Vizi város (Magánküldetés Gabriel van Chantai Tabuchi Metarikku Adelus Morningway Rane Iceclaw számára)

Elindultunk a kórház felé, hátrahagyva a holtak kútját. Csupán párutcányit haladunk előre mikor Rane hirtelen megállított és jelentőségteljesen a földre mutatott.
- Mi az? – Kérdeztem tőle értetlenül nézve a sáros utcát. Sokkal jobban érdekelt az, ami körülöttünk volt, és az hogy merre megyünk.
- Lábnyomok – Mutatott céhtársam az utca kövét elborító vizes és sáros nyomokra. – Ezek nagyon frissek Ade, végre nyomára akadtunk az egyiknek. A nap nagyon erősen tűz, ezért erős a víz párolgása. Sietnünk kell, ha utol akarjuk érni. Több szóra nem is vesztegettük az időt, azonnal a nyomok után vetettük magunkat. Tudtam, hogy Rane nem a levegőbe beszélt. A jég és vízmágusok mindenki másnál jobban ismerik a víz fizikai és mágikus tulajdonságait Akadémiai tanulmányaimnak köszönhetően, tudtam, hogy nem okoz nekik nehézséget a környezetük alapos elemzése pusztán a levegőben lévő víz érzékelésével.
A nyomok sajna egy halványabbak lettek, ahogy követtük őket. Befordultunk egy sarkon de csak pár folt emlékeztetett arra, hogy pár perce itt ment el a járvány egyik okozója. Ha lehet még jobban belehúztunk és én az beelőztem Ranet, amíg ő lelassított, hogy futás közben megigazítsa familliársának tojását.
Egy széles csatorna mentén rohantunk, aminek közepén magányos gondolák ringtak bágyadtan a mérgezett víz felszínén. Itt-ott mintha még holtestet is láttam volna, ám én csak rohantam tovább a csatorna mellett haladó utcán. Az itt lévő régen káprázatos boltok, most mind üresen és kifosztva ásítottak a kihalt utcára.
Hirtelen álltam meg, ahogy az elém táruló látványtól szó szerint földbe gyökerezett a lábam. Egy újabb kisebb térre értem ki, közepén egy szökőkúttal. Az egész helyszín kísértetiesen emlékeztetett az előző, halottakkal teli kútra.
Azonnal megértettem mi okozta az ott lévő emberek vízbe fulladását. három zombi a szemem láttára fojtogatta az embereket a szökőkút vizébe. Több test volt mellettük, de csak hárman küzdöttek: két kisgyerek, és egy fiatal 20 év körüli lány.
Hirtelen mozgást érzékeltem, és észrevettem, hogy egy alak húzódik be az egyik ház boltíves kapubejárója alá. Bár majdnem a tér túlsó végén álltam szinte idáig hallottam fertelmes kuncogását. Azonnal a zombik felé vetettem magam, pont amikor Rane is megjelent a téren, belerohanva az érzékelésem hatósugarába.
Nem nagyon figyeltem oda mit csinál Rane. Csak egy cél lebegett a szemem előtt: megmenteni a szerencsétleneket, mielőtt vízbe fojtják őket.
- Hét ti agy halott rohadékok! – Kiáltottam rájuk haragtól remegő hangon, úgy hogy cseppet sem érdekelt az a tény, hogy csak agyatlan zombikra pazarlom sértéseimet. – Itt vagyok én! Velem kezdjetek, ki ha mertek!
Az élőhalott szörnyetegek elengedték áldozataikat és felém fordultak. Rane ekkor már beért engem, és így ketten rontottunk neki az nekromanta szörnyetegeinek.
Megtorpantam mikor az egyik szürkebőrű, foszladozó tetem nekem rontott. Helyes, dugja csak az a ostoba fejét a hurokba. Magam elé emeltem a jobb tenyeremet, míg a bal kezemben a botomat fogtam. Kivártam a megfelelő pillanatot, mielőtt meghajlítottam magam előtt a teret. Varázslatom hatásra a zombi elfordult a levegőben és mellettem ért földet. Azonnal rávágtam a botommal többször egymás után.
Az a rohadt dög megpróbálta elkapni. Nem érzett se, fájdalmat se könyörületet. Céltudatosan arra törekedett, hogy megfosszon a fegyveremtől.
Éreztem, hogy Rane is harcol mellettem, jeges varázslatait használva. A rég ropogása, és a hirtelen lezuhanó hőmérséklet eléggé egyértelművé tette a helyzetet.
Közben a zombi sikeresen megragadta a fegyveremet és megpróbálta kirántani a kezemből. Nem sokat teketóriáztam és a bácsikám testőrétől tanult cselt használva, kiforgattam a kezéből a bot végét. A szörny megint nekem ugrott, karjait széttárva, hogy halálos ölelésben részesítsen.
- Diversion – mondtam ki újra a tércsavaró mágiám nevét. A tetem támadása megint célt tévesztett, ám ezúttal már felkészülten várta az ütlegeléseimet. Villámgyorsan elgáncsoltam, de félelmetesen gyorsan talpra küzdötte magát. Rane káromkodása pedig arra utalt, hogy neki is meggyűlt a baja a saját ellenfelével.
Ezek a zombik nem csak szívósak, de tanulékonyak is voltak. Úgy látszik a nekromanta aki a vízbe fojtatta velük a szerencsétleneket képes az átlagosnál okosabb szolgálókat teremteni magának. Vagy még mindig a közelben van. Nagyon reméltem, hogy ez a helyzet. Szívesen gyomron vágtam volna párszor a botommal a rohadék sötét céhes gazembert.
Gyorsan végeznünk kell ezekkel a szörnyetegekkel, hogy segíthessünk azon a szerencsétlen gyerekeken és a lányon. talán még nem késő. Egy pillanatra ránéztem a kútra és támadt egy ötletem.
- Rane! Menj a kút másik oldalára! A zombidat meg bízd rám. Megfürdetjük őket – kiáltottam át a társamnak. A harc hevében s sikerült elkapnom a pillantását, és láttam rajta, hogy megértette mi a szándékom. Egy vigyorral jelezte, hogy benne van a tervben. Jégmágus társam vékony jégréteget teremtett saját ellenfele alá, és egy lendületes rúgással sikerült elérnie, hogy az megcsússzon a jégen és elvágódjon. Hamar felállt a földről, ám mielőtt Rane után mehetett volna én már rajta voltam, és csak úgy záporoztak rá az ütéseim.
A saját ellenfelem természetesen követett engem, és csakhamar két szörny támadott engem teljes lendülettel. Csak úgy tudtam hatékonyan védekezni, hogy többször elhajlítottam magam előtt a teret. Végül sikerült mind a két szörnyet beállítanom az ideális pózba. Minkét zombi háttal állt a kútnak.
- Pressure Bomb – intettem feléjük a botommal, mire megjelent a kis téranomália pontosan előttük. Villámgyorsan kihátráltam a varázslatom hatósugarából. A tér egy pillanatra magába roskadt, majd robbanásszerűen kitágult. A lökéshullám pedig egy durranás kíséretében mindkét szörnyet belelökte a kút vizébe. Rane csak erre a pillanatra várt.
- Freeze – kiáltotta és mindkét kezét a kút vize felé, nyújtotta. Dermesztő hideg áradt felőle varázslatának hatásra a kút vize vad recsegés ropogás közepette pillanatok alatt jéggé fagyott, megdermesztve a vízben heverő zombikat is.
- Szép volt Rane – dicsértem meg táram jól sikerült varázslatát, aki kissé fáradtan vigyorgott rám. Biztos nem volt könnyű megfagyasztana a kút teljes tartalmát.
- Csapatmunka volt – vigyorgott továbbra is rám. Most hogy a zombik nem jelentettek problémát odamentem a szerencsétlen áldozatokhoz. A lány kék arca egyértelművé tette, hogy érte semmit sem tehetünk. Ám a két kisgyerek még lélegzett, és mintha még a betegség sem ütközött volna ki rajtuk nagyon. Ha hamar megtaláljuk az ellenszert túl, fogják élni.
- Legjobb lesz, ha gyorsan korházba visszük őket. Félek, már messze jár a zombik irányítója. De ők talán némi ellátásban részesülhetnek a kórházban, úgy is oda indultunk.
- Jobb, lenne, visszameni a raktárhoz, és oda vinni őket. A két Dragon Fangos is odamegy és velük lesz a doktor. Ő majd segíteni fog rajtuk. - Érvelt Rane, és én beláttam az igazát. Könnyen lehet hogy a kórházban csak még nagyobb veszélyben lennének.
- Igazad van, Rane valóban az a legjobb ha gyorsan odavisszük őket.

A kórház felé vettük az irányt. Adelus mellett most már én is figyeltem az utcát, hátha észreveszek valamit, amit a térmágiája nem érzékel. Néhány utcányira hirtelen frissebbek lettek a lábnyomok, mire megálltam, és a földre mutattam.
- Mi az? – Kérdezte meglepődve Ade.
- Lábnyomok. Ezek nagyon frissek, Ade, végre nyomára akadtunk az egyiknek. A nap nagyon erősen tűz, ezért erős a víz párolgása. Sietnünk kell, ha utol akarjuk érni.
~ Már ha ezek tényleg az ő lábnyomai, és nem valami szerencsétlené... - gondoltam magamban.
A nyomok követése nem okozott nehézséget, de azok egyre halványabbak lettek - egyrészt, a cipő nem vizesedett be újra, másrészt úgy tűnt, mintha gyorsabb lenne üldözöttünk. Rákapcsoltunk egy kissé, de Murphy törvénye itt is működött: elszakadt a táskám szíja. Azonnal elkaptam, nehogy a tojár leessen a földre. Míg újra megkötöttem, a térmágus előresietett, néhány másodperces lemaradással én a nyomában.
Meg kell mondanom, céhtársam remek futóbajnok lett volna. Úgy futott a csatorna mentén, hogy alig tudtam utolérni, de legalább a nyomok követésével nem kellett bajlódnom. Egy csatorna mellett haladtunk, melynek felszínén gondolák és egy-egy holttest ringatózott.
Szem elől tévesztettem Adelust, így vissza kellett térnem a nyomok követéséhez. Egyszer-egyszer meg kellett állnom, de egy percen belül már a térmágus hangja is segített, és azonnal befordultam a helyes irányba. Úgy éreztem, mintha ott kötöttünk volna ki, ahonnan elindultunk: egy szökőkút a tér közepén, körülötte holttestek. Ami más volt, az a néhány, már oszló tetem, amelyeknek orrfacsaró bűze méterekről fojtogatott engem. Azonban a zombik nem érték be a szagukkal, aktívan próbáltak két kisgyereket és egy hozzám hasonló korú lányt belefojtani a vízbe. Hangos nevetés hangzott az egyik mellékutcából. Odapillantottam, de nem tudtam kivenni a nevetés forrását.
~ Ez biztosan a nekromanta!
- Hé, ti agyhalott rohadékok! – üvöltött haraggal teli hangon rájuk Ade. – Itt vagyok én! Velem kezdjetek, ki ha mertek!
~ Miii? - döbbentem meg, de végül a nekromanta helyett a zombik felé vettem az irányt, Adelussal együtt.
Rá egy zombi támadott, rám kettő. Valamiért furcsák voltak, nem olyan agyatlanok, mint amilyenekről hallottam. Megpróbáltak bekeríteni, és egyszerre támadni.
- Ice Make: Claws! - szóltam, és megakasztottam egy karmot a sajátjaimmal. Hallatszott, ahogy megroppant a jég, de a bőrömhöz nem ért egy szilánk sem, hála a rá tekert gyolcsnak. Azt azonnal tudtam, hogy nem akarom, hogy a zombik hozzám érjenek. A vírusról nem beszélve, ki tudja, mennyi betegséget szedtek össze haláluk után?
Lendületesen gyomron rúgtam támadómat, és megfordultam, épp időben, hogy felvágjam a hátulról érkező halott gyomrát. A kiforduló szervek láthatóan nem zavarták a teremtményt, a nyakamra pályázott, és ettől semmi nem téríthette el.
- Ice Make: Stairs! - jelent meg előttem egy apró lépcső. Ellenségem megbotlott benne, és a földre zuhant.
- Ice Make! - fagyasztottam a földhöz egyik bokáját, majd a mögöttem feltápászkodó zombira koncentráltam. Néhány apró vágást vittem be neki a karmokkal, de ami működött az élők ellen, hidegen hagyta a zombikat. Csak úgy tudtam volna őket megállítani, ha darabokra szedem őket, de akkor szinte biztos, hogy rám is kerül némi vér belőlük, aminek a gondolatától is kirázott a hideg.
- Hogyaza... *cenzúra* - káromkodtam el magam, ahogy a földön fekvő zombi a lábam után kapott.
- Rane! Menj a kút másik oldalára! A zombidat meg bízd rám. Megfürdetjük őket. – hallottam Adelus hangját. Kissé aggódtam amiatt, hogy vajon kibírja-e a két halottat, de az ötlet jónak tűnt.
Az újabb Freeze hatására jég képződött ellenfelem lába alatt, majd újra belerúgtam. A kevesebb súrlódásnak köszönhetően a térmágushoz közel ért földet, én pedig a szökőkút másik oldalához siettem, és a víz felé néző tenyérrel kinyújtottam a kezeim, majd a mágusra néztem.
Ami elég nehéz volt, tekintve, hogy a tér folyamatosan változott körülötte. Az egyenesből görbe lett, a jobból bal. Néhány mozdulatába belesajdult a szemem, főleg, mikor egyszer-egyszer helyben fordult meg valamelyik ellenfele a mágia hatására.
- Pressure Bomb! – a mágiára mindkét zombi egyszerre repült a vízbe, de azonnal elkezdtek kikászálódni.
- Freeze! - kiáltottam, és tenyeremből egy vékony jégcsap indult a víz felé. Amint hozzáért, hideg csapott meg, ahogy a szökőkút vize megfagyott és megemelkedett, belefagyasztva a holttesteket, mozgókat és mozdulatlanokat egyaránt. Mire a varázslat körbeért az egész szökőkútban, jócskán leizzadtam az erőlködéstől. A Freeze ezen változatával sokkal több energiába került a cselekmény, mint az Ice Make: Floor-ral, de azt egyelőre még csak tanulgattam.
- Szép volt Rane. – fordult hozzám a térmágus, szintén kissé elpilledve.
- Csapatmunka volt. – mosolyogtam rá, és hirtelen rájöttem, hogy a nevetés már régen abbamaradt. Egy pillantással meggyőződtem arról, hogy rajtunk kívül nincs mágus a környéken.
Az áldozatokra néztünk. A lány már halott volt, de a két kiskölyök még pihegett.
- Legjobb lesz, ha gyorsan kórházba visszük őket. Félek, már messze jár a zombik irányítója. De ők talán némi ellátásban részesülhetnek a kórházban, úgy is oda indultunk.
- Jobb, lenne, visszameni a raktárhoz, és oda vinni őket. A két Dragon Fangos is odamegy és velük lesz a doktor. Ő majd segíteni fog rajtuk. - mondtam ellent, mire a térmágus csak bólintott.
- Igazad van, Rane valóban az a legjobb ha gyorsan odavisszük őket.
- De előtte.. - léptem rá a szökőkút jegére. A kezemet még mindig karmok ékesítették. Odasétáltam a felülés közben megfagyott holttestekhez, akik próbáltak kitörni a jégből. Egy pillanatnyi koncentráció árán a karmok megnyúltak és megvastagodtak, egy hosszabb kést képezve. Egy-egy vágás, és a hulláknak leesett a fejük, mire abbahagyták a mocorgást. Ugyanezt megtettem a harmadikkal is.
- Mehetünk.

Rane tanácsának megfelelően visszaindultunk a raktárba. Szerencsére a két kisgyerek nem volt annyira rossz állapotban, hogy ne tudjon velünk jönni. Megbíztak bennük, mivel mi megmentettük őket, és elüldöztük el a ,,rossz bácsit” és a ,,rossz szagú gonosz bácsikat”. De még így is rettenetesen féltek, és sírdogáltak melletünk. Amennyire csak tudtunk igyekeztünk gyorsan menni. Térmágus lévén ki volt zárva, hogy eltévedjek. Pontosan tudtam, hogy tudunk visszatalálni a kiindulási ponthoz.
Ám a raktár üres volt. Nem volt sem a doktor, se a két Dragon Fangos varázsló. Különösebben mégsem aggódtam értük.
- Valószínűleg még nem értek vissza. – Jelentettem ki egyszerűen. Láttam a társam arcán, hogy ő helyettem is aggódik valamennyire. A két gyere, akik semmit sem sejtettek csak megilletődve néztek körül.
- Igyatok nyugodtan az itteni vízből. Ez nem veszélyes – bíztatta a gyerekeket Rane, ám azok inkább távolabb hózódtak a kannáktól. Tekintve mit éltek át, meg tudtam érteni őket. Megpróbáltunk az alagutakon keresztül visszamenni, ám a két kölyök halálosan retteget a föld alatti csatornáktól. Így inkább úgy döntöttünk, hogy bízva az ő helyismeretükben, és az én tájékozódási képességeimben egyenesen a polgármester épületéhez megyünk, ahova a két Dragon Fangos társunk ment a doktorral. Az oda út pontosan olyan borzalmas volt, mint bármilyen hosszabb séta a város utcáin. Holtak és haldoklók voltak mindenfelé. Igyekezünk sehova sem nézni, és elterelni a gyerekek figyelmét, ám esélyünk sem volt rá hogy megkíméljük őket a traumától. Tartok tőle hogy Krillian soha sem fogja kiheverni ezt a csapást.
A város vezetőinek épülete szép parkos környéken volt, amit minden oldalról meg lehetett közelíteni vízi úton is. Ám most hajók helyek tetemek úsztak a vízben, ami egykor Krillian büszkesége volt.
Szépen bementünk az ürességtől kongó impozáns épületbe, ahol a beteg csont sovány titkárnő az emeletre küldött minket. A gyerekeket időlegesen az ő gondjaira bíztuk mi pedig felmentük a felső szintre ahol a város vezetőjének irodája helyett kapott.
- Áh maguk azok? Hogy vannak – Kérdezi a doktor és letámad minket, hogy megvizsgáljon. A polgármestere sápadtan üldögél az íróasztala mögött. Nem tudtam megállapítani, hogy vajon fertőzött e.
A doki hosszan vizsgálgat minket. Rane dühösen ki is fakad rá.
- Hagyja már abba ezt a vizsgálódást! Nem látja, hogy semmi bajunk sincs?
- Maguk odalenn voltak a forrásnál. A két társuk elkapta a kórt és már nagyon előrehaladott stádiumban, vannak. Egy másik szobában vannak, és kúrálom őket. A polgármester úr biztosított róla hogy ki fogja juttatni őket a városból.
- Micsoda? Tabu és Gab megbetegedtek? – hördült fel Rane, és én is úgy éreztem magam, mint akinek jeges marok szorítaná össze a gyomromat. Pár órája még teljesen rendben voltak. Mégis mi a fene történt velük az óta?
- Sajnálatos de igen. Ilyet még nem is láttam. Nagyon gyors volt a lefolyás. Szerencsére úgy tűnt, hogy a kiskutya nem kapta el a kórt, csak a gazdája. A másik állat a macska is beteg lett. De kérem, nyugodjanak meg gondoskodni, fogok, az ellátásukról és megnézem azt a helyet, amit maguk felfedeztek. Azt a raktárt, ahol kihallgatták az elkövetők beszélgetéseit.
- És a gyerekekkel mi legyen? – Szúrta közbe Rane. Én csak bólogattam mögötte. Még mindig azon járt az agyam, hogy mi történhetett Tabuval és Gabbal a visszaúton.
- Gyerekekkel? – Értetlenkedett a polgármester és az orvos egyszerre. Erre Rane elmesélte neki, hogy velünk mi történt, amikor az elkövetők nyomába eredünk, és beszámolt a holtak kútjáról is. A két férfi beleborzongott a jégmágus szavaiba. Mikor a polgármester megszólalt a hangja nagyon ijedten és erőtlennek hangzott.
- Hallottam már történeteket, hogy mostanában több embert is vízbe fojtottak, vagy, hogy erőszakkal itatták őket a járvány idején. De egészen eddig nem hittem el ezeket az elbeszéléseket. Már hetekkel korábban lépnem kellett volna. Félek már ti sem segíthettek rajtunk, hiszen két társatok is megbetegedett.
- Ne adja fel még uram – szólaltam meg én is. – Még nincs minden veszve. Biztos van ellenszer, csak meg kell találnunk a feketemágusoknál, akik a kórt előidézték. Raneval úgy érzem jó nyomon vagyunk. Megtaláltuk azt a titkos raktárt, kihallgattuk a beszélgetésüket. Szóval most már könnyebb dolgunk lesz, hogy elkapjuk őket és megkapják a jutalmukat szörnyűséges vétkeikért.
- Nos azt hiszem az lesz a legjobb, ha elvisszük azt a két gyereket a kórházba. – jelenti ki a doktor. – Ezúttal elkísérem magukat. Úgy is beszélni akartam a kórház munkatársaival, hogy ott mi a helyzet. És utána megnézem azt a raktárt.
Jobb ötletünk nem lévén immár harmadszorra vettük az irányt a kórház felé. Az út pont olyan borzalmas volt, mint az összes eddigi sétánk a városban. Kis csapatunk egyedül a doktor nézett maga elé semleges arccal.
A kórház épülete nagy volt, és fehér kőből épült, mint szinte minden errefelé. Ám a környékén rengeteg beteg, vagy haldokló ember hevert. Az egykor szép kis kórházpark most hevenyészett sátrakkal volt tele, akárcsak az intézmény előtti kis tér. Bent sem volt jobb a helyzet. Agyonhajszolt nővérek jártak körbe, ám csupán azt ellenőrizték, hogy ki halt meg a betegek közül. Képtelenek voltak segíteni a szerencsétleneken, és úgy tűnt köztük is vannak olyanok, akik elkapták a betegséget.
- Fiúk! Beszéltem az egyik itteni orvossal, és ő felajánlotta az irodáját. Ott már van egy másik betege, de a két gyereket elvihetjük oda – javasolta nekünk Misuza, akit nem nagyon leptek meg a kórházban uralkodó állapotok. Mi csak bólintottunk, és amíg az orvos kollégáival kezdett beszélgetni, én és Rane felkísértük a kölyköket, a második emeleten lévő irodába. Ott már valóban volt egy beteg asszony, aki mélyen aludt. A gyerekek szépen bementek, és hamarosan ők is elaludtak. A betegség okozta fáradékonyság leverte őket a lábukról.
- Szerinted, mi történhetett a sárkányokkal Rane? – Kérdeztem a jégmágust miközben már a kórház földszintje felé igyekeztünk.
- Elkapták a betegséget. Hallottad mit mondott Misuza.
- Igen, de ilyen gyorsan? Volt arcmaszkjuk, óvatosak voltak akárcsak mi. És mi is jártunk azon a helyen, ahol ők visszaindultak. Mi miért nem vagyunk még betegek? Legalábbis én nem érzem magam annak.
- Hm. Sajnálom Ade de nem tudom.
- Szerintem tudtukon kívül koncentrált méreggel lettek megfertőzve. Mi van, ha…
- Pssst! Hallgasd csak! – fojtotta belém a szót céhtársam. Elkezdtem fülelni és valóban különös hangokat hallottam az egyik első emeleti kórteremből. Lassan közelebb óvakodtunk, hogy lásuk is mi történik abban a szobában.
Mikor óvatosan benéztünk hátborzongató látvány tárult a szemünk elé. A túlzsúfolt kórteremben egy rendetlen külsejű doktor itatta vízzel az egyetlen eszméleténél lévő beteget. Láttuk, hogy a szerencsétlen próbál ellenkezni, de túl beteg hozzá. Közben pedig a doktor tébolyult vigyorral motyog neki.
- Igyon csak semmi baja nem lesz... szüksége van a folyadékra... kifog száradni... igya csak meg... meggyógyul tőle. – Szemüveges arca csak úgy ragyog a boldogságtól. Az örült vigyorától pedig a hideg futkosott a hátamon.
- Hé maga meg mi a fenét művel? – Dörren rá Rane hangosan az orvosra, aki ijedtében összerezzen, és buta vigyorral néz ránk. Én is előlépek a céhtársam mellé állva. – maga szándékosan mérgezi a beteget?
Az orvos elkezdett össze-vissza beszélni és motyorászni, miközben még mindig a kezében tartotta a poharat. Raneval közelebb mentünk hozzá, hogy ne egyen esélye elmenekülni, ám ekkor egy vékony hang szólal meg mögöttünk.
- Mi folyik, itt kérem? A betegeknek pihenésre van szükségük... – kiált ránk kellemetlen dorgáló hangon az egyik nővér, de hirtelen elakad a szava - Hát maga meg kicsoda? - kérdi meglepetten az orvostól. A férfi arcán pedig egyre nagyobb zavar ül ki, és visszatér az idióta mosolya - És miért viseli Dr Okami köpenyét? – Faggatja tovább az ápolónő, ám ekkor észreveszi a poharat a fehérköpenyes kezében, és rémülten felkiált. - Szűz anyám mit csinál maga?
Az álorvos ekkor már tudja, hogy lelepleződött. Felénk hajítja a pohár vizet, amit Rane egy mozdulattal jéggé fagyaszt még a levegőben. A phár hangos csörömpöléssel törik össze a földön, és jégdarabkák potyognak mindenfelé. Közben a fickó az ablak felé veti magát, és mielőtt még utolérhetnénk villámgyorsan, kimászik rajta. Odaugrok az ablakhoz és kinézek raja. Még az esti szürkületben is jól látom, ahogy a fickó ott rohan a kórház parkjában, a sátrak között.
- El kell kapnunk Rane, ő az egyik azok közül, akik ezért a szörnyűségért felelősek!
- Tudom, tudom, ne kiabálj, ha kérhetlek – szól rám Rane, majd félretaszít az ablak elől, és a párkányra teszi bebugyolált kezeit.
- Ice Make: Stairs – kiáltotta. A levegő másodpercek alatt több tíz fokot zuhant, és recsegő hang kíséretében egy jéglépcső jelent, meg ami egyenesen lefelé vezetett. Amint a jégalkotás elkészült társam már rohant is lefelé a fickó után.
Én még vetettem egy pillantást a sikoltozó ápolónőre majd kimásztam az ablakon és elindultam lefelé a lépcsőn. Ám nekem már nem sikerült olyan biztos léptekkel lesietnem, mint Ranenak. Három lépés urán megcsúsztam és szó szerint legurultam a lépcsőn.
- Azt a rohadt… Ez mocsokosul fájt. – hörögtem magam elé, amint újra levegőt tudtam venni és enyhült a fájdalom. Rane nem látta a balesetemet, hanem rohant tovább, követve a sátrak között a menekülő ellenséget.
Felkaptam a földrül az elejtett botomat és én is futásnak eredtem, eleinte lassan, mert még azért nagyon fájt az esés.
Úgy döntöttem én nem rohanok be a sátrak közé. Sprintelni kezdtem, ahogy csak tudtam, és jobb felé megkerültem a parkot meg a kis sátortábort. Hirtelen kirobbant az egyik sátor mellől az emberünk. Orvosi köpönyege egyértelművé tette, hogy ő az aki el akarunk kapni. Elvarázsoltam egy nyomás bombát, ám a fickó túl gyors volt, én meg túl mesze, és a varázslat ártalmatlanul robbant egyet hangos durranás kíséretében.
Káromkodtam egyet és csak rohantam tovább. Rane pár másodperccel később bukkant fel és lemaradva követett.
- Hogy a fenébe kerültél elém?
- Térmágia – közöltem vele kurtán. – De ezt most vitassuk meg. Nem tudnád a fickót valahogy lelassítani?
- Megpróbálom: Ice Magick – Rane előtt felvillant a jégmágiákra jellemző varázskör és az előttünk rohanó áldoktor ijedten felkiáltott, ahogy jég jelent meg a testén. Hirtelen hátrafordult és több piciny orvosi szikét dobott felénk.
- Ezeket bízd rám! Diversion – A tér hullámokat vetett előttem és elkanyarodva a közeli ház falának csapódtak.
Ellenfelünk csak rohant, mint az örült mi pedig utána. Többet nem varázsoltunk csak rohantunk. Az aderenalin, és a dühünk nem engedte, hogy fáradságot érezzünk vagy lelassítsunk.
Végül az álorvos egy öreg és elhagyatott hotelbe rohant be. Rane és én habozva áltunk meg a kis utcában a romos épület előtt. Amíg próbáltam levegőt venni, egy szó zakatolt a fejemben:
Csapda

A hotel nagyon nyomasztóan magasodott felettünk. Most hogy alaposabban körülnéztünk, láttuk, hogy a város talán leglepusztultabb részébe érkeztünk, ahol sohasem jártak turisták és csak szegények lakták ez itteni épületeket.
- Gyerünk, menjünk már utána – szólalt meg Rane, és tett pár tétova lépést a hotel felé. Céhtársamra néztem és egy fájdalmas fintort vágtam.
- Nagy épület, szűk helyek, közelgő napnyugta. Ennél jobb hely és alkalom aligha lehetne egy csapda kivitelezéséhez. – Fejtettem ki a véleményemet, és láttam Ranen, hogy maradéktalanul egyetért a megjegyzésemmel.
- Lehet, de akkor is meg kell tennünk a város érdekében. Talán meg kellene futamodnunk, ha már sikerült sarokba szorítanunk? – Kérdezte. Hát igen, ezúttal Ranenál volt a pont. – Ráadásul lehet, hogy a bandájuk még nem is tudja, hogy jövünk. Legalábbis amíg az a rohadék nem szól nekik. Ha nem sietünk tényleg lesz idejük csapdát létrehozni.
- Oké, igazad van. – bólintottam társam szavaira, és újra kezdtem dühös lenni, ahogy az itteni állapotokért és az emberek haláláért felelős bandára gondoltam. Vettünk egy nagy levegőt és a fickó után vetettük magunkat.
A hotel kívülről sem volt szebb, mint belülről. A hámló tapéta, a szemét és széttört bútorok igazán nyomasztóvá tették a helyet, ráadásul valami fertelmes szag áradt a földszint néhány szobájából. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy vajon mik rohadhatnak odabent.
- Ne menjünk be azokba a szobákba, ha nem muszáj. Én úgy is érzem, ha van valami a közelben. – Rane csak egy bólintással felelt, és megigazította a gyógyszeres maszkját. A Space Magick megint jó szolgálatot tett. Elég volt csak a folyosókon végigmennünk mégis sikerült, majdnem az összes szobát teljesen lefednem. Eleinte még bizakodtunk, hogy sikerült sarokba szorítanunk az épületben a rohadékot, ám amikor felértünk a tetejére már biztosak voltunk benne, hogy az áldoktor valahogyan meglógott.
- Hol lehet? Már rég meg kellett volna találnunk. – Suttogott Rane idegesen. – Mit is mondtál, mekkora az érzékelésed hatósugara?
- 10 méter. Később sokkal nagyobb lesz, de most még csak ilyen kicsi – válaszoltam a társamnak szintén halkan, miközben már kifelé igyekeztünk erről a borzalmas helyről. Én is bosszús voltam, amiért minden óvatoskodásunk és alaposságunk ellenére mégis meglógott a fickó. Lehet, hogy talán túl óvatosak voltunk?
- Állj! Rane, abban a bal oldali szobában valai megmozdult. Éreztem – suttogtam izgatottan, és az ajtóra mutattam, ami a szobába vezetett.
- De ezt a helyet már egyszer átvizsgáltad.
- Igen, de ha mozdulatlan volt, vagy túl közel állt egy bútorhoz, akkor lehet, hogy átsiklott rajta a figyelmem.
- Értem, a szobában merre van?
- Az ajtótól balra a fal mellett.
- Rendben, benyitok, és te fedezz engem – Jelentette ki Rane és már oda is lopakodott az ajtóhoz. Én csak bólintottam és idegesen markoltam a botomat és felkészültem, hogy minden lehetséges eszközzel segítsek a társamnak, amint harcra kerül a sor. Recsegve jégkarmok nőttek a társam kezeire, majd egy gyorsan berontott a szobába. Én izgatottan vártam, hogy mi lesz, ám Rane elborzadva, álldogált az ajtóban.
- Ott van, balra – mondtam Ranenak,
- Igen, ott van. De ő nem az, akit keresünk, csak egy szerencsétlen haldokló. Gyere, menjünk innen. Már rég nincs itt az a rohadék. – azzal kijött a szobából és egy szót sem szólt, amíg ki nem értünk a lenyugvó nap narancs fényében fürdős utcára. Csöndben álldogáltunk és fogalmunk sem volt róla, hogy mit is csináljunk. Megint kicsúszott a kezünk közül az egyik ellenfelünk. Végül felvetettem, hogy talán nézzük át a környéket. Ez a hely a város szegényebb negyede. Könnyen lehet, hogy a közelben megtaláljuk ellenfeleink egy másik menedékét. Rane csak bólintott a dologra, és jobb ötletünk nem lévén nekiláttunk a keresésnek az egyre sötétedő utcákon
Sötétben a város még félelmetesebbé vált. A víz hangos loccsanásai a sötétben az épületek kísérteties árnyai, és a temetetlenül heverő testek körvonalai megsokszorozták a borzalmakat. Itt közvilágítás sem nagyon volt, és hiába érzékeltem magam körül a teret, jobban én sem láttam attól. Egyre csak botorkáltunk a sötétben, de csak halottakat találtunk. Sok esetben már a szag alapján tudtuk mi vár ránk egyik másik épület kapujában, vagy egy-egy sikátor mélyén. Az éjszaka pedig egyre csak telt, míg végül a hold is felbukkant az égen az épületek cserépteteje felett. Így egy kicsivel több fény állt a rendelkezésünkre, ám ez cseppet sem vidított fel miket. Fáradtak voltunk és komorak. Már épp azon voltam, hogy szólók Ranenak, hogy mára adjuk fel, és holnap folytassuk a nyomozást, amikor a jégmágus megrántotta a köpönyegemet, és az előttünk lévő utca felé mutogatott.
A hold ezüstös fényében egy alak mozgott. Vállán jókora zsákot cipelt. Úgy festett, mint egy betörő, aki épp munkából hazafelé tart. Ám biztos voltam benne, hogy nem különféle lopott javak lapulnak abban a zsákban, és a betörők hosszú orvosi köpönyeget sem szoktak viselni.
- Ő az – suttogtam, és nem mertem elhinni, hogy lehet ekkora szerencsénk.
- Most elkapjuk. Én rárontok, és arra fele fogom terelni – Mutatott egy utca felé – te kerüld meg az épületet és vágj elénk. Ketten, kétfelől támadva jók lesznek az esélyeink arra, hogy elkapjuk.
- Rendben – suttogtam és már rohantam is a nagy épülettömb körül, hogy mimnél hamarabb a megfelelő helyre érjek. Szerencsére semmi zavaró dolog nem jött közbe és hamar elfoglalhattam a helyemet. Egy ideig csöndben lapultam egy árnyas kapualjban, majd meghallottam a távolban egy rémült kiáltást. Pár pillanattal később ketten rohantak be az utcába, ahol rejtőztem. A hold fényénél tökéletesen ki tudtam venni a célpontunk lobogó orvosi köpenyét.
- Pressure Bomb – kiáltottam, és felé lendítettem a botommal, aminek a végén felragyogott a varázskör. Ellenfelem arcán rémület suhant át. Ám most nem sikerült elkerülnie a varázslatomat. A felrobbanó téranomália egyesen egy házfalnak repítette. Én azonnal kirohantam a rejtekhelyemről és rávetettem magamat. Ám ellenfelem félelmetesen gyorsan összeszedte magát. Villámgyorsan egy szikét dobott felém, ami elől nem tudtam kitérni. Éreztem, ahogy a kis kés eltalál, ám fura módon nem éreztem sehol fájdalmat. Az álorvos másik kezében jókora injekciós tű lapult.
Azt már nem!
Gondoltam, fogást váltottam a botomon és a kézfejére sújtottam. Ellenfelem hangosan felkiáltott fájdalmában, fegyvere pedig eltűnt egy szemétrakás mélyén. Közelebb léptem hozzá, és megforgattam a fegyveremet, hogy még nagyobb erőt vihessek a következő támadásomba. Ekkor röpült az álorvos ökle az arcomba. Egy pillanatra elsötétült körülöttem a világ és csak és azon kaptam magam, hogy a csillagok és a föld helyet cserélnek. Ekkor egy kékeszöld hajú hideg alak úszott át a látóteremen, és halottam, hogy dulakodni kezd azzal, aki arcon öklözött. A fájdalom és a szédülés csak lassan enyhült, és képtelen voltam felkelni a földről. Végül valaki megszánt és felsegített
- Jól vagy Ade? – kérdezte tőlem Rane, aki tartott engem, nehogy visszaszédüljek a földre.
- Nem – feleltem, és egy kis vért köptem a földre, majd a nyelvemmel a fogaimat kezdtem el tapogatni megvan-e még mind.
- Akkor maradj itt, sikerült alaposan lefagyasztanom a lábát, aligha fog messzire jutni. Utánamegyek és elkapom.
- Egy fenét mész egyedül, már jól vagyok, ketten kapjuk el. – Jelentettem ki dühösen és megint köptem egyet. Édes atyámtól minimum egy újabb pofont kapnék, ha látná, hogy köpködöm, de ő szerencsére nem volt itt.
Társam bólintott és folytattuk az üldözést. Sikerült egyre jobban megközelítenünk a sérül fickót. A nyomornegyed elmaradt mögöttünk. Átkergettük jó pár széles csatorna felett, míg végül a vasúti pályaudvar felé keveredtünk. A fickó addigra már ereje végén járt. Nem volt se fegyvere, se társa, se harci szelleme, és ráadásul sebesült is volt. Alig vonszolta magát, amikor sikeresen beértük a pályaudvar mellett.
- Ice Magic – Ezúttal Rane előtt jelent meg a varázskör jeges fuvallat kíséretében. A jégmágus varázslata nyomán a levegőben lévő víz jégként csapódott ki a férfi testét, ráfagyasztva a ruháját és lelassítva a mozgását. Én gyomron vágtam a botommal, és a földre löktem, ahová való. Komoly önfegyelemre volt szükségem, hogy a gyomra helyett ne az arcába üssek, visszaadva, amit tőle kaptam.
- Most már nem menekülsz előlünk te rohadék.
- Úgy bizony, ahogy a kedves barátom mondja. – Szólalt meg Rane is, és jégkarmokat növesztett bepólyált kezére. – Jobb lesz, ha elmondasz mindent, amit tudni akarunk, különben nagyon megjárod. A Qatro Cerberus mágusai nem szoktak finomkodni azokkal, aki tömegesen ölik az embereket és városokat, pusztítanak el.
Az orvos szó szerint remegett a félelemtől. Már nem volt kedve nevetni, úgy tűnt Rane szavainak volt némi hatása. Elkezdett megint hebegni és habogni. Majd a valahova a hátunk mögé nézett. Rane és én egyszerre pördültünk meg és döbbenten figyeltük meg a helyszínen hirtelen megjelenő fáradt köpönyeges fickót, és az őt követő platinaszőke lányt: a Dragon Fangos Tabuchi Metarikkut.
Mégis mi a fene folyik itt?

Ennél furább szituációban még sose voltam. Rane és én legalább olyan ostoba arcot vágtunk, mint az áldoktor a hátunk mögött a fal tövében. Az öltönyös halottidéző tért magához a leghamarabb és egyből cinkostársára förmedt.
- Te barom arcú, hagytad, hogy elkapjanak? – ordított magából kikelve. Dühe egyenesen a tárásra áradt, Rane és én önkéntelenül is elléptünk az útjából. Utólag visszagondolva nagyot hibáztunk, amikor eltávolodtunk az áldoktortól.
- Én... én... nem... – a fickó pont olyan értelmesen beszélt a nekromantához mint, amikor én és Rane próbáltunk szót érteni vele. Úgy tűnt mintha, az amúgy sem épelméjű férfi a teljes idegösszeomlás határán állna.
Új ellenfelünk váratlanul elüvöltötte magát. Úgy tűnt nála is betelt a pohár. Tor zöldes aura jelent meg körülötte, és mind éreztük, ahogy a varázsereje felé nyúl. Lába alatt varázspecsét jelent meg, majd az öltönyös alak a földhöz érintette a kezét.
- Vertebra Whip – morogta és hirtelen rántással egy hosszú csigolyákból álló ostort rántott elő az utcakövön nyílt repedésből. Villám gyorsan megperdítette a feje felett a csontostort, majd felém és Rane felé suhintott vele.
- Ica Make: Stairs – kiáltotta Rane, varázslata pedig egy jég lépcsőt hívott életre, mint afféle dőlni készülő oszlopot, egyenesen a lecsapó ostor útjába. Ám a jég üvegként tört össze, amit telibe találta a nekromanta csontfegyvere. Ám a célját még így is elérte: eltérítette a csapást.
A feketemágus káromkodott egyet és egyre közelebb jött. Újra lendületbe hozta az ostort és ezúttal felém suhintott vele.
- Diversion – ezúttal rajtam volt a védekezés sora. A csigolyaostor bizarr szögben felfelé csapott, ahogy az elcsavart tér más irányba kényszeríttette. A nekromanta elveszítette a fegyvere felett az irányítását, és ügyetlenkedve próbálta, újra lendületbe hozni. Jól tudtam, hogy ennek a fegyvernek a nehéz kezelhetőség a legnagyobb hátránya, így nem haboztam kihasználni az alkalmat egy gyors ellentámadásra.
- Pressure Bomb.- A téranomália csattanó hang kíséretében azonnal felrobbant a nekromanta mellett, ledöntve őt a lábáról. Csak ennyi kellet tabunak és Rane-nak. Mindketten azonnal rávetették magukat.
- Ice Make: Claws – Rane kezén jeges karmok nőttek és azokkal készült szemből nekimenni a feketemágusnak
- Iron Dragon’s Sword –Tabu keze fémes pendülő hang kíséretében, kecses karddá változott, az élein jó pár hegyes foggal. Vad kiáltás kíséretében magasra emelte a karját és hátulról készült lecsapni.
- Bone Wall – kiáltotta riadtan a nekromanta. És egyik kezét Tabu, másikat Rane felé lökte. Csupán másodpercei voltak a cselekvésre, mégis sikerült összehozni a védekező varázslatát.
Jégmágus céhtársam az előtte megjelenő csontfalba mart mély barázdákat jeges karmaival, a nekromanta túloldalán pedig reccsenő hang kíséretében akad el Tabu karja a másik falban.
A hullamozgató megengedett magának egy fáradt vigyort és új varázslatba fogott. Egy csontváz emelkedett ki elötte a földből, illetve még egy csont tüskét is sikerült kihúznia. Rane ekkor kerültem meg a falat és újra rátámadt, ám ellenfele a hatalmas csontlándzsával remekül tudott védekezni a jégmágus karmai ellen.
Tabu közben elkezdte szétfűrészelni a csontfalat és két könnyed csapásból át is jutott rajta.
- Rane fagyaszt jégtömbbé a csontvázát! – kiáltottam céhtársam felé, mikor rájöttem végre mit a célja annak a csontváznak. Rane szerencsére gyorsan reagált, és a Freeze varázslatát használva elkezdte jégtömbbé fagyasztani a megidézett élőholtat. A vastag jégpáncél megakadályozza, hogy a nekromanta felrobbanthassa a teremtményét.
Úgy döntöttem ideje nekem is beszállni a közelharcba. A feketemágus látta, hogy elveszítette az adunak hitt Bone bomb-ját, ám nem volt ideje ujjat létrehozni Tabu kitartó támadásainak köszönhetően. Szurult helyzetét látva próbált elhátrálni, és távosságot nyerni. Csontlándzsáját tabu felé dobta, aki könnyedén kitért előle. Újabb és újabb lándzsákat teremtett, amiket továbbra is Tabu felé hajigált. A fagyasztással foglakozó Ranet is meg akarta dobni eggyel, aki nem tudott volna kitérni, ám céhtársam elé álltam és térmágiával eltérítettem a lándzsáit.
Közben Tabu egyre közelebb került hozzá és egy könnyed mozdulattal kettéfűrészelte a feketemágus legújabb lándzsáját.
- Most nem menekülsz – szólat meg Tabu. A lány háttal állt nekem, és jól láttam a macskát, ami a hátán kapaszkodott. Az se kerülte el a figyelmemet, hogy szegény alig áll a lábán. A méreg megfertőzte, és csak most tűnt fel mennyire sápadt szegény.
- De igen. A harcunk most végetért, legközelebb szolgáim élén állva fogunk találkozni – Mondta a nekromanta, miközben karjait keresztbe maga elé emelte.
- Bone Wall – szólat meg és újra megjelent alatta a nekromancia varázspecsétje. A csontfal szinte kirobbant a földből a sárkánymágus előtt. Majd mellette újabb, és újabb csontfalak tűntek fel, megakadályozva, hogy elérhessük a feketemágust, aki a fal túloldalán menekülőre fogta a dolgot. Most ébredtem csak rá hogy tervszerűen hátrált arrafelé. Jól tudta, hogy csak egy keskeny sikátor van mögötte, és ha lezárja az utat előttünk, akkor könnyedén meg fog lépni. A Dargon Fangos lány láncfűrészszerű kezeivel azonnal a csontfalaknak esett, hogy darabokra aprítsa őket.
- Hagyd, már elment, kiért a mágiám hatósugarából, nem sok esélyünk lenne megtalálni. Meg itt van még a másik fickó.
- Ade az az átkozott áldoktor eltűnt – csendült fel mögöttem a jégmágus hangja. Gyorsan odafordultam és a fickó már valóban nem volt ott. Csupán pár kisebb vízfolt a fal tövében, ahol sikerült sarokba szorítanunk.
Úgy éreztem, mint magam mintha nyakon öntöttek volna egy dézsa jeges vízzel. A fenébe. A feketemágus pont ezt akarta: egérutat csinálni a tárásának. Szépen elterelte mindhármunk figyelmét és közben az álorvos meglépett.
- Utána kell mennünk – jelentettem ki.
- Jó, de melyiknek? – Kérdezte Tabu, aki már visszaváltoztatta a kezét, és bágyadtan simogatta a macskáját.
- Az áldoktornak. Rane és én már órák óta kergetjük. A fickó már alig áll a lábán. Fáradt és elkeseredett. És eddig még semmilyen varázstudást nem mutatott. Ő a könnyebb célpont. Őt kell elkapnunk és kivonnunk a az ellenségeink csapatából. Jégmágus társam csak bólintott, az érvelésemre, akárcsak Tabu. Bár mindnyájan fáradtak voltunk kénytelenek voltunk az őrült fickó nyomába eredni és újra kezdeni a hajszát Krilian utcáin.

A gyerekek néhány perc múlva már elég erősnek érezték magukat ahhoz, hogy elinduljunk a raktár felé. Mivel én a levegő párájából idéztem a jeget, nem mertem itt inni adni nekik, a raktárban levő víz Gab szerint iható volt, amire nagy szüksége volt a kicsiknek és nekünk is. Ade vezette a csapatot, ami a lehető legrövidebb úton tért vissza a kiindulási helyre. Elégedetten bólintottam. Nekem egy-két óra bolyongás kellett volna ahhoz, hogy visszataláljak, hiszen csak az úton levő nyomokat néztem. A raktárba belépve konstatáltuk, hogy az tö küres.
- Valószínűleg még nem értek vissza. – mondta Adelus, Próbáltam titkolni, de én kissé aggódtam. Mi jóval többet császkáltunk, mint amennyi alatt elvben a raktár és az orvos közti távolság megtehető. De nem volt értelme aggódni. Amíg a térmágus a gyerekekkel foglalkozott, én felkaptam az egyik kannát, és a tartalmának felét lenyeltem egy kortyra. Nem mondtam céhtársamnak, de a kezemen levő gyolcs mellett még egy óvintézkedést tettem harc közben – a testemben levő vizet használtam ahhoz, hogy a jégkarmokat megidézzem, az egyetlen vízforrást, amiről tudtam, hogy nem mérgező.
- Igyatok nyugodtan az itteni vízből. Ez nem veszélyes. – mutattam a kiskölyköknek a jó példát. Mikor ijedten hátraléptek a víz látványára, inkább nem erőltettem az ivást, habár nagyon aggódtam értük. Azért a saját biztonságom érdekében felkaptam még egy másik, bontatlan kannát, és magamhoz vettem azt is. A tojás és a víz már elég nagy pluszsúlyt jelentettek, de legfeljebb szerzek majd egy kisebb tartályt.. Mikor az alagút látványára hasonlóan reagáltak, a térmágus és a gyerekek együttesen elvezettek minket a polgármesterhez a városon keresztül, míg én a hátvédet adtam. Úgy tűnt, a gyerekek nem szokták meg a halottak látványát, és szorosan Adelus mellett mentek. Én inkább a sikátorokat próbáltam figyelni, de nem hagyhattam figyelmen kívül a halottakat, hátha azok újra felkelnek és megtámadnak. Ennyiben jobb volt a többieknek, akiknek „csak” az utat kellett nézniük. A séta végén beértünk a hatalmas polgármesteri épületbe. A méreteihez képest kevesen voltak: csak a titkárnővel találkoztunk, aki szintén betegnek nézett ki. A bontott kannából megkínáltam őt is vízzel, és ő már elfogadta. A kiskölyköket rábíztuk, mi pedig felballagtunk a polgármesterhez.
- Áh maguk azok? Hogy vannak? – kérdezte aggódva a polgármesteri szobában üldögélő orvos, és azonnal letámadott minket. Mikor már félmeztelenre kellett vetkőznünk a vizsgálat miatt, kezdtem ingerült lenni.
- Hagyja már abba ezt a vizsgálódást! Nem látja, hogy semmi bajunk sincs?
- Maguk odalenn voltak a forrásnál. A két társuk elkapta a kórt és már nagyon előrehaladott stádiumban, vannak. Egy másik szobában vannak, és kúrálom őket. A polgármester úr biztosított róla hogy ki fogja juttatni őket a városból. –mondta a doktor, de abbahagyta a vizitet, én meg a lélegzést.
- Micsoda? Tabu és Gab megbetegedtek? –döbbentem meg. Mikor elváltunk, kutya bajuk sem volt, és szerintem semmit nem csináltak, amit mi nem.
- Sajnálatos de igen. Ilyet még nem is láttam. Nagyon gyors volt a lefolyás. Szerencsére úgy tűnt, hogy a kiskutya nem kapta el a kórt, csak a gazdája. A másik állat a macska is beteg lett. De kérem, nyugodjanak meg gondoskodni, fogok, az ellátásukról és megnézem azt a helyet, amit maguk felfedeztek. Azt a raktárt, ahol kihallgatták az elkövetők beszélgetéseit.
- És a gyerekekkel mi legyen? – vágtam bele a monológba. Kicsit lelketlennek hangozhat, de ha nekünk kell rájuk is vigyázni, az csak hátráltatna a keresésben. Most már személyes okunk is volt, hogy megtaláljuk a nekromantákat.
- Gyerekekkel?] – nézett ránk a polgármester és az orvos is értetlenül. Néhány szóban beszámoltam a kútról, a halottakról és a mozgó halottakról.
- Hallottam már történeteket, hogy mostanában több embert is vízbe fojtottak, vagy, hogy erőszakkal itatták őket a járvány idején. De egészen eddig nem hittem el ezeket az elbeszéléseket. Már hetekkel korábban lépnem kellett volna. Félek már ti sem segíthettek rajtunk, hiszen két társatok is megbetegedett.
- Ne adja fel még uram – szólalt meg Adelus. – Még nincs minden veszve. Biztos van ellenszer, csak meg kell találnunk a feketemágusoknál, akik a kórt előidézték. Raneval úgy érzem jó nyomon vagyunk. Megtaláltuk azt a titkos raktárt, kihallgattuk a beszélgetésüket. Szóval most már könnyebb dolgunk lesz, hogy elkapjuk őket és megkapják a jutalmukat szörnyűséges vétkeikért.
- Nos azt hiszem az lesz a legjobb, ha elvisszük azt a két gyereket a kórházba. – jelenti ki a doktor. – Ezúttal elkísérem magukat. Úgy is beszélni akartam a kórház munkatársaival, hogy ott mi a helyzet. És utána megnézem azt a raktárt.
Újra az utcán, és újra a kórház felé. Sajnos mást nem tudtunk kitalálni, így a doktor vezetésével megint ugyanoda tartottunk. A fehér épület most sem tűnt impozánsabbnak, de a körülötte levő sátortábor sokat elárult a befogadóképességéről. Túlterhelt volt minden, a nővéreknek szinte senkire sem volt idejük – és ha mégis, mit tudtak volna tenni? Vizet nem tudnak adni, gyógyszer sincs. Így csak elvitték a halottakat, hogy legyen helyük a haldoklóknak.
- Fiúk! Beszéltem az egyik itteni orvossal, és ő felajánlotta az irodáját. Ott már van egy másik betege, de a két gyereket elvihetjük oda – termett újra mellettünk a néhány percre eltűnt orvos. Bólintottunk, és a második emeleti szobába kísértük a gyerekeket. A beteg is ott volt, de úgy festett, ő sem húzza már sokáig. Mély sóhajjal hagytam el a termet, miután védenceink szinte azonnal elaludtak.
- Szerinted, mi történhetett a sárkányokkal, Rane? – Kérdeztem a jégmágust miközben már a kórház földszintje felé igyekeztünk.
- Elkapták a betegséget. Hallottad mit mondott Misuza. – mondtam kissé ingerülten. Nem akartam minden mögött olyan tartalmat feltételezni, ami nem is biztos, hogy volt.
- Igen, de ilyen gyorsan? Volt arc maszkjuk, óvatosak voltak akárcsak mi. És mi is jártunk azon a helyen, ahol ők visszaindultak. Mi miért nem vagyunk még betegek? Legalábbis én nem érzem magam annak.
- Hm. Sajnálom Ade de nem tudom. – próbáltam rövidre zárni a beszélgetést, mikor egy hangot hallottam.
- Szerintem tudtukon kívül koncentrált méreggel lettek megfertőzve. Mi van, ha…
- Pssst! Hallgasd csak! – intettem le, ahogy egyre hangosabb lett az egyik kórteremből kijövő hang. Adelus szintén meghallotta, és az elfekvő felé vettük az irányt.
Résnyire tártam az ajtót. A négy férőhelyes szobában tízen feküdtek, és közülük csak az egyikük volt eszméleténél, nem számítva az orvost, aki egy poharat tartott a szájához. A beteg ellenkezni próbált, de nem volt elég ereje. Az orvos szinte csak magában motyogott. A szeméből csillogó fény elég volt ahhoz, hogy mindent megmagyarázzon.
- Igyon csak semmi baja nem lesz... szüksége van a folyadékra... ki fog száradni... igya csak meg... meggyógyul tőle. – Mondta, miközben arca csak úgy ragyogott az örömtől. Attól a mosolytól azonnal felforrt az agyvizem.
- Hé, maga meg mi a fenét művel? - kiáltottam rá, és beléptem az ajtón, Adelus a nyomomban.
– Maga szándékosan mérgezi a beteget?
A fickó tovább folytatta érthetetlen litániáját, de most már nekünk címezve, szélesen gesztikulálva a kezében tartott pohárral. Céhtársammal együtt közelebb léptünk hozzá, mikor mögöttünk egy hang szólalt meg.
- Mi folyik, itt kérem? A betegeknek pihenésre van szükségük.. - kezdett el leszidni minket egy nővér, akire csak egy pillantást vetettem. - Hát maga meg kicsoda? - nézett rá az orvosra, aki egyre inkább zavarba jött. - És miért viseli Dr Okami köpenyét? – jobb kezem azonnal a késemhez nyúlt. - Szűz anyám mit csinál maga?
Az őrült nemes egyszerűséggel hozzánk vágta az ibriket, benne a mérgezett vízzel. Elengedtem a kést, és a pohár felé mutatva jéggé fagyasztottam a folyadékot. A pohár hangos csörömpöléssel esett a földre, a jég mindenfelé záporozott. Az egyik szinte megkarcolt, de megúsztam.. Helyette a táskába fúródott a jég. Egy pillanat alatt kinyitottam a táskát, ellenőrizve, hogy a tojás nem lyukadt-e ki. Míg erre figyeltem, a pasas kimászott az ablakon, és egy ugrással a földön termett. Adelus azonnal az ablaknak támaszkodott, és figyelni kezdte.
- El kell kapnunk Rane, ő az egyik azok közül, akik ezért a szörnyűségért felelősek!
- Tudom, tudom, ne kiabálj, ha kérhetlek – mondtam neki, és a vállánál fogva félrelöktem a párkánytól. A kezemet az ablakkeretre tettem, és koncentrálni kezdtem. Itt most használhattam a levegő vizét, hiszen kis szerencsével nem fog érintkezni velem a jég, de meggondoltam magam. A legfelső, nagyon vékony réteget a saját testemből nyertem ki.
- Ice Make: Stairs – kiáltottam. Néhány másodperc alatt egy szilárd jéglépcső vezetett le a földszintre, amire azonnal felugrottam, és rohanni kezdtem lefelé. A cipőmön lévő szögek ismét jó szolgálatot tettek, de a mögöttem haladó Adelusnak nem volt ekkora szerencséje. Egy tompa puffanást hallottam, amiről feltételeztem, hogy ő, de nem volt időm vele törődni. Egy ekkora zuhanást biztos kibír, de ha megnézem, eltűnik a pasas. A mérgezett vízzel nem érintkezhetett, hiszen a teteje tiszta volt.
A sátrak között rohantam az „orvos” után. Ami nem volt egyszerű, tekintve, hogy mindent, ami a keze ügyébe került, elém borogatott, köztük néhány embert is, így néhány méter előnyt szerzett még pluszba. Mikor kiért a sátrak közül, én épp egy paddal viaskodtam. Térmágia robbant közöttünk, és Adelus került mellém, ahogy folytattam az üldözést.
- Hogy a fenébe kerültél elém? – néztem a bottal rohanó Adelusra kiszáradtan.
- Térmágia – mondta. – De ezt most vitassuk meg. Nem tudnád a fickót valahogy lelassítani?
- Megpróbálom. Ice Magic! – a pasas kissé összerezzent, ahogy jég jelent meg a testén – természetesen mérgezett. Semmilyen ízületet nem sikerült eltalálnom, így egy fordulás után tovább rohant.
- Ezeket bízd rám! Diversion – Csak most vettem észre a szikéket, ahogy felénk repültek. A tér meggörbült, és a fémtárgyak helyettünk az egyik ház falát találták el.
Ezután egyikünk sem próbálkozott semmivel, csak futottunk. Reméltem, hogy Adelus vissza tud találni, mert én biztosan nem..
Egy kisebb hotel előtt a pasas bekanyarodott a főbejáraton. Én lihegve álltam meg, és azonnal kinyitottam a bontatlan üveget, és újra a felét magamba döntöttem, majd céhtársamnak nyújtottam. Kérdő pillantására elmagyaráztam neki, hogy miért iszom ennyit, majd az előttünk álló problémára koncentráltam.
- Gyerünk, menjünk már utána – szólaltam meg előrelépve.
- Nagy épület, szűk helyek, közelgő napnyugta. Ennél jobb hely és alkalom aligha lehetne egy csapda kivitelezéséhez. – válaszolt a térmágus. Ezzel teljesen egyetértettem, de…
- Lehet, de akkor is meg kell tennünk a város érdekében. Talán meg kellene futamodnunk, ha már sikerült sarokba szorítanunk? – néztem rá. – Ráadásul lehet, hogy a bandájuk még nem is tudja, hogy jövünk. Legalábbis amíg az a rohadék nem szól nekik. Ha nem sietünk tényleg lesz idejük csapdát létrehozni.
- Oké, igazad van. – bólintott Adelus, és megkeményedő tekintettel lépett be az ajtón, én utána. Az épület kísértetház-kinézete belül is folytatódott. A padló több helyen méretes penészfoltokkal volt tarkítva, minden értékesebb bútort elvittek, a maradék darabokra törve hevert össze-vissza. A szagtól, ami a szobákból áradt, feltolult a torkomba a reggeli.
- Ne menjünk be azokba a szobákba, ha nem muszáj. Én úgy is érzem, ha van valami a közelben. – bólintottam a javaslatra, és még szorosabbra fűztem az orvosi maszkot.
Adelus ment elöl, és szeme helyett a mágikus erejével mérte fel a terepet. Egyik szobában sem érzékelt mozgást, így egyre feljebb haladtunk, én pedig egyre feszültebb lettem. Minden pillanatban vártam, hogy néhány szike indul felénk.
- Hol lehet? Már rég meg kellett volna találnunk. – suttogtam halkan, miközben kezemet folyamatosan ki-be nyitogattam. Megtornáztattam a vállamat, ahogy a táska és Arisa tojása egyre mélyebben mart bele. – Mit is mondtál, mekkora az érzékelésed hatósugara?
- 10 méter. Később sokkal nagyobb lesz, de most még csak ilyen kicsi. – válaszolt ugyanolyan halkan céhtársam.- Állj! Rane, abban a bal oldali szobában valai megmozdult. Éreztem. - mutatott egy, már átvizsgált szobára.
- De ezt a helyet már egyszer átvizsgáltad. – tettem szóvá.
- Igen, de ha mozdulatlan volt, vagy túl közel állt egy bútorhoz, akkor lehet, hogy átsiklott rajta a figyelmem.
- Értem, a szobában merre van?
- Az ajtótól balra a fal mellett.
- Rendben, benyitok, és te fedezz engem – bólintottam. A jégkarmok vékonyan a kezemre nőttek varázsigém hatására. Egy határozott rúgásnak engedett a már korhadó ajtó, és én egy gyors lépéssel előreindultam. A szoba hasonló volt, mint a folyosó, leszámítva egyvalamit. Itt egy élő ember feküdt, de belőle is ugyanaz a szag áradt, mint az épület többi részéből, és látható volt, hogy már nem fogja sokáig húzni, mindegy, mit teszünk.
- Ott van, balra – mutatott az ajtó mögé Adelus.
- Igen, ott van. De ő nem az, akit keresünk, csak egy szerencsétlen haldokló. Gyere, menjünk innen. Már rég nincs itt az a rohadék. – fordultam sarkon undorodva. Undorító, mocskos férgek, akik kiirtanak egy várost, ahelyett, hogy egy temetőt háborgatnának, ha hulla kell nekik.
Csak akkor vettem észre, hogy elkezdett lemenni a Nap, mikor kiértünk az utcára. Az árnyékok meghosszabbodtak, ahogy az üldözöttünk egérútja is.
- Talán nézzük át a környéket. – mondta a térmágus. Komoran bólintottam, más ötletem nem lévén.
~ Elegem van már ebből. – néztem körbe sötéten, ahogy találomra elindultunk. Keresésünket nem koronázta siker. A napnyugtából lassan éjszaka lett, és a napközben megszokott – már amennyire megszokhatóak voltak – dolgok veszélyesebbnek tűntek. A hangokról nem hallottam, honnan jönnek, így minden apróbb neszre összerezdültem. Néhány denevér repkedett körülöttünk, és többször emeltem fel a kezemet, hogy egy ártatlan állatot fagyasszak le. A hold is feljött már, mikor megláttam valakit az utcán, hátán zsákkal, rajta orvosi köpennyel. Megrántottam Adelus köpenyét, és rámutattam.
- Ő az – suttogta meglepve.
- Most elkapjuk. Én rárontok, és arra fele fogom terelni – mutattam egy keresztutcára. – te kerüld meg az épületet és vágj elénk. Ketten, kétfelől támadva jók lesznek az esélyeink arra, hogy elkapjuk.
Nem szerettem a túlbonyolított terveket, de nem akartam elszalasztani a pasast. Lassan húszig számoltam, majd hangos dobogással a fickó után rohantam. Egy meglepett pillantást vetett rám, és ijedten felkiáltott. A zsákkal együtt kezdett futni, épp abba az irányba, amerre akartam. Alig öt másodperc múlva már be is kanyarodott a csapdába.
- Pressure Bomb! – hallottam a kiáltást, majd az azt követő puffanást. Tíz lépés, és bekanyarodtam az utcába. Adelus hátratántorodott egy ütést követően, de sikerült feltartóztatnia az orvost. Mikor továbbrohant volna, elkaptam a köpenyét, és egy lendülettel a földre löktem. Egy pillanat alatt felpattant, majd egy ütéssel próbálkozott, de nem voltam lovagias hangulatomban.
- Freeze! – fagyasztottam le a térdét, majd céhtársamhoz siettem. Eközben eloldalgott áldozatom, de tudtam, nem jut messzire. Egy halk nyögés hagyta el Adelus száját, mikor megfogtam a kezét, és felsegítettem.
- Jól vagy Ade? – kérdezte tőlem Rane, aki tartott engem, nehogy visszaszédüljek a földre.
- Nem – mondta dühösen, majd vért köpött a földre.
- Akkor maradj itt, sikerült alaposan lefagyasztanom a lábát, aligha fog messzire jutni. Utánamegyek és elkapom. – ajánlottam fel neki, de egy dühös pillantást kaptam válaszul.
- Egy fenét mész egyedül, már jól vagyok, ketten kapjuk el. – köpött újra a mágus. Gyors kocogásban indultunk az álorvos után.
A nyomornegyed a hátunk mögött maradt, ahogy egyre jobban beértük az ellenfelet. Adelus miatt mi is kicsit lassan haladtunk, de jóval gyorsabban, mint az üldözött. A vasútnál értük be.
- Ice Magic – mondtam, és a férfi ruháját jégréteg vette körül.
Mielőtt bármi mást tehettem volna, Adelus beérte az orvost, és botjával gyomron vágta.
- Most már nem menekülsz előlünk te rohadék.
- Úgy bizony, ahogy a kedves barátom mondja. – mondtam, és jeget idéztem a kezemre, nagyrészt a levegőből, de egy részét saját véremből. – Jobb lesz, ha elmondasz mindent, amit tudni akarunk, különben nagyon megjárod. A Quatro Cerberus mágusai nem szoktak finomkodni azokkal, aki tömegesen ölik az embereket és városokat, pusztítanak el.
Az orvos sokkal kevésbé volt magabiztos, mint az elején. Újra habogni kezdett, mint a városházán, de egyszer csak elhallgatott, és a hátunk mögé nézett. Reflexből fordultam meg én is, és egy férfit láttam meg, öltönyben. És mögötte..
- Tabu! – fakadtam ki döbbenten.
Nem volt időm kitalálni, mi folyik itt, az öltönyös férfi tért magához először.
- Te barom arcú, hagytad, hogy elkapjanak? – kiáltott az orvosra. Ekkor ismertem fel. Ugyanaz a hang, mint a szökőkútnál! Önkéntelenül is egy lépést hátráltam az orvostól, ahogy meghallottam a nekromanta hangjából áradó rosszindulatot.
- Én... én... nem.. – folytatta monológját a logopédusra szoruló orvos, egyre halkabban.
Egy pillanat alatt nekem támadt a halottidéző.
- Vertebra Whip – szólalt meg, és sötétzöld mágikus pecsét jelent meg a lába alatt. Ujjait a földhöz érintette, majd ugyanazzal a mozdulattal felém ugrott.
- Ice Make: Stairs! – kiáltottam kapásból, ahogy megláttam a csontostort a kezében. Egy magas jéglépcső jelent meg előttem, ami azonnal darabokra tört, ahogy megérintették az éles csontok. De én megmenekültem.
Egy hangos káromkodás után újra felém lendítette az ostort.
- Diversion – szólt Adelus, és az ostor egyik csigolyájától kezdve természetellenes szögben tekeredett meg a levegőben.
A mágia nem csak engem mentett meg, hanem a nekromantát is megzavarta. Újra lendületet kellett vennie ahhoz, hogy a fegyvere veszélyes legyen, de ezt a térmágus nem hagyta.
- Pressure Bomb! – döntötte le az öltönyöst a mágia a lábáról.
~ Akkor most mi jövünk. – ugrottam felé, Tabuval egyszerre, satuba szorítva a támadót.
- Iron Dragon’s Sword! – hallottam a lány hangját. Futó pillantást vetettem rá, ahogy a keze egy fémpengévé változott.
A nekromanta remekül harcolt, de meg volt rémülve.
- Bone Wall! – kiáltott, és két kezét kettőnk felé nyújtotta. Egy-egy csontfal emelkedett mindkét oldalán. A jég mély árkokat szántott néhány koponyán keresztül, de tudtam, lassan tudnám csak átvágni a csontokat, így megkerültem a falat, de nem elég hamar. Tabu a csonton át jött, így csak akkor értük el a mágust, mikor ő már egy csontvázat és egy csontlándzsát húzott ki a földből. A csontváz szerencsére nem velem foglalkozott, így a mágusra vetettem magam.
Majd hátra, mikor rájöttem, mennyire jó a lándzsa a közelharci karmokkal szemben. Néhány ütésváltás után majdnem elvesztettem az egyik karomat, de csak a táskaszíjam látta kárát az éles lándzsának. Hátraugrottam, és óvatosan leraktam a tojással együtt a táskát a földre.
- Rane fagyaszt jégtömbbé a csontvázát! – kiáltott rám a térmágus. Mivel Tabu épp ekkor kezdett a helyzetben jóval hasznosabb karddal vívni, én figyelmemet a csontvázra fordítottam. A Freeze ilyen helyzetekre volt kitalálva. A csontváz ízületeit, majd egészét vékony, majd gyorsan vastagodó jégréteg vette körbe. Lassan leizzadtam az erőlködéstől, ennyi jeget nem szoktam idézni. Mikor úgy véltem, elég vastag a jég, visszafordultam a mágus felé. A sárkányölő körül egy egész kutyafalkának elég csont hevert, jórészt darabokban, a nekro pedig messzebb volt, mint utoljára emlékeztem. Ez el akar szökni!
- Most nem menekülsz. – szólt Tabu, ahogy közel került a halottidézőhöz, és kettévágta legújabb lándzsáját.
- De igen. A harcunk most végetért, legközelebb szolgáim élén állva fogunk találkozni – Mondta a nekromanta, miközben karjait keresztbe maga elé emelte. Egy varázskör jelent meg alatta, majd közöttünk egy csontfal, elég vastag ahhoz, hogy egyikünk se tudja átvágni. A hangokból ítélve pedig újabbak is megjelentek közöttünk.
- Hagyd, már elment, kiért a mágiám hatósugarából, nem sok esélyünk lenne megtalálni. Meg itt van még a másik fickó.
- Ade az az átkozott áldoktor eltűnt! – csattantam fel dühösen, ahogy visszafordultam. Csak egy pocsolya maradt a doktor helyén.
- Utána kell mennünk – mondta Adelus.
- Jó, de melyiknek? – Kérdezte Tabu sápadtan. Aggódva néztem rá. Még a gyenge holdfényben is látható volt, hogy elég sápadt.
- Az áldoktornak. Rane és én már órák óta kergetjük. A fickó már alig áll a lábán. Fáradt és elkeseredett. És eddig még semmilyen varázstudást nem mutatott. Ő a könnyebb célpont. Őt kell elkapnunk és kivonnunk a az ellenségeink csapatából. – mondta céhtársam, én pedig egyetértettem vele. Másrészt, ne vesszen kárba ennyi erőfeszítés.
Tabu is végül bólintott, majd hárman indultunk az orvos után. Szerencsére könnyű volt követni a vizes lábnyomokat, még a sötétben is.

A lábnyomokat követtük első körben. Ez néhány száz méteren keresztül működött, de utána megoldhatatlan problémával néztünk szembe: egyszerűen eltűntek. Én meglepődve álltam az eset előtt, de Adelusnak erre is volt magyarázata.
- Valószínűleg levette a csizmáját. – szólalt meg, amit a következő kereszteződésben eldobott lábbeli is igazolt.
- És akkor most? – néztem kissé elkeseredetten.
- Arra. – még a sötétben, felhőkkel a hold előtt is jól láttam a sárkányölő fintorát, ahogy jobbra mutatott. Kocogásba váltottunk, de néhány utca múlva meg kellett állnunk. Valami halványzöld, foszforeszkáló valamit láttunk meg az úton, ami még irizálóbb lett, ahogy felszakadozott a Hold előtt a felhőzet.
- Ennyire nem lehet büdös a lába.. – szólaltam meg. – Gondolom, jobb, ha nem nyúlunk hozzá? – néztem tovább az anyagot, majd leesett, hogy a többiek tovább igyekeznek.
- Ez lehet az a vegyszer is, amit megpróbált alig egy órája belém szúrni fecskendővel. - A zöld por nyomai tovább folytatódtak az utcán, feltehetőleg az orvos szórta el, mi pedig a nyomában.
- A forrás felé tartunk. – jegyezte meg Ade, aki állítása szerint sosem tud eltévedni. Így már nekem is feltűnt, hogy mintha már jártam volna erre, nappal, rohanva. Egy keresztutcában azonban elvesztettem a fonalat, de nem sokáig.
A zöld por utolsó nyomait egy hasonlóan elhagyatott házba vezettek, mint amilyen a hotel volt.
- Mint a múltkor? – néztem rá a térmágusra, majd Tabura a bólintás után. – Ade érzi, ha valami mozog bent. Ő megy elöl, és ha valami furcsát érez, szól, mi takarítjuk a szobát.
Tabu is bólintott, úgyhogy én Ade jobb oldalát fedeztem, a sárkányölő a balt. Óvatosságunk feleslegesnek bizonyult, a zöld poron kívül semmi érdemleges nem volt az épületben. Kissé sötétebb volt a kintinél, de még így is jól látszott, hogy a maradék néhány szemcse egy csapóajtóhoz vezet.
- Mehetünk. – mondta Adelus egy kis koncentrálás után. – Csak lépcső van alattunk, utána egy pince.
Felnyitottam a csapóajtó fedelét, előreengedve két csapattársamat, majd utánuk léptem. Frissen gyújtott fáklyák világítottak, ami önmagában is jelezte, hogy itt emberek jártak nemrég, a felkavart koszról nem is beszélve.
A pince-érzést elrontotta az a három, keskeny alagút, amelyek a szemközti falból indultak, és a végük a sötétségbe veszett.
- Középső? – kérdezte Tabu, mi pedig ellenvetés nélkül mentünk utána. Mint legerősebb, ő ment elöl, Ade el volt foglalva térmágiájával, én meg a hátvédet adtam. Néhány tíz lépés után a botos mágus felnézett.
- Mind a három folyosó ugyanoda vezet. – suttogta halkan.
- Reme….
- Ssss! – pisszegett le minket a lány. – Valakik vannak előttünk.
Néhány lépés múlva már én is ki tudtam venni néhány hangfoszlányt, de szinte az alagút végéig kellett eljutnunk, hogy ki tudjam venni azt, mit mond az áldoki, de sajnos túl halkan beszélt, hogy kihalljak belőle mindent
- …. É-é-és csak ú-úgy sikerült elmenekülnöm, hogy… otthagytam, bi-biztos már megölte ő-őket..
- Akkor meg mit ácsorogsz itt? Fejezd be azt az átkozott munkát! – hallottam dühösen felcsattanni a kuruzsló beszélgetőpartnerét. – Alig van időnk teliholdig! – köpenysurrogás, majd halkuló léptek. A dadogó doki egyedül maradt!
- Üdv. Hiányoztunk? – léptünk elő a sötétből. Tabu vigyorát látva inkább megrántottam Ade köpenyét, hogy ne menjen közelebb. Ismerős volt ez a nézés. A lány arca hasonlóan őrült vigyorba torzult, mint a doktoré a vízitatás közben. Az áldoki szintén megijedt, még néhány zöld poros üvegcsét is elejtett, ahogy hátrálni próbált.
- És akkor most csicseregjünk. – mondta vidáman a lány, és kezén acélkarmok jelentek meg.
- Ne-ne-ne… - kezdett el dadogni az orvos, de a sárkányölő elintézte egy képen törléssel. Mély karmolásnyomok jelentek meg az arcán.
- De, de de. – nevetett Tabu, és a karmokkal lágyan megcirógatta a férfi nyakát. – A következő ide jön. Mit csináltok itt? – váltott át keményebb hangnemre. Ade kérdő pillantást vetett rá, de megráztam a fejem. Még szerencse, hogy a lány nem felénk nézett.
Ezek után nem csoda, hogy az amúgy is megtépázott doki sorban mondta az információkat. Néha-néha elakadt, de egy kis kedves unszolásra mindig megjött a szava.
Én nem igazán élveztem, amit a lány csinált, ezért csak fél füllel hallgattam a sikításokkal tarkított beszámolót. Röviden szólva, ők voltak azok, akik megfertőzték a várost. Ez nem volt túl meglepő, idáig is tudtuk, de végül kibökte az okot is az áldozat. Ő volt az, akinek ki kellett fejlesztenie a vírust, ami a szervezetbe való belépés után megváltoztatja a génállományt, majd lassan átveszi az uralmat.
~ Ezek voltak a zombik, gondo… - szakította félbe gondolatomat egy újabb sikítás.
Egy idő múlva a vírus mindent kikapcsol az emberi testben, amitől meghal a delikvens. De ez csak az első fázis. A halál után a betegség életre kelti az embert, már amennyiben elég van belőle a testben, de állati szintre alacsonyítja le a halottat: mintha egy hetek óta éhező vadállat lenne. Vagyis enni akar, lélegzik, minden, ami szükséges egy ember életben tartásához. Emellett még valamire éhesek: nyers mágiára. Ez arra ösztönzi a zombikat, hogy ha mágusok vannak a környéken, csapot-papot ott hagyva induljanak a mágusok felé, hogy kiszívják belőle a mágiát. Kezdett felfordulni a gyomrom, a lassan kissé haldokló őrülttől, a csupa vér Tabutól, és az információktól is. Ez a sereg, ha elég nagy, akár képes egy egész országot is elnyomás alatt tartani. Viszont ahhoz, hogy a vírus újraélessze a testet, rengeteg kell belőle, nagy koncentrátumban. Ezért választották Krilliant, ahol sok a víz, és ezért itatták az embereket.
Az utolsó dolog, amit az ember elmondott, az az, hogy a másik két társa minket keres. Undorodni kezdtem az egésztől. Sosem öltem még, de most közel voltam ahhoz, hogy az amúgy is rossz bőrben levő orvost én öljem meg.

Eleinte a menekülő áldoktor vizes lábnyomát követtük. A víznyomok jól kivehetőek voltak a hold ezüstszín fényénél. Ám szinte egyik pillanatról a másikra hirtelen megszakadtak. Kis csapatunk zavartan kezdte el fürkészni a környéket új nyomok után kutatva. Végül valami olyasmi került az érzékelésem hatósugarába, ami választ adhatott a rejtélyre.
- Valószínűleg levette a csizmáját. – szólaltam meg, És intettem a társaimnak, hogy kövessenek. A következő útkereszteződésnél pedig valóban ott hevert egy pár eldobott csizma, igazolva szavaimat.
- És akkor most? – nézett ránk Rane kissé kétségbeesett arccal. Szerencsére Tabu ekkor észrevett valamit, ami eddig mindkettőnk figyelmét elkerülte.
- Arra. – mutatott az utca végébe, és mi azonnal a Dragon Fangos lány nyomába eredtünk. Pár utcával lejjebb valami halványzöld színben foszforeszkáló porszerű anyagot láttunk szétszóródva az utca kövén. Ahogy a hold fénye megvilágította a különös port foszforeszkálása még jobban felerősödött. Bár a harcban nem volt alkalmam megfigyelni, de könnyen lehet, hogy a doktor ezzel az anyaggal akart engem korábban megtámadni.
- Ennyire nem lehet büdös a lába. – szólalt meg Rane hitetlenkedve. Közben tabu és én már tovább is mentünk egy másik hátrahagyott pornyomhoz – Gondolom, jobb, ha nem nyúlunk hozzá?
- Ez lehet az a vegyszer is, amit megpróbált alig egy órája belém szúrni fecskendővel. – osztottam meg a véleményemet a társaimmal, miközben tovább követtük az új nyomot, amit csak az áldoktor hagyhatott hátra menekülése közben. Egy pillanatra felnéztem az égre, hogy gyorsan betájoljam merre is, vagyunk. Térképész révén nem csak a térérzékelő képességemre hagyatkoztam, amikor meghatároztam az égtájakat. Magam elé idéztem a város térkép is, és hamar rájöttem, hogy a város központja felé tartunk. Erre utaltak az egyre emelkedő utcák is.
- A forrás felé tartunk. – jegyeztem meg, miközben a zöld por utolsó nyomai egy elhagyatott családi házba vezettek. A kétemeletes épület nem tűnt elhanyagoltnak. Látszott rajta, hogy csupán pár napja áll üresen, ám hiába tűnt ártalmatlan háznak, érezni lehetett rajta a halál bélyegét.
- Mint a múltkor? – nézett rám Rane és nekem önkéntelenül is eszembe jutott a hotelben tett szörnyűséges felderítő utunk, és a halottakkal teli szobák. Míg én sötét rémálomszerű emlékeimmel voltam elfoglalva céhtársam gyorsan elmagyarázta módszerünket Tabunak – Ade érzi, ha valami mozog bent. Ő megy, elöl, és ha valami furcsát érez, szól, mi takarítjuk a szobát. Sóhajtottam egyet, és figyelmemet az épület felé fordítottam. Közben a jégmágus a jobb oldalamra zárkózott fel, míg a Dragon Fangos lány a bal oldalamra. Óvatosak voltunk, pedig tudtam, hogy az épületben nincsen senki. A bútorok csupán enyhén voltak porosak. A falakon képek lógtak, amiket szerencsére nem tudtam kivenni a sötétben. Éreztem az üres emeleteket és a pincét alattunk. Az egész épületnek csupán egy kis része lógott ki az érzékelésemből. Míg én az épület felmérésével voltam elfoglalva, két társam felfedezte, hogy a pornyomok egy csapóajtóhoz vezetnek, ami a pincébe vezet.
- Mehetünk. – feleltem kérdő tekintetükre, és kifújtam magam a koncentrálás után – Csak lépcső van alattunk, utána egy pince. Rane egy erőteljes rántással felnyitotta a csapóajtót. Elsőként Tabu ment le a penészszagú hűvös alagsorba, aki még betegen is jobban tudott harcolni nálam. A lány után jöttem én, végül sereghajtónk pedig Rane volt.
Fáklyák adtak lent világosságot, és a porban jól kivehető nyomok mutatták merre is menekült ellenfelünk. A terem túlsó végében három kis alagút szája ásított felénk sötéten.
- Középső? – kérdezte Tabu, és mielőtt válaszolhattam volna a porban lévő nyomokat figyelve megindult előre. Rane és én ellenvetés nélkül követtők a lányt. Az alagutak méretei és hossza fokozatosan bontakoztak ki az elmémbe, ahogy egyre közelebb értünk.
- Mind a három folyosó ugyanoda vezet. – suttogtam halkan a társaimnak. Még hozzá akartam tenni, hogy ketten vannak előttünk, de Rane közbeszólt.
- Reme….
- Ssss! – pisszegett le minket a lány. – Valakik vannak előttünk.
Becsuktam a számat és inkább nem szóltam semmit. Inkább igyekeztem minél halkabban lépkedni, és nem odaverni a padlóhoz a botom végét. Lassan sikerült egyre közelebb férkőznünk a két beszélgetőhöz, és pár szavukat tisztán halhattuk az alagútban meglapulva.
-…. É-é-és csak ú-úgy sikerült elmenekülnöm, hogy… otthagytam, bi-biztos már megölte ő-őket.. – dadogta rémülten az áldoktor. Hangja hisztérikusan csengett, és kiérződött belőle hogy már ereje vége felé jár.
- Akkor meg mit ácsorogsz itt? Fejezd be azt az átkozott munkát! - Csattant fel dühösen egy másik hang. Ismerősnek csengett. Lehet, hogy ezt hallottuk korábban, abban a raktárban? – Alig van időnk teliholdig! – Hallottuk, majd a éreztem ahogy a másik ellenségünk otthagyja a nyöszörgő áldoktort és eltűnik az egyik oldalsó járatban.
- Üdv. Hiányoztunk? – ijesztett rá Rane a pánik szélén álló kuruzslóra. Tabu Gyorsan elindult a fickó felé, aki rémületében elejtett pár zöldporos üveget. Követtem volna én is, ám Ran belemarkol a köpönyegem és gyorsan visszarántott.
- És akkor most csicseregjünk. – mondta vidáman a lány, és érces hang kíséretében csillogó acélkarmok jelentek meg az újjain.
- Ne-ne-ne… - kezdett el dadogni az orvos, de a szőke lány villámgyorsan arcon karmolta mély, vérző sebeket hagyva a fickó arcán.
- De, de de. – nevetett Tabu, és a karmokkal lágyan megcirógatta a férfi nyakát. – A következő ide jön. Mit csináltok itt? – váltott át keményebb hangnemre. Kérdő pillantással néztem Ranera, aki szomorúan megcsóválta a fejét. Érettem mire gondol, és csöndesen mellé álltam, miközben a Dragon Fangos lány folytatta a cseppet sem kíméletes kihallgatást.
Mások megkínzást a legborzalmasabb cselekedetek közé soroltam, akárcsak az ölést. Ám mégis. Annyi szenvedést és halált láttam szegény Krillianban, hogy legnagyobb rémületemre teljesen hidegen hagyott, amit Tabu az áldoktorral művelt. Kíméletlen unszolásra megeredt a fickó nyelve, és felfedte a lapjaikat. Minél többet hallottam annál inkább nőtt bennem a keserű düh és a szánalom a város lakói iránt.
Mint dadogó szavaiból kiderül, ők voltak azok, akik megfertőzték a várost. Ezt már eddigi is sejtettük, de az ő szájából hallva már biztosra vehettük a dolgot. Elmondta azt is hogy mi volt a célja ennek a sok szörnyűségnek és halálnak.
Ő, mint zseniális méreg és vírusszakértő sikeresen kifejlesztett egy nekrovirust, ami a szervezetbe való belépés után megváltoztatja a génállományt, majd lassan átveszi az uralmat. Az első fázisban a vírus leépíti az áldozatot, kikapcsol minden biológiai funkciót az emberi testben, amitől meghal a delikvens. A második fázisban, a halál után a betegség életre kelti az embert, már amennyiben elégendő mennyiség van belőle a testben, de állati szintre alacsonyítja le a halottat: mintha egy hetek óta éhező vadállat lenne. Vagyis enni akar, lélegzik, minden, ami szükséges egy ember életben tartásához.
Ennél a résznél iszonyat erős hányinger jött rám. Ha nem lett volna üres a nyomrom biztos félre kellett, volna vonulnom hányi egyet. Ám még nem volt vége. A fickó sikoltozások közepette folytatta rémséges beszámolóját.
Kiderült hogy a zombik nem csak a húsra éhesek. Ezek a szörnyek keresik a nyers mágiát is. Ha mágusok vannak a környéken, azonnal a mágusok lesznek az elsődleges célpontjaik. Egy ilyen hullasereg, ha elég nagy, akár képes egy egész országot is elnyomás alatt tartani. Krilliant azért választották a terveik helyszínéül, mert itt vízben oldva nagy mennyiségben tudták a vírus a szervezetbe jutni. Ugyanis csak nagy mennyiség esetén lesz zombi a halottból. A megkínzott fickó félhalottam kiköpte pár kivert fogát, és még hozzáfűzte, hogy a társai már keresnek minket, és nem állíthatjuk már meg őket.
Remegtem a dühtől, ahogy hallottam a beszámolóját, és közben apám szavai visszhangoztak a fülemben, amikor közöltem vele, hogy mágus leszek: ,, Azt hiszed, hogy amit az akadémián hallasz az a valóság? Ostoba vagy fiam. Legyél csak mágus, és tapasztalt meg a saját bőrödön milyen világ a márványfalakon kívül. Csak éld túl a pillanatot, mikor ráébredsz a kegyetlen valóságra. Akkor egy életre megváltozol, és bánni fogod, hogy eldobtad magadtól azt az életet, ami kínáltam neked.”
Idegesen nyeltem egyet, miközben igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra. Igaza volt az apámnak, ám nem bántam meg hogy mágus lettem. Így legalább van értelme az életmenek, és többet segítek ennek a királyságnak és lakóninak, mintha valami urdvai úr lennék.
Végül amint a vallatás véget ért és a doktor elveszítette az eszméletét így szóltam.
- Nem szabad megölnünk ezt a szörnyeteget, bármennyire is megérdemli – nyögtem ki nagy nehezen, érzelemmentes arccal. Csak az arcomon sikerült uralkodnom, a hangom remegésén nem. – Életben kell, hagyunk, mert ha ő készítette a vírus, akkor az ellenszert, titkát is ismerni kell.

Az első dolog, és nyom, amin elindulhatunk, azok lábnyomok, legalábbis ez tűnik a legegyszerűbbnek. A sáros talajban simán megmaradtak az áldoki lábbelijének lenyomatai, legalábbis egy ideig, amikor egy idő után látszódott néhány lenyomatnak a fele, majd utána egy se.
- Valószínűleg levette a csizmáját. – mondja Adelus, mire befordulunk a sarkon, és ott is van ledobva egy pár csizma, magányosan ott hagyva.
- És akkor most? – kérdi Rane elveszett, elkeseredett hangon, mire én beleszippantok a levegőbe. Egy kis szaglászás után felkapom a fejem.
- Arra. - mutatok jobbra, arrafelé, amerről a férfi szaga árad. Az igazság az, hogy több helyről is kiérződött a szaga - de azon az úton, ahol valószínűleg menekül(t), egyenesen bűzlik.
Sietősre vesszük a figurát, így kocogva folytatjuk utunkat, mikor hamarosan, néhány utcával arrébb valami foszforeszkálót látni az úton, így lefékezünk ott.
- Ennyire nem lehet büdös a lába.. – szólal meg Rane, mire arcomra halvány, gúnyos mosoly kerül ki. – Gondolom, jobb, ha nem nyúlunk hozzá? – nézi az anyagot, és én is jobban megfigyelem.
Ha belegondolok, az ezelőtti küldetésen is ez volt. Haldokló emberek, zombik összevissza, és foszforeszákó cucc a falakon, meg ahol csak el képzelhető. A végén kiderül, hogy a 3 elkövető rokonai Seraphin-nak, és ez valami családi vállalkozás.
- Ez lehet az a vegyszer is, amit megpróbált alig egy órája belém szúrni fecskendővel. - ahogy tovább indulunk, még sokáig lehet követni a foszforeszkáló por nyomait, amit frissen szórhatott el a férfi menekülés közben. Akkor jó úton járunk, és az orrom nem csal.
- A forrás felé tartunk. - közli velünk Adelus.
Nem sokáig tart már a zöld, foszforeszkáló por, utolsó nyomai befelé vezetnek egy elhagyatott stílusú házba. Nem lehet sok esze a dokinak, hogy ide bújt, szerintem a terv kidolgozása után úgyis elhagyatott helyekre mentünk volna keresni őt.
- Mint a múltkor? – néz rá Rane elősöre Adelusra, majd rám. – Ade érzi, ha valami mozog bent. Ő megy elöl, és ha valami furcsát érez, szól, mi takarítjuk a szobát.
Bólintok, és míg Rane Adelus jobb oldalára sétál, én a balra, és így követjük a sötétben a foszforeszkáló por nyomait az épületben. Végül nem tart sokáig, míg a por nyoma befejeződik, egy csapóajtónál.
- Mehetünk. – mondja Adelus, miután "körülnézett" a mágiája segítségével.. – Csak lépcső van alattunk, utána egy pince.
Rane felnyitja a csapóajtó fedelét, és előreenged minket, majd amíg mi óvatosan elindulunk lefelé, hamarosan ő is követi a példánkat. A levegőben még szállt a por, s a fáklyák se égtek még le addig, hogy kihunyjanak, így ebből meg lehet állapítani, hogy az előbb emberek jöttek ide, elég sietős módon.
Amint leérünk a lépcső aljára, három kisebb, szűk alagutat látunk meg magunk előtt, ami először elbizonytalanít minket. Beleszagolok a levegőbe, és mindkét irányból erősen érezni egy, vagy két ember szagát a levegőből, de valahogy az orrom és az eszem a két szélső alagutat kizárja.
- Középső? – kérdem, mire ők bólintanak, s elindulunk arra, az én vezetésemmel.
Nem kell sokat sétálnunk, alig tizenöt-húsz lépés, mire Adelus helyzetjelentést tud adni.
- Mind a három folyosó ugyanoda vezet. – suttogja.
- Reme…. - kezdi el Rane, de én lepisszegem.
- Ssss! Valakik vannak előttünk. - szólok hozzájuk óvatosan, a lehető leghalkabban.
Lassan tovább lépkedünk, a falhoz lapulva, hogy halhassuk kik, és mit beszélnek.
- …. É-é-és csak ú-úgy sikerült elmenekülnöm, hogy… otthagytam, bi-biztos már megölte ő-őket.. - dadog a férfi, aki sunyiban szökött el tőlünk.
- Akkor meg mit ácsorogsz itt? Fejezd be azt az átkozott munkát! – tör ki a másik. – Alig van időnk teliholdig! - mondja felháborodottan, majd sarkon fordul, és elmegy, ott hagyva társát, akire mi most szépen lecsaphatunk.
- Üdv. Hiányoztunk? – sétálok ki először a sötétből, majd utánam Adelus, Rane.
Kényszeredetten is elvigyorodom, és még közelebb lépek a férfihoz, míg társaim úgy látszik hátul maradnak, a feladatot rám hagyva, amit nem is bánok annyira.
- És akkor most csicseregjünk. – mosolyodom el, megint közelebb lépve. Kezeimen lassan acélkarmok jelennek meg.
- Ne-ne-ne… - dadog az orvos, mire én jól pofon vágom, az meg kínjában elejti a fiolákat, amik eddig nála voltak.
- De, de de. – nevetek fel, majd közelebb hajolok, és karmaimmal végigsimítom a nyakát. – A következő ide jön. Mit csináltok itt? – váltok egy rideg, kemény stílusra.
- A-a-azt mondták ne-nekem, hogy.. hogy fejlesszek ki egy vírust. A-ami megtá..megtámadja a sz-sze-szervezetet. - nyel egyet, mire én újra elmosolyodom.
- Igen? Nagyon érdekesnek hangzik. Mesélj csak. - villantom ki a fogsorom, mire ő csak ijedten bólogatni kezd.
- Nnnos.. a-ahogy az te-te-terjed, az beleépü-ü-ül, a testbe.. és á-átveszi a hatalmat. K-kikapcsolja azokat a dolgokat, amik ke-kellenek a túléléshez, így az ember hamarosan meg...meg... meghal. Így tudjuk mo-mozgatni a testet. - itt szünetet tart, mire én rámorgok, de ő csökönyösen hallgat. A nyakához nyomom hideg karmaimat, mire ő újra nyel egyet, és zihálva folytatja. - De a test csak egy ideig ha-halott... utána újra mű-működni kezdenek az előbb kiiktatott funkciók, de-de-de mégse él. Va-vagyis élőhalott.
Itt abbahagyja a beszámolót, és egyre jobban zihál, folyik róla a víz.
- De ez még mind nem elég, ugye? Ennyivel nem lenne teljes a célotok, nem igaz?! - ordítok rá, mire ő nyüszítve hátrál, de én elkapom a ruháját, felhúzom az ingjének ujját, s lassan belémélyeszetem karmaim. - Folytasd! - kezdem el húzni a húsában a karmaim, mire ő felvisít, és regélni kezd.
- La... Lakrima. - lihegi. - Lakrima kell.. nekik.. é-és így zombikká vá-válnak, akik mágusokra vadá...vadásznak. Má-mágiát szívnak el tőlük. Egy seregünk lesz, amivel, amivel el-elpusztítjuk és igánkba dö-döntjük a varázslókat! - jelenti ki, mire én hirtelen a vállától a könyökéig felmetszem a kezét.
- Hol van a másik kettő?!
- Ti..titeket keresnek.. mindig máshol.. kérem, kegyelmezzen... - még néhány mellékinformációt elárul, majd elájul a markolásomban, így csak ledobom a porba, és visszamegyek a többiekhez.
- Nem szabad megölnünk ezt a szörnyeteget, bármennyire is megérdemli – nyögi remegő hangon Adelus, én pedig biccentek. – Életben kell, hagyunk, mert ha ő készítette a vírus, akkor az ellenszert, titkát is ismerni kell.
- Az már igaz.. de nem szabad várnunk addig, míg a másik két férfi ránk talál. Nekünk kéne őket...

- Nem szabad megölnünk ezt a szörnyeteget, bármennyire is megérdemli – mondta Adelus elhaló hangon – Életben kell, hagyunk, mert ha ő készítette a vírus, akkor az ellenszert, titkát is ismerni kell.
- Az már igaz.. de nem szabad várnunk addig, míg a másik két férfi ránk talál. Nekünk kéne őket... – bólintott Tabu.
- Akkor induljunk. A most eltűnt fickó biztosan „dolgozni” ment, úgyhogy a nekromantát kéne megtalálni. Ő már úgyis legalább kicsit lefáradt, mint mi… - vetettem közbe. Így a visszautat választottuk, miután biztosítottuk, hogy az ájult nem tud többé megszökni – nevezetesen a saját ruháival kötöztük össze. Én a lábait is szívesen levágtam volna..
- Van ötlet, hogy merre lehet? – kérdeztem a csapóajtón kifelé menet társaimat, akik csak vállvonogatással, illetve fejrázással válaszoltak. ~ Nagyszerű.
Az ajtón kiérve egyszerűsödött le nagyban a feladat. Amint kiléptünk, kuncogás ütötte meg a fülünket. Az öltönyös alak néhány tíz méterre tőlünk támasztotta a falat, egy halom, gúlába rakott csontlándzsa társaságában, jobb kezében csontostorral.
- Végre megvagytok. Most nem menekültök!
- A múltkor is te futottál behúzott farokkal… - mutattam rá az érvelési hibára, de csak a nevetés lett tőle hangosabb.
- Csak hogy tudjátok, milyen lesz a világ, miután elbuktok! Bone Wall! – kiáltotta. Az utca két végén óriási csontfal emelkedett fel, elzárva a kijutási lehetőségeket, valamint ellenfelünk előtt is egy. Csak most vettem észre a földön heverő halottakat, zombikat és csontvázakat vegyesen, amik egyelőre mozdulatlanok voltak. Volt egy sejtésem, hogy nem sokáig…
- Animate Dead! – következő szavára néhányan megelevenedtek körülöttünk, de többségük még mindig a földön hevert.
- Ez aztán felkészült.. – mondtam dühösen, mikor legalább tíz halott indult el felénk.
- De még hogy! Bone Bomb! Poisoned Bone Bomb! – hallottam újra a hangot. Két csontváz egy pillanatra megrázkódott. Már épp kezdtem volna védelmet kialakítani, de a sárkányölő gyorsabban kapcsolt.
- Iron Dragon Roar! – kiáltotta, és tátva maradt szájából acélszilánkok százai indultak a később megrázkódó halott felé, épp, mikor az felrobbant. A levegőben hangos csattanással és szikrázással ütköztek össze a csont- és acéllövedékek, majd a földre hullottak.
- Diversion! – emelte fel Adelus botját a másik felé, amelyikkel a lány nem tudott foglalkozni. A kirobbanó szilánkok félúton pályát változtattak, ellenségünk irányába.. és ártalmatlanul beleálltak a csontfalba.
- Akkor én jövök. Ice Make: Stairs! – tettem le kezeim a földre. Jég és hideg áradt ki ujjaimból, egy pillanat elteltével küzdőterünkön öt csigalépcső tört a magasba. – Mindegyiknek legalább négy-öt robbanást ki kell bírnia. Arra vigyázzatok, hogy a lepattanó jégszilánkok ugyanolyan veszélyesek lehetnek, mint maguk a csonttüskék. Sőt, mérgezett párából vannak. – intettem őket óva, majd megidéztem a jégkarmokat. Épp időben, hiszen zombik indultak meg felém, csattogó fogakkal.
- Rézágyú, lefoglalnád a nekromantát? Mi megpróbáljuk újraölni ezeket, utána segítünk.
- Le hát... fridzsider... – morgott a sárkányölő.
- Kikérem magamnak, nem vagyok frigid! – háborodtam fel.
- Ugyan, csak menjetek, fridzsider.. – vigyorodott el, majd meglökött engem, egyenesen a mozgó halottak felé. Egy ugrással eltávolodtam a többiektől, majd megpróbáltuk Adelussal az összes élőholt figyelmét magunkra vonni, ami nem is volt nehéz. Sőt, túl könnyű, de erre már csak akkor jöttünk rá, amikor körbefogtak minket.
- Ugye tudod, hogy a mágiám nem alkalmas a holtak megölésére? A legtöbbje csak ellöki a tárgyakat, sérülést nem okoz. - jegyezte meg a térmágus. Jókor!
- Akkor lökj fel, amennyit tudsz, én össze tudom őket törni. Sok szerencsét! – indultam meg az első, fertőzött halott felé.
- Iron Dragon’s Sword! – hallottam magam mögül a hangot, majd fém csikordult csonton. Mintha az idegeimen táncolt volna valaki.
- Pressure Bomb! – kezdett neki a térmágus is. Két holttestet lökött fel a varázslat, akiket pillanatok alatt darabokra szabdaltam. Hiába. Néhány méterre tőlünk azonnal fölkelt a földről két másik, pótolva a hiányt.
- Lesz dolgunk bőven… - morogtam, és a kezemet egy felém harapó halott holttest szájába toltam.
- Freeze! – fagyasztottam le az egész fejet. Egy erős rántással darabokra tört a fagyott koponya, csontokat dobálva mindenfelé. Az egyik zombi megremegett, épp előttem, ugyanúgy, mint az előbb.
- Diversion! – hallottam a mindig éber mágus hangját. Éreztem, ahogy a tér elhajlik előttem, és a repülő csontdarabok a szélrózsa minden irányába fordultak el. Néhány még az ellenségeink szemét is megtalálta, megvakítva párat közülük.
- Szép volt. – dicsértem meg, majd lefagyasztottam néhány szájat és térdízületet. Ettől jóval ártalmatlanabbak lettek, ráadásul lassabbak is. És lassan-lassan fogyni kezdtek, ahogy egyre több energiát fektettünk a harcba. Egy pillanatra megkockáztattam egy pillantást Tabu felé. Lihegve hárított egy lándzsát, majd felugrott a csontfalra, egy pillanattal később hűlt helyére csontostor csapott le. Engem egy csontbomba foglalt le, már a sokadik, de az általam emelt lépcső egyelőre még állt, habár nem hittem volna, hogy egynél több lövést ki fog még bírni. Közben nem tudtam kikerülni a következő támadót. Felordítottam, ahogy a nem túl higiénikus állapotú halott a karomba harapott.
Tabu nincs túl jó formában, hiszen neki kellett a legerősebbel harcolnia. És mi is fáradunk, de fogy a zombi-készlet.. Egy rúgással lependerítettem magamról a halottat, de belém tört egy foga. Undorodva téptem ki magamból, és majdnem eldobtam, de…
- Fogtömés? Öregem… - néztem az acélra undorodva, majd felcsillant a szemem.
- Ade, távol tudod őket tartani tőlem? Három perc kell.
- Persze, idáig úgyis unatkoztam. – morogta dühösen a térmágus.
- Akkor segítek. Ice Make! – tettem le két kezem a földre. A padlót néhány foltban jég fedte be, erősen lelassítva őket.
- Így jobb.
Azonnal munkához láttam. Az újrahaltak száját kinyitottam, és a jégkarmokat feszítővasnak használva szedtem ki a töméseket a szájukból. Réz, acél, arany, mindegy, csak fém legyen!
Egy maroknyit sikerült összeszednem, mikor Adelus szólt.
- Siess! – felnéztem, és láttam, hogy a zombik azóta megfogyatkoztak, de újfent a térmágust ostromolják.
- Kész vagyok. Freeze! – fagyasztottam össze a zsákmányt enyhén, csak hogy ne essenek szét.
- Tabu! Ugorj hátra! – kiáltottam neki. Nem hittem volna, hogy egy átlagember meghallaná, de a sárkányölőknek jó volt a hallása, mint az már bebizonyosodott. És most is. Egy pillanat alatt reagált, félreugorva egy lándzsa elől, majd néhány lépéssel mellettem termett, útközben felaprítva három halottat.
- Kaja! – dobtam felé az összegyúrt gombócot.
- Kösz… - rebegte elgyötörten, majd egy falással eltűntette a nehezen összeszedett fémet. Néhány sebe azonnal begyógyult, és láthatóan új erőre kapott.
- Nincs mit. – vigyorogtam, és visszavetettem magam az irtásba. Jóval kevesebb lendülettel, mint az elején, hiszen már legalább negyvennel végeztünk, de így is jó tempóval fogytak a holtak. Főleg amiatt, hogy a fickó nem nagyon tudta őket tudatosan irányítani, hála a lány áldásos tevékenységének, aminek fémszilánkjait néha még mi is éreztük.
- Észrevetted, hogy Tabu kardja sokkal hatásosabb lenne ide? – néztem rá Ade-re, aki épp soros ellenfelét próbálta jobb belátásra téríteni a bottal.
- Igen.
- Csere?
- Benne vagyok.
- Tabu! Sorcsere! – kiáltottam oda, és a nekro felé futottam, Ade-vel együtt.
- Öööö… Rendben. – bólintott a lány, és nekilátott a darálthús-készítésnek.
- Ketten sem vagytok olyan erősek, mint a kis cafka. – vigyorgott gúnyosan a csontmozgató, és felém ütött a korbáccsal.
- Az lehet. De… - hagytam, hogy rátekeredjen a csont az egyik jégkaromra - … próbálj meg egyszerre mindkettőnkre figyelni. Freeze! – jég kúszott fel a lazán egymáshoz kapcsolódó csontokon, rögzítve azt, majd eltüntettem a karmot, ami idáig hozzáért.
- Pressure Bomb! – kiáltott Ade. A még gúlában heverő csontdárdák szétrepültek, fegyvertelenné téve a mágust.
- Átkozottak… - dühöngött az öltönyös. – Rise of Dead! – kiáltotta, és körülöttünk öt zombi jelent meg, ugyanazzal az arckifejezéssel, mint az előzőek. De ugyanolyan ostoba hibákkal… Egy legyintéssel lefagyasztottam a térdüket és könyöküket, de lassan kezdtem kifogyni a mágiából.
- Ade, lőj ki! – ugrottam fel a levegőben.
- Mi? Pressure Bomb! – hallottam újra a hangot, és mögöttem megremegett a tér. Puskagolyóként lőttem ki a nekromanta felé, mikor az épp egy új dárdát akart kihúzni a földből.
- Rane Bullet! (Rane lövedék!) – találtam ki a támadás nevét, ahogy páros lábbal érkeztem az öltönyös pasas arcába. Tántorogva lépett hátra négy-öt lépést, majd fejrázva próbált magához térni. Mindenközben Tabu elégedett rikoltással adta tudtunkra, hogy végzett saját ellenfeleivel, és ő is visszajön hozzánk.
- Fridzsi! Nem tartasz magadnál egy kis szíverősítőt még?– nézett rám reménykedve a megint kissé elpilledt sárkányölő.
- Rézágyú, úgy nézek én ki, mint aki folyamatosan szedi ki a hullák fogából a tömést?! – néztem rá felháborodva, majd kikerültem a lándzsa hatótávolságából.
Innen már csak percek kérdése volt, hogy a nekromanta fölé kerekedjünk. A puskaporát, az előre elhelyezett halottakat már ellőtte, és valamelyikünk mindig a sarkában volt, amikor újabb fegyvert akart megidézni. Mint vízmágus a sivatagban.. Az utolsó támadással, Tabu érdeméből a nekromanta ájultan a macskakövekre zuhant.

//Amennyiben a harc ezen részét valaki megírja, utólag javítom az enyémet.//

- Akkor induljunk. A most eltűnt fickó biztosan „dolgozni” ment, úgyhogy a nekromantát kéne megtalálni. Ő már úgyis legalább kicsit lefáradt, mint mi… - vetette fel Rane, miközben a kihallgatott, ájult fickót saját ruháival megkötözte. Ha lett volna rá időnk, én a város börtőnébe vittem volna, de sejtettem, hogy ott is csak annyira lenne őrizet alatt, mint itt. Amilyen állapotok itt uralkodnak biztos voltam benne, hogy még a városőrség tagjai is ájultan, vagy holtan fekszenek valahol.
- Van ötlet, hogy merre lehet? – kérdezte céhtársam, mikor a ház pincéjébe vezető csapóajtónál jártunk. Fogalmam sem volt hol lehet a nekromanta, így csak megráztam a fejem. Ha a temetőben, vagy hullaházban van, nem szívesen mennék oda ennyire fáradtan.
Mint kiderült nem kellett sehova mennünk. Az utcát halottak és csontvázak borították. Rémálmunk ceremóniamestere, a hullasétáltató csak várt ránk az épület előtti utcában. Felkuncogott, mikor meglátta fáradt és dühös hármasunkat. Eldobta a cigarettáját, és megcsörgette a csigolyaostorát, hogy felhívja magára a figyelmünket. Elfordítottam a tekintetemet az utcán heverő hulláktól és dühösen ránéztem társaimmal együtt.
- Végre megvagytok. Most nem menekültök! – Kuncogott megint a zöld öltönyös nekormanta és a csontdárdákból kirakott gúlája mellé sétált. Közölünk Rane találtam meg leghamarabb a hangját.
- A múltkor is te futottál behúzott farokkal… - Vágott vissza a nekromantának aki csak gúnyosan felnevetett
- Csak hogy tudjátok, milyen lesz a világ, miután elbuktok! Bone Wall! – kiáltotta. Recsegő robaj kíséretében az utca két végén óriási csontfal emelkedett fel, elzárva a kijutási lehetőségeket, valamint egy pedig a feketemágus előtt jelent meg
- Animate Dead! – Rikkantotta élvezettel és színpadiasan a holtak felé intett karjaival. Mágikus parancsára a csontvázak és a zombik egy része felkelt, és felénk kezdett el tántorogni.
- Ez aztán felkészült.. –Morogta Rane a holtak láttán. Ellenfelünk meghallotta halknak szánt megjegyzést és megint felnevetett.
- De még hogy! Bone Bomb! Poisoned Bone Bomb!- A fenébe! Reméltem hogy nem képes alkalmazni ezt a mágiát, de sajnos úgy tűnik mégis képes rá. Két csontváz egy pillanatra megrázkódott, apró zöld repedések jelentek meg rajtuk, amikből folyadék kezdett el szivárogni. Mindhárman egyszerre reagáltunk a borzalmas fenyegetésre, és közülünk is Tabu volt a leggyorsabb.
- Iron Dragon Roar! – kiáltotta, a robbanással egy időben és acélszilánkok százai fújta a hulla elé épp, mikor az felrobbant. A levegőben hangos csattanással és szikrázással ütköztek össze a csont- és acéllövedékek, mindenfelé repdesve
- Diversion! – Harsogtam el én is a varázsigémet és a megmaradt csontváz felé fordított tenyérrel, a lehető legnagyobbra növelve a tércsavarás mértékét. A kirobbanó szilánkok félúton pályát változtattak, ellenségünk irányába, hogy aztán ártalmatlanul csapódjanak az előre felhúzott csontfalba.
- Akkor én jövök. Ice Make: Stairs! – tette le kezét jégmágus társam a földre. Jég és hideg áradt felőle, és másodperceken belül öt jégből formázott csigalépcső tört a magasba ropogó hang kíséretében
- Mindegyiknek legalább négy-öt robbanást ki kell bírnia.- Lihegte Rane a megerőltetéstől. Nagyon reméltem, hogy a jégmágus még nem érte el képességei határát. - Arra vigyázzatok, hogy a lepattanó jégszilánkok ugyanolyan veszélyesek lehetnek, mint maguk a csonttüskék. Sőt, mérgezett párából vannak. – figyelmeztetett minket, és jeges kamrokat idézett a kézfejeire.
- Rézágyú, lefoglalnád a nekromantát? Mi megpróbáljuk újraölni ezeket, utána segítünk.
Rézágyúú? Gyorsan Tabura kaptam a tekintetem, hogyan reagál erre a becenévre. A lány Rane meglepetésére eléggé meglepődött, így pimasz céhtársam feje a helyén maradt.
- Le hát... fridzsider... – Vágott vissza. Szép riposzt, könyveltem el némán magamban, miközben mára megelevenedő zombikra figyeltem. Kár hogy a heccelődésnek nem most van itt az ideje.
- Kikérem magamnak, nem vagyok frigid!
- Ugyan, csak menjetek, fridzsider.. – mosolygott a Dragon Fangos lány, és jó nagyot lökött Ranen a halottak felé. A zombik pillanatok alatt körbevettek minket, és nem láttam magam körül mást csak mozgó, elnyíló szájú nem elvilági ellenfeleket.
- Ugye tudod, hogy a mágiám nem alkalmas a holtak megölésére? A legtöbbje csak ellöki a tárgyakat, sérülést nem okoz. – jegyeztem meg csak úgy mellékesen Ranenak. Társam nagyon csupa pillantást küdlött felém, és aztán így szólt:
- Akkor lökj fel, amennyit tudsz, én össze tudom őket törni. Sok szerencsét!
- Pressure Bomb! – helyeztem el a téranomáliámat két holtest között, amik elrepültek, mikor a bomba felrobbant. Rane már ott is volt és végzett velük, jeges kamraival. Ám még így is csak kettővel végeztünk. Éreztem minden egyes holtestet a közelünkben, és a jeges borzongás kúszott végig a gerincemen, amikor néhány megmozdult és felkelt, hogy teremtője parancsára a vérünket ontsa. Most cseppet sem finomkodtam. Botommal csak arcra, és nyakra ütöttem, ám rá kellett döbbenem, hogy támadásaim semmit sem érnek a holtak ellen. Onnantól kezdve csak gáncsoltam. Megsuhintottam a fegyveremet majd elkaszáltam holtak lábait Vagy reccsenve szétzúztam a térdkalácsaikat.
- Lesz dolgunk bőven… - morogta Rane és émelyítő recsegés kiséretében lefagyasztotta egy hulla fejét. Nem válaszoltam csak Presurre Bombbal elrepítettem az egyik támadónkat. Hirtelen megéreztem, hogy az egyik közeledő zombi megrázkódik, és szétfeszül. Azonnal cselekedtem és Rane mögé ugrottam.
- Diversion! – a tér hullámozva elcsavarodott, és a mérgezett csontszilánkok szerterepültek, elkerülve minket.
- Szép volt. – dicsért meg, és folytatta a testrészek lefagyasztását. Nem elgáncsoltam vagy Pressure bombával a földre taszítottam a holtakat, aki így képtelenek voltak védekezni céhtársam fagyos érintése ellen. Egyre jobban kezdünk kifáradni. Kevesebb mágikus bombát varázsoltam és a kezemben tartott bot is lassabban lendült egy-egy láb, vagy térd felé. De nem adtuk fel. Körülöttünk ugyanis egyre több kékre fagyaszott hulla hevert, és lassan fogyni kezdett az utánpótlásuk is. Rane lépcsői felfogátk a messziről felrobbanó csontvázak repeszeit, és mi pedig szorgalmasan irtottuk a közelünkbe merészkedő zombikat.
A Dragon Fangos lány is derekasan küzdött. Ha ő nem foglalta volna le a hullatáncoltatót, már rég elbuktunk volna. Láttam amint kikerül egy csontostort, de feltűnt hogy már nem mozog olyan ügyesen, mint korábban. Ellenben a nekromantán még nem nagyon látszottak a fáradtság jelei. Mögöttem Rane váratlanul felordított, és láttam amint lerúg magáról egy holtat. Elsápadtam mikor láttam, hogy egy fogdarabot vesz ki a karjából. Az a rohadt dög megharapta, mert én nem fedeztem elég jól.
- Fogtömés? Öregem… - Nem értettem. hogy mit örül ezen annyira.
- Ade, távol tudod őket tartani tőlem? – Fordult felém - Három perc kell.
- Persze, idáig úgyis unatkoztam. – morogta dühösen, ám amit kimondtam már megbántam a dolgot. Miattam sérült meg és én így válaszolok neki.
- Akkor segítek. Ice Make! – Rane jégfátyollal vontaz utca kövét alaposan megnehezítve a sétáló holtak dolgát.
- Így jobb. – Feleltem és a holtak közé vetettem magam. Éreztem, hogy Rane az eddig legyőzött tetemeknél matat, de csak félig figyeltem rá.
- Presure bomb, Pressure Bomb, Pressure Bomb – háromszor egymás után hadartam el a varázsigét, félkörben magam elé helyezve a téranomáliákat. A sorozatos varázslástól dobolni kezdett a vér a fülemben, és hasogatni a fejem. Én is egyre közeledtem képességeim határához, de a felrobbanó téranomáliák megtették a magukét és letarolták a támadóimat. Újra és újra lecsaptam a bottal, csontot törve, koponyát zúzva, és gáncsolva, ám ami képes megtörni egy élő embert, semmit se ér az ellen, aki már halott.
- Siess!
- Kész vagyok. Freeze! Tabu! Ugorj hátra! – kiáltotta a sárkányölőnek, aki egész eddig a nekromantával párbajozott. A lány meglepetésemre meghallotta Rane kiáltását és villámgyorsam mellén ugrott, miközben lekaszált három útjában álló zombit.
- Kaja! – dobott neki valami összefagyott fémesen csillanó gombócot. Eszembe jutott, hogy amíg én a zombikkal hadakoztam, ő a hullák szájában matatott. Gyorsan elfordultam és a számra tettem a kezemet, hogy lent tartsam azt a keveset, ami még nem hánytam ki korábban. A Dragon Fangos lány nem vette észre a reakciómat, mert hálásan megköszönte Rane ,,ajándékát”
A harc folytatódott, de már érezhetően megfogyatkoztak a zombik ami nagy szerencse tekintve, hogy egyre fáradtabbak voltunk, és aki fáradt az könnyebben hibázik. Itt pedig egy karcolás is könnyen végzetes lehet.
- Észrevetted, hogy Tabu kardja sokkal hatásosabb lenne ide? – szakította félbe Rane az elmélkedésemet
- Igen.
- Csere?
- Benne vagyok.
- Tabu! Sorcsere!
- Öööö… Rendben. – bólintott a lány, ő gyorsan felváltott minket a zombiknál, mi pedig Raneval szembekerültünk a fáradó nekormantával.
- Ketten sem vagytok olyan erősek, mint a kis cafka. – vigyorgott gúnyosan a hullasétáltató, és már támadott is korbáccsal, de már ebben a támadásban sem volt annyi erő mint korábban
- Az lehet. – Céhtársam hagyta, hogy az ostor a karjára tekeredjen és én nem bírtam megállni egy vigyort a nekromanta arckifejezése láttán. - De… … próbálj meg egyszerre mindkettőnkre figyelni. Freeze! Pressure Bomb! - Robbantottam szét a felhalmozott csontfegyvereket, miután céhtársam eljegesített a csontostort.
- Átkozottak. Rise of Dead! – kiáltotta a tépett öltönyös nekromanta. És kijátszotta az utolsó ütőkártyáját. Éreztem, ahogy elvékonyodik a tér körülöttünk, és rés nyílik rajta egy halálszagú dimenziózárványra. A A térhasadékból öt zombi jelen meg. Ám mostanra már belejöttünk az élettelen holtak aprításba. Én elgáncsoltam őket, Rane pedig kékre fagyasztotta mindet
- Ade, lőj ki! – ugrott fel előttem a jégmágus a levegőbe.
- Mi? Pressure Bomb! – varázsoltam mögé egy téranomáliát, amikor rájöttem, mire készül. Gyorsan kellett reagálnom és nagyon reméltem, hogy tényleg csak kilövi a kissé hanyagul elhelyezett anomália, és nem fog nagyon megsérülni.
- Rane Bullet! (Rane lövedék!) – üvöltötte teli torokból az őrültzseni céhtársam, ahogy páros lábbal belerobbant a feketemágus arcába. A nekromanta legalább két métert repült hátra és a saját csontfalába csapódott. Gyorsan talpra segítettem a hátát fájlaló céhtársamat, miközben a nekormanta két fogát kiköpve, szédelegve próbált talpra vergődni egy csontlándzsa segítségével.
Tabu elégedett rikoltással adta tudtunkra, hogy végzett saját ellenfeleivel. Fáradtan de diadaltól mosolyogva jött oda hozzánk.
- Fridzsi! Nem tartasz magadnál egy kis szíverősítőt még?
Nem hittem a fülemnek, amikor meghallottam a lány kérdését. Hitetlenkedve néztem rá, és már majdnem megkérdeztem tőle, hogy vajon tudja e mit evett meg, de Rane megelőzött
- Rézágyú, úgy nézek én ki, mint aki folyamatosan szedi ki a hullák fogából a tömést?!
Tabu még jobban elsápadt és cseppet sem meglő módon öklendezni kezdett. Nem néztem végig szegény lány szenvedését, inkább a nekromanta elé léptem, aki rám támadt a csontbotjával. Hárítottam a csapását majd gyomron vágtam. Sajna a következő pillantban nem voltam elég gyors és kaptam egyet a csuklómra és elejtettem a botomat. Odalt léptem és a következő támadását Diversionnal védtem ki. A fickó az elferdült tér miatt egyenesen rane előtt kötött ki, aki egy mozdulattal kiütötte a fegyvert a kezéből, majd egy rúgással a padlóra küldte.
Közben tabu nagy nehezen kiheverte a sokkot, ami érte, és dühét a feketemáguson töltötte ki. Kezét fémrúddá alakította, és úgy tarkón vágta, hogy a férfi nem mozdult meg többet.
- Rane... veled még számolok, kajaügyben. Komolyan, ételmérgezést kaptam, azt hiszem…
- Szerintem neked véged cimbora, a harcot túlélted, de a sárkányhölgy haragját már nem fogod – súgtam neki, miközben a piszkosul fájó sérült csuklómat vizsgálgattam.

- Szerintem neked véged cimbora, a harcot túlélted, de a sárkányhölgy haragját már nem fogod – súgtam oda halkan Ranenak, ám esélyem sem Tabut megtéveszteni.
- Hallom ám.. – nyögött fel.
- Válogatós vagy... Örülj, hogy élünk. De ha ez boldoggá tesz, akkor megeszek bármit később, amibe nem halok bele. Úgy véltem Rane most kicsit túl sokat ígért. Már előre féltettem szerencsétlen a sárkányhölgy bosszújától.
- Hehh.. hiú ábrándok. Inkább te örülj, hogy nem halsz meg most.. vagy később.. – a lány felnyalábolta kis kedvencét a földről és elkezdte simogatni, amire a macska hálás dorombolt gazdájának.
- Lassan ideje... indulni, valamerre. De őt ne hagyjuk itt. Hova tovább?
- Talán el kéne vinni a halottsétáltatót és az őrültet a Rendőrségre, ha nem is lesz ott senki, attól még bezárhatjuk őket, sőt talán még mágiablokkoló bilincset is tehetünk rájuk. – Jegyeztem meg a többieknek. Attól tartottam, ha csak úgy itt hagynánk őket, akkor a harmadik társuk, vagy pár erre ténfergő zombi szabadon engedné őket.
- Vállalom az őrültet. – Emelte fel a kezét a fáradt jégmágus.
- Oké, akkor Rane, irány vissza az őrültért, mert őt nagy ügyesen ott hagytuk. – sóhajtott fel Tabu, majd rám nézett. Szegény lány nagyon rosszul festett, ám tapintatosan úgy döntöttem ezt nem említem meg. - Adelus, te meg segíts addig megkötözni ezt a másikat.
- Rendben - bólintottam
Amíg Rane eltűnt a családi ház pincéjében, addig én ülő helyzetbe állítottam a férfit, a Dragon Fangos lány pedig hátrafogta a kezeit, és erősen összekötözte őket. Feltűnt hogy a kötél egy kicsit mintha csillogna. Hm lehet, hogy ez nem hétköznapi kötél lenne?
Míg én a kötélen töprengtem Tabu közben a nekromanta testét is, átkötötte párszor. Ha magához is fog térni aligha fog tudni bárhova elszökni. Már készen álltunk a fogoly elszállítására, amikor megjelent az őrült fickó, alatta pedig a jégmágus, aki nyögdécselve cipelte a fickó ájult testét.
- Te meg, Rane, ne merj a késeddel a kötél közelébe menni... vagy megeszem, veled együtt. – Fenyegette meg Tabu a céhtársamat, aki gyorsan bólogatott, hogy tudomásul vette a figyelmeztetést és értette a tréfát. Legalábbis remélem ezt a kijelentést viccnek szánta Tabu.
Én a Dragon Fangos lánnyal közösen cipeltem a nekromantát. Nem volt könnyű dolgunk, mivel mindketten kimerültek, voltunk, ráadásul Tabu még beteg is. Szerintem az óta már én is elkaptam, de már túl voltam azon a ponton, ahol ez még érdekelt volna. Mögöttünk Rane imbolygott az őrült áldoktort cipelve, és néha-néha elejtett valami megjegyzést, amire alig figyeltem oda.
Az út szerencsére nem volt olyan hosszú, sikerült itt-ott levágnom az utat, megtakarítva sok fárasztó lépcsőzést.
A rendőrség épülete a negyed szívében volt, elég közel a polgármester házához. Az épület szép nagy volt, ám az utcákon felhalmozott barikádok és holtestet utaltak a betegség következtében kitörő zavargásokra.
Az épület inkább kórházként üzemelt jelenleg. Akadt még pár lelkiismeretes városőr, aki még nem adta fel a harcot, és képességei szerit ápolta azokat, akik itt kértek menedéket. Miután tisztáztuk a helyzetet és elmagyaráztuk a helyzetet a legegészségesebb rendőrnek
- Vigyázni kellene erre a két jómadárra. Nagyon keresztbe tettek nekünk, látszik, mi lett belőle...
- Meglesz. – válaszolt fáradtan a rendőr a rendőr, majd két külön, jól felszerelt cellába zártuk őket. A fickó megígérte, hogy amíg mozdulni képes, nem fogja hagyni, hogy megszökjön ez a két gyilkos, aki Krillian pusztulásért felelős. Búcsúzóul, még sok sikert kívánt nekünk a harmadik gonosztevő elfogásához.
Most hogy kettő ellenséget már biztonságban tudhattunk, húgy határoztunk, átmegyünk a polgármesterhez, hogy áthívjuk ide a Dokit. hátha Mishuza képes lesz megtudni a foglyoktól az ellenszer titkát, amíg nem késő.
Szerencsére a polgármester rezidenciája pont az utca túlsó végén volt, így ezúttal nem várt ránk túl nagy séta. Miközben elől mentem felnéztem az épületre, ami határozottan nyomasztónak tűnt az éjszakában. Még a fények is gonoszul világítottak ránk az emeleti ablakokból. Mintha egy alakot láttam volna álldogálni az egyik ablakban.
Ám megéreztem, hogy a titkárnő még a helyén van és ez egy kicsit megnyugtatott.
Benyitottam az ajtón és a titkárnő irodájába, ám a székben csak a hullája ücsörgött. A gyomrom megint felkavarodott a látványtól. Hogy történhetett ez? Hisz alig pár órája még beszéltem vele.
Hirtelen a halott megmozdult és rám vetette magát. Támadása teljesen váratlanul ért és az iroda falához sikerült szegeznie, miközben viaszos kezével ráfogott a karomra. Iszonyatos kín csapott le rám, és én üvöltöttem a fájdalomtól. Nem a hús múló fájdalma volt ez, hanem a léleké. Megpróbáltam varázsolni ám a kínjaim csak fokozódtak. Mintha a varázserőmmel együtt a lelkemet is ki akarta volna szipolyozni.
Aztán a fájdalom egyszeriben megszűnt, és én azon kaptam magam, hogy Ranere támaszkodva állok a hivatal folyosóján, két társam aggódó tekintetének kereszttűzében.
- Kiszívja a varázserőt.. – nyögtem fel magyarázatként. – Most már jobban vagyok, köszi Rane. A jégmágus bólintott és elengedett, látva, hogy képes vagyok megállni a saját lábamon.
- Tovább kell mennünk. Gyorsan... –jelentette ki Tabu, és futásnak eredt, mi pedig Raneval azonnal a nyomába eredtünk. Végigrohantunk a néma épületen, ahol semmi gyanúsat nem éreztem. Egyedül az emeleten a polgármester irodájában éreztem pár embert, akik hullámokat vetettek a térben. Intettem, hogym menjünk fel, mire Tabu bólintott. Felrohantunk az emeletre, ahol a Daragon Fangos lány kíméletlenül feltépte az ajtót, ahogy berontott a szobába.
A látványtól mind a hárman földbegyökerezett lábbal álltunk a fényes, és ízlésesen berendezett szobában.
A doktor ott ült ahol délután, ám most meg volt kötözve, és zombik ácsorogtak körülötte. A polgármester pedig vigyorogva vacsorázott, és vidám tekintettel meredt ránk.
- Mi a franc... ? – nyögött fel Tabu.
- Jó estét fiatalok! – köszön felénk mosolyogva, majd megtörölte a száját egy szalvétában és letette az evőeszközeit. – Hát ti még éltek ily kései órán?
- Nálad ez viszont hamarosan változik....- mordult fel Rane.
- Maga volt az végig? Mégis hogy volt képes erre a szörnyűségre? – Kiáltottam fel én is dühösen. Hogy lehettünk ennyire vakok? Hát persze, ahhoz hogy a vizet meg lehessen mérgezni kellett lennie valakinek a város vezetésében, aki ebben segíteni tudott.
- Élünk, biza, de nyugi, te hamarosan megszívod, mint a másik két társad. Hisz háromból kettő kiiktatva... te maradtál. – Mordult fel előttem a sárkányhölgy.
- Értem, de ezen az apró kis malűrön könnyen segíthetünk! – vigyorodott el ismét, és feje apró biccentésével ránk uszította a zombijait. Mindhármunkra jutott egy-egy szörny, ám tanulva az előzőekből, már felkészülten vártuk őket. A sajátomat kigáncsoltam a botommal, majd a kandalló tetején talált nehéz szoborral bezúztam a fejét. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a polgármester arca fájdalmasan megrándul dísztárgya pusztulását látva.
- Úgy látszik akkor ez a meló is rám marad… - jelentette ki miközben feláll a székéből.
Kintről hangok kezdtek el beszűrődni, és én már éreztem is, ahogy zombi csapatok jelentek meg a házban, hogy végezzenek velünk.
- Rane! Az ajtót! Fagyaszd be az ajtót! – kiáltott a jégmágusnak Tabu, mire a céhtársam becsapta az ajtót és elkezdte jéggel bevonni, és összefagyasztani a fallal. - Zombik jönnek kívülről, sokan. Foglald le őket, mi ketten Adelus-szal elintézzük a polgármestert.
- Hamar porba fogtok hullani, és engem fogtok szolgálni, ifjú mágusok! – nevetett ránk majd színpadiasan elhúzta maga előtt a kezét, és felvillant előtte halványkék mágikus pecsét. - Mirror Shard!
Keze előtt egy csillogó tükör jelent meg, api éles pattanással széttört és szilánkok tucatjait lövi felénk.
A francba, egy tükörmágus, káromkodok magamban, és felfelé csapok a botommal, miközben aktiválok egy Diversiont. A varázslat éépen csak sikerül, így a szilánkok helyettem a plafonba csapódnak bele. Mellőlem fémes pendüléseket halottam, ami arra utalt, hogy Tabu is kivédte ezt a támadást.
- Scream. – mormogta a polgármester, mire éles sivító hang csap le rám. Azonnal a befogom a fülemet, ám olyan pokoli ez a kín, hogy nem sokat számított a dolog. A polgámester nevet rajtunk, ám én nem hallok semmit. Még mindig cseng a fülem. Éreztem, hogy mögöttem Rane még tartja az ajtót, és egyelőre nem törtek ránk a halottak seregei.
- Meghalsz! – kiált fel vérszomjasan Tabu, és kecses keze, azonnal halálos karddá változott, és a polgármesterre vetette magát, miközben én még mindig a sikoltás utóhatásait nyögtem.
- Psychedelic. – Tabu rohama hirtelen megtörik, és a szegény lány a padlóra rogy, és görcsösen öklendezni kezdett.
- Szánalmas. Maradt kettő. - Köpte le a sárkányhölgyet, majd keményen belerúgott.
- Te mocskos szemétláda, hogy merészelsz így viselkedni egy hölggyel? – Ordítok rá a polgármesterre, és rá vetem magam. Támadásom hevessége váratlanul éri, és zavarában nem varázsolt rám semmit. Ennyi nekem meg bőven elég volt hogy botommal hasba döfjem, rávágjak az alkarjára, majd a vállára. Öröm volt hallgatni a rohadék vinnyogását.
- Ade.. a lábát... – könyörgött felém Tabu, négykézlábra állva. A lábát? Ahogy a hölgy parancsolja.
Fogást váltottam a fegyveremen, és keményen ráütöttem a bot végével a lábfejére. Ellenfelem egy rémült ordítás kíséretében reflexből felrántotta a lábát, mire én azonnal rávágtam a másikra, kibillentve az egyensúlyából. A fickó akkorát esett, mint hogy öröm volt nézni. Nekiesett az asztalnak és lerántotta terítőt, meg minden mást is ami rajta volt. A sárkányölő csak erre várt, és karddá alakított kezével egyenesen a férfi szívét vette célba.
- Nem.. érdekelsz...! – kiáltja, ám mielőtt lecsaphatott volna újabb pecsét jelent meg a fickó előtt.
- Rumbling! – Újabb hangcsapás zúdult ránk, mély morajló hang képében. Úgy éreztem, mintha az egész világ remegne, és erős szédülés tört rám. Kénytelen voltam nekidőli az antik szekrénynek, nehogy egyszerűen elvágódjak a mágia hatására.
A támadás elérte a célját és Tabu képtelen volt megölni a polgármestert. De azért alaposan megsebezte. Keze, mély vérzős sebet hagyott hátra ellenfelünk domborodó mellkasán.
- Te kis csitri, ezért kivégezlek! Disturbed! – fényes varázskör jelent meg a sárkányvadász alatt, és szegény újabb erős hangtámadást kapott. Azonnal a polgármester mellé ugrottam, láttam hogy ellenem is valami piszkos trükkre készül, ám nem hagytam neki hogy valóra váltsa szándékát. Meglendítettem a botomat és tarkón csaptam, de olyan erővel hogy a rúnadíszes fegyver belereccsent.
Újra és újra rávágok a botommal, újabb reccsenés hallok és a férfi felordított a kíntól. Hoppá? Csak nem eltörtem pár ujját? Rávágtam a könyökére, majd a térdére. Bácsikám testőrétől alaposan megtanultam hova érdemes ütni a bottal, hogy kellő fájdalmat okozzak vele.
Mirror Shard – nyögte ki nagy nehezen, és sérül kezével ráütött, az asztalán heverő fénykép tükrére. A varázslat hatására az üveg szétrepedt, és az apró szilánkok belém csapódtak. Hatalmas szerencsémre túl kevés és túl kicsi szilánkok voltak ahhoz, hogy nagyon komoly sebet okozzanak. Ám így is elérte, hogy az arcomon lecsorgó vért törölgetve elhátráljak előle.
- Hé, te.. - Szólalt meg Tabu a szoba közepéről. A polgármester, és én is felé kaptuk a tekintetünket. A Dragon Fangos lány egy fémrúdra támaszkodott, ami valamikor az egyik keze lehetett. A másik kezét is átalakította, és egyenesen ránk szegezte. A sárkányhölgy elködösülő tekintetébe néztem, és tudtam, hogy ötven százalék esélyem van a túlélésre. - Vége van. –jelentette ki, és útjára küldte a fémrudat.
Suhanó hang hallatszott, majd émelyítő puffanás, mire én összerándultam. Mikor kinyitottam a szemem, láttam, ahogy a polgármester haldokló teste elterül a földön.
Tabu félájultan, mozdulatlanul áll a helyén, szemlátomást próbál magához térni. Mishuza, kikerekedett szemekkel figyelte a harcot a földről, mivel a széke valahogyan felborult a harc elején. Ösztöneim azt súgják, jobb, ha nem megyek Tabu közelébe, így inkább a doktor felé fordulok, amikor Rane kiáltását hallom.
- Ade ne ácsorogj ott, mint egy idióta hanem segíts!
- Megyek – kiáltok vissza, és céhtársam mellett vetem bele magam újra a harcba, hogy valahogyan a szobánkívül tartsuk a zombikat.
- Félre! – ordít ránk Tabu, mire mi rémülten félreugrottunk, látva, hogy a sárkányhölgy mély levegőt vesz.
- Iron Dragon Roar! – A fémszilánkos sárkánylehelet cafatkora szaggatja a folyósón felszaporodott hordát, és csupán torz torzókat és testrészeket hagy maga után. Rane fáradtan néz rám. Úgy tűnt nagyon megviselte a zombik elleni harc. Ám hála a sárkányölő leheletének, a mágiaszívó dögök mind elpusztultak.
- Vége.. ugye, vége? – Kérdezte könyörögve Tabu, sírós szemekkel macskáját dédelgetve. A vérző polgármesterre pillantottam, majd a kint heverő tetemekre.
- Majdnem – feleltem, és odamentem a doktorhoz, hogy alaposan kifaggassam a történtekről.

Kissé meglepő módon Tabu öklendezni kezdett... Nem értettem, mi a baja. A fémek sokáig jók, és épp az életünkről volt szó... És amikor megette, nem hisztizett, tehát rossz íze sem lehetett.
- Rane... veled még számolok, kajaügyben. Komolyan, ételmérgezést kaptam, azt hiszem…
- Szerintem neked véged cimbora, a harcot túlélted, de a sárkányhölgy haragját már nem fogod – súgta a fülembe Ade aggódva.
- Hallom ám.. – mondta alig hallhatóan Tabu is két roham között.
- Válogatós vagy... Örülj, hogy élünk. De ha ez boldoggá tesz, akkor megeszek bármit később, amibe nem halok bele. - vállaltam be sóhajtva a revansot.
- Hehh.. hiú ábrándok. Inkább te örülj, hogy nem halsz meg most.. vagy később.. – vette fel Tabu a macsekját a földről, aki nyávogni kezdett. Én is gyorsan leellenőriztem, hogy Arisa tojása jól van-e. Úgy tűnt, egy karcolás sem esett rajta, sőt, még elevenebbnek tűnt, mint valaha.
- Lassan ideje... indulni, valamerre. De őt ne hagyjuk itt. Hova tovább?
- Talán el kéne vinni a halottsétáltatót és az őrültet a rendőrségre, ha nem is lesz ott senki, attól még bezárhatjuk őket, sőt talán még mágiablokkoló bilincset is tehetünk rájuk. – ajánlott egy tervet a térmágus, amibe azonnal bele is egyeztem. Nem volt más választásunk, nem hagyhattuk itt őket.
- Vállalom az őrültet. – jelentkeztem.
- Oké, akkor Rane, irány vissza az őrültért, mert őt nagy ügyesen ott hagytuk. – sóhajtott fel Tabu - Adelus, te meg segíts addig megkötözni ezt a másikat.
- Rendben. - bólintott céhtársam.
Néhány lépés múlva már a sötét házban lépkedtem. Az orvos ugyanott volt, ahol hagytuk. Vérzése nagyjából elállt - vagy azért, mert nem volt már minek kijönnie, vagy kezdett jobban lenni, ki tudja? A hátamra kaptam, és elindultam visszafelé, többször megtántorodva a fáradtságtól. A lépcső nagy akadálynak bizonyult, de végül azt is sikerrel vettem. Tabuék továbbra is a nekromantát kötözték. Csillogó szemmel ismertem fel az általam vett kötelet, és elfojtottam egy vigyort.
- Te meg, Rane, ne merj a késeddel a kötél közelébe menni... vagy megeszem, veled együtt. – hallottam a fenyegetést, mire gyorsan bólintottam.
- Ha már én szereztem, nem fogom elrontani. - tört ki végül belőlem a vigyor.
A börtön felé vezető úton a kínok kínját álltuk ki, habár Ade érzékeinek köszönhetően gyakorlatilag negyedannyi idő múlva értünk oda, mint ide.
Az "ide" egész konkrétan egy kórháznak beépített őrs volt a város közepén. Mivel szinte senki sem élt már itt, nem kellett rendes funkcióját elvégeznie, így ez az épület is a betegek elszállásolására rendezkedett be. Néhány rendőr még tartotta a frontot, habár a zavargások és a betegség őket is megtizedelte. Végül megtaláltuk az egyiket, aki a néhány fogolyra felügyelt.
- Vigyázni kellene erre a két jómadárra. Nagyon keresztbe tettek nekünk, látszik, mi lett belőle...
- Meglesz. – válaszolt fáradtan a rendőr a rendőr, majd két külön, jól felszerelt cellába zártuk őket. A fickó megígérte, hogy amíg mozdulni képes, nem fogja hagyni, hogy megszökjön ez a két gyilkos, aki Krillian pusztulásért felelős. Búcsúzóul még sok sikert kívánt nekünk a harmadik gonosztevő elfogásához. Kérdés persze, hogy nem fog-e bosszút állni rajtuk, amíg nem vagyunk itt...
Következő utunk a polgármesterhez vezetett, jobb ötletünk nem lévén. Gondoltuk, Misuzu talán ki tudja hallgatni a másik orvost, akitől megtudhatja, hogyan is lehet ezt a rémálmot megállítani. Úgyhogy elindultunk. Macskaköveken keltünk át, szemeteseket hagytunk el, amíg oda nem értünk az utca másik oldalára.
Jó szokásunk szerint Ade ment elöl, de bíztam benne, hogy nem lesz rá szükségünk. Az bejáratnál a titkárnő szobájába nyitottunk be, aki azonban már csak testileg volt jelen. Elszorult a szívem. Még egy, aki teljesen értelmetlenül halt meg... Alig vettem észre, ahogy Ade felé ugrott, és csak összerezzenni volt időm, míg ő rátette kezét a térmágus karjára. Céhtársam torkából üvöltés csapott fel, pedig látszólag semmit nem tett vele a zombi. Tabuval egyszerre reagáltunk, az ő keze vassá alakult, én pedig Adelust kaptam el, ahogy összeesett, de gyorsan össze is kapta magát. Aggódva néztem rá.
- Kiszívja a varázserőt.. Most már jobban vagyok, köszi Rane. A jégmágus bólintott és elengedett, látva, hogy képes vagyok megállni a saját lábamon.
- Tovább kell mennünk. Gyorsan... –jelentette ki Tabu, és futásnak eredt, mi pedig utána. Az épület kongott az ürességtől, még Ade mágiája is csak az emeleten, a polgármester irodájában érzékelt néhány alakot, akikre figyelmeztetett is minket. Legalább túlélők is vannak... Aztán beléptünk az ajtón, és minden pozitív gondolatom elszállt. A polgármester a gazdagon bútorozott teremben vacsorázott, láthatólag vidáman. A doktor megkötözve ült, körülötte zombik lebzseltek. Ökölbe szorult a kezem. Hát persze.. És még volt pofája ránk mosolyogni.
- Mi a franc... ? – nyögött fel Tabu.
- Jó estét fiatalok! – köszönt ránk, majd jólnevelten megtörölte száját, és lerakta a kést-villát az asztalra. Én máshova raknám az enyém... Egyre sötétebben láttam a világot. – Hát ti még éltek ily kései órán?
- Nálad ez viszont hamarosan változik.... - mordultam fel.
- Maga volt az végig? Mégis hogy volt képes erre a szörnyűségre? – döbbent meg Ade, de ő is rájött, mi történik itt.
- Élünk, biza, de nyugi, te hamarosan megszívod, mint a másik két társad. Hisz háromból kettő kiiktatva... te maradtál. – morgott dühösen Tabu.
- Értem, de ezen az apró kis malűrön könnyen segíthetünk! – vigyorodott el ismét, és a zombik felénk ugrottak. Egy pillanat alatt jégkarom jelent meg a kezemen, de éreztem, fáradok. A rám támadó zombi feltépett gyomorral, torokkal és leszakadt karokkal zuhant a földre. Nem volt jó kedvem.
- Úgy látszik akkor ez a meló is rám marad… - fintorodott el a polgármester. Halk hangokat hallottam kintről, de Tabu és Ade feszülten figyelt rá.
- Rane! Az ajtót! Fagyaszd be az ajtót! – kiáltott rám a sárkányölő. Azonnal bevágtam az ajtót, és elkezdtem összefagyasztani. Kérdezni ráérek később. - Zombik jönnek kívülről, sokan. Foglald le őket, mi ketten Adelus-szal elintézzük a polgármestert.
- Hamar porba fogtok hullani, és engem fogtok szolgálni, ifjú mágusok! Mirror Shard!
Nem nagyon tudtam koncentrálni arra, hogy mi történik. Az ajtót néztem, ahogy remegett a zombik csapásai alatt.
- Ice Make! - tettem a két kezem az ajtólapra. Két, vastag jégtüske vágódott elő a másik oldalon, felnyársalva két zombit.
- Scream. – a szó után éles, sikító hang csapta meg a fülem. Kissé távolabb voltam az ellentől, de még így is térdre rogytam a mágia erősségétől. Hangosan felüvöltöttem, hogy valamennyire kitisztuljon a fülem, de így is másodpercekbe telt, míg magamhoz tértem. Az ajtó védelme ezalatt jócskán apadt.
- Meghalsz!
- Psychedelic. - Valaki a földre rogyott, én pedig újabb három zombit intéztem el a tüskékkel. Nem tehettem semmit, csak bízhattam társaimban.
- Szánalmas. Maradt kettő.
- Te mocskos szemétláda, hogy merészelsz így viselkedni egy hölggyel? - eszerint Tabu dőlt ki. Az ajtó is a megadás határán állt, az utolsó zsalu tartotta, kezek nyúlkáltak be, amiket minden igyekezetemmel próbáltam levágni.
- Rumbling! – Az újabb mágia végérvényesen kidöntötte az ajtót a helyéről. Zombik próbáltak egymás hegyén-hátán, éhes pofával a közelembe férkőzni. Egy érintés is halálos lett volna ekkora hordával szemben, hiszen akkor megérint a második, és a következő, meg az az utáni... Az volt a szerencsém, hogy fel akarták lökni egymást. Két kezemet egymáshoz érintettem, és szinte minden megmaradt mágikus erőmet a mágiába vittem.
- Freeze! - az előttem levő levegő rohamosan hűlni kezdett. Először a zombik csak lelassultak, végül megálltak, ahogy dér csapódott ki rajtuk. Ahogy tovább folytattam a mágiát, jégkékké váltak, és a levegő is megfagyott. De a hátrébb levő élőholtak fagyott társaikat törték darabokra, hogy közelebb jussanak.... Tántorogtam a fáradtságtól, és a tartalékaim is nagyjából kimerültek, de kénytelen voltam kitartani. Aki karomtávolságba került, azt szétszabdaltam, de egyre nehezebb volt felemelni a kezem. Siessetek, srácok... Egy pillantást vetettem feléjük. Tabu a földön, Ade pedig bámul.
- Ade ne ácsorogj ott, mint egy idióta hanem segíts! - kiáltottam rá dühösen.
- Megyek – szólt, és a már begyakorolt mozdulatokat kezdtük újra gyakorolni, mikor...
- Félre! – ordított Tabu, és mély levegőt vett. Az utolsó pillanatban félreugrottam.
- Iron Dragon Roar! – A fémvihar nem hagy maga mögött mást, mint kifordult beleket, letépett végtagokat, darabokra szabdalt testeket. De legalább végük.
- Vége.. ugye, vége? – Kérdezte lógó nyelvvel Tabu, macskáját dédelgetve.
- Majdnem – válaszolta Ade. Én válaszként odasétáltam a lányhoz, rámosolyogtam, megsimogattam a haját, és néma csöndben összeestem. Nem ájultam el, de olyan fáradt voltam, hogy a szememet is alig bírtam mozgatni.