtól is, Henry-éktől van mit… márha tényleg életben van még.
- Mi az a valami? Esetleg egy kulcs? – érdeklődtem továbbra is levakarhatatlanul.
Ez van, ha én egyszer elkezdek kérdezősködni, akkor onnantól le sem lehet lőni, amíg meg nem tudom, ami érdekel.
- Talán még az is… és sok más is. Pénz, ékszerek, értéktárgyak, relikviák, drága festmények… ezeknek az embereknek hatalmas a vagyonuk.
- Akkor lehet felszínre fog törni kicsit a kleptomániám, nekem is kéne pár cucc. Jól hangzik – mosolyodtam el vidáman.
- Remek… indulhatunk végre, vagy esetleg még nem fogytál ki a hihetetlenül érdekfeszítő kérdéseidből?
~ Hogy az a hrrr….
- Mehetünk, Bunkókám – nyújtottam ki ré gyerekesen a nyelvem, csak hogy nagyobb megnyilvánulást ne adjak a jelenleg róla alkotott képemnek.
Beértünk a városba, és a tervet követve lemaradtam mögötte úgy tíz lépéssel. Nem is kellett olyan sokat menni, mint hittem, már meg is pillantottam a Kék Vadnyulat. Most kezdődik csak az igazi feladat.

Ó, igen, ilyen egy átlagos délelőtt a fedélzeten. Szinte mindenki – köztük szerény személyem is – az étkezdében foglalatoskodik valamivel, ami a legtöbbek esetében nem kis hangzavarral is jár. A látképet repkedő emberek tarkítják, miközben az aula csendes környezete ordibálások, és szitkozódások martalékává válik. Sőt, jelen esetben még egy kisebb rengés is fokozza az amúgy se szürke hétköznapjainkat. A hajó megingása nagy valószínűséggel ezúttal is a Szalonnának tudható be, amiért meg is kapja a napi oltásadagját, nehogy még a végén hiányérzete támadjon ilyen téren.
Persze, mindezek a külső tényezők mit sem zavarnak engem, aki épp a női testek gyönyöreit pásztázza szemeivel. Egy naiv szemlélőnek úgy tűnhet, mintha valamiféle uncsi kötetet olvasnék, ám a valóságban a Weekly Sorcerer egy felnőtteknek szóló kiadását tanulmányozom épp, amit a könyv borítójával takarok minden, arra méltatlan érdeklődő elől.
- Hé, Den! Figyelj csak, lenne egy kér- - Szólít meg valaki hirtelen.
Testem egyként rezzen a meglepettségtől, s egy balszerencsés kézmozdulatot követően, az olvasmányaimat is sikeresen összeismertetem a hajópadlóval. Mikor felfogom, mi is történt nagyjából, a lehető leggyorsabban összekaparom a szétszórt papírokat, majd menten lángra lobbantom őket.
- E-e-ez... izééé... nem az aminek látszik! – Fordulok a hang tulajdonosa felé, és hát ki más is lehetne az, mint Lizy…
- A~ha… – Rajzolódik ki arcán gúnyos vigyora. – Szerintem sem. Na mindegy, látom elfoglalt vagy… nem, mintha reménykedtem volna abban, hogy te tudod merre van a Kék Vadnyúl? – Fordít nekem hátat.
- K-kék Vadnyúl...? Miért akarod tudni, merre van? – Kérdezek vissza, hisz ez a név nyomban feleleveníti bennem a Shirotsumében történteket.
- Csak kaptam valami felhívást – Nyomja a képembe cetlijét. -, de szart sem ér, ha nem tudok eljutni odáig… pedig jól jönne pénz.
Nekem se kell több, habozás nélkül kirántom ujjainak szorításából a kis papirost, majd tüzetesen áttanulmányozom a leírtakat.

„ Képességei felkeltették érdeklődésünket, ezért örömmel vennénk, ha elfogadna egy remek anyagi lehetőségekkel kecsegtető megbízást! Keresse Shirotsume városában a Kék Vadnyúl fogadót, azon belül is Henry-t!”

- Ez lehetetlen… Vörös Henry? – Kezdek hangosan gondolkodni, miután sikerül feldolgoznom az iromány tartalmát.
- Valami régi haverod talán? – Szegezi nekem újabb kérdését Lizy, de ezzel jelenleg képtelen volna kirobbantani gondolataimból. ~ Ezt meg, hogy a szarba…? Egy halott nem küldözgethetne leveleket… hisz kinyírtam… rajtam kívül még Tiffany és a rendőrparancsnok is látta a hulláját. Abban is biztos vagyok, hogy később megvizsgálták a holttestet. De, ha még túl is élte… miért küld pont ide egy üzenetet? Hisz tudnia kéne, hogy arról én is tudomást fogok szerezni… provokálni akarnak? – Gyűröm össze idegesen a cetlit. ~ Challenge Accepted! – Hamvasztom el végül a felkérést.
- Gyere velem! – Szorítok rá a lány csuklójára, majd magam után ráncigálva őt, a szobám felé veszem az irányt.
Meg kell hagyni, Lizy nőies testsúlyát vonszolni igazi felüdülés, azok után, hogy valamelyik este Kaint használtuk faltörő kos gyanánt.
- H-hé, mit kell rángatni? – Hisztizik útközben társam, ám nyávogásával nálam süket fülekre talál.
- Itt várj meg! – Parancsolok rá, majd beviharzok az én saját kis birodalmamba.
„Gonosz” – és igencsak szegényes – ruhatáram nem igazán büszkélkedhet olyan viseletekkel, amelyek érdemben is elősegíthetnék tervezett álcámat, de végül is sikerül összekaparnom egy hétköznapinak mondható szettet. Ugyanakkor, a kaszámmal még így is eléggé feltűnő leszek, de nincs mit tenni, egy ilyen kiruccanás alatt mindenképp szükségem lesz Virgo ajándékára.
- Öm… és most miért is kellett átöltöznöd? – Kérdez rá Lizy a nyilvánvalóra, miközben karjainak szorításában felvillan annak a kis rókának a szeme, aki számlájára már elég sok, ellenem elkövetett vétek írható… de, mintha ez nem volna elég, ezúttal is tűzköpésre nyitja a száját.
- Majd megtudod, most indulnunk kell. – Zárom össze a csillagszellem fogsorát, még mielőtt nagyobb galibát okozna, majd a tetőtér felé veszem az irányt, társamat ezúttal is magam után húzva.
- Mondd, ugye tudsz róla, hogy egy rohadt nagy kasza virít a hátadon, amitől még rózsaszín tollú madárnak is öltözhetnél, akkor is kiszúrnák, hogy valami harcos szerzet vagy? – Fedi fel újabb bölcsességét Lizy, menetközben.
- Az nem lényeg… Mikor legutóbb jártam Shirotsumében, még nem volt birtokomban a Starsplint, így Henry-ék sem tudhatnak róla. Szóval, ez még inkább elősegíti az álcámat ellenük.
- Áh, értem… ha te mondod.
Valamiféle csoda következtében utunk hátralévő része már csendben telt el, s így kisvártatva fel is értünk a tetőtérre, ahol Napunk fénye már szabadon öltöztethette aranyló szikráiba kulcsaimat, melyek közül menten le is csatoltam az egyiket.
- Pegazus kapuja, nyílj meg! – Legyintek az ezüstöt tárggyal, s nyomban fel is izzik egy égkék mágikus pecsét, amely röpképes csillagszellemem jövetelét hivatott elősegíteni.
- Szia, Den! Remélem ezúttal nem egy veszélyes feladat miatt hívtál ide. – Lép elő szárnyas paripám a vakító fényjátékból.
- Nyugi, szó sincs ilyesmiről. Csak azt szeretném, ha elvinél minket Shirotsume határáig.
- Hát, ha nem lesz semmi baj…
- Ugyan már, hova gondolsz?! Hisz tudod… - Vigyorodok el sejtelmesen, miként karjaimat a mellkasomra helyezem, majd énekelni kezdek. - A szívem vigyáz rád… hisz mindegy, ki mit mond... A szívem vigyáz rád… mindig. Mí-
- Jó, jó, vettem, csak fejezd be! Indulhatunk! – Szakít félbe Pegasus.
Nekünk se kell több, kényelmesen elhelyezkedünk paripám hátán, s mire észbe kapunk, már az égbolt végtelennek ható királyságát szeljük.
Átkelünk havas hágókon, kietlen sivatagokon, hatalmas tengereken, életen és halálon… na jó, igazából alig repülünk egy negyed órát, mikor megpillantjuk Shirotsume, számomra már ismerős épületeinek komplexumát.
Csillagszellemem, kérésemnek eleget téve a település zöldelő határán száll le, ahonnan, egy kis szirtről remek kilátás nyílik a lent elterülő városkára.
- Köszönöm, Pegasus, most már visszatérhetsz a világodba. – Ezt természetesen nem kell kétszer mondanom neki, menten fénynyalábokká oszlatja testét, majd azokkal a szelet meglovagolva, vissza is tér a hazájába.
- Nem épp mellesleg ki ez a Henry? Honnan ismered? – Kezd bele társam újabb kérdéssorozatába, miután pulcsim kapucnijával eltakartam arcom jelentős részét a külvilág elől.
- Nos, mondjuk úgy, Vörös Henry nem az a fajta alak, akihez közel szeretnél kerülni. Bár ez akkor is érthetetlen számomra… én azt a férfit fejbeszúrtam.
- Visszatért a sírból hogy bosszút álljon. Vagy a másik lehetőség, hogy szimplán nem tudod hol az ember feje. – Csipkelődne Lizy, de van számára egy rossz hírem… itt az én reszortom beugatni másoknak.
Ezt nyomatékosítandóan, hirtelen lerántom a hátamról fegyverem, majd annak élét a lány nyakához emelem.
- Szerintem ez a fejed… megnézzük, igazam van-e?
- Köszönöm, de nincs szükség rá, elhiszem. – Bújik ki pengém vonalából. - Még szeretném használni, ha nincs ellenvetésed.
Mindazonáltal, úgy tűnik, a piromániás kis róka még nem fogta fel a helyzetét, s ebből fakadóan egy ijesztőnek szánt grimasszal mered rám… csakhogy, számára is van egy rossz hírem. Itt az én reszortom másokat fenyíteni. Hogy ezt is nyomatékosítsam, egy nem épp stabil elmeállapotra utaló arckifejezéssel lángba borítom szabad tenyeremet, majd azt kicsit meglóbálva demonstárlom neki, milyen szépen is ég az én éjfekete mágiám.
- Oké, Vul, köszi, hogy aggódsz értem, de megleszek. – Mosolyog rá Lizy, megszeppent kisállatára. – Menj szépen vissza, renden? Szólok, ha bármilyen segítség kéne. – Erre a végszóra Vulpecula is elhagyta köreinket.
- Nos… mindenesetre az lesz a legjobb, ha a városban egy tisztes távot betartva, feltűnésmentesen követsz. – Oszlatom el a lángjaimat. - Én elsétálok a Kék Vadnyúl mellett, neked pedig a feliratból úgyis feltűnik majd, melyik épület is a mi célpontunk.
- Nekem jó… de nincs sok kedvem egy elvileg hullával találkozni.
- Az lehet, de nekem meg infóra van szükségem. Rá kell jönnöd, mit akarnak, és hogy él-e még Vörös Henry. Én az épület közelében maradok, így, ha bajba keveredsz, csak visíts egy nagyot, az neked úgyis megy… és majd kiszedlek onnan valahogy.
- Mi az, hogy az nekem úgyis megy? – Kel ki magából. - Mindjárt olyat sikítok a füledbe, hogy egy hétig csengeni fog tőle…! Amúgy meg nem hiszem, hogy bármiféle segítségre szükségem lenne, de felőlem oké. Meg tudom csinálni egyedül is, ennyire azért nem vagyok gyenge… elviekben legalábbis.
- Elhiszem, nem kell bizonyítanod. Most inkább kövess, és ne aggódj… a tervem tutibiztos. – Vigyorgok rá, így tükrözve szokásos önbizalmam.
- Amíg a csillagszellemeim nincsenek veszélyben, én semmi miatt nem aggódom. És ha rájöttem mit akarnak, akkor hogy szóljak neked? Lehet, hogy nem fognak elengedni…
- Sanyikám, ma kezdtem? Ha huzamosabb ideig nem jössz ki, egyszerűen bemegyek, és kész.
- Nekem aztán oké. De a pénzen nem áll szándékomban osztozni, előre szólok. Kifogyóban van a csoki raktáram, kell a zsé a feltöltéséhez.
- Nyugi, nem szorulok rá, hogy elvegyem az újoncok uzsipénzét. Szerzek én magamtól is, Henry-éktől van mit… már ha tényleg életben van még.
- Mi az a valami? Esetleg egy kulcs?
- Talán még az is… és sok más is. Pénz, ékszerek, értéktárgyak, relikviák, drága festmények… ezeknek az embereknek hatalmas a vagyonuk.
- Akkor lehet felszínre fog törni kicsit a kleptomániám, nekem is kéne pár cucc. Jól hangzik. – Lelkesedik fel ismét.
- Remek… indulhatunk végre, vagy esetleg még nem fogytál ki a hihetetlenül érdekfeszítő kérdéseidből?
- Mehetünk, Bunkókám. – Nyújtja ki nyelvét, de mindegy is, ha útnak eredhetünk most már.
Az ilyentájt nyüzsgő település utcáit róva, társam a megbeszéltek szerint, méterekkel lemaradva követ engem, miközben én az embereket kerülgetve, elmerülök saját gondolataim tengerében. ~ Bárhogy is nézzük, Henry-ék nem hülyék. Tudniuk kellett, hogyha Lizy-nek levelet küldenek, arról én is értesülni fogok, hisz egy céhbe tartozunk. Biztosan rám is számítanak… akkor meg felesleges ez az egész álca… vagy talán mégsem. Lehet ez csak valami rossz vicc, talán az a rendőrparancsnok akar így sittre vágni minket, gyűlölt, múltbéli ellenfelem neve mögé bújva. Túl keveset tudunk, így egyelőre Lizy-nél van a staféta, neki talán sikerül több infót szereznie. – Miképp felnézek, már ki is szúrom a fényűző fogadót, melyhez oly sok emlék köt. ~ Igaz is… kíváncsi vagyok, vajon Pöcök lebzsel-e még a pult mögött… ő biztos emlékszik rám. – Vigyorgok ki kapucnim sötét leple alól.

Kevés dolog van, amit útálok… na jó, legyünk őszinték, borzasztóan tág azon tevékenységek tárháza, amiket ki nem állhatok. De mindközül a várakozás az, amellyel az évek folyamán leginkább elharapódzott a viszonyom. Nincs is annál rosszabb, mint egy helyben ácsorogva lézengeni, miközben érdekesebbnél-érdekesebb tevékenységekre sarkaló ötletek egész hada ostromolja az elmémet.
A Kék Vadnyúl bejáratának kilincse mágnesként vonz maga felé, s mikor már képtelen vagyok ellenállni csábításának, meg is közelítem azt, ám még mielőtt elérhetném, fájdalmas nyomás szalad végig a tarkómon. Sértődötten fordulok hátra, amire kilenc motoros alak tűnik fel víziómban. Kapucnimat lecsapva mérem végig a tasli feladóját, aki valahonnan nagyon ismerősnek tűnik, de egyelőre fogalmam sincs, honnan. Ám úgy tűnik, ő felismert engem…
- Neeee… csak téged ne. – Torzul el arca a félelem ráncaitól. – Ááááááá. – Ordít fel, ezzel kétségbeesésbe taszítva saját magát.
- Mi van már, Pöcök? – Rivall rá egyik csapattársa. – Mit rezelsz így be ettől a kis takonytól? ~ Pöcök? Ó, hát ezért éreztem én úgy, hogy már láttam őt valahol… bár eléggé megváltozott.
Arca még mindig kerek, és némileg pirospozsgás, ám az újonnan növesztett körszakálla, kereklencsés napszemüvege, valamint a fejbúbjára tekert kötés teljesen új külsőt kölcsönöz neki… ami ugyanolyan röhejes, mint az előző. Főleg, ha figyelembe vesszük a bőrdzsekijét, melynek hátán egy hatalmas, lángtengerben úszó tigrisfej díszeleg.
- Fussatok, bolondok! – Vág neki a végtelennek az egykori pultos.
- Mit szóltok ehhez, fiúk? Pöcök szerint nem jó ötlet kikezdeni a takonypóccal. – Néz végig röhögcsélve társain a hangember.
A többiek felől kerékláncok vészjósló nyikorgása, és ujjperceik ropogása fémjelzi véleményüket.
- Szóval, te lennél a sztár a bolondok közt, nemde? – Lépkedek közelebb a motorok által kirajzolt félkör ívéhez, miközben szószólójuk szemeibe fúrom saját tekintetem.
- Látom felvágták a nyelved, kishuszár. – Pattan le fémparipájáról a terebélyes alak.
- Van nevem is… bár, ti nem vagytok rá méltóak, hogy megtudjátok. Öt perc múlva ismét összeér a toronyóra kis és nagymutatója… mire ez bekövetkezik… mind meghaltok. – Vigyorgok a bandavezérre, aki egyre közelebb ér hozzám.
Szavaimat gúnyos nevetés fogadja minden irányból, miközben a több mint két méter magas férfi rám veti hatalmas árnyékát, melyet a közeli éjjeli lámpa fénye még inkább elnyújt.
- Látom, élvezed a hatásvadászatot. Na de ez nem olyasvalami, amit egy kis verés nem orvosolna.
- Nem igazán, sajna nincs jó kedvem. Pedig, alapvetően felajánlottam volna nektek, hogy amíg tízig elszámolok, elfuthattok. De, mivel unatkozom, nem áll szándékomban egy ilyen nagylelkű ajánlatot tenni… viszont, mielőtt az a vád érne, hogy gonosz vagyok, kapsz egy kis előnyt. Az első ütésed ellen nem fogok védekezni… üss meg, teljes erődből, ahol csak tetszik.
- Erre még csúnyán ráfázol, kölyök. – Kezdi feltekerni vastagszemű láncát a karjára.
A közeli lámpa fénye szikrákat vet a fémkígyóra, ellenfelem erei felduzzadnak, nekem pedig fájdalmasan nagy forróság szalad végig arcom jobbik felén. A nyakam megnyekkent, s különös melegség járja át, míg szemöldököm felhasadt, így utat engedve saját véremnek, hogy az a szememen át, egészen államig lefolyhasson. ~ Na jó... ez fájt.
A vörös folyadék miatt kénytelen volnék nyitva tartani skarlátos íriszem, így látószerveim közül már csak a balra számíthatok.
- Most én jövök. – Mielőtt bármit is tehetne, jobb tenyeremmel rácsapok a férfi arcára, ujjaimmal körbefonva azt. – Jetblack Fire Magic!
Ellenfelem felordít, miként teste lángokra kap, szemfolyadéka felforr, bőre, ruháival egyetemben leolvad a csontjairól, melyek aztán porrá vállnak, s egész valója egy kupacnyi fekete égéstermékké redukálódik.
- Egy kilőve, maradt hét. – Azzal nagy lendületet veszek magamon, s kaszámat a hátamról lerántva, a hozzám legközelebb elhelyezkedő motoros előtt termek. Egy vágás… egy élet. Feje cikázva szeli át a félelemtől átjárt levegőt, majd a porba hullik.
A társaság még életben maradt része egyként kezd mozogni, kétkerekűikkel egy kört formázva körülöttem, melynek én vagyok a középpontja. Rövidesen egy lánc, kígyókat meghazudtoló mozdulattal tekeredik rá a Starsplintet szorongató karomra, így féken tartva azt.
Pillanatnyi előnyüket kihasználva, az egyik fémparipa kiválik az alakzatból, s annak gazdája, bicskáját előrántva, jól láthatóan a nyaki ütőereimet veszi célba.
- Hasztalan. – Emelem meg szabad karomat. – Jetblack Fire Ball!
A motoros saját lendülete áldozatává válik, mikor is az éjfekete tűzgömb a mellkasába csapódva, szabályosan letépi őt járművéről, s lángra lobbantja ruháit.
- A fém nem vezeti túl jól a hőt, mi? Na sebaj… - Tekintek rá megbéklyózott jobb karomra.
Következő lövésem a láncot szorongató férfi kétkerekűjét éri, amely nyomban fel is robban, hála mágiám magas hőfokának.
- Maradt öt.
Mozgásszabadságomat visszanyerve nézek szembe a soron következő párossal, kik egymással párhuzamosan, vascsöveikkel hadonászva száguldanak felém. Mikor megfelelő mértékűnek ítélem meg a távolságot, támasztólábammal lendületet véve elrugaszkodok a talajtól, s kaszámat vízszintesen kitárva megfékezem a két alak lendületét. A motoraik nyújtotta mozgékonyságtól megfosztva már könnyű prédák, egy-egy, a felsőtestre irányuló, vízszintes vágás mind acélrúdjaikat, mind bordájukat szétvágja.
- Maradt három. – Fordulok a túlélők felé. – Ne húzzuk ezt soká, ha így haladok, kifutok az időből… Jetblack Fire Magic!
Csettintésem nyomán egy fekete lángnyaláb gyúl fel, hőjével kirobbantva a fémparipa trió két tagját, akik épp mágikus lőfegyvereiket próbálták működésre bírni.
- Már csak egy maradt.
Az utolsó túlélő tekintetét megszállja a kétségbeesés, arcát pedig csontig hatoló félelem járja át.
- Imádom ezt az arcot. – Nyalok bele vigyorogva a feltört szemöldökömből csordogáló vérzuhatagba.
A férfi, egy amolyan végső próbálkozás gyanánt irányt vált motorjával, s megpróbálja menekülőre fogni a dolgot.
- Ó, nem.. mint mondtam, mind meghaltok. – Markolok rá a Starsplint nyelére.
Fegyveremet megforgatom tengelye körül, majd mikor a Hold fénye felvillan pengéjén, az épp távozni készülő motoros hátába hajítom azt. Elégedetten szakítom ki a hulla gerincéből szorgos kis kaszámat, s a toronyórára szegezem a tekintetem… ~ Ó, igen, pont most ért össze a kis és nagymutató… tökéletes.
Sikeremet megkoronázandóan, szárnyakként kitárom karjaimat, majd a csata valamennyi maradványát lángra gyújtom. ~ Jobb lesz, ha nem hagyok magam után nyomokat, így is csak reménykedni tudok, hogy senki sem látott meg szórakozás közben.
- Szűz kapuja, nyílj meg! Virgo! – Csatolom le aranykulcsomat az övemről.
A tűz lágy ropogását túlvilági fuvallat zavarja meg, s az éjfekete lángtengerben hamarosan ki is rajzolódik legsegítőkészebb csillagszellemem alakja.
- Szakadt tini ruhába beöltözve bonyolítjuk le a büntetésemet, Starkiller kapitány? – Néz rám reménytelt szemeivel.
- Nem erről van szó… - Dobom az izzó parázsra, megviselt öltözékem.
- Remek ötlet, így sokkal egyszerűbb le-
- Kérlek, hozz nekem pár új ruhát, Virgo. És, ha nincs ellenvetésed, ezzel is kezdhetnél valamit. – Bökök rá vérző szemöldökömre.
A lány szó nélkül elém sétál, majd egy sebtapasszal elfedi a sérült felületet, miután letisztította a szennyeződéseket.
Kisvártatva az új öltözékem is előkerül, egy fekete ujjatlan, és egy hófehér, kapcsos kabát képében, melyet kiválóan lehet köpenyként is hordani. Különösen tetszik a hátrésznél ékeskedő, fekete sárkány szimbólum, ami ugyan eléggé leegyszerűsített, mégis nagyban feldobja a ruhadarabot.
- Köszönöm, Virgo. – Búcsúzok el csillagszellememtől, aki egy meghajlás kíséretében vissza is tér saját világába.
Alig, hogy kimondom e szavakat, kitárul a közeli fogadó ajtaja, ami remélhetőleg Lizy érkezését hivatott jelezni.
- Ennyi volt, remélem, elég gyors voltam. – Lépdel mellém a szóban forgó lány. – Ahogy elnézem, te sem unatkoztál. - Méri fel a terepet. – És mégis mikor vedlettél át?
- Tudod, ezt jobb körökben „átöltözésnek” nevezik, de tőled nem is vártam mást. Egyébként, igen, elvoltam. És te mire jutottál?
- Kaptam munkát. Népirtást kell rendeznem.
- Gratulálok... ülj le, egyes! – Sóhajtok fel lemondóan. - De most már mindegy, bele kell mennünk a játékukba. Kövess, estére meg kell szálnunk valahol... na meg, nem ártana elhagynom a tetthelyszínt sem. Út közben mesélhetsz a feladatodról, valamint a további részletekről.
- Csak egy mellékes kérdés, mégis mióta vagy te a vezér, és mióta jössz ahhoz, hogy fikázd, amit csinálok? Inkább te érdemelsz karót előrelátásért, szerinted, ha egyszer felkeltették a képességeim az érdeklődésüket, akkor nem azért jöttem, hogy munkát kapjak?
- Hogy mióta? Nos, amióta jóval erősebb, okosabb, tapasztaltabb, és menőbb vagyok nálad. Infókat kellett volna kicsikarnod belőlük, nem az ölebükké előlépned.
- Ha a „menőbb vagyok” részt levesszük, akkor ott a pont. Infót pedig sikerült is szereznem.
- Miért kéne levenni azt a részt? Én vagyok a szótárba a "menő" mellett, csak hogy tudd!
- Ha az egóddal is ölni tudnál, akkor még a mestert is kiütnéd a trónjából... – Sóhajt fel, jelezvén, beadja a derekát. - De inkább nem szövegelek tovább, csak menjünk már, fáradt vagyok.
Így is teszünk, Shirotsume éjszakai utcáit végigróva elnavigálom társamat egy közeli fogadóhoz, miközben ő megosztja velem, mire sikerült odabent fényt derítenie… ~ Hát, őszintén szólva, nem túl sok mindenre.
A taverna tulajdonosával folytatott beszélgetés alatt, ismét felszínre törnek a lány fösvény vonásai, amikor is elvárja tőlem, hogy az ő szobáját is én finanszírozzam. ~ Na igen, azt lesheti…
Miután kifizetem a saját szállásom, hűvös eleganciával fel is sétálok az emeletre, mit sem törődve társam mizériájával… aki végül is a padlómon köt ki, milyen „szomorú”. Majd meg is sajnálom, ha ráérek, ám előtte még ki kell pihennem magam a kényelmes ágyamon, egy forró zuhany megkoronázásaként.

Órákkal később, az ablaküvegen átúszó napsugarak jelzik a reggel eljövetelét, amit egy hosszas nyújtózással konstatálok. Miután magamra öltöm a Virgótól kapott ruhákat, Lizy-t is felrázom álmából, aki ténylegesen képes volt a padlón éjszakázni, csakhogy megspóroljon pár gyémántot.
- Na, kényelmes volt a nyugvóhelyed? Remélem megfelelt kifinomult ízlésednek. – Vigyorgok le rá.
- Igen, remek volt. Ne lepődj meg, ha legközelebb néhány sün és kaktusz társaságában ébredsz. – Tápászkodik fel.
Ezen végszavakra elhagyjuk a szobát, majd a lefelé vezető lépcsősort vesszük célba. Ám, amikor az utolsó fokra érek, kellemetlen meglepetés ér… társam kint hagyta a lábát, amiben sikeresen előre is bukok. Orromban fájdalmas nyomás lesz úrrá, miközben Lizy már rohamléptekben el is hagyja a fogadót. ~ Nem érdekel, hogy csaj… ha beérem, meghal. – Ilyen gondolatokkal felvértezve kergetem őt egészen Oakville határáig.

Beléptem a fogadóba, és alaposan körülnéztem. Félhomály volt, alig láttam valamit, és nagyon erős füstszag terjengett. Hogy bírhatja ki itt egyáltalán valaki? Én mindjárt megfulladok… gusztustalan.
Közelebb botorkáltam, valakit sikerült sípcsonton is rúgnom, de nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet, ahogy az áldozat felől érdekező károsodásnak sem. Ja, és egy „Mit keresel itt, Cicám? Elhagyott a gazdád?”–ot is kaptam a fejemhez valahonnan, de ez sem érdekelt. Egy valaki érjen hozzám és minimum, hogy tőből kitöröm a kezét, abban biztos lehet. Velem nem ajánlott szórakozni.
A pultnál a homályban kiszúrtam egy cingár srácot, aki elmélyülten tanulmányozott valami könyvet. Mikor felnézett, tüstént ki is szúrt engem, majdnem átesett a pulton. ~ Azért ennyire nem kell rohanni… ekkora csoda vagyok, vagy mi?
Azonnal megrohamozott, hogy miben segíthet, én pedig gyorsan összeszedtem a gondolataimat.
Szinte azonnal meg is pillantottam a korábban emlegetett fiút.
- Egy Henry nevezetű férfit keresek, itt kéne találkoznom vele.
- Ott van, abban az oldalsó boxban – mutatta az ujjával az irányt.
- Amúgy mondd, tudsz róla valamit? Milyen alak? – fordultam vissza hozzá egy lépés után.
- Hááát, én még nem láttam a fickót erre féle, ráadásul csak a héten kezdtem, ezért nem vagyok képben. De annyit hallottam róla, hogy keményfiú és hogy nem érdemes kikezdeni vele! – válaszolta, mire csupán bólintottam egyet.
Nos, ezzel sokra nem mentem. Nekimenni nem állt szándékomban, annyi eszem azért még van. Nem, mintha nem bíznék Den-ben, hogy ha sikítok, akkor jön, hisz neki se lenne jó, ha leszednék a fejemet a helyéről, mert ez esetben oda az információszerzés. Inkább abban nem voltam biztos, hogy képes legyőzni Henry-t, ha arra kerül sor. Nem tudtam még pontosan, mire képes a fickó, de volt egy olyan megérzésem, hogy addig örüljek.
Idegesítően sötét volt, ahogy közelebb értem, én pedig történetesen gyűlöltem az ilyen helyeket. Arról nem is beszélve, hogy azt sem láttam, hogy néz ki ez a Henry. Csak abban voltam biztos, hogy kalap van a nagy tökfején.
- Leanna Darkness? – kérdezte, ahogy lehuppantam vele szembe.
- Igen, én vagyok – bólintottam.
- Az egyik közelben lévő faluban kéne egy kis „rendet tenni” – vágott egyből a közepébe a dolgoknak. – A főnököm számára megtagadták a védelmi pénzfizetést, ezért bűnhődniük kell. Már párszor végigdúltuk Oakville-t – gondolom, ez lehet a település neve -, de ezúttal szeretnénk egy profira bízni az egészet.
~ Profi? Én? Ez az év vicce… - Le kellett nyelnem egy elég erős röhögést. ~ Még, hogy én profi, aki alig kezdett pár hónapja a céhben? Hát ez jó.
- Amennyiben sikerül meggyőznöd az embereket, hogy fizessenek, 500.000 gyémánt lesz a jutalmad. Most pedig elmehetsz – fejezte be az eligazítást egy intés keretében.
Igazából egy csomó kérdésem lett volna hozzá, hogy ki ő, milyen kapcsolatban van a céhemmel, volt-e már korábban kapcsolata egy Den Starkiller nevezetű idiótával, de úgy éreztem, jobb, ha nem teszem fel őket. Nem hiszem, hogy válaszolt volna, plusz fennállt a veszélye, hogy gyanút fog, és rájön, ne egyedül vagyok. Az, pedig senkinek nem hiányozna.
Felálltam a széktől, majd kicsit eltávolodva nagyot sóhajtottam. Még sikerült egy pár szó erejéig elcsípnem a pultos srácot.
- Mondd, mit tudsz ezekről a lázadókról? És mennyi idő az út Oakville-ig? – faggatóztam, kihasználva segítőkészségét.
- Lázadók? Én inkább békés embereknek hívom őket. – válaszolta csendesen. - De ha akarod, elkísérlek! – tette hozzá hadarva.
Egy pillanatig elgondolkodtam az ajánlaton, de aztán bevillant Den őrült képe, és elfintorodtam.
- Ehk… ha még sokáig szeretnél élni, szerintem maradj itt. Van már egy társam, és hát… hidd el, nem akarsz találkozni vele. Nem biztos, hogy öt percél tovább élnél, csöppet elmebeteg szegény. Kicsit túlságosan is – válaszoltam neki, mire meglepetten nyelt egyet és bólintott.
~ Ha ezt most hallotta volna Den, lehet, én se lennék sokáig az élők körében – gondoltam, ahogy kiléptem az ajtón.
Szinte azonnal meg is pillantottam a korábban emlegetett fiút.
- Ennyi volt, remélem, elég gyors voltam. – sétáltam mellé, és csakhamar feltűnt, hogy szemmel láthatóan ő sem tétlenkedett, míg várt rám. – Ahogy elnézem, te sem unatkoztál. És mégis mikor vedlettél át? – szúrt szemet az új hatásvadász öltözete, meg a ragtapasz az fején.
- Tudod, ezt jobb körökben „átöltözésnek” nevezik, de tőled nem is vártam mást. Egyébként, igen, elvoltam. És te mire jutottál?
- Kaptam munkát. Népirtást kell rendeznem.
- Gratulálok... ülj le, egyes! – Sóhajtott fel lemondóan, nekem pedig kedvem lett volna behúzni neki egyet, ugyanis kissé paprikás hangulatomban voltam. - De most már mindegy, bele kell mennünk a játékukba. Kövess, estére meg kell szállnunk valahol… na meg, nem ártana elhagynom a tetthelyszínt sem. Út közben mesélhetsz a feladatodról, valamint a további részletekről.
- Csak egy mellékes kérdés, mégis mióta vagy te a vezér, és mióta jössz ahhoz, hogy fikázd, amit csinálok? Inkább te érdemelsz karót előrelátásért, szerinted, ha egyszer felkeltették a képességeim az érdeklődésüket, akkor nem azért jöttem, hogy munkát kapjak?
Enyhén felhúzott, hogy nagyjából semmit nem tudtam meg, a nyakamba sóztak egy munkát, sötét volt, füst volt, és mindennek a tetejében még a munkaadóm pofáját se láttam. Ezek így összességében nem kicsit keltették életre csipkelődős oldalam.
- Hogy mióta? Nos, amióta jóval erősebb, okosabb, tapasztaltabb, és menőbb vagyok nálad. Infókat kellett volna kicsikarnod belőlük, nem az ölebükké előlépned.
- Ha a „menőbb vagyok” részt levesszük, akkor ott a pont. Infót pedig sikerült is szereznem.
- Miért kéne levenni azt a részt? Én vagyok a szótárba a "menő" mellett, csak hogy tudd!
- Ha az egóddal is ölni tudnál, akkor még a mestert is kiütnéd a trónjából… – sóhajtottam fel végül, egy időre feladva a harcot. - De inkább nem szövegelek tovább, csak menjünk már, fáradt vagyok.
Végül a közelben találtunk egy fogadót, ahol újabb problémák léptek fel. Mondtam már, hogy Den egy bunkó, és mennyire tudom utálni? Ha igen is, akkor most megint mondom. Egy… egy… na, jó, ezek nem papírra való szavak, szóval inkább lenyelem a csúnya beszédet. Lényeg a lényeg, az a dög nem volt hajlandó kifizetni a szobámat. Az úriemberség „mintaképe”, ez vitathatatlan.
Végül a padlón kötöttem ki. Elgondolkodtam rajta párszor, hogy amíg alszik, odamegyek, és helyből megfojtom vagy kettészelem a katanámmal, de ezeket a gondolatokat is elfojtottam. Kell az ereje, mert ki tudja, hányan rontanak majd nekem Oakville-ben. Ezen kívül viszont semmi más oka nem volt annak, hogy nem tettem kísérletet gyilkosságra. „Már csak azért is megmutatom, hogy kibírom” alapon tényleg a padlón töltöttem az éjszakát.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy Den ráz fel az álmomból. Egy újabb „jó pont” neki a halállistámon. Gyűlölöm, ha felkeltenek. De már ki is terveltem egy enyhe bosszút.
- Na, kényelmes volt a nyugvóhelyed? Remélem megfelelt kifinomult ízlésednek. – vigyorgott le rám, és visszafogtam magam, hogy ne próbáljak meg a képébe rúgni vagy kigáncsolni.
- Igen, remek volt. Ne lepődj meg, ha legközelebb néhány sün és kaktusz társaságában ébredsz. – tápászkodtam fel morogva, és még a hülye is leolvashatta volna rólam, hogy nem vagyok éppen jó kedvemben.
Ezzel el is hagytuk a szobát, és a lépcsők felé vettük az irányt. Itt a tökéletes alkalom, hogy viszonozzam a szereteté.
Mikor a lépcső utolsó fokára ért volna, teljesen véletlenül kint felejtettem a lábam előtte – és el is esett benne!
~ Ember, királynő vagyok, kigáncsoltam egy C szintű mágust! Na, most már csak királynőhöz méltón kell rohannom is – gondoltam, ahogy futásnak eredtem, még mielőtt földet ért volna.
A futásban és a kis gonoszkodásban sikerült minden haragomat levezetni. Annak ellenére, hogy Den egészen Oakville-ig üldözött – és nem hiszem, hogy egy baráti öleléssel, sokkal inkább baromi nagy ölhetnékkel -, mikor lefékeztem a város határán, már csak hangosan nevettem az egészhez, és a rosszkedvem ismét semmivé lett. Ha legközelebb valaki felhúzza az agyam, úgy tűnik, futnom kell és az segíteni fog.

Társam üldözése közben nem igazán figyelek a környezetemre, ám amikor már faházak elsuhanó alakja rajzolódik ki mellettem, hirtelen lefékezem a lendületem. Ellenséges terepre léptünk, ahol már felkészülhettek az érkezésünkre. Mágusok, zsoldosok, vagy akár mágusvadászok is lecsaphatnak ránk, ha nem vigyázunk.
Kimérten előre sétálok, amikor is egy nagyobb épület ajtaja, jellegzetesen nyikorgó hangjától kísérve kitárul mellettünk. A – feltételezéseim szerint – fogadó árnyékából előlépő egyén nem más, mint egy kislány, kinek kék tincseit rendezetlen táncra bírja az utcákat uraló szél
A településen minden más egyén odva mélyén bujkál, ami alapján elkönyvelhető, hogy a zafírszemű az egyetlen ellenfelünk.
- Csak te? – Nézek rá kérdően. - Na mindegy… nem szeretek csajokat alázni, szóval gyorsan essünk túl rajta, jó? – Ásítok fel színpadiasan.
A lány nem igazán díjazza fellengzős modorom, mindezt pedig egy csillagkulcs igénybe vételével hozza a tudtomra. A mágikus tárggyal pár fénynyalábot gravíroz a levegőbe, melyeknek nyomán egy sokágú mágikus pecsét izzik fel, így utat engedve a megidézett léleknek.
A ködben egy két lábra ereszkedett farkas szemei izzanak fel; szájából borotvaéles metszőfogakkal vicsorít ránk, míg végtagjai hosszú, tépőkörmökben végződnek. Kisebb hezitálást követően, nagy lendülettel megindul az irányunkba, üvöltésével bezengve a kihalt utcákat.
- Bocsi, de én nem ijedek meg a nagy, csúnya farkastól. – Nyújtom ki vigyorogva jobb karomat. – Jetblack Fire Magic!
A lényt menten körülöleli a fekete lángerdő, melyben ordítása, testével egyetemben enyészik el. Szemnedve felforr, dús bundázata fáklyaként gyullad ki, de még a nyelve is a tűz martalékává válik, amikor azt kiölti orcájából. Egy biztos, ő egyhamar nem lesz képes átlépni a csillaglelkek világának határait.
- És most te jössz. - Fordulok megdöbbent ellenfelem irányába. – Jetblack Fire Ball! – Hajítom felé a lángtöltetet, mintha csak egy baseball labda volna.
A lány testét elsöpri a mágia lendülete, aki így, egy közeli épület falát kidöntve, elég komoly égési sérülésekkel kerül a földre.
- Keressük meg ennek a kócerájnak a vezetőjét, és tegyünk pontot az ügy végére. Nem azért jöttem Shirotsumébe, hogy itt szórakozzak. – Fordulok a társam felé.
- Látom, nagyon pengének érzed magad… de nekem mindegy, indulhatunk. – Szól vissza, mire nekem tüstént kikerekednek a szemeim.
- Figyelj kiscsillag, én nem csak annak érzem magam, hanem az is vagyok. – Lépek be elé.
- Reggel nem voltál olyan nagy legény, amikor pofára estél egy lány lábában.
- Látom kinyílt a csipád, pedig ha jól rémlik az előbb pislogni se volt időd, mire én bevertem az ellent.
- Rosszul emlékszel, szimplán nem AKARTAM semmit csinálni, úgyis olyan nagy a pofád, legalább mutasd meg mire.
- Ez még mindig jobb, mint a te eseted. Olyan sötét vagy kiscsillagom, hogy amikor a holló elrepül melletted, azt hiszik villámlott.
- Hát persze, ugyanis felvillan bennem az értelem.
- Ami nem létezik, az képtelen visszaverni a fényt.
- Meglehet, hogy az én fejemben csak víz van, de ahol víz csordogál, ott hal is akad, azaz nekem legalább van sütnivalóm. A te fejedben viszont csak ecet van, a mérgezett fajtából. ~ Na, ez aztán a beszólás…
- Akkor már értem, miért vagy ilyen vízfejű. De ne aggódj, biztos akad majd valaki, aki ennek ellenére szeretni fog. Kainnak például tuti bejössz.
- Anyádat! – Rúg bokán. – Bocsi, de nekem nem eseteim a húsgombócok. Bár, ha jól tudom, Kainnak van egy „gyönyörű” unokahúga. Vele biztos szép pár lennétek. – Ölti fel idióta vigyorát.
- Bocsi drága, de én nem szorulok rá a hájsalátákra. Ha nem tudnád, mind a tíz ujjamra akad nő. – Közlöm magabiztosan, mire társam a földre rogyva, hangos nevetésbe kezd.
- Neked? Ez az év vicce. – Kínálja meg a talajt pár tenyércsapással. – Akkor már sokkal inkább nekem jut minden ujjamra két pasi.
- Cöh, hát hogyne. El tudom képzelni miféle utolsó kocsmatöltelékek vágyakoznak utánad.
- Higgy, amit akarsz, de nekem legalább van méltóságom, Bogaram! Ellenben veled, aki úgy lohol Urtear után, mint egy kiskutya. És különben is, ha olyan nagy ász vagy, hány barátnőd volt eddig? – Sompolyogja a kínos kérdést.
- Urteart ebbe ne keverd bele… ő legalább egy igazi nő, aminek te még csak a közelében sem jársz, kiscsillag. Ha egyszer össze is szedsz magad mellé valami mágusfélét, lefogadom, fél kézzel földbe döngölöm majd azt a szánalmat megtestesítő csókát.
- Ááá, szóval még egy se volt… de végül is mindegy. És, csakhogy tudd, ő fog téged leverni fél kézzel.
- Akarsz fogadni? – Nyomom képébe a vigyorgó arcomat. – Aki veszít, az egy hétig a másik csicskája lesz.
- Felőlem aztán… már tudom is, mi lesz a dolgod.
- Nyugi, nekem is van pár ötletem.
- Például?
- Majd megtudod, miután felmostam a csíra képével a hajó fedélzetét.
Vitánk, mely teljesen elzár minket a körülöttünk elterülő világtól, ezen a ponton ér véget. Újabb fényjáték vonzza magához tekinteteinket, ám ezúttal nem egy számomra ismeretlen csillagszellem lép elő annak vakító szikráiból. A tengerek mélyét idéző kék szemei, s élénk, szépen ívelt arcának, homlokát elfedő, rózsaszín tincsei nagyon is ismerősek a számomra…
De mégis… éjfekete cselédruhája, valamint kisugárzásának kegyetlen ridegsége nem azt a Virgót eleveníti fel bennem, akire én leghűbb társamként tekintek.
- Lefogadom, hogy ebbe is Babylonék keze van. – Szorítom össze jobb öklömet. – Nem érdekelnek a hülyeségeid, nyírd ki a kékhajú csajt. – Ragadom meg Lizy karját.
A földtől elemelve megpörgetem tengelyem körül a társam, majd a különös csillagszellem felett átdobva, ellenfelünk elé hajítom. Persze ő felsikít repülés közben, de sikerül két lábon landolnia, hála ennek pedig hamar üldözőbe is veszi a kékhajút, aki elég hátrányos helyzetben van vele szemben, lévén segítőjét én teljes mértékben le fogom foglalni.
Végtagjaimat megropogtatom, s nyakamat kissé hátrébb billentve, a fekete ruhás Virgo, végtelenül mélynek ható szemeibe nézem… míg az ő tekintete megvetéstől, az enyém határtalan gyilkolási vágytól szikrázik.
- Nem engedem meg, hogy létezz. – Közlöm vele a szomorú tényeket.
A csillagszelem mit se felel, egyszerűen csak… mellettem terem.
- Ki kérne ehhez tőled engedélyt, te kis féreg? – Ejti ki első, általam is hallható szavait… mit ne mondjak, ilyesmit se sűrűn hallok vissza Virgo hangszínén.
Még a karomat is alig van időm felrántani, mikor már jobb vádlijának súlyos nyomását érzem annak minden egyes zsigerében, s egy éles csattanással a közeli fakuckóban kötök ki. Bár védekezésre használt végtagom szabályosan lángol a fájdalomtól, gyors talpra szökkenek, majd lesöpröm magamról a rajtam maradt deszkaszilánkokat, és törmelékdarabokat. ~ Ez elképesztő… már volt dolgom Lidérchez hasonló vadállatokkal, de ennek a csajnak a fizikai ereje mindenen túltesz, amit eddig tapasztaltam.
A dühtől elvakítva felordítok, s a hátamról lerántott kaszámmal, szabályosan kirobbanok a megrongálódott épületből. Fegyverem pengéje felizzik testem varázserejétől, majd hamar neki is feszül a Virgo-utánzat felkarjának. Mágiájának hála, támadásaim nem ejtenek rajta túl mély sebeket, ám mégis folyamatos védekezésre kényszerítem. Fémes csattanások szimfóniája árassza el a házak közti szűk teret, miközben ellenfelem tökéletesen hárítgatva, hátrálásba fog. Pillanatnyi előnyöm kihasználva, kaszámat hátracsúsztatom jobb karomba, majd az így felszabadult tenyeremmel lángra lobbantom a lány menekülési útvonalát, aki így gyorsan meg is torpan.
- Most megvagy! – Fejelek bele arcába, s egy minden eddiginél erősebb csapással az oldalába vágom a Starsplintet.
Ellenfelem azonban éber, hamar belekap fegyverem nyelébe, ami így ismét csak egy felületi sebet ejt rajta.
- Álmaidban, te kis görény!
Az ellentámadás se várat soká magára, testének súlyát a kaszámra támasztva egyensúlyba hozza magát, majd jobb lábával a fejem irányába rúg. Bár reflexeimnek hála gyors elhajolok, s cipőjének hegye épp csak az orromat karcolja, az így elém táruló látvány minden más offenzívánál hevesebben hat rám. A csillagszellem szoknyája fellendül, és, mint az kiderül… nincs rajta… bugyi…
A döbbenettől szinte megdermedek, a Starsplint nyelét is elengedik élettelenné lett ujjaim… a szíven minden eddiginél hevesebben ver, de még a lélegzésem is lelassul. ~ Ó, de szívesen benyalnék neki… mármint nem, ez nem jó! El kell pusztítanom… DE MI A RÁKÉRT NEM BÍR FELVENNI EGY ROHADT BUGYIT?! Vagyis… vannak előnyei, hogy nem hord… de… ááá, francba már! – Tépek bele hajamba két oldalról, így visszarángatva magam a valóságba… ám már túl késő.
- Dögölj meg! – Cseng füleimben a csillagszellem hangja.
Következő pillanatban a homlokom iszonyatos fájdalom zengi be, még az orrom vére is elered tőle… hamar rájövök, hogy ellenfelem térdét volt szerencsém közelebbről megnézni. Ám itt nem áll meg… újabb ütéseket mér rám, a gyomrom szinte beszakad, torkomból is előtör a vörös folyadék, a vízióm pedig minden eddiginél homályosabb lesz… Testem a porban landol, mely alatt, egy újabb támadásnak hála, hatalmas pókhálót formálva reped szét a talaj… de nem… ennyi még mindig nem elég neki…
- Spica Hole! – Ordítja a támadás nevét.
Megbéklyózott, elgyötört közérzetem hirtelen megváltozik, s könnyen, felszabadultan zuhanok alá a végtelenül mély sötétségbe… mígnem…
Forró, bevérzésektől és zúzódásoktól elárasztott testemen ismerős tenyerek tapintásai szaladnak végig, melyek ugyan eleinte fájnak, mégis kellemes érzéssel töltik meg elmémet. A következő pillanatban már a felszínen találom magam, halvány víziómban pedig Virgo, fénytől szikrázó tincsei, s a szokásosnál kissé zaklatottabb arckifejezése rajzolódik ki.
- Szóval a hiányos fehérneműkészleteddel akartad kivívni a kapitányom büntetését, így elorozva azt előlem… szánalmas vagy. – Szólal meg leghűbb társam, a szokásosnál is érzelemmentesebb hangján.
- Ezek szerint te vagy a „valódi”… gyengébb vagy, mint azt elképzeltem, te kis ribanc. – Feleli a hasonmás.
- Tudod, Virgo… hálás vagyok, amiért meg-megmentettél, de… nem túl előnyös, ha… te tartasz… na szóval, tegyél le… kérlek… - Zihálom nagy nehezen, miközben próbálom megőrizni eszméletem.
Annyi bizonyos, hogy hamar a földön találom magam… bár nem tudom, csillagszellemem „dühétől” elvakítva egy zsák krumpliként kezelt-e, vagy körülményesen helyezett a talajra… jelenleg a közérzetem képtelen feldolgozni az ilyesmit.
A füleimben hamarosan láncok, s öklök csattanásai kezdik meg zakatolós előadásukat, mire én nagy nehezen a mellkasom vonalába csúsztatom tenyereimet, s azokra nehézkedve, ülőhelyzetbe tápászkodom.
A bal szemem képtelen vagyok felnyitni, és hihetetlen mód éget… talán az is bevérzett… jobbik párja pedig mindenáron le akar csukódni. Ilyen körülmények közt, a látszögem nagyon csekély, halk, lassú zihálások egész sorozata után sikerül csak kiszúrnom a két csillagszellemet, akik kímélet nélkül támadják egymást. ~ Bár megbízom Virgóban, de a hasonmása… egyszerűen, túl erős… segítenem kell rajta… - Gondolataim kivitelezése végett, bizonytalanul ugyan, de két lábra vergődöm, s megindulok az ütközet irányába.
- Virgo… zárd el… - Lihegem, mikor elég közel érek hozzájuk.
- Spica Lock! – Vágja rá csillagszellemem.
Bár vízióm nagyon halvány, s homályoktól ködös, tisztán hallom, ahogy megmozdul a föld, és annak darabjai körbezárják a hiányos öltözködésű lányt.
- Jetblack Fire Magic! – Ordítom a robaj irányába.
Az én tűzmágiám képezi közös támadásunk tetőpontját, hisz a fekete lángok, belülről hevítik fel a kőzetbörtön magját, majd egy bizonyos hőfokot elérve, fel is robbantják azt, így hatalmas nyomást gyakorolva a bent rekedt áldozatra.
A földdarabkák repeszekként csapódnak be a közeli épületekbe, szétrongálva azok faszerkezetét, ám… ellenfelünk még ezt is túléli. Bár súlyosan megsérült, s már csak a lélek tartja itt a mi világunkban, mégse adja fel… kétségkívül hatalmas ereje van.
Mindeközben Lizy, és Aquila nevű csillagszelleme is visszatér a fogócskából, ám ők se jártak sikerrel, hisz a kékhajú csillagmágus még bizonyára él, ha Virgo imposztora is a köreinkben van… de legalább visszarendeződhetünk.
Nehézkesen, egy lassú mozdulatsor lezárásaképp felveszem még korábban elejtett kaszámat, majd arra rátámaszkodva, ismét farkasszemet nézek ellenfeleinkkel. Ekkorra, már mellettem álló céhtársam még motyog valamit, de nem hallom tisztán a szavait... ~ Egy biztos, nem szabad elájulnom… ha elveszíteném az eszméletem, nem lesz senki, aki itt tartsa Virgot a világunkban… és akkor mindennek vége.

Den-nel még jó sokáig üldöztük egymást, mikor is végre megpillantottam magam előtt néhány házat. Társam egy fokkal korábban fékezett le, mint én, de azért nekem is volt annyi eszem, hogy ellenséges területen nem fogok jobbra-balra futkorászni.
Körbe akartam nézni kicsit a városban, hogy jobban szemügyre vegyem, hol vagyok, de ezt Den határozott (nagyképű) előre vonulása félbeszakította. Sietős léptekkel követtem, párlépésnyire lemaradva mögötte. Ahogy egy kisebb távot előre sétáltunk, az egyik nagyobb épületajtaja nyikorogva kitárult előttünk.
Az épületből egy lány lépett ki, aki nagyjából egyidősnek tűnt velem. Bár jóval alacsonyabb volt, s haja kék színű, akárcsak a szeme. Határozottan állt ki elénk, e miatt, s mert rajta kívül senkit nem láttam, arra a következtetésre jutottam, őt küldték ellenünk, hogy védje meg a várost.
- Csak te? – Nézett rá Den egy elég érdekes, leginkább lenéző arckifejezéssel. - Na mindegy… nem szeretek csajokat alázni, szóval gyorsan essünk túl rajta, jó? – Ásított fel unottan, jelezvén, szerinte egyáltalán nem néz nehéz csatának elébe.
Engem csak azért nem húzott fel a viselkedése, mert nem nekem szólt a megjegyzés. Azonban nem csodálkoztam rajta, hogy ellenfelünk harciasan rántja elő az egyik ezüstkulcsát. Szóval ő is csillagmágus? Ez érdekes lesz.
Hasított egyet a kulccsal a levegőbe, majd a mágikus pecsét felizzott, s egy két lábon álló farkas-szerűség jelent meg előttünk. Éles fogait fenyegetően ránk villantotta, amivel viszont egyikünket sem sikerült meghatnia. Nagy lendülettel és üvöltéssel indult felénk, Den viszont kézben tartotta a helyzetet.
- Bocsi, de én nem ijedek meg a nagy, csúnya farkastól. – nyújtotta ki Den vigyorogva a karját a szellem felé. – Jetblack Fire Magic!
Hogy a lény hogyan égett porrá? Nos, ezt inkább nem részletezem. Leírom pár szóval: Den stílusban lett kivégezve. Szóval el lehet képzelni, milyen „szép” halála volt.
- És most te jössz. - fordult az enyhén lesokkolt lány irányába. – Jetblack Fire Ball! – hajította felé egy laza mozdulattal a támadást, ami pillanatokon belül el is érte az ellenfelünket.
Egyenesen telibe találta szerencsétlent, aki nagy lendülettel repült egy közeli épület faláig, majd abba becsapódva lehullott a földre. Elég csúnya égési sérüléseket szerzett. Igazából volt egy olyan sejtésem, hogy mivel nő, Den bizonyos szinten visszafogta magát. Ha nem így lenne… rég csak a hamvai lennének meg. Mégis van valami haszna annak, hogy velem jött.
- Keressük meg ennek a kócerájnak a vezetőjét, és tegyünk pontot az ügy végére. Nem azért jöttem Shirotsumébe, hogy itt szórakozzak. – Fordult felém, én viszont ténylegesen jó munkáját látva sem bírtam megállni, hogy ne kezdeményezzek vitát.
- Látom, nagyon pengének érzed magad… de nekem mindegy, indulhatunk. – sziszegtem felé, mire azonnal kikerekedtek a szemei.
- Figyelj kiscsillag, én nem csak annak érzem magam, hanem az is vagyok. – lépett be elém határozottan.
- Reggel nem voltál olyan nagy legény, amikor pofára estél egy lány lábában. – vigyorogtam fölényesen.
- Látom kinyílt a csipád, pedig ha jól rémlik az előbb pislogni se volt időd, mire én bevertem az ellent.
- Rosszul emlékszel, szimplán nem AKARTAM semmit csinálni, úgyis olyan nagy a pofád, legalább mutasd meg mire.
- Ez még mindig jobb, mint a te eseted. Olyan sötét vagy kiscsillagom, hogy amikor a holló elrepül melletted, azt hiszik villámlott.
- Hát persze, ugyanis felvillan bennem az értelem.
- Ami nem létezik, az képtelen visszaverni a fényt.
- Meglehet, hogy az én fejemben csak víz van, de ahol víz csordogál, ott hal is akad, azaz nekem legalább van sütnivalóm. A te fejedben viszont csak ecet van, a mérgezett fajtából.
~ Ember, ez bizony beszólás volt… ötöst rá…
- Akkor már értem, miért vagy ilyen vízfejű. De ne aggódj, biztos akad majd valaki, aki ennek ellenére szeretni fog. Kainnak például tuti bejössz.
~ Hogy az a jó büdös…. menten LEFEJEZEM!
- Anyádat! – rúgtam keményen bokán. – Bocsi, de nekem nem eseteim a húsgombócok. Bár, ha jól tudom, Kainnak van egy „gyönyörű” unokahúga. Vele biztos szép pár lennétek. – vigyorogtam vissza rá idiótán.
Alap, hogy most találtam ki az unokahúg cuccot, de ez van…
- Bocsi drága, de én nem szorulok rá a hájsalátákra. Ha nem tudnád, mind a tíz ujjamra akad nő. – közölte meglehetősen komoly és magabiztos képpel.
Kész, ez kiverte a biztosítékot. A földre roskadtam, és úgy elkezdtem röhögni, hogy azt hittem megfulladok.
- Neked? Ez az év vicce. – csapkodtam a talajt a nevetéstől. – Akkor már sokkal inkább nekem jut minden ujjamra két pasi.
- Cöh, hát hogyne. El tudom képzelni miféle utolsó kocsmatöltelékek vágyakoznak utánad.
~ Paraszt állat! Eddig is sejtettem, hogy ő a köcsögök mintaképe, de most már biztos vagyok benne…
- Higgy, amit akarsz, de nekem legalább van méltóságom, Bogaram! - feleltem csípős hangnemet megütve. - Ellenben veled, aki úgy lohol Urtear után, mint egy kiskutya. És különben is, ha olyan nagy ász vagy, hány barátnőd volt eddig? – somolyogtam, és egyértelmű volt, hogy megfogtam a kérdésemmel.
- Urteart ebbe ne keverd bele… ő legalább egy igazi nő, aminek te még csak a közelében sem jársz, kiscsillag. Ha egyszer össze is szedsz magad mellé valami mágusfélét, lefogadom, fél kézzel földbe döngölöm majd azt a szánalmat megtestesítő csókát.
- Ááá, szóval még egy se volt… de végül is mindegy. És, csakhogy tudd, ő fog téged leverni fél kézzel. – tértem ki szándékosan is a barátnős témára.
- Akarsz fogadni? – Hajolt hozzám közelebb a szokásos ördögi, de határozott vigyorával. – Aki veszít, az egy hétig a másik csicskája lesz.
- Felőlem aztán… már tudom is, mi lesz a dolgod. – viszonoztam a mozdulatot, ugyanolyan arckifejezéssel.
- Nyugi, nekem is van pár ötletem.
- Például?
- Majd megtudod, miután felmostam a csíra képével a hajó fedélzetét.
Óh, egyem a szívét, Den, a dicső lovag… kedvem lenne megfejelni, kár, hogy sokkal erősebb nálam…
A vitát, amely közben úgy igazán semmire nem figyeltem, egy nagyobb villanás szakította félbe. Azonnal a kiütött lány felé kaptuk a tekintetünket, nekem pedig a szám is tátva maradt.
~ Hiszen ez…. VIRGO! – hasított a gondolataimba, majd azonnal Den arcát kezdtem tanulmányozni.
Virgo az ő kulcsa, aranykulcsból pedig csak egy van. Mégis mit keres ennél az csajnál?!
Azonban feltűnt még valami… egy fontos tényező. Nem volt <b>teljesen</b> olyan, mint az a Virgo, akit már láttam párszor. Kisugárzása nem az a tipikus, nyugodt volt, ahogy a szemei sem erről árulkodtak. Inkább volt vad és kegyetlen.
- Lefogadom, hogy ebbe is Babylonék keze van. – szorította ökölbe a jobb kezét,és láthatóan endesen felpaprikázta a csillagszellem jelenléte. – Nem érdekelnek a hülyeségeid, nyírd ki a kékhajú csajt. – E szavakkal pedig megragadta a karom.
~ Ugye nem…
Felemelt, megpörgetett a tengelye körül, majd áthajított Virgo felett. Sikítva vettem tudomásul, hogy de, igenis pont arra gondolt, amitől féltem. Egy ideig kapálóztam, de aztán sikerült két lábon landolnom, bár belekerült pár lépésbe, mire az egyensúlyom is megtaláltam.
~ Kinyírom! Egyszer komolyadeesküszöm, hogy kinyírom! – jegyeztem meg magamban, majd a kék hajú nőszemély után eredtem.
Határozott, gyilkos arckifejezéssel pillantottam rá, mire igyekezett olyan gyorsan rohanni, ahogy csak kitelt tőle.
Sokkal jobb formában voltam, mint ő, elvégre eddig csak szemléltem az eseményeket, így nem telt sok időbe, hogy elkezdjek felzárkózni hozzá. Ezt észben tartva levágott egy hirtelen kanyart az egyik utcába. Majdnem túlfutottam, de sikerült időben lefékeznem, s folytattam az üldözést.
Átugrott az egyik kapun, és amilyen kecsesen tette ezt, olyan módon is kenődött el a földön. Azonban, ahogy közelebb értem, minden történ, csak az nem amire számítottam: slaggal a képembe irányított egy nagyobb vízsugarat.
Prüszkölve léptem ki a hatósugarából, majd dühösen megtöröltem a szemeimet, és immáron valódi gyilkos szándékkal meredtem vissza a szemeibe. A pólóm egy része rendesen elázott, a fejemet pedig meg se említsük.
- Ezt neked! – nyújtotta ki a nyelvét vigyorogva, nekem azonban elpattantak az idegeim.
- Kész, vége, elegem van! Sas kapuja szólítalak! Aqulia! – rántottam elő a kulcsot, majd a levegőbe hasítottam vele. – Kérlek, segíts nekem. Ezt a lányt kéne elintézni – mutattam a kékhajú felé, mire Aqulia bólintott, és felemelkedett a magasba.
Nem állt szándékomban mindent a csillagszellememre sózni, határozottan rántottam elő a katanámat, majd megindultam felé. Látva, hogy túlerőben vagyunk, berohant az épületbe.
- Aqulia, maradj itt, és őrködj! Ha kijönne, ne habozz elkapni! – néztem fel a szellemre.
- Rendben, vigyázz magadra – felelte, mire kacsintottam egyet, majd újra komoly és gyilkos tekintettel besiettem a kékhajú után.
Fegyveremet magam előtt tartva lelassítottam, s figyelmesen forgattam közbe a tekintetem, várva a lány támadását. Csend volt, azonban, mivel a lány teste nem volt értetlen, pár apróbb jel utalt arra, merre is mehetett. Csendes léptekkel haladtam a konyha felé, s befordulva nem tévedtem: a lány egy hatalmas konyhakést szorongatva nézett vissza rám.
- Hoy! Buta liba előttem, aki csak követi a srác utasításait… mondd meg mi okod van erre.... vagy kényszeríteni foglak! – fenyegetett meg, bár nem, mintha olyan helyzetben lett volna, hogy ez hatásos legyen.
- Buta Liba? Nem én voltam a földbe taposva, csak hogy elékeztesselek… Mindjárt befogom a szád, de úgy, hogy ki se nyitod többé… amúgy meg nem tök mindegy neked? Az ellenségnek nem magyarázkodom – feleletem harciasan, és igyekeztem elengedni a fülem mellett a Den-re vonatkozó megnyilvánulását, ugyanis igencsak fel lehetett húzni az agyam azzal, ha azt hitték, a pincsije vagy a szolgája vagyok.
- Ehh… Elbíztam magam, többet nem teszem. De te tényleg gyengének tűnsz, szóval… - terült el egy széles vigyor az arcán. -… Veled nem lesz gond, utána mehetek is vissza Virgo-hoz megnézni, hogy halad.
- Nem lesz gond? Ezt inkább én akartam mondani. Gyerünk, próbáld csak meg!
Kevés dolgot rühelltem jobban annál, mint ha lebecsültek. Ő pedig a szavai ellenére éppen ezt tette.
- Megengedem, hogy te kezdj! – nyújtotta ki rám a nyelvét, ezzel pedig végleg eljátszotta minden türelmem.
- Ahogy akarod. De csak hogy tudd, ki nyír ki téged, Leanna vagyok.
- Én Sophy. Ugyanezen indokból.
Harci kiáltással lendültem felé, a pengéink pedig éleset csattantak. Hátracsúszott egy kicsit, de aztán előre nyomta a testét, ettől pedig el kellett rántanom a fegyverem. Előre dőlt, én pedig ezt kihasználva a könyökömmel célba vettem a hátát. Eltaláltam, azonban esés közben sem pihent – úgy nyújtotta a lábát, hogy elkapja a térdhajlatom a lábfejével, és engem is a földre kényszerítsen.
Felpattantam, éppen időben, ugyanis négykézlábra ereszkedve a nyakam felé suhintott, így viszont sikerült kikerülnöm.
Gyorsan ő is talpra közötte magát, de sok időt nem adtam neki: az oldala irányába döftem a kardommal. Amúgy is szép állapotban lévő ruháját ezzel sikerült még jobban megritkítanom, és egy kisebb sebet is ejtettem a hasa környékén. Határozottan tereltem az ajtó fejé egyre több csapással, s végül csak kitántorodott a nyitott bejáraton.
Aqulia azonnal kiszúrt minket, s készenlétbe helyezkedett. Szárnyaival egyre gyorsabban csapkodni kezdett, majd amint arrébb szökkentem, megtámadta őt egy szélviharral. Az egyenesen beleépítette őt a falba, majd előre roskadva négykézlábra ereszkedett. Felpattantam az elém érkező szellem hátára, majd ezúttal ketten emelkedtünk a magasba.
Sophy más híján köveket kezdett hajigálni felénk, amiket játszi könnyedséggel kerültünk ki. Azonban pillanatokkal később rá kellett jönnöm, ez mind elterelés volt. Kér felém suhanó tárgy csillant meg a levegőben, majd az egyik felvágta az arcom, a másik pedig beleállt a bal vállamba. Fájdalmasan ordítottam fel, ahogy odakaptam.
- Lea-san! – kiáltotta aggódva Aqulia, ahogy gyorsan még magasabbra emelkedett.
- S… semmi baj – sziszegtem, ahogy egy nagy nyögéssel kitéptem a fegyvert. – Jól vagyok… - feleltem, ahogy a forró vér végigfolyt a karomon, egyenesen le a madár tollaira. – Ez csak egy karcolás.
- Karcolás a fenéket! – válaszolta rosszallóan, ahogy a karomra pillantott. – Ömlik belőled a vér!
- Ne törődj velem, túlélem – válaszoltam keményen. – Ha itt és most beégek, akkor egy életen át ezt kell hallgatnom! Meg kell vernünk őt!
- De…
- Aqulia, kérlek!
- Rendben – sóhajtott fel, majd visszafordultunk a nőszemély felé, aki eddigre már felállt, és szédelegve indult visszafelé.
Kisebb egérutat nyert, de úgy döntöttem, nem hagyom ennyiben ezt a szemléét támadást. A kihúzott kis kést, amit felém vágott, ellene fordítottam, s egy kisebb távolságfelmérés után, amekkora lendülettel csak telt, felé vágtam. Egyenesen a vállába állt, amit egy nagyobb sikítással díjazott. Lefékezett, majd kirántotta a fegyvert, és futott tovább. Szemmel láthatóan egyenesen a másik Virgo felé tartott, akit eddigre Den-nek már le kellett vernie.
- Aqulia, támadjuk meg!
- Így is sok erőt emésztettél fel, a jelenlétem pedig folyamatosan csak fogyasztja. Amíg nem muszáj, nem támadok. Inkább tartalékolom az erőm, maradok és vigyázok rád – felelte.
- De akkor nem nyerünk!
- Higgadj le – pillantott fel rám. – Igenis nyerhetünk, de ki kell várni a megfelelő pillanatot. Ha folyamatosan csak támadok, ezzel pedig pocsékolom a saját és a te erődet, azzal senkinek nem teszünk jót. Bízz bennem, rendben?
- Rendben – adtam be a derekam.
Azonban nyugalmam egy pillanat alatt semmivé lett, ahogy megpillantottam a harcmezővé vált területen Den-t. Aqulia szinte olvasott a gondolataimban, azonnal elszállt velem a földre, mialatt Sophy hamis Virgo mögé sietett.
Den leginkább félholtnak nevezhető állapotban volt, az egész teste remegett, és a kaszáján kellett megtámasztania magát, hogy ne essen össze. Soha nem láttam még ilyen pocsék állapotban. Leugrottam a sas hátáról, majd vérző vállamra fittyet hányva hozzá rohantam.
- Den! – szólítottam, ő azonban nem anyagon akart tudomást venni rólam, tekintetét nem emelte el a szintén végét járó szellemről.
A francba! Ha Den kidől… ha elájul, mindennek vége! Utálom elismerni, de még nem vagyok elég erős ahhoz, hogy egyedül nyerjek! Ha kifekszik, mind a ketten itt halunk meg!
- Den, tarts ki, hallod? Ha beájulsz, mind a ketten itt halunk meg! – kiabáltam, de elgyötört arckifejezéséből leolvastam, hogy lehet, nem is hallja tisztán a hangom.
Gondoltam rá, hogy megragadom a vállát, hogy megtámasszam, de ismertem annyira, túl büszke hozzá, hogy ehhez hasonló segítséget elfogadjon, hát még tőlem.
A ’csába! Hogy történhetett ez? Most mihez kezdjek?

A világ színei egyre inkább elfakulnak számomra, minden egykedvűen fehérré, homályossá válik. Sérült szemem képtelen vagyok felnyitni, míg társa egyre inkább elfelhősödik.
Kaszám rideg érintését hamarosan egy jóval melegebb, megnyugtatóbb érzés váltja fel… talán Virgo az. Bár mondtam neki, hogy kínos rám nézve, ha támogatnia kell, mostanra már ajkaim megmozdítására sem maradt elég erőm…
Éles csatakiáltások hasítanak végig remegő testemen… talán a helybéliek bátorodtak fel, tehetetlenségünkből megacélozva akaratukat… szánalmas parasztok. Legszívesebben eltaposnám őket az utolsó szálig, ám jelenleg semmit se tehetek…
Menekülnünk kell… és ezt csillagszellemem is jól tudja… égő, acélos lábaim hirtelen pihekönnyűnek érzem, arcom pedig kellemes ellenszél csapja meg… egyértelműen rohanunk valamerre…
Mikor ismét sikerül feltárnom jobb szemem, már a Kék Vadnyúl impozáns épülete bontakozik ki előttem… ám itt nem lelhetünk menedékre. Vörös Henry-ék nem hinném, hogy szívesen látnának minket… továbbá, valamiféle zűrzavar is felütötte a fejét. Egyenruhák kéksége színesíti zavarodott vízióm…
- Francba... helyet kell... ötleted? – Cseng füleimben Lizy hangja, ám képtelen vagyok kivenni valamennyi szavát… válaszolni még kevésbé áll módomban.
- Úgy vélem… célszerű keresnünk… peremén. – Mond valamit Virgo is…
- Rendben. Aqulia-val… kisebb faházat… város közepétől.
Eddig bírtam… bármennyire is próbálnám, képtelen vagyok tovább küzdeni a fáradtságom ellen… akaratom ellenére magával ragad az álmatlan sötétség.

A napsugarak bágyadt visszfénye világítja meg az apró helységet, amelyben magamhoz térek. Apró, deszkákból eszkábált kunyhócska ez, de legalább elhagyatott, és biztonságos. Az ágyam melletti, fekete tölgyszekrényen elhasznált kötszerek tekeregnek, amelyeken valószínűleg az én vérem vöröslik. Testem bár még mindig sajog, valamivel már jobban érzem magam. Sérült szemem fehér vatta, s arra illeszkedő kötések fedik, akárcsak sebeim túlnyomó részét is, leszámítva az apróbb karcolásokat… Virgo remek munkát végzett.
Szokásához híven, még új ruhát is hagyott hátra nekem. A közeli karfán egy mélykék, egyenruhás szabású zakó fürdőzik a korai homályban, fűzőkkel, s vörös gombokkal díszítve, vállainál aranysárga fémcsatokkal… meg kell hagyni, jó ízlése van a csajnak.
Miközben felveszem új felsőmet, így eltakarva kötéseim javarészét, gondolatok egész hulláma zúdul rám… ~ Bár, ezt elszúrtuk… A falusiak megfélemlítése csak egy kezdeti, apró lépés lett volna Vörös Henry-ék felé, helyette csak újabb bonyodalmakat vetett fel. Ismét lemásolták Virgot… bárhogy is, el kell pusztítanom neki is a kulcsát, akárcsak a legutóbbival is tettem. De egyelőre nem igazán vagyok még harcképes állapotban… egyre csak bonyolódik ez az egész… - Sóhajtok fel, majd társamra pillantok, kinek testét szintúgy kötések tarkítják.

Gondoltam, hogy segítek Den-nek megtámaszkodni, de amilyen büszke, később a fejemet leszedte volna azért, hogy ilyen megalázó helyzetbe hoztam. Éppen ezért csak álltam, és egyenesen az ellenségeinket bámultam, akik szemmel láthatóan szintén nem voltak épp a legjobb passzban. Igazából hiába néztem őket, gondolataim teljesen másfelé jártak. Azon gondolkodtam, hogyan kéne elhúzni innen, és egyáltalán hová? Szégyen a futás, de most nagyon is hasznos lenne…
Gondolataimat egy hatalmas csattanás szakította félbe, mire rémülten kaptam fel a fejem. Túlságosan is elbambultam. Szerencsére nem minket támadtak, hanem a Sophy nevezetű lány lett a falba ágyazva a Virgo hamisítvány által.
- Még egyszer nem fogom megvédeni a segged, királylány! A kulcsom a tiéd lett, de parancsot nem fogadok el tőled! Értve vagyok? – ordított a képébe, majd befejezésképpen a földre csapta a lányt, és visszatért a világába.
A mellettem álló Virgo-ra emeltem a szemeim, aki mostanra már felvette a járóképtelen Den-t, és meg kellett állapítanom… ég és föld a kettő. A jellemük legalábbis biztosan.
A következő pillanatban rivalgásra és ordítozásra figyeltem fel. Az addig magukat gyáván meghúzó falusiak egyenesen felénk indultak, látva, milyen állapotba is kerültünk. Elő akartam rántani a kardomat, de képtelen voltam rá, ahogy el akartam emelni a kezem, hogy a kardot előhúzzam, a vállam majd széthasadt a fájdalomtól.
- Lea-san! – kiáltotta Aqulia, ahogy a magasban körözését félbeszakítva leszállt elém, szárnyaival akkora port és szelet keverve, hogy hátrálásra késztesse az embereket. – Gyorsan, szállj fel! El kell tűnnünk innen, azonnal!
- Köszönöm – huppantam fel a hátára. – Virgo, kérlek, kövess minket! – pillantottam le a csillagszellemre, aki csak némán bólintott egyet, és utat törve magának futni kezdett, meglehetősen gyorsan.
De ugyan, miért is úsztam volna meg ennyivel? Sophy után most még valaki becélozta a vállam – fogalmam sem volt, ki volt az, csak azt tudom, hogy öt tőrt hasított felém, amiből három célba is ért. Kettő felsértette a bőröm, aránylag mélyen, a másik pedig ismét - a ball vállamba állt bele. Elfojtottam egy elkeseredett sikolyt.
- Lea-san! – pillantott fel tám Aqulia.
- A kicseszett életbe! – káromkodtam el magam, ahogy kitéptem a fegyvert, és lehajítottam a földre. – Ennyit a karomról… francba már!
Először más ötlet híján a Kék Vadnyúlhoz indultam, de csalódnom kellett. Ahogy a vállamat szorongatva leereszkedtünk, nem épp kellemes látvány fogadott: a helyi rendőrség valamilyen kivizsgálást tartott. Így aztán semmiképpen nem jutunk be… különben sem tudom, hogy társam mennyire lenne szívesen látott vendég. Leginkább… semennyire?
- Francba... más helyet kell keresnünk. Van ötleted? – pillanatokkal később leesett, hogy a fiút aztán hiába kérdezem. - Mondjuk jó, hogy egy félhalotthoz beszélek... Virgo? – kérdeztem a csillagszellemet, mire ő rám emelte a tekintetét.
- Úgy vélem, egy elhagyatott épületet lenne célszerű keresnünk a város peremén. – felelte, én pedig bólintottam egyet.
- Rendben. Aqulia-val a magasból láttunk egy kisebb faházat, elég messze van a város közepétől.
A sas bólintott, majd a magasba emelkedett, Virgo pedig követett engem. Igaz, meg kellett tennünk egy kisebb utat a falu végéig, de legalább leráztuk a falusiakat. A faház, amit fentről láttunk, nem is volt olyan borzalmasan rossz állapotban, mint amire számítottam. Nem egy luxusépület volt, ez tény, de bőven megfelelt. Belépve egy kissé poros, de aránylag jól állapotban lévő bútorzat köszönt vissza ránk. Innentől úgy döntöttem, Virgo-ra hagyom a dolgot. Den már rég beájult, azonban ő a saját erejéből továbbra is ebben a világban maradt.
Nem vártam senki mástól gondoskodást, főleg nem tőle, bőven elég neki az a gyerek… a másik meg, mivel nem vagyok a tulajdonosa, nem hiszem, hogy segítene. A szoba külön feleibe vertünk tábort.
- Segítsek valamit? – kérdezte Aqulia, ahogy aggódva szemlélte a sebeimet.
- Egy kicsit talán… - sziszegtem, ahogy a zsebemből előhalásztam egy kötszert. – Még jó, hogy ezt magamnál hordom… kicsit kevés, de jobb, mint a semmi.
- Mit csináljak?
- A vállam totál kampó, alig bírom megmozdítani. Csak ennyire tudom felemelni – vittem egy nagyjából negyvenöt fokos szögbe a kezem, miközben összehúztam a szemeim. – És még ez is fáj… Kérlek, megfognád ezt? – mutattam felé a kötszer egyik végét, miután egyszer áthúztam a kezemen.
- Persze – felelte, ahogy a csőrébe vette, és türelmesen megvárta, amíg szenvedő arccal betekercseltem, a karomat.
Mikor végeztem, betűrtem az egyik, majd Aqulia szájából elvéve a másik felét is, hogy ne essen le.
- Azt hiszem, kész. Innentől már megleszek – mosolyogtam rá hálásan. – Köszönöm. [/color]
- Semmi más kell? Biztos?
- Igen, visszamehetsz. Még találkozunk – biccentettem.
- Rendben. Jobbulást, és vigyázz magadra – felelte továbbra is kissé féltő tekintettel nézve rám, ahogy visszatért a világába.
Nagyot sóhajtottam, és ledobtam magam a fal tövébe. Virgo egészen addig itt volt, amíg mestere vérzése el nem állt. Utána már ő is továbbállt. Ketten maradtunk, én pedig nagyon fáradtan éreztem magam. A szekrényből kihalásztam három kissé poros, de jó állapotban lévő takarót. Az egyiket leterítettem a földre, miután kiráztam, a másikat pedig arra rá takarónak. Eleresztettem egy kisebb fintort, de aztán nagy sóhajjal Den-re hajítottam a másikat, tekintettel arra, hogy durván ki van ütve, és ha úgy vesszük, szép harcot tudhat maga mögött. De tőlem aztán ennél többet ne várjon, Virgo épp eleget tett érte. Lehuppantam ideiglenes ágyamra, és úgy fordultam, hogy a bal vállam ne érje a földet. Elég kényelmetlen volt, ugyanis alapból a másik irányban szoktam fordulni. Mivel sehogy nem jött álom a szememre, maradék erőmből úgy döntöttem, kis idézést rendezek.
- Leo Minor! – Szólítottam fáradtan a szellemet, aki pillanatokkal később megjelent előttem.
Kissé megriadt a sérüléseim láttán, majd gyorsan hozzám ügetett, és megszimatolta a kötést. Megsimogattam a fejét, mire hozzám dörgölőzött.
- Semmi baj. Megleszek – biztosítottam, mire sóhajtott egyet, és az ölembe telepedett. – Nem kell sokáig itt lenned, csak szükségem van egy kis társaságra, nem tudok aludni – biccentettem.
Válaszul megnyalta az arcom, mire halkan felkuncogtam.
– Köszönöm. Aj… kéne valami rendes ruha is… a mostani véresnek aligha veszem hasznát – sóhajtottam fel csalódottan.
Erre Lem kiugrott az ölemből, és sietősen megindult az ajtó felé. Mancsával a résnyire nyitott ajtót akkorára tágította, hogy kiférjen rajta, majd elfutott. Meglepetten pislogtam párat, aztán elmosolyodtam. Ha ő nem is tud nekem úgy ruhát hozni, mint Virgo Den-nek… lopni tud! Okos jószág, meg kell hagyni.
Eltelt nagyjából fél óra, majd a csillagszellem visszatér. Legnagyobb meglepetésemre nem csak ruhával, hanem egy bevásárlós szatyrot is húzott maga után a szájában. Kikerekedtek a szemeim.
- Hékás! – nevettem fel, majd gyorsan elhalkultam, nehogy felkeltsem a társam, aki köztudottan félholt állapotban is képes leordítani a fejem. – Te vagy a hősöm, Lem – sétáltam hozzá, majd megsimogattam a fejét. – Köszönöm.
Erre dorombolás és dörgölőzés volt a válasz. Kinéztem az ajtón, és megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy nem hagyott maga után ételnyomokat. Ezt követően elvettem a kis szatyrot, s a pulóvert.
Utóbbi férfiruha volt és kissé nagy rám, a földön húzástól pedig poros, de akkor is jóval többet ért, mint a semmi. Zöld színű volt, fekete csíkokkal az ujjánál és a mellkasán. Kíváncsi vagyok, honnan szerezte…
A szatyrot egy öregtől csenhette el, nem hiszem, hogy el felnőtt vagy akár egy gyerek ne csípte volna nyakon, vagy futott volna utána. Sok minden nem volt benne, csak pár zsemle, egy alma, körte, meg egy ásványvizes palack. Silány vacsora, de megteszi. Az almát azonnal kisajátítottam, és felzabáltam, majd két zsemle következett. Már belekezdtem volna a harmadikba, mikor a jelenlegi szobatársamra tévedt a tekintetem. Egy akkora kelletlen fintort eresztettem el, mint még eddig talán soha.
- Hogy az a… a rák egye meg, hogy erősebb nálam… de ha ő nem kaparja össze magát lehet halálra vagyok ítélve… - morogtam dühösen, ahogy visszatettem az ételt, majd pár nagy korty víz után az egészet eltettem magam mögé.
Kaján köztudottan gyűlöltem osztozni, most mégis meg kellett tennem, ha magamnak is jót akarok. Franc belé… mindegy, háromnegyedik teli gyomorral máris könnyebb lesz elaludni.
- Még egyszer köszi – simítottam végig Lem fejét, miután betakaróztam. – Jó éjt.
Válaszul a fejemnek dörgölőzött, majd hátralépett, és nyávogó hangot adva kis fényjátékkal távozott. Ezek után – és mikor az oldalfekvést eluntam, hasra vágódva - pillanatok alatt elnyomott az álom.

Mikor másnap reggel felébredtem, a vállam kissé sajgott még, de jóval elviselhetőbb volt. Morogva ülésbe küzdöttem magam ép karommal, majd megdörgöltem a szemem, és hátamat a falnak vetve már éber társamra pillantottam. Ismét eleresztettem a tegnapi arckifejezésem, amit akkor vettem fel, mikor meghagytam a kaját. Ha most odaadom neki, azt fogja hinni direkt neki tettem félre, mert egy nyálas csaj vagyok… a francokat. Ha nem lenne ilyen szar állapotban, úgy bezabálom az egészet, mint annak a rendje… Mindegy, most a küldetés a legfontosabb ami áldozatokat igényel… sajnos.

Virgo gondoskodása nem pusztán az uniformisszerű zubbonyban merül ki. A díszes kabát mellső zsebeiben apró, ám laktató falatok roskadoznak.
Épp ez egyik ilyenből falatozva lépdelek ki a szűkös, halványan megvilágított előtérbe, ahol egy kis asztal, s Lizy alakja fogad. A lány egy adagnyi étellel vív szempárbajt, talán azon tanakodik, hogy nekem adja-e… milyen naiv…
- Jetblack Fire Magic! – Egy könnyed ujjcsettintéssel enyészet tárgyává teszem az elemózsiát, majd a viharossá vált szempár kereszttüzében magam is helyet foglalok.
Lábaimat a korhadt asztalka lapján pihentetve elmélkedek következő lépésünkről, mikor is ormótlan zaj rázza meg viszonylagos nyugalmunkat. Hamarosan egy elnyűtt bakancs szakítja ki helyéről rozoga bejáratunk, s enged utat a beözönlő, rongyokba bugyolált társaságnak.
- Hé, főnök, itt már vannak… - Állapítja meg egy kócos hajú.
- Kit érdekel? – Rivall rá „főnök”. – Ez a ház most már a miénk!
- Bocs, foglalt. Húzzatok el… - Feleli Lizy, miközben én végigsimítom ujjaimat a Starsplint fémes érintésű nyelén.
- És ez mé… - Akadékoskodna a viszonylag termetes férfi, ám szavainak kaszám pengéje parancsolj megálljt… miként két szeme közt landolva, kisöpri őt a kunyhóból.
Társai csak hitetlenkedve, ledermedten nézik mindezt, a sokk miatt mozdulni sem képesek.
- Elég jól vagy te ahhoz, hogy céllövöldözést játssz már korán reggel?
- Ahhoz mindig elég jól vagyok... – Azzal, következő célpontom egy szurokfekete tűzgömb sodorja ki a helységből, jócskán leégetve a bőrt koponyájáról.
Erre már kétségbeesett ordítások, és jajveszékelések gyötrelmes szimfóniája az általános reakció… ami nem érint túl jól. Elég gyengének érzem magam, a testem is rengeteg sérülés borítja… talán túl hirtelen mozdulatok voltak ezek, még így, ültömben is…
- Vigyázz, a végén még azzal jönnek, van valami ultraerős haverjuk, aki bosszút áll értük. – Kuncog a lány, mire rögvest érkezik is a válasz.
- E… ezért megfizettek! – Fordul még vissza az ajtóban egyikőjük. – Vörös Henry majd elintéz titeket! – Már megint ez a név…
- Nem vagyok túl jól... kapj el kettőt, ki kell hallgatnunk őket. – Pillantok társamra, hátha megtudhatunk valamit hívatlan látogatóinktól.
- A varázsszót kihagytad, de egye fene, úgysem vártam tőled. – Indul utánuk, miközben kardja fémes szólamot hallatva, elhagyja hüvelyét.
Mire kiérek a közeli fenyvesektől illatos, szabad levegőre, már két élő egyed is az avarban fetreng, a holttestek mellett. Mosolyogva leguggolok a közelebbihez, majd tiszta felsőmet levetve, átharapom a szerencsétlen nyaki ütőereit… társa szemei láttára kivéreztetem, s vöröslő fogaimmal rávigyorgok. Ám itt még nincs vége… jobb kézfejemet apró lángnyelv öleli körül, melynek segítségével könnyűszerrel átüthetem áldozatom mellkasát… dobogó szívét kivájva, a túlélő előtt hamvasztom szét a meggyötört szervet…
- Úr isten, letagadom, hogy ismerlek. Még jó hogy nem reggeliztem sokat. – Ócsárkodik Lizy, de most ez érdekel a legkevésbé…
- Szóval… - Kezdem igazgatni bíborra festett ujjaimmal a halálra rémült alak gallérját. – Remélem, most már tudja, hogy nem viccelek, ha azt mondom, válaszol a kérdéseimre, vagy meghal… – Heves bólogatás üdvözli szavaimat. – Nos… említettek egy bizonyos Vörös Henry-t... Mit tud róla? Itt volt az utóbbi időben?
- Vö… Vörös Henry… - Kezd bele nyögdécselve. – Mindig is itt volt… de csak annak jelenik meg, akivel találkozni akar…
- Értem… megy ez látod. – Fúrom bele tekintetem könnyektől ragyogó íriszeibe. – És mégis mit csinált az utóbbi időben? Mivel foglalatoskodott?
- Azt… azt nem tudom… - Nyeli el, egyre hevesebb sírás keretei közt. – Én csak.. egy szerencsétlen koldus vagyok… nem tudok ilyesmiket!
- Hát, ez nem volt sok... – Eresztem el, egy lemondó sóhaj kíséretében. – Mehetsz… - Állok két lábra, mire a férfi kissé hitetlenkedve, de beleveszik a fák ködös útvesztőjébe…
Hűsítés gyanánt, a közeli csermelynél lemosom a bőrömre barnult vért, majd visszafűzöm kabátom a helyére. A víz ugyanakkor a sérült szememen pihenő kötést is benedvesíti, melyet így képtelen vagyok leszedni… bár egész szépen helyrejött, látásom még mindig olyan, mintha csak egy áttetsző üvegfalon néznék keresztül.
- Azt hiszem, van egy ötletem, hol szerezhetnénk több információt. – Fordulok vissza a lányhoz, aki mindeddig közömbös arccal követett.
- Hol? – Kérdez rá, ám válaszom csak egy sejtelmes vigyorban merül ki.
- Kövess...
- Ilyenkor nem szeretem a meglepetéseket… - Elégedetlenkedik, de végül is nyomomban marad.
Bár a lágyan felfelé ívelő domborzat, és sűrű erdőség nem könnyíti meg eltompult emlékeim vízióit, egy hosszabb bóklászást követően, megpillanthatjuk az Okuri villa, gőgösen a fák felé magasló falait. ~ Azt hiszem, itt lesz a leghelyénvalóbb körbekérdezősködnünk. A rendőrökben nem bízom, és rajtuk kívül ez a lány tud a legtöbbet a múltkori ügyről. Na és, azok után, amit Henry-ék tettek vele a szekér kirablásánál, szerintem örömmel segítene nekünk végleg megszabadulni tőlük, és hamis játékszereiktől.

Hm, most már azt is tudom, ki az, akinek többet nem adok semmit. Meg azt, hogy ki a Grimoire Heart törzskönyvezett parasztja. Mondani nem mondok semmit, miután az étel a fekete tűz martalékává válik, de szemeimből annál inkább kiolvasható, hogy jelenleg egy nyárson fogatom magamban a mágia gazdáját. Legszívesebben hozzávágtam volna valamit, de fogalmam sincs, hogy, sikerült lenyelnem a késztetést. Ezért már díjat érdemlek.
Szerencsére nem kellett sokáig semmittevéssel bámulnom és magamban fortyognom, ugyanis pillanatokkal később odakint hatalmas zaj támadt. Mikor már igazán közel ért hozzánk a hang forrása, akkor egy hatalmas reccsenéssel beszakadt az amúgy is rossz állapotban lévő ajtó.
Végignéztem a minket zargató bagázson. valami hajléktalan banda volt, de mindennek tűntek, csak erősnek nem. Ruhájuk cafatokban lógott és mocskos volt, ráadásul ideáig éreztem a bűzüket. Jobb lenne hamar kifüstölni a társaságot innen…
- Hé, főnök, itt már vannak… – jegyezte meg az egyik ránk pillantva.
- Kit érdekel? – visított rá mérgesen a főnöknek nevezett. – Ez a ház most már a miénk!
- Bocs, foglalt. Húzzatok el… – feleltem egy laza vállrándítás keretében, de úgy tűnt, az ő véleményük nem egyezik a miénkkel.
- És ez mé…
A termetesebb ember még akadékoskodott volna egy kicsit, de több esélye nem nyílt rá. Den egy laza mozdulattal sikeresen egyenesen a két szeme közé hajította a kaszáját, ezzel pedig a férfi kitántorodott az épületből – és fel sem kelt többet. Egy hulladékkal kevesebb.
A banda többi ragja először döbbenten méregették a testet, mint akik nem képesek felfogni, mi történt.
- Elég jól vagy te ahhoz, hogy céllövöldözést játssz már korán reggel? – kérdeztem teljesen nyugodt arccal, bár a korábbi szemétsége még mindig képes volt morcossá tenni.
- Ahhoz mindig elég jól vagyok...
Amint ezt kimondta, a következő tagot egy fekete tűzgömb találta telibe, s csatlakozott a kint heverő alakhoz. Már a második hullát látva rájöhettek, hogy ez nem csupán gyerekes fenyegetés. Vagy elrohannak, agy örökre itt maradnak. Rémülten sikítoztak, és szemmel láthatóan fogalmuk sem volt, hogy most mihez kéne kezdeniük. Végül csak a menekülés mellett döntöttek.
- Vigyázz, a végén még azzal jönnek, van valami ultraerős haverjuk, aki bosszút áll értük. – kuncogtam szemtelenül, amire persze az egyik azonnal felelt is.
- E… ezért megfizettek! – fordult még vissza az ajtóból remegve az egyikük. – Vörös Henry majd elintéz titeket!
~ Hogy megmondtam, hogy fenyegetőzni fognak… hé, ácsi. Vörös Henri? Ez a név ismerős… megvan! Az az idegen alak, akitől a levelet is kaptam!
- Nem vagyok túl jól… kapj el kettőt, ki kell hallgatnunk őket – nézett rám a fehér hajú, mire elfintorodtam.
Ilyenkor bezzeg jó vagyok, mi? Jellemző…
- A varázsszót kihagytad, de egye fene, úgysem vártam tőled – lendültem az alakok után, ahogy kardot rántottam.
Még így sérülten sem volt nagy cucc beérni őket, pár pillanattal később hátba is szúrtam az egyiket. Csak kettőről volt szó… még vannak páran, most legalább levezethetem a korábbi feszültséget. Ezek úgyis csak mocskos, vén rohadékok.
Szánalmas, hogy mennyire gyengék voltak. Már csak attól kifeküdtek, hogy ha egyszer beléjük ütöttem. Utána csak egy szórás, és kész, vége. Még sem volt annyira jó feszültség-levezető, mint vártam… de azért a semminél többet ért.
Mivel kettőt meg kellett hagynom, így azokba csak bele-beleütöttem egyet. Mire Den is megérkezett, már azok ketten i a hullák között fetrengtek, az életükért könyörögve.
A démon személyében a srác leguggolt a legközelebbihez, majd miután új pólóját védve hátradobta azt, egyenesen átharapta annak a nyaki ütőerét. Ezek után, mint valami elmebeteg állat – bár akárhogy nézzük, az is… - először szétégetve az áldozat mellkasát, kihalászta abból a szívét, majd az is ugyanerre a sorsra jutott…
- Úr isten, letagadom, hogy ismerlek. Még jó hogy nem reggeliztem sokat. – fintorodtam el, inkább csak úgy magamnak téve a megjegyzést, miközben leráztam a kardomról a vért, és a helyére csúsztattam.
- Szóval… Remélem, most már tudja, hogy nem viccelek, ha azt mondom, válaszol a kérdéseimre, vagy meghal… – Erre az alak olyan hevesen kezdett bólogatni, hogy jó, hogy le nem szakadt a feje tőle. – Nos… említettek egy bizonyos Vörös Henry-t… Mit tud róla? Itt volt az utóbbi időben?
- Vö… Vörös Henry… – nyöszörögte a halálra rémült férfi. – Mindig is itt volt… de csak annak jelenik meg, akivel találkozni akar…
- Értem… megy ez látod. És mégis mit csinált az utóbbi időben? Mivel foglalatoskodott?
- Azt… azt nem tudom… – nyelte el a szavakat már könnyek között, miközben én unalmamban az egyik fa törzsének támasztottam a hátam. – Én csak… egy szerencsétlen koldus vagyok… nem tudok ilyesmiket!
- Hát, ez nem volt sok... – eresztette el a koldust a fiú, majd felállt a földről. – Mehetsz…
Az idegen először hitetlenkedett egy kicsit, de nem kellett neki kétszer mondani. Pillanatok alatt felpattant, és esve-kelve eltűnt a fák között.
Ezt követően csak vártam, hogy Den lemossa magáról a vért, közben pedig gondolkodtam, ne idézzem-e meg valamelyik kulcsomat? Kéne egy értelmes személy is mellém, ez a primitív barom kezdi teljesen kicsinálni az idegeim. De mivel még továbbra sem jöttem teljesen helyre, inkább úgy döntöttem, kibírom valahogy, és nem pazarolom az energiám.
- Azt hiszem, van egy ötletem, hol szerezhetnénk több információt. – fordult vissza felém, végre valami olyan mondattal, ami kizökkentett az érdeklődésmentes állapotból.
- Hol? – kérdeztem, azonban válasz gyanánt nem kaptam többet egy sejtelmes vigyornál.
~ Hurrá… már megint követnem kell majd őt.
- Kövess...
~ Tudtam! Zseni vagyok, de komolyan…
- Ilyenkor nem szeretem a meglepetéseket… - sóhajtottam fel, de azért csak rávettem magam, hogy menjek utána.
Hosszas sétálásba került, mire végre elértük azt a bizonyos helyet. Egy hatalmas villa köszönt vissza rám, ami Dennel ellenben nekem nem mondhatnám, hogy ismerősek hatott. Néha eszembe jut az a bizonyos Virgo, akit a Sophy nevezetű nőszemély idézett meg… nem tudom, hogy lehet egy aranykulcsból kettő. Ezüstkulcsokból sok van… de belőlük egynek lenne szabad lennie.
Ilyen gondolatok jártak a fejemben, ahogy közelebb értünk az épülethez.

A lomkoronák, s hegyoldal árnyékában ásítozó villa már kívülről is impozáns látványt nyújt. Legutóbbi látogatásom óta csak még tovább nőtt a kertben fénylő márványszobrok, szökőkutak, s egzotikus virágok száma. Az épület szépen rendezett, elegánsan faragott kövekből rakott falai szemnek tetszően magasodnak a hosszan kígyózó kerítés fölé.
Ám nem csak a pompa elemeiben mutatkozik meg a pénz hatalma. Öltönyös biztonságiak tucatjai sürögnek a gyepen, különböző mágikus riasztókat, s érzékelőket kémlelve.
- Megpróbálok beszélni velük, mondhatni ismerem a főnöküket. És amúgy se tennénk jó benyomást az információforrásunkra, ha öldöklésbe fognánk. – Osztom meg társammal a szándékaimat.
- Felőlem oké. – Ránt vállat… nos igen, ő még azt sem tudja igazán, miért is vagyunk itt. - Remélem, fog tudni mondani valamit, amitől előrébb jutunk az ügyben. Nem szeretnék egy másolatot látni a kulcsaim közül.
- Nos, reménykedni szabad... – Azzal, a kétszárnyas főkapu elé sétálva, meg is nyomom az arra szerelt csengőt.
Hamarosan egy hang csendül fel a kis szerkezetből, melynek forrása minden bizonnyal bent található.
- Okuri rezidencia. Miben segíthetünk?
- A főnökükkel szeretnék beszélni. Mondják meg neki, hogy Den Starkiller keresi, fontos ügyben. – Szólok vissza az apró hangszóróba… imádom, amikor ilyen fontos embernek tűnök.
- Egy kis türelmet kérnék…
Nem telik sokba, hogy néhány jól öltözött alkalmazott kisétáljon elénk, majd beljebb tessékeljen minket.
A festményekkel, arcfaragványokkal, selyemszőnyegekkel, s kristályozott csillárokkal díszített folyosók fényűzése emlékek egész tengerét kavarja fel bennem. A szökés erről a helyről, majd a visszatérés… az a rengeteg vér, Henry halála… milyen szép is a nosztalgia.
- Egyébként, lenne pár kérdésem, amin már agyalok egy ideje. – Foszt meg Lizy gondolataim mézédes ízétől.
- Nem, én se tudom, miért vagyok ilyen jóképű... valami más, amiben segíthetek?
- Az élet nagy kérdései... és mitől iylen nagy az egód? – Sóhajt fel, mintha valami rosszat mondtam volna… pedig én csak segíteni akartam kivételesen. - Szóval, ki pontosan ez a Vörös Henry, és honnan ismered? Nagyon is úgy tűnik, hogy elég sokat tudsz a helyzetről. Szeretnék már legalább nagyjából képben lenni.
- Vörös Henry-vel egy régebbi megbízatásom során találkoztam... pontosabban, ő volt a megbízom. De átvert... engem! Méltó büntetése a halál volt, akárcsak a főnökének is. Vagyis... ezt hittem. De nagyon úgy tűnik, hogy mégis élnek. Már én se tudom. – Merengek el kissé saját tudatlanságomon. - A lány, akihez jöttünk, talán tud nekünk segíteni. Ő is Henry-ék egy áldozata volt. Felteszek majd neki pár kérdést, hátha kissé előrébb leszünk a segítségükkel. Te addig maradj csöndben, mindenki jobban jár.
- Ezt nem veszem célzásnak. – Morogja le szavaimat. - Egyébként, így már kicsit jobban értem. Vagyis néhány részt. Nem lehet, hogy valaki csak eljátssza, hogy ő Vörös Henry, vagy ilyesmi?
- Meglehet. A jelenlegi helyzetről én se tudok sokkal többet. De lemásolták Virgót. Bárkik is legyenek, kinyírom mindet.
- Ha legalább rendes másolatot csinálnának... az a Virgo tok gáz volt. – Mielőtt helyeselhetnék, kísérőink tudtunkra adják, miszerint elértük vendéglátónk irodáját.
A lakozott tölgyajtó megannyi könyvespolcot, egy súlyos, faragott íróasztalt, s hasonló stílusú székeket rejt maga mögött.
Alig foglalunk helyett, mikor utánunk az Okuri család ifjú feje is tiszteletét teszi a régies hangulatú dolgozószobában. A helységbe beszűrődő, délelőtti napsugarak tökéletesen körvonalazzák a lányka már nagyon is nőies alakját, s természetesen szép, aranyszínű tincsekkel keretezett arcát arcát,
- Den Starkiller! – Szólít meg, miközben egyre közelebb sétál hozzánk. Járása finom, mégse hivalkodó, mint egy szajháé. – Nem hittem, hogy újra találkozunk. – Ül le velünk szembe. – Viszont ne higgye, hogy nem vagyok hálás, amiért megmentett! Kérem mondja, mi járatban?
A változás, melyet beszéde is jól tükröz, még engem is meglep. Már nem az a rémült, és beképzelt kislány néz a szemeimbe, akit még a szekérrablás során rémisztgettem. Bárhogy is, jobbnak érzem, ha az övéhez hasonló hangnemmel, s illedelemmel próbálom meg kideríteni, amiért idejöttem… bármilyen szokatlan is legyen ez tőlem.
- Ugyan, mindenki érdeke közrejátszott abban, hogy legyőzzük azt a két pojácát; de azért örülök, ha úgy érzi, hálával tartozik nekem. – Próbálok arcomra ölteni egy kedves mosolyt. – Ha nem haragszik, pár kérdés formájában máris a maga segítségéhez folyamodnék.
- Amennyiben módomban áll, szívesen segítek. – Feleli kimérten, a hivatalostól egy árnyalatnyival barátságosabb hangszínen.
- Nyilván értesülést szerzett róla a múltkori incidens után, miszerint Vörös Henry és főnöke elhunyt. De mégis vannak, akik azt állítják, hogy a fickó nagyon is életben van. Ön mit tud erről?
- Igen, jómagam is hallottam az esetről. Még egyszer köszönöm, hogy segített a bűnügy felgöngyölítésében, és bár rossz útra tért édesapám is megkapta méltó büntetését, hála ennek, újfent felvirágoztathattam családunk régi hírét. – Tér el kissé a tárgytól, ám hamar visszatér érdeklődésem kulcsához. – Ugyanakkor, én is csak azt tudom mondani, amit a rendőrfőnöktől hallottam. A két bűnöző elhunyt, ezt a halottkémi jelentések is alátámaszthatják. – Adja tudtomra, kissé sajnálkozva, de magabiztosan.
- Értem... – Veszek egy mélyebb levegőt, miközben megfogalmazom magamban soron következő szavaimat. - Nemrég volt szerencsém a zodiákus kulcsom egy másolatához. A legutóbbi eset folyamán is belefutottam egybe, de azt el is pusztítottam. Tud-e valamit hasonló tárgyak feltűnéséről? Vagy esetleg felelőst?
- Bár édesapám jártas volt a csillagmágia fortélyaiban, én magam csak most kezdtem el tanulmányozni a varázslatok mibenlétét, és természetét. Ismerek pár kulcsot ugyan, de nem igazán értem sajnos még csak a kérdés lényegét se. – Mondja, ezúttal halvány szégyenlőséggel fűszerezve.
- Ez igazán sajnálatos. Ha lesz hozzá kedve, megtaníthatok ezt-azt a csillagmágiáról. Nálam jobbat keresve se találna. – Vigyorodom el, miközben ujjamon megpörgetem a kulcscsomómat.
- Majd még megfontolom. – Reagálja le mosolyogva a hangulatoldásnak szánt feltevésem.
- Ó, el ne felejtsem. Még annyit, hogy az apja elhunyása óta, miféle értesülései vannak a Kék Vadnyúlban végbemenő főnökváltásról, és az ott folyó ügyletekről?
- Én tényleg sajnálom… - Néz kissé félre. – De ez ügyben se szolgálhatok sokkal. Mióta édesapám elhalálozott, próbálom újra felvirágoztatni családi cégünket, mely majdnem szétesett a szomorú halálhírre. De mára már inkább Era, és a Mágikus Tanács a fő érdeklődési körünk, nem Shirotsume. A Kék Vadnyúl pedig mindig is egy titokzatos hely volt, talán még akkor se tudnék róla többet, ha szeretett városunkban bonyolítanám le fő üzleteinket. – Fejezi be vendéglátónk. ~ Nos, ez tényleg nem sok. Sőt, mondhatni semmi olyan, amit ne tudnék. Persze, ez nem a szöszi hibája. Bár sose voltam jó emberismerő, neki nem hinném, hogy volna rejtegetnivalója, hisz szemtanúja voltam, mikor ő is Henry-ék áldozatává vált…
- Nem tesz semmit. Köszönjük, hogy ránk szánta minden bizonnyal drága idejét. – Állok fel ülőhelyemről, mire társam is hasonlóképp tesz. Már amúgy is kezd hányingerem lenni ettől a válogatott beszédtől, és udvariaskodástól…
- Esetleg meglátogathatnák Flint Westwood marshall-t, a helyi rendőrparancsnokot. Magának már amúgy is volt szerencséje hozzá. Ő talán kielégítőbb válaszokat tudna adni ezekre a kérdésekre. – Tanácsolja a fiatal Okuri.
- Azt hiszem, így fogunk eljárni…