Sötét volt. Mély és kék, olyan fénytelen kék amilyen csak itt lehet, a tengerben. A nap fénye itt csupán a víz mély királykékjét garantálta már, a sárga korongot és a fényének szűrődését már sehogy se lehetett látni, se emberi, se állati érzékekkel. A víz egyszerre volt hideg, torkot és testet frissítően-átjáróan hideg és olyan sűrű, olyan tömör, olyan harapható - Ue nem is tudott volna elképzelni más szót - hogy az állaga egyszerűen ellenállhatatlan volt. Már jó ideje lenn járt mikor eszébe jutott miért is van ott ahol és újra útra indult. Érezte a halakat, és tudta, valahol a közelben lesznek. A hal-énje súgta, a zsigereiben ott volt az út, de az emberi gondolatok mindig közbeszóltak, és akárhogyan is érezte a szagokat, nem értette az áramlatok játékát. Így keringett perceken át, a szájában érezve a vér nyomott, sós-fémes ízének halovány zamatát, amikor végre megpillantott valamit.
Habár a szemei sem fogtak olyan jól, mint a napfényben, ahol különösen feljavultak az érzékei és a vízfelszínen megtörő fény játékában azonnal kiszúrja a legapróbb pikkelyt is, a halak farkának csapódását pedig hosszú távokról is hallaná. Itt a mélyben Ue hátrányban volt. Nem volt fényjáték, sőt fény is csak annyi, hogy a közelében levő halakat megsejtse és a mélység olyan erős és nyomott volt, hogy csupán a saját gondolatai mintha maguk visszhangjait vernék a koponyája falán. Nem szerette a mélységet, így nem, most nem, mert a csillanás amit látott nem ezernyi halé volt, nem az előle elúszott kis ezüstnyilak voltak, hanem egy test, ami siklott a mélyben, egyszer csak megcsillanva, aztán eltűnve a sötétségben az ide illő mély színű sima testtel, amin nem volt pikkely, nem volt fodra az apró mozdulatoknak, és nem volt mozaikként megcsillanó jel minden uszonyverésnél, hogy figyelmeztessen, közel van.
Ue későn jött rá, hogy ezúttal nem ő a vadász, de amikor rájött, legalább volt annyi lélekjelenléte, hogy megugorjon. Tudta, nem kellett se látni, se hallania, az állkapocs, a fogak éppen csak nem lyukasztották át az úszóját, aztán a fej, hatalmas és veszélyes, mintha nem lenne legalább ötször akkora mint ő maga, úgy fordult utána, azzal a fürgeséggel, amivel egy tigrishal tenné. Ue már nem bízott a gyorsaságában, ezért felfelé fordította az úszóit, és kilőtt. Az izmok a határukon voltak, de a nyomás csökkenése segített, így egy perc se telt bele, már látta a fényeket és hirtelen újra működni tetszett az érzékelése. Halak voltak körülötte, mind felfelé tartva, zavart csoportokban, egyenesen, akár csak ő, de lehagyta őket, egyre másra, aztán amikor megérkezett, fel a plafonhoz, az örökké táncoló és csillogó felszínhez, megfordult. A halrajok tovább közeledtek családostul, nem törődve azzal, hogy egymás területén belülre is merészkednek. Valami még mindig nem volt rendjén, és az a valami gyorsan közeledett.
Az egyik család szétugrott, ösztönében a csoport három tagra szakadt, és ahol a mélyből feltörő veszély volt, a központ, ami elől mindenki menekült, sötétlő foltot vetett szét csíkokban. A király úszott ki belőle, állkapcsát mániákusan rángatva és azonnal a mágus felé vette az irányt, Ue pikkelyei pedig megrebbentek. Ha emberi formában lett volna, bizonyára a vízben is drótként meredtek volna fel a testén a szőrszálak, amikor megértette mi is volt az a láthatatlan veszély, ami őt és több tucat rajt is a felszínre kergette. Nem teketóriázott tovább, visszafordult a plafon felé, és újra a határain erőltette az összes úszóját, hogy kiröppenhessen a vízből.
A Saint Marion emberei már egy ideje nem csináltak semmit. Volt idejük, a hálók még benn voltak és a kerítőjük még dolgozott. Mindenki hálás volt az itteni munkáért, és amióta a kerítő velük dolgozott a hajó busásan élt, és Fiore halászai között híre ment, hogy a Saint Marion, ami egy kereskedelmi hajó volt egykor, olyan rakományokkal tér haza a halászútjairól, amit három kisebb hajó sem képes mindig felhalmozni egy kihajózás alatt, és mivel a Marion robosztus és stabil, olyan északi vizekre is képes menni, ahová a halászok normálisan nem merészkednek, elegendő ellátmány és kapacitás végett sem.
A Marion matrózait tehát busásan megfizették, körülbelül úgy, ahogy más hajón a tiszteket, a tisztek pedig maguk kereskedői pénzeket kasszíroztak egy-egy út során, nem mintha kiemelkedően nehéz dolguk lenne. A pénzért, amiből a családjaik Hargeonban és környékén gazdag polgárokként élhetnek, a legénység titkot tart, olyan titkot, ami biztosítja a Saint Marion sikerét a halászok és a kereskedők között.
Ez a titok pedig nem más, mint az ember, aki ezen a lusta órán a fedélzet fölé szállt, majd elegánsan beívelt a röpte végén a fedélzetre, és talajt fogott. A legénység nagy része izgatottan pattant fel, a kapitány pedig előrelépett a kormánytól, és a magas fedélzet korlátjánál várta az eredményt, azonban valami nem úgy sült el, ahogy szokott. A kapitány és az idősebb tagok, akik már sokszor látták Uettot dolgozni feszülten nézték az alakot, aki az esésből nem kigurult majd felállt, és csendesen jelentette mit hozott, hanem hangos, fájdalmas koppanások és dobogás kíséretében gurult a fedélzet túlsó faláig, és nem állt fel.
-UE! Mi van veled? - A legénység fele a fedélzeten egyből a zavaros tekintetű, ziháló Uetto köré gyűlt, aki csak csendesen ki akarta fújni magát. A visszaváltozás nem tűnt jó ötletnek, lévén a halálfélelem, amivel felküzdötte magát az egekbe röpítette a szívverését. Így, a kimerülés határán, minden egyes szívdobbanástól fájdalomban összerándulva változott át, talán még az átváltozása is torz volt és lassú, de már nem törődött vele, örült, hogy a fájdalom gyorsan múlik, és a fejéből kitisztulnak a kékes-fekete foltok. A látása normalizálódott, és a fülei is hozzászoktak a zajhoz lassan.
-Egy cápa - szólalt meg, mire mindenki elhallgatott. - Egy Nagy Fehér. Egy Király... - Az öregek döbbenten meredtek Uettora, azok pedig, akik újabbak voltak zavartan néztek körbe.
-Egy király? - Taylor kapitány átlépett a tömegen, ami gyorsan engedte át. - Biztos vagy, Uetto?
-Akkora feje volt, mint én magam, és csak a legutolsó pillanatban vettem észre. Nem is tudom, hogy elég korán észrevettem-e - azzal átváltozott vitorláshallá újra, és a régiek azonnal kieresztettek magukból néhány megilletődött hangot és sóhajt.
-A farokúszód - kezdte Bob, de Ue közbevágott.
-Ugye nem nagy a sérülés?
-Nem, csak fél ujjnyi...
-Veszítettél a sebességedből? - A kapitány esze, mint mindig, Uettoéval együtt járt.
-Nem tudom, de attól félek. Vagy ő volt túl gyors, vagy lehet, hogy csak én lassultam le az eszem miatt.
-Lassultál az eszed miatt? Ne mar...
-Gondolkodj, mielőtt beszélsz, Bob. Az állat, ha menekül, csak egy sugallatra hallgat. Az egyetlen lény, ami képes feladni a futást az az ember. Keseredettség, sokk, őrület, reménytelenség - és itt Uettora nézett - félelem.
Ue bólintott, de felállt végre. A csontjaiig futó borzongás elmúlt, és minden tagjába visszatért az élet.
-Ember vagyok, bármennyire is szeretnék a tenger fia lenni. Viszont most már tudom mit fogok tenni.
-Megszerzed magadnak? - A Kapitány komoly tekintetére Ue válaszolt, ez egyszer kiállva annak tüzét, mire a legények lassan ráébredtek, hogy valami nagy dolog készül, és mindenkiben meggyulladt az a kis tűz, ami azután szokott előjönni, miután egy kalózhajó látótávba került. Egy csapásra mindenki tisztában volt vele, a legénység harcolni fog, Uetto küzdeni megy és ha sikeres a viadala a hajó veszélyesebb lehet mint valaha...
-Ne rabold az időnket. Készülj fel, egyél, pihenj, kefélj egyet, csinálj amit akarsz, csak tűnj a szemem elől, mert amíg az a király a mi területünkön prédál ki se vethetjük a hálót - Ue a kabinja felé tartott, hogy egy utolsó lendületet vegyen az emlékeiből, egy utolsó álomból, és megpróbálkozzon emlékezni. Emlékezni arra, milyenek is voltak azok az álmok, amikből mindig menekülnie kellett, azok az álmok, amelyeket a vízben élt át. Nem félt, nem félt a cápától, a haláltól, vagy a víztől. Attól félt, és a félelem féregként mászott végig a csigolyáin, hogy a kellő pillanatban nem lesz képes azt cselekednie amit kell, hogy a király előtt újra csődöt mondanak a reflexei, a gyorsasága, mert olyan dolgokra gondol majd, amire csak ember szokott...
Miután Ue eltűnt a fedélzetről a Kapitány nem adott ki parancsot. Néhányan szétszéledtek, vissza a pihenőjükre, vagy maguk és társaik szórakoztatására, azonban páran ott maradtak, és duruzsolni kezdtek, miközben a Taylor Kapitány lassú léptekkel tartott vissza a felső-fedélzetre.
-Most akkor mi lesz - kérdezte egy fiatal srác, aki abban az időben jött a fedélzetre, amikor Uetto a kontinensen volt.
-Lassú vagy, igaz-e - szólt vissza neki Bob, és egy tenyerest nyomott a fiú tarkójára, csak barátian.
-Ue megküzd a Királlyal, az lesz.
-Miért nem lőjük ki azt a cápát, az nem gyorsabb?
-És hova fogsz lőni te agyalágyult? Ez nem egy akármilyen cápa, amit csak úgy meglősz, és kihálózod, kölyök. Ez egy Király.
-Akkor áruljátok már el mi az a király! Bocs, de ezt még nem tudom, sose hallottam még ilyen cápáról.
-Mert nem is egy külön fajta. Kapitány - Bob a most is háttal álló Taylor felé nézett, a kérdőre hajló szavak pedig mindenki más fejét az öregre fordították, aki egy ideje már megállt, és figyelte a beszélgetést. Fújt egyet a pipájából, ami kékes füstbe borította a fejét, majd amint a szél elhordta a füst lidércként összetartó foszlányát, a kapitány gondolkodni kezdett, a szokásos elnyújtott 'hmmm' kíséretében.
-A király. Nos, igen, ilyen cápa nem létezik - mire az újoncok, már végleg, összezavarodni látszottak. - De vannak legendák, halászok és tengerjárók, ha egy kort megéltek, már mind ismerik... A Nagy Fehérről mindenki tud, aki józan ésszel megy tengerre. Ő a tenger rettegett ura, aki még bálnát is képes megtámadni, ha túl rég éhezik, vagy sebesült, és széttépi a farkát, letépi az úszóit, és addig követi, amíg csak enni bír belőle. Ezek tények, mind láttunk már felszínre dobott, vagy partra sodort, szétcincált ceteket, bontottunk már fel cápát, és gyerekfejnyi csontvéget is találtunk benne, vagy minden másra halálos csonttüskét akkora tintahalból, amit még álmainkban se láttunk azelőtt.
A király... A Király egy legenda. Azok mesélték, akik látni véltek csónakokat vagy hálókat lehúzó és szétszaggató bestiát a hajójuk falánál, amik egymaguk nehezebbek voltak egy teli hálónál. Ahogy mondják, lehet rá lőni, de egy szigonypuska mit sem ér, a bőre olyan vastag, hogy ha bele is áll a szigony, vagy lerántja a szigonyost, vagy kiszakad belőle és nem árt neki semmit. Voltak hírek, hajókról, régen, amik félig, vagy félig sem rakodva tértek vissza, mert a bestia, ami megszállta a hajójukat minden hálót tönkretett és minden húzás előtt őrülten falta a halakat. Voltak, akik azt mesélték, a Király nem állt meg ennyinél, és a hajót is megtámadta, és látták, ahogyan a sebhelyekkel teli cápa faltörő kosként úszik a hajójuk ellen, és a hajón szekérnyi javítások voltak...
Igen, mondják, hogy a Királyok ősöregek, Nagy Fehérek, amik túlélnek minden társukat és egyedül vannak azokon a vizeken, ahol a fajtájuk nem él, hogy ezek a cápák agresszívak és erősek, élethosszú küzdelem szabdalta a bőrüket, amitől csak még dühödtebbek és vérszomjasabbak lettek, és zabálnak megállás nélkül, fék nélkül.
A Király felismeri, követi, és megérzi az embert, mondják. Gyűlöli a hajóit, a hálóit, és szigonyait mert azok keserítették meg az életét, szabdaltak rajta ocsmány hegeket, és kergették el a partoktól, ahol élt...
A legénység mozdulatlanul állt, és csak a szélben lobogó zászló törte meg a csendet, amiben némely fiatal kölyök még csak levegőt sem mert venni. Taylor dobbantott, az egyikük a seggére ült, majd mindenki azt nézte, ahogy az öreg a nyikorgó fapadlókon végigdobogva felbaktat a felső-fedélzetre.
-Dologra, kutyák, ha már van időtök lustálkodni, akkor takarítani is lehetne - az élet pedig egy csapásra visszatért a hajóra, lejjebb, a szállások egyikében pedig Ue kinyitotta a szemét és levette a maszkját...
Pént. Aug. 26, 2011 10:18 pm
