A Kulcsok Őre 2 (Den Starkiller, Leanna Darkness , Sophy Walter, Tiffany Nysen)

Egy hatalmas épület felé haladtunk, amit alaposan végigmértem. Gyönyörű volt már csak kívülről is, biztos sok pénze van annak, aki ilyet építtet. Márványszobrok, szökőkutak, ritka virágok… nekem egy kicsit sok is volt már ez a fényűzés, pedig a belsejét nem is láttam.
Az udvaron öltönyös biztonságiak mászkáltak fel-alá, ez pedig nem keltett bennem túl nagy bizalmat. Remélem, nem fogunk bajba kerülni…
- Megpróbálok beszélni velük, mondhatni ismerem a főnöküket. És amúgy se tennénk jó benyomást az információforrásunkra, ha öldöklésbe fognánk. – világosított fel Den a szándékairól, mire csupán rántottam egyet a vállamon.
- Felőlem oké. – Úgyis fingom sincs mi folyik itt, nem szólok bele. - Remélem, fog tudni mondani valamit, amitől előrébb jutunk az ügyben. Nem szeretnék egy másolatot látni a kulcsaim közül.
- Nos, reménykedni szabad... – felelete, s megnyomta a kapura felszerelt csengőt.
Kisebb sercegést követően a szerkezetből egy hangra lettem figyelmes.
- Okuri rezidencia. Miben segíthetünk?
- A főnökükkel szeretnék beszélni. Mondják meg neki, hogy Den Starkiller keresi, fontos ügyben.
- Egy kis türelmet kérnék…
Ezt követően pár jól öltözött alkalmazott érkezett a kíséretünkre. Soha nem szerettem, ha valaki számomra ismeretlen ember követ engem, az ilyenektől pedig egyenesen herótom volt. Bosszantó, és nem utolsó sorban teljesen fölösleges. Ha egyszer elmondják, merre kell menni, úgyis odatalálunk… igaz, hogy akkor fennállna a veszélye, hogy lenyúlunk valamit, de ez engem hidegen hagy. Még jó, hogy hamar lekoptak rólunk.
~ Már megint totális hülyeségeken gondolkodok. Mi a fene van velem? Az itteni levegő teszi, vagy szimplán a fáradtság? Esetleg ennek a baromnak a jelenléte? Áááh, ha utóbbi lenne, rég megőrültem volna– fintorodtam el magamban, és felesleges semmin való elmélkedés helyett inkább körbetekintettem az épületben.
Egyáltalán nem volt kevésbé fényűző, mint amilyen kívülről volt, sőt – csak még rosszabb volt, legalábbis részemről. Nem szerettem az ilyen nagy pompát, mint a kristálycsillárt, ami majd megvakít, ha rávetül a fény, meg a vörös szőnyeget és hasonlókat…
De ha már úgyis ketten maradtunk, és úgyis kezdek hülyeségeken gondolkodni a tudatlanságtól, hogy miért vagyunk itt, ki a fene az a Henry és még sorolhatnám, végre megkérdezem.
- Egyébként, lenne pár kérdésem, amin már agyalok egy ideje – jegyeztem meg, hogy magamra vonjam a figyelmét.
- Nem, én se tudom, miért vagyok ilyen jóképű... valami más, amiben segíthetek?
~ Ha ezt nem hozta volna fel, én komolyan „kétségbeestem” volna, hogy beteg…
- Az élet nagy kérdései... és mitől ilyen nagy az egód? – sóhajtottam fel, és inkább lereagáltam a helyzetet. - Szóval, ki pontosan ez a Vörös Henry, és honnan ismered? Nagyon is úgy tűnik, hogy elég sokat tudsz a helyzetről. Szeretnék már legalább nagyjából képben lenni.
- Vörös Henry-vel egy régebbi megbízatásom során találkoztam... pontosabban, ő volt a megbízom. De átvert... engem! Méltó büntetése a halál volt, akárcsak a főnökének is. ~ Micsoda dráma, szegény Den át lett verve… úgy „fáj” a szívem – jegyeztem meg magamban epésen. ~ Plusz, szépen megölhette, ha még él és vigyorog. - Vagyis... ezt hittem. De nagyon úgy tűnik, hogy mégis élnek. Már én se tudom. – merengett el egy rövidebb ideig én pedig vártam a folytatást. - A lány, akihez jöttünk, talán tud nekünk segíteni. Ő is Henry-ék egy áldozata volt. Felteszek majd neki pár kérdést, hátha kissé előrébb leszünk a segítségükkel. Te addig maradj csöndben, mindenki jobban jár.
- Ezt nem veszem célzásnak. – morogtam és igyekeztem nem felhúzni magam. - Egyébként, így már kicsit jobban értem. Vagyis néhány részt. Nem lehet, hogy valaki csak eljátssza, hogy ő Vörös Henry, vagy ilyesmi?
Legalábbis nekem elég képtelennek tűnt, hogy egy hulla feltámadjon a sírjából és munkát adjon nekem. De lehet, hogy csak az én fantáziámmal van a baj.
- Meglehet. ~ Ez most egyet értett velem? Történelemkönyvbe ezzel a pillanattal! ~ A jelenlegi helyzetről én se tudok sokkal többet. De lemásolták Virgót. Bárkik is legyenek, kinyírom mindet.
- Ha legalább rendes másolatot csinálnának... az a Virgo tok gáz volt. – jegyeztem meg visszagondolva a szobalánymásolatra.
Erre már nem válaszolt, ugyanis elértük az irodát. Akkor nálam most a „kussoló kislány” üzemmód bekapcsolva… nem, félreértés ne essék, nem szót fogadok ennek itt mellettem, egyszerűen csak mivel továbbra sem vagyok tökéletesen képben a helyzettel, nem látom értelmét, hogy beszélgetni próbáljak a vendéglátóval. Ráadásul nem is ismerem.
Éppen, hogy csak helyet foglaltunk, mikor egy nő jelent meg előttünk. Egész csinos volt, és nem volt veszélyes kisugárzása se. Legalábbis számomra. Nem tudtam, mit akarhat Den egy ilyen ártatlannak tűnő nőtől kérdezni.
- Den Starkiller! – szólította meg a társam, mialatt közelebb jött hozzánk.
~ Persze, én átlátszó vagyok, ne is törődj velem. Máris unszimpatikus ez a liba…
– Nem hittem, hogy újra találkozunk. – ült le velünk szembe. – Viszont ne higgye, hogy nem vagyok hálás, amiért megmentett! Kérem, mondja, mi járatban?
~ Ez magázza? Ne már, de szar… ettől tök olyan mintha valami fontos személy lenne…
- Ugyan, mindenki érdeke közrejátszott abban, hogy legyőzzük azt a két pojácát; de azért örülök, ha úgy érzi, hálával tartozik nekem. – próbált felölteni egy kedves mosolyt, de vagy én voltam túl jó emberismerő, vagy tényleg nagyon pocsékul ment neki a színészkedés. – Ha nem haragszik, pár kérdés formájában máris a maga segítségéhez folyamodnék.
~ Micsoda csöpögős illem… vödröt kérek… rosszul vagyok ettől az állszentségtől.
- Amennyiben módomban áll, szívesen segítek. – felelte a nő kimérten.
- Nyilván értesülést szerzett róla a múltkori incidens után, miszerint Vörös Henry és főnöke elhunyt. De mégis vannak, akik azt állítják, hogy a fickó nagyon is életben van. Ön mit tud erről?
- Igen, jómagam is hallottam az esetről. Még egyszer köszönöm, hogy segített a bűnügy felgöngyölítésében, és bár rossz útra tért édesapám is megkapta méltó büntetését, hála ennek, újfent felvirágoztathattam családunk régi hírét.~ Erre senki nem kíváncsi, Édes szívem, a kérdésre válaszolj. – Ugyanakkor, én is csak azt tudom mondani, amit a rendőrfőnöktől hallottam. A két bűnöző elhunyt, ezt a halottkémi jelentések is alátámaszthatják. – Nehéz szülés volt, de csak kinyögte, ami engem érdekelt.
Én már komolyan nem vágom mi a rák folyik itt. Most akkor hulla vagy nem?! Vagy ikertesója van?!
- Értem... – vett egy mélyebb levegőt Den, majd folytatta a kérdezősködést. - Nemrég volt szerencsém a zodiákus kulcsom egy másolatához. A legutóbbi eset folyamán is belefutottam egybe, de azt el is pusztítottam. Tud-e valamit hasonló tárgyak feltűnéséről? Vagy esetleg felelőst?
- Bár édesapám jártas volt a csillagmágia fortélyaiban, én magam csak most kezdtem el tanulmányozni a varázslatok mibenlétét, és természetét. Ismerek pár kulcsot ugyan, de nem igazán értem sajnos még csak a kérdés lényegét se.
Pompás válasz. Pompásan semmit érő.
- Ez igazán sajnálatos. Ha lesz hozzá kedve, megtaníthatok ezt-azt a csillagmágiáról. Nálam jobbat keresve se találna.
Erre akaratlanul is felnéztem a plafonra: nem repedezik, vagy nem szakad-e le? És nem… elismerésem annak, aki építette. Valami nagyon erős alapokból épülhetett, hogy elviselt egy ekkora hazugságot. Ha egyszer találkozok vele, biztos megdicsérem, hogy igazán profi munkát végez. Ami nem dől össze Den egójától, azt egy hurrikán se dönti romokba.
- Majd még megfontolom. – reagálta le a nő mosolyogva a helyzetet.
- Ó, el ne felejtsem. Még annyit, hogy az apja elhunyása óta, miféle értesülései vannak a Kék Vadnyúlban végbemenő főnökváltásról, és az ott folyó ügyletekről?
- Én tényleg sajnálom… – nézett egy kicsit félre. – De ez ügyben se szolgálhatok sokkal. Mióta édesapám elhalálozott, próbálom újra felvirágoztatni családi cégünket, mely majdnem szétesett a szomorú halálhírre. De mára már inkább Era, és a Mágikus Tanács a fő érdeklődési körünk, nem Shirotsume. A Kék Vadnyúl pedig mindig is egy titokzatos hely volt, talán még akkor se tudnék róla többet, ha szeretett városunkban bonyolítanám le fő üzleteinket. – Fejezi be vendéglátónk.
~ Hm… hát ez faszán semmit nem ért. Nem lettem okosabb semmivel… megérte idejönni és legyalogolni a lábam. Mintha kezdenék kissé gorombává válni… de legalább elbeszélgetek magammal, ha már megszólalni nem tudok, mert nincs mihez hozzáfűznivalóm. Leoltani meg felesleges lenne a csajt a tudatlanságáért, amikor nekem még feleennyi ismeretségem sincs a delikvensek felé.
- Nem tesz semmit. Köszönjük, hogy ránk szánta minden bizonnyal drága idejét. – Állt fel Den a helyéről, én pedig követtem.
Végre, hogy lelépünk innen, végre! Már annyira a hányás kerülgetett ettől a csöpögős, udvarias párbeszédtől, kell a friss levegő.
- Esetleg meglátogathatnák Flint Westwood marshall-t, a helyi rendőrparancsnokot. Magának már amúgy is volt szerencséje hozzá. Ő talán kielégítőbb válaszokat tudna adni ezekre a kérdésekre. – tanácsolta még a nő, mire én tompán bólintottam.
Jelenlétemet olyan szinten feleslegesnek éreztem, hogy az már furcsa. Még csak rám se nézett, el se köszönt tőlem… Den-központú barom. Azért a vendégeket illik legalább üdvözölni, nem pedig egy emberre összpontosulni, de nem fogok a Grimoire Heart tagjaként ilyen semmit érő formaiságokon fennakadni.
- Azt hiszem, így fogunk eljárni…

Az Okuri villa fényűzését hamarosan a közeli mezők egyszerű, természetes harmóniája váltja fel. Ahogy a fűszálakat tapossa csizmám, megpróbálom összeszedni a nemrég elhangzott beszélgetés fontosabb részleteit… nem tart soká. Csak egy tanáccsal lettem gazdagabb…
Mégis, más lehetőségem nem lévén, ezen tanácsot követve Shirotsume, számomra már ismerős rendőrmarsallja következő célpontom, kérdéseim hada számára.
- Ez az egész nem ért valami sokat... az a csaj semmit sem tudott. – Hívja fel magára, s csodás tényére a figyelmem Lizy… ~ De jobb a pozitív oldalát megfogni a dolognak.
- Nos, legalább a csaj szépen kikupálódott. – Vigyorgok rá. - Bár az igaz, hogy megkínálhatott volna minket valamivel. Így tényleg nem volt sok értelme...
- Neked legalább csajszemlére alkalmas volt a látogatás. – Szalad fel rosszállóan szemöldöke. - Ellenben én szétuntam az agyam. Ráadásul az a sok csicsás, agyonfényezett dolog is zavaró volt.
- Épp ez az, hogy csak szemle volt... – Vonok vállat. - Viszont ezt a Flitzet ismerem. Vele is összefutottam a legutóbbi incidens során. Talán ő már tud valami hasznossal szolgálni... – Adok hangot reményeimnek.
- Jó lenne. De van egy olyan érzésem, hogy megint nem fognak simán menni a dolgok. És mielőtt beszólnál.. tudom hogy megint "nagy okosságot" mondtam. – Nos, legalább épül az önkritikád.
- A dolgok sose mennek simán... – Zárom le ideiglenesen eszmecserénket, hisz erre a lány már mit sem felel.
Ám tovább menetelve, hamarosan ismét akad okunk a beszédre. A közelben elterülő városból sűrű füst száll fel, mely túl nagy ahhoz, hogy egy egyszerű épület kigyulladása okozza. Továbbá a távoli üvöltözések elmosódott, szélsodorta foszlányai, s a mágiák kisugárzása csak egyet jelenthet.
- Megint teszek egy zseniális megállapítást, hogy balhé van arrafelé. Beszálljunk? – Pontosan…
- Ez különös... kik mernének megtámadni egy várost ilyenkor, ilyen nyíltan? – Teszem fel hangosan költői kérdésem. - De mindegy is... aprítsunk szét mindenkit, míg el nem érjük a rendőrkapitányságot. – Kezdek rohanni, nehogy már jobb dolga akadjon Flitznek a velem való beszélgetésnél… gyorsan le kell ezt tudnunk.
- Biztos van olyan hülye, én nem lepődök meg ezen. – Lohol utánam a lány. - Úgyse vagyok jó kedvemben, jó lesz feszültség levezetésnek.
A város peremén pánikba esett civilek egész hadával úszunk szemben, mígnem megpillantjuk a rendőrőrsöt, melyet majd kéttucatnyi kámzsás alak ostromol. Ám nem csak ők harcolnak Flint emberei ellen… A támadók sorai közt megannyi, zodiákus szellemre emlékeztető lény is fellelhető. Akad köztük egy izmoktól duzzadó, nyak nélküli Taurus, kinek apró feje a vállai közt helyezkedik el, s mázsás pörölyt forgat. Látni lehet még egy keleties, hastáncosnői ruhába öltözött férfi Librát, hatalmas hájréteggel, s apró konyhai mérleggel. Feltűnő még a nyúlka, hajnyírógépes Cancer, a szamárjelmezbe bugyolált Sagittarius, s megannyi furcsa szerzet…
A seregnyi hamisítvány mágikus fegyverek tüze alatt áll, ám nem sok kár esik bennük. Szeretett marsallunk próbálja ugyan védeni munkahelyét varázspajzsával, de bármennyire is erősnek bizonyul a trükkje, örökké nem tarthat ki… ~ Bárhogy is nézem, ha nem teszünk… khm… teszek valamit, mondjuk úgy, nem lesz kit megkérdeznünk az itt történtekről.
Könnyed mozdulattal suhintom le a Starsplintet hátamról, majd újult lendületet véve megiramodok az ostromlók felé.
Az első, aki felfigyel érkezésemre, nem más, mint az elkorcsosult Taurus, s arcát csuklya leple alá rejtő gazdája. Az ormótlan fenevad meglepően gyorsan lendíti felém hatalmas harci kalapácsát, de mindez kevés ahhoz, hogy meglepjen. Lendületemből nem fékezve átszökkenek a másolat vállán, majd zuhanás közben, fegyveremmel széthasítom gerincét. A korcs tulajdonosa, ezen jelenet gyorsaságát látva teljességgel ledöbben, s csak földbe gyökerezett lábakkal figyeli, ahogy arcánál fogva elemelem a talajtól, majd hamuvá égetem.
A fájdalmas halálsikoly azonban nem marad válasz nélkül, újabb ellenfelek figyelmét tereli rám.
Egy oroszlánfejű férfi indul meg irányomba, vicsorgó pofájából egyaránt árad a nyál, s ordítások egyvelege. A félresikerült Leo utánzat bár félelmetesnek tűnhet pár kezdő számára, ugrása nem olyasvalami, amivel képes volna kárt tenni bennem. Torkom helyett mindösszesen a porba harap, miután könnyedén félrelépek rávetüléséből. Tenyerem köré fekete lángokat gyűjtök, s kinyújtott újakkal belevájom azt támadóm halántékába, mielőtt még bármit is tehetne. Ugyan durvának érződhet ez a fajta kivégzés, de mivel pusztán a kézfejemet lendítem meg, s egész testem, tekintetemmel együtt mozdulatlan marad, valamilyen szinten elegánsnak is hat. ~ De ez így szánalmas. Ezek a hamisítványok nem érnek annyit, hogy az időmet pazaroljam rájuk.
Már ügyet sem vetve a felém suhanó, hajnyírós Cancerre, szárnyakként kitárom karjaimat, mágikus erőim összegyűjtése végett.
- Jetblack Fire Magic! – Az éjsötét lángok nem csak a fodrászat kontárát, de mind az ő, mind a hamis Leo mesterét is hamuvá égetik.
Forró levegő, testek foszlányai, s megperzselt beton… ennyi marad pár méteres körzetemből.
- Rég láttalak, Starkiller! – Az ordítás úgy hasít belém, akárcsak a fagyos szél, mely hordozza.
Látnom se kell az alakot, hogy felismerjem ezt a hangot… Vörös Henry. A férfi úgy ostromolja a kapitányságot, mint senki más csapatában. Scopioja szabályos ágyúként üzemel, mágikus homokja csúnyán megingatja Flint védelmét.
Karjaimon minden izom megfeszül, miközben lassú léptekkel elindulok régi árulóm köszöntésére. De ezúttal saját társam akadályozza haladásom…
Lizy, ki most végzett egy hamisítvánnyal – szép kis teljesítmény… - szinte azonnal megrohanná Henry-t. Gondolom Scorpio dühíti fel. Bár megértem az érzelmeit, ami ritka, mégsem engedhetek neki… a Starsplintet vízszintesen kitárom elé, megálljt parancsolva lendületének.
- Ő az enyém. – Jelentem ki halkan. – Ti, és a rendőrök a többivel végezzetek, én kiiktatom a vezetőjüket. Ő Vörös Henry… túl nagy falat lenne neked.
Bár vonakodva, de a lány eleget tesz kérésemnek. A haragtól reszketve rohan vissza az összecsapás hevébe.
- Perseus kapuja, nyílj meg. – Csatolom le ezüstkulcsom, majd világunkba is szólítom az ikerkardos bajvívót. – Segíts a zsaruknak, és Lizy-nek kivégezni ezeket a férgeket.
- Meglesz. – Biccentésével jelzi, miszerint megértette… nem avatkozik bele az én küzdelmembe. ~ Bár nem vagyok nagy stratéga, de a mostani helyzet egyértelmű. Ha végzek a vezetővel, a csatlósok morálja odalesz, és biztos a siker.
- Megint csak egy másolatot küldesz, vagy kinőtt végre a farkad, és te magad állsz ki ellenem? – Kérdezek rá, miközben kimért léptekkel közelítek áldozatom felé.
- Ki tudja, Starkiller… ki tudja… - Mosolyodik el sejtelmesen, majd legyintésével új célpontot ad csillagszellemének.
Jobb karom kitárva készülök fel a hamisítvány támadására, ám a próbálkozás nem várt erőt hordoz magában…
- Sand Buster!
- Jetblack Fire Magic!
A homok, s koromfekete tűz képében nem az elemek, sokkal inkább mágikus erőink csapnak össze. A két támadás erejét veszti egymásban.
Ha képes felvenni a versenyt a lángjaimmal, egyértelműen jobb, mint a többi utánzat. És, ha mindehhez hozzáadjuk még Henry képességeit is, elég érdekes összecsapás lesz ez.
Kaszám oldalra kicsapva rohanok meg a másolat tulajdonosa felé, persze, hiába hamis, Scoprio úgy védelmezi gazdáját, mint bármely csillagszellem tenné. Utam megszegve robban be elém, majd közvetlen közelről vesz célba tüskéjével.
- Sand Buster! – Ordít fel, miközben életbe léptetné mágiáját… de naivság lett volna tőlem azt hinni, hogy nem így lesz. Minden zodiákus feláldozná magát a mesteréért, akár bevallja, akár nem… akár igazi, akár nem…
Törzsem félredöntve hajolok ki a hatalmas lendületű homoksugárból, majd a Starsplintet visszalendítve, még azelőtt levágom Scorpio farkát, hogy feltűnhetne neki támadásának kudarca.
A félig ember – félig állat lény torkát ezúttal fájdalmas nyüszítés hagyja el, ahogy kéttérdre rogyva végképp elveszíti küzdeni akarását.
- Sajnálom… de neked nem is szabadott volna megszületned. - Emelem nyakához kaszám pengéjét. - Nem engedem meg, hogy létezz. – Azzal, fegyverem éle át is szegné az utánzat torkát, ám ő szertefoszlik… de nem a természetes módon. Mintha köddé válna… illúzió!
Tekintetem azonnal árulómra szegezem, aki csak vigyorogva tudatja velem, miszerint Scoprio ép, és sértetlen. A lény mestere mellett tűnik fel, majd oly hamar elsodor homokágyújával, hogy még felocsúdni sincs időm a meglepettségből. Testem egy közeli épület falának csapódik, mely nem csak fájdalmas nyomásérzetet kelt bennem, de a közelmúltban szerzett sebeim meglétét is tudtomra hozza. A végtagjaim meginognak, felállni is alig akad erőm. ~ Francba… még fel se épültem rendesen a hamis Virgo elleni harcból. Túlbecsültem az állapotom.
Homályos víziómban Scorpio tüskéje válik egyre élesebbé, mely egyértelműen a nyakamat hivatott átdöfni… ám nem éri el célját. Az izmos végtag lendületét két, rúnákkal ékesített kard akasztja meg, majd hasítja félbe. De a csillagszellemnek ezúttal még csak üvölteni sincs ideje… Torkába egy szempillanat alatt beleváj az egyik penge, míg a másik kagylóként felnyitja egész törzsét, a farkából indulva. A lény némán szenved ki, majd eltűnik világunkból… ezúttal nem illúzió szüleménye volt a halála.
- Elég… durva volt ez a kivégzés. – Nézek Perseusra, kit még korábban a rendőrök segítésével bíztam meg. – Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem volt menő. – Teszem hozzá vigyorogva.
- Köszi, mindig is ki akartam próbálni. – Nyújtja kezét, így két lábra állítva.
Bár valószínűleg megfogadta kérésemet, s nem akart beleavatkozni az én harcomba, mikor meglátta helyzetem, nem tehetett mást. Nos igen… túlbecsültem az állapotom.
Henry mindeközben még nem adta fel a győzelme reményét, megmentőmhöz hasonlóan az ő kezében is ikerpengék csillannak, így felfedve fegyvermágusi tudását.
- Hálás vagyok Perseus, de őt tényleg én akaro… - Nyögdösném erőtlenül, de harcos társam ezúttal már mit sem törődik intésemmel.
Hihetetlen sebességgel veti magát újdonsült ellenfelének, kinek arcán menten döbbenet ül ki. Mozgása esetlen, lassú, és képzetlen csillagszellememhez képest, aki szabályosan táncol ezüstös színű mellvértjében.
Fémes csattanások töltik meg a szikráktól fényre gyúló levegőt, ám az újdonsült csatazaj hamar aláapad. Henry kezeiből először az egyik, majd a másik kard is kicsapódik, s mielőtt erre bármit is reagálhatna, mellkasára egy viszonylag mély, kereszt alakú vágást kap.
Térdre ereszkedve találom a lábaim előtt, mire sikerül elsétálnom hozzá. Fogait csikorgatva küszködik fájdalmaival, de mégis sikerül kierőszakolnia magából egy vigyort, s az ahhoz párosuló szavakat.
- Nem is rossz, Starkiller. Jóval erősebbé váltál, mint a legutóbb, és ez a csillagszellem se semmi. Ügyes fiú. – Köhög fel egy adagnyi vért. – Ó, és az a kis fekete nagyon dögös. Jó az ízlésed, én is szívesen járatnám.
- Fogalmam sincs, hogy másolatot küldtél-e, vagy sem. De ne aggódj… az összes el fog pusztulni. Veled együtt. – Azzal lángba is borítom testét.
A férfi nem adja hangját fájdalomnak, az utolsó, mely a fekete lángok áldozatává válik, az az önelégült, sötét vigyora…

Csak pár percen keresztül voltunk képesek futni, habár azt igen nagy sebességgel tettük meg. A vén fák sietve húztak el mellettünk, és én többször is majdnem orra buktam, hála annak, hogy kis lábaim nem a gyors futáshoz lettek tervezve. Aztán végül mégis sikerült esnem egyet előre, mivel a semmiből csuklyás emberek ugrottak elő, és arcuk látható részén nem éppen barátságos vonások villantak fel. Már reflexből a kulcscsomómhoz nyúlok, mikor a halvány fényben a csuhások fegyverei megcsillannak.
A hirtelen jövő ijedtség megdermesztette az egész testem, felülkerekedett rajtam a félelem és a gyávaság. Mikor már nekünk ugrottak, kezdtem úgy érezni, hogy itt a vége, nincs mit tenni. Ekkor viszont Yennefer újra megidézte a Saggitarius névre hallgató rókát, s küzdeni kezdett az ismeretlen alakokkal.
~ Egyáltalán kik lehetnek ezek, mit akarnak pont tőlünk? Talán pont annak a fickónak a küldöttei, akiket mi keresünk. Hogy is hívták, Harry, vagy mi? ~
- Andromeda kapuja, megnyitálak! Androméda! – Húztam elő én magam is a kulcsomat, hogy harcba bocsáthassam a csillagszellemet. Kár, hogy ez pont vele nem volt túl egyszerű…
- A francba már veled… – Kezdett volna újra szitkozódni, ám mikor látta, hogy elég kínos helyzetben voltunk, csöndben maradt, és inkább ő is küzdeni kezdett. Én magam semmihez sem tudtam kezdeni, csak nézni, ahogy hosszú láncaival elkapta az ellenfeleket és minél változatosabb módon igyekezett velük elbánni.
Volt, melyet egyszerűen csak összezúzott a fémköteleivel, annyira erősen szorította, de előfordult, hogy hozzávágta a közeli fához az áldozatát, esetleg visszahajította a tömegbe. Természetesen a Sophy nevű lány sem volt rest – igyekezett kivenni a részét a harcból, és úgy tűnt, egészen jól álltunk, már kezdett a csuhások száma lejjebb redukálódni, mint a mi összlétszámunk.
Saggi már az utolsó nyilainak feszítette a húrját íján, mikor négy hatalmas bika rontott elő a semmiből, s az egyik a feje felé tartott fejszével ketté is nyeste szerencsétlen íjászt, ki apró fényszemcsékké változott át, majd eltűnt a semmiből.
Bár egyáltalán nem hasonlítottak eredeti valójukra, mégis felismertem, hogy kit kívántak ábrázolni a torz állatok – Taurust, ám elég sokban különböztek tőle. Volt, mely kardot tartott a kezében, esetleg nem voltak szarvai, de valójában tényleg csak pár apró eltérés volt az eredeti csillagszellemhez képest.
Androméda az előbbieket látva, majd miután rám pillantott ijedten tűnik el, csupán pár világító szemcsét hagyva maga után, de hamarosan azok is a semmivé lesznek. Kivételesen jól tette, hogy elmenekült… túl sokáig tartott volna, míg regenerálódik, ha itt „megölték” volna.
Az árnyakból egy furcsa kalapot viselő ember lépett elő, kezében négy aranykulccsal, így egyértelművé vált, hogy ő irányítja mindegyik Taurust.
~ Ugyan már, hiszen ez lehetetlen. Az utánzatok még csak-csak megmagyarázhatóak, de hogy négy szellemet egyszerre idézzen meg, ráadásul aranykulcsokat… ilyen nem létezik! ~
- Kedves hölgyeim! Már egy ideje keresem önöket, nem is tudják, mekkora öröm számomra ez a találkozás! – Nevetett fel, mire két Taurus megragadott engem és Sophyt is, és letaperoltak minket. Apropó, engem csak próbáltak volna, de nem találtak túl nagy mellekre. Ennek hála .a másik lányon pótolták be ezt a hiányt – míg a mókából kimaradt tehenek csak csóválták a fejüket, kolompoltak, és valószínűleg irigykedtek. – A nevem Vörös Henry, önök pedig most pár napig az én vendégszeretetemet fogják élvezni! – Áh, már beugrott… szóval, őt kellett volna megtalálnunk?
Nem sokat tudtam ezen járatni az agyam, mivel ásítás roham tört rám, majd az elmémet egyre inkább elnyomó álmosság. Hamarosan el is szunnyadtam, akármennyire is ellenkezett az agyam ellene…
Ki tudja, mennyi idő telt el, míg mi felébredtünk – órák, napok, esetleg még ennél is több idő? Kételkedtem, hogy így lett volna, az viszont feltűnő jelenség volt, hogy csak ketten voltunk a cellában, Yennefernek pedig se híre, se hamva…