Omeron Greensand

Ezen írás, az "Elkárhozott fattyú c." fő történetszál egy kicsiny részét képezi.
Az eddig elkészült darabok, időrendi sorrendben:
-Mágusok szabadságon I. Fejezet Folyt. köv.
-Ezek a mai fiatalok... I. Fejezet
-Ezek a mai fiatalok... II. Fejezet
-A szörnyeteg tejfoga I. Fejezet Folyt. köv.




Kalandozásaim során, ha időm engedi, szívesen teszek meg nagyobb távokat is gyalog. Egy-egy megterhelő küldetés után örömmel barangolok gyönyörű, változatos tájakon, mert ez megnyugtatja a lelkem. Még a Quatro Cerberushoz való csatlakozásom előtt találtam rá, egy hegyek határolta kristályvizű tóra. Bár közkedvelt volt a pihenni vágyók körében, mégis sikerült úgy kialakítani ezt a turistaparadicsomot, hogy az ember úgy érezte, a világ egy háborítatlan szegletében van. Aki itt járt, ha csak egy kis időre is, de képes volt megszabadulni minden bújától bajától és felhőtlenül tehette azt, amit minden nap kellene, élvezte az életét. Gordonnal, rövid idő alatt nagyon jó barátok lettünk, és mivel mindketten nagyjából egyszerre tértünk haza aktuális küldetésünkről, felvetettem egy esetleges közös kikapcsolódás lehetőségét.
-Ejj Omi ne vedd zokon, az ötlet maga nagyon örvendetes, de tudod, hogy nem vagyok az a nagy természetjáró. Miért nem megyünk inkább Magnoliába, tudok ott néhány remek kocsmát, játéktermet és egy masszázsszalont is. Ó Omi azoknak a lányoknak csodálatos kezük van, én mondom, az az igazi varázslat, nem az amit mi művelünk! –Először még nekem beszélt, de aztán valahol a mondanivalója felénél, behunyta szemeit, láttam hogy transzba esik és ő már ott érzi magát a masszázsasztalon, két pár puha, gondoskodó, selymes női kéz alatt. Komolyan mondom, ez a fickó néha rosszabb még nálam is.
-Gordon! Hé Gordon! -Nem reagált semmit csak mosolygott mint a tök és ringatózott jobbra balra. Kénytelen voltam beleboxolni hozzám közelebb eső vállába, hála ennek a manővernek végre visszatért.
-Ó ember induljunk most azonnal!
-Csak ne olyan sietősen! Azt hiszed nem ismerlek? Mit gondolsz, ebben a tikkasztó hőségben hol hűsölnek azoknak a puha női kacsóknak a gazdái? Naná hogy nem egy büdös városban… na? Kapizsgálod már? Egy tó partján nem csak pecázó kiöregedett tengeri medvék és vénséges banyák vannak akik ha kijönnek a vízből először a melleiket dobják a partra, az emberek meg egyszerre kiáltják: „ÓRIÁSTINTAHALAK!!!”
-Hát… amit mondtál egyszerre volt lelkesítő és baromi bizarr, de…MEGGYŐZTÉL!- kiáltott immár újra mosolyogva. –Na de most már tényleg induljunk, nincs vesztegetni való időnk, azok a gyönyörű teremtések tényleg csak ránk várnak.
-Részemről indulhatunk, csak hazaugrok a tojásomért, szeretném, ha ő is élvezhetné azt a hihetetlen harmóniát, amit az a hely sugároz
-Ne haragudj, de nem veszed túl komolyan ezt a tojásos dolgot?
-Mondtam már, hogy az egyenletes fejlődéséhez szüksége van egy elenyésző mennyiségű mágikus energiára, amit ha huzamosabb ideig nem kap meg, akár el is pusztulhat. Szégyelld magad, hogy így semmibe veszed a kis drágámat! – Játszottam el cinikusan a végén egy anya őszinte aggodalmát.
-Na jólvan, akkor a keleti kapunál találkozunk fél óra múlva. Aztán nehogy elkéss!
Vetette még oda röhögcsélve, azzal elváltunk és mindketten hazamentünk egy két dolgot összepakolni. Jómagam néhány almán, egy kulacs vízen, és a gondosan törölközőbe bugyolált tojásomon kívül semmi mást nem készítettem össze. Már negyed órája várakoztam erre az agyalágyultra, és még ő mondta, hogy ne késsek. Végre kifordult egy sarokról és pálcáját ujjai közt forgatva, mint egy herceg aki reggeli mustráját tartja birtokán, peckesen, fütyörészve odalépkedett hozzám. Jómagam összeráncolt szemöldökkel néztem rá, fejemet botomra támasztva.
-Na? Indulunk már? Szólt hozzám, mosolyogva, még mindig egy nemes mímelt kimértségével.
-Menthetetlen vagy Gordon, Menthetetlen! majd én is felnevettem, és jó hangulatban, nekivágtunk a közel egynapos kis gyalogtúrának.

Útközben vagy legutóbbi küldetése során tanúsított hősies helytállásáról, vagy közelmúltbeli kocsmai kalandjairól regélt igen érdekfeszítő előadásmóddal. Gordon történeteiben mindig volt egy biztos pont. Lehetett szó bármiről is, nem fordult elő, hogy ne tűnt volna fel egy csinos, vonzó hölgyalak, akinek Gordon donhuánmód udvarolhatott. Míg Casanova a lányokat kívánta előtérbe helyezni a következő 3 napban, én úgy terveztem, bérelek egy horgászbotot és hol a vízparton, hol a vízbe merülve hűtöm le magam. Persze hazugság lenne azt állítani, hogy engem nem érdekeltek azok a fiatal cuki lányok, csak, nem rájuk akartam fektetni a hangsúlyt. Délután 4-5 óra tájékán elértük az átkelőhelyül szolgáló hágót, amin akadálymentesen át is jutottunk. Felérve azért tartottunk egy pár perces kis pihenőt.
-Ejha. Ez valóban varázslatos hely, elragadó ez a látvány.
-Ja Azzal a tüdőmbe szívtam egy felnőtt adag friss, tiszta levegőt.
-Na gyere, induljunk. Ha sietünk leérünk egy óra alatt. Én kölcsönzök egy pecabotot és remélhetőleg még találok egy jó kis horgászhelyet, te pedig talán még láthatsz néhány napfényben csillogó, mértanilag kerek popsit. –Erre azonnal felkapta a fejét.
–Mire várunk még? Uccu Uccu –És már rohant is előre katonás léptekkel.
Leérve a hegy lankáiról, már csak néhány lombos ág és bokor választott el minket a parttól és a gyémántként ragyogó víztükörtől. Az utolsó 20-30 méteren nevetve versenyt futottunk és közben elkezdtük lehúzgálni magunkról felsőrészünket. Az erdős szakaszt még kb 15 méter választotta el a víztől, a táv közepén azonban megtorpantunk és a kezünkből kicsusszanó ruhadarabok a földre pottyantak, a tojásomat rejtő zsákommal együtt. A látvány, ami szemeink elé tárult, egyszerre volt, ámulatba ejtő, hihetetlen, és letaglózó. Egy világoskék, hosszú hajú, vékony, kecses alkatú fehér, tiszta bőrű lány hátrált ki a vízből. Ez igazából már elegendő lett volna a megbámulásra, na de a szégyentelen kishölgy a talpától egészen a füle hegyéig meztelen volt. Hallottam hogy Gordon mellettem elkezdett mocorogni és a ruhájával zajolni. Lassan ráfordítottam fejemet, de tekintetem még mindig a kis tavi tündér idomain pihengetett, majd amikor nyakam kilencven fokban Gordon felé fordítottam, nagy nehezen szemeim is rá emeltem. A fickó szája fülig ért, ruháját igazgatta, haját simogatta és kalapját helyezgette jobbra-balra.
-Omi, mondtam már hogy imádlak?
A lány közben teljesen kiért a vízből ekkor azonban megneszelt minket és egy pici sikoltás kíséretében hirtelen hátrafordult. Na ezután egy nagyobb sikoly következett. Nos, ez várható volt, a következő esemény azonban már kevésbé. Egy vízkígyó kúszott fel a nő testére, farkával eltakarva annak ágyékát, fejével és teste többi részével pedig kebleit. Egyszóval kitakarta a stratégiai pontokat. A kígyó zubogni kezdett, és ránézve gazdája arcára, az riadtság helyett, már inkább féktelen dühöt tükrözött. Én és Gordon egyszerre kezdtünk hátrálni és kezeinket előre tartva integetni, hogy az nem úgy volt meg mi csak véletlenül és hogy nem is láttunk semmit. Amazt azonban már cseppet sem érdekelte mit mondunk, a kígyóból hirtelen temérdek kis vízlövedék csapódott egyenesen az irányunkba.
-VETŐDJ! –Azzal Gordon ugrott egyet, valamint vállamra téve kezeit, engem is elrántott. A lövedékek nem sokkal felettünk süvítettek el, sípoló hangot hallatva. Felnéztünk, hogy érkezik e a második hullám, azonban a kisasszony látszólag a kígyó teljes tömegét ránk küldte így megint Évakosztümben állt előttünk. Pillanatok alatt elpirult bal kezét combjai találkozási pontjára szorította, míg jobb alkarjával melleit próbálta leplezni, azonban az a kar nem lehetett elég vastag, oda az én stone glovesem sem lett volna elég.
-FORDULJATOK MÁR EL, AZ ISTENIT! –Szólalt meg végre, és megmondom őszintén, nagyon aranyos, zavart kis hangja volt. Mindketten lehajtottuk a fejünket, gordon pedig közben megfogta földre vetett pólómat és oda dobta a lány lábai elé.
–Tessék! Vedd fel. –Kiáltott neki oda szégyenlősen mosolyogva.
Magasságomból kifolyólag a felsőm fenék alá ért az alacsony lánynak, így ideiglenesen megfelelő öltözéknek bizonyulhatott. Másfelől viszont hol van a saját ruhája? Gondoltam meg is kérdezem, ha már így összebarátkoztunk, hogy az én pólóm van rajta, azonban mielőtt még megtehettem volna, egy vastag vízsugár csapódott a lány hátába ezzel földre lökve őt és fájdalmas nyögést kiváltva belőle. Én és Gordon azonnal felugrottunk és szaladni kezdtünk a támadás irányába. Már a földön fekve aktiváltam Kőkesztyűm, így arra nem volt gondom. Ahogy felguggoltam és bal kezem érintette a földet egy húsz centis kis karót is kihúztam a talajból, biztos ami biztos, ne kelljen még ezzel is később bajlódnom. Hamar kiszúrtuk a támadót is aki nem más volt mint egy… lavórfejű kacsateknős? Az életben nem láttam még ilyen furcsa szerzetet, fogalmam sem volt róla hogy mi a fene ez.
–Ez meg mi a jó élet? –Hallatszott kiáltásom miközben tüskémet a kis rondaság felé löktem. Amaz undokul felhápogott és egy jó méteres lapos vízpajzsot emelt saját védelmére, ami egy másodperccel később, hatalmas vízsugár formájában teljesedett ki és tört én és Gordon irányába. Gordon elém ugrott, össze csapta két kezét és felordított.
Ice Make-Shield – Ezzel egy két méter magas jégfalat emelve, ami elkacskaringózott egészen újdonsült barátnőnkig, őt is elválasztva az ellenféltől.
Freeze – Hallatszott ismét barátom hangja, ekkor a falba csapódó vízsugár a pajzstól kiindulva a szörnyeteg irányába, elkezdett megfagyni. Jómagam elég haszontalan voltam, hiába, Gordon klasszisokkal erősebb mágus nálam, és apró kis magánakciókkal, csak őt hátráltatnám. Inkább odamentem a ruhámat viselő és még mindig a földön fekvő lányhoz.
-Jól vagy? Minden rendben?
-Kappa. Ez egy Kappa! Egy vízi démon.
Gordon közben harci gépezetként működött tovább. Öklével a jégfalba csapott amiből így számtalan jégmadár robbant ki és indult meg támadónk irányába. A kacsalény szemei kikerekedtek, és megpróbált visszakászálódni a vízbe miközben egy vízkígyó jelent meg háta mögött, vélhetőleg azzal kívánt védekezni. Azonban Gordon varázslata jóval gyorsabb volt. A madarak néhány példány kivételével, amik a manót vagdosták össze, a vízbe csapódtak megfagyasztva annak felszínét és így rabul ejtve a menekülő páncélost. Részéről a vízkígyó és alapjába véve a vízstílus egy roppant mód szerencsétlen tényező volt hisz a víz köztudottan könnyen megfagy. Erre a sorsra jutott szegény kígyó is, ami gazdájára tekeredve dermedt meg.
-Ez nem egy Kappa, csak egy alakváltó mágus – Erre, a közben magát jobban érző és ülő pózban helyező nő is felkapta a fejét és velem egyszerre pillantott a téli pillanatképben, felsőtestével a jégpáncélra boruló egyénre, aki valóban emberforma volt.
-Mi a jó fene folyik itt? Hogy lehet hogy ez egy mágus?
-Ezt ne tőlünk kérdezd. De már tőle sem, ugyanis meghalt. –Szerencsétlen flótás éppen rossz pillanatban fordult hátra és így az egyik jégmadár pengeéles szárnya által, nyaka egy mély vágással lett gazdagabb.
-Nem ismerős az arca, valószínűleg nem állt körözés alatt. Akkor kénytelenek leszünk önnel elbeszélgetni a történtekről, kisasszony! –Azzal szigorú tekintetet vetett az ártatlan arccal pislogó lányra, aki még egy pár másodpercig tartotta ezt az esetlen ábrázatot majd zsörtölődve megszólalt
-jólvan, rendben elmondok mindent, csak először menjünk vissza a szállásomra, elég kellemetlenül érzem magam ebben a pólóban és különben is ki hord már ilyen göncöket…
-Ha úgy is kényelmetlen, ízléstelen és amúgy sem kérted, hogy segítsünk, talán vissza is adhatnád. Na mit szólsz?
-Jól van na. Köszönöm és bocsi! Egyébként Laura vagyok!- Azzal bal kezével a pólóm alját kicsit lefelé húzva, keresztezett combokkal állva, előre hajolt és kezet nyújtott nekünk.
-Omeron vagyok
Üdv!-Gordon! Mindketten a Quatro Cerberus céh tagjai vagyunk
-Jut eszembe ti is megbízás miatt jöttetek? El akarjátok venni a munkámat igaz?
-Csak kikapcsolódni szerettünk volna, de valahogy eddig nem sikerült igazán…De most csináljunk valamit ezzel a tetemmel. Ideiglenesen behúzom a bokrok közé. –Mindketten bólintottak és mozdulatlanul vártak, jelezvén hogy ez a feladat most rám vár. Nem igazán vagyok az öldöklés és a hullák híve, de szerettem volna minél előbb tisztázni a helyzetet és a kívánt körülmények megteremtéséhez először el kell rejteni a holttestet. Pár perc múlva visszatértem, hátamra vetettem táskámat és Kérdően Laurára néztem.
-Akkor induljunk. Mutatom az utat, kövessetek.
Azzal rábökött egy 5-600 méterrel arrébb álló kis faházra és el is indult az irányába. Bár a stílusa nem igazán tetszett, de nőiességét kár lett volna tagadni, így esetleg előfordulhat, hogy Gordon és én, néha kicsit elvesztünk a ringatózó csípő és fenék látványában… Azt sem vettük különösebben észre, hogy jó néhány másodperce már megálltunk.
-Ti meg mi a jó francot bámultok?? –Förmedt ránk a válla fölött hátra nézve.
Nos, egy ilyen szituációban az ember fia köpni-nyelni nem tud, ezért inkább mondani próbáltam valamit.
-Komolyan! hihetetlenül önimádó vagy! Egyáltalán nem téged néztünk, csak a helyzetet boncolgatva elmélyedtünk a gondolatainkban. –Abban bíztam, hogy minél pofátlanabb és nyilvánvalóbb a hazugságom, annál könnyebben elhiszi. És látszólag ez be is jött!
-Hmpf. Várjatok meg itt, én gyorsan átöltözök.
Miután Laura belibbent, gyanakodva Gordonra néztem, aki szó nélkül bólintott, odament a ház egyetlen ablakához, ami az ajtóval szembeni falon szolgált, és ujjával megérintve, annak üvegére burjánzó jégvirágok nőttek, az ablak maga pedig a keretbe fagyott. Mosolyogva, mint aki jól végezte dolgát, tért vissza hozzám és így várakoztunk még vagy 10 percig. Már-már egy csapóajtóra kezdtünk gyanakodni, amikor is a zár kattant, az ajtó nyílt és a mögüle kikukucskáló Laura végre betessékelt minket. A kunyhó nem volt túl nagy, vendéglátónk egy horgász székbe ült, mi így a vele szemben elhelyezett ágyat választottuk.
-Akkor hallgatunk, ne hagyj ki semmit!
-Nos amire már bizonyára rájöttetek, egy víz elemű mágus vagyok és egy megbízás kellős közepén tartok. A mesteremmel közösen vállaltuk ezt a feladatot, én azonban előre jöttem, ő csak három nap múlva érkezik.
-Engedetlen kislány vagy és dicsőségre vágyva elszöktél? –Bölcselkedett Gordon eképpen, igen vicces hatást keltve, de szerintem egyébként is ez volt a szándéka.
-Meglepő, de a fején találtad a szöget. –Érkezett a válasz kihívóan.
Na akkor most már mind a hárman meg vagyunk lepődve, gondoltam magamban.
-Nem tudom feltűnt e, de szinte alig néhány üdülő szédeleg a tó körül, holott ebben az évszakban mindig teltház van.
Most hogy így említi, amikor legutóbb itt jártam tényleg, szinte lépni sem lehetett az emberektől, most meg egy árva lélekkel sem futottunk össze.
-A választ a dolog miértjére, ezen a szórólapon találjátok. –Mondta és már nyújtott is felénk egy hanyagul összehajtogatott papírdarabot, amin a következő sorok álltak.

Az Oattalake-i Üdülőtársaság, megbízható mágusok szolgálatait keresi. A tóban élő kappák (eddig 2 ismeretes) elvadultak, tombolásuk már több emberéletet követelt. A feladat, a kappák minél előbbi elfogása vagy likvidálása.

Jutalom: 200.000 Gyémánt


-No igen, de most már kiderült, hogy kappákról szó sincs, csupán néhány mágus garázdálkodik itt.
-Köztudott, hogy a tóban valóban élnek kappák, de velük sosem volt semmi baj. Bár alapvetően alattomos, kellemetlen lények, rég megállapodás született köztük és az üdülőtársaság között.
-Akkor, az is lehet, hogy akit megöltünk, egy másik, munkára jelentkező mágus volt. Ó miért is nem néztük át korábban a zsebeit, hátha találunk valami iratot, nyomot vagy feljegyzést…
-Nosza induljunk, biztosan nem sétált el, nézzük át a ruháit. –Már nyúlt is a kilincsért és egy perccel később mindannyian kívül voltunk. A táskámat is hoztam, eszem ágában sem volt akár egy percre is őrizetlenül hagyni a tojásomat. Készen álltunk az indulásra, azonban Laura nem mozdult, várt egy darabig majd hátra fordult.
-Ezt nem játsszuk el még egyszer, ti mentek elől.
Engedelmesen és kissé csalódottan nekiindultunk, majd amikor odaértünk, Gordon alaposan átvizsgálta a halott öltözékét. A jelentéktelen, hétköznapi dolgok mellett, végre feltűnt egy első látásra igazán hasznos is, egy aprócska kis kézi notesz.
-Lássuk az utolsó bejegyzéseket –Lapozott a kis könyvecskébe.
- 07.01 a feladat kezdetét veszi. 07.05 Megöltük a polgármester lányát. 07.11 Megérkeztek az első mágusok. 07.17 Este tíz óra, találkozó a nagy gátnál. 07.27 A szajré átadása.
-Ez meg mi a fene? Egyfajta napló féleség?
-Mondhatjuk, bár elég primitív. Viszont ami sokkal fontosabb, azt hiszem nyilvánvalóvá vált, hogy ő vagy ők álltak a támadások hátterében. Túl sokat nem tudtunk meg a céljaikról, viszont ez a találkozó ma lesz. Úgy hiszem ott mindenre fény derülhet. –Itt megállt és várt.
-Jól van… Segítsünk. –Bár már az elején tudtam, hogy ez lesz a vége, de mégis csalódás csengett ki a hangomból, elvégre kikapcsolódni jöttünk és itt is csak munka várt ránk.
-Hálás vagyok hogy segítetek nekem! Akkor hát, menjünk vissza a házba és tervezzük el az akciót.
-Vigyük őt is! –inttettem fejemmel a hulla felé -Nem akarok megint vissza jönni érte.
Gordonnal ketten könnyedén szállítottuk a testet, Laura szállására, ahol a következő órákat, egy tökéletes terv kidolgozásával töltöttük.

Ez a kaland, Leenaval közösen íródott, egyenlőre cím nélkül. Munkája ITT megtekinthető.

Középső és mutató ujjaimmal, mindkét oldalt, halántékomon körözve bámultam szemhéjam belső oldalát azon gondolkozva, hogyan is lehet ilyen nyavalyás egy egész hét. Nyilván mindenkinek vannak rossz percei, napjai, na de hogy csak úgy a semmiből rászabaduljon az emberre egy immár 126 órája tartó, álmatlansággal és étvágytalansággal társuló teljes személyiségváltozás… nos ez igazán utálatos dolog. Bár rövidebb időre képes lennék erőt venni magamon és emberségesnek látszó viselkedést produkálni, de nem igazán érzem szükségét. Bizonyos szempontból kellemes ez az állapot. Nem kell hordoznom a tolerancia, előzékenység, az emberszeretetem és segítőkészségem által rám kirótt – olykor igen súlyos- terheket. Az a hidegvér, nyugalom és érdektelenség ami ilyenkor kitölti a szívem, immúnissá tesz a zabolázatlanul tomboló érzelmek -néha direkt néha véletlen- okozta fájdalmakkal szemben. Az egyetlen problémám ezzel az egésszel, hogy nem tart örökké, így a sok bántó szó, sértés ami elhagyja a szám, konfliktus amit kezdeményezek, előbb utóbb benyújtja a számlát és akkor mind a következményekkel, mind a lelkiismeretemmel szembe kell néznem… Szóval Mr.Hide üzemmódban inkább kerülöm a társaságot. Ma azonban mégis betévedtem a céh épületbe, de csupán a narancslé utáni vágy volt, mi bevonzott. Érkezésem nem zavart sok vizet, Richardon kívül mindössze két mágus múlatta itt az idejét. Csak látásból ismertem őket, de mindig ugyan abban a szituációban jelentek meg, éppen egy sakkjátszma közepén tartottak. Asztaluk mellett elhaladva, egy pillantást vetve a táblára, szó nélkül megragadtam a fekete futót, és odébb tettem.
-Sakk Matt! –Mondtam, rideg kifejezéstelen hangon.
-Héééj haver nem gondolod… –Reagálta volna le egyikük, de a mondat felénél megtorpant. Ennek vélhetőleg az előtte terpeszkedő asztalra zuhanó karok dobbanásának ellent mondást nem tűrő hangja és a hirtelen feltűnő enyhén tébolyult, de zsenialitást sugalló arcom szolgáltattak okot.
-Minek játszik az, akiben a tehetség vagy legalább a fejlődés lehetőségének legapróbb nyoma sincs meg? –Ez a mondat az előbbitől eltérően, már hátborzongató szitokszóként, kétségbevonhatatlan, fenyegető igazságként sújtott le rájuk, beléjük fojtva a szót. Vissza fordultak asztalukhoz, és addig bámultak csendben lefele, amíg lassan fel nem toltam magam és tovább nem mentem Richard irányába. Idősödő barátom, egy poharat törölgetve, halvány mosollyal az arcán, fejét rázogatva nézte, ahogy egyre csökken közöttünk a távolság.
-Ejnye, hát még mindig? –Kérdezte előbbi gesztikulációját folytatva.
-Ne is foglalkozzatok vele, ballábbal kelt! –Vetette oda amazoknak.
Richard tisztában volt a rajtam uralkodó viszonyokkal, ám korából és tapasztaltságából kifolyólag tökéletesen tudta ezt kezelni.
-Uhm –Bólintottam miközben magam elé húztam a nagy pohár gyümöljuice-t. Ahogy ott nyugodtan szürcsölgettem, Richard mélyet sóhajtott, ezzel felhívva magára a figyelmet. Rá emeltem tekintetem, majd arra a pontra, amit oly búsan figyelt, mint ahogy egy öreg, hajdan fürge vadászkutya lesi a kandallóban táncoló virgonc lángokat. A kocsmában tett látképtúra végállomása pedig a küldetéses tábla, pontosabban, egy előtte álldogáló mozdulatlan gyermek volt. Felvont szemöldökkel bámultam egy két percig, amikor Richard hangja beszennyezte az addigra már üressé vált tudatomat.
-Már három napja ezt csinálja…reggel jön, este megy. Csak ott áll és néz, nem válaszol senkinek semmire. –Itt meg állt, talán arra várt, hogy mondok valamit, de én csak tovább néztem, kifejezéstelen üres szemekkel. -De nem akartam elküldeni, nem volt hozzá szívem és mások is így voltak ezzel.
-Akkor mire vártok? Arra hogy megunja? –Richard erre nem válaszolt. Szeme sarkából rám nézett, de egy hang sem hagyta el száját. Egy sóhaj kíséretében elengedtem poharam majd felemelkedtem a bárszékről. Nyugodt léptekkel mentem oda a táblához és kezdtem én is bambulni. Lenéztem a kislányra, aki egy bizonyos pontra bámult, összeszorított fogakkal és öklökkel. Határozottan felkeltette az érdeklődésem, de nem tudtam eldönteni, hogy kötekedni, segíteni, vagy pontosan mit is szeretnék. Különösebben nem rágódva a dolgon, inkább cselekedtem. Elkezdtem letépkedni a hirdetéseket, unottan , egymás után találomra. A lány a harmadik cetli után szeme sarkából rám nézett, szája pedig felvette a meglepetést jelképező O alakot. Mikor már biztos voltam benne, hogy figyel, megfogtam és elvettem a számára fontos szórólapot is. Hirtelen, lassan mozgó kezem után kapott két kicsinyke mancsával és félve rám nézett.
-Ilyen sok küldetést elvállalsz egyszerre? Ennyire erős vagy?
-Ezek ostoba, jelentéktelen küldetések. Kukába kerülnek. –Hazudtam rezzenéstelen arcal. Szavaim hatására, a kicsiny, gyenge termetű alig 11 éves lány, hihetetlen erővel mart a kezembe és kezdte rángatni azt.
-NE! Rakd vissza azonnal! Rakd vissza! –A levegőbe emeltem kezem, így nem érhette el a papírost, testem mellett nyújtózkodva, apró ökleivel kezdett vagdalkozni.
Tudtam, hogy ez szomorú dolog, de még mindig nem éreztem….azt mondhatnám, vágytam tettei tökéletes megértésére.
-Mit akarsz?
-Azt, hogy vissza rakd azt a munkát a táblára!most!
-Nem! -Szóltam rá kissé ingerülten. -Azt kérdeztem, hogy mit akarsz…mindazzal elérni amit napok óta itt művelsz. –A lányka lesütötte szemét és elcsendesült. -Nincs időm a színészkedésedre. Bármiről is legyen szó, nyilván nem elég fontos neked. Menj és sajnáltasd magad máshol! –Karjai és teste ismét megrándultak, izmai feszülésétől. Én már elfordultam amikor megfogta a kezemet.
-Várj… –Mondta szinte alig hallhatóan. -Elmondom…
-Ha a felénél nem gondolod meg magad, ülj le ahhoz az asztalhoz és ott várj. –Azzal ráböktem egyre és a pulthoz mentem. Richard a falnak dőlve keresztbe tett kézzel várt meglepődést teljesen mellőző, derűs, kissé talán büszke arccal.
Némi rosszallást sugalló ábrázattal hümmögtem egyet, majd megkértem, hogy csináljon a lánynak és nekem is egy-egy mandulás fagyi kelyhet, sok sok csokis keksszel és csokoládé öntettel. Mosolya csak még terebélyesebbé vált amikor azt mondta „öt perc, majd kiviszem, menj, ülj csak le”. Semmit sem szólva bólintottam, és letettem magam a zaklatott kislánnyal szembe.
-Akkor lássuk mi ez egyáltalán. –Azzal magam elé tartottam a papirost és olvasni kezdtem.

Élve vagy halva!

Körözés ismeretlen nevű és arcú sorozatgyilkos ellen. Feltételezett személyleírása: 180cm magas, 20 év körüli , szőke haj, visszafogottan előkelő viselet. Szemtanúk szerint, áldozataival gyakorta mutatkozik nyilvánosan is a tetthely közelében. Áldozatai egytől egyig fiatal, hajadon lányok. Torkukat átvágva kivérezteti őket, majd xy monogramot arcukba vésve magára hagyja az öltözéküktől is megfosztott, gyakorta meggyalázott testeket. Az utolsó 14 gyilkosságot Akane Resort elit negyedében követte el. Nem megerősített források szerint, képes a mágia használatra.


Szemöldök ráncolva haladtam sorról sorra, egyre erősebben hunyorogva és koncentrálva, nehogy félreolvassak valamit, de nem tettem, tényleg az állt ott…fiatal nőket, különös kegyetlenséggel. Átmeneti agymenés ide vagy oda, ahogy kippre minden esetben érkezik a kopp, úgy az én elmém is reagált. Szívem felgyorsult, arcom kipirult enyhe sajgás kezdett mellkasomban hömpölyögni, még jobban felbosszantva. Székem közelebb húzvam az asztalhoz oda hajoltam a kislányhoz.
-Kit? –Mormoltam halkan.
-A nővérem. –Hangja remegett, de nem csak a bánattól, a haragtól is.
Most jött el az ideje, hogy kicsit megfegyelmezzem magam, így félretéve undok beszólásaim, csak a lényeget kérdeztem.
-És most mit akarsz tenni?
-Azt akarom, hogy vállald el ezt a küldetést és vigyél magaddal. –kiáltotta határozottan. A rajtunk kívül még ott tartózkodók, mind a 3 pár szeme, ránk szegeződött. Amit kért, azt azonban nem teljesíthettem maradéktalanul.
-Elvállalom. Felkutatom ezt az embert és megölöm. Te azonban itthon maradsz! És ez nem alku tárgya! –Vélhetőleg meghökkent a válaszomtól, ugyan akkor meg is könnyebbült. Bár úgy érezte kötelessége ott lenni a gyilkos halálánál, nagyon is rettegett tőle. Azzal amit mondtam, feloldoztam őt. Ezek után beszélni már nem nagyon akart, javarészt az időközben megérkező fagylaltba ásva tevékenykedett, lélekben teljesen máshol járva.
-Nekem ideje indulnom, te pedig menj haza. Egy hét múlva itt foglak várni, ugyan ekkor. –Mondtam a fagylaltozást befejezve, immár az asztal mellett állva.
-Várj, én láttam azt a szörnyeteget…én lerajzoltam. –Azzal egy összehajtogatott papírlapot húzott elő kistáskájából és nyújtott át nekem. Szétnyitottam, majd vissza fordultam hozzá, hogy megköszönjem és valami kedveset is mondjak.

-Ezzel máris rengeteget tettél! Hálás vagyok…
Félénken biccentett, amit viszonoztam, majd a szórólapot lecsapva a pultra Richardtól is elköszöntem.
-Aka Resortban leszek. – Azonban mire felnézett hogy válaszolhasson, már hazafele vettem az irányt, hogy összepakoljak. Nem nagyon akartam Heaven-t hosszabb utazásoknak kitenni amíg ki nem kel a tojásból, de kérdéses mikor tudok vissza térni. Őt pedig nem hagyhatom magára több napra, így ment a táskába egy kis élelemmel és vízzel együtt. A vonaton megkértem a kalauzt, hogy ébresszen fel mielőtt Aka Resortba érnénk. Bólintott, így nyugodtan szenderedtem álomba és aludtam végig nagyjából az egész utat. Késő délután volt már, mire megérkeztem az üdülőparadicsom gazdagon díszített vasútállomására. Túlzottan nem szerettem az ilyen helyeket, viszont a városban sűrűn elhelyezett térképeket annál inkább díjaztam, sokat segítettek, hogy még a sötétség leszállta előtt eljussak a célomig. A megállás nélkül, mindenfele kavargó embertömeg azonban nem kifejezetten könnyítette meg a dolgom. Egy kör alakú téren kissé összezavarodtam a helyes irányt illetően, így meg akartam kérdezni egy szembe jövő lányt, akit azonban –mihelyst szóra nyíltak volna ajkai- elsodort egy őszes hajú, félmeztelen, pocakos, kezében söröskorsót tartó pasas. Utolsó erejével még elmutatott az általa jónak vélt irányba, majd visszavonhatatlanul elnyelte a sokaság. A még mindig nem túl rózsás kedvemen ez az affér mit sem lendített, így véletlenül -vagy talán a természetes kéregmozgásoknak hála- hirtelen egy rosszindulatú kitüremkedés jelent meg a fickó lábai előtt, azzal a nem titkolt –és egyébként sikerre vitt- szándékkal, hogy leterítse őt. A kishölgy által mutatott irány jónak bizonyult, ugyanis a házak és hotelek egyre kastélyszerűbbek, az éttermek előtt álldogáló személyzet egyre pökhendibb, az én öltözékem pedig egyre kirívóbb lett. Itt azonban nem járt kelt akárki, az utca sokkal használhatóbb és tágasabb, üresebb volt. Bár rendelkeztem egy jónak tűnő fantomképpel, de nem igen volt kinek megmutatnom. Valahol biztosan van néhány ivó, vagy egy kicsit ember hűbb – nem ilyen puccos, megjátszós – szórakozást kínáló hely, ahol esetleg beszédes a csapos. Egy óriási szerencsém volt, többre nem is volt szükségem. Jobbára idős, de legalább korosodó emberek voltak minden fele, így nem volt nehéz kiszúrnom, az ezzel szemben fiatal, 20 éves, hosszú hajú srácot, amint az út másik oldalán sétált egy lány társaságában az ellentétes irányba. Bár most fekete volt haja, kétség sem fért hozzá, hogy ő az. Miután elhaladtak mellettem – kissé lemaradva – nyomukba szegődtem. Nem siettek sehova, lassú tempóban ballagtak, élvezve a kellemes időjárást és egymás társaságát. Nyilván szegény lány lenne a következő áldozat….belegondolva a helyzetbe, kisebb adagnyi harag gyűlt bennem össze, amit próbáltam megtartani, megőrizni, magamba szívni, ugyan is még nem jött el a megfelelő pillanat, hogy lecsapjak. Az utca túl világos és csak-csak szálingóznak az emberek. További fél órányi sétát követően, végre sikerült megállapodniuk egy sushi bárban. Én tisztes távolságból, egy sarok rejtekéből figyeltem – próbálva a legkisebb feltűnést kelteni- ,hogy mikor távoznak. Mialatt várakoztam, a csillagok felkelő serege a Hold vezetésével, teljesen letaszította égi trónjáról a Napot és szikrázó parádét csapva ünnepelte győzelmét. Néha egy két sötét, keskeny képű felhő siklott át a messzeségen, tüntetőleg kitakarva a vígan mulató égitesteket. Egyik másik fényes katona, úgy megrészegült a dicsőségtől, vagy talán valamiféle földöntúli itókától, hogy hosszú fényes csóvát hányva leszédült az égboltról. Muzsikát nekik, az éjszakai kutyakórus biztosított.
Egyre kevesebben szállingóztak az utcákon, mindenki talált már a kóborlásnál szórakoztatóbb elfoglaltságot. Akik azonban maradtak, furcsa tekinteteket vetve rám haladtak, fojtott tempóban, hogy minél tovább legeltethessék rajtam szemüket. Már az utcai lámpák is égtek, egy nagy bagoly landolt az egyik ilyen tetején. Kettőt hármat fordított a fején, majd felém nyújtott nyakkal, hangosan rám huhogott, egyenesen nekem szegezve a kérdést „ miben sántikálsz?” . Úgy látszik erre felé még ez a huhogó népség is előkelőbb az átlagnál és kinéz engem a környékről. Nagy hangosan végig hasított a háztetők fölött, velem ellentétes irányba. Én a szememmel követtem őt, ennek hála, megláttam a bárból kiszédelgő szőke alakot és átmeneti barátnőjét. A hölgyike látszólag nem csak evett, de ivott is, mozgása igen nehézkes volt, délceg kísérőjére támaszkodott, amaz átfogva a nő derekát vezette egyre közelebb a halálhoz. Lépteik egyre sűrűbbek, kapcsolatuk – látszólag – egyre közelebbi lett. Minél több sikátorba fordultunk be, azok annál sötétebbek és keskenyebbek lettek a minőségi utakat felváltotta a kátrány fekete macskakő, a kovácsoltvas lámpák először ritkultak, majd végül teljesen elfogytak. A legutóbbi, általuk bevett kanyar után már nem hallottam lépteiket, óvatosan kikukucskáltam és nyugtáztam, valóban megálltak. A közelgő összecsapásra készülve, kezembe vettem botomat, táskám pedig egy a falból kiálló kampóra akasztottam remélve, hogy ott biztonságban lesz.


Fegyverem egy hiányzó macskakő helyére beszúrva - így közvetlen a földhöz érintve - behunyt szemmel koncentráltam, míg az teljesen fel nem vette harci formáját. Egészét vastagon elterítette az éltető föld, alján rücskös bunkót formálva, két oldalán, a fogási pontokat védelmező, hajlott tüskéket növesztve. A bőséges földmennyiség vékony réteggé tömörült így biztosítva átüthetetlen keménységet. Végül a felső faragáson előkészítettem egy kilövésre váró Stone Spiket, ezzel is csökkentve a harc közbeni időveszteséget. Hirtelen apró, rémült, remegő sikolyok férkőztek hallójáratomba, nem volt több vesztegetni való időm. Bízva eme őrült perverzitásában, kiléptem így magamra vonva a figyelmet. Ha a dolgok a számításaim szerint történnek, nem fogja megölni a lányt, hanem mint egy pók, elteszi későbbre, hogy miután velem végzett, kiélvezhesse a rituális gyilkolás nyújtotta örömöket. Természetesen arra törekszem majd, hogy mindez ne így történjen, hanem én és az a lány, fölényes győzelmemet követően, elmenjünk kettesben valahova és mint megmentőjét ezernyi kedves szóval és miegymással halmozzon el, az itt történteken pedig csak mint egy balszerencsés eseten, nevessünk. Na ez az amire nem látok túl sok esélyt. A csupán pár pillanatig tartó édes álmomból felébredve, ugyan az a mogorva, beképzelt, rideg érzés töltötte el mellkasom, ami már napok óta uralkodott rajtam.
-Nocsak nocsak, hát közönségem is lesz ma este? –Tette fel hetykén a tébolyultságát még inkább igazoló kérdést. -Mit szólnál ha téged is bevonnánk az előadásba? Hah? –Szánalmas szavai nem ösztönöztek reakcióra. –Tudom hogy ez nagy megtiszteltetés számodra, na de hogy így megilletődj. –Szemei hatalmasra nyíltak, és teli szájjal szaggatottan kacagni kezdett…ez egy igazi démon hahotája volt, remélem csak a szája nagy és nem párosul túl nagy erő ehhez a tébolyult emberhez, mert akkor meglehetősen nagy bajban vagyok. -Megöllek! Megöllek! Téged is megöllek! –Kiáltozott egyre rémisztőbb és hangosabb, perverz élvezettel átitatott nevetése közben.
Nem hagytam, hogy a kialakulóban levő félsz túlburjánzon elmémben, földel megerősített botomat dárdaként hajítottam, egyenesen a szívét célozva. Még fegyverem becsapódása előtt gyalogos rohamot is indítottam, futás közben jobb öklömmel bal tenyerembe csaptam, minek hatására pár másodperc alatt elborította azt öreg barátom, sziklakesztyűm. A fickó a legkisebb erőfeszítés nélkül hajolt el a felé száguldó gyilkos csapás elől, szemében egyre hevesebben égett az ölni akarás lángja. Elé érve ütésre emeltem kezem, ő pedig karjait leengedve előre hajolt, mintha azt várná hogy képen üssem. Természetesen egy sokkal rosszabb opciót választott az ég, száját hatalmasra tátva, magas rekedtes hangon a képembe visított, minek hatására tenyerem fülemre szorítva térdre rogytam és a lendülettől így csúsztam egy, másfél métert, pont lábai elé hullva. A Howling néven ismert varázslat, démoni karomként tépkedte agyam, tehetetlen szenvedésre ítélve engem. Fejtetőmön éreztem meleg leheletét, közel hajolt hozzám, látni akarta a gyötrődést az arcomon. Nem bírtam mozdulni, nem bírtam szinte már levegőt sem venni. A rikoltás hirtelen megszűnt, én azonban még mindig mozdulatlan voltam, a kín lassan múlt. Hatalmas , a fejemre mért rúgással repített hátra egy két métert, így hanyatt terültem el a piszkos macskakövön. -Nem tudtad, hogy nem illik belevágni egy híresség szavába? Jó modorra kell hogy tanítsalak. – Nézett rám kicsit csalódottan, enyhe felháborodással. Tudatom megtisztulni látszott az imént rázúduló hang orgiától, most azonban a rúgástól szédelegtem. Kihasználva az alkalmat, hogy ismét egy önimádó beszédbe merült, a nemrég a mögötte levő falba fúródott botomon még mindig ott díszelgő kőtüskét - előre nyújtott karomat hátra rántva - megpróbáltam testébe juttatni. Szinte egy időben kis akciómmal, ismét felvisított, most azonban más hangon. Bár élesebb volt de kevésbé kellemetlen. Az őt célzó karó darabokra hullott és a halálos szúrás helyett, csak pár maroknyi föld gyenge érintését érezhette derekán. A környező ablakok mind betörtek, a kutyák pedig felvonyítottak.
-Kezdesz felbosszantani. Miért nem tudod egyszerűen élvezni az előadást? –Kérdezte enyhén lihegve, szemre hányóan, a Hold fényében látni hagyva szájáról lecsorgó nyálát.
Nagy nehezen lábra álltam, mit látva ő azonnal rám kiáltott.
-He? Nem érted? -DISTURBED –Ordított pokoli haraggal.
Ennek hatására egy nem túl nagy lila varázskör izzott fel körülöttem, miből egy pillanat múlva hangjegyek törtek az ég felé, ismét térdre kényszerítve és elviselhetetlen fájdalmat okozva.
-BŰNHŐDJ, BŰNHŐDJ –Hallottam néhányszor a gyötrelmen is áthatoló mámorban úszó hangját. A fájdalom kezdett felemészteni, az eszméletvesztés határán álltam. Négykézláb kuporogva markoltam hajamba, szinte téptem a fájdalomtól. A varázslat ismét abbamaradt. Földön támaszkodó fejemet enyhén oldalra billentve homályosan láttam, amint a férfi szintén a földre zuhant és épp felkászálódik, fejét kicsavarva, tekintetét a - hátát falnak vetve ülő- lányra szegezve, aki kezét előre tartva liheg. Az elhalóan pulzáló fájdalom még mindig elég volt, hogy megzavarja gondolkodásom, így nem jöttem rá egyből, hogy az eddig egyszerű áldozatnak tartott lány, feltehetőleg szintén mágus és éppen most mentette meg az életem. Akárhogy is küzdöttem, négykézláb állásnál nem tudtam testem emberibb pózba kényszeríteni, nem úgy mint amaz. Felpattant, ruháját gyorsan megporolva, lendületes léptekkel közelített hősnőm felé.
-Te kis szajha! - Azzal láthatóan erős pofont osztva szegénynek, földre küldte. -Olyan kevés időnk, van és olyan szép lehetne. Ne rontsd el gyönyörűm. –Intézte nyájas szavait a földön kuporgó, köhögő prédájához.
-Mi van már? –Mocskos huligánok betöritek az ablakot?- Most megkapják -Megint csak Joe szerencsétlenkdik! –Kitaposom a belét. -Ha holnap elkések a munkából mert ezek most felkeltettek, megölöm őket. –Talán csak egy két macska dorbézol. –Ne légy hülye. –Hát embernek nincs ilyen hangja. –A részeg ember már majdnem állat. –Hirtelen számtalan idegen hang ütötte meg a fülemet. Pár másodperc múlva már néhány pislákoló fénylabda palástja is belengte a sikátort. Úgy tűnik ez az elmebeteg a halálomat célzó rikácsolásával, pont hogy a menekvés lehetőségét teremtette meg, ugyanis a környező házak lakói és néhány kocsmatöltelék, megelégelve a kései zajongást, hordába verődve akar elégtételt venni a csendháborítókon. Ellenfelünk egy másodpercig tanácstalanul állva bámult a zajok forrásának irányába, majd elhaló, majdnem sírásba torkolló hangon sziszegett fel.
-Nem… nem lehet. Miért pont most? –Hirtelen lehajolt a lányhoz arcát egy kézzel megszorítva, fejét felemelve a földről, magához húzta és egy undorító csókot nyomott szájára.
-Ne aggódj édes Leena, vissza jövök érted. Az enyém leszel még mielőtt kihunyna benned az élet.
–Majd hirtelen rám mutatott és kicsit erősebben, de még mindig óvatosan kezdett hadarni, közben sietős lépteket téve a bal oldalamon levő fakerítés felé.
-Miért kellett mindent tönkre tenned? Olyan tökéletes volt. Ha csak egy percem lenne még, felkoncolnálak és a beleiddel fojtanálak meg... Pont ezt fogom tenni! De nem most. - Azzal átlendülve a kerítésen eltűnt az éjszakában. A fények egyre erősebbek, a felbőszült kiáltások egyre élénkebbek lettek. Minden erőmet összeszedve két lábra küzdöttem magam, számban összegyűlt, vérrel keveredett nyálam a földre köptem. Fejem megrázva, a tőlem jelenleg kitelő leggyorsabb tempóban oda lépkedtem a botomhoz, amiről már rég leoldott a földpáncél és így a falból kiszabadulva aláhullott. Fegyveremre támaszkodva a lányhoz sántikáltam, majd karja alá bújva felsegítettem. Szerencsére nem volt teljesen eszméletlen, így másik kezével a falat támasztva sikerült lábra állnia.
-Szedd össze magad csak egy kis időre. El kell tűnnünk innen. Most.
Azzal megindultunk a közeledő morajlással ellentétes irányba, pont arra amerről jöttünk. Improvizált mankómat szabad kezébe nyomva sikerült befordulnunk a sarkon, a falon csüngő táskám pántján átdugtam fejem, így nyakamba akasztva. Siess, bírd ki, siess, csak még egy kicsit- ismételgettem magamban az utolsó csepp erőt is kifacsarva testemből és lelkemből. 5-10 perc életért vívott küzdelem árán sikerült kijutnunk a világos főutcára. A sarkon egy kaszinó állt, vélhetőleg tele zsíros vendégekkel. Érezve a biztonság szelét, a lányt magamhoz szorítva óvatosan az épület falának dőltem, hogy rendben leülhessünk. Nem maradhatunk itt, de pihennem kell egy keveset, mielőtt tovább mennénk. Bár csak egy hajszálon múlt az életem, rémület helyett most mégis inkább dühös voltam. Részben mert bírtam egy számomra ilyen gyűlöltes alakkal végezni, másfelől pedig szimplán csak mert alul maradtam. Leena szeme nyitva volt, de nem mondott semmit. Fejét ölembe hajtva rám nézett, majd mégis szóra nyitotta cserepes ajkait.
–Kö…Köszönöm
-Letekintve erre a bájos teremtésre némileg csitulni éreztem indulataim. Bár arca koszos és véres, haja kócos és csapzott volt, elbűvölő mivoltán ezek a körülmények cseppet sem tudtak csorbítani. Így a karjaimban tartva, úgy éreztem, ezzel a nehezen elköhögött szóval és hálás tekintetével, ismét melegséget és életet lehelt egyre hevesebben verő szívembe. Látszólag én mentettem meg őt, mégis talán ez pont fordítva történt.
-Miért? -Kérdezte elhaló hangon szemeim pásztázva.
-Mármint mit miért? -Válaszoltam kérdésére kérdéssel, hirtelen feleszmélve újra kavargó érzelmeim tengeréből.
-Miért mentettél meg?
-Valóban ilyen önmagából kifordult világban élnénk? hogy ez még kérdés?-kezdtem talán egy nem pont helyénvaló filozofálgatásba -Azért mentettelek meg mert bajban voltál, Az más kérdés hogy miért voltam éppen ott. Az a feladatom hogy megöljem azt az embert.
-És te? Nyilván nem áll tőled távol a mágia használata. Csak véletlen hogy pont ennek a fickónak a közelében voltál ma este? –Próbáltam kicsit többet megtudni a lányról.
Én... én is azért jöttem, hogy elkapjam ... de –Kezdte, tekintetét félszegen elkapva rólam.
- de ő gyorsabb volt, bele sétáltam a csapdájába. Ha te nem vagy akkor már... –Majd elcsukló hangon szájába harapott.
-Ha a kellő pillanatban nem szakítod félbe, valószínüleg már mindketten halottak lennénk,szóval kvittek vagyunk. -Próbáltam kissé megnyugtatni a karjaim közt nehezen lélegző, láthatóan elkeseredett teremtést.
-Mit tett veled az a szörnyeteg? - Kérdeztem látván, hogy a külső sérüléseken túl más gond is van Leenaval.
- Törbe csalt, azt hazudta ő is a... a munka miatt jött és... Én hittem neki... valami méreget tett –Ekkor szemeit összeszorította és fájdalmasan felszisszent.
-Nyugodj meg! Lassabban, ezzel csak ártasz magadnak –Próbáltam kicsit lecsitítani.
- Nem akartam... - suttogta.
Rémülten és tehetetlenül simítottam meg Leena arcát és tettem kezemet homlokára.-Magas, ez nem jó. -Haraptam el a mondatot már már pánikolva. Nem mertem feltenni a kérdést "Most mit tegyünk?", nem akartam átragasztani rá egyre növekvő aggodalmam és kétségbeesésem.
-Minden rendben lesz, gyere ülj fel, próbálj meg ellazulni és mélyeket lélegezni. -azzal óvatosan felemeltem fejét és gyengéden átkaroltam. -Így. Most lélegezz
-Köszönöm –Mondta szelíd mosollyal arcán.
Kezét homlokomra emelte, ahol kisvártatva halvány, kék fény jelent meg.
- Csúnyán megsérültél.
Enyhén hátra hőkölve felkiáltottam. -Várj. Mit csinálsz. - Testemet kellemes bizsergő érzés kerítette hatalmába, elszunnyasztva fájdalomérzetem. Sérüléseim forró, nedves érzet járta át és bár még nem is sejtettem mi történik velem, tudtam, hogy jó.
- meggyógyítalak. - felelte pihegve
-Nem is tudtam, hogy ilyen csodálatos mágia is létezik. Illik hozzád. - Mosolygtam a lány szemébe teljesen meghatódva. Majd hirtelen egy nagyon is reális gondolat hasított belém. Elkapva Leena kezét, megpróbáltam gyengéden elhúzni homlokomtól -Ennyi elég, ne terheld magad miattam. én megmaradok. A te állapotod sokkal súlyosabb. Gyógyítsd meg magad!
- ne aggódj! Én jól vagyok! – - Azzal meglehetősen határozott és elkötelezett tekintetet vetett rám, így lassan, kissé bizonytalanul engedtem kívánságának, de érintésem támogatólag ott hagytam karján.
- Utána magadat is rendbe tudod hozni, ugye? –Kérdeztem aggódva
- persze - felelte bágyadtan.
- Még nem mondtad a neved. –Próbálta törődően elterelni nyugtalan gondolataim, vagy csak szeretett volna a nevemen szólítani.
-Jaj ne haragudj, milyen neveletlen vagyok- Omeron vagyok, Omeron Greensand. Bár nem a legidilibb körülmények között találkoztunk, de nagoyn örülök hogy megismerhetlek
-Leena vagyok és szintén. –Mutatkozott be ő is kedvesen mosolyogva. A keze alatt izzó fény lassan elhalványult, karja vissza ereszkedett teste mellé. Fejét vállamra hajtva még egy végtelennek tűnő percig fürkészte mosolyogva szemeim. Elveszve lelkének tengerkék tükrében, sikerült teljesen elfeledkeznem helyzetünk komorságáról és őszinte, gyermeki boldogsággal feltöltenem lüktető szívemet. Noha szemeit egyre sűrűbben lehunyva, pihentető álomba merült, mosolya tovább tündökölt. Remélve, hogy az alvás majd segít állapotán, lassan vissza fektettem ölembe és dzsekimet lehámozva magamról, elfedtem kecses, törékeny testét.
Úgy döntöttem pár óra pihenést adhatok szegény, meggyötört leánynak, én pedig, hála mágiájának, új erővel feltöltődve, őrködöm felette.

Ezen írás, az "Elkárhozott fattyú c." fő történetszál egy kicsiny részét képezi.


Ez a kaland, Atsui-val közösen íródott, munkája ITT megtekinthető.


A végtelen nyugodtnak tűnő éjszakát kémlelve, úgy érzem nagy baj van …Az utca képe ugyan olyan, mint minden este. Ulswich asszony rendszerint ilyenkor sétáltatja kutyáit, ugyan is nem bírja már a nagy meleget, így mindig az esti órákat választja ehhez a tevékenységhez. A közeli parkból ugyan azt az illatot hozza a szél, egy két virágot is elragadva járja be a várost. A csillagok sem mutatnak semmi mást, csupán azt amit évmilliók óta. Én is ugyan ott ülök, ugyan abban az ablakban és ugyan azt a teát iszom. Mégis…
-Valami baj van? –Totyogott oda hozzám Heaven.
Gondolataimat leplezve, mosolyogva vettem fel ölembe a kis vakarcsot.
-Csak elmerengtem. Aggódom valakiért.
-Félted? –Kérdezett vissza, nagyon jól ráérezve a dolog lényegére, egy olyan szóval, amit már ő is ismer.
-Igen. Félek, hogy valami baja esett egy barátomnak. Egy hónapja kelt útra, hogy segítsen egy bajba jutott lánynak és azóta nem hallottam róla.
-Hopp hopp! Menjünk utána! –Mondta ez a kis lény, könnyedén olvasva szívemben.
Bárcsak mehetnék és harcolhatnék az oldalán! Bárcsak ott lehetnék vele, hogy támogassam. Bárcsak, de…
-Nem lehet. Nem tudom hol keressem. Nyomtalanul tűnt el. –Heaven ezt hallva, akár csak én, lehajtotta fejét, majd elhalkult. Csak a szél és kettőnk szuszogása volt kivehető az éjszakában.
Éreztem a szívverésem egyre erősödő dobogását, hangja egyre hasonlatosabbá vált egy madár heves szárnycsapásaihoz. Hirtelen belém hasított a felismerés, felkaptam fejem és karom a messzeség felé nyújtva, hunyorogva fürkészni kezdtem a sötétkék égboltot. A hang végül egy kicsiny sólyomban manifesztálódott, ami a kezemen landolva, csőrét kinyitva próbált minél nagyobb adagokat magába szívni a friss levegőből.
-OY! Szia! Omi nézd! –Ugrott fel Heaven, a rokon lény láttán.
-Nyugalom Heaven. Ő egy egyszerű sólyom. Talán hasonlít rád, de nem ért téged. –Azzal óvatosan lecsatoltam a kis postás lábáról az üzenetet, majd néhány csík hússal megkínáltam és útjára engedtem.
Izgalomtól remegő ujjakkal bontogattam az aprócska tekercset, abban bízva, hogy megnyugvást hoz lelkemnek, vagy legalább is közelebb juttat hozzá. Mellkasomat elöntötte egy vibráló, bizsergő érzés, agyam minden idegsejtje felizzott, fejem teljesen kitisztult, ez Gordon írása. Percekig bámultam, meredten, alig lélegezve, pedig csak néhány szó szerepelt a gyűrött cédulán…

Worth Woodsea, Boszorkány orom, északi szélesség 47,498970 fok, keleti hosszúság 19,043604 fok. Siess.

-Omi…mi az? –Kérdezte végül félve.
-Mennem kell! –Azzal Heavent óvatosan leraktam a karosszékre és minden szükséges dolgot belehánytam a táskámba.
-Ez egy veszélyes küldetés lesz, belehalnék ha bajod esne, ezért nem jöhetsz velem, Richardra bízlak, ő szeret téged és jól fog bánni veled. Ne félj, vigyázni fogok magamra és hamar vissza térek hozzád. –Hadartam el öltözés közben a tényállást, majd két táskával vállamon kis kedvencem felé nyúltam.
-Gyere! Sietnünk kell. –Próbáltam nyugtatóan mosolyogni, de olyan hevesen vert a szívem és pattogtak a gondolatok a fejemben, hogy kétséges mennyire sikerült jól.
Heaven mozdulatlanul nézett rám remegő szemekkel, fájdalmas arccal.
-NEM! Veled megyek. –Tört elő belőle a tengernyi érzelemtől feszülő kiáltás.
Lerakva a táskákat, magamhoz öleltem és addig ringattam, míg végül belefáradva a szipogásba, nyugodt álomba nem merült…
Szélsebes, hatalmas léptekkel szeltem a kihalt utcákat, majd elérve Richardot ismertettem vele a helyzetet, minek hallatán teljes támogatásáról biztosított és egy kis elemózsiával megpakolva táskámat, útnak engedett. A vonat, mintha érezte volna, hogy minden perc számít, zabolázatlan lóként száguldott az úti célomhoz legközelebb eső város felé, Magnóliába. Onnan néhány óra gyaloglás, mire elérem a hatalmas erdősség szélén elhelyezkedő Boszorkány Orom nevű hegyet. Már amennyiben bízhatok egy mágikus térképben…Utazásom a legkevésbé sem volt rövidnek nevezhető, már magasan járt a nap mire a hatalmas vas gépezet megállt alattam és még egy utolsót pöffentve elhalkult. Előnyösebb lett volna alvással tölteni az éjszakát, de néhány órát leszámítva, a bennem tomboló érzelmektől, nem tudtam pihenni.
Hamar magam mögött hagyva a civilizációt, már az egyre elvadultabb terepen haladtam, erőltetett tempóban, értékes perceket spórolva.

-Ide figyelj Omi! Ebben nem segíthetsz nekem, ezek a fickók teljesen más súlycsoportba tartoznak. Te is láthattad!
-Ne bízd el magad. Szükséged lehet a segítségre
-Nem tudok rád is vigyázni! Csak bízz bennem és szólj a családnak a történtekről. És ne aggódj ha sokáig oda leszek! Ez elhúzódhat.

Ez a pár szó … Rég óta ezek az utolsó emlékeim Gordonról és ezek fényében, nem tudom hogy örüljek, vagy aggódjak. Ha a segítségem kéri, nagyon nagy lehet a baj. Talán már…Ekkor azonban hirtelen, valami a tájba nem éppen illő állta utam. Olyan lendülettel rohantam, hogy esélyem sem volt elkerülni. Teljes erővel csapódtam egy, hátulról valamiféle erdei tündérre emlékeztető nőalakba. Elsodorva az ártatlan lánykát, mindketten a földön kötöttünk ki. Ő kinyúlt béka módjára terült szét, míg én egy igen súlyos köpenyként takartam el fedetlenné vált testét. Az eséstől, egyrészes lenge, selyem ruhája, szinte nyakáig csúszott, ez által vélhetőleg a végletekig dühössé téve viselőjét. Lehemperedve róla, ő őrültmód kapálódzva felpattant, majd lehúzgálta felcsúszott ruháit. Megmondom őszintén furcsa, hogy valaki ilyen öltözékben vegye be magát a dzsungelbe, bár az időközben karján felismert szimbólum, sokat megmagyarázott. A Blue Pegasus mágusnői, tapasztalataim szerint, mindennél, a praktikusságnál is fontosabbnak tartják a kifinomult, divatos öltözködést.
-Nem látsz a szemedtől? Még jó, hogy nem törtük össze magunkat. –Szakított ki az átmeneti, nosztalgikus elmélkedésből és ezzel vissza is kerültem, a szörnyű valóságba.
-Sajnálom, ez nyilván az én hibám. Megsérültél valahol? -Kérdeztem kissé szégyellve magam, ruháim sietősen porolgatva
-Nem. De nem sokon múlt. –Válaszolt kissé még mogorván
-Nos, ennek igazán örülök, viszont ha nem bántalak meg, ahogy láthattad, nagyon sietek. Légy óvatos, errefelé csalóka az erdő. minden jót.-Azzal kapkodva táskám után nyúltam,ekkor azonban hirtelen egy rémült, ismerős barna kis tollpamacs bukdácsolt ki belőle engem hívogatva.
-OY! Omi, Omi! –Ugrált és csapkodott szárnyaival, úgy próbálva feljutni kezeimbe.
-Hogy kerülsz te ide?-Kérdeztem szemrehányást egyenlőre még mellőző hangon, hiszen egyenlőre a meglepetés ereje elnyomta azt
-Amíg Richard és ti hátra mentetek, gyorsan bemásztam a szendvicsek közé –Kezdte még kissé szipogva, majd fejezte be szinte már büszkélkedve azzal amit ilyen ügyesen véghez vitt.
-Heaven! –Érkezett el végül annak a bizonyos tekintetnek és hangsúlynak az ideje. -Nem tehetsz ilyet.Nem ok nélkül akartalak otthon hagyni. Ez a feladat egyszerűen túl veszélyes, és én nem akarom, hogy az én hibámból neked is bajod essen. Miért nem hallgattál rám? –Mondtam végig mindezt úgy, hogy Heaven ne érezze úgy, dühös vagyok, de tudja hogy rossz fát tett a tűzre.
-Én csak segíteni akartam neked, nem engedhettelek el egyedül. –Mondta ismét elcsukló hangon….
Ezen szavakkal azonban ráébresztett, ő is csak olyan mint én. Mindannyian segíteni akarunk a barátainknak, még ha nem is vagyunk elég erősek hozzá, nem foglalkozunk a veszéllyel és a halállal, csak támogatást akarunk nyújtani. Nagyot sóhajtva befektetem az időközben elcsitult Heaven-t a puha szendvicsek és egyéb elemózsiák közé -Maradj itt., majd kissé zavartan mosolyogva ismét a fehér hajó lányra néztem.
-Akkor engedelmeddel én mennék is. -Azzal térképemet útvonal újratervezés céljából elővéve lassan bandukolni kezdtem, a jónak vélt irányba…
- Várj még! A Boszorkány-hegyet keresem, de azt hiszem eltévedtem. Tudod nem vagyok erre ismerős. Hálás lennék, ha útba igazítanál. –Szavai hallatán hirtelen megtorpantam majd néhány lélegzetvételt követően megfordultam és leeresztettem térképem.
-Ha nem vagyok túl tolakodó, mi célból keresed azt a helyet? -Érdeklődtem lassan és halkan, mégis izgalommal teli hangon.
-Egy Lala Edinburg nevű kislányt keresek, akit állítólag ott tartanak fogva. –Közölte tényszerűen ittlétének okát
Nagyot nyeltem, majd ismét elgondolkoztam az előttem álló hölgyikét méregetve. A karján ott a Blue Pegasus szimbóluma és az öltözködése alapján is oda tartozik...
-Nagyon örvendek! A nevem Omeron Greensand, a Quatro Cerberus soraiból. Úgy tűnik egy azon célból vagyunk itt… -Léptem közelebb a lányhoz, hogy kezet foghassunk.
- Atsui Orestes vagyok, a Blue Pegasus-ból. Te is a hirdetésre jelentkeztél? Csak azért kérdezem, mert a lány szülei nem említették, hogy valaki már rajta van az ügyön. –Nézett rám kissé talán gyanakvóan.
-Ezzel némileg megelőzted a következő kérdésem, ami arra irányult volna, hogy hogyan szereztél tudomást Edinburgék tragédiájáról...No de ne fecséreljük az időt, kövess aztán út közben mindent elmesélek. –Azzal ismét belemélyedve térképembe, kis habozás után intettem kezemmel. -Arra
Erőteljes léptekkel szeltük az olykor bosszantó ellenfélnek bizonyuló erdősséget, közben pedig nagy vonalakban felvázoltam az idáig vezető eseményeket. Elmondtam Atsuinak, hogy nagyjából egy hónapja, egy barátomat helyettesítve kaptam munkát Edinburgéknál. Ezen küldetés során lepleződött le a lányukat korábban elrabló és már jó ideje helyettesítő alakváltó akit sajnos képtelen voltam egymagam megfékezni, viszont elégséges ideig tartottam fel ahhoz, hogy az időközben érkező Gordon üldözőbe vehesse. Azóta nem érkezett róluk hír egészen mostanáig. Néhány napja kaptam egy segélykérő üzenetet, amely valószínűleg a szülőket is elérte és rajtuk keresztül jutott a Blue Pegasushoz is. A történet végére érve, meg is érkeztünk célállomásunkhoz. Az erdősség ritkásodni látszott, és kisvártatva egy barlangot vettem észre, melynek bejáratát két jól megtermett férfi őrizte.
-Itt álljunk meg. -Azzal kezemet Atsui vállára téve, óvatosan lehúztam a földre.
- Van elképzelésed róla, hogy mi várhat ránk odabent? –Kérdezte szemeit a két fickón járatva
-Eddig kétszer volt szerencsém Lala elrablóival találkozni, azon esetekből kiindulva vélhetőleg alakváltók. De biztosat nem tudok mondani...reményeim szerint Lala és Gordon, mindketten életben. -Fejeztem be kissé eltérve a tárgytól
-Reméljük a legjobbakat.
-Mond csak, mennyire vagy tapasztalt mágus? Ha nem vagyok túl tolakodó, nem biztos hogy egyszerű dolgunk lesz azokkal ott -Intettem fejemmel ellenfeleink irányába. -Kettejükkel én egyedül nem igen bírok el. Számíthatok rád igaz? -Kérdeztem abban bízva, hogy nem taposok nagyon újdonsült társam lelkébe.
-Nos elég kezdő vagyok még, de volt már „szerencsém” pár harcban részt venni, és még itt vagyok. Tehát számíthatsz rám. –Beszélt teljesen komolyan, megnyugtatva egyenességével.
-Rendben -mosolyogtam bíztatóan Atsuira -Viszont mivel nem igazán vagyunk összeszokott csapat, azt hiszem az lesz a legjobb, ha szimplán megosztjuk a munkát, a jobb oldalit elintézem én -Próbáltam egy egyszerű haditervet felvázolni, várva a lány reakcióját.
- Én is így gondoltam. –Azzal cseppet sem habozva elindult ellenfeleink irányába
Kissé meglepődve társnőm határozott léptein, sietve én is nyomába szegődtem, majd mielőtt oda értünk volna, hátulról gyengéden megszorítva vállát mellé léptem.
-Vigyázz magadra -Mondtam mosolyogva, egy kis lelkesítést rögtönözve
-Szoktam –Mondta meleg hangon, egy különleges tőrt előhúzva, melyből hirtelen tengernyi aranyló homok tört a levegőbe, ezzel felhívva a figyelmet ránk, odavonzva a meglepettségtől üvöltöző ellenfeleink.
Feltűnést kerülve lassan a földre tettem a Heavent rejtő táskát, majd botomat kezembe véve, szabadjára engedtem mind azt a gyűlöletet, dühöt és fájdalmat amit ezek a szemétládák pumpáltak szívembe.
Határozott, futásban végződő lépésekkel rontottam a nekem jutó pasasnak, aki hozzám hasonlatosan nem tétlenkedett.
-Transform Komodo Dragon! –Kiáltott beigazolva gyanúmat, alakváltókkal van dolgunk.
Vállai csapottak lettek, kezei és lábai karmos mancsokká alakultak. Pofája megnyúlt, szinte átszakítva korábbi emberi ábrázatát. A varázslat végeztével, teste erőteljes puffanást hallatva nagyot nyújtózva landolt a földön, majd villámgyorsan kitekergőzött a zuhanástól felszálló porból, hogy a megfelelő pillanatban nekem támadhasson.
Botom végét a földön magam után húzva, arra felkúszott a finom fekete föld, hogy kemény sziklaréteggé tömörülve, gyilkos fegyvert adjon kezembe.
-Grappling wines –Hajítottam ellenfelem irányába mágikus magvaim, melyek lábainál földet érve, vastag indákká nőtték ki magukat.
Nem pusztán legyőzni akartam őt, az életét kívántam venni. Cseppet sem veszítve lendületemből botomat egyenesen előre tartva ismét igére nyitottam számat.
-Stone Spikes. –Ordítottam gyilkos dühvel, hogy rövid úton véget vessek a küzdelemnek.
A szürkés zöldes, kemény bőrű, nagytestű gyíkká alakult figura, száját óriásira tátva zöldes köpetekkel terítette be tüskéim, melyeket teljesen elemésztve a földre vitt és füstölögve a semmivel tette egyenlővé. Hasonlóan járt el a lábait szorító liánokkal is, így béklyóit elhagyva, teljes figyelmét rám fordíthatta. Első ránézésre az ember lebecsülné ezen bestia sebességét, ám ha ezt teszi, jókora hibát ejt. Gyorsaságán túl savas nyála is nagy veszedelem minden élőnek aki ellenfeléül választja. Mágikus földem nem volt képes ellen állni a hüllő mindent elemésztő nyálkájának, így támadásaim sorra fulladtak kudarcba, mialatt övéi egyre közelebb kerültek céljukhoz. Ha közelről támadok , talán sikerrel teszem, azonban a védelem minden formája nélkül az én életem is veszélybe kerülhet. Elég időt töltve a gyík körbetáncolásával, végül sikerült egy működő ötlettel előállnom. Botomat két kézzel magam elé tartva pár másodpercig koncentrálva annak mindkét végén egy egy kőkaró nőtt ki. Jobb kezemmel nagyot lendítve, útjára bocsátottam, hogy riválisom vérét ontsa. Ez túl nagy falat lesz ahhoz, hogy csak úgy szétbomlassza köpetével és valóban nem ez történt. A pikkelyes test nagyot rugaszkodva felugrott, majd mint az ember legjobb barátja a frízbit, úgy kapta el ő is szájával száguldó fegyverem. Földet érés után kettő három nagyobbat harapva, szinte mosolyogva ketté roppantotta azt. Szája sarkából még kilógtak a bot törött végei, így várta, nyálát csorgatva, hogy arcomon elhatalmasodik a kétségbeesés. Kezeim ökölbe szorítva vicsorogtam, majd pár másodperccel később, magabiztos mosolygással egymásnak ütöttem őket. Az előzőleg fegyverembe rejtett Life-Coal magokból indák kacskaringóztak ki, melyek gúzsba kötve az egyre jobban pánikolló ellenségem, az ott heverő mindkét kőkarót testébe nyomták. Fülsüketítő, sziszegő visítása közepette, nyakából és bordái közül patakzott a vér, méretes skarlát tócsát duzzasztva rángatózó teste alatt. Lihegve töröltem le arcomról a verejtéket, majd felvéve és leporolva az időközben földre hullott felsőmet, a tetemhez lépkedtem. Az újra emberi formát öltő test, a megrázó látvány ellenére sem tudott sajnálatot kiváltani belőlem. Megvető tekintettel szemlélve a hullát, hirtelen belém hasított a gondolat, nem egyedül indultam csatába. Atsui felé fordulva, hála az égnek és persze a lányka képességeinek, szinte azonnal nyugtázhattam, a kisasszony könnyedén elbánt a másik gonosztevővel. Fejcsóválva néztem a ripityára tört botomat, melyet kezembe véve, egy közeli fához botorkálva, annak anyagát felhasználva végül rövid úton sikeresen megjavítottam. Még egy aggasztó felismerés, amely immár futásra is késztetett, Heaven hogyléte. A pimasz kis mihaszna, azonban Mágikus fejhallgatójával fülein, mit sem észlelve a történtekből, kissé elfeküdt tollazattal aludta az igazak álmát. Így végül elhagyott javaimat és kis barátom magamhoz véve, útközben nagyjából leporolgatott és megigazított ruházattal lépkedtem Atsui felé, hogy tovább folytathassuk veszélyekkel teli küldetésünk.
-Jól vagy? –Kérdezte felém fordítva fejét
-Igen, velem minden rendben. Kicsit legalább megmozgattam a tagjaim. -Válaszoltam vállaimat megvonva, indokolatlan viccelhetnéktől vezérelve kicsit hetykén
-Örülök hogy nem esett bajod. -jegyeztem meg kicsit komolyabban
Azzal oldalra fordulva, tekintetem a barlangban kavargó sötétségbe furtam
-Ha készen állsz... -intettem fejemmel a sötétség felé
-Készen állok… a kérdés, hogy mire… -Mondta biccentve egyet, majd a tudattal, hogy számíthatunk egymásra, megfontoltan lépkedve behatoltunk a számtalan veszedelmet rejtő, nyirkos feketeségbe…

Atsuinak már elsírtam, hogy az ilyen adrenalin pumpáló, de kegyetlen mód lecsapott végű több fejezetes kalandok a sírba tudnának kergetni! Ez persze szubjektív vélemény, mert ahogy Atsuinál is, úgy nálad is meg vagyok elégedve minden mással! Szép összmunka, amire csak bíztatok mindenkit, hogy kövesse, és ápolgassuk a kapcsolatokat a karakterek között!
220 VE a jutalmad, rászolgáltál!

Korrekció: Tojáskád 25 VE-vel gazdagodott!

Omeron és Leena
II. Fejezet

Ez a kaland, Leenaval közösen íródott, egyenlőre cím nélkül. Munkája ITT megtekinthető.

Fejem hátra vetve a mállékony falnak, vissza fogottan szuszogtam, az eget lyuggató csillagokra bámulva. Nem volt ez olyan különleges elfoglaltság nálam, sokszor szenderedtem álomba megnyugtató látványuktól. És bár az ős öreg firmamentum évmilliók óta mit sem változott, az engem uraló érzések mégis teljesen mások voltak. A Leena állapota miatt érzett aggodalmam illetve támadóját célzó gyűlöletem olyan elegyet alkotott, mely bélpoklos kis démonként vájta mérget levedző fogait belsőségeimbe, szinte megfojtva engem. Én…mégis még mindig lassan vettem a levegőt, vigyázva az ölemben pihegő lány álmát. Szemeim a gondtalanságba merült kis tündér felé fordítva, akaratlanul is elmosolyodtam. Elrévedtem kellemes, nyugalmat sugárzó arcának békéjét kémlelve. A finom vonalak azonban egyszeriben úgy törtek meg mint ahogy a láng fölé tartott fólia ugrik össze. Szemeit görcsösen szorítva, fogait csikorgatva felszisszent, majd pár másodperc után ismét megnyugodva, rám fordította csillogó szemének égszínkék azúrját.
-Máris felébredtél? Hogy érzed magad? -kérdeztem a felém pislogó lányt egy szelíd mosollyal üdvözölve.
- Hát meg vagyok, asszem. És te? –Mondta nehézkesen, amolyan ébredés utáni, gyengécske hangon
-Hála neked, úgy érzem minden sérülésem meggyógyult és feltöltődtem energiával. Viszont azt ígérted magadat is meggyógyítod, nyugodtabb lennék ha így tennél. -Azzal félre simítottam arcába lógó haját és szelíden tovább néztem őt.
- Rendben - felelte kedvesen, próbálva felülni. A mozdulat közepén azonban egy fájdalmas nyöszörgés kíséretében vissza zuhant ölembe.
-Csak lassan te butus, itt vagyok segítek. -Mondtam óvatosan megtolva hátát, másik kezem kis kacsójába adva, hogy azt szoríthassa.
- Köszönöm, de nem maradhatunk itt sokáig. –suttogta,miközben a korábbról ismert csodálatos kék fény újra felizzott kezei körül
-El kell kapjuk minél hamarabb. - kezdte immár szomorú érzések uralta ábrázattal, engem is megfertőzve a negatív hangulattal..
-Az a legfontosabb, hogy rendbe hozd magad! Utána pedig, hogy biztonságos helyre vigyelek. Most, hogy már tisztában vagyok erejének mibenlétével egyedül is elbánok vele. Nem engedhetem, hogy veszélynek tedd ki magad, hiszen őrülten vágyakozik a véred után. Túl veszélyes hogy velem gyere. Sajnálom. –mondtam halkan, komor hangon.
- Felejtsd el, veled megyek! – Vágott vissza erőteljesen
- Nem mehetsz egyedül, túl erős! És... –itt azonban hangja elcsuklott és szavak helyett, csak szapora lihegés hallatszott szájából.
-Tudom, hogy mit tett veled és hogy nem egyszerű ellenfél, de mindezek ellenére sem akarlak veszélybe sodorni.
- Nem, nem tudod -Szakított félbe nagy hévvel ez az ember... megalázott. Egy utolsó kis cafka ként kezelt, egy játékszerként, mintha nem is élnék, mintha csak...
csak azért lennék hogy őt szórakoztassam.
Ezt... ezt... meg fogja keserülni – Mondta el könnyekkel küszködve, milyen sebeket ejtett Yasu a lelkén és a becsületén
- Veled megyek! – zárta le a vitát ellentmondást nem tűrően, fegyelmezett arccal.
Megértve Leena szavait és érzéseit nagyot sóhajtva a földre néztem majd újra szemeibe és lassan, nehézkesen bólintottam.
-Ebben az esetben valamiféle tervre lesz szükségünk. Számolnunk kell a ténnyel, hogy figyelhet minket, talán ebben a pillanatban is itt ólálkodik valahol körülöttünk. Ezen kívül figyelembe véve, hogy ő hazai pályán van, már kiismerte ezt a várost, nehéz lesz kelepcét állítanunk neki, mégis úgy vélem ez az egyetlen esélyünk. Ha ő csap le elsőként, könnyen találhatjuk az iméntihez hasonló helyzetben magunkat. -magyaráztam, valami stratégián törve a fejem.
-Azt hiszem szükségünk lenne egy csalira...-Ekkor a gyógyítást időközben befejező lány a szavamba vágott
- Igen, és én leszek a csali.
-Bár nem örülök, hogy téged teszünk ki közvetlen veszélynek, de ez a legjobb esélyünk. -Morfondíroztam szemöldök ráncolva
- Ne aggódj nem lesz bajom. Viszont a mágiája annál rosszabb. A hang mágia ellen csak egy dolog véd meg.
-Mire gondolsz? -Emeltem fel fejem Leenara nézve
- A vízre. Mivel más a fajsúlya a hang nem tud benne terjedni. Bár vissza üthet mert a viz segíthet a visszhangban is neki, de ezzel csak újabb csapdába csalhatjuk. A tenger part.
Ha oda kitudnánk csalni... –Magyarázott az éjszakai égbolton pihentetve szemét.
-Ott ilyenkor már elég kevesen vannak, mivel távol esik a hotelektől. Ő is ideális helynek tartja majd, nem látja benne a csapdát és van épp elég vizünk is. Mit gondolsz? –Fejezte be, állapotát tekintve, meglepően logikus eszmefuttatását.
-Az ötlet maga remek, nagy szükségünk van az ilyen cselvetésekre, de hogyan csaljuk feltűnésmentesen a tengerpartra? Nem fogja furcsállni hogy ilyen kései órán fürdőzésre adjuk a fejünk? -Kérdeztem hunyorogva, agyamban kattogó fogaskerekekkel
- Egyszerű. Látványosnak kell lennünk, tudja hogy mágus vagyok, de azt nem hogy milyen. Tételezzük fel hogy most is keres valahol. Ha ebből indulunk ki hol kereshet? –Kérdezte, de azonnal meg is válaszolta.
- Ott ahol sokan vannak, mert mit csinálna ilyenkor egy átlagos ember? A legnagyobb tömegbe keres menedéket. Ez az ember jártas itt, csak keresnünk kell egy helyet ahol még viszonylag sokan vannak. – Azzal kezével egy közeli, fényektől és zenebonától vidám utcára mutatott.
-Igazad lehet… -Futottam át fejben a hallottakat. -Akkor ha úgy érzed készen állsz, induljunk. Remélem nem lát majd át a tervünkön. -Mondtam gondterhelten a lánynak, aki minden csodálatom elnyerte, majd talpra álltam és felsegítettem őt is..
-Köszi. –Azzal elindultunk, az élettel teli sétány irányába.
Tudod tartani a tempót? -Kérdeztem aggódva, a mellettem nehézkesen lépkedő lányra tekintve
- Igen, meg leszek. Egyébként köszönöm hogy meg mentettél. –Válaszolt, ahogy kiléptünk a fényre.
-Abból az irányból, mintha mulatozás hangjai szólnának. -Mutattam az utca nekünk jobbra eső vége felé.
-Mond csak, magadnak is teljesen rendbe tudtad hozni a sérüléseid? Mert úgy látom, még mindig fájdalmaid vannak. -Néztem nagyot nyelve Leenara.
- Hát igazából nem. Ez valami méreg, és soha eddig nem gyógyítottam mérgeket, csak a tüneteket tudtam enyhíteni.
-Az ilyesmi nem gyerekjáték, nem lehet félvállról venni. Talán mégis jobb lenne ha... téged most azonnal szakértő kezekre bíználak. Ki tudja meddig lesz képes a tested ellen állni ezeknek a kártékony esszenciáknak.
- Nem! Nem fogom hagyni hogy egyedül megküzdj vele! – szegezte ismét lelkem tükrére akaratos tekintetét. - Egyébként is kötve hiszem hogy az itteni orvosok bármit is tudnának tenni. –világított rá egy igaz, de mégis eléggé elkeserítő tényre.
-Ajj -Nyögtem fel küszködve a lány elszántságával és a tudattal, egyedül talán valóban képtelen lennék megütközni a férfival. -Ismersz valakit, aki képes segíteni rajtad? –Néztem újfent a lányra, igenlő válaszért fohászkodva
- Az ilyen mérgezéseket – Kezdte, de hangja elcsuklott… - nem lehet gyógyszerrel gyógyítani csak ellenméreggel. Csak egy embert tudok aki ért hozzá. A céhem egyik mestere Saundarus mester.
Majd ha végeztünk megkérem hogy gyógyítson meg, - Tette hozzá, próbálva nyugalommal tompítani aggodalmam. Nem mondhatom, hogy a kétely mellkasomat emésztő lángja elenyészett volna, de egyenlőre be kellett érnem ennyivel, így csak halkan bólintottam, továbbra is gondterhelt arccal
-És most? -Kérdeztem elérve egy nagyobb utcán duhajkodó tömeget. -Vegyüljünk?
- Hát szerintem vegyülhetünk. – mondta elmélkedve.
Tervünk első fázisának véghezvitele, eleinte nem ütközött akadályokba, a vígan kavargó emberáradat egy szempillantás alatt elsodort engem és Leenat. Énekeltek, táncoltak látszólag jól szórakoztak, gondtalanul élvezték a város nyújtotta lehetőségeket. Tekintetem folyamatosan az arcokat pásztázta Yasu után kutatva, egyelőre azonban úgy tűnt nem járok sikerrel, a fickónak nyoma sem volt. Leenat átfogva, próbáltam magam mellett tartani és terelgetni, megóvni a tömeg okozta kellemetlenségektől, pár perc után azonban óhatatlanul bekövetkezett, az amitől egész este féltem. A mellettem totyogó lány, elveszítette uralmát teste felett, ami hirtelen erejét vesztette, rongybabaként indult meg a föld felé.
-A fenébe, alig állsz a lábadon, ez így nem fog menni. -Ocsudtam fel tehetetlen dühvel, amit nem Leena, hanem saját magam iránt éreztem. Karjaimba véve a lányt, hangos szavakkal és gyilkos tekintetekkel oszlatva a tömeget, kiküzdöttem magunk a féktelen hömpölygő sokaságból, hogy valami padfélére tegyem meggyötört, elernyedt testét.
-Mi van veled, hallasz engem? - fogtam meg két kezemmel arcát és néztem pár centiről,véres szemeibe
- Igen, jól vagyok csak ez a tömeg... - mondta gyengén
- Azt hiszem... valami mással... kéne próbálkozunk - pihegte halkan.
-Nem fogom végig nézni ahogy szép lassan a halálba hajszolod magad. -Mondtam határozottan, miközben legbelül, tanácstalan kisgyerekként álltam megszeppenve a helyzet előtt. Nagyot sóhajtva megsimítottam a lány fejét.
- Hé nyugi! nem fogok meghalni! – Mondta, egy gyenge mosollyal nyugtatva engem.
-Itt egy mosoly már nem segít -Döntöttem homlokom a lányéhoz, tarkóját kezeimmel körbefonva.
-Fel kell gyorsítanunk az események sorát. Most itt hagyalk pár percre, remélve, hogy ezzel felkeltjük a figyelmét. Ne félj nem megyek messzire, csak inni hozok neked, de közben is folyamatosan szemmel tartalak majd, és a környéket is figyelni fogom, hátha felbukkan. Rendben?
- Rendben! - bólintott.
Gyengéd csókot leheltem Leena homlokára, majd lassan hátrálva megfordultam és sietve eltűntem a parádé féktelen tombolásában. Bár az lett volna a dolgom, hogy kellő ideig távol maradjak, mégis minél előbb vissza akartam érni. A legközelebbi árust kifosztva, egy palack innivalóval a kezemben szelve az embertenger habjait, elmémen eluralkodó gyanakvással néztem minden közelemben levőre és kerülgettem őket úgy, mintha bármelyik percben halálos szúrást kaphatnék egyik másiktól. Kijutva a kavalkádból, Leena még az iméntinél is elkeserítőbb ábrázattal dőlöngélt a padon ülve, hófehér arcára a rettegés kezével felírt érzelmekkel.
-Törént valami? -Kérdeztem, az üdítőt átnyújtva, egyszerű szavakkal leplezve az egyre burjánzó pánik érzetét
- Nem, semmi különös. –Válaszolt vékony, monoton hangon, majd nyakát felém nyújtogatva, arcával az enyémhez simulva megfogta tarkómat. - Itt van! – suttogta.
Lassan távolodva bólintottam, egy nehézkes mosolyt erőltetve magamra, majd a lány elé guggolva hátra néztem rá. -Dőlj rám, ha a saját lábadon jössz, csak hátráltatnál minket és veszélybe sodornád mindkettőnk életét. - Mondtam túlzott szigorral, annak reményében, hogy így nem ütközök újfent Leena akaratos természetébe és makacsságába.
Így vagy úgy, de nem érkezett ellenvetés, csak egy aprócska kis test a hátamra, amit óvatosan megemeltem és kezdetben lassan, majd egyre gyorsabban, végül kocogva vittem. -Nem rázlak nagyon? –Kérdeztem mély szuszogását nyakamon érezve.
- Nem minden rendben.
-Látod valahol?
- Most nem, de itt van valahol. Biztos vagyok benne! –Mondta pár másodperc mocorgás után.
-Akkor minden terv szerint halad. Azonban a folytatással kapcsolatban...Pontosan hogyan fogjuk kihasználni a víz nyújtotta előnyöket? -
- Hát... valahogy a vízbe kell jutnunk. Gázolj bele a vízbe és ott várjunk rá. Sárkányölő vagyok, az érzékeim élesebbek egy mágusénál. Tudni fogom mikor támad! - pihegte.
-Értettem! –Azzal lépteimet szaporázva, célba vettem az egyre hangosabban zúgó hullámokat.
Néhány perc csendet követően, melyet csak hangos szuszogásom szennyezett be, komoly hangnemben szóltam hátra kis potyautasomnak.
-Leena...számíthatsz rám. Megvédelek az életem árán is
- Tudom. És köszönöm. –Suttogta alig hallhatóan, mégis feltétel nélküli bátorsággal eltöltve szívem. Nagyot nyelve egy hosszú másodpercre lehunytam szemeim, majd az alatt az aprócska, jelentéktelen pillanat alatt átszellemülve, derűs arccal néztem fel az égre.
–Készülj! De aztán...ha mindketten kifürödtük magunkat, és téged is helyre hoztunk, remélem meghívsz egy vacsorára, kiesik a gyomrom- Mondtam hangomban egyértelműen kiérezhető mosolygással.
- Hát persze –Vette át ő is hangulatom- azt főzök amit csak akarsz!
Úgy érzem mindketten könnyebbek lettünk jó pár kilónyi negatív érzéstől. Így értük el végül a partot, és szökelltem be a vízbe, ahol fél térdre ereszkedve, vigyázva letettem Leenat. Majd leguggolva mélyen beleástuk tekintetünk az olajos, sötét mindenségbe. Semmit sem láttam és éreztem, csak a hátamat nyaldosó hullámokat.
- Jön! – Kiáltott fel Leena, majd szinte azonnal a víz alá nyomta fejem és jópár másodpercig ott is tartotta. Mikor felmerültem, Yasu már izgatottan méregetett minket.
- Te kis szajha, hát még tudsz mozogni? – Kérdezte halkan, mégis őrült színezettel, a mondat végén felemelve a hangsúlyt. - Háh nem gondoltam volna hogy ilyen szívós vagy, de ezen könnyen segíthetünk! - Mondta, majd nem pocsékolva tovább az időt, ismét ránk támadt. - Psychedelic!
Leena, talán a férfi hangjától, vagy a testében tomboló méregtől, de fájdalmas sikkantás kíséretében, hasát szorítva összegörnyedt, így kiszolgáltatottá válva az egyre csak irányunkba törő hangjegyekkel szemben. Magam mögé rántva kitártam kezeim majd egy másodperc tört részének erejéig mindenre elszánt tekintetem találkozott Yasu tébolyult pillantásával. ~Felkoncollak mindkettőtök, *kuku*~ / ~Megvédem tőled Leena-t... ~
-STONE SPIKES -Üvöltöttem túl a hullámokat, majd kezeimmel a férfi irányába csaptam. A két méretes karó féktelen torpedóként hasított előre, átszelve Yasu csapását.
Tudtam, hogy esélyem sincs elkerülni amaz pokoli kottáit, így testemmel védve Leenat, első ízben érezhettem annak borzasztó hatásait. Térdre zuhanva, pólómba markoltam, hogy a rám törő görcsös hányingertől és fullasztó érzéstől késztetve letépjem azt.
- Sky Dragon Roar! –Hallottam homályosan
A vízben térdelve, a belsőségeim emésztő, kínzó fájdalommal, érzetem, ahogy Leena szele megsimogatja hátam, majd ahogy kecses teste, fáradhatatlan, felhevült gépként elszáguld mellettem. Kezemmel utána nyúltam, szólni akartam, a nevét kiáltani, de a próbálkozás öklendezésbe torkollt. Tehetetlen dühömben öklömmel a vízbe csaptam, felkavarva a medret. Megfeszítve minden izmom, az erőlködéstől és a tudatomon eluralkodó idegtől lángoló arccal felálltam, és botomat magam elé tartva, fél szemmel hunyorítva újabb támadásra készültem. Az iménti hatástól szédelegve, féltem, hogy Leenát találnám el, azonban amikor a lány teste, újabb hangjegyektől meggyötörve, ernyedten zuhant a vízbe, a cél tiszta lett.
Yasu nyálcsorgatva, diadalmasan lépett Leena irányába, óriási hibát ejtve. Lebecsült engem és az emberek egymás iránti érzelmeit.
-STONE SPIKES - Indítottam újabb támadást, meghátrálásra kényszerítve, a prédájára ácsingózó férfit. A nem várt támadást éppen hogy elkerülve, hátra esve, elvesztette iménti jó kedvét és pokoli hangon felüvöltött
-Howling
A nem olyan régen még belülről marcangoló hatásokat hátra hagyva, oldalra vetődve elfeküdtem a vízben, így hála Leena leleményességének, sikerült kitérnem a csapás elől.
- Hé Yasu! – szólalt meg váratlanul, Leena - Na mi van én már nem is kellek? Pedig azt hittem minden áron te akarsz megölni! - Mondta úgy, mintha teljesen elveszítette volna józanságát.
- Úgy tünik nagyon alul maradtál ha még a közelembe se tudsz jutni. - Hergelte tovább.
- Te... te... – Hörgött fel őrült haraggal és indult meg a lány irányába, hogy ellássa a baját. Leena azonban kivárva a megfelelő pillanatot, hirtelen, jó ponton eltalálva, a férfi térdébe csapott, meglepetést okozva neki. Yasu kibillenve egyensúlyából, fájdalmasan ordítva Leenara borult.
- Omeron most! –Utasított utolsó erejével
Kezdetben értetlenül álltam Leena ostoba, szidalmakra épülő akciója előtt, ebben a pillanatban azonban rögvest megértettem.
-Stone spikes -Mondtam ki ismét, szinte minden varázserőm és hála Leena támogatásának, még annál is többet belesűrítve, a két darab, jó alkar hosszúságú kőtüskébe.
A méretes szilánkok hihetetlen mód, szinte egy szempillantás alatt megtéve a közöttünk levő távolságot, ugyan ilyen gyorsan, furakodtak Yasu combjának izomkötegei közé.
A sikeres találatnak túl korán örülve és a kimerítő varázslattól meggyötörve, térdeimre támaszkodva, lihegve hagytam, hogy fejem előre bucskázva megpihenjen egy másodpercre. Szégyenletes, hogy egy ilyen pillanatban engedhettem a túlhajtás okozta szédülésnek és kimerültségnek. Elmém azonban rögtön kitisztult, a Leena nyöszörgéséből és yasu kéjes kacagásából kikevert hangtól. A férfi kezével szorongatva a tehetetlen lány torkát, beteges izgalomtól villogó szemekkel nézte, ahogy azt egyre csak elhagyta az élet esszenciája. A testem forró perszelő érzés öntötte el, ahogy a végletekig kihasznált izmaim megfeszítve, határaim átlépve egy végső , mindent eldöntő rohamot indítottam Yasu ellen. Hangosan felordítva, jobb karomat magam mellé szorítva, azon lassan egy kőkesztyű materiazálódott. Yasu felfigyelve a hangzavarra, felém fordulva, de nem eresztve Leenat, viszonozta azt.
-Howling.
A pusztító varázsigével szinte egy időben, valami teljesen más is megtörte a hullámok ritmusos zúgását. Alig hallhatóan, de mégis jelen volt.
-Vernire -Mondta Leena szinte suttogva
Testem egyszeribe pihe könnyű, ugyan akkor feszes és ruganyos lett, képes arra, hogy nehézség nélkül kitérjen, a gyilkolásra teremtett hangjegyek útjából. Kilépve jobbra, majd onnan ismét elrugaszkodva, szinte már csak pár lépésnyire voltam Yasu ocsmány, belsőjétől eltorzult arcától. Felhasználva Leena ajándékának utolsó maradékait is, ütésre lendítettem jókora öklöm, hogy egyszer és mindenkorra megszabadítsam a világot, egy olyan kártékony féregtől, akinek sosem kellett volna megszületnie.
A hatalmas, gyűlölettel körbetekert ütés telibe találta a férfi állát, melytől, mint egy rongybaba repült hátra, elengedve Leenát, hosszú, habzó csíkot húzva a vízben.
A lendület még engem is métereken keresztül vitt, mígnem Yasu lábainál megállva, lihegve néztem, annak hullámok mosta csukott szemeit. Bár a férfi látszólag legyőzetett, érzelmeim nem csitultak, fel-fel morajlottak akár a tenger. Én azért jöttem, hogy az életét vegyem és ezen elhatározásom itt létem óta, többszörösére duzzadt már. Bal kezemmel ráfogva kőkesztyűm csukló részére, erősen koncentrálva, abból egy húsz centis, nem is mágiától, inkább bosszútól acélos tüske nőtt ki. A mozdulatlan test mellé lépve leguggoltam, hogy Yasut, hajánál fogva felemeljem. Látni akartam, látni hogy tudja, vége, hogy tudja, ebben a döfésben valamennyi áldozatának akarata benne van.
-Soha többet nem árthatsz senkinek –mondtam ki utolsó, Yasuhoz intézett szavaim, majd nem váratva tovább a pokol, bűnös lelkekre éhező démonait, végső csapásra indítottam öklömet.
Ez a másodperc, ez a pillanat, amíg támadásom elérte őt… végtelen hosszúnak tűnt. Mintha az idő csak sánta, öreg koldusként vánszorgott volna. Talán csak a végtelenségig meggyötört testem és elmém viccelt meg, de Yasu szemei hirtelen felpattantak, szája pedig undorító mosolyra húzódott. Azok a boldog, tébolyult ajkak egyszeriben hatalmasra nyíltak, nyilvánvalóvá téve mi következik most. Hiába utasítottam izmaim, melyek már szakadásig feszülve, görcsben álltak, úgy látszott csapásom nem fog időben révbe érni. Semmit sem értettem… mi történik velem, miért tűnik ilyen furcsának és torznak minden? Gondolataim villámként cikáztak a testem mégis oly tehetetlen volt. Leena jutott eszembe. Az, hogy ő velem van és nem hagyhatom cserben. Megígértem és ő is nekem. Nem tudtam mit várhatok a következő lépésemtől, de bíztam benne, úgy ahogy ő is bennem.
-Leena! Most! -Törtek elő, talán az életem utolsó szikráit is felemésztő szavak, kiszáradt torkomból még éppenhogy megelőzve Yasut.
És egy érző szív hívására, legyen akármilyen kilátástalan és elkeseredett is a helyzet, egy másik válaszolni fog.
Egy ismerős, barátságos energia ölelte körbe testem, és megtette helyettem azt, amire már nem voltam képes saját magam erejéből. Taszított rajtam pont annyit, hogy kínoktól remegő öklöm felhasíthassa Yasu gyomrát, ezzel örökre kioltva a gyilkosan villódzó fényt szemeiben. Kesztyűm azonnal lemállott, majd tántorogva hátra zuhantam erőtlenül elterülve a vízben. Leenat keresve, csak homályosan bár, de láttam gyönyörű haját ringatózni a felszínen. Kezemmel nyújtózkodva megfogtam a lány kihűlt kis kacsóját, melyben egy különleges fajta, egy babiloni gyertyát szorongatott. Érintésemre szemei kinyíltak és ahogy tekintetünk találkozott, két aprócska fény gyúlt a gyertya tövében. Egy kék és egy zöld, melyek spirálisan felkúszva, körbetáncolták annak egészét, hogy aztán egy fényes, éltető lángban egyesüljenek a kanócnál. Láttam, hogy Leena ajkai szóra nyíltak és a következő pillanatban, tüdőm sőt egész testem össze zsugorodott, majd elhagyva az óceánt, egy tompa képektől és hangoktól tarka járaton suhant át. Az utazás néhány másodpercig tartott csupán, annak végeztével pedig úgy éreztem, mintha az ágyból kizuhanva a padlóra esnék. Ismeretlen hangok és körvonalak vettek körül, de nem nagyon értettem mit mondanak, nem is érdekelt…csak egy dolog…csak egy valaki.
-Leena. –Suttogtam rekedtesen, alig hallhatóan. –Leena.
Még mindig éreztem érintését tenyeremen, még velem volt. Gyengéden megszorítottam ujjait, amit ő hasonló mód viszonzott. Akarattal már nem voltam képes több dologra, de éreztem, hogy arcomon pusztán a tudattól, hogy Leena életben van, egy boldog mosoly terül el. Egy mosoly, mely révészként vezette kimerült elmém hajóját a megnyugvás álmok szőtte tengerére.

Funky Fungi - avagy trippereknek áll a világ.

- Pucoljunk innen fiúk- Ordította elcsukló hangon az először négykézláb, majd futva menekülő, megszégyenült bandavezér
- Így van, iszkoljatok, sipirc- Kiáltott utánuk diadalittasan Heaven. - Látja hölgyem? Mondtam, hogy most hogy itt vagyunk, már nincs mitől tartania- Magyarázta a kis csipisz, biztonságos távolból, pártfogoltja ölében üldögélve.
Egy darabig még néztem azt a néhány trógert ahogy eltűnnek a dombon túl, majd leeresztve botomat áldozatukhoz fordultam.
- Nem sérült meg asszonyom?- Guggoltam le a földre rogyott idős nőhöz.
- Hát, a ruhám egy kicsit koszos lett, de ezen felül nem esett bántódásom. - Válaszolt kissé tétovázva, majd karomba kapaszkodva felállt és leporolta nehéz bundaköpenyét.
- Kimondhatatlanul hálás vagyok, bele sem merek gondolni, mi történt volna, ha nem járnak éppen erre, ön és ez a bátor kis teremtmény- Szavai hallatán Heaven kihúzta magát és düledező mellkassal szárnyait széttár próbált minél nagyobbnak látszani.
- Hallod? bátor vagyok, az bizony- Ugrott át vállamra.
- Hát persze, te vagy a legbátrabb kis sas a földkerekségen...- Erre csillogó szemekkel tovább folytatta erejének fitogtatását -...egészen addig amíg veled vagyok- nevettem fel, mire morcosan sipákolni kezdett és fülön csípett.
- Milyen aranyosak önök így együtt...- Sóhajtott, majd egy pár pillanatig elmerengve nézett maga elé, mint akinek felderengett egy régi emlék
- Kérem! Hadd lássam önöket vendégül ebédre, gombapaprikást csinálok!- azzal meglepő gyorsasággal felkapva kosarát a földről, elénk tartotta, mutatva, színültig tele van a kalapos elemózsiával.
- Nagyon szépen köszönjük a meghívást, tisztelettel elfogadjuk. Egyébként sem árt ha hazakísérjük, hátha a környéken ólálkodnak még azok a félkegyelműek- Bólintottam
- Nem hiszem kedveském, nem hiszem. Egy ilyen kiadós verés után biztosan nem. Na de induljunk. Kövessenek- Azzal letérve az útról a fák közé vezetett minket.
- A terep egy kissé nehézkes, de a természet közelsége, azt hiszem midnenért kárpótol- Mondta mélyet szippantva az illatos, erdei levegőből
- Az biztos- Helyeseltem
- Ahogy láttam, öntől sem állnak a növények. Nem igaz?- Utalt itt a korábban mutatott mágiámra.
- Nos igen, részben rájuk épül a varázserőm, de ezen felül is sokat bolyongok érintetlen területeken- válaszoltam közben jobban is megfigyelve a nénit
Egyszerű fehér vászonruhát viselt, nyakába barna bundapalástot kanyarítva, melyet aljától kezdve, haladva tetejéig egyre sűrűbben fedtek apró kalapos gombák. Őszes haja enyhén hullámozva, kieresztve lógott valamivel válla alá. Arca koros volt, de szemei fiatalos melegséget sugároztak.
Hát ez lenne az én szerény hajlékom, Húzott el kezével egy terebélyes páfránylevelet, így biztosítva kilátást egy kicsinyke tisztásra.
-WOAAAAAH- Hangzott Heaven csodálkozó búgása.
És valóban a látvány hihetetlen volt. Egy tündöklő csermely szelte át a ligetet, mely egy aprócska vízimalmot hajtott. A faház körös körül volt véve kisebb nagyobb színpompás gombákkal, a kisebb példányok még a tetejét is teljesen ellepték.
- Ez valóban...mesés- Motyogtam elvarázsolt hangon
- Ó, ne beszéljenek csacsiságokat, ez csak egy öreg remete öreg otthona. - Azzal elindult a kunyhó irányába
- Na...jöjjenek. Csak nem akarják ott megvárni az ebédet?- Fordult hátra kuncogva
Nevetve bólintottam, majd nyomán lépkedve beléptem az egyszerűen berendezett otthonba.
- Máris nekilátok, addig foglaljanak csak helyet, érezzék magukat otthon- Tessékelt minket beljebb
- Köszönjük- Ültem le az egyik székre. - Ez a rengeteg gomba...mondja miért van belőlük itt sokkal több, mint másutt? Kérdeztem egyre mélyebbeket lélegezve a különleges levegőből
- Sokan azt hiszik a növényeknek nincs lelkük, de tudja a fák, a gombák, a különböző létformák, ha sokat vannak együtt, előbb utóbb megszokják egymást, kötődni kezdenek egymáshoz. Én pedig már évtizedek óta élek köztük így szépen lassan egymáshoz nőttünk- Mesélte meghatódottan. - No persze csak átvitt értelemben- Tette hozzá nevetve.
- És a levegő is, mióta megérkeztünk, valahogy még a korábbinál is tisztább, minden lélegzetvétellel egyre jobban, fittebben érzem magam. - Érdeklődtem tovább
- A természet sok titkot rejt magában, tudja vannak olyan gombafajták, melyek spórái jótékony hatással vannak az élő szervezetekre. Fájdalmat csillapítanak, tisztítják a szervezetet, elállítják a vérzést. Számtalan csodaszer lapul e lombok alatt, amiről az emberek már megfeledkeztek- Sóhajtott kissé szomorkásan.
Egy jó órát diskuráltunk még ilyenformán, mikor is elkészült az a bizonyos gombapörkölt.
- Fogyasszák egészséggel, remélem ízleni fog, minden hálám benne van ebben az ételben.- Mondta két kezét összetéve, izgatottan lesve reakcióink.
Már az illatától is beindult mind a három pár nyálmirigy a számban, így az ízét illetően sem voltak kételyeim. És ahogy vártam, a számban valóságos örömünnep vette kezdetét már az első falat után.
- Ez az étel mennyei. A céhemben, ahol élek, a szakács jó cimborám. Ő is gyakran készíti el ezt az ételt, amit mindig nagy örömmel fogadok, de be kell valljam, ez amit most fogyasztok, klasszisokkal az fölött áll.- Magyaráztam boldogságtól csillogó szemekkel.
Heaven hasonló képen fogadta az eleséget és bizonygatta, hogy ő ez után nem lesz hajlandó mást megenni. Úgy búgott minden harapás után, mint egy csapat turbékoló galambpár.
Fél órával és három öblös tálnyi gombával később imádatom mit sem de lelkesedésem már jócskán alább hagyott. Már rég nem fért belém több, amikor még mindig ettem, csupán az íze miatt. Társam hasonlóképp kikészült, mint egy töltött pulyka gurult jobbra balra az asztalon.
- Szedhetek még?- Kérdezte vendéglátónk töretlen szolgálatkészséggel.
- Jaj isten ments. Annyira tele vagyok már, hogy valósággal szédülök.- Mondtam erőtlenül
- Fú én is én is- Helyeselt tollas kis labdám.
Valóban egyre erősebben hatalmába kerített a szédülés, az egész szoba forgott velem a fejem pedig súlytalan dülöngélt jobbra balra. Majd fentről lefele haladva furcsa szivárvány szín hártya úszott lefele előttem, mindent elszínezve, majd sárga rózsaszín zöld kék árnyalatokban villódzva.
- Valami... itt nem sti...ne....uhm... nem stimmel- Szótagoltam egyre nehezebben
-Jaj dehogynem, minden a lehető legnagyobb rendben van. Engedd csak el magad és nyugodj meg. Hamarosan te magad is megérted- Zúgtak az idős asszony szavai visszhangozva, miközben egy párnát helyezett elém az asztalra.
Kezemmel még megpróbáltam felé nyúlni, de ahogy felemeltem karom, az teljes egészében elolvadt és szétfolyt mint egy gombóc fagylalt a napon, csak mindez pillanatok alatt. Szemeim egyre sűrűbben és hosszasabban hunytam le, mígnem végül álomba merültem.

- Omi! Oy! OMI!- Hallottam egy ismerős, távoli hangot amely egyre hangosabb és valóságosabb lett.
- Jól vagy? Omiiii... Kelj már fel- Folytatta
* Ez Heaven! Heaven a ház, a nő a gomba, aztán ...*- Futottak végig az agyamon a történtek, mire szemem kipattant én pedig hirtelen felugrottam.
- Hol vagyunk?? Te jól vagy??- Kaptam fel Heavent és kezdtem vizsgálgatni kicsiny pofiját
-Igen rendben vagyok és nem tudom, nézz körbe- Kis fáziskéséssel feldolgozva a hallottakat bólintottam, majd lassan a tájra emeltem tekintetem. A látvány sokkoló volt és elsőre felfoghatatlan. Már nem abban a kis faházban voltunk, nem is abban az erdőben, de még azt is megkockáztatom, hogy nem is abban a dimenzióban. Sosem láttam még hasonlót, a táj uralkodó színe a lila volt, a földet apró lilás gombák borították körülöttünk pedig mindenhol égig érő, hatalmas kalaposok. Lila testüket, nagy, sárgásan foszforeszkáló tojásforma dudorok borították. A földet sekély vízfolyások darabolták a levegő pedig enyhén lilás ködtől volt nehéz.
- Hát Heaven...ez már nem Cansas- mondtam enyhén zihálva
- Cansas? De hát mi Fiorében élünk- Nézett rám értetlenül
- Csak egy meséből idéztem- Magyaráztam a tudatlan kis madárnak - Na merre induljunk? Amerre csak nézek mindenhol ezek az átkozott gombák, azokon túl meg a köd...- Bosszankodtam valahol szidva az áldott jó lelkem, hogy megálltunk segíteni azon a vajákos banyán.
Szegény Heaven sem tudott mit tanácsolni, úgyhogy találomra elindultunk valamerre, egy jó órán keresztül szelve az egyhangú terepet. A talaj egyre mocsarasabb lett, így még jobban lelassultunk én pedig még morcosabb lettem a cipőm talpára ragadt sártól és iszaptól. Valahol a távolban azonban más életformák neszezése hallatszott. Igaz csak morgás és a víz pocsolása, de mégis megörültem, mivel egészen eddig csak gombákat láttunk és már kezdtem rosszul lenni tőlük.
- Te is hallod?- Kérdeztem halkan Heavent
- Aha aha!- Feszült meg vállamon mint egy kopó aki szagot fogott.
Lopakodva közelítettünk, egyik gomba törzstől szökellve a másikig. Már öt perce ugrándoztunk mint a hülyék de még mindig nem láttam semmit, úgyhogy fejem megrázva hagytam a francba a settenkedést, nyíltan rohanni kezdtem mígnem egy hatalmas és jó pár kisebb alak körvonalazódott előttem az egyre sűrűsödő lila ködben. Na most van itt az ideje az óvatosságnak, így hát visszavéve a tempóból folytattam. A hatalmas lény két lábon állt, teste egymásra tekeredett indákból állt, amit főként hínár fedett, feje nyak nélkül emelkedett ki mellkasából, robosztus alakja nem kis erőt tükrözött. Ellenfele pedig egy csapat...fél méter magas...hmm...GOMBALÉNY volt. Bőrük meglepőmód sötét lilára színeződött, vállukon a fák oldalára nőtt gombákhoz hasonlatos formájú vállvédőre emlékeztető kinövések, hátukon ugyan ilyenek díszelegtek és most jön a meglepetés: ezek pedig neon sárga színben pompáztak. Közülük néhányan dárdákkal próbálta meghátrálásra kényszeríteni a bestiális teremtményt, megjegyzem nem sok sikerrel, míg egy a háttérből ténykedett. Hol különböző színű spórafelhőket pöfékelt a levegőbe, hol kisebb gombákat idézett és küldött az ellenségre, aki szerintem ezekből nem sokat vett észre. Nem nagyon tudtam mit kezdjek a látottakkal, bár a kis lila fickók már csak abból kifolyólag hogy mágiát és eszközöket használtak, némileg civilizáltnak tűntek, de mégsem éreztem késztetést a közbelépésre. Talán a korábbi rossz tapasztalatok miatt talán mert egyáltalán nem kértek rá. A hatalmas indaszörny azonban hirtelen megállt, majd a levegőbe szimatolt és hirtelen hatalmas hörgéssel fordult felém.
- Hűha...baj van.- Konstatálta Heaven nagyot nyelve.
- Ahogy mondod- Azzal már vetődtem is oldalra a behemót karjából felénk törő indatenger elől. Ugrás előtt, egy marék mágikus magot szórtam tartózkodási helyünkre, mely a kellő időben kihajtva rátekeredett támadónk karjára. Korai örömmel néztem vissza az így megbéklyózott teremtményre, ugyan ezzel a trükkel készülve a következő ugyan ilyen jellegű támadásra. Hamar kiderült azonban, hogy ellenfelünk egyáltalán nem olyan ostoba és védtelen mint azt én hittem.
-MÚÚÚ?- Nézett rám kérdőn az indakolosszus, majd egy pillanattal később, mintha átvette volna a hatalmat az én saját növényeim felett, kiemelte azt a földből és a gyökérrészből két három öklöt formálva ismét ránk támadt.
Tenyeremmel a földre csapva három facölöp tört onnan elő, melyek amolyan foghíjas védőfalat képezve, a becsapódás pillanatában remegve állták útját a támadásnak. Gyorsan hátrébb szökellve két kezemre felhúztam kőkesztyűm, majd jobb karom magasba emelve utasítottam Heavent.
- Tipli fel gyorsan arra a gombára, ez kicsit rázósabb lesz mint gondoltam. - Hadartam el amilyen gyorsan csak lehetett
-CMAAAAJJJJ- reagált amaz bosszankodva, de azért teljesítette amit kértem.
Fellibbent egy jó két méter magas kalaposra, majd még feljebb az első mellett sorban következő, egyre nagyobbakra, úgy haladva mintha egy lépcsőt szedne.
Mindezt még éppen időben tette, ugyanis pillanatokon belül érkezett a következő csapás melyet karjaim keresztezésével védtem. Ez utóbbi tettem, azonban nagy hiba volt. Az indaököl amely eltalált, egyszeriben szétnyílt és megkötözte karjaim. Én pedig akárhogy rángattam, nem tudtam szabadulni. Éreztem ahogy szorítása egyre erősödik és megpróbál összeroppantani. Gyorsan kapcsolva leoldottam kőkesztyűim, így sikerült kicsusszannom amaz fogságából. A szörnyt körül futva Stone spike-ok sokaságát zúdítottam nyakába, azok azonban bár eltalálták és átfúrták testét, de ő a találatok körül széthúzva az indákat egyszerűen kilökte azokat magából. Úgy tűnt fizikai támadásokkal egyszerűen sebezhetetlen én pedig, lévén hogy mással nem nagyon rendelkezem, így igen nagy hátrányba kerültem.
- A szemét támadd úrfi, a szemét- Kiabált rám vékonyka, más szituációban elég vicces hangon az egyik pöttöm gombaember.
* Nekik is az ellenségük, így csak tán adhatok a szavukra, de ha esetleg hazudnak is, mit veszíthetek.* A következő kőtüskéket a bestia fejének céloztam és valóban, szemben eddigi viselkedésével, nem tűrte azt, karját arca elé rántotta.
* Na végre valami*- vakkantottam mosolyogva
Tovább támadtam amaz kicsinyke szemeit, de valahogy folyamatosan hárított.
- A francba, ezzel önmagában nem megyek semmire- Kiáltottam apró, átmeneti szövetségeseimre. - Nem tudnátok esetleg valamit ti is csinálni?- vetettem oda kissé zihálva a túlzott mágiahasználattól és az ide oda futkosástól.
- Igenis úrfi- szólt vissza a leghátul álló mágiahasználó gombalény[/color]
- Mááááááásrum medzsikkkk!!! Turkoise guguguGÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ- Kántálta immár tényleg viccesen, mire két aprócska kék gomba ugrott ki a földből a szörny lábát célozva, majd becsapódás előtt, egy túlerőltetett pukizás hangjával szétdurranva. A kolosszus lábait beterítette a kék ragacs, minek következtében elveszítve egyensúlyát, hatalmas égzengés kíséretében elterült.
- Most úrfi MOST!- Üvöltötték kórusban a kis vakarékok.
Nem tétovázva, jobb karomra kőkesztyűt húzva, majd azon egy méretes tüskét növesztve megiramodtam a hánykolódó indarengeteg irányába, ám ezen tettem úgy tűnt nem elég nyilvánvaló a gombák számára.
- MOST MOST MOST ÚRFI MOST ! NA ! MOST ! ÚÚÚRFI, GYERÜNK ÚRFI! MOST MOST MOST! -fújták a magukét minduntalan
- JÓL VAN MÁR NEM LÁTJÁTOK HOGY MEGYEK?- kiáltottam vissza, elveszítve türelmem, mire egyszeriben mindannyian elcsendesedtek.
Felugorva a levegőbe, öklömmel megcélozva a démon szemüregét, sikeresen éket ütöttem annak látónyílásán. Az ütés után azonnal lehemperedtem róla, hátha tartogat még trükköket, de úgy látszott, ezzel véget ért az összecsapás. A testét alkotó indák rángatózni kezdtek, majd elfonnyadtak és helyükben nem maradt más, csupán egy fekete kristálylap két dudorral, amely a teremtmény szemeit képezték. A kődarabból egyszeriben egy hatalmas mocsári fűzfa tört az ég felé, majd lombot eresztve rezzent egy utolsót és nem mozdult többé.
-Fuhh- Sóhajtottam egy jókorát. - Ennyi? vége? Nincs tovább?- kérdeztem a csillogó sárga gülü szemekkel bámuló kis lényeket.
- Te... te... legyőztél egy boglash stalkert, TE LEGYŐZTÉL EGY BOGLASH STALKERT! YUHUHUHUUUUU- törtek ki örömujjongás közepette.
- Nagyszerű- Reagáltam kevésbé lelkesen, hiszen ettől én és Heaven még mindig nem vagyunk kint a pácból.
Visszabattyogtam a nagy gombasorhoz, ahol kis barátomat hagytam és ismét karom nyújtottam neki, hogy vissza röppenjen vállamra.
- Remek voltál, igaz ha én is beszállok hamarabb végzünk de azért így sem volt rossz- jegyezte meg mosolyogva amit én csak szájtátott nevetéssel tudtam lereagálni
- A fiatalúrnak elszállt kicsit az agya nemde bár te kis pimasz?- Koppintottam fejére jelenlététől máris kicsit jobb kedvre derülve.
- Na gyere derítsük ki, hogy juthatunk haza- Azzal a gombalények felé léptem párat, amikor hirtelen végtagjaim elgyengültek és a földre rogytam.
Heaven is lebucskázott vállamról, még úgy ahogy utána kapva sikerült felfognom az esését.
A gombalények látván a történteket oda siettek és körbeálltak minket.
- Mi a jó franc történik velünk?- Nyögtem fel, kavargo gyomromat szorongatva.
- Visszatértek. Vissza a ti világotokba. Ez volt az első trippetek ha jól gondolom, a hatás ilyenkor még nem tart sokáig. - magyarázta, de nem igazán értettem, csak azt a részt, hogy hazajutunk
- Fogd ezeket- azzal egy marék apró gombát gyömöszölt a zsebembe. - Megmentettél minket, mi pedig nem vagyunk hálátlanok. Ha megesztek egyet egyet azokból a gombákból, visszatértek hozzánk, egyenesen a falunkba. Arra kérlek tegyétek meg, szeretnénk méltó mód köszönetet mondani. Te mágus vagy és érzem benned a természet iránti tiszteletet. Ezen jellemvonásod pedig lehetőséget ad neked, hogy elsajátítsd a népem egyedi varázstudományát, amely hidd el sok szempontból messze mes...sze ...felülm...úlja az embe...ri vilá...gban ism...erte...ket. - magyarázta, de hangja egyre homályosabb és gyengébb lett, szemem ismét lecsukódott és a világ újra elsötétült.

A következő pillanatban már a céhházban feküdtem egy asztalra dőlve, a bóbiskoló Heavennel a fejemen.
- Omeron! Hé Omeron! Jól vagy?- Hallottam Richard aggódó hangját
- Mi történt?- Kérdeztem még igen kábán
- Bejöttetek az ajtón, mint a zombik, se lát se hall, leültél az asztalra és kidőltél. Már percek óta szólítgatlak mindhiába- Magyarázta
- Aha, szóval csak álom volt- Motyogtam nevetgélve, ekkor azonban hirtelen a zsebemhez kaptam, ahol olyan dudorok voltak, amiknek nem kellett volna ott lenniük.
Lassan lenéztem és hat darab fehér, tömzsi gomba nézett rám vissza, csábítva, hogy bekapjak belőlük egy párat...

Szívtelen Szívrablók I. Rész

- Értesítjük kedves utasainkat, hogy a Clover-Kunugi vonalon közlekedő vonatforgalom, karbantartási műveletek miatt, előreláthatólag 3 napig szünetel.- búgtak fel gépiesen azok a szavak, amelyek egy utazó legszörnyűbb rémálmainak állandó kísérői.
Kezemmel eltakartam és megdörzsöltem fáradt, bosszúságtól gyűrött, savanyú arcomat, majd morgolódva elvánszorogtam az állomáson kirakott térképig. Eszem ágában sem volt három napig vesztegelni abban a városban, ahol az elmúlt két héten folytatott hajtóvadászat végett, szinte minden második ember szúrós tekintetek és megrovó pillantások tengerében fürösztött. Még szerencse, hogy kifizettek...na nem tagadom valóban tetemes kár keletkezett a város büszkeségének számító, patinás óratoronyban, de ugyan mit vártak, amikor egy titán mágiát használó bűnöző garázdálkodott az utcákon. Mialatt ily kellemetlen dolgokon morfondíroztam, sikeresen belőttem az irányt hazafele. Adja az ég, hogy nyugodt, eseménytelen, másfél nap álljon előttem. Utam során sem az elég ingerszegény, kopár táj, sem a kimerítő éjszakázástól letompult agyam nem szolgált túl érdekes társasággal, így egy üres, két lábon járó zombiként tapostam a poros rónaságot. Valamikor délután négy tájékán, egy kicsiny település rajzolódott ki a horizonton. Közelebb érve, egy misztikus roppantmód hívogató ligethez értem, ahol a fák ágaikkal simogatva úgy csábítottak pihenni, mint a legjobb kupleráj varázslatos kezű hölgyei. Nem volt mit tenni, a kimerültség és a kínálkozó alkalom együttese, hamar ledöntött a lábamról és könnyű álomba ringatott az egyik korosabb tölgy tövében. A bóbiskolásból hosszú szunyókálás, a nappalból éjszaka lett. Végül egy erős rúgás ébresztett, majd egy puffanás és néhány hangos, keresetlen szó. A nem várt riadalom miatt hirtelen egy árva hang sem jutott át összeszorított fogaim ketrecrácsán, így jelenlétemnek legapróbb jelét sem adva, lehetőségem nyílt végig hallgatni felzaklatóm és társai párbeszédét. Hogy rejtekem tökéletes legyen, a csillagtalan, koromfekete éj gondoskodott.
- Mit szerencsétlenkedsz már te baromarcú melák?- hasított a pillanatnyi csendbe egy agresszív, izgatott, kapkodós hang.
- Jól van már, felbuktam valamiben. Semmit sem látok, semmit. Nem látod milyen sötét van?- Mondta egy másik abszolút ellentétes temperamentummal, lassan, ostoba hangzással dörmögve.
- Na jól van, jól van szedd már össze magad, nem szarakodhatunk itt reggelig.- sürgette amaz.- Megvan a lány?- emelte fel hangját
- Mit tudom én hol van, elejtettem. Na...várj, megkeresem.- Válaszolt a mamlasz is dühösen.
- Ó, te kétbalkezes!- Azzal kezében dühösen táncoló tűzgömböt formált, melyet rögvest a mellette levő, gyanútlan bozótosba vágott. Az ágak szinte azonnal kéken izzó lángszirmokat bontottak. A lángok vad vonaglása pár másodperc múltán alább hagyott és a bokor egy megkínzott pillanatban megdermedt. A varázslatos azúr fény azonban nem szűnt, így innentől az éj leple már nem oltalmazott tovább. Villámgyorsan körbejáratva tekintetem a környezeten, két alakot fedeztem fel, nyilván a korábbi hangok tulajdonosait. Előttem egy testes, kopasz férfi görnyedt féltérdre ereszkedve, vállán egy fiatal, eszméletlen lánykát cipelve. Lévén háttal volt nekem, ennél több nem derült ki. Tőlünk valamivel távolabb a forrófejű fickó álldogált szemeit rám gúvasztva. Vékony, szálkás felsőtestét egy prémes gallérú, fekete, nyitott bőr mellény fedte úgy ahogy, jobb kezén temérdek gyűrűt, karkötőt viselt, oly nagy mennyiségben, hogy a fém szinte teljesen elborította végtagját.
- Mi a fészkes fene van már itt? Te ki a szar vagy?- mutatott rám, hegyes, szögletes arcára hibbant, görcsös félmosolyt erőltetve.
-HM?- fordult felém, az időközben talpra állt, nagyobbacska figura is.
- Kotródj te szemét! Ne nézzél itt.- Szegezte nekem a parancsot.
A faragatlan viselkedést nem számítva is nyilvánvaló volt, hogy ezek itt rosszban sántikálnak, így félresöpörve a szidalmakat, felálltam és újra végignéztem rajtuk. Ők ketten, én egyedül és ráadásul még a táskámban egész nap szunyókáló, álomkóros Heavenre is gondom kell, hogy legyen. Az őszes, tüsi hajú mitugrász bír mágikus erővel, nem is akármilyennel. A böhöm még nem mutatta jelét ilyesminek, ellenben lassú felfogásáról már sikeresen tanúbizonyságot tett. Fejét vakargatva kapkodta tekintetét köztem és társa közt.
- Mit csináltok azzal a kislánnyal? Hova viszitek?- Tettem fel szigorúan olyan kérdéseket, amikre biztosan nem kapok majd választ.
- Hát takarodj már a picsába, mi a szar közöd van hozzá?- Azzal nem is fecsérelve tovább az időt szóra, a semmiből teremtve egy jó másfél méteres, elnagyolt vaskarót elhajítva nekem támadt. Az acél tekintélyes mérete szinte azonnal eltántorított a védekezéstől, így egy fatörzs mögé vetődve, bízva annak oltalmazó erejében már az ellencsapáson gondolkoztam. A korábban megperzselt bokor izzása szép lassan alább hagyott, így félhomály ült a hirtelen csatatérré változott ligetre. Nem törődve támadóm újabb inzultálásával, viszonoztam annak egyre csak becsapódó dárdáit. Ám én ahelyett, hogy minél nagyobbakat készítettem volna, inkább egyetlen aprócska tüskét gyúrtam, mely villanásként suhant az éj leple alatt, egyenesen célpontja fele. Észrevétlen falta a távot, már csak egy pillanat. Fájdalmas, dühös kiáltás helyett azonban csak egy éles csattanás és egy sóhaj hangzott fel. Meghökkenésemtől mozdulni sem tudtam, szótlan vártam, hogy történjen valami.
-Felelőtlen vagy, Rocket...még egy ilyen kisfiú is elbánna veled.- búgott egy új hang, kimérten és megrovóan, mégis nyugodtan.
- Gyere csak elő fiú.- szólított meg egy bölcs, jóságos öreg stílusában, azonban fiatalos hangon.
-De...- Ám az amúgy is félénk mondat itt félbeszakadt.
- Elég legyen!- Förmedt rá ellentmondást nem tűrő hangon- Azt pedig felejtsd el, mindjárt elered.- bár halkan mondta, szinte csak gondolta, mégis értettem szavait, csak azok jelentését nem.
Mindenesetre tovább üldögélnem hasztalan lett volna, Heavent táskástól betettem a fa odvába és határozottan előléptem. A szemem némileg már megszokta a sötétséget, így körvonalakat már sikerült kivennem. A két korábban már megismert és egy magas, széles, fehér öltözékű...Tervem nem igen volt és akárhogy is, ők hárman vannak, az esélyeim elég szegényesek, de nem futamodhatok meg, magára hagyva azt a kislányt.
- Mi dolgoztok azzal a gyermekkel?- Tettem fel újra a lényegében jogos, mégis teljesen fölösleges kérdést.
- Az sokkal helyénvalóbb kérdés, hogy neked mi dolgod vele. - kezdte flegmán - DE- kiáltott fel dühösen, mire egy villám csapott a kicsiny erdősség egyik oszlopos tajába, amely rögtön kigyulladt.
Meglepettségemben rögtön összerezzentem, az újonnan gyúlt fényforrásnak hála azonban végre minden ellenfelem láthatóvá vált.
- De erre most nincs időnk- fejezte be végül mosolyogva, nagyon elégedetten.
Néhány másodpernyi csend adott nekem időt, hogy körbenézhessek. A vékony kis ugrabugra egyáltalán nem, a néma mamlasz is csak a lány miatt, de perpillanat igazán, a fehérruhás férfi érdekelt. Megtalálva őt tekintetemmel, kezdtem gyáván azt érezni, kár volt ma este felébrednem. Hószín egyszerű vászon felsőt és nadrágot viselt, lába mezittelen taposta a földet. Vállig érő, egyenes vékony szálú ezüst üstöke alatt, kegyetlen, enyhén ráncos arc ült, fehér, hegek keresztezte szemekkel. A legelképesztőbb azonban az a temérdek acélhuzal volt, mely testén tekeredett körös körül...mindenhol. Hátán viselt kaszája ezek után szinte már említést sem érdemelt. Megrökönyödésemből a fura szerzet hangja ébresztett.
- Rocket! Fogd a lányt! Mennünk kell! Rúfusz! A fiú a tied.- osztotta szét a feladatokat, mire a nagydarab bólintott, a másik viszont szóra nyitotta száját, ám főnöke gyorsabb volt
- Halgass! Rád szüksége van.- beszélt számomra megint csak érthetetlenül
A hirtelen kis fickó dühösen sóhajtott egy szaporát, majd vállára vette a kislányt és kapkodva mutogatni kezdett ujjával.
- De ne öld meg Rúfusz! Hallod? Csak törd össze és hagyd itt nekem. Reggel vissza jövök érte. Az enyém. Érted?- Hadart szenvedélyesen
- Jahm- Nyugtázta, majd felém fordult
Társai sietve indultak az ellentétes irányba.
Hirtelen reagálva, egy maréknyi magot hajítottam útjukba, ám Rocket a már korábban bemutatott tudományával könnyedén, még röptében semlegesítette próbálkozásomat.
- Ne türelmetlenkedj!- Szólt le röhögve..
Dühödten néztem ahogy ott hagynak és nyugtáztam, nem jutok tovább, amíg el nem bánok a nagydarabbal. A melák Rúfusz érdektelenül nézett rám vizenyős szemeivel, majd előrehajolva, befelé fordított öklein támaszkodva, monoton hangon eldünnyögött egy varázsigét.
- Transform - Ironhide gorilla.
Egyszerű fekete öltözékét elhagyva egy ezüstös fényű, méretes gorillává vedlett át. Kezdett már elegem leni ebből a sok elfajzott alakváltóból, úgy látszik mindnek elborul az agya, ha túl sok időt tölt állati alakban. Azon, hogy egy nagy majom lett belőle, nem is igazán lepődtem meg, de hogy ezt képes legyen kombinálni elemi mágiával is, valamelyest már óvatosságra adott okot. Így belegondolva Rocket ereje is valami kombináció eredménye lehet. Rúfusz, látván elkalandozásom, figyelemfelkeltően mordult egyet, mire öklei, alkarja feléig veszélyesen megduzzadtak, oly mértékben, hogy a föld láthatóan megsüppedt alatta. Kikerekedett szemekkel sóhajtottam egyet, lassan leguggoltam, hogy a földet megérintve mindkét karom ellepje a kemény sziklaréteg. Botomat félre téve ökölharcra készültem, így tüskéket is kesztyűmön növesztettem, majd egy pillanatig koncentrálva, használva a kemény stílus adta lehetőségeket, ropogó hang kíséretében a végletekig keményítettem "fegyvereim". Rúfusz türelmesen megvárta, hogy felkészüljek, majd amikor elérkezett a pillanat, megtörve az időleges nyugalmat és az éji csendet, melyet csak a pattogó láng színesített, dübörgő lépteivel támadásba lendült. Követve példáját én is megiramodtam. Futás közben kilőve kőkaróim próbáltam megzavarni ellenfelem, ám ő egyik elől kitérve, másikat pedig ütésével telibe találva, szilánkosra törte. Ugyan ezen ütés lendületét felhasználva, több tonnányi vas súlyával bele boxolva a földbe, néhány méterre tőlem, úgy megrengette azt, hogy hanyatt vágódtam. A nagy gorilla, mancsára támaszkodva a levegőbe lendült és úgy zuhant felém, a gravitáció erejét felhasználva, még pusztítóbbá téve, ütésre emelt, gyilkolni vágyó öklét. Két tenyerem a talajra csapva, körös körülöttem formátlan sziklacölöpök törtek a testes majom felé, hogy megakadályozzák akcióját. A meglepődött főemlős tátott szájjal landolt a tömzsi oszlopokon, súlyával megrázva azokat, de szerencsére kellő távolságban maradva tőlem. Elrugaszkodva a földtől ütésemmel sikerült a bestia tátott pofáját telibe találnom, egy marék magot juttatva annak szájába. Rúfusz lefordult az őt alátámasztó pillérekről és veszettül tépkedve a fejére tekeredett liánokat, hempergett jobbra-balra. Gyorsan reagálva a táskámhoz futottam, majd előkaptam álom bűbájjal átszőtt hálózsákom és ráhúztam a tébolyult állatra. Az néhány pillanat múltán elernyedt, megállt és hangos horkolás mellett álomba szenderült. Hajamba túrva újfent sóhajtottam egyet és még egyszer megbökdöstem lábammal a "bájosan" szendergő majmocskát.
- Ne nyálazd össze, még vissza jövök érte- morogtam leporolva ruháim.
Az időközben kibontakozott heves esőzés visszaszorította a tomboló lángokat, így azokkal már nem törődve, elszaladtam táskámért, a még mindig szunnyadó Heavenért és botomért, hogy aztán sietve a két még megmaradt rossz fiú nyomába eredjek.
Követve az irányt amit azok ketten szabtak, a felkelő naptól vörös horizont tökéletesen egyenes vonalat húzott az ég aljába. A szántóföldek és pusztaságok váltakozva követték egymást, jobb híján arra mentem amerre az egyetlen kitaposott út vitt. Legnagyobb szerencsémre, mégsem volt teljesen reménytelen a kutatás, sőt mi több, szinte teljesen egyértelmű utalásra leltem. Az út egyik oldalán, egy leágazás mellé szúrt tábla hirdette: "Gildewart mester öntödéje és műhelye". Bár ez nem közvetlen nyom, annak a háromnak nyilván szoros kapcsolata van a fémekkel akárcsak ennek a Gildewartnak. Ezen felül ezen a sík terepen észre vettem volna, ha lenne más búvóhely a környéken. Kissé megdörzsölve szemeim, már láttam is az aprócska kupacnak tűnő tanyát, egy két kilométerre. Különösebb tervem nem volt a megközelítést illetően, de a folytatással kapcsolatban sem. Ők legalább ketten vannak, én egyedül, ezen nincs mit ragozni, de ha lehet, harc nélkül menekíteném ki áldozatuk. Amint azonban indultam volna, a rólam csüngő táskák egyike virgonc himbálózásba kezdett. Belekukkantva, Heaven ásított vissza rám.
[color=mediumaquamarine]- Haza értünk Omi?- Nyammogott lagymatag.
Leguggoltam egy száradt, magányos fa tövébe és kis barátom csőrére koppintottam.
- Nem, egy kis kitérőt teszünk. - Húztam elő lassan néhány csík szárított bacon szeletet egy oldalzsebből.
- Néhány rossz ember elrabolt egy kislányt és segítünk rajta.
Heaven nagyot nyelve komoly ábrázatot öltött és fejét előre hajtva rám nézett
- Naná, hogy segítünk, adok én azoknak a disznóknak- sipítozott sz árnyaival kalimpálva.
- Nana!- Rázogattam szigorúan mutató ujjam - Nem emlékszel miben egyeztünk meg? Amíg nem manőverezel tökéletesen a levegőben, nincs akciózás. Ügyesen megbújsz és vigyázol, hogy ne kerülj bajba.- Reagálás gyanánt csak morgott egyet és szemöldök ráncolva visszahúzódott táskalakásába, még egy utolsó csík szalonnát kicibálva kezemből. Végül még hallottam hangját, ahogy azt csipogja "vigyázz magadra és a kislányra"
Megnyugtattam és felkelve a földről nekiveselkedtem a túszmentő hadműveletnek. Egy kopott, poros, kitaposott ösvény vezetett a házig. Lopakodásnak nem volt értelme, néhány aszott fűcsomón és koszos kavicson kívül semmi sem volt az úton, útfélen, ami fedezékként szolgálhatott volna. Kocogva közelítve gyorsan oda értem, majd még sebesebben lépkedve a ház hátába kerültem. Sem mozgást nem láttam, sem neszezést nem hallottam, viszont a pincébe vezető kétszárnyas csapóajtó mindennél beszédesebb volt. Fogantyúi frissen "fröccsentett" acéllal voltak lepecsételve. Jó helyen járok és nyilván jó ajtó előtt. A fémmel zajos lenne bármit is kezdeni illetve komplikált is, viszont az ajtó, az fa. Könnyű meló. Két kezemmel ráfogva az ajtóra, úgy húztam azt szét lassan, mint egy nehéz függönyt. Korom fekete, vak sötétség, hideg, nyirkos levegő és elkopott lépcsők.
- Ennél rosszabb...-Kezdtem, de félő, ha befejezem, annak rossz vége lesz
Botomat elő húzva, azzal kopogtatva a fokokat lépegettem lefele az ismeretlenbe.
- Hahó, Kislány....Itt vagy?- Szólítgattam halkan a kis árvát, a fentről beszűrődő fényben fürkészve a gödör alját. Válasz nem érkezett, de még nem adtam fel. Leérve a lépcső aljára, pár lépést téve és körbeforogva arra jöttem rá, hogy be kell szereznem valami mobil fényforrást, mert nem ez az első és vélhetőleg nem is az utolsó eset, hogy legyűr a sötétség. Most azonban még így, vakon kell boldogulnom, jobb híján tovább szólítgattam. Egy fél percig nem érkezett válasz, az után azonban hirtelen igen intenzíven beindult a kommunikáció. Egy aprócska test vetődött rám. Egyik karjával nyakamat szorongatta, míg másikkal szemem világának életére tört.
- Add vissza Cuddles-t! Adjátok vissza és engedjetek el!- kiabált sírástól remegő hangon
Ujjait lefejtegetve magamról, csitítottam és letettem a földre.
- Hé! nyugodj meg! Én azért jöttem, hogy kiszabadítsalak! Csitt, ne buktass le minket- guggoltam le hozzá és informáltam őt vállait gyengéden megszorítva.
Néhány másodpercig csendben, mozdulatlan szipogott, majd a sötétben kitapogatta kezem és megfogta.
- Akkor menjünk...- Szavait örömmel nyugtáztam, ő azonban még nem fejezte be. -...és mentsük meg Cuddles-t is.- Ugrándozott meglepően vidám, felhőtlen lelkesedéssel.
Nem akartam máris megfosztani az éppen hogy csak kibontakozóban levő boldogságtól, de elképzelésem szerint, legyen bárki is a fentebb említett személy, először ezt a l ányt menekítem ki, kerülve minden fölösleges kockázatot.
- Mond! Ki is pontosan ez a bizonyos Cuddles?- Tettem fel a kézenfekvő kérdést, miközben már a lépcsőfokokat szedtük.
- Hát a plüssnyuszkóm te...ki más?-- Mondta olyan őszinte, gyerekes értetlenséggel, mintha valami egetverő ostobaságot kérdeztem volna.
- Te... figyelj- Kezdtem megfontoltan. - Először vonuljunk biztonságos távolságba, hogy ott kigondolhassuk mit hogyan csinálunk. Rendben?- Magyaráztam színlelt komolysággal
Bár nem szép dolog egy kis gyereknek hazudni, de tudtam, ha itt mondom el neki, Cuddles valószínűleg új gazdáinál marad, levág egy olyan hisztit, amit még Magnoliában is hallanának.
- Hááát rendben. - vágta rá egy kis gondolkodás után. - De akkor siessünk- Utasított tüzesen
- Hát akkor siessünk. - azzal leguggoltam a lány elé és felimvitáltam hátamra. Nem igazán vette a lapot így hozzátettem:
- Így gyorsabban haladunk- Mire vakkantott majd hátamra vetődött, immár kicsit barátságosabban mint először.
Futás közben elmerengtem, hogyan is kellene a kislány tudtára hoznom a fájó igazságot, de ötlet híján inkább csak némán loholtam, belsőmben érezve a bűntudat kellemetlen jelenlétét, mely további ötletelésre késztetve, betaszított gondolataim tömkelegébe...

"ui.: egyel fentebb is van egy elbírálatlan kalandom, csak szólok, ha esetleg nem vennéd észre =P"

Hátamon kicsiny pártfogoltammal, lassan elértünk az elágazáshoz, ami kivezetett a Gildewart tanyáról, s elindult a legközelebbi város felé. Az, hogy már eléggé eltávolodtunk a háztól, feltűnt kis potyautasomnak is, hisz egyre sűrűbben kérdezgette, nem e lesz már itt jó, mikor állunk meg...egyre közelebb kerültünk a kritikus pillanathoz, amikor is el kell mondanom neki, hogy nem fogunk vissza menni fogva tartóihoz, csupán egy kedves plüss állatért…
– Héj! Na itt most már jó lesz! Hallod? Tegyél le! OY! Hopp-hopp! Nem érted? - Adott hangot egyre terebélyesedő bizalmatlanságának, türelmetlenségének.
– Még nem állhatunk meg, sajnálom. - Próbáltam csitítani ám a várt hatás elmaradt, s helyette valami egészen más érkezett.
Vállaimra támaszkodva fellökte magát, s lábait hátralendítve, leugrott hátamról.
– Hékás! - Kezdtem volna, ám mire megfordultam, már ruháit porolgatva battyogott vissza elrablói karjaiba. A felszólítás hallatán megfordult, s egy megrovó tekintetet vetve rám, gyermeki hangszínt és esetlenséget mellőzve emlékeztetett.
– Megmondtam, hogy kell az a nyúl és te a szavadat adtad, hogy segítesz vissza szerezni. Itt az ideje beváltani az ígéreted! Nem gondolod? - Mondta komoly, egészen felnőttes hangon, majd minden ellenvetést elutasítva vissza fordult és tovább menetelt.
Ezek után nyilvánvaló volt, hogy eddigi gyermeki arca, csupán álca volt, a szemében tükröződő eltökéltség és határozottság messze túlmutat egy elveszett kis kedvenc utáni vágyon.
– Szóval így! - Előztem meg az alacsony kis diktátort. – Ez esetben azt hiszem némi magyarázattal tartozol nekem. Ki vagy te és mi a helyzet azzal a nyúllal? - Állítottam meg az alig százötven centis milédit.
Nagyot fújtatott, majd se szó se beszéd elkezdte magáról lefejteni, régi korokat idéző, elegáns, rakott szoknyás öltözékét.
– Wowowowo mit csinálsz? Ha egy mód van rá, szóban válaszolj! - Ugrottam hátra, kezeim magam elé tartva.
– He? Vén perverz! Nem neked vetkőzöm... Vágta hozzám, de hallottam, hogy a procedúra tovább folyik.
– A nevem Tamino Eisenhohen, a Lamia Scale mágusa vagyok és már tizenöt éves, szóval mostantól hanyagoljuk a cukiskodást. - Azzal megrázta fedezékként magam elé tartott kezeim melyek a hallottakon való meglepődéstől teljesen alá hulltak.
Tamino sok mindent rejtegetett öltözéke alatt. Testének egészén valamiféle fémszerkezet futott végig, egy amolyan kicsinyke sárkányforma gépezet, mely egyszeriben lepattant s tagjait megmozgatva megállt a lány mögött aki immár fekete atlétában és feszes fekete sortban pózolt. Korábbi fizimiskája immár a múltéj volt, csupán hosszú könyékig érő fehér kesztyűjét hagyta meg jobb kezén.
– Ő itt a gólemem Joka! A feladat pedig vissza szerezni az azuregos-t - Azzal lehúzott csuklójáról egy hajgumit, s lófarokba fogta vele frizuráját.
– Feltételezem Azuregos a plüssnyulad fedőneve. - Kérdeztem vissza kicsit gúnyosan, jelezvén ez igen kevéske információ.
– Nagyon vicces! Díjaznám ha komolyabban vennéd a problémát. De mielőtt többet is elárulnék, ki is vagy te valójában Mr. Grál lovag? - Nézett rám szigorúan a válaszig felfüggesztve minden nemű cselekedetet.
– A nevem Omeron Greensand a Quatro Cerberusból. Véletlenül futottam az elrablóidba. Az egyikükkel elbántam, míg a másik kettő téged cipelve meglógott. Idáig követtem a nyomaikat, a többi már nyilvánvaló. - Vázoltam fel tőmondatokban a helyzetet.
– Rendben, ezek szerint hasznos leszel, mikor összecsapásra kerül sor. Nos Omeron, tudod hogy működnek a gólemek? - Szuszogta, immár kocogás közben.
Válaszként csak vakkantottam, mely nemet jelentett.
– A fém borítás alatt található egy speciális lacryma, amit a gólem szívének nevezünk, párja a mágusnál van, rendszerint egy kesztyűbe építve. - Azzal felemelte karját. - Ennek minősége nagyban befolyásolja a gólem erejét, teheti szánalmasan gyengévé vagy förtelmesen erőssé. Az azuregos egy az eddigiektől teljesen eltérő módon készített gólem szív, mely apám kutatásainak eredménye és egyben az én hagyatékom is. Mindkét része Cuddlesben van, így ha azok ott… - Mutatott az egyre nagyobbnak tűnő házra. - …összerakják, mérhetetlen erejű fegyverre tesznek szert. - Fejezte be dühösen. – Érted már??
– Értem. Akkor hát nincs mit tenni, itt és most kell vissza szereznünk. Tudsz valamit a támadóidról? - Kérdeztem gyorsítva a tempón
– Gildewart szintén gólemanta, édesapámmal közösen dolgoztak az azuregoson, ám ő egy sötét céh kezére akarta játszani a szívet. Mikor apám erre rájött, legyőzte őt és elkergette. - Idézte fel érezhetően bosszúszomjas hangon a múltat.
– Remek. Akkor nagyon is jól tudják mire való a szív. Elmondom én mit tudok. Gildewarton kívül még legalább két mágus van a házban. Elég jól képzettek, a mágiájuk sem mindennapi. - Fejeztem ki aggodalmam, mire mintha némi humor villant volna fel a lány hangjában
– Hehh. Úgy mondod, mint akinek inába szállt a bátorsága. - Incselkedett, egy gonoszka mosolyt öltve arcára.
- Csak előre szóltam, hogy ha nem akarod megégetni magad, jobb ha meghúzódsz valahol a hátsó sorokban és rám hagyod a dolog nehezebbik felét. - Döftem vissza, némileg elbizonytalanodva mire a mondat végére értem, hisz egyedül képtelen lennék győzelemre, így nagyban függ a sorsunk Tamino teljesítményétől.
– Keh…Majd meglátjuk! - Azzal gyorsítva léptein, megpróbált magamögé utasítani és elsőként érkezni a házhoz.

Az épülethez közeledve, lehajolva settenkedtünk tovább, egészen annak faláig. Mint tyúktolvaj rókák, úgy kúsztunk az ablak alá, hogy azon keresztülkémlelve felderítsük a terepet. Alacsony, öreg figura állt, egy méretes páncél elé tolt létrán. Jobbján korábbról ismert két csatlósa foglalt helyet egy-egy különös székben, kezében pedig tűrhetetlen, kék fényárban úszó drágakövet tartott.
– Ott van! Most teszi a gólem testbe!!! - Kiáltott fel szinte teljes tüdejével Tamino, mire azonnal lerántva, megrovóan csendre intettem.
– Rendben! Nincs idő ellenvetésre és magyarázkodásra, szóval jól figyelj! Berontok az ajtón és rájuk vetem magam. Te itt maradsz az ablaknál és amint adódik lehetőség, Jokát használva szerezd meg a szívet. Ha megvan, ne foglalkozz semmivel, fogd és tűnj el innen! Itt a táskám, kérlek vigyázz rá és a tartalmára nagyon! Ha biztonságba értél nézz bele. - Azzal kezébe nyomva Heaven útitáskáját szélsebesen megindultam a bejárat felé.
– Ja! És azért küldj valami erősítést ha úgy alakulna. - Szóltam még oda nagy mosolyogva, miközben totál tele volt a gatyám.
Bombaként robbanva be a szobába, rögtön három kőkarót lőttem a mihasznákra, ám egy hirtelen kék energiarobbanás még becsapódásuk előtt porrá zúzta őket. A lökéshullám kitörte az ablakokat, felborított szinte mindent a helyiségben, engem pedig a falhoz vágott. A két férfi rázkódni kezdett székében, mintha villamos áramot vezetnének beléjük, míg az öreg nagyot kacagva az ég felé emelte kezeit. A székek összeköttetésben álltak a robosztus fémpáncéllal melybe a drótokon keresztül, mintha mágikus energia áramlott volna az egyre sorvadó emberi testekből. Alig fél perc leforgása alatt mintha száz évet öregedett volna testük. Bőrük elfonnyadt, ruhájuk már rég leégett testükről, szemük felakadt majd szétrobbant, végtagjaik csonttá aszódtak. A szörnyű látvány és a hihetetlen mértékű erő felszabadulás okozta hullámok szorosan a padlóra szegeztek, megfosztva a közbelépés lehetőségétől. A szél lassan elült s a fémszín vértezetből egyszerre kicsapódott megannyi cső és kábel, kiengedve füstöt és gőzt egyaránt.
– Elkészült hát, a gwaed terfynol a legvégső vértezet! - Tapsolt féktelenül hahotázva, majd egy szempillantás alatt mögészaldt és némi kotorászás után, belebújt.
A három méter magas gépezpet a csikorgó fém hangjával megmozdult, karjait előre tartitta, majd nagyot rugaszkodott és szinte rakétaként felszállva kitört a tetőn át. Pár másodperc múlva pedig megrázva a földeg kint landolt a ház előtt. Utána rohantam, s csatlakoztam a kint hiába várakozó Taminohoz.
– Azt hiszem elmaradt az a bizonyos lehetőség amiről korábban szó esett. -Vetette szememre, mintha nem látta volna ő maga is, hogy esély nem volt a közbelépésre.
Nem véve tudomást megjegyzéséről, mindkét öklöm keméyn kőpörölyökké duzzasztottam majd néhány lépéssel megközelítettem a masinát.
– Tudod mire számíthatunk?
– Gyorsaságra, rejtett fegyverekre és elsőprő erőre. Hogy konkrétan mire, azt csak a tervező tudhatja, de hogy valaki a gólem belsejéből irányítsa azt, még sosem láttam ilyet. - Közölte félelemmel keveredő dühvel.
– Ti remek céltáblák lesztek, hogy teszteljem a gwaed terfynol képességeit. Azzal fecsérelve a szót, jobb karját felemelve, kéken izzó olvadt fémtengert lőtt felénk.
Én és Taminó két különböző irányba vetődtünk, míg Joka hihetetlen sebességgel mozogva, ide-oda cikázva rávetette magát a minket támadó karra és hegyes farkával beledöfött újra és újra. Három szilánkot szakítva ki a földből én is megtámogattam az iménti rohamot ám csapásom újfent nem ért célba. A gólem bal karja egész testét elfedő pajzzsá alakult, míg egész testét átjárta az elektromosság, így levetve magáról a füstőlgő Jokát. Gyors futásnak irmadodtam, hogy vedezékét megkerülve, saját kezemmel verjem szét pokoli szerkezetet, míg az tüskés végű láncokat kilőve hasából, próbált megfékezni. Már csak pár méterre voltam mikor egy gyors támadás elől vetődve a földre zuhantam. Hogy hátrányomból előnyt kovácsoljak, néhány facölöpöt tolva ki a földből, a robot lábait célozva megingattam, így mint egyensúlyát vesztett hatalmas fenevad zuhant hátára, könnyű prédát nyújtva a kisebb ragadozóknak lásd nekünk. Karom ütésre emelve vetettem magam rá, hogy összezúzzam. A páncélzat mellkasán három kristály helyezkedett el. Két félhold alakba egy sárga és egy piros, míg középen az azuregos, maga a szív. Egyszerre akartam mind darabokra törni, ám Gildewart megrászkódott s elvétve a célt, csak a piros színt sikerült eltrafálnom, mire az darabokra tört. Hirtelen robbanásszerű áramütést éreztem, mely jó hat métert repített a levegőben, hogy aztán nagyot puffanva hátamon landoljak. A gépszörny eközben kezére támaszkodva hátrafordult és ismét talpon volt. Újabb adag szigony végű láncot repítve felém, mik elől ültében már nem volt időm kitérni így egy fa védelmezőt emeltem magam elé. Hatalmas erejével azonban alig bírt mágiám, bár egy híján mind megfékezte, de az az egy, kegyetlenül szakította át a fát és fúródott vállamba. Keservesen kínlódva ordítottam fel, mire a láncon keresztül újabb áramütést kaptam. A gép lassan húzni kezdte a láncot, kampós vége pedig általjárva testem, azt is rángatta. Egész testemmel és karom minden erejével próbáltam ellenszegülni, mind hiába. Végül amikor már csak néhány centi választott el attól, hogy saját teremtett falamhoz szoruljak, Tamino oda ugrott hozzám, és érthetetlen mód keze egyetlen suhintásával elvágta a láncot.
– Köh – Köszönöm. - Nyögtem fel verejtékben úszva, lüktető fejjel. – Húzd ki! Siess! - Parancsoltam rá, azzal egészséges kezemmel intve, a földből három szurokszín gombát lőttem elszórva magunk elé, remélve ezzel talán időt nyerünk.
A lány apellálás nélkül mögém lépett, s lábát megvetve hátamon, két kézzel rámarkolva a fémre, nem is tépte, szinte csak akadásmentesen kivezette azt belőlem. A föld ismét megremegett, s már láttuk is fent a levegőben, a felénk zuhanó gwaed terfynol-t. Alig csak hogy odébb tudtam gurulni, így továbbra is veszélyes közelségben maradtam. A gépszörny diadalittasan helyezte lábát hason fekvő testemre s nyomorgatott kiélvezve minden jajkiáltásom. Ám eközben mit sem törődött Jokával és kicsiny gazdájával. Az acélgyík oly fürgén mint korábban is, felkúszott a nagy titán lábán egészen mellkasáig, ahol hegyes pofáját a sárga lacrymába szúrva, azt is elpusztította. Gildewart nagy vaskezével megragadva a kicsinyke gólemet dühösen felemelte és szorításával ketté törte. Ám még midnig volt egy harcképes szövetségesünk. Tamino heves harcikiáltás közepette ugrott a hatalmas ellenfél felé, s aprócska öklével lesúlytani készült...
– IRON FIST - Kiáltott a becsapódás előtti pillanatban.
Karját hirtelen hatalmasra duzzadt világos szürke fémkesztyű borította el, s támadásával megrepesztve a végső vértezet szívét alkotó azuregost, métereket repítve a nehéz fémtesten, annihilálta azt. Vasökle azonnal semmivé lett, ő pedig lihegve landolt a földön mellettem.
Épphogy mosolyra húzódó arcomba nézve megelőzve minden gratulációt és köszönetnyilvánítást felkiáltott.
– Kelj fel, az azurion hatalmas ereje mindjárt kiszabadul egy robbanás kíséretében! - próbált sürgetve felhúzni.
Minden életerőm összeszedve feltápászkodtam s állapotomhoz mérten sietve arrébb vonszoltam magam messzire, a ház mögé ahova éppenhogy csak beesve átvészeltük a robbanást.
Átkarolva a lányt eltakartam a ránk potyogó szilánkoktól, majd mikor minden elcsendesedett, örömújongásban kitörve ünnepeltük, hogy megúsztuk.
Kicsit elcsendesedve és kifújva magunkat ha csak lassan is de hazafele vettük az irányt.
– Sajnálom, hogy nem tudtuk úgy visszaszerezni az azuregost. - Törtem meg a csendet
– Igazából így lesz a legjobb. Apám nagyot alkotott, de ugyan akkor veszélyeset is. Jegyzetek és tudás híján Gildewart volt az utolsó aki tudta, hogyan kell használni. De tudod, ha elég erős leszek, hogy megvédjem és elég okos, hogy megértsem, újra alkotom majd. - Kacsintott rám, mire valaki kiszólt a táskámból
- Otthon vagyunk már?...

Már jó két hónapja annak, hogy Heavennel különös utazást tettünk gombaföldén, ahol különös kalapos lényekkel és egyéb furcsa teremtményekkel találkoztunk. Azóta mind ketten erősödtünk, kis barátom szert tett a repülés képességére és belekóstolt fajtájának egyedi mágiatudásába is. Elérkezettnek láttam hát az időt, hogy visszatérjünk és új élményekkel, de legfőképp ismeretekkel gyarapodjunk. Először is azonban, a biztonság kedvéért, meg kell találnunk a vén vajákos banyát, akivel minden kezdődött…

– Na? Találtál valamit? - Kérdeztem a karomon landoló Heavent mire ő fejcsóválással reagált.
– Nyoma veszett, pedig itt kell valahol lennie…de ha itt lenne ÉN biztosan megtalálnám… - Vívódott a tények és önimádata között.
Egy alacsony gyep és virágok borítotat mezőre érve elheveredtem a fűben és belevesztem az égbolt különbnél különb felhőgyermekeinek látványába. Heaven hasamra telepedett, hol rövidke fészkelődés után, kifáradva a több órás repkedéstől, a friss levegőn hamar elszenderedett. Perceken belül én is követtem példáját s teret engedtem, a zabolázatlan hömpölygő színes álomfoszlányoknak.
Hirtelen nagy csörtetésre jajveszékelésre és kiabálásra ébredtem. Felpattantam, mire Heaven rikácsolva a földre pottyant és morcosan megcibálta a nadrágomat.
– Omi elment az eszed? - Méltatlankodott a kis tollas, ám nekem teljesen más kötötte le a figyelmem.
Az idő igen csak eljárt felettünk, már sötétedett, s a szelíd bárányfelhőket, izmos szürke testvéreik váltották fel, esővel fenyegetőzve. S ebben a borongós környezetben pillantottam meg életem eddigi talán legabszurdabb jelenségét. egy két és fél méter magas, félkarú bádogember vállán ült egy pocakos, vastag bajszú, biggyedt ajkú, fekete, zsíros, lenyalt hajú, fejbúbján rozsdás, törött koronát viselő férfi. Az ő vállán pedig egy aranyszegélyű, vörös mellényt viselő, hosszú fekete bőrkesztyűs, kalapos kis majom ugrált dühösen fel-le, szitokszavakat kiabálva.
– Hova lett szegény Baldauron jobb karja? Mi? Mi? Mi? Hadart vészjósló hangon, ám kérdésére nem érkezett válasz, amaz csak halkan dörzsölgette homlokát.
– AZT NE MOND, HOGY BEADTAD AZT IS A MÉHBE!! Az íz egyen meg, hogy elhordod a fél gólemet a méhbe! Miattad, most fülig vagyunk a kakiban tátott szájjal! - Ripakodott tovább.
– Há jovannnmáá dikmá more! Há’ a rák egyeki a szivbillentyűd te hálátlan cerkóf! Bezzeg a csirkéslecso az jó vót mi? Megnyaltad mind a tíz ujjad mi? Akkor bezzeg nem panaszkodtá’…MI? - Pörgött a kis figura nyelve olyan sebességgel és dialektussal, amit alig értettem.
– Oszt a mézet ki lopta? Te enyveskezű mester tolvaj, hogy csipnék meg a méhek az édes szádat! Hogy nem bírsz magaddal meg a véreddel! Jojjj nézd meg milyen bajba sodortá’ bennünket! - Kezdett a férfi is síránkozásba.
Hirtelen szétnyílt mögöttük a susnyás, s egy dühödt barna medve jelent meg nyomukban. Se szó se beszéd nekiugrott a hiányos gólemnek, ledöntve azt a lábáról.
– Jaaaaaj U U Á Á HUHÁ HUHÁ! Jó Baldauronom mit tesznek veled! - kezdett körbe-körbe futkosni a maki, fejét fogva.
[color=orange] – Ne a Baltazárral törődj most! Jáj drága medve dezsvír. Ő méltóságos exelenciás uram ő kegyelmessége mi nem akartuk ellopni a mézét hát csókolom kezit lábát. Mi csak elhoztuk, hogy fínom nyalánkságokat készítsünk uraságodnak.
[color=yellow] – Ne hergeld már Archi! Ez egy medve! Nem ért a szóból, nem olyan mint én! – Azzal intésére a gólem lelökte magáról a hatalmas bundást.
Az akcióval nem okozott túl nagy sérülést a macinak, inkább csak tovább dühítette azt, ki két lábára ágaskodva bömbölt, egy időben, egy a háttérben becsapódó villámmal, ezzel még rémisztőbbé téve fenyegetését.
Nem nézhettem ölbe tett kézzel, ahogy felfalja őket a vadállat, futásnak eredtem, s út közben, egy marék mágikus magot hajítottam a bestia lábai elé, mikből három, agresszív inda sarjadt, öklös végükkel megsorozva a fenevad pocakját. A medve kettőt hármat lépett hátra, majd ismét négy lábra ereszkedett. Egy darabig értetlen nézett, nagy csendben, majd újra felvette támadó pozícióját.
– Na! Há ne hagyd abbaaaa! Nem tudom hogy csináltad, de csináljad még! - Kezdte paskolgatni a hanyatt fekvő férfi, kis majom barátja fenekét.
– Ájjálede most és azonnal mindörökre! - szökellt előre, farához kapva. - Ne veregesd a seggem, ezt a varázslatot pedig nem én csinálom. - Azzal okosan körbeforogva kiszúrt és kezeit feje felett összekulcsolva rázogatni kezdte kis mancsait.
– Miszter! Segítsen Miszter mágus! Adjon a brummogójának! - Szurkolt e képen, hangjában csupa boldogsággal.
Elrohantam mellettük egyenesen a medve felé, aki vette a lapot, s immár engem tartott elsődleges célpontjának. Mielőtt azonban ütésnyi távolságba értem volna, oldalra vetődtem, s átengedtem az első csapás jogát, az ég felől, zuhanó repülésben érkező Heavennek. A medve orra előtt széttárta szárnyait, ezzel felfelé ívelő pályára állítva magát, s testéből egyszeriben vakító fényár szökött elő. A zavarodott állat megtántorodott, mire én a földre csaptam tenyeremmel, két a behemót vállát célzó facölöpöt emelve ki abból. Az állat nagyot hörögve, elcsukló hangon elterült, majd amilyen gyorsan csak tudott, felpattant és megcélozta a rengeteget, ahol kisvártatva el is tűnt.
– Hah! Magiszter uram! Drága melegszívű adeptusom! Alássan hálássan köszönjük hogy a segítségünkre sietett! - Azzal már csókolgatta is a kezemet, amely igen csak furcsa módja a hála kinyilvánításának, így azonnal lecsitítottam és a biztonság kedvéért tettem néhány lépést hátra.
Közben Heaven is megérkezett, diadalittasan landolt a vállamon, majd még párszor széttárta szárnyait, ékeskedve csillogó tollaival.
– És ez az isteni teremtmény! Köszönnyük égi hatalmasságodnak ó te szent madárlovag! - Vette most célba Heavent bókjaival. – Igaz Marakesh, köszönd meg te is! - Tolta maga elé a gólemet vizsgálgató kis majmocskát.
– Igen igen, köszönjük szépen! Bár ha nem berheled szét szegény Baldauront - Kezdte mancsaival öklözni a férfi karját. – akkor nem kerülünk ilyen slamasztikába. - Azzal közelebb lépett és kezet nyújtott.
[color=yellow] – Marakesh vagyok! Gólemanta! Örvendek! – Lehajoltam és megráztam pici szőrös kacsóját.
– Én szint úgy. A nevem Omeron Greensand ő pedig itt a vállamon Heaven.
– Heyho! - Kurjantott a kis tollas.
– Ó én pedig Sir Archivald Puporka! Minden hálám és megbecsülésem az önöké! - Azzal vadul rángatózva megszorította kezemet, majd ugyan ezt eljátszotta Heavennel is, majd lerántva szegény rólam.
– Épp letáborozni készültünk amikor az a csúf vadállat ránk rontott. Fogtam egy nyulat, jó pörkölt lesz ám belőle! Had vendégeljük meg a méltóságos urakat! - Azzal válaszra sem várva oda ugrott az időközben talpra állított gólem hátához, s mint egy konyhaszekrényt felpattintotta a hátán levő szárnyas ajtókat, lábast és zöldségeket kaparva elő.
– Hát nem is tudom… - Kezdtem, okulva az ilyen hirtelen megvendégeléssel kapcsolatos rossz tapasztalatokból, de barátom rögtön közbe vágott.
– Hú Omi maradjunk! Imádom a nyúlpörköltet! Az a kedvencem! - Győzködött Heaven, fel-le rugózva.
[color=lawngreen] – Neked minden „a kedvenced”…na de rendben akkor maradjunk itt. Ha úgy jó, amíg ti előkészültök, én hozok tűzifát.
– Pompás terv nagys uram pompás! - Azzal rögvest neki is látott a hagyma és répa megpucolásához.
Kis kört téve a tisztás szélén, összegyűjtöttem egy nagyobb rakásnyi száraz gallyat, mikkel mire vissza tértem, már minden készen állt a főzéshez. A láng hangosan ropogva nőtte ki magát kis tűzfészekből, hatalmas tábortűzzé. Jó hangulatban telt az idő míg készült az étel, új ismerőseink temérdek történetet ismertek, vicceset, szomorút s izgalmasat egyaránt, s ezeket oly beleéléssel, hévvel tudták előadni, hogy az ember ki hallgatta, szinte már ott érezte magát. Archivald amolyan mindenes volt, csodabogár. Tenyérből jósolt, kártyát vetett, gyógy főzeteket és kenőcsöket készített, minden bajra volt valami orvossága, noha kétlem, hogy azok egytől egyig működtek is, de ezt nem firtattam. Még fiatal korában talált rá Marakeshre, akit cirkuszban tartottak fogva, szegény árva ott sínylődött, kenyéren és vízen, csonttá soványodva raboskodott, egészen addig, amíg Archi rá nem talált és ki nem szabadította. A gólemanciát az egyik öreg, kedves gondozójától tanulta, aki szintén segédkezett a szöktetésében. Felületes súrlódásaik ellenére, úgy tűnt jól megértik egymást és mind ketten kötődnek a másikhoz. A szórakoztató történetek, a megható életpálya és a valóban finom étel, minden gyanúm elaltatta, s később nem csak azt, hanem engem magam is. Mind a négyen a szabad ég alatt hajtottuk álomra fejünket, s úgy vártuk, hogy eljöjjön a reggel.

A hajnal azonban már csak engem és Heavent talált a mezőn, két újdonsült barátunknak már se híre se hamva nem volt. Heaven kelt fel elsőként, s riasztott fel, hangos sipákolásával.
– Oy! Omi! Ébresztő, baj van! Baj van!!! - Csapkodta arcomat szárnyával.
Mélán kisöpörtem szememből tollait, s nagyot nyújtózva ásítottam, majd a fejembe tóduló vértől rögtön vissza is zuhantam fekvő pozícióba.
– Mi történt? - Kérdeztem csekélyke érdeklődéssel, újfent ásítva.
– Archivaldék eltűntek! És velük együtt a táskád is! - …
- …
– MICSODA??? – Pattantam fel fejem össze vissza kapkodva. – Hogy az ördög vinné el a … - Kezdtem a fűben kaparászni batyum, de inkább hiú remények után kutatva.
– Hát valami elvitte őket, de nem hiszem, hogy az ördög volt az- Humorizált az a pufók tollzsák, igen rossz pillanatot választva erre.
– Na te csak hallgass, a falánkságod kevert minket bajba. - Mondtam, mire durcásan elfordította fejét.
– Légy szíves menj és néz körül! Hátha kiszúrod őket fentről.
– Jogos! - Azzal hevesen csapkodva a magasba emelkedett.
Végül lemondva arról, hogy megtalálom az aljnövényzetben, számba vettem, mi is veszett oda.
– Lássuk csak. Némi pénz, egy két pogácsa, toll és papír és… - Álltam meg egy pillanatra a gondolkodásban, majd nagyot nyelve éreztem, hogy agyamat elönti a méreg. – A másik világ kapujának kulcsául szolgáló gombák!
Felnéztem az égre, Heaven sietve közeledett, majd kapkodva informált.
- Északra tartanak! Tisztán kivehetőek a nyomaik, durva nyomot hagy az a böhöm gólem. Utánuk menjünk? - Kérdezte feszülten.
– Elvitték a gombákat! - Nem is kellett ennél több kis barátomnak. Rögvest felszállt majd az égen körözve mutatta az irányt, mire én már rohantam is, hogy nyakon csípjem ezt a két mihaszna szélhámost, akik kihasználva jóindulatunkat pótolhatatlan kincsektől fosztottak meg minket…