A Vér szava - 1. csapat - Shiina Kaori, Adelus Morningway, Akuri Senshi, Michael Grant

Sorrend egyenlőre nem meghatározott, így kérem mindenki legyen rugalmas!

Ti négyen az általatok meghatározott helyről elindultok a sötét torony felé. Gyalog teszitek meg az utat, át kell vágnotok árkon bokron, míg végül a fák egyre ritkábbak lesznek, és a buja aljnövényzetet kopár sziklaföld váltja fel. Minél közelebb értek a toronyhoz, az ég színe annál erősebb változáson megy keresztül. A szürkés-kékes égbolt smaragd zöldre vált át, a felhők pedig beteges fekete színt kapnak. Folyamatosan suttogásokat hallotok mindenfelől, de nem tudtok konkrét forrást meghatározni neki.
Külön irányokból közeledtek, de látjátok hogy még jópáran veletek tartanak, ezt tetszésetek szerint reagáljátok le. Ha akarjátok összeállhattok a többiekkel, de legyen akárhogy is, a toronyhoz egyre közelebb értek.
Mindannyiótokat egyszerre lep meg az ellenség. A föld alól eltorzult humanoidok másznak elő, hörögve és ordibálva csoszognak felétek. Mindannyiótok kap a nyakába ezekből a dögökből 3-at fejenként, mindegyiküknek 100-as a VE-je. Körülöttetek több mágus is harcol a szörnyetegekkel, de ti a magatok dolgával foglalkozzatok. Postotok addig tartson, amíg megölitek az utolsó rémséget is!

Ha lehet, postoljatok minél előbb, határidő: szombat!

A potenciális szórakozás esélye miatt teljesen izgatottan vágtam neki az útnak a torony felé. Az utam első része egy erdős részen ment át, ahol az aljnövényzet is sajna elég erős volt, így nem volt éppen könnyű az előrejutás, amit persze a sűrűn elhelyezkedő, fej- és mellmagasságban lévő ágak sem könnyítettek meg. Egyszer majdnem orra is estem, mert rátekeredett valahogy egy vékony gyökér a lábamra, majd amikor kirángattam végre belőle, akkor erős szitkozódásba kezdtem magamban. "A franc már ezekbe a rohadt indákba meg gyökerekbe, az ágakról nem is beszélve! Mennyivel könnyebb is lenne a dolgom, ha tűzmágus lennék... felgyújthatnám ezt a hülye erdőt a fenébe!" - gondoltam, majd elindultam ismét utamnak, ám pár perccel később eszembe jutott valami. Némi koncentrálás után egy katana jelent meg a kezemben. "Hát nem éppen bozótvágó, de a célnak meg fog felelni, én úgy érzem! Még szerencse, hogy nem olyan rég beszereztem eme szép kis pengét." - örültem meg újonnan szerzett eszközömnek, majd némileg egyszerűbben véve az akadályokat tovább álltam. Idővel szerencsére csökkent a növényzet, a fák is egyre ritkásabbak lettek, sőt egész sziklás lett a talaj, hála a hegynek, így visszajuttattam a helyére a katanát, ha már nem volt rá szükségem perpillanat. Hála az egyre szétszórtabban lévő fáknak már észrevehető volt, hogy az ég színe erőteljes változáson megy át, ahogy közeledik az ember a toronyhoz. Amerre én voltam már szép smaragdzöld volt az ég, és el is nézegettem egy-két percig, amikor egy kis nesz ütötte meg a fülem. Amikor körbenéztem láttam, hogy több ember is közelíti a tornyot. "Ejj, de szívesen elnézegetném még ezt az eget, de úgy érzem ideje tovább állnom, mert nem szeretném, ha elrontanák nekem itt ezt a jó kis munka utáni mókám." - gondoltam, majd rávettem magam, hogy tovább álljak, és ne az eget bámuljam.
Éppen nagy iramban vettem a lépteket a torony fele, amikor pár méterrel előttem három emberszerűség kezdett el kikászálódni a földből némi hörgés kíséretében, ami szintén tőlük jött.
-Ohh, a móka első fázisa zombivadászattal indul? - tettem fel magamnak a kérdést, mert amikor körülnéztem láttam, hogy a többi ember előtt is zombik jöttek ki a földből. Ezt az észrevételem pár másodpercnyi koncentráció követte, ami után két mágikus pisztoly jelent meg a kezeimben. - Akkor babáim, kezdődjék a tánc! - mondtam eléggé hangosan egy eléggé széles mosoly kíséretében, majd el is kezdtem lőni az első zombit.
Mindhárom élőholt barátomba már jópár töltény elengedtem, de azok némi hátrahőkölésen kívül semmi jelet nem adtak, hogy hatással lenne rájuk. "Franc, akkor ez mégsem lesz olyan egyszerű, mint hittem..." - gondoltam, majd némi távolságot csináltam a zombik és köztem. Szerencsére elég lassan mozogtak, így túl sok dologtól nem kellett félnem, maximum attól, hogy újak élednek a hátam mögött, vagy közvetlenül a lábam alatt. "Mi lehet az, amivel ki lehet őket iktatni azon kívül, hogy felgyújtom őket, vagy éppen felrobbantom... bár a felgyújtás sem biztos, hogy hasznos..." - gondolkoztam el, majd ezsembejutott az ötlet, hogy először is nem lenne rossz a lábaikat használhatatlanná tenni, így mindegyik lábát addig lőttem közel egy ponton amíg azok el nem váltak a testüktől, ám ez őket mit sem zavarta, másztak tovább felém a földön.
-Hogy a franc essen ezekbe, hát nem képesek nyugodtan a földben maradna?! - fakadtam ki magamból, majd erőteljesen elkezdtem lőni az egyik zombi fejét, ami pár lövés után már meg sem mozdult. - Hohóóó! Hát itt van a kutya elásva! Ezennel bocsánatot kell tőletek kérnem élőholt barátaim, de elég nagy lesz a fejetlenség eme helyszínen! - majd ezzel a másik két zombi fejét is célbe vettem, amik szintén jópár lövést követően nem mozdultak.
-Előjátéknak nem is volt rossz! Van ízlése annak, aki ezt kitervelte! - mosolyodtam el ismét.

Hamar magam mögött hagytam Magnolia külvárosát. A tömeg csak a város határáig ment el. Csupán páran indultak el kideríteni mi is okozta a különös és ijesztő jelenséget. Csuklyás, köpönyeges alakok, kezükben pálca, vagy kard. Néhányuk mellett meg familliársaik szaladtak.
Bizonyára a Fairy tail kiküldi a legjobb varázslóit, hogy kiderítsék mi is történt. És persze könnyen lehet, hogy sok hozzám hasonló átutazó is nekivágott az erdőnek.
Hiába volt kevés a fény, nekem a sötétség 10 méter átmérőjű körön belül nem jelentett akadályt. Igaz, hogy gyakran az orromig se láttam, de tökéletesen érzékeltem szinte mindent, így elkerültem az alattomos gödröket és egy faág sem verte ki a szemem miközben tovább haladtam.
Úgy hallottam mások is vannak a közelben. Hozzám hasonlóan ők is hangosan törtettek az erdőben. Mikor éreztem, hogy vége az erdőnek az utolsó bokroknál megálltam kifújni magam.
- Nocsak, úgy tűnik, nem én leszek itt az első. – Suttogtam magam elé, és elővettem a táskámból a botomat. Úgy véltem most már jobb, ha óvatosabb leszek és felkészülök minden eshetőségre.
Kirohantam a tisztásra. Éreztem, ahogy a szikla ropog a csizmám talpa alatt. és ez eléggé elbizonytalanított. Sok térképet néztem át Magnolia környékéről, nem egyet le is másoltam az akadémián. Így határozottan emlékeztem, hogy ezen a vidéken zöldellő domboknak kéne lenniük szikkadt föld helyett.
Felnéztem az égre futás közben, és láttam, hogy az ég méregszínt ötlött. Előtte pedig fekete felhők úsztak át lassan, mint, ahogy az új adalék oldódik fel a méregoldatban.
Előrenéztem, és a hátborzongató torony ott magasodott előttem. A távolban fények villantak, úgy tűnt valami nagyon nem stimmel ezzel a toronnyal.
Hirtelen változást észleltem a tér szerkezetében. Azonnal megálltam, és döbbente figyeltem meg, ahogy a föld alól torz emberszerű alakok másznak elő.
,, A zombik, és más élőholtak sötét mágia teremtményei. Létezésük természetellenes, ezért kötelességünk az elpusztításuk. Ne féljetek a legerősebb, legpusztítóbb varázslataitokat bevetni ellenük.” Idéztem fel Artam professzor szavait, aki sokat tudott a sötét varázslatokról.
- Perssure Bob – Szólaltam meg, és hozzám legközelebb lévő szörny elé raktam a mágikus anomáliát. Az agyatlan lény egyenesen belesétált a varázslatomba. Gyorsan hátraugrottam, és örültem, hogy a sötétség eltakarta előlem a látványt, ahogy az anomália magába szívja a szörny törzsét majd darabokra robbantja.
Körülöttem rémült kiáltások hallatszottak, és fényeket láttam villanni. Szinte mindenki harcba keveredett pár ilyen lénnyel a környéken, és mágiáját vetette be ellenük.
A föld alól előmászó másik két szörnyet hidegen hagyta társuk pusztulása, és vak dühvel jöttek ellenem.
- Diversion – kiáltottam az utolsó pillanatban. A felvillanó cián varázskör torz hullaszerű szörnyet világított meg, zöld szemekkel, és gennyező bőrrel. Megpróbált a földre lökni, ám lecsúszott rólam, ahogy meggörbítettem a teret magam előtt. A bottal villámgyorsan utána nyúltam és elgáncsoltam, és egy újabb nyomásbombát tettem a feje fölé.
Kihátráltam a varázslatom hatósugarából, és a másik szörny felé fordultam. Pont akkor, amikor az anomália felrobbant elpusztítva a második szörnyet.
Puha darabok csapódtak a hátamnak, és próbáltam nem rágondolni mik is lehettek azok. Az utolsó dög hörögve támadt rám. Nem használtam varázslatot ellene, igyekeztem takarékoskodni az erőmmel, inkább a bottal vittem be ütéseket. Sajnos a botos támadásaim meg se kottyantak a zombinak, hisz nem érzett fájdalmat. Hiába gáncsoltam el, és vertem többször is fejbe, még törött koponyával is egyre csak próbált elérni. Megpördültem, és széles ívben suhintottam meg fegyveremet. A lábainál kaptam el, és a dög újra elvágódott.
- Pressure bomb - lihegtem, és gyorsan eltávolódtam a lénytől, amit egy pillanattal később darabokra tépettt a felrobbanó téranomália.
Hányigerrel küszködve, egész testembe remegve próbáltam kifújni magat, mielőtt folytattam volna az utamat a torony, pontosabban a legközelebbi mágus felé, akit sikerütlt észrevennem.

Ahogy a hangos sikolyok felhangzottak Magnolia utcáin rá kellett jönnöm, hogy annál a fura toronynál valami sötét dolog készülődik és mivel én „sose” keresem a bajt, ezért futva indulok el a torony felé, csak közben az volt a baj, hogy a táskám ütemes verődése a hátamnak kezdett egyre jobban idegesíteni, de mielőtt ezzel még saját magam kergettem volna az őrületbe értem oda egy erdős részhez. De az erdő előtt megtorpantam és egy kis ideig csak néztem a fákat, valamiért az a gondolat jutott eszembe, ha én itt most tovább megyek akkor nem lesz vissza út, akkor már nem futhatok el ha valami nem úgy sikerül ahogy én szeretném. De végül ezt a gondolatot gyorsan leküzdve kabátom arrább húzva vettem elő katanámat, mert már eléggé ismertem az itteni terepet ahhoz, hogy tudjam, hogy itt elég járhatatlanok az utak ezért néha-néha egy-egy ágat magam előtt szépen levágva siettem a torony felé, és mivel kedvem nem volt utat keresgélni így egyenes a tornyot vettem célba és azt figyeltem mint támpontot, hogy merre menjek.
Közben akaratlanul is az égre esett pillantásom, ami egyre furcsább színeket kezdett felvenni, a szürkés-kék szín helyet már smaragdzöld volt az ég, ami alapjában véve szépen nézett volna ki ha nem tudnám, hogy nem szabadna így kinéznie és sajnos az összképet már csak azok a ronda fekete felhők rontották. Mintha az ég színei is valami szörnyűségre figyelmeztetnének, mint ahogy a folyamatos, szűnni nem akaró suttogás is mely kezdett egyre jobban az így is kicsit túl megviselt idegeimre menni. De több időm nem volt nézelődni mert amilyen kis szerencsétlen is vagyok egy ág jól fejbe talált aminek köszönhetően eszembe is jutott, hogy én miért is vagyok itt ezért inkább ismét sietősre vettem lépteimet és végre valahára kiértem a fák közül, bár valljuk be ez a kopár sziklás vidék se sokkal jobb. ~Azt hiszem most már tudom miért mondta Ranef, hogy nekem semmi se jó…~ Jutott eszembe mesterem s emiatt akaratlanul is elmosolyodtam, de amint megláttam a földből előbukkanó hullákat a mosolyom rögtön az arcomra fagyott.
-Csak hullákat ne!- Nyögtem egy nagy sóhaj után, mert amit a legjobban utálok a mágiában az a nekromanta mágia és a kártya mágia na ezzel a kettővel remekül ki tudnak akasztani, ami végül is valljuk be nem is olyan nehéz dolog, de nagy nehezen csak sikerült elfojtanom magamban az undort és az utálatot, és kissé jobban megmarkolva katanámat támadtam az egyik zombira ami már vészesen közel került hozzám. Az első csapásommal sikeresen eltaláltam a hulla kezét ami ez után a földön kötött ki, de ezzel különösebben nem foglalkozott a drága és ugyanúgy jött egyre közelebb hozzám mintha mi sem történt volna, majd még ép kezét támadásra emelte, de ezt már végképp nem engedhettem neki, ezért ismét támadásba lendültem és most az élőholt mellkasát vettem célba. De hiába talált ismét támadásom mintha meg sem kottyant volna ellenfelemnek jött tovább egyre közelebb ráadásul miközben ezzel az eggyel voltam elfoglalva a másik zombi pedig figyelmetlenségemet kihasználva ütött meg, hát mit ne mondjak nem esett jól a hasamnak.
-Na jó ebből már elegem van!- Morgom majd a már mostanra leamortizált zombi felé fordultam ismét és most már a nyakát vettem célba és egy erős csapással sikerült a fejét elválasztanom a testétől aminek következtében mint egy rongybaba csuklott össze, de valamiért mikor megöltem a zombit semmit nem éreztem, mintha csak egy gyakorló bábut támadtam volna meg. Azt hiszem már tényleg kezdem megszokni azt, hogy ha egyszer ölni kell akkor ölni kell, nem hiába a bosszú mellett folyamatosan vesznek el az érzelmek és végül már a gyűlöleten kívül nem fog más maradni, de nem baj ha ezt az árat kell azért fizetnem, hogy megölhessem a szüleim gyilkosát akkor legyen.
-Fire Ball!- Kiáltottam el magam mikor ismét rájöttem, hogy nem lesz jó ha továbbra is ilyen közel vannak hozzám a zombik, és köszönhető az én zsenialitásomnak és Ranef kimerítő edzéseinek pontosan a hulla fejét találtam el és ismét egy rongybaba effektust láthattam amint az élőholt összeesik. Majd végül az utolsó gusztustalan lény felé fordultam, ami már ütésre emelte karját, de szerencsémre épp hogy csak súrolta oldalam a támadás, mert még sikerült időben kitérnem, ezután rögtön én is támadásba lendültem időt se hagyva a hullának a következő támadásra sújtok le ismét katanámmal az élőholt mellkasára ami mint a legelsőnek ennek se sokat használ csupán annyit, hogy kicsit megtántorodik semmi több, pedig igazán meghallhatott volna…
-Fire Ball!- Mondom ismét kedvenc kis varázslatom nevét és sajnos most nem sikerült rendesen a célzás ezért a tűzgolyó a zombi mellkasán csapódott és gyújtotta kicsit meg szegény hullát majd végső csapásra emeltem katanám és ismét egy fej landolt a földön, majd tovább nem is foglalkozva a hullákkal és a többi mágussal akik körülöttem harcoltak indultam ismét a torony felé felkészülve az esetleges támadásra ami még jöhet.

~ Szeretem én az erdőket, de azért nem ennyire... ~ Panaszkodtam magamban, ahogy fák, bokrok és gyökerek közt cikáztam, hogy minél hamarabb elérjek a toronyhoz. Nagy bajt sejtettem, s ahogy közeledtem célom felé, még inkább elfogott ez az érzés. Már nem lehettem messze, mert a fák lombjai között beszűrődő fény már smaragdszínben pompázott. Még szép is lett volna a látvány, ha nincs meg az a baljóslatú érzés, melyet csak erősített a több irányból érkező suttogás s az erdő természetes zörejei.

Körbenéztem, mikor több másik emberre lettem figyelmes, akik ugyancsak a torony felé tartottak. Minden bizonnyal ők is mágusok voltak, s szemtanúi lehettek a szörnyű eseményeknek. Nem értem rá velük foglalkozni, mert ekkor valami szörnyűvel találtam magam szembe. A földből szörnyű, humanoid-szerű lények másztak elő. Hullák, akiket valószínűleg a torony mágusa hívhatott elő, hogy megvédjék őt. Hárman voltak, s a szemem sarkából láttam, hogy a többiek is hasonló helyzetben vannak. Szerencsére nem voltak túl gyorsak, ezért volt időm megidézni a kardomat.
- Táncolj, Kagura! - ordítottam, és lelkesen vetettem bele magam a harcba. Ezek nem élő, érző emberek voltak, hanem puszta tudattalan testek. Mágikus szavak hangzottak el, s fények villantak - a többiek is belevetették magukat a csatába.

A szörnyek komótosan, de sírontúli erővel ütöttek felém. Sikerült tőlük kellő távolságot tartanom, így kikerültem támadásaik nagy részét, de néhány karmolást és ütést így is bekaptam. Az első zombit végighasítottam Kagurával. Rothadó belei kiömlöttek testéből, de még mindig támadott, s társai sem hagytak nekem pihenésre időt.
- Hát miért nem vagy hajlandó végre békében nyugodni? - kiáltottam rá arra, amelyik kifordult beleit húzta maga után. Egy utolsó csapást mértem rá, s fejét elválasztottam testétől. A földre hanyatlott, s én még időben ugrottam hátra a tetemtől, mert a két másik zombi egyszerre csapott le rám, ám már csak hűlt helyemet találták el. Eltüntettem Kagurát, s megidéztem ikerpengéimet.
- Fény és sötétség pengéi; Hikari to Kuragari!
Az egyik foszladozó undormányt nekifutásból vállal a földre küldtem s a Fény pengéjét nyakába döfve a földhöz szegeztem, majd a másikat is megpróbáltam hasonló testhelyzetbe taszítani. Az viszont csak meginogott, de hamar egyensúlyára talált és lecsapott. Karmával felhasította a bőrömet bal karomon, de csak felületi sérülés volt szerencsére. A földön fekvő eszetlenül kapálózott és közben furcsa hangon hörgött - még nem volt teljesen halott. A másik közben megint támadásra lendült, ám én oldalról támadtam, s szerencsére gyorsabbnak bizonyultam. Az oldala felszakadt, majd Kuragarit használva levágtam a fejét. A földön fekvő szörnyeteg is hasonló véget ért.

Karomon friss, piros vér csorgott végig, s több helyen volt még rajtam hasonló sérülés. Hirtelen fájdalom hasított belém; eddig nem éreztem a sebeket, de most, hogy kissé lenyugodtam, már nem maradhattak észrevétlenül. De... hát volt már rosszabb is.
- Gyűlölöm a nekromantákat... - morogtam magam elé az elcsendesedett erdőbe, miközben felsőmről letéptem a felvágott ujját és körbetekertem sebesült végtagomon. Már a többiek is befejezték a harcukat; túl voltunk az első küzdelmen.

A zombikkal a többi mágusnak sincs különösebb gondja, a mezőn hangos győzelmi kiáltás érkezik mindenfelől, ahogy az élőholtak utolsó képviselője is a földre hullik. Ti is kifújjátok magatokat, megbeszélitek a megbeszélni valót, vagy gyanakodva szemlélitek a többi mágust, ám szavatokba és gondolataitokba egy vérfagyasztó nevetés vág. Nem lehet meghatározni a forrását, nem tudjátok párosítani a fejetekben semmilyen archoz vagy emberhez. Ördögi, brutális, ravasz kacaj ez, mely mindenkinek az elméjét átjárja, egyre hangosodik, majd mikor már szinte elviselhetetlenné válik, hirtelen abbamarad. Ezzel egyidőben a torony felől kilóméterekre is visszhangzó géphangok, nyikorgások és csattanások hallatszódnak, amik a nevetéshez hasonlóan egy pillanat alatt elhalnak. A várt csöndet azonban valami teljesen más váltja fel.
A torony minden szegletéből apró fekete pontok özönlenek ki, mint a méhkasból dühödten kirajzó száz és száz darázs. Az apró pontok mint valami csápok növekszenek kifelé a toronyból, és masszív, átláthatatlan felhővé állnak össze. A felhő a mező felé közeledik, a mágusok nyugtalanul készítik elő varázslataikat.
Valamelyikőtök elborzadva látja, hogy az irdatlan felhőt denevérszárnyas humanoid szörnyetegek teszik ki. Több százan, akár ezren is lehetnek. Ahogy közelednek, a bőr szárnyak csapkodása magává a halál suttogásává válik, a szörnyek izgatott hörgése pedig önmagában is egy átok mindenki számára. A mágusok a mezőn fejvesztve rohannak vissza az erdő felé. A szörnyetegek VE-je fejenként 40 VE, de már lehetnek vagy ezren, és a torony folyamatosan okádja őket magából. A szörnyek: War Imp
És ha ez nem lenne elég, a mező felé a toronytól egy sokkal nagyobb szörny közeledik, talán egy vezér. A szörnynek 1000 VE-je van. Kép: Greater Abomination
Mögöttetek az erdő, a mezőn pedig itt-ott masszívnak tűnő sziklák helyezkednek el. Pár távolsági varázslatokat használó mágus bátran a mezőn marad, hogy szembeszálljanak a hordával. Döntsetek. Futás a biztonságot nyújtó erdő felé, vagy maradtok a mezőn, és szaladtok fedezékbe a horda áradat elől, hogy aztán szembe szálljatok velük a bátor mágusokkal egyetemben? Ha előbbi, akkor megmenekültök ugyan a hordától, de a mezőt elvesztitek. Ha maradtok, akkor talán a harcban felülkeregedhettek, de meg kell védenetek a lövész mágusokat a Greater Abominationtől.
Postotok addig tartson, hogy bemenekültök az erdőbe, vagy a mezőn egy fedezék mögött várjátok, hogy a horda lecsapjon. Nem kötelező csapatban mozogni, a csapat egy része maradhat harcolni is míg a másik inkább menekül, ez csak rajtatok áll!

Miután végeztem a három rothadó barátommal körbenéztem, és láttam, hogy nem sokkal később a legtöbb, általam látható, mágus végzett a rájuk szabott agyatlan húshalmazzal. Ám ezt elég vegyes felhozatallal mutatták ki, a többség ujjongott, de volt aki térdre rogyott, valószínűleg nem bírta a stresszt, de volt rajtam kívül is olyan mágus, aki a többiek harcainak végét nézte, vagy épp pásztázta csak szimplán, hogy hogy örülnek, hogy három húskupacot képes voltak kivégezni. Épp megindulnék a torony fele, amikor egy nagyon hangos és éles nevetés ütötte meg a fülem. A nevetés egyre csak hangosodott, majd hirtelen abba maradt. "Na, ez nem megy még újdonsült házigazdánknak. Ennél nekem is jobban megy azért ez az "ördögi kacaj" téma..." - jegyeztem meg magamban, amikor egy érdekes látvány tárult elém. Pár fekete pont jött ki a toronyból, amik elindultak lefele nagy iramban, ám rövid időn belül megsokszorozódott azoknak a pontoknak a száma. Az elején nem bírtam kivenni, hogy ezek mik lehetnek, ám kis idő múlva láthattam, hogy valami félig ember, félig denevér ötvözet lehetett, mert minimálisan emlékeztettek egy humanoidra, de azok a szárnyak nem voltak túl szépek. "Ezek meg mik?! Nem túl nagy az ismeretem még ilyen démonok vagy akármik terén, úgyhogy behatárolni nem fogom tudni őket, de egy biztos... Amíg holtan fekszenek, addig nekem teljesen mindegy, hogy ember, kutya, vagy az Isten maga!" - mosolyodtam el ismételten, majd elkezdtem lőni a közeledő tömegbe, mert már lehettek vagy ezren, ám akárhányat lőttem ki közülük, mindig vagy három lépett a helyébe. "Na jó, ez így egyesével teljesen hasztalan... más megoldás kellene." - kezdtem el agyalni, ami egy fura látvány miatt félbe szakadt. Egy hatalmas monstrum is előjött a toronyból, ami szintén lefele indult meg. "Ez kezdi már a jó ízlés határait súrolni így..." - mormogtam, majd amikor körbenéztem egy pillanatra láttam, hogy több mágus velem egyetemben lövöldözi a kis denevérfattyakat, majd nem túl sokkal mögöttem megpillantottam egy elég nagy sziklát. "Igaz nem a stílusom, de ez előtt úgy érzem, hogy össze kell magam szednem..." - gondoltam, miközben megindultam a szikla felé, majd miután mögé értem elkezdtem összeszedni a gondolataim, hogy most ezt a kissebb hadsereget hogyan lehetne hatástalanítani.

Egyre jobban sikerült közelebb kerülnöm a toronyhoz, követve azt a mágust, akit már a zombikkal vívott harcban is észrevettem. Majdnem utolértem, amikor egy hideg vérfagyasztó kacajt megakadályozta, hogy megszólítsam. Semmi emberi nem volt ebben a démoni nevetésben. Éreztem, ahogy az elmémbe férkőzik, és mocskosnak éreztem magam, pusztán a kacajból áradó gonoszságtól.
Azonnal elkezdtem egy bugyuta kis versikét ismételgetni, hogy így védekezzek az elmémet ért behatás ellen. Egyre csak ismételgettem a versike sorait és gépszerűen közeledtem a többi megtorpanó mágus felé. A nevetés olyan hirtelen maradt abba, mint ahogy jött. Ám biztos voltam, benne hogy ennek semmi köze primitív védekező módszeremhez.
Csikorgó fém hangja váltotta fel a pokoli kacajt, és felnézve a toronyra döbbenten láttam, hogy több száz fekete valami kezd el kirajzani belőle.
Óriás ébendenevérek, hasított belém a gondolat. A mezőt rémült kiáltások töltötték meg, és jó páran inkább az erdőt választották, mint hogy itt maradjanak. Ám rengeteg varázsló előtt varázskörök ragyogtak fel és szórni kezdték a támadó varázslataikat az ég felé. Tízesével hullottak az égből a szárnyas dögök, köszönhetően a varázslók tűzlabdáinak, jéglövedékeinek, villámainak, sőt mintha egy repülni képes csillag lelket is láttam volna.
Tudtam miért harcolnak ilyen hévvel a mágusok. Ez a torony csakis egy sötét céh műve lehet. Más nem képes ilyen szörnyűséget létrehozni, ilyen hirtelen. Ráadásul a helyszín sem vélten. Akárkik is felelősek ezért biztos, hogy a Fairy Tailre pályáznak. Legalábbis én nem nagyon tudtam más indokot kitalálni. Futásnak eredtem azokhoz a sziklákhoz ahol egyre több mágus gyűlt össze, harcra készülve a démoni horda ellen. Jó futó lévén hamar odarétem hozzájuk, és bevetődtem az egyik szikla mögé, ahol már több mágus is kuporgott.
- Hé, azok meg micsodák? – Kiáltott fel valaki egy másik szikla mögül kilesve.
Többen kinéztük és megláttuk a felénk közeledő szörnyeket. Hatalmas dögök voltak és megállíthatatlanul közeledtek fedezékünk felé. A nyomás bomba még akkor se okozott volna nagy sebet rajtuk ha kitép páncélszerű testükből egy darabot.
- Ezek ellen csak összefogva van esélyünk. – Kiáltottam a többi mágusnak. – Akik tudnak lőni azoké az impek, azok pedig akik közelharcban járatosak támadják meg a harcos szörnyeket, amint kicsit közelebb értek.
Hogy magam járjak elől a jó példával, máris helyezkedni kezdtem, magammal ráncigálva a legközelebbi varázslót, akit elértem. Ugyan nagyon bátornak próbáltam magam mutatni, de azért rendesen be voltam rezelve. Ha nem dolgozzuk össze mind itt fogunk elpusztulni.

Ahogy körülnézek rá kell jönnöm, hogy nem én vagyok az egyetlen aki sikeresen legyőzte az agyatlan zombikat, sőt többen még örömükben győzelem ittasan fel is kiáltottak. Ami alapjában véve szerintem hülyeség, ha valaki ennyire örül annak, hogy képes volt három zombit legyőzni, akkor nem lehet valami nagy mágus az egyszer biztos. Bár ennyivel is könnyebb volt nekem, mert azért ezekből a drága zombikból már 10-15 azért sok lett volna nem is kicsit.
Azonban valaki nagyon nem akarta, hogy ezzel a kedves gondolatokkal foglalkozzak mert a kiáltások után vérfagyasztó kacaj tört elő valakiből, nem tudom ki lehet olyan örült, hogy így tudjon nevetni, de igazán abbahagyhatná már. Csak az a baj, hogy ezt nem nagyon akarta megtenni és ahelyett, hogy a nevetés abbamaradt volna egyre csak hangosabbá vált és ezzel egy időben egyre idegesítőbbé is, és volt benne valami ördögi, mintha azzal, hogy mi itt vagyunk csak segítenénk valami gonosz terv megvalósításában. Mintha csak erre vártak volna, vagy ez a kacaj lehet, hogy csupán a kezdetet jelentette, egy még szörnyűbb ellenség eljövetelét. Bár ilyen dolgokon nem is kellett sokat agyalnom mert a nevetés hirtelen abba maradt és helyét fémes csikorgás és egy nagy csattanás vette át, majd hirtelen ezek is abbamaradtak, és én már kezdtem reménykedni, hogy ez az egész csak egy színjáték volt, hogy sokakat elijesszenek vele, de tévednem kellett. A toronyból apró fekete pontok sokasága tört elő és egyre csak több és több, ráadásul a pontok az égen efelé a mező felé tartottak s ahogy körbepillantottam rá kellett jönnöm, hogy nem én vagyok az egyetlen aki mozdulatlanul csak az eget bámulja. Ahogy azok a valami egyre közelebb értek csalódottan kellett tapasztalnom, hogy ezek továbbra is csak annyira mondhatók emberinek mint a hullák vagyis még annyira se. Inkább egy denevér és egy ember keverékére hasonlítottak azokkal a ronda szárnyakkal, és még rosszabb volt az a hang amivel egyre csak közeledtek mintha maga a halál suttogását hallotta volna az ember. Úgy tűnik ezek a lények talán tényleg a halál szolgái és egy biztos nem hiszem, hogy ezt az akadályt mindenki lefogja győzni, sőt abban sem vagyok biztos, hogy ezt egyáltalán valaki túl fogja élni és a helyzeten az se sokat javított az ami azok a fura lények mögött jött, egy nagy szörny, ami szintén a mező felé tartott rendületlenül nem foglalkozva semmilyen akadállyal mely elé került. Azt hiszem itt lehetetlen, hogy győzzünk
De a lehetetlent is valamikor teljesíteni kell, ezért a mellettem lévő nagyobb szikla mögé húzódtam be és onnan eleinte próbálkoztam egy-egy tűzgolyót lőni a szárnyas lények felé, de mivel azok nem nagyon akartak célt érni ezért inkább abbahagytam a támadást, és feszülten figyeltem tovább az egyre közeledő sereget, a megfelelő pillanatra várva a támadáshoz.

Körbetekintve mindenfelől mágusokat láttam a rothadó zombik teste felett álltak diadalittasan. Néhányan még ujjongtak is - ők valószínűleg nem tudhatták, hogy ennél még sokkal rosszabb dolgok is fognak ránk várni ahogy közeledünk a torony felé. Még egyszer megszorítottam a kötést magamon - eléggé megviselt már ez a harc is, legközelebb óvatosabbnak kell lennem.

Néhány mágus újra megindult a torony felé, amikor hirtelen éles kacaj hangja hasított a tudatomba. Olyan volt, mintha nem is emberi hang lenne; egyre hangosabb, egyre vészjóslóbb, egyre kínzóbb volt a fájdalom, amit előidézett. Majd hirtelen eltűnt az érzés és csak furcsa bizsergés maradt utána a fejemben. Közben kattogások és furcsa masinák hangjai ütötték meg fülemet, amik a nevetéshez hasonlóan egy pillanat alatt abbamaradtnak.

Csend. A torony ekkor furcsa fekete pöttyöket kezdett el árasztani magából. Mintha egy fa mozgolódó gyökerei lennének, úgy nőttek a pontokból összeálló karok. Ahogy közelebb értek, már volt sejtésem afelől, mik lehettek ezek - pokoli, démoni teremtmények. Undorító, fekete szárnyas lények, melyek egyesével gyengének tűntek, ám ilyen tömegben elsöprő túlerőt képeztek. A többi mágus nyugtalanul készítette elő varázslatait - én azonban nem csatlakoztam hozzájuk. Tudtam, hogy egyelőre semmi esélyem nem lenne a szörnyetegek ellen - egyedül semmiképp. Különböző távolsági varázslatok és mágikus pisztolyok hangjai dörrentek. Az ellenfél viszont nem tűnt úgy, mintha nagyon el akarna fogyni.

A csatazajba a szörnyetegek földöntúli hörgése vegyült - olyan hang volt ez, mely egy átlagemberben könnyedén megfagyasztaná a vért. Azok a mágusok, akik harcolni nem mertek, az erdőbe rohantak vissza követve azon mondás igazát, miszerint szégyen a futás, de hasznos. Néhányan sziklák mögött bujdosva tanácskoztak, míg mások már megkezdték a harcok. Megint mások azokat védték, akik távolsági varázslataikkal szedték le az ellenséget. Döntenem kellett, hogy védem-e a tisztást, és megpróbálok megküzdeni az ellenséggel, vagy az erdőben keresek menedéket. A válasz egy brutális ordítás kíséretében ütött szöget fejemben. A hang forrása egy a többinél jóval nagyobb szörnyeteg volt, talán ő volt a csapat vezére.

Egy közeli szikla felé rohantam, ahol egy ismerős arcot pillantottam meg. Mintha már láttam volna a klánban, újonc lehetett köztünk. Végül mégis irányt változtattam és az erdő felé vettem az irányt. A tisztás szélén egy fára kapaszkodtam fel, ahonnan jól beláttam az egész terepet, és ha kellett, gyorsan le tudtam mászni onnan. Még az ismerős mágus sziklájára is ráláttam, így vészhelyzet esetén gyorsan segítségére tudtam lenni. Egyelőre csak megfigyeltem - kerestem a szörnyek gyenge pontját, hogy hatékony harcostárs legyek, és figyeltem a mágusokat is, hogy megismerjem képességeiket. Mindenképp szükségünk volt egy jó stratégiára, hogy végezzünk ezekkel a rémségekkel, de ha mindenki csak esztelenül lődözi a varázslatait, akkor egy idő után még azt a kevés előnyt is elveszítjük, amink van - mégpedig azt, hogy mágusok vagyunk!

Fedezékbe rohantok, és ekkor az irdatlan repülő hadsereg becsapódik a mezőre, méghozzá szó szerint. Egymást tapossák agyon a szörnyűséges démonok, közben pedig a pórul járt mágusokat futás közben zabálják fel. A kövek mögött biztonságban vagytok, de körülöttetek mindenfelé nyüzsögnek a rémisztő szörnyetegek. Aztán a fedezékből és az erdőkből mágusok ordítanak fel.
-Fioréért!!!!
Hirtelen több tucat mágus pattan elő búvóhelyéről, és mágikus támadások százaival terítik be a hatalmas felhőt képező szörnyhordát. A dögök hullanak, mint a legyek! Ti is kiugrotok a fedezéketekből, és belevetitek magatokat a harcba. Több ezren vannak a szörnyek, de buták, és gyengék.
Mikor kiharcoltátok magatokat, az erősebb mágusok pusztításának hatására a repülő szörnyek otthagynak titeket és menekülőre fogják. A raj a levegőben marad, de a mágusok tovább lövik őket. Aztán egy iszonyatos üvöltés szakítja meg a támadásokat, és megérkezik a Greater Abomination. Pár mágus frontálisan neki támad, de a szörny csak megragadja őket hatalmas mancsával, és péppé zúzza őket. Ha ez nem lenne elég, az Abomination mellett kis gyalogos szörnyek közelednek. Íme: Hellrunner A Hellrunnereknek fejenként 250 VE-jük van, szóval nehéz diók. Falkákban rohanják le a mezőt, az Abomination hangos üvöltéssel irányítja őket. A szörnyek letapossák aki elébük kerül. Titeket egy-egy támad meg fejenként. Gyorsan és ügyesek, de a mágiára érzékenyek. Elég nehéz dolgotok van velük, de végül megölitek őket. A többi mágus se rest, bár közülük is elég sokan elestek a harcban. Az Abomination eközben más mágusokkal harcol, és vesztésre áll. A gyalogos szörnyek visszahúzódnak, hogy mentsék mesterüket. Postotok addig tartson, hogy maradtok nyalogatni sebeiteket, vagy a szörnyek után iramodtok, nem tartva attól, hogy az Abominationnel kerültök szembe.

A Hellrunnerekkel való ütközethez járó hangulatpumpáló zene (theme): KATT

HATÁRIDŐ: Jövőhét hétfő (április 18)

Nem sokkal, miután elkezdtem agyalni, hogy mit lehetne tenni, az ezernyi kis denevérfattyú lezúdult a mezőre. A szikla mögül még azt is láttam, hogy egymást sem kímélik, ha előttük van eltapossák... szép számmal hullottak ez miatt belőlük. "Legalább kevesebb dolgom lesz..." - vigyorodtam el, mert megint kezdett hatalmába keríteni az extázis, amit ez a móka nyújtott. Az egész területet szinte ezek a denevérfattyak lepték el, amikor egy halomnyi ember hangja ütötte meg a fülem egyszerre.
-Firoéért! - lehetett hallani mindenfelől, majd mágusok tucatjai jöttek elő fedezékükből, hogy rátámadjanak a denevérfiókákra.
"Kis senkik el akarják venni a mókám? Na abból aztán nem esztek!" - szálltam be én is a denevérpusztításba. Nem volt túl nehéz dolgom, mert egy-két jól célzott lövéstől szinte mind a földön maradtak, és az előtt kilőhettem így őket, hogy egyáltalán támadási közelségbe kerüljenek. Már több tucatnyit lőttem le folyamatos forgolódás mellett, nehogy mögém kerüljenek, amikor hirtelen pár erősebb mágia hatására, ami távolabbról jöhetett menekülőre fogták a dolgot, de nem hagytam nekik sok lehetőséget, még így is jó párral végeztem, amikor egy üvöltésre odlalra kaptam a fejem, és láttam, hogy az iménti monstrum már a közelben van, ám mellett volt jó pár gyík szerű valami is, amik lépésről lépésre követték. Sorra mentek a monstrum elé a mágusok, akiket ez csak szétlapított minden gond nélkül. "Barmok! Egy ilyen kegyetlen nagy valamit egyedül akarnak megállítani, hogy sorra oda mennek?!" - ráztam meg a fejem, majd hirtelen feleszméltem, hogy egy ilyen gyík szerű valami megindult felém.
-Jöttél velem táncolni, gyíkpofa?! Hát akkor zenét, és induljon a tánc! - vigyorodtam el szokásomhoz híven, majd elkezdtem lőni.
Az első pár lövést elkapta, amiket láthatóan megérzett, mert igyekezett cikázni, hogy ne találhassam el.
-Kis rohadék gyíkfajzat! - kezdtem unni a dolgot, hogy alig párszor sikerül csak eltalálnom, így úgy döntöttem, hogy ideje kissé változtatnom a módszeremen.
Feloldottam a két pisztolyom varázslatát, és helyette megidéztem a katanám, még pont időben, amikor rám akart vetődni az a gyíkszerű valami. Az egyik mancsát sikerült lefognom, és kissé megvágnom, ám a másikkal csinált pár nem túl mély, de annál látványosabb karmolásnyomot a mellkasomon.
-Rohadj meg, hogy ennyire ugrálnod kell! - kezdtem felidegesíteni magam, majd némileg forgattam a katana állásán, félrehajoltam, és ezzel le is vágtam az egyik mancsát, vagy kezét vagy akármilye is van ezeknek.
A nagydarab valami elkezdett valamiért üvöltözni, legalábbis, ha jól hallottam, akkor az üvöltözött ilyen hangon eddig, majd ez a gyíkfajzat el is indult vissza felé.
-Ne hidd, hogy ilyen könnyen megszökhetsz előlem, csórikám! - ordítottam el magam, majd a katanám helyére megidéztem ismét a két pisztolyom, és lövöldöztem a gyík után... na meg vettem is a lépteket azért az irányába célzás közben.

A lombok közül figyeltem, miként érkeznek meg a szörnyetegek a tisztásra, amin az előbb még én is tartózkodtam. Iszonyatos Káosz uralkodott, néhány mágus elesett a szörnyek elsöprő erejétől, mások hősiesen harcoltak. A furcsa lények egymást eltiporva törtek előre - bestiális fenevadak voltak, nem kétség. A gyilkolás ösztöne hajtotta őket előre, s brutálisan belakmároztak egymás s a halott emberek testéből. Förtelmes látvány volt, de nem hagyhattam, hogy ez elterelje a figyelmem. Figyeltem, ahogy a sziklák mögött rejtőző mágusok hogyan védekeznek a rémségek ellen.

Ekkor rohanó léptekre lettem figyelmes magam mellett. Egy elszánt tekintetű férfi futott el mellettem, harci kiáltással:
- Fioréért!
Más fedezékekből s az erdő több pontjáról is kirohantak hasonlóan elszánt mágusok és varázslataikkal záporozták a szörnyhordát. Szinte elsöprő erővel nyomultak előre, rohamos gyorsasággal irtották maguk előtt az átkozott dögöket. ~ Most! ~ határoztam el magam, és leugrottam a fáról. Biztonságosan érkeztem, és rögtön az első hátborzongató fattyú felé vettem az irányt.
- Idd a vérüket, Kagura! Járd el a haláltáncod! - kiáltottam elszántan. A harc révülete magával rántott. Istentelen, csak pusztításra képes szörnyetegek voltak ezek, nem evilági fajzatok, paraziták. A horda egész Fiore elpusztításának esélyével fenyegetett, így gyorsan kellett cselekednünk. Megjelent a kezemben a kardom, s ahogy a hold fénye visszaverődött róla, olybá tűnt, mintha a fegyver szomjazná a rémségek vérét. Elértem az első szörnyet, s egy suhintással levágtam, majd jött a következő, a következő a következő, s még ki tudja hány, majd arra eszméltem, hogy már egy szárnyas rémet sem érek el.

A levegőbe emelkedettek és menekülőre fogták a dolgot. Meglepve tapasztaltam, hogy néhány új karmolásnyommal gyarapodott sebhelyeimnek száma, s csak remélni mertem, hogy semmilyen fertőzést nem terjesztettek ezek a túlvilági szörnyek. Egy fülsértő üvöltés keretében megérkezett a hatalmas vezérük is a mezőre, mellette vérszomjas tekintetű gyalogos démonok. Néhányan voltak olyan balgák, hogy a vezért támadják meg - ők csúfos véget értek óriási mancsai által. Akik azonban vele jöttek, már kissé könnyebb diónak tűntek, persze a szárnyas démonoknál azért még így is erősebbek lehettek. Néhányan már neki is estek ezek elpusztításának. Nem akartam túl közel kerülni a vezérhez, ezért csak megfontoltan nyomultam előre - de hiába. Egy gyalogos szörnykatona vörösbe fordult szemekkel rohant felém; tudtam, hogy ez most minden eddiginél húzósabb összecsapás lesz.

Kardom bizakodva szorítottam meg, s megvetettem a lábam, hogy biztos pozícióban fogadhassam a támadást. Ahogy két méterre ért tőlem, elrugaszkodott a földtől, s testével akart lesöpörni. Gyors mozdulattal fordultam ki előle, s kardommal oldalát céloztam. Kissé mintha felsértette volna a vaskos bőrt, de a test becsapódásának ereje még így is elért, hogy kitértem előle. ~ Mintha egy kicsit meggyengült volna Kagura ereje... ~ gondoltam magamban, majd hirtelen ráeszméltem az igazságra. ~ Nem... Nem a kard gyengül, hanem az én erőm van fogytán... Gyorsan kell elintéznem ezt a nyomorult teremtést... ~ A szörny hamar összeszedte magát, s már újra harcpozícióba vágta magát. Egy perc nyugtot sem hagyott nekem. A csatatéren nincs idő pihenésre. Támadott. Erős kezével ütött felém, de sikeresen elhajoltam előle. Védtelen hónalját céloztam meg; egy szúrás, s pengém mélyen belehasított a szörnyeteg izmos testébe. Pokoli üvöltést hallatott, ahogy megérezte a fájdalmat, de nem összeesett, ahogy reméltem, hanem másik kezével egy hatalmas csapást mért rám, s kardomat kezemből kiejtve terültem el a földön. Az oldalamba újfajta fájdalom hasított bele, de még bírtam. Tudtam, hogy ha el akarok jutni a toronyba, muszáj lesz még ennél nagyobb fájdalmakat is elviselnem. Megszüntettem a mágiát, mely itt tartotta Kagurát. Testemben a sajgó fájdalom kissé lelassított, de most ellenfelem is saját kínjaival volt elfoglalva. Felkeltem.
- Kaori #7... - idéztem meg kezembe kissé elgyötörten a nevemet viselő wakizashimat, a Kagura "kistestvérét". A földön térdepelő szörnyeteg mögé léptem. Annak már nem sok ereje maradt, hónaljából folyamatosan ömlött a vér. Teljesen kiszolgáltatott helyzetben voltam, ha a rémség új erőre kapna, biztosan itt érne a vég. Hátulról döftem belé a tőrt, azon a helyen, ahol a szívét sejtettem. Hangja elhalt, a drabális test oldalra dőlt. Még kicsit nyöszörgött, végül mikor utolsó csapásként elmetszettem a torkát, körülöttem a táj elcsendesedett.

A csatázó felek hangja tompa háttérzajjá változott. Összerogytam, egy pillanatra behunytam a szemem, de azonnal vissza is tértem. ~ Most nem ájulhatok el! ~ győzködtem magam. Kezemben Kaori #7 még mindig harci készültségben állt. Körbetekintve a gyalogos szörnyek visszavonulását láttam. Vezérük védelmére keltek, ám a csata már eldöntött volt. A mágusok nagy része őket ostromozta, csak néhányan maradtak hátra sérüléseiket ellátni. Feltápászkodtam és a vezér felé vettem az irányt. Még egy utolsó cselekedetet kívántam véghez vinni a csatában, mielőtt megpihenek egy kényelmes szikla tövében. Már csak pár méterre voltam az irányítótól, körülötte harcosai és a mi mágusaink harcoltak, s néhányan még a vezérrel is szembeszálltak.
- Weapon Moving! - kiáltottam el magam még utoljára, és egy erőlökettel útjára indítottam wakizashimat, mely egyenesen a vezér vállába fúródott. Kis meglepetés látszott ugyan rajta, de nem torpant meg. Mielőtt még kitéphette volna a testébe fúródott pengét, megszüntettem az idézést, és fegyverem eltűnt egy mágikus térbe. A vezér vállából lassan, de biztosan folydogált a vér, de közben másokkal is foglalkoznia kellett - mágustársaim különböző varázslatokkal bombázták őt.

Egy szimpatikus szikla mögé bújtam be és csak fél szemmel figyeltem a további eseményeket. Nagyon kevés varázserőm maradt már csak, s szükségét éreztem, hogy végre foglalkozzak egy keveset a sebesüléseimmel is.

- Hé, eressz el! – Kiabálta a mágus, akit magammal ráncigáltam. Épp válaszolni akartam neki, amikor a repülő horda ránk vetette magát. Szörnyű visítás és üvöltözés kíséretében támadtak, miközben egymást is megsebesítették.
Szerencsére a sziklák fedezékébe húzódok, köztük mi biztonságban voltunk, ám azok, akik tétováztak vagy lassúak voltak, és a mezőn maradtak mind elvesztek. A lények menekülés közben tépték szét őket, szörnyűséges hangokkal töltve meg az éjszakát.
- Fioréért!!! – Kiáltotta valaki harsány hangon. Az eddig fedezékben rejtőzködő varázslók előjöttek, és támadó varázslatokkal töltötték meg az eget. A szárnyas impek jóval nagyobb veszteségeket szedtek, mint a korábbi távolsági támadásoktól, mivel közelebb jöttek, jobb célpontot nyújtva. Én nem varázsoltam semmit. Esélytelen volt, hogy az egyetlen támadó varázslatom kárt tegyen a gyorsan mozgó kis démonokban.
A mellettem lévő mágust is elkapta a harci szellem, és villámokat kezdett el lövöldözni az ég felé. Én inkább csak figyeltem. Hirtelen velőtrázó üvöltés hallatszott, mire a támadó imp raj újra a levegőbe emelkedett.
- Jön a monstrum! – Kiáltottam a többieknek. Végignéztem a társaságon. Senkit se ismertem, de sokuk fő mágiaösvényét láttam. Azok, akik nem lőttek a levegőbe, közelharci specialisták lehettek.
Szerencsére az általános káoszban, páran felfigyeltek a kiáltásomra, és az erősebb, bátrabb mágusok megindultak az abomination felé. Ám az szörny megint elüvöltötte magát, erősítést hívva, miközben a rátámadó mágusok némelyikét könnyedén elintézi. Parancsára szörnyűséges hellrunnerek jöttek elő, amik engem megnyúzott gyíkokra emlékeztettek. Csupa izom testükkel rémisztően gyorsan voltak és egyszerre támadták meg a közelharcra induló varázslókat, és azokat, akik még mindig az impeket irtották.
- Meg kell védenünk azokat, akik a szikláknál maradtak – szóltam a mellettem lévőnek, ám ő már ott sem volt. Láttam, amit egy másik sziklához rohan villámokat lődözgetve. Nem vette észre az egyik közeledő démonszörnyet, csak amikor mát túl késő volt. A lény felugrott mellé a sziklára és lerántotta magával. Nem láttam a harcukat, mert a szikla eltakarta, de halottam a mágus kiáltozását, és láttam a felcsapó villámíveket.
Éreztem, hogy egy hellrunner engem is kiszemelt. A démon alattomosan hátulról közelített, ám hála a mágiámnak tökéletesen tudtam, mit kell tennem.
- Diversion – Kiáltottam, és felragyogott a ciánszínű mágikus pecsét. A varázslatom hatására tér elhajlott és az ugró lény támadása célt tévesztett, és pár méterre tőlem ért földet. A lény nem adta fel, újra, és újra rám ugrott, és minden alkalommal a teret meghajlítva védtem ki a támadását. Éreztem, ahogy csökken a varázserőm. Nem támadtam vissza a bottal hisz semmit se érne ellene, és a nyomásbombát is hanyagoltam. Attól tartottam, hogy gyorsan kiugrik a varázslat hatósugarából.
Ám hatékony védekezésemnek, és a space magick-nak köszönhetően, én diktáltam a harcot. Kihasználtam a terepet és úgy helyezkedtem, hogy a támadómnak egyre kevesebb helye legyen. Hiába volt a kifordított démongyík gyors, azt hogy hova érkezett meg egy támadása után képes voltam befolyásolni. Végül sikerült két szikla közé szorítanom.
- Pressure bomb – a téranomália megjelent köztem és a démon között. Gyorsan hátrálni kezdtem, mire a szörny azonnal ugrott kihasználva meghátrálásomat. Majdnem elkerülte a csapdámat, azt szerettem volna, ha a démon törzse a lehető legközelebb lett volna a anomáliához. Ehelyett teste alsó felét és a lábait szívta magába a nyomás bomba, hogy aztán felrobbanva leszakítsa a szörny alsó felét. A robbanás széle engem is elért, ráadásul a haldokló teste nekem zuhant és a földre taszított.
A dög még haldokolva is végezni próbált velem. Mindkét kezemmel eltartottam az arcomtól az álkapcsát, míg végül a szörny kiszenvedett. Lelöktem magamról a tetemet, és feltápászkodtam, magamhoz véve a botomat. Egész testemben remegtem az adrenalin lökettől. A félelem megsokszorozta az erőmet és érzéketlenné tett a fájdalomra.
Most, hogy múlt a hatása láttam, hogy kisebb karmolás húzódik a combomon. Nem tűnt vészesnek, bár jó véleményt csak egy orvos mondhatott volna. Egyelőre még alig fájt, bár sejtettem, hogy később más lesz a helyzet.
Felmásztam egy sziklára és láttam, hogy a vezérdémon vesztésre áll. A hellrunnerek vissza is húzódtak, hogy mentsék mesterüket.
Láttam, hogy valami lövedék eltalálja a vezér vállát. Sőt a közeli sziklákon álló mágusok közül néhányan már vezért kezdek el lövöldözni. Úgy tűnt átmenetileg megint biztonságosak lettek a sziklák. Voltak, akik a démonok után rohantak, mások pedig inkább a soraik rendezésére használták fel a hellrunnerek feltartóztatásával nyert időt. Úgy döntöttem én is a sziklák között maradok, és pihenek egy keveset, ha igazán szerencsém lesz, akkor talán valami felcsert is találok, aki segít ellátni az a karcolást a lábamon, mielőtt komolyabb bajok forrása lesz.

Sajnos rá kellett jönnöm a mezőre becsapódó szörnyek láttán, hogy ezek közelről még rondábbak. Bár annyi jó szándék bennük is van, hogy egymást eltapossák és így legalább nekünk kevesebb dolgunk lesz, ha már itt tartunk igazán maradhattak volna valahol a toronyban és lehetőleg valami olyan helyen ahol soha az életben nem találkoznék velük. Valahogy most nincs kedvem tömegmészárlást tartani, bár ahogy látom azoknak a drága kis démon szerű valamiknek annál inkább mert a menekülő mágusokat nem hagyják futni hanem inkább késői vacsorának gondolják őket…
-Fioréért!!!- Kiált fel valaki, s mintha mindenki csak erre a szóra várt volna, hirtelen több tucat mágus szalad ki a búvóhelyéről és varázslataikkal próbálják megölni az össze szörnyet, és mivel én se szeret ék kimaradni a jóból, apámtól kapott katanát elővéve vettem én is bele magam a harcba. A lehető legjobb tudásom szerint próbálok harcolni ami jelen pillanatban annyit jelent, hogy két vágás után a következő szörnyet veszem célba. Hát mit ne mondjak, hullanak a kis dögök, de nem elég gyorsan. Hiába próbálja mindenki olyan gyorsan irtani őket mintha soha nem akarnának elfogyni, amint egyet megöl az ember kettő lép a helyébe, de ez ahogy látom senkinek nem szegi kedvét és hiába van mindenkin minimum egy pár karcolás akkor is hevesen folytatja tovább a csatát a sebeivel mit sem törődve. Én is ezt teszem bár már a bal kezemen pár karcolás van, de egyenlőre nem fáj, a táskámban meg van egy kis kötszer vagy valami hasonló szóval nincs gond.
Sőt minden a legnagyobb rendben van, mert egy pár erős varázslat után a repülő szörnyek visszavonulót fújnak, de sokan még így is tovább támadják őket én inkább addig csak gyors a táskámba tömködőm a kabátom mielőtt még szétszaggatnám, hát igen nem hiába kaptam Raneftől meg is nyúzna ha nem vigyáznék rá.
Csak egy gond van, hogy nincs idő egy kicsit pihenni mert nem sokkal a szörnyek felszállása után egy iszonyatos üvöltés szakítja meg a támadásokat, és ehhez a szörnyű üvöltéshez egy még szörnyűbb ellenség is tartozik a Greater Abomination. Egy biztos nem valami szép látvány ez a szörnyike, és ráadásul még elég erősnek is nézz ki mert hiába támad rá jó néhány mágus mindenféle nehézség nélkül, öli meg őket, bár mondjuk amilyen nagy monstrum nem is csodálom… A legnagyobb gondot számomra most még sem ez jelenti, mert ahogy nézem valami gyalogos szörnyek jönnek mellette, mit ne mondjak ők se valami szépek. Komolyan van egyáltalán valami ami a toronyból kijön és nem rondaság? Szerintem nincs…
Sajnos a Hellrunnerek nem akarnak túl sok időt adni arra, hogy felkészüljön bárki is a támadásukra mert egyre csak közelednek és nem mellékesen mintha ők is egyre többen lennének mint egy óriási falka aminek a vezére az Abomination, ráadásul bárki aki a falka elé mert állni halál lett a sorsa, de végük csak megunták a csoportos menekülést, mert mindenkire egy-egy gyíkszerű lény támad. Ahogy rám is és nem is kis sebességgel közelít egyre felém, én pedig szinte az utolsó pillanatban emelem fel katanám, hogy miközben kitérek a támadás elől fel is tudjam nyársalni a katanám hegyére a szörnyet, de ez nem jött össze. A szörny mielőtt még lecsaphattam volna csapódott a szörny a mellkasomnak ezzel leterítve.
-Fire ball!- Szólaltam meg gyors mielőtt még a szörny megölt volna, a tűzlabdának köszönhetően mely a szörny hasát érte el, a Hellrunner lekerült rólam ezért gyors fel is pattantam a földről.
-Fire ball!- Kiáltottam el ismét magam, de sajnos most nem volt szerencsém a szörny elugrott a tűzlabdám elől, majd ismét nekem támadt, de most én voltam a gyorsabb az oldalán sikerült egy elég mély vágást ejtenem. De ez nem volt elég, sőt talán még erőt is adott a szörnynek mert ismét rám vetette volna magát ha nem sikerült megint kitérnem, de így is súlypont vesztett állapotba kerültem és ezt a Hellrunner kihasználva támadt ismét rám és a következő amit érzek az a fájdalom a mellkasomon. Ahogy odapillantok látom csak meg a fájdalom forrását, mely nem más mint egy karmolás nyom. A fájdalommal próbáltam nem törődni és úgy támadni ismét a szörnyre, ha jól látom már nem sok van neki hátra, ezek szerint csak sikerült mély sebet ejtenem az oldalán.
-Fire ball!- Mondom ki ismét a varázslatom nevét majd egy tűzlabda repül ellenfelem felé, és már nem tudta kikerülni, pont a mellkasát érte a támadás és a pillanatnyi gyengeségét kihasználva egy gyors csapással ölöm meg a szörnyet. Majd a sebeimmel mit sem törődve, futok a többi szörny után amik egyre csak közelednek az Abominationhoz.

Az impeket utoléritek, és leölitek mind. Az Abominationnel nincs gondotok.
Több támadás is éri az Abominationt, amitől végül földrerogy, kétrét görnyed, majd vakító fényesség tör elő megtépázott testéből. Irtózatos ordítás kíséretében teste szétrobban, de darabjai még földet érésük előtt hamuvá válik. A robbanás még hosszú másodpercekig visszhangzik az erdőkben és a hegyek oldalain. A mezőt mágusok üdvrivalgása tölti meg. Bár sok a sebesült és az elesett, a győzelmi kiáltásokat csak olyan messzire viszi a szél, mint a percekkel ezelőtt elhangzott ördögi kacajt.
Rendbe rakjátok magatokat, kipihenitek az ütközet fáradságait. A mezőn mágusok járkálnak fel s alá, majd észrevesztek egy igencsak feltűnő alakot. Legalább 2 és fél méter magas lehet, vörös-lila-zöld talárja a földet söpri körülötte. Ha a talárja nem lenne eléggé csicsa, akkor citromsárga süvege égeti ki a szemlélődők retináját. Mégis, amennyire ostobán néz ki a fickó, annyira hatalmas mágikus erőt sugároz magából. A többi mágus körülötte sertepertél, ő pedig a torony felé mutogat és közben beszél. Ti is odamentek.
-Ide pedig telepítsenek reflektáló mágiapajzsokat, ha a toronyból valamilyen átok érkezne Magnolia felé!
-Uram, minden létező mágikus pajzsot feltelepítünk, nem lesz ez így sok? - kérdezi egy idősebb, tapasztaltabb mágus.
-Első a biztonság!
-A torony ettől még nem fog eltűnni, és a pajzsok is meggyengülnek ha még egy ilyen hordát kapunk a nyakunkba!
-Így igaz! Éppen ezért pár mágus csoport bemegy, és megtesz mindent, hogy feltárja a torony titkait!
Az egybegyűltekből gondos vizsgálódás és gondolkodás után embereket válogat ki, és csapatokba osztja őket. Titeket hármótokat egy csapatba sorol. Bár megkérdőjelezitek magatokban hogy mégis ki ez és mit utasítgat titeket, de mivel a mezőn lévő minden mágus őt követi, és a belőle áradó szinte tapintható energiák eléggé hatalmasak, így nem vitatkoztok.
Ha valaki problémázik, mert ő magányos farkas és nem akar csapatban dolgozni, arra a fura mágus szigorúan sandít;
-Nincs idő ilyen problémákra! Lehet hogy egész Fiore biztonsága forog kockán!
A többség egyetértően bólogat. A mágus végigmegy a csapatokon, instrukciókat ad. Mikor hozzátok ér, a torony felé mutat;
-Fürkész mágusaink szerint a torony hátulján található egy kisebb kapu. Menjetek oda, mérjétek fel a terepet! Ha be tudtok surranni, tegyétek meg! Ha nem biztonságos, akkor csalogassátok el onnan a szörnyeket, mi itt leszünk, és várunk!
Elindultok tehát. A torony hatalmas, és baljóslatú. Elmentek írdatlan acélfalai mellett, majd eléritek a hátsó falát. Egy keskeny lépcső vezet fel egy ajtótlan bejárathoz, mely a torony belsejébe vezet. A lépcső előtt 15 imp járkál föl s alá. Ha legyőztétek őket, a lépcsőkről három 500 VE-vel rendelkező nagyobb imp rohan lefelé. Csalogassátok őket a mező felé, ahol aztán a többi mágus segít nektek. Miután a három szörny heves csatározás árán megdöglik, szabad az út. Postotok addig tartson, amíg felmentek a lépcsőn, és beléptek a toronyba.

Határidő: Jövőhét szombat, április 30! Itt a szünet, lehet aktívoskodni picit.

Mivel itt vannak a vizsgák, érettségik, művészi válságok, és egyéb évvégi teendők, ezért a Vér Szava nagyküldi úgymond le van fagyasztva. Az ír, aki akar, egyenlőre nincs változás egészen május végéig, aztán júniusban aki ráér, azt egy külön csoportba fogom rakni, hogy folytathassák a küldetést, míg az elfoglaltak szünetelnek, és majd később térnek vissza játszani. Aki túl sokáig marad inaktív, az nem fogja végigjátszani a nagyküldit, ellenben megkaphatja ugyanazokat a jutalmakat és élményeket, ha a Vér Szava történet szerint megírja az ő saját szerepét egy kaland formájában!
Egyenlőre ennyit tudok tenni, sok sikert az érettségikhez, vizsgákhoz és egyebekhez, júniusban figyeljétek a topicot, megbeszéljük, ki ér rá és ki nem!

Csendben kötözgettem a sebeimet, de a fájdalom nem akart elmúlni. Ordításra és vakító fényességre lettem figyelmes, majd a mezőt üdvrivalgó mágusok árasztották el. Mindenfelé nagy sürgés-forgás kezdődött meg, néhányan parancsokat osztogattak, míg mások azoknak engedelmeskedve intézkedtek. Egy elég feltűnő alak, látszólag valami főnök jelenlétére lettem figyelmes. Először nem is a kinézete döbbentett meg, hanem a hatalmas mágikus erő, ami felőle sugárzott. Szinte vonzotta maga köré az embereket, ezért én is úgy döntöttem, hogy odamegyek hozzá, hátha valamit megtudhatok a toronyról és ezekről a szörnyetegekről.

Ha nem érzem a hatalmát, a fickó elég nevetséges lett volna vörös-lila-zöld talárjában és citromsárga süvegében. Valamit épp magyarázott egy idősebb mágusnak, a torony felé mutogatott és átkokat, védőpajzsokat emlegetett.
- Így igaz! Éppen ezért pár mágus csoport bemegy, és megtesz mindent, hogy feltárja a torony titkait! - mondta, mikor épp olyan közel értem, hogy tisztán értsem szavait. ~ Na ne, remélem nem én... ~ gondoltam magamban kicsit beparázva attól, hogy mi várhat odabent az emberekre. A vicces öltözetű mágus elgondolkodva nézegette a köré gyűlő embereket és 4-5 fős társaságokra osztott mindenkit. Engem és még két fiatal mágust osztott be egy csapatba.
- Shiina Kaori vagyok, a Quatro Cerberusból. - mutatkoztam be a fiúknak. Kissé meglepődtem, mikor az egyikükről kiderült, hogy klántársam, de rémlett, mintha már találkoztunk volna. ~ Nem tudom, ki ez az ember, de ilyen mágikus erőket már rég nem éreztem magam körül... És ilyen tisztán, nyíltan sugározza magából... Ezt a szörnyek is érezhetik, kétlem, hogy egyhamar újra támadnának. Még enélkül a fura fazon nélkül is jelentős mágikus erők kavarognak most a mezőn... ~ gondolkodtam el magamban, majd a hatalmas varázsló végre kiosztotta a ránk eső feladatot.
- Fürkész mágusaink szerint a torony hátulján található egy kisebb kapu. Menjetek oda, mérjétek fel a terepet! Ha be tudtok surranni, tegyétek meg! Ha nem biztonságos, akkor csalogassátok el onnan a szörnyeket, mi itt leszünk, és várunk!
Közben még egy mágus csatlakozott hozzánk. Csak jött velünk, egy szót se szólalt meg és elég gyanúsan viselkedett ahhoz, hogy ne akarjak előtte sétálgatni. Mégsem fordulhattam most ellene - az egységben az erő és ezt valószínűleg ő is tudja így csak nem fog támadni... A vezér végül útnak eresztett minket és kis csapatunk nekivágott a torony felfedezéséhez. Csendben vonultunk át a mezőn s csakhamar elértük egyik falát. Tiszta gonoszságot éreztem belőle áradni, sötét hely volt, és nem sok jót ígért. A fala nem kőből vagy téglából volt, hanem jéghideg, sötét acélból. A hátsó falnál egy bejáratra leltünk, amihez egy keskeny lépcső vezetett felfelé. A lépcső alatt pedig több, mint egy tucat imp várt ránk.
- Kagura! - idéztem meg kardom, és az első felém vetődő szörnyet azonnal kettéhasítottam. Társaim is akcióba léptek s varázslatok durrantak el mellettem. A gyanús mágust kerestem tekintetemmel, s végül nem messze tőlem meg is leltem. Fegyvermágus volt - nem is akármilyen; arcán sötét vigyorral lövöldözte az impeket. Miközben őt figyeltem, a szörnyetegek rámszálltak. Legalább három förmedvény vett körül, ugráltak, vicsorogtak és úgy tűnt, mintha fel akarnának zabálni. ~ Belőlem nem esztek kis taknyok! ~ gondoltam magamban és egyesével levágtam őket. A társaim is végeztek akkorra már, ám a lépcsőkön hirtelen három kedves ismerős tűnt fel - sötét bőrű, nagydarab izomkötegek.
- Azt hiszem a mágus rájuk gondolt, amikor azt mondta, hogy csalogassuk ki az ellenséget... - mondtam, miközben lassan hátráltam s szemem sarkából a lőfegyvermágust figyelve. Mivel nem tett gyanús mozdulatot, egy darabig megnyugodtam, s társaimmal együtt csalogattuk ki a szörnyeket. Néha-néha bekaptak egy-egy kisebb varázslatot, így felbőszültek s szívesen követtek minket a csapdába.
- Támadás! - ordította egy hang, mikor kiértünk a torony elé és néhány mágus segítségével végre több esélyünk volt a győztes harcra.
- Táncolj! - suttogtam magam elé. A világ elhomályosodott körülöttem, csak a harcra koncentráltam. Kardomat támadó pozícióban tartottam, s az előttem élesen kirajzolódó szörnyetegre rontottam. Jobbról egy tűzgolyó zúgott a szörny felé, az bekapta a varázslatot én pedig kihasználva pillanatnyi megrökönyödését felnyársaltam Kagurával. Kihúztam testéből a pengét, és még egy gyors vágással felhasítottam a mellkasát. Végre összeesett s én is magamhoz tértem a révületből. A többi szörnyeteg is kínok közt hevert, s a lőfegyvermágus épp megadta nekik az utolsó kegyeletet - a gyors halált.

Hárman egymásra néztünk s egyetértően bólintottunk. Gyors léptekkel indultunk meg a lépcsőn felfelé. Az bejárat előtt megtorpantunk, majd nagyot nyelve, elsőként léptem be a toronyba.

Hatalmas szerencsémre találtam egy mágust, aki ellátta a sebemet. Valami borzalmasan büdös, és csípős dologgal kente be, ami pár perc alatt beforrasztotta a karmolás okozta vágást. Nem én voltam az egyetlen, aki hozzá fordult. Sok sebesült ült, vagy feküdt a sziklák tövében és sajnos voltak olyanok is, akik már sohasem fognak felébredni. A szörnyű vezérdémon még mindig üvöltözött, ám egyre panaszosabban. Kíváncsiságom végül győzött és tanúja voltam, ahogy az Abominationnel fényes robbanás kíséretében elenyészik. 1-0, a mi javunkra.
A szörnyek vezetőjének halálát hatalmas üdvrivalgás követte, én is felkiáltottam örömömben, és odasiettem a többi mágushoz akik, már kezdtek gyülekezni, hogy megvitassák a továbbiakat.
Közölők is egy nagyon fura öltözető magas termetű férfi volt a legfeltűnőbb Citromsárga süvege, és színes köpönyege miatt szinte világított a tömegben. Éreztem a belőle áradó nagy mágikus erőket is, így mindjárt világossá vált számomra miért is ugranak a közelében lévők minden szavára. Egyre csak a torony felé mutogatott. Sajnos csak egy-egy szavát tudtam elkapni a körülöttem lévők zsivaja miatt. Ám annyit azért sikerült kihámoznom, hogy megpróbálja elszigetelni a tornyot a mezőtől.
Mire végre elég közel kerültem valamiféle szelektálás kezdődött el. A citromkalapos mágus ide-oda járkált és csapatokat alakított ki. Páran egyértelműen a felhúzott mágikus pajzsokhoz rendelt, mások a sebesülteknek segítettek.
- Te! Mihez értesz? – Dörrent rám. Mögötte pár másik mágus ácsorgott. Akik csak arra vártak, hogy valami parancsot vakkantson feléjük. Nem értettem, hogy volt képes ezt a bagázst irányítani. Lehet, hogy valami trükköt használ? Kétségeim tovább nőttek, mikor észrevettem, hogy az ácsorgók között egy Fairy Tailes mágus is van.
- Hé? Tán süket vagy? – Reccsent rám megint, és én zavartan fordultam felé. A belőle áradó erű megrémített. Az erős mágusok legtöbbe visszafogja és elrejti az erejét, ő meg szabadon szétsugározza, mint egy világítótorony a fényét. Ám akármit is csinál, biztos vagyok benne, hogy vele van a legnagyobb esélyünk visszaverni ezt a támadást.
- Térmágia – felemem és büszkén kihúzom magam.
- Era? Nemesi család? – Savanyúan elhúzza a száját, mint aki mindent ért már. Majd egy közelben ácsorgó lányra mutat – hát jó kölyök vele leszel, mindjárt küldök még mellétek két társat.
Odamentem a lányhoz, aki nagyon csinos volt, igazi természetes szépség. Hosszú liláskékes haját lófarokban viselte. Szeme bíborszínű volt, jelezve, hogy több felmenője is mágiával foglalkozott. Egyszerű ruhát viselt, amivel legalább annyira kirítt a tömegből, mint a citromkalapos önjelölt vezérünk. Valamiért az a különös érzésem volt, mintha már találkoztam volna vele. Mellette állt még egy srác is, ő egyszerű fekete ruhát viselt. Kész szemeiben, mintha szomorúság csillant volna. Hát igen, az eddig történtek engem sem dobtak fel túlságosan.
- Shiina Kaori vagyok, a Quatro Cerberusból – Mutatkozott be a lány. Gyorsan felkaptam a fejem.
- Szóval ezért tűntél olyan ismerősnek. Adelus Morningway vagyok, szintén Quatro Cerberusból. Csak nemrég csatlakoztam a céhhez.
Ismerkedésünknek a sárga kalapos parancsa vetett véget.
- Fürkész mágusaink szerint a torony hátulján található egy kisebb kapu. Menjetek oda, mérjétek fel a terepet! Ha be tudtok surranni, tegyétek meg! Ha nem biztonságos, akkor csalogassátok el onnan a szörnyeket, mi itt leszünk, és várunk! -
Adta ki az utasítást, miközben még egy ijesztő srác csatlakozott hozzánk. Nem szólt egy szót sem, és meglehetősen gyanúsan viselkedett.
Ám nem most volt időm ilyesmiken töprengeni, ugyanis elindultunk a komor, hátborzongató torony felé, mágiám segítségével éreztem a torony anyagát. Úgy tűnt valami fémből készült, ám biztos voltam benne, hogy ilyen bizarr és gonosz aurájú fém nem nagyon akad Fioréban. Végigmentük a fal mellett az egyik bejárathoz, aminek a lépcsőjén pár imp lődörgött. Egyből nekünk rontottak, mi pedig felvettük felük a harcot. Előre löktem a botomat, és szokás az egyik lassabban reagáló impre szegeztem.
- Pressure Bomb – A kis démon egyből nekem repült, ám egyenesen a bombán keresztül pont, ahogy azt elterveztem. A felrobbanó téranomália darabokra tépte a szörnyet, ám még így is épp elég maradt belőlük. Szerencsére társaim sikersebben likvidálták ellenfeleinket. Shiina, karddal harcolt, kecsesen és halálosan aprítva a démonokat. A gyanús fickó is fegyver mágus volt ám ő revolvereket használt, hogy félelmetesen pontos lövésekkel terítse le a repkedő kis impeket.
Mikor az utolsó dög is a földön hevert tovább haladtunk felfelé a lépcsőn. Ám mielőtt felértünk volna három nagy feketebőrű dög bukkant fel: izomimpek.
- Azt hiszem a mágus rájuk gondolt, amikor azt mondta, hogy csalogassuk ki az ellenséget. – Jegyezte meg Shiina, miközben a szörnyeket csalogattuk lefelé a lépcsőn. Távolabb lévő társaink rengeteg támadó varázslatot szórtak rájuk. Tűzlabdák, kristály darabok, villám lövedékek, záporoztak rájuk. Ám Egészen jól bírták az esőként hulló varázslatokat, egészen addig, amíg le nem értek a lépcsőről, ahol hirtelen túl sokan estek nekik egyszerre. Én ebből a harcból kimaradtam. Egyetlen támadó varázslatom csak másokban tett volna kárt.
Ám láttam, ahogy telibe találja ez egyiket egy tűzlabda, azt a szörnyet, amit végül a céhtársam nyársalt fel. Illetve, hogyan lövi fejbe a haldokló izomimpeket a lőfegyver mágus.
Eljött a pillant, amit, cseppet sem vártam, be kellett hatolnunk a fekete erődítménybe. Miközben társaimmal felfelé mentünk, igyekeztem nem gondolni arra, hogy csak csapdaaktiváló golyófogónak szánt minket a sárgakalapos.
A démon alakokkal telefaragott boltíves bejárat előtt megtorpantunk, végül pedig Shinna ment be először az ellenség várába. Hogy gyorsan túl legyek rajta, követtem őt, és közben aktiváltam újra aktiváltam az érzékelő varázslatomat. Ha csapda vagy ellenség van varázslat hatósugarán belül, én tudni fogok róla.

Követtem a kis szörnyivadékot, egészen a nagydarab tíz-tízenöt méteres körzetéig, ennél közelebb azonban már nem mentem.
~Marad a régimódi móka: célbalövés!~ határoztam el, majd megidéztem a fegyvereim.
Mozgó célpontnak tökéletesen megfelelt iménti szörnyszülött ellenfelem, sőt, még jobb is volt a kelleténél, hála a hiányzó mancsának. Sorra lőttem felé, akármerre próbált elmozdulni, három lábbal emg már nem votl olyan fürge, így a lövések nagyrészét el is kapta. Hamar az utolsókat lehellte ennek a folyamatnak köszönhetően.
~És most jön a nagyobb gond... Ez az óriási valami!~ néztem rá az előttem türemkedő lényre.
Elkezdtem őt is lőni, ám nem kellett túl sok varázserőm pazarolnom rá. Hamar összegörnyedt, majd vakítóan elkezdett fényleni, ami miatt el kellett takarnom a szemem. Ez alatt egy óriási robbanást hallottam, majd amikor épp kinyitottam a szemem láttam, hogy az óriási lényünk éppen hamuváv válik.

~Látványos műsor, mit ne mondjak.~ majd ezzel elkezdtem letörölni a vért a mellkasomról.
Miközben némileg pihentem és elláttam a sebeim egy kifejezetten magas, de még annál is furábban öltözött férfi magyarázott összevissza egy kissebb csapatnak.
~Egy bohóc a szörnyekkel szembeni ellenállás vezetője? A sok marha meg még követi is.~
Miután elintézte a korábbi kis csoportját sorra vette szemlélőre az embereket, majd csoportokba igazította azokat.
~Ha engem is besorol valahova, én fejbelövöm!~ suhant át az agyamon a gondoalt, ezzel egyidőben pedig két előttem álló alakot, meg egy egész formás nőcskét sorolt egybe, aminél megörültem, hogy engem kihagyott... Sajnos tévedtem, kicsit felém szemezgetett, majd rámszegezte az ujját, hogy velük kell mennem nekem is.
~Korai halál egy bohócnak... De hát, ez nem kívánságműsor neki innentől!~ idéztem meg fegyvereim a kezembe, ám mielőtt a férfi felé tarthattam volna azokat egy kéz fogta meg a bal csuklóm.
-Te meg mire készülsz, bolond gyerek?! Nem, hogy kihasználnád a lehetőségeket... - hallottam mögülem, mire visszafordulva egy harmincas éveiben járő, fekete ruhás férfit pillantottam meg.
-Merthogy? Egyáltalán ki a franc vagy te? - mordultam rá a fickóra, amire ő elmosolyodott.
-Remélem ez megfelelő válasz neked. - mondta, majd megmutatta, hogy a nyakában lévő kendő konkrétan a Blackened Tears klánjeléül szolgáló kendő.
-Egy céhtárs? Ezt se gondoltam volna. Netán te is mókázni jöttél?
-Eltaláltad, de azokat a fegyvereket tedd már el, mert könnyen szemetszúrhat valakinek! - mordult rám.
-Jól van már, jól van már, nyugi! - majd ezzel meg is szűntettem a varázslatot. -Na, most örülhetsz! Amúgy meg, milyen kihasználásról hadobáltál az előbb?
-Hogy miről? Arról, hogy egész nagy balfácánnak kinéző alakokat kaptál magad mellé a csapatba.
-És szerinted én velük fogok menni? Sőt, te a sajátjaiddal fogsz netán menni? Ezt te komolyan gondolod? - lepődtem meg kissé.
-Persze, velük megyek, majd miután ennek a mókának pedig vége, amolyan utószórakozás jellegében megölöm őket is. Te is a saját dolgod egyszerűsíthetnéd, ha ezt tennéd.
-És szerinted nekem szükségem van arra a könnyítésre? Kihagyom inkább, kösz.
-Eléggé pattogsz újoncka, de ne feledd, egy hasonló böszme döggel, mint az előző, nem tudnál egyedül végezni!
-Jó, jogos, meggyőztél, velük megyek...
-Jól döntöttél öcskös. Nyugi, csak azért segítek, mert majd párbajozni akarok egy lőfegyveres ellen, hozzád hasonlóhoz még nem volt szerencsém.
-Állok elébe, akár most is!
-Ááá, most hagyjuk inkább, a csapatodhoz kellene inkább pucolnod, mert a színesruhás emberünk feléd mutogat nagyban.
Ekkor visszanéztem, és valóban igazat mondott, szóval oda is lépdeltem a kis "csapatomhoz". A bohóc szövegeléséból nagyjából annyit tudtam kivenni, hogy a toronynak van hátsó bejárata, így nekünk azt kellene célba vennünk.
Sokat nem tétovázott a társulatunk, az utasítások után egyből el is indultunk. Közben mindannyian kissé megméregettek, de valahogy ez nem tudott érdekelni az adott pillanatban. Szorosan haladtunk a torony mellett, amígnem meg láttuk a hátsó kaput, amiről a bohóc is mesélt. Annyi bökkenő volt csak ebben, hogy kis denevérszárnyas lénykék állták el az utat, de legalább tíz. Szerencsére nem a betoji társaságból voltak a "társaim" sem, így egyből nekik is estünk.
-Ex-Quip: Magic Guns - idéztem meg halk suttogásom kíséretében a fegyvereim, majd el is kezdtem aprítani a férgesét.
Harc közben ki-ki pillantottam a csürhékre is, hogy tudjam egyáltalán milyen mágiát használnak. Kettőt be tudtam határolni, konkrétan az egyik srácot, aki tűz mágiát használt, és a lányt, aki szintén fegyver mágus volt, akárcsak én, ám ő a kardokat preferálta. A harmadik csürhe nem tudom milyen mágiát használt, életemben nem láttam még hasonlót. Az egyik lénykét konkrétan szétrobbantotta.
~Ez jó móka lesz akkor majd veled.~ ült ki az arcomra a szokásos szadista mosolyom.
Miután az utolsó kis denevérfattyú is elhullott beléptünk a kis kapun, ahonnan egyből egy lépcső kezdődött. Lassan haladtunk fel, ám túl sokat nem tudtunk még így sem haladni: az iménti denevérfattyak szemeztek velünk, ám immáron nagyobb kiadásban.
~Az elhízás ékes példái...~
-Azt hiszem a mágus rájuk gondolt, amikor azt mondta, hogy csalogassuk ki az ellenséget. - jelentette ki a lány.
~Ja, hogy ilyesmit is kért a bohóc! Bár elég érdekes... feltűnően sokat tudott a belső elrendezésről ezesetben...~ fogtam gyanút, ám a többiek nem hagytak időt a gondolat végigfejtsére: elkezdték hergelni a lényeket.
Elég sikeresnek volt mondható a dolguk, mert követték őket lefelé.
~Egye fene, besegítek...~ majd ezzel el kezdtem én is finoman lövöldözni őket, smi kissé fel is gyorsította a lépteik, vagy ugrándozásuk, vagy hogy mondják ezt a fura fajta mozgást.
Amint kiértünk sorra kapták a mágiákat a kis lények. Az egyiket kiszemeltem magamnak, és a fejét sorozatosan lőni kezdtem. Sajna túl sokat nem tántorított ez rajta, ám pár kő tüske hatolt a lény mellkasába. Ekkor Elkezdtem annak a környékén lőni én is, és máris sikerrel zárult a dolog, a lény holtan esett össze. A biztonság kedvéért még párat belelőttem a fejébe, majd szétnéztem. Egy másikat a lány ppen akkor végzett ki, míg a harmadik félholtan fetrengett a földön.
~Szólj az Ördögnek, hogy foglaljon nekem egy helyet! Addig is pá, szörnyecske!~ majd ezzel pár lövést ennek a fejébe is beleeresztettem, ami ettől fogva nem mozdult.
Innen visszatértünk az eredeti tervünkhöz, és visszamentünk a lépcsőkhöz.

Michael Grant nem jelentkezett, így kizárom a küldetésből!

Beléptek a torony előcsarnokába. Igazából az egész torony alapzata egészen a közepéig egy hatalmas terem, tele lépcsőkkel, és erkélyekkel. A levegőben vörösen izzó gömbök lebegnek, nyomasztó hangulatot kölcsönözve az eleve nyomasztó kinézetű beltérnek. A falakon félelmetes pofázmányú vízköpők, meggyötört emberekről készült szobrok, és megtépázott, koszos zászló cafatok a falakra szögezve. Megpillantjátok a másik két csoportot akik veletek jöttek. Nincs időtök egymással diskurálni, ugyanis hirtelen a padlóból gusztustalan fröcsögéssel vörös folyadék kezd el feltörni. A szagából rájöttök, hogy ez vér. A terem közepét teljesen megtölti, majd belőle egy alak emelkedik ki. Igencsak baljóslatú az ábrázata, ráadásul mikor teljesen kibújt a vértengerből, vörös szemeivel pásztáz titeket, és rátok villantja agyarszerű szemfogait. Ha ez nem lenne elég, még két ilyen alak érkezik meg, egy páncélos férfi, és egy nő. Mindkettejüknek ugyanaz a vöröses izzás van a szemében, és ugyanolyan furcsa fogai.
A középső, szerényebb öltözetű fickó megszólal;
-Már vártunk titeket, Testvéreim! Csatlakozzatok hozzánk, legyetek ti is Vértestvérek, és borítsunk smaragdvörös köpönyeget az áldott éjszakára! Mert hiszitek vagy sem, új kor jő el! Egy kor, amiben nincs helye a gyengéknek, és a...(kuncogás)...halandóknak... nem kell mást tennetek, mint közénk állni, és megtapasztaljátok az igazi hatalmat és erőt! Mit szóltok?
Valahogy egyikőtöknek sem akaródzik igent mondania, ráadásul mikor csak egyikőtök visszautasítja a dolgot, mind a három alak azonnal dühbe gurul.
-Ha így áll a helyzet, ti is elpusztultok, és táplálni fogjátok a Sötétséget!

Ti a páncélos kemény legényt kapjátok ellenfelül.
Tyrant:
Kép
Képességek:
Fist of Blood: Tyrant ökle vörösen kezd izzani, és olyan ütéseket mér rátok illetve környezetetekre, ami az egészségesnél kicsit több kárt okoz. Ütései felszaggatják a padlót, lyukat ütnek a torony falába, ha titeket érnek, akkor minimum csontot repeszt.
Bloody Taunt: Ha nem tud veletek mit kezdeni, ellenfeletek egy hatalmasat üvölt, ami lebénít benneteket, és pár másodpercig teljesen harcképtelenné tesz.
Tyrantnak igencsak erős páncélja van, ami nagyon sok sebzést elnyel. Nincs vele könnyű dolgotok, sőt, rettentő nehéz dolgotok van. Az viszont előnyt jelent, hogy képességei használata közben nem figyel semmi másra, csak a cél eltalálásában, tehát olyankor védtelen. Posztotok addig tartson, amíg sikerül leterítenetek a melákot. (Megjegyzés: halálakor heves kínlódás közepette elporlad a szerencsétlen, és csak a kiszáradt csontváza marad a berozsdált páncél alatt.)

Óvatosan hatoltunk be a fertelmes torony előcsarnokába. Shina Kaori, a fegyvermágus ment elől, én pedig szorosan a nyomában haladtam. Hátvédünk a fura revolveres mágus lett, akinek a vigyorától a hideg futkosott a hátamon. Elhatároztam, őt legalább annyira szemmel tartom, mint az ellenséget.
Arra számítottam, hogy újabb démonok, esetleg azok idézői, fognak ránk támadni. Ám semmi ilyen nem történt. Helyette egy hatalmas csarnokba értünk, amiből lépcsők vezettek a felsőbb szintekre, és erkélyek szakították meg a faragásokkal teli falat. Fényt néhány vörös színű mágikus gömb szolgáltatott, amik a levegőben lebegtek, nyomasztó hangulatot árasztva. Úgy éreztem magam, mintha egy ősi holtakkal teli mauzóleumba hatolnák be. Mikor közelebb értünk alkalmam nyílott megszemlélni a falakat borító díszes faragásokat.
- Nem is olyan rosszak – szólalt meg a revolveres varázsló egy sejtelmes vigyorral, miközben én és Kaori megbotránkozva néztünk rá.
A falakon félelmetes pofázmányú vízköpők, meggyötört, kicsavarodott emberekről készült szobrok, alkották a terem gyomorforgató díszítését. Itt-ott, tépett zászlók lógtak bánatosan, hirdetve régi dicsőségüket és bukásukat. Döbbenten konstatáltam, hogy nem egy több mint kétszáz évvel korábbi nemesi család kastélyai felet lóghattak.
- Mások is vannak itt – terelte el céhtársam a figyelmemet a falakat borító faragásokról.
- Legyenek, majd kapnak egy golyót a fejükbe – jegyezte meg harmadik társam.
- Szerintem őket is a sárga köpönyeges mágus küldte. Felderítők, akárcsak mi. – mondtam el társaimnak a véleményemet, és intettem nekik. Valaki visszaintett, és egyikük se tűnt ellenségesnek velünk szemben.
Elindultunk feléjük, hogy a terem közepén találkozzunk, ám pár lépés után szörcsögő hangot halottunk, és valami gusztustalan vörös folyadék kezdett előbugyogni a padlóból.
Fémes szag csapott meg és önkéntelenül elfintorodtam, akárcsak Kaori
- Mi az? – Kérdezte a lőfegyver mágus. Majd a szája vigyorra húzódott. – Csak nem Hemofobiátok van?
Mielőtt válaszolhattunk volna történt valami, ami belénk fojtotta a szót. Egyre több vér jelent meg, míg végül lassan feltöltötték a terem közepén lévő mélyedést. Ezután középen a vértenger felpúposodott, ahogy alak emelkedett ki belőle. A vér lassan lecsöpögött róla, ő pedig vörös tekintetével végigmért minket, akár egy nemes a pórnépet.
Elmosolyodott, mintha szórakozatná valami, és közben megvillantotta hegyes szemfogait. Háta mögött még két hozzá hasonló sápadt lény jelent meg a vérből. Egyikük egy páncélos férfi volt, míg a másik egy kecses nő.
Az elsőként megjelent férfi még egyszer végig mér minket majd váratlanul beszélni kezdett.
- Már vártunk titeket, Testvéreim! Csatlakozzatok hozzánk, legyetek ti is Vértestvérek, és borítsunk smaragd vörös köpönyeget az áldott éjszakára! Mert hiszitek vagy sem, új kor jő el! Egy kor, amiben nincs helye a gyengéknek, és a..halandóknak... nem kell mást tennetek, mint közénk állni, és megtapasztaljátok az igazi hatalmat és erőt! Mit szóltok?
A férfi hangja maga volt a kedvesség, ám ez a hang egy kígyó hangja volt, ami megpróbálja elszédíteni a prédáját. Kedvesség, és mosoly álarca mögött egy szörnyeteg lapult.
- Tartsd meg a az ajánlatodat szörnyeteg. Soha nem fogok hozzátok csatlakozni! – Kiáltottam nekik. Hallottam, hogy a lőfegyveres felszisszen mögöttem, ám a másik két csapatból is jó páran visszaszóltak a vörös szemű démonnak.
- Ha így áll a helyzet, ti is elpusztultok, és táplálni fogjátok a Sötétséget – Kiáltott ránk dühösen. Hangja ezúttal cseppet sem volt bársonyos. Elemi düh robbant a felszínre, és ez a harag egyenesen ránk irányult.
Színpadiasan intett a bal kezével mire két társa, nekünk rontott. Pár másodpercig ő még a helyén maradt, majd rávetette magát az egyik csapatra.
Mi a páncélt és szarvas sisakot viselő szörnyet kaptuk. Ellenfelünk gyorsan odafutott hozzánk, majd megállt előttünk.
- Szánalmas férgek vagytok mind. Lehetőséget kaptatok a hallhatatlanságra de ti visszautasítottátok. – Dörrent ránk az óriási termetű sápadt alak. – A nevem Tyrant, én leszek az, aki a véreteket fogja venni. - Ex-Equip: Kagura – szólalt meg mellettem Kaori és egy kard jelent meg a kezében. Az óriás válaszul összeütötte ökölbe zárt, amik vörösen izzani kezdtek. Elordította magát és egyenesen Kaorinak ugrott.
Én azonnal a lány elé vetettem magam.
- Diversion – Kiáltottam. A tér megcsavarodott és ellenfelem hatalmas teste elfordulva a levegőbe csapott és mellettem ért földet, arcán némi döbbenettel. Szerencsére céhtársam vette a lapot, és villámgyorsan odaszúrt katanájával a páncélos alaknak. Fém csattant a fémet és a kard átszúrta a páncélt, megsebezve az óriást. A lány visszarántotta a kardját és újabb támadásra készült, ám a sápad szörny, megelőzte, és vörösen izzó kezével felé ütött. Kaori azonnal hátraugrott, és sikeresen elkerülte az ütést. Ám annak hatásaira egyikünk se volt felkészülve. Az ököl iszonyatos pusztító erővel csapódott a csarnok padlójába, méteres krátert ütve belé. A szerterepülő szilánkok pedig telibe találtak engem és szegény Kaorit. A lány nem tudta megőrizni az egyensúlyát és elesett.
- Kárt tettél a páncélomban..Ezt nem úszod meg! – Acsargott a sápadt szörnyeteg kimeresztett szemfogakkal.
- Pressure Bomb – A táranomália a fickó mögött jelent meg és robbant fel, ám csak annyit értem el vele, hogy egy picit megingott a tér kicsavarodásától és leszakadt róla a vörös köpönyege. Készült újra lecsapni a céhtársamra, amikor végre a revolveres mágus is beszállt a harcba.
Mindkét kezében egy-egy mágikus pisztolyt tartott és elszánt arccal több lövést is beleküldött az ellenfelünkbe. A golyók egyike felsértette az arcát, mielőtt még odakapta volna a karját védekezésképpen, míg a többi a páncélján kopogott, apró karcolásokat hagyva.
Ellenfelünk láthatóan megzavarodott. Ide-oda kapta fejét, mert nem tudta eldönteni, hogy Kaorit, vagy a lőfegyveres mágust zúzza halálra. Míg tépelődött céhtársam harcra készen újra talpra állt, és hátrálva igyekezett teret nyerni. Egyértelmű volt számunkra, hogy az óriási teremtű sápadt szörnyek elég csupán egy ütést bevinnie valamelyikünknek, hogy a másvilágra küldje.
Én oldalazva igyekeztem a megfelelő pozícióba kerülni, hogy kivitelezzek egy őrült tervet. Kis csapatunk szép lassan háromszögbe zárta Tyrant.
- Meghalsz – mutatott Kaorira és szörnyűséges hangon elüvöltötte magát. Éreztem, ahogy páni rémület önt el, és úgy éreztem, mintha a lábam odadermedne a padlóhoz, mozdulásra képtelenül. Ellenfelünk gonosz kacajjal a lány előtt termett és gyomron vágta, de olyan erővel, hogy szegény Kaori a magasba emelkedett és legalább három métert repült, mielőtt a padlónak csapódott volna.
- A vérre! Erről megfeledkeztem. Fist of Blood. A következő ütésem már nem lesz olyan könnyed simogatás, mint az előző. Kaori vért köhögve megmozdult. Ekkor jöttem rá, hogy nem izzott vörösen ellenfelünk keze mikor megütötte szegény Kaorit. Tyrant úja megindult felé, ám kénytelen volt megtorpanni, ahogy hangos pendüléssel a hátába csapódott pár lövedék. Éreztem, hogy már tudok mozogni, és a lehető legjobb helyen állok. Gyorsan oldalt fordultam, hogy még jobb legyen, a szög, és elvarázsoltam a tárhajlító varázslatomat.
- Lőj rám! – kiáltottam oda a fegyvermágusnak, aki alig hitt a fülének. – Lőj már rám!
- Ha meg akarsz halni rajtam, ne múljon. – Válaszolt és meghúzta a ravaszt. A golyó azonban irányt változtatott, amit elérte az elcsavart teret és ellenfelünk páncéljába csapódott.
A fegyvermágus társam, és az ellenfelünk is döbbenten pislogott a mutatvány határa.
- lőj tovább! – Kiállottam újra. Társam csak bólintott, mint aki már érti a dolgot, és egyik pisztolyát a páncélos ellenfelünkre, a másikat pedig rám szegezte, és elkezdett folyamatosan tüzelni.
Tyrant két oldalról is érték a lövések. Kénytelen volt az arcát eltakarni, ám így jelentősen sutábbá vált, és egymás után ütötték át a vértjét a különböző irányból érkező lövedékek, megsebesítve őt.
- Arrghh, ti halandó mocskok! A vérre mondom mind, meglakoltok. Koponyátokból iszom a vért, és a csontszilánkjaitokkal fényesítem ki a páncélom. Pusztuljatok – Üvöltötte el magát, megint megdermesztve minket.
A revolveres felé kezdett el rohanni nagy lendülettel, aki rémült arccal dermedten figyelte a felé közeledő vörös öklöket.
- Pressure Bomb – Kiáltottam. Mozogni nem tudtam, ám varázsolni igen. És a Pressure Bombhoz elég volt csak akaratommal formát adni a varázserőmnek és a tér egy bizonyos pontjára fókuszálni. A téranomália egyenesen a rohamozó Tyrant előtt jelent meg, aki teljes lendülettel belerohant. A felrobbanó anomália a levegőbe dobta a sápadt szörnyet, aki nyekkenve zuhant a terem kövére. Azonnal talpra ugrott, ám a revolveres addigra már rohanni kezdett folyamatosan lőve rá. Tyrant acsarogva követte, és láttam, hogy újabb ordításra készül, amit egy újabb nyomás bombával akadályoztam meg. Ellenfelünk kénytelen volt odébb ugrani. Még két bombát varázsoltam rá és gonosz tekintete lassan rám szegeződött, ám szándékát már nem tudta valóra váltani.
Hangos csattanással egy kardpenge robbant ki a mellkasából. Döbbenten fordult hátra, és nem hitt a szemének, mikor meglátta a sebesült, és remegő Kaorit. Szegény lány alig állt a lábán, ám kihasználva, hogy a revolveres és én lefoglaljuk a szörnyet, összeszedte magát és a hátba került és keresztül szúrta. Tyrant térde rogyott és fekete vér csordult ki a száján.
- A vérre – hörögte, miközben Kaori kihúzta a kardját. Céhtársam egy pillanatra megingott, ám újra megemelte a pengét és egy mozdulattal, tisztán levágta Tyrant fejét.

Lassan haladtunk be egy előcsarnok szerű valami nagy és hosszúkás terembe, aminek a díszítése maximum erkélyekből és lépcsőkből állt csak az elején, világítást pedig pár vörösen izzó gömb szolgáltatott. Igazából nem volt túl sok minden, ami az embert ide vonzhatta volna, de nekem ez a kissé nyomasztó hangulat otthonossá tette.
-Nem is olyan rosszak... - nyilvánítottam ki a véleményem, ám láthatóan ezzel csak én voltam így, mert a másik két ember mellettem fintorgott erre egyet.
Kissé beljebb vízköpők, furcsa testállású szobrok és zászlómaradványok díszítették az egész helyet.
~Így mégjobb, lehet beköltözök ide ez az egész után.~
-Mások is vannak itt. - szólalt meg a lány, ami kirántott az elmélkedésből, és elénk néztem.
Két, a miénkhez hasonló csoportot láttam, és hiába tudtam, hogy elviekben "társaink", na meg, hogy nem kellene kimondani a véleményem, valamiért mégis kicsúszott a számon.
-Legyenek, majd kapnak egy golyót a fejükbe... - vázoltam fel kurtán az ötletem, ám láthatóan a mellettem lévő, elviekben hímnemű srácnak más ötletelése volt erről.
-Szerintem őket is a sárga köpönyeges mágus küldte. Felderítők, akárcsak mi. - vázolta fel tudálékosan a helyzetet.
~Ha nem mondod hülyén kalok meg, de komolyan...~
Komótos léptekkel megindultak a csapatok egymás irányába, ám ez nem tarthatott sokáig. Középen, egy olyan helyen, ahol a padló egy párméteres körzetben be volt mélyedve lassan vér kezdett felszivárogni. Láthatóan undor ült ki a mellettem lévő lány és srác arcára is.
-Mi az? Csak nem Hemofobiátok van? - kérdeztem vigyorogva, ám választ már nem kaptam, mert egy igen érdekes jelenet tárult elénk.
Először még csak egy alak kezdett kiemelkedni a vérből, ám nem sokkal utána követte őt még másik kettő. Lassan mindhárom alakról lecsordogált a vérfelesleg, és a három alakból két hímneműt tudtam behatárolni, és egy nőre hajazót. Az első alak elkezdett minket vizsgálgatni, majd végül elvigyorodott, és ő nyitotta szóra a száját.
-Már vártunk titeket, Testvéreim! Csatlakozzatok hozzánk, legyetek ti is Vértestvérek, és borítsunk smaragd vörös köpönyeget az áldott éjszakára! Mert hiszitek vagy sem, új kor jő el! Egy kor, amiben nincs helye a gyengéknek, és a..halandóknak... nem kell mást tennetek, mint közénk állni, és megtapasztaljátok az igazi hatalmat és erőt! Mit szóltok? - tette fel a "csodás" ajánlatot.
Valahogy sok kedvem nem lett volna egy ilyesmihez, maximum azért lehetett volna csábító ajánlat, hogy hátha így egy az egyben elvezetnek az alkotójukhoz, és csinálhatok pár lyukat a homlokán, de a csapatomban lévő srác hamar szétoszlatta ezt a lehetőséget.
-Tartsd meg a az ajánlatodat szörnyeteg. Soha nem fogok hozzátok csatlakozni! - mondta határozottan, bár valahogy én ettől inkább csak elvigyorodni tudtam.
~Azaz, légy kemény, mondd meg neki! Csak nehogy véletlen összecsináld magad, ha egy vérkádtól már undorodsz... Nyomorék.~
-Ha így áll a helyzet, ti is elpusztultok, és táplálni fogjátok a Sötétséget! - gurult be végül a vérmicsodák szónoka.
Végezetül a másik hímre hajazó vérvalamit kaptuk harcnak, mivel szépen beállt nem messze tőlünk páncéljában.
-Szánalmas férgek vagytok mind. Lehetőséget kaptatok a hallhatatlanságra de ti visszautasítottátok. A nevem Tyrant, én leszek az, aki a véreteket fogja venni. - fejezte be szép kis bemutatkozó szövegét ez a valami.
~Remek, egy adag vér, ami páncélt visel, de egoizmusa az istenekével vetekszik...~
-Ex-Quip - Kagura - törte meg a csendet a lány azzal, ahogy megidézte kezébe kardját.
A monstrum erre összeütötte ökleit, amik ettől izzani kezdtek, és egyből támadásba is lendült. Első célpontjának a harcias lányt szemelte ki, ám a süveges elé ugrott.
-Diversion - majd ezzel a vérvalami, az ütést követően kicsavarodott testtel huppant a földre.
~Nem rossz trükk.~ ismertem el magamban a dolgot.
Ezt követően a lány is meglódult, és át is szúrta a monstrum páncélját kardjával. Utána újabb támadást indított volna, ám ezt ellenfelünk egy ökölbe zárt pofonnal díjazta volna, ami elől a lány még idejében félre tudott ugrani. Az ököl a padlóba csapódott, ám nem az, hogy az öklében tett volna ez kárt, inkább az ütésnek volt egy legalább fél méter sugarú kör a helyén. Ezt a szép látványvilágot egy halk füttyentéssel díjaztam. A lány el is esett a szilánkoktól és a rengéstől. Ez már elég motiváció volt ahhoz, hogy harcoljak, mert nem csak egy maszlag az ellenfelem.
-Kárt tettél a páncélomban..Ezt nem úszod meg! - indult volna támadásba, ám süveges társam ismét egy mágiával prübálkozott.
-Pressure Bomb. - hagyták el a szavak a száját, amitől valami kis sűrített levegős robbanás szerű valami történt a szörny mögött.
Sok hatása nem volt, megingott, és elhagyta a köpenyét, semmi egyéb.
~Ennyi? Hát, te sem vagy akkor valami erős...~ - vetettem egy lasújtó pillantást a srácra, majd megidéztem lassan kezembe a pisztolyaim.
A nagydarab vérvalami épp megindult volna a lány fele, ez volt pedig a végszó nekem, hogy beszáljak a harcba. Az első egy-két lövés ért is valamit, az arcát is felsértettem, ám a többi sajna csak a páncélján koppant, nem tudták átvinni a vértet. A szörny teljesen megzavarodott, össze-vissza kapkodta a fejét, hogy kit támadjon elsőnek, látható volt, hogy az ész osztásakor nem állt sorba. A lány lassan feltápászkodott és hátrálni kezdett, míg a süveges is valamiért elkezdett úgy mozogni, hogy háromszögbe zárjuk a monstrumot.
-Meghalsz! - üvöltött egyet, amitől szabályosan ledermedtem, még sosem éreztem ilyet, teljesen mozgásképtelennek éreztem magam.
Boxbajnok szörnyünk ezzel meg is indult a lány fele, majd amikor előtte termett végül egy hatalmas ütéssel gyomron vágta, amitől vagy három-négy métert repült csapattársam.
-A vérre! Erről megfeledkeztem. Fist of Blood. A következő ütésem már nem lesz olyan könnyed simogatás, mint az előző. - ezzel kezdett ismételten izzani ökle, valószínűleg nem volt életben a technikája, amikor megütötte a lányt, szerencséjére.
Újra megindult a lány felé, ám szerencsére én is meg tudtam már mozdulni. Épp be akartam volna célozni hátulról a szörny tarkóját, amire a süveges rámmordult.
-Lőj rám! - szólalt meg, amire én csak értetlenkedni nem tudtam volna.
Tény, hogy meg akartam ölni, de nem hittem volna, hogy így felajánlja magát, főleg egy harc közepén.
-Lőj már rám! - ordított ismét, amire én csak vállat vontam.
-Ha meg akarsz halni rajtam, ne múljon. - majd lőttem egyet a srác irányába.
A golyó elterelődött előtte, csak úgy mint a monstrum ütése még az elején, egyenesen a szörnynek.
~Ja, hogy úúúúgy! Nem rossz terv~ ismertem el magamban.
-Lőj tovább! - mordult rám, amire egyik pisztolyom neki szegeztem, másikat a monstrumnak, és folyamatos tüzelésbe kezdtem.
A szörny eltakarta a fejét, ám a folyamatos tüzelésnek nyoma maradt, mert lassacskán több lövedék is átütötte vértjét.
-Arrghh, ti halandó mocskok! A vérre mondom mind, meglakoltok. Koponyátokból iszom a vért, és a csontszilánkjaitokkal fényesítem ki a páncélom. Pusztuljatok! - mordult fel ismételten, amire megint egy fura érzés kapott el, aminek hála nem tudtam megmozdulni.
Immáron a célpont én voltam, és konstatálnom kellett, hogy ennél most lehet itt hagyom a fogam, ha az izzó öklével fejbe csap. Szerencsémre eddig nem jutott el a dolog, mert a süveges egy sűrített levegős bombát idézett elé, amibe a szörny bele is futott, majd robbanáskor a levegőbe repült, és nagyot koppant a földön. Ennek hála szabad lettem újra, így kis távot csinálva a monstrum és köztem újból lövöldözni kezdtem rá. Több töltény ismételten átütötte vértjét, egy alkalommal pedig, amikor valószínűleg újra meg akart volna dermeszteni minket egy sűrített levegős bomba miatt kellett "átgondolnia" cselekvéseit. Ezt a vonatozást játszottuk egy ideig, amire lassan már a süvegesre figyelt volna a monstrum, mindhiába. Egy penge vége látszódott ki vértjén, ami a lány kezében volt. A szörny összeesett, miután a kard kikerült a mellkasából, és fekete vér csurgott ki belőle.
-A vérre... - hörögte, amire a lány egy tiszta mozdulattal levágta a fejét.
Ezt követően a test vergődött egy kicsit, majd lassan elporladt róla minden életet jelző dolog, és csak a páncél maradt ott, benne egy csontvázzal, én pedig kis pihenés gyanánt megszűntettem a pisztolyaim varázslatát.

Ahogy lassan, körültekintően beléptünk a toronyba, egy óriási előcsarnokban találtuk magunkat. Én mentem elöl, mint a csapat fizikai ereje, utánam céhtársam és egy gyanús lőfegyver mágus csoszogott be. A terem erkélyekkel és lépcsőkkel volt tömve, a magasban vörösen izzó gömbök fénye terítette be a helyet kísérteties hatást keltve. A falakon olyan domborművek díszelegtek, melyeket leginkább a groteszk és morbid szavakkal tudnék jellemezni, ám a legfélelmetesebb még hátra volt. Egyelőre semmi mozgást nem érzékeltünk, így volt időnk körbenézni. A revolveres mintha még meg is dicsérte volna a díszítéseket, ami ugyan kissé megbotránkoztatott, de ha a művészi kivitelezést nézzük, tényleg nagyon jól megmunkált műalkotások voltak.
- Mások is vannak itt. – mutattam a másik két csapatra, akik valószínűleg velünk együtt jöhettek be.
- Legyenek, majd kapnak egy golyót a fejükbe – reagált a lőfegyvermágus, mintha ellenséget sejtett volna.
- Szerintem őket is a sárga köpönyeges mágus küldte. Felderítők, akárcsak mi. – fűzte tovább gondolataimat Adelus, a céhtársam.

A terem közepe felé tartottunk, mint a többi felderítő brigád, ám ekkor valami iszonyatos látvány tárult elénk. A padlón egy hatalmas vörös tócsa jelent meg, mely egyre csak növekedett - a kinézete és szaga alapján vér lehetett. Kissé húztam a számat – tudtam, hogy itt valami nagyon nagy gáz lesz, ha nem reagálunk időben.
- Mi az? – szólalt meg vigyorogva a másik fegyvermágus – Csak nem Hemofobiátok van?
Ám ekkor a vértócsából három iszonyatos alak jelent meg – földi szavakkal leírhatatlan kegyetlenség sugárzott belőlük. Egyikük, aki a vezérnek tűnk gyilkos tekintetével végigmérte a három társaságot, köztünk minket is. Próbáltam leplezni borzongásomat, de nem hiszem hogy sikerült – az egész terem feszült csendbe burkolózott. A másik kettő egy páncélos férfi, és egy földöntúli, ám valahogy mégis kecses nő volt. A vezérük végre megszólalt – hangja mintha a másvilágról szűrődött volna át.
- Már vártunk titeket, Testvéreim! – kezdett bele. - Csatlakozzatok hozzánk, legyetek ti is Vértestvérek, és borítsunk smaragd vörös köpönyeget az áldott éjszakára! Mert hiszitek vagy sem, új kor jő el! Egy kor, amiben nincs helye a gyengéknek, és a… - kis szünetett tartott, és hangjában valami kuncogás-féle csendült fel - halandóknak... nem kell mást tennetek, mint közénk állni, és megtapasztaljátok az igazi hatalmat és erőt! Mit szóltok?
~Nem is kérdés…~ gondoltam magamban. ~Természetesen visszaküldünk a pokolra, ahonnan jöttél…~ Ha ezen szavakat hangosan mondtam volna, valószínűleg én tűnnék a legbátrabb embernek a csapatban, de mikor már szóra nyitottam volna számat Adelus felháborodottan rákiáltott az ellenségre.
- Tartsd meg a az ajánlatodat szörnyeteg. Soha nem fogok hozzátok csatlakozni! – én egyetértően bólintottam s minden erőmet összegyűjtve a varázserőmet magam köré összpontosítottam, hogy minél gyorsabban megidézhessem Kagurát.
- Ha így áll a helyzet, ti is elpusztultok, és táplálni fogjátok a Sötétséget – kiáltott vissza dühtől eltorzult hangon. Egy intésével társai támadásba lendültek. A férfi aki felénk indult egy pillanatra megállt és ránk ordított.
- Szánalmas férgek vagytok mind. Lehetőséget kaptatok a halhatatlanságra de ti visszautasítottátok. - A páncélos démon még ahhoz is vette a fáradtságot, hogy bemutatkozzon. – A nevem Tyrant, én leszek az, aki a véreteket fogja venni.
Igazi harcos volt, így legalább ennyi tiszteletet ébresztett bennem. Ám több nem járt neki; a sötétség gyilkos teremtménye volt.
- Ex-Equip: Kagura – idéztem meg a fegyvert, magamra vonva ezzel a páncélos figyelmét. Tyrant ökleit összecsapta, melyek vörös fényben kezdtek izzani – harci ordítással vetette felém magát. Védekező pozícióba helyezkedtem, ám ekkor Adelus jelent meg előttem, s megidézte különleges mágiáját.
- Diversion! – a varázslat hatására ellenfelünk hatalmas teste a levegőbe emelkedett, megcsavarodott, majd céhtársam lábai mellett ért földet. Gyorsan a tehetetlen test mellé léptem, és egy hatalmas szúrással felhasítottam a páncélt és még egy felületi sérülést is sikerült bevinnem ezzel a mozdulattal. Kardomat újabb csapásra emeltem, ám a szörnyeteg is támadásba lendült – izzó öklét lendítette felém. Gyorsan hátraugrottam, még pont időben, mert a szörnyeteg ütése iszonyatos pusztító erővel talált a földbe, méteres krátert létrehozva. A szétrepülő darabkák viszont eltaláltak, és én egyensúlyomat vesztve elestem.
- Kárt tettél a páncélomban... Ezt nem úszod meg! – ordított a szörnyeteg rám villantva éles szemfogait. Abban a pillanatban nem tudtam mit tenni. Az előző csaták is megviseltek már, most pedig szinte ledermedtem.
- Pressure Bomb – hallottam Adelus hangját, ám mágiája nem sok kárt okozott a Tyrantban. Majd fegyverropogás hangjai ütötték meg fülem, végre harmadik társunk is támadásba lendült. Több lövedék betalált a mellkasába, ezzel felületi sérüléseket okozva a vastag páncélban, s egy golyó még az arcát is felsértette. Nekem közben nagy nehezen sikerült talpra állnom, ám éreztem, hogy nem állok valami túlságosan stabilan a lábamon.
- Ex-quip: Kaori#7… - idéztem meg bal kezembe a kis wakizashit. Miközben a lőfegyvermágus Tyrantot sorozta, én is elindítottam egy támadást. – Weapon… Moving…
Kis kardom gyorsan vágódott ki a szörnyeteg felé, miközben végre sikerült egy előnyös pozíciót felvennünk a támadásra. A penge betalált – Tyrant jobb karját hasította végig, és ezután azonnal megszüntettem a mágiát. Ellenfelünk úgy tűnt elhatározta magát – megint engem pécézett ki magának.
- Meghalsz – mutatott rám és szörnyű üvöltést hallatott. Rettegés lett úrrá rajtam, olyan félelem, amit azelőtt még soha sem tapasztaltam. Mozdulni sem tudtam, s csak arra eszméltem fel, hogy a Tyrant előttem terem és olyan ütést mér gyomromra, amit tólszárnyalja az emberi erőt. Pár métert repültem, majd a földön eszméltem – csak most éreztem meg milyen fájdalom hatja át a gyomromat.
- A vérre! Erről megfeledkeztem. Fist of Blood. A következő ütésem már nem lesz olyan könnyed simogatás, mint az előző.
Vért köhögtem és fogalmam sem volt, hogy mi történik körülöttem. Néhány pillanatra elvesztettem az eszméletem majd újra magamhoz tértem. Próbáltam felülni, de megint elhomályosodott a kép.

Hangos csatazajra eszméltem. Tyrant a lőfegyvermágust üldözte, egyre közelebb értek hozzám. Kagurát a kezembe szorítottam, és minden erőmmel arra koncentráltam hogy ébren maradjak és hogy a szörnyeteg ne vegyen észre. Lassan mögé kerültem, míg a fiúk lefoglalták. Adelus két bombát lőtt ellenfelünkbe, s ekkor Tyrant egyenesen elém ugrott be. Egy gyors szúrással átdöftem hátulról a páncélját, majd kirántottam a kardot.
- Shiina Kaori – mondtam szinte suttogva, hogy csak a szörnyeteg hallja – A mágus, aki visszaküld a pokolra!
- A vérre – hörögte meglepődve. A hatalmas test térdre rogyott, s a becsapódástól én is kissé meginogtam, de minden erőmet összeszedve egy utolsó suhintással megszabadítottam a fájdalmaktól a Tyrant nevű pokolbéli harcost, majd térdre rogytam, kardommal megtámasztva magam.

A Küldetés itt folytatódik: https://fairytailszj.forumotion.com/t1226-ver-szava-zaras-leena-adelus-morningway-akuri-senhsi-shiina-kaori-rane-iceclaw-ovan-sandinger#12256

» Vér Szava - Zárás (Leena, Adelus Morningway, Akuri Senhsi, Shiina Kaori, Rane Iceclaw, Ovan Sandinger)
» Az örökség (Shiina Kaori, Noah Senshi, Gabriel van Chantai)
» A halál lehellete D csapat ( Omeron Greensand, Adelus Morningway, Glen Ordway, Jonathan Mcwilliams )
» A Vér szava - 3. csapat - Leena, Axel Freeze, Katsu Inozuke, Lanami Isleen
» Akuri Senshi