A Vér szava

Magnolia a csendes éjszaka nyugtató mélykék ege alatt aludta az igazak álmát. A hold fénye mutatta az utat azoknak, akik nem találtak otthonra ezen a baljóslatú estén, vagy épp valami rossz előérzettől hajtva siettek haza a biztonságot jelentő falak közé. És ezen az éjszakán aki nem így tett, az hamarosan nagyon furcsa dolognak lehetett szem és fültanúja.
A város kísérteties csöndbe borult. A kutyák ugatása is abbamaradt, de még a szomszédos erdő fáinak messzi suhogása is elhalkult. Mintha a Föld egyetlen utolsó mély sóhajjal lehelte volna ki a lelkét, olyan érzést keltett ez a pár másodperces pillanat. Aztán a föld remegni kezdett. Először alig érezhetően, aztán már a földön a kis kavicsok is pattogni kezdtek. Messze a hegyek felől vérfagyasztó hang indult meg és járta be az egész környéket. Olyan hang volt ez, mintha egy tucatnyi férfi és nő suttogott volna, a messzeségben pedig valami természetfeletti lény egy elképzelhetetlenül gonosz tettén mulatozna. Ez a hang átjárta mindenkinek a szívét, aki hallotta, márpedig ebbe több mérföldes körzetben mindenki beletartozott. Még azok, akik sokkal távolabb éltek, azok is apró neszként érzékelték a változást.
Mikor a hang felerősödött, egy utolsót remegett a föld, majd Magnoliára sötét árnyék borult. Az emberek kiszaladtak az utcákra, akik pedig már ott voltak, földbegyökerezett lábbal, a rémülettől elkerekedett szemekkel bámultak a hegyek irányába.
A csúcsok közül egy hatalmas torony magaslott az ég felé, mintha a csillagok közé kívánna hatolni. A torony olyan sötét volt, hogy pusztán a jelenléte elszívta azt a kevés fényt is, ami volt. A torony tüske módjára éktelenkedett a csúcsok fölé, oldalán több kisebb tüske meredt felfelé. A hold fénye a szokotthoz képest erősebb volt, mégse volt képes megvilágítani az idegen jelenséget.
Ahogy a torony megállt növekedésében, lehullott róla a por, és megszűnt a robaj, ismét eluralkodott a környéken a vérfagyasztó csend. A torony oldalán apró fények gyúltak, és kísértetiesen pislákoltak. Magnolia népe, és mindenki más, aki látta a jelenetet (márpedig a jelenség mérföldekre ellátszott), először pánikolni kezdett. Az utcákon eluralkodott a félelem, majd a rettegés, és végül a tökéletes fejetlenség. Mágus céhek és intézmények lóhalálában kezdték gyártani a szórólapokat a többi céh számára, hogy értesüljenek a baljóslatú változásról.

Aki szeretne csatlakozni a Vér szava eventhez, az a jelentkezésébe foglalja bele pár sorban, hogy hogyan értesült a toronyról (látta a megjelenését, vagy olvasott róla, esetleg szóltak neki a dologról). Maximum jelentkező létszám NINCS, minimum szinthatár NINCS! Csak az jelentkezzen, aki EGÉSZEN biztos, hogy tud aktív lenni a küldetés során!

SZERK.: Péntek estig lehet jelentkezni!

Éjfél is elmúlt már, mire Magnoliába értem Kaenshoval, aki a vállamon szundított azóta, hogy leszálltunk a vonatról. Sose fogom megszokni a nagyvárosokat, olyan könnyen el lehet bennük veszni, hogy az már gyerekjátéknak tűnik. Érdekes, hogy Chantai erdeiben sose vesztem el úgy, mint most Magnoliában. Még jó, hogy Kaensho alszik, különben elmondana egy s másnak, hogy ennyit kerestem a megbízónk házát. Na, nem, mintha ő könnyebben tájékozódna, csak ugye egy farkas érzékeivel nem nehéz tájékozódni, úgy meg pláne, ha az illető végigalussza az utazást.
Szóval odaértem a ház elé, ahová a plakátom szólt, amit kézben tartottam, és utoljára ellenőriztem. A cím stimmelt, úgyhogy a derékig érő kiskaput be is nyitottam, egészen az ajtóig mentem, hogy kopogjak, elvégre, ha egyszer mágus kell, csak van olyan fontos, hogy éjszakára is fogadjanak. Ahogy odaértem, és kopogni akartam, egy cetlit találtam kitűzve a kilincs fölött.
- A munkát elvállalták. – olvastam csöndesen magam elé, aztán sóhajtottam egyet.
- így is csak te járhatsz. – szólt az orra alatt Kaensho, miközben felemelte lompos farkát a fejéről.
- Mióta vagy ébren? – fordultam meg, és elindultam kifelé a kertből. Összegyűrtem a plakátot, és kidobtam a kukába.
- A kiskapu túl hangosan nyikorgott. – morgott. – Tök béna vagy, járt már így mágus?
- Az őszintét megvallva nem tudom, és nem is érdekel. Velem is csak először esett meg. Egyébként, most, hogy felkeltél akár jöhetsz is a lábadon. – mondtam, miközben elindultam vissza az állomás felé.
- Hmpf. Nem megyek, inkább alszok tovább. – szuszogott az orra alatt, aztán betakarta magát a farkával.
- Cöh! Előre mondom, ha akkora leszel, mint ahogy a könyvekben leírják egy év múlva te viszel a hátadon!
- Hehe. Azt ki kell érdemelni. Na, hagyjál aludni!
Elmosolyodtam, és inkább békén hagytam a töpszlit. Kiérdemelni mi? Minden erőmmel rajta leszek. Pár lépést tettem az állomás felé, amikor földöntúli hang süvített végig a város felett, és földmorajlás kísérte.
- Kjá! – kiáltott Kaensho, ahogy ijedtében felriadt és leesett a vállamról, de szerencsére elkaptam. – ez milyen istenverése?
- Ijedős nyuszi. Egyébként nem tudom. – szóltam, majd feltettem a vállamra a kisfarkast, és figyeltük a neszeket. Valahonnan távolról mintha nevetés hallatszott volna, és kis idő múlva a hegyek felől egy kísérteties fekete torony emelkedett ki a földből. Pár percig tartott még a dolog, aztán a torony is megállapodott, és a hangok is leültek. – Fekete mágia szaga bűzlik a dologban.
- Mondja az ember, akinek alig van rendes szaglása.
- Szólt a mester, aki sétálni is lusta. Na, a küldetésünk úgyis fuccsolt, van kedved körül nézni?
- Nem.
- Nyuszi.
- Hülye kérdésre hülye válasz.
Egy mangacsepp jelent meg a homlokomon, aztán szaporázni kezdtem a tempót a torony felé. Amilyen ricsajt csapott, tuti, hogy nem leszek egyedüli mágus a pályán, úgyhogy félnivalóm se sok van, no meg, álljon elém, aki mer…

Tárgytalan.

- A bosszúvágy kitart, s a bűn az VÉRT KÍVÁN! - Döföm le rémült áldozatom.
Vigyorogva végignézem, miképp teste élettelenül ráernyed a rideg, éjszakai járdára, majd saját vérébe fagy.
- A mester örülni fog. A küldetés teljesítve. - Nézek Monoceros-ra. - Így jár minden tündérfatty, ki a céhünk ellen szegül.
A kis unikornis zavartan mereszti rám vörös szempárját, jelezvén, el akar menni innen.
Kérésének eleget téve, tarkójánál fogva, vállamra emelem a kis szőrpamacsot, majd visszasétálok a közlámpák fényében úszó főutcákra.
Ám, riadt kis csillagszellemem nem sokáig élvezheti a világosság nyújtotta biztonságérzetet... a lámpák fénye hirtelen kihall, és vérdermesztő sikoly járja át az egész várost, akárcsak egy hirtelen jött széllökés.
Éjfekete felsőmbe, és hófehér hajamba egyaránt belekap az újonnan támadt szél, miközben a távolban, egy különös, toronyszerű építmény tör utat magának az ég felé.
Ámulva figyelem a jelenséget, miközben Monoceros a kapucnimba bújva keres magának menedéket.
- Na ez... érdekes lesz. - Rajzolódik ki számon eszelős vigyorom, majd lábaimat kapkodva megindulok a sötét torony irányába.

Szerk.: Én is vagyok már egy nagyküldetésen, így a korlát miatt visszavonnám jelentkezésem.

Álmatlan éjszakám volt. Valamiért leírhatatlan érzés kerített hatalmába – de nem jó értelemben. Jobbra-balra forogtam, és idegesen pillantottam az órára, ami csigalassúsággal tipegett előre. Hope mellettem nyugodott, de ahogy rátettem a kezem, megnyugvást remélve, csalódnom kellett. Még ő is mocorgott. Itt valami nagyon nincs rendben.
Kimásztam az ágyból, felöltöztem, majd egy kis éjszakai nyugtató séta reményében, hogy meggyőződjek róla, nincs baj, felkaptam Hope-ot és elindultam az utcára.
De alig léptem ki, egy hang csapta meg a fülemet. Félelmetes volt, olyan, mintha egy tucatnyi férfi és nő suttogása lett volna. Aztán a föld remegni kezdett. Először lassan, aztán egyre erőteljesebben, én pedig nekiestem a falnak. Lehuppantam a földre, megelőzve a felborulásom, és gyorsan magamhoz öleltem a tojásomat, nehogy valami baj érje.
Cseppet sem olyan messze tőlünk valami elkezdett kinőni a földből. Először nem tudtam megállapítani, mi az, de ahogy jobban láthatóvá vált a házak fölött, egy torony rajzolódott ki belőle.
- Mi a jó… - kezdtem volna, de belém fagyott a szó is.
Aztán a zaj felerősödött, és egy utolsó remegés társaságában sötét árnyék borult a városomra. A szomszéd házból kirohant a kislány, a kisöccse és a szüleik, akiket egyébként jól ismertem. De a gyerekek alig tették ki a lábukat, a felnőttek rémülten kiabálva csukták őket vissza.
A toronyról lehullott a por, vagy legalábbis valami ahhoz hasonló, ezt is csak a kevés fény tette láthatóvá a szemeim előtt.
Egy pillanat erejéig vérfagyasztó csend volt. A torony oldalán hirtelen apró fények gyúltak. Aztán, mint valami robbanás, a pánik kitört. Az emberek kiáltoztak, volt aki visszafutott a házba, de volt olyan is, aki azonnal a Fairy Tail székhelye felé vette az irányt. Én bátorságtól – inkább hülyeségtől – vezérelve azonban habozás nélkül megindultam a torony felé.


a korlát miatt sajna téves ^^"

Épp büszkén mentem Magnolia utcáin, mert végeztem a feladatommal, amit a Mester rám bízott, azaz megrövidítettem annak az életét, aki rossz szavak kíséretében a szájára merte venni céhünket, és a Mester hozzá tette, hogy amikor végeztem, nyugodtan elidőzhetek itt, ha úgy van kedvem, úgyhogy valami kis éjjeli mulatozást keresvén járkáltam. Pár pillanatra hirtelen minden elhallgatott, majd hangzavar csapta meg a fülem, ami először igen halk volt, majd fokozatosan erősödött, ezt pedig egy szintén egyre erősödő rengés kísérte. Ekkor észrevettem egy kimagasodó toronyszerű valamit a hegyeknél, amit több kissebb kísért. "Hmmm, a Mester azt mondta, hogy szórakozhatok, ez szerintem pont ideális lesz." - futott át a fejemen a gondolat egy széles mosoly kíséretében, majd elindultam a torony irányába.

- Nos tűnjél innen cicababa, keress valami akciót! A végén még ellustulsz! - ordít rám természetesen gúnyos, perverz és kibírhatatlan hangsúllyal "mesterem", én pedig szokásos módon felhúzom orromat, és kiviharzok. Elindulok a vonatállomás felé, és irány Magnolia - nesze Neked akció! Majd unalmamban nyalhatom a port a földről, mert minden küldetést elvittek, és ez az én hibám?! Sebaj, megkapja, mintha valami polírozógép ment volna át Magnolián, holnapra olyan lesz. Úgyis hét ágra süt a nap, az emberek majd látni se fognak tudni a fénytől! Muhahaha! Muha..haha..
Ekkor viszont túl nagy, és hirtelen sötétség borul a városra... még utolsó pillantásaimmal látom, hogy egy torony az. ~ Talán Ba'al egy tökfej, mégis, most mintha médiumként is funkcionálna! ~ Majd teljes erőmből futni kezdek a torony irányába...

A korlát miatt (amit most tudtam meg^^") jelentkezésemet visszavonom... hát, ez van, ha már egy nagyküldi fut... >.>

Egy unalmas, részeg hajnalon... na jó, másnapos hajnalon.. na jó, már nem emlékszek a részletekre ^^ De természetesen egy cicabolt kiegészítőit nézegetem, mikor a galád torony eltakarja előlem a fényt, és még a fényvisszaverő nyakörv se világít Bosszútól átitatva indulok meg a torony felé, hogy kiiktassam!

egyenlőre ezzel a karival is sztornó.. :/

Lana egy új párnát vett az egyik Magnoliaiboltban, de mivel lekéste lustaságának hála az utolsó vonatot, ezért ideiglenesen szállás keresett - így ő is a városban tartózkodott, mikor a torony kiemelkedett.

Jelentkezem ^^

Ahogy a sebtében leírt szórólap elérte a kaszárnyát, és vele a hír is szárnyra kelt, hogy a környező város terrorban él, a vérem forrni kezdett, és a leggyorsabb lovat szó szerint elkötve viharzottam ki a faluba, hogy egy kocsit szerezzek, ami hajlandó, akár kemény pénzekért is lóhalálában elrepíteni Magnoliába...

Magnoliában tett kirándulásom lassan végéhez közeledett. A nap folyamán bejártam az egész várost, hogy barátomnak, Pandamannak felkeressem kedvenc bambusztortáját, melyet hétvégi születésnapjára kívántam neki ajándékul adni. Ezt a különleges édességet csak egyetlen boltban lehetett kapni - de az is csak a mendemondákban létezett. A hőn áhított ajándékot nem leltem, pusztán egy cédula volt kezemben, mely talán elvezethet a titkos cukrászdába. Az állomáson álltam egymagamban, s az utolsó vonatra vártam, mikor valami megmozdult bennem. ~ Nem adhatom fel ilyen könnyen! Pandaman számít rám! ~ gondoltam. Kiszaladtam az épületből, hogy keressek egy jobbféle fogadót, mikor a néma csend helyét földindulás és halálon túli suttogás vette át. Az emberek kitódultak az utcákra s halálra váltan figyelték az eseményeket. Futásnak eredtem - máguskén fontosabb volt, hogy kiderítsem mi áll a fenyegető események hátterében. A bambusztorta várhat. A távolban, a hegyek közt egy torony nyúlt az égbe, mely eddig nem volt ott. Az épületek közt sikátorokon át cikázva gyorsan haladtam, az emberek utat nyitottak előttem. Ahogy közeledtem, a torony pontos formája és mérete is kezdett körvonalazódni előttem...

- De én nem is tudok lovagolni! - kiabáltam hátra kétségbeesetten, ahogy a ló vágtába váltott, majdnem kilőve engem a nyeregből. A ló tulajdonosa mellettem vágtatott tartalék paripáján, és legyintett.
- Ugyan, nem gond, a szakadéknál nem ez lesz a legnagyobb bajod!
- HOGY MI?! - üvöltöttem fel, ahogy az utolsó bokrokon áttörve megláttam a se széle, se hossza szakadékot. Próbáltam meghúzni a kötőféket, de az nem volt sehol.
- Repülj! - tanácsolta társam, és szavaira lovának véknyából szárnyak nőttek ki. Az enyémből viszont nem. Egy utolsó ugrással a paci beleugrott a szakadékba, én pedig becsuktam a szemem.
Azaz kinyitottam. Csak utólag vettem észre, hogy felültem, és körülnéztem. Magnolia mellett nyomott el az álom, és a kényelmetlen fekhely következtében a rémálom sem kímélt. Meglepődve vettem észre, hogy nem én remegek, hanem a talaj mozog. Egy pillantással arról is meggyőződtem, hogy éjjel van, de tőlem jobbra valamiért sötétebb az ég.. De vajon mi lehet ez? Felkeltem, gyorsan összepakoltam szétszórt cuccaimat, gondosan elhelyeztem a tojást a hátizsákban, és a város felé vettem az irányt, hogy érdeklődjek arról, mi ébresztett fel engem édes (rém)álmomból.

Leena bosszankodva szállt le a vonatról. Épp haza fele tartott egy küldetésről, elérték Magnóliát, a vonta megállt és néhány ember leszállt. Ebben semmi különös sem volt csak hogy a vonat nem indult tovább. Jó tízperc telhetett el mire megjelent a kalauz.
- Kérem, hagyják el vonatot, a vonat technikai okok miatt nem indul tovább! – mondta hangosan.
„HOGY MI VAN?” – akadt ki magában Leena.
- Elnézést – szólt élesen a kalauz után – hogy érti azt, hogy nem indul tovább?
- Úgy kis asszony, hogy a szerelvény meghibásodott, a javítás munkálatokat pedig holnap reggel kezdik meg. – felelt. Leena egy pillanatra megdermedt, ez azt jelentette, hogy ezzel a vonattal már biztos nem jut haza.
- És mikor indul a következő vonat? – kérdezte sietve mielőtt még a kalauz elhagyhatta volna a fülkét.
- Sajnálom, de ma már nem indul más vonat a pályaudvarról.
- Hogy micsoda? És akkor még is, homgy jutok haza?
- Sajnálom kisasszony…
- Na ne szórakozzon velem – fakadt ki Leena – a sajnálatával nem megyek semmire, mindjárt éjfél van és Era nem éppen a szomszédban van! Nem tudok haza jutni, ha ez a vonat nem indul…
- Ez viszont már nem az én problémám! – vágott idegesen a szavába a kalauz azzal bevágta maga mögött a fülke ajtaját. Leena köpni, nyelni nem tudott. Még néhány percig ült a kabinba, fogalma sem volt most mit csináljon. Ilyen későn kevés esélye van találni bármilyen szállást, és igazából teste lelke nem kívánta ezt a város. Nem tudta megmondani miért de valahogy fojtogatta a levegő. Ahogy pufogva és szidalmakkal illetve az egész vasút társaságot haladt kifelé egyre nőtt benne a feszültség. Nem akart itt lenni, haza akart menni és bebújni a jó meleg ágyába.
Az utcák teljesen elhagyatottak voltak, a néhány lámpát leszámítva csak a telihold fénye világította meg a várost. Leena járt már ez előtt Magnóliában, de most valahogy teljesen máshogy látta, mint amilyennek emlékeiben élt. Sötét volt is rideg.
Az utcákon fagyos csend honolt, Leena tisztán hallotta saját lépteit, csüggedten lehajtott fejjel haladt előre, de célja nem volt. Talán a város nyomasztó kisugárzása, vagy a baljóslatú nagy csend miatt de Leenán elhatalmasodott a magány érzése. Borzalmasan egyedül érezte magát és ez a fagyos rideg érzés szép lassan szétterjedt a testében. Mintha egy rozsdás kést forgattak volna mellkasában, ami minden percben jobban és jobban fájt.
Ekkor egy emlékkép villant be neki, egy fiúról, ahogy rá mosolyog. „Katsu!” – mondta magában – „Ő itt lakik magnóliában! – Leena mellkasából a kés egy pillanat alatt eltűnt. „ Talán ha megkérem, tud segíteni, biztos ismer valami szállót, ami még nyitva van!
Leenába ez az apró remény új életet lehet, most már volt célja, tudta, hogy Katsu soha nem hagyná őt cserben.
Nagy léptekkel indult meg, de hirtelen megállt. Fogalma sem volt hol van most a városban. Talán kétszer vagy háromszor járhatott ott, de ez most nem segített sokat rajta. Mégsem hagyta, hogy ez gátat szabjon neki, tett néhány lépést hátra felé majd lendületét véve futni kezdett és az első ház tetejére felugorott. Körbe kémlelt, tudta mit kell keresni. Egy hatalmas céh épületet. De a sötétségben alig látott valamit. „Akkor is meg találom!” – mondta eltökélten magába, és ugrálni kezdett a háztetőkön. Addig ugrált, amíg meg nem látott egy magasan kinyúló tetőt. „ Meg vagy!” – mondta magában, Leena biztos volt benne hogy ez lesz a Fairy Tail. Bár alig tudta kivenni az épületet, de megismerte jellegzetes alakját. Ahogy célja felé haladt a háztetőkön ugrálva hirtelen feltűnt neki a hatalmas csend. Nem hallott semmit, sem a kutyák ugatást, sem a szellő suttogását, sem az éjszak neszeit. Félelem cikázott át a testén, pontosan tisztában volt vele, hogy mágiájának hatására sokkal jobb a hallása, mint másnak, de most még se hallott semmit. Halálos csend honolt a városon és az őt körül vevő földeken, mintha egyetlen élő teremtmény se lenne itt.
Leena gyorsítani kezdett, és azon kapta magát, hogy már lélek szakadva lohol a céhház felé.
Az utolsó háztetőt is átugorva lehuppant a céhház előtti térre. De ekkor valami olyan történt, amitől teljesen megdermedt, a lába alatt mozogni kezdett a talaj. Alig érezhetően, de mozgott. Leena biztos volt benne hogy egy másodperccel ez előtt még teljesen szilárdan állt. A morgás erősödni kezdett, és már az apróbb kövek is megmozdultak. Leena ereiben megfagyott a vér érezte, ahogy a föld egyre jobban rázkódni kezd és ahelyett, hogy az előtte álló céhház felé rohant rémülten pillantott hátra.
Ekkor messze a mögötte lévő hegyek felől egy vérfagyasztó hang érte el Leenát. Érezte, ahogy a levegő természetellenes módon feszül a testének, a bőrén borzalmas félelem cikázott át. Hallotta, ahogy nők és férfiak sokasága egyszerre suttog. Hiába csak suttogás volt, Leena érezte, ahogy egész testében visszhangzik, át járta minden apró részét. A félelem hatalmas hullámként csapott fel lelkében, és teljesen hatalma alá kerítette. Tudta, hogy egész testében remeg, de nem bírta fékezni izmait, a jeges félelem megbénította.
De a suttogás mögött volt még valami, valami sötét és gonosz lény. Leena tudta, hogy ott van, érezte a belőle áradó gonoszságot. Hirtelen mintha hallani vélte a gonosz kacajt, és tudta valami borzalmas dolognak lesz szemtanúja. Nem akarta, el akart menekülni innen amilyen gyorsan csak lehet, de izmai nem engedelmeskedtek neki, reszketve rogyott a földre. Még mindig hallotta a vér fagyasztó hangot, ami egyre erősödött. Érezte, ahogy könnyei megindulnak az arcán, közben a távolban hangok harsantak fel. Apró fénysugarak jelentek meg a sötétségben, emberek tódultak ki ijedten a céh előtti térre, de Leena nem bírta elfordítani a tekintetét.
- Leena! Leena! – szólalt meg egy ismerős hang mellette és egy meleg kéz rázta meg a vállát. Leena képtelen volt levenni szemét a hegyekről.
- Leena hallasz engem? - kérdezte kétségbe esetten a hang, de aztán az is elhalkult. Még egy utolsót rengett a föld, majd minden elsötétült. Egy hatalmas sötét baljós árnyék borult a városra.
A hegyek között egy torony jelent meg, és egyre csak nőtt és nőtt, egészen a csillagokig majd hirtelen megállt. Olyan volt mintha egy éles tüske lenne, ami körül apróbb kis tüskék állnak ki a földből. Leena testében a félelem tetőfokra hágott, minden hideggé vált körülötte. Ekkor egy meleg kar kulcsolódott rá és védelmezően magához szorította.
A torony mintha szivacsként szívta volna el az össze fényt maga körül, még a hold fénye se tudta megvilágítani.
Amikor a torony már nem nőtt tovább halálos csend borult a városra. Mintha egy pillanatra megállt volna az idő, Leena érezte, ahogy szíve kihagy egy dobbanásnyit.
Ekkor apró fények jelentek meg az éjnél is feketébb tornyon és halványa pislákolva mutatták fenyegető mi voltját. A városban ekkorra kitört a pánik, az emberek rémülten rohangálni és sikongatni kezdtek. Leena érezte, ahogy szíve egyre gyorsabban és gyorsabban ver, majd egy kép villant be a fejében, ahogy édesanyja rángatja maga után, körülöttük halott megcsonkolt emberek fekszenek a földön. Leena teste megrándult.
- Ne… - mondta elhallva Leena – Nee… - nyögte rémült arccal.
- Héé – szólalta meg ismét a hang – Hallasz Leena? Leena! – kérdezte aggódó hangon.
Leena ekkor már képes volt a hang irányába fordulni, Katsu volt az.
- Katsu… - kezdte Leena de nem tudta végig mondani, igazából fogalma sem volt arról mit mondjon. Egyszerre akart mindent elmondani, ahogy a vonat lerohadt, ahogy kétségbe esetten kóborolt Magnólia utcáin, ahogy a keresésére indult, ahogy a föld remegni kezdett, mindent. Az emberek egyre hangosabban kiáltoztak és Leena fejébe egy újabb emlékkép hasított. Ott állt a tábortűz előtt és Eric hörgő halál tusáját figyelte. Könnyek futottak végig újra az arcán és Katsu mellkasába fúrta arcát.
Beszélni akart, de nem tudott. Nem igazán tudta megmondani mennyi idő telt el így, de Katsu egyszer csak karjaiba vette. Leena nem ellenkezett, örült hogy vele volt.
Az éjszaka hátra levő részét Katsunál töltötte egész végig szorosan a fiú karjaiba zárkózva. Ez az éjjel fel elevenítette Leena számára azokat a mély fájdalmakat amiket rég eltemetettnek hitt. Lidérces álmok közepette egyedül Katsu védelmező karjai nyújtottak számára menekvést.
Másnapra sem múlt el a pánik rémület a városban, az ember rémisztőbbnél rémisztőbb pletykákat készítették és ezek villám sebességgel terjedtek. Az utcák délutánra teli voltak szóró lapokkal melyeken mágusokat kerestek akik hajlandóak a torony titkát felkutatni és lerombolni azt.
- Bármi is történt tegnap éjjel, el kell pusztítanunk. - mondta Katsunak miután végig futotta a szórólapot.
Katsu bele egyezően bólintott. - Igen! - felelte

Ha, még nem késő akkor én is jelentkeznék.

Késő este volt már, de a vonat csak nem akart megérkezni. Az éjfél után érkező vonattal akartam visszautazni a céhközpontba, de a vonat egyenlőre késett. Unalmamban egy közeli lámpa fényénél rajzolgattam, megpróbálva megalkotni az esti tájat.
Hirtelen valami fura érzés tört rám. Valami nagy dolog történt a város közelében, ami akkora hatással bírt, hogy szinte robbanást kelltett a tér hullámaiban.
Magát a jelenséget nem észleltem, ám a kiterjesztett érzékelőmágiám felfogta a jelenség ,,lökéshullámát" amit a térben keltett.
Ekkor jelent meg a vonat, éles füttyel jelezve érkezését. Ám ekkor már rég nem érdekelt a hazaút. Felpattantam a padról, és kiszaladtam a városba.
Láttam, hogy több helyen is fények égtek az épületkben, és többen is az utcákra mentek.
Gyorsan egy kisebb tömeg felé vettem az irányt, hátha többet tudnak arról ami történt.

Éppen, egy viszonylag könnyebbnek mondható küldetésről tartottam haza, melyen csak annyi volt a dolgom, hogy egy kereskedőt kísérgessek... de legalább a fizetség nem volt rossz. Már alig vártam, hogy végre haza érjek, de az élet, mint mindig közbe szólt.
Magnolia-ban kellett volna átszállnom egy, az Eraba tartó vonatra, de sajnos, azt az előbbi vonat kisebb késlekedése miatt lekéstem és mivel már igencsak késő volt, aznap nem is indult több vonat.
- Nem is én lennék... - Jegyeztem meg magamnak, egy kisebb sóhajtás közepette.
- Úgy fest, még ma sem alszunk otthon. - Mondtam Froxnak, bár tudtam, hogy felesleges, mivel a kis róka, már javában szundikált a vállamon. Az állatka látványán, kicsit elmosolyodtam, majd az állomásnak hátat fordítva, Magnolia utcáit vettem célba, hogy valami jó kis helyet találjak magamnak éjszakára.
Hamarosan találtam is, egy kívülről, igencsak tetszetős szállodát, de még mielőtt beléptem volna, valami igencsak szokatlan dolog történt. Frox hirtelen felébredt a vállamon és fejét a hegyek irányába fordítva, morogni kezdett.
- Mi a ba... - Kezdtem volna bele a kérdésbe, de már felesleges volt, mivel már érkezett is a válasz, a még fel sem tett kérdésre.
Hirtelen, egy apró pillanatra bár, de mégis észrevehetően, az egész város teljes némaságba borult. Az égvilágon, semmilyen neszt nem lehetett hallani, még az erdő zúgása is abbamaradt, erre a hosszú, csöndes és kicsit nyugtalanító pillanatra. Eztán a föld kezdett fokozatosan, egyre jobban remegni a hegyek irányából pedig suttogás szerű, engem felettébb idegesítő hangok kezdték elárasztani a várost. Olyan volt, mintha több tucat ember, férfi és nő egyarát, suttogna a fülembe, amitől egyrészt kicsit végig szaladt a hideg a hátamon... - pedig nálam olyan ritkán van ugye - másrészt, dejavu-m lett. Kicsit arra emlékeztetett, mint mikor egy korábbi küldetésemen, egy szellem járta házban töltöttük az éjszakát. ~ Már csak a zombik és egy idegbeteg nőstényállat hiányzik, aki leakarja csapolni a varázserőm.. ~
Eközben, valami olyan hang hasított keresztül a suttogáson, mintha messzebb, egy hatalmas lény, éppen gonoszul mulatna valamin. A hang hirtelen erősödni kezdett, majd azzal együtt, a földrengés és a suttogás is, egyszerre abba maradt. Az egész városra sötétség borult és többen is az utcákra rohantak, hogy megnézzék, mizu van.
Ami a következő pillanatban történt az meg... én... beszartam.
Frox halkan nyüszíteni kezdett a vállamon, melynek oka, hamarosan szó szerint előbújt a hegyek közül. Egy koromfekete torony kezdte kidugni a fejét a hegyek közül és egészen addig nyújtózott, míg el nem érte az eget. Miközben láttam, ahogy a torony lassan kiemelkedik, elég rossz érzsek kerítettek hatalmukba, melyek megbénítottak. Nem hagyták, hogy testem mozgassam, sem azt, hogy szóra nyissam a számat. Csak némán bámultam a fekete toronyra, melyet a fényesen ragyogó hold sem volt képes megvilágítani. Mikor a torony végül megállt a növésben, oldalán fények gyúltak, melyek kicsit jobb rálátást engedtek, de ez a bennem kavargó rossz érzésen mit se segített.
Az emberek az utcákon, fokozatosan egyre jobban kétségbe estek és bepánikoltak. Össze vissza kezdtek rohangálni, mint a mérgezett egerek és üvöltöztek. Gondolatok százai cikáztak a fejemben, hogy vajon mi lehet ez és hasonlók, de az emberek ordítozása, még a gondolataimat is elnyomta.
- CSENDEEEET!!! - Tört ki belőlem végül, mire a körülöttem állók, megálltak és némán engem bámultak. Nem sűrűn vagyok ideges, de ha mégis, akkor néha elég rémisztő tudok lenni. Ennél a kisebb kitörésemnél, megfagyasztottam pár hozzám közelebb lévő virágot és teljesen eljegesítettem a szálloda ajtaját, melyen nemrégiben be akartam lépni. Gondolataim, még mindig a torony körül forogtak, de az álmosság lassan elnyomta gondolataimat. Két napja, szinte egy szemhunyást sem aludtam.
Végül az álmosság győzött, így a szálloda ajtaját berúgva, beléptem, majd kértem egy szobát. A kinti pánikkal, kicsit sem törődve tovább, álomra hajtottam a fejemet.

/ Bocsi a vége miatt../

jelentem vagyok, és leszek is

Szerintem, tudok időt szakítani a postolásra. Kiváncsi vagyok milyen nagykaland is lesz ez.

Szóval most jelentem, ráérek bőszen eme mókára ^^