Magánküldetés Reigen hawkins Nero és Jake gordon kérésére

Már igencsak unatkozott a céhén falain belül, hisz semmi dolga nem volt. Csupán evett, meg ivott. Néha azért edzett is, hogy ne menjen ki a formából. De amikor odament a feladatok falához egy új küldetés magára vonta a figyelmét.
- Hmm… Különös halálesetek? – gondolja magában.
Ezt követően leveszi a falról és becsúsztatja a lapot a zsebeinek az egyikébe, majd felveszi a kevéske cuccát és elindul. Először is az állomásra megy. Hisz azért mégiscsak ez a legegyszerűbb utazási mód, mondjon, aki amit akar. Így hát kiér az állomásra, majd sikeresen kiváltja a jegyet, ami az utazáshoz szükséges. Sajnos még egy kicsit várnia kell az indulásig, így leül az egyik padra és nyugodtan várakozik.
Úgy körül belül fél óra után végre megjön a vonat. Kicsit üresnek tűnik, de ez neki tökéletesen megfelel, így legalább sok hely lesz. Majd felszáll és leül a vonat végébe. Aki ránéz egyből tudja, hogy miféle, hiszen a köpenye vállrészénél fel van helyezve a céhe jele, a farkas fej. Így igazán az esetlegesen felszálló nagydarab marhák sem igazán fognak vele kötözködni. De erre szerencsére, vagy éppen sajnos nem kerül sor. Pedig talán egy kis izgalom igazán belefért volna az útba, így viszont eléggé egyhangúan telt az utazás. Habár, ha jobban belegondol lesz még izgalomban bőven része. Várost, város után hagynak maguk után, ahogy a táj is gyorsan süvít el a vonat ablakai alatt. Majd hírtelen esni kezd, ám ugyan ilyen gyorsan ki is érnek a zivatar felhők árnyékai alól. Majd végre megérkeznek. Csikorogva áll meg a vonat és várakozik, hogy aki akar nyugodtan leszálljon.
Ő is azon kevesek közé tartozik, aki leszállt. Hisz a gyilkosságok híre elért már mindenhova, így csak azok merészkednek le, akiknek valami sürgetős dolguk akadt. Jómaga is ezek között van. Ahogy leszáll, egyből megcsapja a bánat és a félelem bűze. Látja, ahogy az állomáson tartózkodó emberek szemében félelem lakozik, ahogy vetnek egy-egy futó pillantást a köpenyes, csuklyás idegenre. Valószínűleg nem nagyon bíznak az idegenekben, habár ez nem bűn. Ő se bízik egyikükben sem. Akár közülük is lehet a gyilkos.
- Kíváncsi vagyok, hogy meddig fog tartani. Meg, hogy hogyan gyilkol. – gondolja magában. – Talán fekete mágiát használ. Ez könnyen lehet. Ha ez van, talán még pár trükköt is elleshetek tőle.
Az út során sokat morfondírozott már ezen és ez tűnt a legvalószínűbbnek. Hisz ez a mágia nem feltétlenül okoz külsérelmi nyomot. Ha pedig lenne, akkor a módját sem kéne kideríteni, hisz akkor egyértelmű lenne. De ezen még ráér a holtestek vizsgálata után is foglalkozni.
Inkább szétnéz a peronon, hogy lát valakit, aki esetleg rájuk vár. De ez nem túl valószínű, hisz érkezéséről nem tud senki.

Reggel fölkeltem és első dolgom az volt, hogy lemenjek az ebédlőbe és degeszre tömjem magam. A félórás kegyetlen mészárlás után, amit műveltem mindenki elképedt arccal bámult, átcsörtettem a kaja maradékokon és az küldetés fal felé vettem az irányt. Nagyon viszketett már a kezem egy új küldetésre. Megálltam a fal előtt és szemezgetni kezdtem a választékkal. Kicsit zavart, hogy többen is álltak mellettem.
~ Csak nehogy lecsapják előlem a jó küldetéseket…
Nézegettem, de egyik sem volt valami jó. Rengeteg keresni és menteni való volt, de most egyikhez sem volt kedvem. Találtam egy olyat is, ahol egy könyvet kellett megkeresni és elpusztítani, de a jutalom gyanúsan magas volt érte, így azt is passzoltam. Nézegettem tovább, mígnem megakadt a szemem egy lapon.
~ „Különös halálesetek kivizsgálása” ez tetszik, olyan rejtélyes a neve. Ráadásul Onibus-ban van, az nincs is olyan messze.
Nyúltam a plakátért, hogy letépjem, de amint rátettem a kezem, már másvalaki is megfogta a papírdarabot. Ránéztem a srácra. Feketehajú, nálam kicsit magasabb és furcsa balkarú volt. Hosszú narancssárga mellény volt rajta, bal vállán egy barna, bőrből készült vállvédő, derekán pedig, egy furcsa sárkányfej mintás öv volt.
- Biztos új lehetsz, még nem láttalak. Tudod mit? – itt újra végig mértem, főleg a kezét – Szimpatikusnak tűnsz, csináljuk együtt ezt, okés? – kérdeztem tőle vidáman. Látszott rajta, hogy elgondolkodik, majd lassan bólintott.
- Nagyszerű. A nevem Reigen Hawkins! – felé nyújtottam a kezemet – És a tiéd? – kérdeztem vigyorogva.
- Nero. – mondta, majd megrázta a kezem. Ennek örömére már rángattam is magammal a vasútállomásra, ahol szerencsére pont ott várakozott egy nekünk való vonat. Megvettem gyorsan a jegyeket, aztán már szálltunk is fel. A vonatúton Nero nem sokat beszélt, csak amikor kérdezgettem, de láttam, hogy nem szívesen beszél sokat, így inkább én dumáltam.

Második napja szenvedtem a mágusok között. Erik már tegnap elkezdett szekálni, hogy keresek magamnak egy küldetést, amivel majd ráhangolódok a kláni életre. Sajnos nem mondtam meg neki, hogy eszem ágában sincs huzamosabb ideig velük bohóckodni, hiszen fontos feladatom volt, és az időm minden nappal egyre csak fogyott. Ám végül, úgy határoztam mégis elvállalok egy küldetést és utána le is lépek erről a helyről.
Mikor végeztem a reggelivel odasétáltam a falhoz ahol a küldetések voltak kifüggesztve. Mellettem még páran ácsorogtak, de ez engemet nem igazán zavart. Eléggé nagy választási lehetőségem volt a küldetések terén. Nem is álltam neki válogatni, inkább behunyt szemmel ráböktem az egyikre, és készültem éppen letépni, de valaki más is éppen azt a papírdarabot szemete ki.
A srác alaposan végigmért, persze én is végignéztem rajta. Azonnal rá is jöttem, hogy ő volt az a srác aki érkezésem napján a tűzzel zsonglőrködött.
Az alak felé pillantottam. Tőlem valamivel alacsonyabb volt, testalkata pedig teljesen átlagos volt. Haja barna, míg a szeme kék volt. Felsője fekete volt, a nadrágja pedig krémszínű. Legnagyobb jellegzetessége viszont egy sál volt.
- Biztos új lehetsz, még nem láttalak. Tudod mit? – ekkor egy kurta pillantást vetett kezemre, amin én egy pillanatra eltűnődtem, de végül rájöttem, hogy miért tette. Elvégre a balkarom csak családom és számomra mondható megszokottnak. – Szimpatikusnak tűnsz, csináljuk együtt ezt, okés?
Az ajánlatán egy kicsit elgondolkodtam, majd végül rábólintottam.
~Legalább nem lesz unalmas az utam.
- Nagyszerű. A nevem Reigen Hawkins! – felém nyújtotta a kezét – És a tiéd? – kérdezte vigyorogva.
- Nero. - válaszoltam tömören. Alig várta meg a válaszom végét, már azonnal útnak is indult, miközben megragadta a mellényemet és maga után vontatott. Meg sem álltunk egészen a vasútállomásig. Ott pont találtunk egy vonatot, ami oda tartott ahová a küldetésünk szólított. Reigen megvette a jegyeket és gyorsan felszálltunk.
A vonatúton rossz szokásomhoz híven alig beszéltem és, ha kérdeztek, akkor is tömör mondatokban válaszoltam. Valamiért az idegenekkel nem voltam valami beszédes alkat. De amíg én csendben voltam, addig Reigen megállás nélkül mondta a magáét, én pedig ezt örömmel hallgattam. Hiszen annak ellenére, hogy nem sokat beszéltem, szerettem hallgatni mások mondandóját.

Hát mivel semmi említésre méltó látványosság nincs a pályaudvaron és az emberek sem tűnnek igazán beszédesnek, így inkább beljebb megy a városba. Az emberek mennek jobbra-balra, de azért itt sem ugrálnak örömükben. Szó mi szó, még a komor lelkű Jake sem igazán díjazza a helyzetet.
Így hát jobb ötlete nem lévén, először is valamiféle szálást akar keríteni magának, hisz azért jobb, ha az embert falak veszik körül. Ezért hát meg is állít egy városbélit, hogy tudakolódjon ez ügyben.
- Bocsásson meg, de nem tudja, hogy merre van itt egy jó fogadó? – teszi fel az ártatlan kérdést.
A megkérdezett honpolgár csupán megmutatja az utat és már tovább is áll. Úgy fest, nem igazán szívlelik az idegeneket. Majd megvonja a vállát eme szófukarság láttán és elindul a fogadó irányába. Reméli, hogy nem verték fel az árakat az egekbe, mert akkor bizony alhat a kemény utcakövön és annak nem nagyon örülne.
Szerencsésen sikerül lealkudnia az árat egy elfogadható összegig, miután megtalálta a fogadót. Így hát a kelleténél nem is időzik tovább, hanem el is indul a rendőrség felé.
Nem is igazán tudja, hogy merre menjen. Habár sejtése van, hogy hol találja, hisz az ilyenek a központban vannak. De mivel nem járatos a városban, így nem is tudja, hogy merre van eme város központja. Ezért ismét a helyiek segítségére szorul.
- A rendőrség merre van? – kérdi meg halkan a polgárt.
- Menjen a központba. – mondja. – Ezen az utcán 4 saroknyit, aztán jobbra és 3 saroknyi után meg balra. Abban az utcában megleli.
Árulja el a helyes útirányt a varázslónak. Így hát útra kel és hamarosan meg is leli a helyet. Az útbaigazítás pontos volt ugyan, de senkit nem lát. Pedig az ilyen helyek nyüzsögnek. Így hát értetlenül áll a dolgok előtt.
- Hmm… Biztos elvétettem valahol. – gondolkodik magában.
De felnézve látja a feliratot, így biztos, hogy jó helyen jár.

Leszállva a vonatról elém tárult a város, ami számomra tetszetős volt. Mivel úgy készültem, hogy nem egy nap alatt oldom meg a küldetést, így elindultam, hogy szállást keresek magamnak. Szerencsémre pár perc bolyongás után találtam egy kellemes fogadót. Rögtön bementem, a hangulatos kis fogadó szinte üres volt, alig féltucatnyi vendég volt a pultoson kívül. Odalépdeltem a pulthoz, majd így szóltam:
- Jó napot! Egy szobát szeretnék…
- Milyen árban volna megfelelő?
- A lehető legbarátságosabb áru is megfelel!
- Akkor a tizenhármasat kapja!
- Rendben, köszönöm! – vettem el a kulcsot és indultam a felfelé vezető lépcső irányába.
A szobám szinte teljesen csupasz volt. Egy elhasználódott szalmazsákon kívül semmi más nem volt a szűkös helységben.
~Rendben! Ez bőven megfelel!
Lepakoltam a nélkülözhető holmim, majd elindultam kifelé. Még a mai nap folyamán szerettem volna utána járni a küldetésem pontosabb részleteinek, így a rendőrség felé vettem az irányt. Útközben, természetesen többször is útbaigazítást kértem. Szerencsémre a segítségekkel hamar célt értem, ám az épület láttán elbizonytalanodtam.
~Ez valóban egy rendőrőrs? Mondjuk, a felírat, mellette szól… Hé, és az a fickó? úgy látom, hogy ő is ide készül!

Erőt vettem magamon és besétáltam az őrsre. Még szerencse, hogy önszántamból tettem. Hamar sikerült megtalálnom a rendőrkapitány asztalát. Ám a rendőrkapitány látványa közel sem volt megnyugtató. Talán még egy kettő hetes vízi hulla is jobban nézhetett ki nála. Szemei alatt karikák, voltak, amikből arra lehetett következtetni, hogy már napok óta nem aludhatott. Emellett még most is elfoglalt volt, hiszen a papírhegyek mögül, csak intett, hogy foglaljak helyet.
Néhány percen keresztül még a lapokat töltögettem, majd megszólalt anélkül, hogy felnézett volna.
- Önnek milyen ismerőse halt meg?
- Elnézést, de én nem pontosan ezért vagyok itt. Én egy mágus vagyok, és azért jöttem, hogy segítsek elkapni a gyilkost!
Mikor befejeztem a mondókámat méricskélni kezdtem a fickó ábrázatát, és arra lettem figyelmes, hogy az arca egy kicsit felvidult.
-Hála istennek vége a szenvedéseknek! Tudja az egész akkor kezdődött, mikor néhány favágó az erdőben töltötte az éjszakát. Nem sokkal később elhaláloztak, majd őket hamarosan követték a városlakók is!
- Ez érdekes… - vakargatni kezdtem a halántékomat, miközben azon gondolkodtam, hogy miként is lássak neki az ügynek. – Azt hiszem, talán az erdőben szétnézek! – böktem ki végül.

Alig, hogy elindultam az erőbe vezető úton, feltűnt, hogy nemsokára rám esteledik. Elgondolkodtam a dolgon, hogy visszamegyek a szállásomra, de ekkor rájöttem, hogy az butaság volna a részemről. A gyilkos elkapása számomra, csak egy jelentéktelen, kényszerfeladat volt. A fő feladatom nem más volt, mint megtalálnom a testvéreimet, még időben! Az időm pedig percről percre egyre kevesebb lett. És tudtam, ha minél hamarabb elkapom a gyilkost, annál hamarabb indulhatok a testvéreim keresésére. Azonnal meg is szaporáztam a lépteimet.
Néhol összefutottam emberekkel, akik alaposan megbámultak. Ennek az okát én tudtam, elvégre a bal kezem nem mindennapi látvány volt. Sokan már a látványából tudták, hogy értek a mágiához, pedig a kettőnek semmi köze nem volt egymáshoz. Habár lehet, hogy volt, de én erről még nem tudtam.
A szél egyre jobban kezdett fújni. A fémkezemen pedig a rúnák felragyogtak. Ezen alaposan meg is lepődtem. Fogalmam sem volt róla, hogy mi készülhet, de volt egy olyan érzésem, hogy nem lesz egészen jó.
Mikor elértem az erdő szélét a szél elcsendesedett, a rúnák pedig újra nyugalomba tértek.
A furcsaságokra pedig még egy lapáttal rátett, az erdő, ami ijesztő volt, de mégis nyugalmat árasztott magából.
~Nézzük, meg, hogy mi rejtőzik odabent!

Hatalmasat szippantottam a külvilág levegőjéből, és azt követően beléptem a fák rengetegébe. Ahogy haladtam az erdőben szinte semmi különöst nem vettem észre, leszámítva pár furcsa hangot.
Hosszú séta után, a távolban egy apró pislákoló fényt vettem észre. Mivel jobb ötletem nem volt, így annak irányába folytattam az utamat, hátha rábukkanok valamire.
Az út olyan hosszú volt, amilyenre eddig nem számítottam! Azt hittem, hogy sohasem érek oda, de végül mégis odaértem. Egy kis faházat találtam.
- Hejj! Van valaki odabent? – kiabáltam. Ám válasz a sokadik ismétlés után sem érkezett. Habár, ha az egerek rémült szaladozását válasznak fogom fel, akkor kaptam választ, de nem lettem tőle okosabb.
Mikor jobban szétnéztem konstatáltam, hogy semmi különös nincs a faházban. Teljesen átlagos volt. Sajnálatos módon semmi értelmeset, vagy használhatót nem találtam, így már készültem is, hogy tovább áljak.
Alig tettem kettő lépést, de voltam olyan ügyetlen, hogy valami apró bisz-baszban megbotoljak. Teljesen elveszítettem az egyensúlyom. Az első tárgyban, ami a kezem ügyébe került megkapaszkodtam. A szobát hirtelen ütemre történő zúgás töltötte meg, majd hirtelenem egy csapóajtó nyílt ki.
- Hát ez meg… - lassan odasétáltam hozzá. – A pallost merném feltenni rá, hogy ennek valami köze lehet az elhalálozásokhoz! – végül leugrottam az ismeretlen sötétségbe.

A koromsötét alagútnak gondolkodás nélkül nekivágtam. Elvégre visszafordulni nem akartam, ha már ilyen messzire eljutottam. A biztonság kedvéért lassan haladtam előre, hogy ne csapjak nagy zajt. Nem szerettem volna a halálomba rohanni, hiszen még dolgom volt. A családot nekem kellett újra összehoznom, hogy édesanyánk még utoljára maradéktalanul boldog legyen.
A botorkálásom közben végig azon gondolkoztam, hogy hogyan is léphetnék le abból a dilis klánból, ami csak hátráltat a feladatom elvégzésében. Hiszen a mostani baromság helyett, inkább járhattam volna az országot a testvéreimet kutatva.
A nagy elmefuttatásom közben nem vettem észre, hogy lábammal egy vékony zsineget szakítottam el.
~Hogy az a!
Időm már nem volt semmire, hiszen egy baromian nagy kőgolyó indult meg felém. Válaszul csak rohantam egyenesen előre, az életemért. Abszolút nem szerettem volna, ha egy szikladarab intézett volna el.
Métereken keresztül rohantam az életemért, közben néha-néha kis híján felbuktam, de az utolsó pillanatokban mindig visszanyertem az egyensúlyom. Már majdnem kezdtem belefáradni a végtelen rohanásba, mikor észrevettem egy apró bemélyedést a falban, amiben pont el tudtam bújni az óriási sziklától.
Beugorva a menedékbe, a szikla elhúzott mellettem, én pedig fellélegezhettem, hogy megmenekültem.

Az iménti incidens után már sokkal óvatosabb voltam, még az eddigieknél is. A barlangban olyan csend volt, amifélét már nagyon régen hallottam utoljára. Szerettem a csendet hisz ilyenkor magamra tudtam maradni a gondolataimmal. ilyenkor el tudtam magamban filozofálgatni. Végiggondoltam az eddigi életem, és láttam, hogy mi mindent kellett volna másképpen tennem. Persze az is igaz, hogy mindig is igyekeztem úgy élni, hogy egyetlen egy döntésemet se bánjam meg.
A révüldözésemnek akkor lett vége, mikor hirtelen véget ért a barlang. Előttem egy hatalmas csarnokféleség terült el. Odabent volt egy szokatlan, sötét alak, aki valamit mormolt, majd aktivált egy varázslatot és elrohant. Itt már sejtettem, hogy nem rohanhatok csak úgy utána, és nem is lett úgy! Egy árnyalak jelent meg előttem, aki pontosan rám pályázott.
Robbanni tudtam volna a dühtől. Miért voltam olyan hülye, hogy belementem ebbe a küldetésbe? Miért nem léptem le még időben? A fejemben kutattam volna a válaszok után, de a véremre szomjazó árny erre nem adott lehetőséget. Ha élni akartam odébb kellett ugranom, amit hamar meg is tettem egy tigrisbukfenc formájában. Alig álltam talpra mikor hallottam, hogy a rettenet felém tart. Megfordulásra már nem volt időm, ezért inkább rohanni kezdtem volna, de elkéstem vele, mert a rettenet erőteljesen hátba vágott. Talán, ha a pallosom nincs a hátamon, akkor már szilánkosra tört gerinccel fetrengtem volna a földön.
~Ez az akármicsoda erősebb, mint én! Mégis hogy győzzem le?
Perceken keresztül csak kerülgettem a csapásait, miközben próbáltam megtalálni a gyenge pontját. Ám minden törekvésem hiábavalónak tűnt. Már az is megfordult a fejemben, hogy gyáva módjára elrohanjak, de ekkor valami furcsaságra lettem figyelmes.
Megfordultam és meglepve láttam, hogy ellenfelem a földön vonaglik az egyik reflektor fényében.
~A fény! Ez lesz az!
Alig, hogy felvidultam a rettenet elpusztította a reflektort, aminek nagyon nem örültem. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy kipróbálom mennyire gyengült meg a fénytől. Sarkon fordultam és megindultam felé. A köztünk lévő távolság sebesen fogyott, majd mikor teljesen elfogyott, akkor fémkezemmel lesújtottam. Vagyis csak próbáltam eltalálni az ellenfelem, aki a csapásom megérkeztére már hátraszökkent, és amíg lendületben volt egy ollózó mozdulattal fejbe rúgott. A világ hirtelen megfordult körülöttem, majd a porba hullottam.
Igaz, hogy ez a rúgása is erős volt, de mégsem annyira, mint a korábbiak. Azonnal sejtettem, hogy ha esélyt akarok magamnak, akkor még tovább kell gyengítenem, a fény segítségével.
Gyorsan felküszködtem magam a földről, majd belerohantam a legközelebbi fényoszlopba, és türelmesen vártam, hogy az árnyi utánam sétáljon. De hát az túl könnyű lett volna, és ellenfelem sem volt idióta. A rettenet megállt a fény előtt.
- Akkor ideje váltani!
Azonnal nekiláttam a koncentrációnak, és próbáltam minél hamarabb végbevinni az átalakulásom, de az így is hosszú másodpercekig tartott. Ám végül, mégiscsak sikerült átváltoznom. Éreztem a hatalmas fizikai erőm, amire pont szükségem volt.
Rohamra indultam, és a kellő pillanatban felökleltem ellenfelem, aki így belerepült a fénybe, és ismételten szenvedni kezdett.
Éles kanyart véve megfordultam, hogy most eltiporjam ellenfelem, de az eddigre már tönkretette ezt a reflektort is. Ám most már eszemben sem volt megállni, csak jobban felgyorsítottam, hogy elkaszáljam az árnyat. Szarvaim előre szegezve rontottam az irányába, de most stílust váltva nem felökleltem, hanem áttoltam a következő fénynyalábba. Örömmel olvastam le ellenfelem vonaglásából, hogy egyre jobban fáj neki a fény. És immáron éreztem, hogy lassan de egy szintre kerül velem. Hidegvérrel átgázoltam az árnyon, majd készültem egy újabb rohamra, de ekkor meglepve láttam, hogy a rohadék immáron tönkretette ezt a reflektort is és már talpon van.
Most is nekirontottam, de ezúttal balszerencsém volt. Az átkozott megragadta a szarvaim, majd saját maga felett áthajított a csarnok sötét végébe, ahol elkezdődött a csatánk.
A becsapódásom pillanatában nem bírtam tovább és visszaváltoztam az eredeti formámba. Időm sem volt arra, hogy egyáltalán körbe nézzek, hiszen az árny megragadott és a nyakamat szorongatva a levegőbe emelt. Fokozatosan éreztem, hogy közeledik a vég, de a végső sötétség eljövetele előtt az ellenfelem elhajított, amit nem igazán tudtam mire vélni. Mindenesetre a kőtörmelékek közül felpattantam, miközben a levegőért kapkodtam.
Ekkor arra jutottam, hogy ideje elővennem a pallosom, hogy azzal próbáljak meg segíteni magamon. Mire a kezemben volt a fegyver addigra ellenfelem is előttem termett és készült agyoncsapni, de én még időben reagáltam és magam elé tartottam a családi fegyvert, ami megvédett. Miközben kétségbeesetten tartottam vissza az árny karját azon kaptam magam, hogy a rettenet éppen készül aljas módon, gyomorszájon talpalni, ami ellen már nem tudtam védekezni. Hatalmas sebességgel belecsapódtam a falba. Egy pillanatra talán elveszítettem az eszméletem is, de a pallosom nem engedtem el. Mikor magamhoz tértem arra lettem figyelmes, hogy a fémkezem megint kék fénnyel világít. Úgy éreztem, mintha a bal karom sokkal erősebb lenne, mint szokott. Hamar arra is jutottam, hogy most vagy soha! Bal kezembe vettem a pallost. Gyorsan felálltam, és a pallost a felém tartó ellenfelem irányába dobtam. Meglepetésemre a pallos olyan sebesen szállt, hogy azt szinte alig lehetett látni. A párját ritkító fegyver felnyársalta az árnyat, majd a falra szegezte, ahol pont érte a fény. A rettenet immáron nem tudott menekülni. Szépen végignézem, ahogy elpusztul a fényben.

A pallosom újra magamhoz vettem, majd helyet foglaltam a földön, mert sikerült alaposan elfáradnom. A földön ücsörögve végig a fémkezem néztem. A rúnák fényei lassan halványulni kezdtek, majd végül visszatértek a megszokott állapotukba. Ilyent eddig még sohasem csinált! Sohasem izzottak fel rajta a rúnák, és sohasem adott plusz erőt. Talán ezért is volt az, hogy egy rakáskérdés vetődött fel bennem, a karommal kapcsolatban.
~Lehet, hogy nem csak egy díszes fémkéz? Lehet, hogy valami mágikus kütyü? De akkor mégis hogyan került hozzám? És hogy lehet az, hogy a testemmel együtt növekszik, úgy mintha egy normális kéz volna?
Persze tudtam, hogy a kérdéseimre a választ magamtól én sohasem találom meg. Talán csak édesapám tudta a választ a dolgokra.
Időközben észrevettem, hogy erőm kezd visszatérni, ezért hamar felkerekedtem és a rejtélyes varázsló után indultam. Utam során egyre sötétebb és hidegebb lett, ami rettenetesen idegesített. És még az egészre rárakott egy lapáttal az, hogy tartottam a további árnylényektől.
Rövidesen egy hatalmas csarnokba értem. Ez a helység még az előzőnél is sokkal nagyobb volt. Középen egy trónus volt, amihez egy hosszú szőnyeg vezetett. A trónon egy hosszú, szőke hajú nő ücsörgött, akinek megjelenése kifejezetten kellemes volt.
-Üdvözöllek nálam! – szólat meg a nő, aki velem egy idős lehetett.
- Mégis hol vagyok? És te ki vagy?

- Hogy ki vagyok?- kérdezte nevetve. - Hát csak egy ember ki lennék. A nevem Lulubell. – szavai után csak engem bámult, ami hamar irritálni kezdett.
- Mégis miben mesterkedsz itt? – kérdeztem kicsit ingerülten.
Lulubell hamar mesébe kezdett, amiben elárulta, hogy egy kisfalu gyermeke. Gyermekkorában boldogan éldegélt a szüleivel. Időközben pedig rájött, hogy mekkora tehetsége is van a sötét varázslatok terén. Ezt szüleinek nem árulta el, hanem titokban tartotta és úgy fejlesztette tudását.
-Egy nap minden megváltozott. - mondta miközben lehunyta a szemét majd állatias mosoly terült szét az arcán. -A falunkat rablók támadták meg és fosztották ki. Engem elraboltak otthonról mindenki mást lemészároltak a szemem láttára. Ám amint leszállt a nap minden megváltozott. Én voltam fölényben a lidércnyomásokon keresztül végeztem mindannyijukkal szépen lassan, kegyetlenül. Az volt életem legszebb pillanata. – fejtette ki a saját történetecskéjét, majd tőlem várta a saját mesémet.
Persze nekem eszem ágában sem volt mesélni, hiszen sejtettem, hogy honnan fúj a szél.
- Lulubell! Lemerném fogadni, hogy közöd van a halálesetekhez, amik miatt ide kellett jönnöm. És azt ajánlom, hogy most azonnal add meg magad és gyere velem, vagy készül arra, hogy erőszakot alkalmazok rajtad is! – szavaim mögött még én magam sem éreztem a bizonytalanságot.

A nő arcán állatisa vigyor terült szét, amirből tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok.
-Ó az csak szórakozás!- Felelte. - Az igazi tervemhez nem lett volna rá szükség, de azt a tervet csak ezután akarom útnak indítani. Előtte egy kicsit szórakozni akartam. De most hogy ezt tudod meg kell halnod.
~Valóban? Ez csodálatos!
Miközben megmozgattam végtagjaim láttam, hogy a perszóna egy sötét árnyból ostort formál és felém csap vele. Még volt annyi időm, hogy elkerüljem a hatalmas erejű csapást, ami kisebb árkot vájta a földbe, ott ahol az imént ácsorogtam.
Szívtam a fogam, mert éreztem, hogy az előző árnyához hasonlatosan ő sem lesz egy sétagalopp. A csapásai egymás után záporoztak felém, amiket alig győztem kikerülni. Eleinte csak felülről érkeztek a támadásai, de picivel később már oldalirányból is támadott.
A több tucatnyi támadást sikerrel kerülgettem, de az ugrabugra alaposan szipolyozta az energiám. Hamar a számon keresztül kezdtem a levegő után kapkodni. Izzadságcseppek kezdtek folyni a homlokomon.
Ekkor eldöntöttem, hogy ebből elég. Bal karommal hárítottam az oldal irányból felém tartó csapást, majd sebesen ráfogtam az ostorra. Azonnal magam felé rántottam a nőszemélyt, majd jobb öklömmel leütöttem, amitől a földre került. Gyorsan hátrébb szökkentem. Már kezdtem örülni, hogy nem is lesz olyan nehéz dolgom, mikor a nő gyorsan felállt, és látszólag semmi baja nem volt. Sőt, talán még élvezte is a „játékot”.
Az árnyból készült ostorát a kezére tekerte, majd hirtelen előttem termett és lecsapott, pontosan úgy ahogy én előbb őt. Ám vele ellentétben én alaposan megéreztem az ütést. De nem adtam fel ennyitől. Megpróbáltam felállni, de nem ment, mert a perszóna egyik lábát rajtam pihentette, és nevetséges módon képtelen voltam felállni, akkora erőt fejtett ki rám. Egy pillanattal később már az ostorával kezdett ütni, ami hatalmas fájdalmakat okozott. Bár néha szerencsém volt, mert a pallosom találta el, ami részben megóvott.
Mikor megunta a fölényeskedést, akkor lelépett rólam, majd erőteljesen fejbe rúgott. Röptömet csupán a fal állította meg. Már a becsapódásom pillanatába tudtam, hogy ha most nem állok fel, akkor végem. Gyorsan talpra pattantam, majd azonnal hárítottam az irányomba tartó csapást. Elkaptam az ostort, de még mielőtt ránthattam volna rajta Lullubell rántott rajta egy hatalmasat, aminek következtében átrepültem felette, majd egy kisebb krátert létrehozva csapódtam a földbe.
A fájdalom minden porcikám átjárta, de fel kellett állnom, ha akartam valamit. Ám nem tudtam felkelni, mert ellenfelem nagyot lendített az ostorán, aminek következtében én is a levegőbe emelkedtem. Megpróbáltam elengedni a fegyvert, de az már a kezemre tekeredett. Csapdába estem, és csak reménykedtem, hogy ki bírom állni az össze-visszacsapkodást a földön.
Egymásután rengetegszer csattantam a földön. A percek alig akartak telni, mikor hirtelen abbamaradt az egész és a kezem újra szabad lett.
Feltekintettem, de látásom kissé kavargott. Megráztam a fejem, hogy az minél hamarabb kitisztuljon. És szerencsémre még pont időben láttam meg a felettem ácsorgó perszónát. Nagy levegőt vettem, majd egy gyors fordulattal kirúgtam a lábait, aminek következtében földre került. Azonnal rá ugrottam, majd jobb és bal karommal felváltva püfölni kezdtem. Már majdnem győztesnek éreztem magam, mikor hirtelen valami a nyakamra tekeredett és a magasba emelt.
Lullubell kapott el az árnyával, majd emelt több méter magasba. Tehetetlenül lógtam a magasban, miközben azért küzdöttem, hogy ne fúljak meg.