Uetto Shasu

Tárgy: Uetto Shasu Vas. Dec. 04, 2011 6:12 am

Név: Uetto Shasu
Nem: férfi
Életkor: 20
Mágia: alakváltó
Klán: Lamia Scale (gyakorlatilag már nem tag, csak ezt senkivel sem közölte még)

Kinézet:
Ruha: Mindig maszkot visel és hagyományos jinbeit hord szorítókötésekkel, családja színeiben: sötét kékben és zöldben. Ruhái vastagok és erősen viaszoltak, nem áznak el.
Magasság: 169 cm
Súly: 75 kg
Szemszín: fekete
Hajszín: fekete
Egyéb: sötét árnyalatú bőr, arcán súlyos sebesülések durva hegei, nyakától derekáig pedig bőrszakadások vaskos nyomai vannak

Jellem:
Magányos alkat, akiben nincs meg az akarás, sem a kedv a kezdeményezéshez. Sosem szokott hozzá a városi élethez, sem a nyüzsgéshez, ezért kedveli a jól összeszokott, közeli társaságot és a csendes, természetközeli helyeket, ha lehet víz közelében avagy vízben magában. Önbizalma ritkán akad, akkor is csak azon a területen, amit ő maga ismer - ekkor viszont játékosan és kreatívan gondolkodik, az addigi komor és elutasító ügyetlenségével szemben.
A halálhoz és a gyilkoláshoz a lehető legtermészetesebben áll hozzá: képes azonnal elfogadni a kiválasztódás törvényeit, hiszen a vízben az állatok között így is tanult meg élni, azonban emberként, a szárazföldön elítéli az egymás közti vetekedést, mert tudja, hogy az legtöbbször nem a megélésért, az alapvető igényekért szól, hanem eszmék, pénz és hataloméhség, vagy mások akarata miatt.

Felszerelés:
Mivel nem szeret függeni semmilyen tárgyias dologtól, szinte semmit nem hord magánál, és mivel általában több időt tölt vízben, mint bárhol másutt, ázós terméket maximum addig hord magánál, míg meg nem eszi, vagy a munkája tart vele. Egyébként csak pénzt és egy kést hord állandóan magánál, amit csakis a földi élet velejáróihoz használt: hámozni, háncsolni, faragni, enni, stb.

Előtörténet:

Délen születtem, messze Fiore földjeitől, Caelum szigetvilágán, ahol a mágia olyan ritka, mint a sas a sós egeken. A déli tenger mindig azúr és acélosan kék vizét nézve cseperedtem fel a sziklák között, amiket bástyákként vert a víz napról napra. Úgy nőttem fel, hogy másom sem volt, csak az, amit ezek a sziklák és a tenger adott. A falunkban mindenki ezekből élt, így én sem tehettem mást, sókristályt vadásztam a víz fölött és gyöngyöt, rákot, kagylót a víz alatt. Nem volt hosszú gyermekkor, sem bonyolult, csupán csak nehéz és egyszerű, ahogyan a kemény munkával töltött élet lehet, amiben a gyermeki lélek meg akarja találni a játékot, a csodát, a kalandokat. Hát nem volt belőlük sok, és ez betett. Nem egyszer, nem is kevésszer, már gyerekként kiégtem a napi rutintól, és olyan voltam, mint egy önállóságért küzdő fiatal a huszas évei elején - pedig még tíz se voltam...
Éppen ezért nem is csodáltam sosem ezután, hogy eltűntem az első adandó alkalommal amikor lehetett, habár az alkalmon sem feltétlenül direkt kaptam. Minden egy viharos nap után kezdődött: a víz deszkákat csapkodott a szikláknak, hajó szemetét, amire is csak azért figyeltem fel, mert a korábbi hajótörésekkor is találtam magamnak mindenféle jót, kincseket, amiket soha ki nem adtam volna a kezemből, vagy amiket jó ételért cserélhettem el a közeli piacon. Leugrottam hát a szemetek közé, és a tenger köves padlóján nekiálltam keresni hasznos holmik után. Találtam is mindenféle hasznos dolgot: ékszernek tetsző tárgyakat, üveggömböket, kristályokat, amiket szorgosan gyűjtögettem a parti sziklára, de olyannyira el voltam merülve az érdekes, és gazdag kincsek láttán, hogy észre sem vettem a kupacom fölött megtelepedett viharvert férfit, aki elégedetten nyugtázta a teljesítményemet. Csak miután végeztem, és kifeküdtem háttal egy szikla lapjára vettem észre a vizsgálódó férfit, amint éppen motyorászva a holmit nézte át.
-Hiányzik pár lacrima, meg ahogy látom a könyveimnek már nyoma sem lesz... De ha jól sejtem örülhetek, hogy ez mind előkerült - miután végignézte az én cókmókomat, mosolyogva nézett rám, és meg is köszönte, hogy mennyi mindent össze tudtam szedni neki. Én csak néztem rá, most már tudom, hogy teljesen szokatlanul, akkor még nem voltam vele tisztában, hogy sziklaarccal szótlanul bámulni valakit nem éppen tájékoztató jellegű. Se ijedős nem voltam, se túl izgatott mások láttán, mivel senki sem volt így velem vagy értem, és csak annyit értettem, hogy akkor amiért egy napig úsztam a tenger padlójára elvették volna tőlem. Hát márpedig azt a gondolatot se közelről se távolról nem szerettem. Körülbelül öt percig bámultam némán a fickót, amikor végre eljutott minden az agyamig, de akkor aztán jól rá is ijesztettem a sziget új vendégére.
Szegény fickó, bizony verte azon a napon az ég: a hajója sziklába futott, vagyonnyi holmija veszett oda, és amikor egy kis öröm érte volna az ürömben egy kölyök, akiről azt hitte hogy néma és teljesen kedves teremtés, aki magától segített volna neki, hókon veri egy kővel és ott hagyja a parton, miközben a maradék holmiját is ellopja.
Na az a kölyök ugyebár én voltam, hiszen akkor még nem sok fogalmam volt arról, hogy ki volt. Azzal, hogy leütöm, vagy azzal, hogy meghalhat odakinn a parton semmi bajom sem volt, igazából bele sem gondoltam ilyesmikbe, nekem mindössze a saját(omnak kinevezett) javaim sérülése zavart. Akkoriban senki nem szólt volna meg azért amit tettem, nálunk a tulajdon az első jogok között volt, cserébe nem voltunk túl kultúráltak, legalábbis a fiorei értelemben, és nem voltunk szégyellősek - nem volt mire és miért, hisz gyakran felnőtt korig az embereknek ruhára se futotta, de ha mégis, akkor sem hordták sokat, hiszen mindenki az élete felét a vízben töltötte.

Persze ami történt a hajótöröttel is csak azért mondtam el, mert ő volt az első változás az életemben. Természetesen a fickó nem akart meghalni, azóta azt is tudom miért: a varázslók számára a mágiájuk az életerejüket is jelenti, így képesek akkor is sokkal többet kihozni magukból, ha egyébként a testük nem bírná. Ő is felkelt, fél nappal azután, hogy leütöttem, és hamarosan, más élet nem lévén a sziklaszigeten, a faluban találta magát, ahol igen korán kiismerte az emberek viselkedését ahhoz, hogy ne emlegesse az esetünket. Az öregekkel hamar nagyon jól elbeszélgetett, és amikor én visszatértem a magam jurtájához, már azon csacsogott az egész falu, hogy a szegény hajótörött elvesztette minden holmiját, amivel akár nekünk is segíthetett volna. Gondolom nem kell mondanom mi jött ezek után: a férfi szeme megakadt rajtam, elhintette a hallgatósága előtt, hogy találkozott velem a parton, így nem sok más választásom maradt, mint pár perccel később előhozni a holmiját a jurtámból...
Akkor ezt még nem is láttam át ennyire egyértelműen, de ahogy most elmesélem nagyon tisztán látszik a mester intellektusa, ahogy kezelte az ügyet, és az is, hogy minden sérelme ellenére sehogy sem akart visszavágni nekem. Én pedig, újra visszasüllyedve szokásos szegénységembe leültem a hallgatóságba, és ámultam azokon amiket mesélt és amiket bemutatott nekünk. Pár lacrimából eszkábált egy kellemes kis világító rendszert, ami egymagában villámhárítóként is működött: amíg a viharok olyan sűrűek voltak mint nálunk, pár a sziklák fölött lebegő lacrima folyton rendelkezett elegendő töltéssel ahhoz, hogy éjjelente félhomályos fénnyel világítson a falu fölött. Így a falu felbolydult kissé, és az éjszakai csendesség helyett, amíg meg nem szoktuk, pár vidámabb éjszakát töltöttünk a sziklák között, aztán az újdonság varázsa szépen megült, és a falu is visszarázódott a maga kerékvágásába, amiről nekem eszembe jutott, hogy mennyire hiányzik valami más, valami amit sosem láthattam még, mert egyre csak azon tudtam gondolkodni, hogy mennyi mennyi dolog van még a világon, amiről még csak nem is sejtem, hogy létezik - tehát amikor a mágus tovább állt, én gondoltam egyet, és utána szegődtem mindazzal amim volt: a késemmel, és az apró színes kis érméimmel, amiket korábban szedtem össze egy ládikából a tengerből, valószínűleg egy régi-régi hajó utolsó maradékaként. Emlékszem arra a napra, amikor visszanéztem még egyszer utoljára a szigetre, ahol akkor is csak csendben és láthatatlanul megbújt a falunk, mielőtt végleg elhagytam volna a nagy sziget felé menet, a mágus után szökve.

Csak később derült ki, hogy a pénzem, merthogy a ládika tartalma pénz volt, Fioréban egy kisebb vagyont érnek, de ez is csak miután a varázsló beletörődött, hogy velem kell kutyagolnia egészen legalább az első bármilyen településig. Igaz nem mutatta ki, de még mindig neheztelhetett a történtekért, amiket én akkor gyerekként a pár nap alatt tökéletesen kitöröltem a memóriámból, és persze aztán néha furcsán néztem a férfira, amikor az újra meg újra kijelentette, hogy ideje szétválnia az útjainknak. Én bezzeg nem adtam fel nem volt miért elmennem mellőle, hiszen közel-s-távol az egyetlen volt, aki tudott újat mutatni nekünk, és értett olyan dolgokhoz, amikkel a világot be lehetett járni. Részemről akkor ez elég volt ahhoz, hogy addig nyaggassam, amíg el nem mondta amit hallani akarok - de mivel én sem igazán tudtam mit akarok hallani, a túra napokig tartott, és a fickó számára végig tortúra is lehetett, egészen addig, amíg végre rá is jöttem, hogy mi lesz az, amiért útra kelhetek. Természetesen mágiáról volt szó, méghozzá olyanról, amivel képes lehetek bármilyen állatnak is felvenni az alakját! Már akkor láttam magamat, mint polip, cápa, bálna, delfin, és ahányszor csak eszembe jutott mi minden lehetnék még és miért, újra elszórakoztattam magamat a képzeleteimmel.

Persze az újdonsült életcélomnak is az akkor szokásos hévvel fogtam neki: úsztam. Át akartam úszni a Caelum és Fiore közti távolságot, és természetesnek vettem, hogy menni fog, hiszen elég gyors úszó voltam, és egész napon át bírtam a vízben. Na a harmadik napon, amikor már annak örültem, hogy fenn bírok maradni a víz tetején, szedett fel egy hajó, körülbelül olyan vak szerencsémre, mint amilyen sötét én voltam azokban az időkben. Szóval felvettek, és megmentettek, de annyira nem tartottak jól, hogy hipp-hopp jól legyek. A szállítóhajó roskadásig volt szállítmánnyal, és az élelmezést porciózták, mivel olyan mértékű áru volt, olyan fizetségért, amivel a kapitány inkább megkockáztatta a hosszú utat, nehogy lemaradjon róla. Ezek után a legénység keményebb tagjai nyíltan kijelentették, hogy szívesen ledobnának a fedélzetről, és csakis az egyik kereskedőcsalád szívessége tartott fenn a hajón, mivel a család női tagjai megosztották az adagjaikat velem.
Két hétig utaztunk a hajón eseménytelenül, mondta volna bárki más, míg én azt mondhattam, hogy ez a két hét számomra olyan volt, mint a mennyország. A kereskedőcsalád lányai, Era és Zoe, élvezetüket lelték a tudatlan fiú tanításában, én pedig hol a sok-sok újdonságtól, hol pedig az ő szépségüktől részegültem meg, és lettem szerelmes, avagy csak voltam olyan, mint bármelyik fiatal hülye, miközben tanulgattam írni, olvasni, hallgattam zeneszerszámokat, nézegettem képeket tájakról, és hallgattam felolvasásokat könyvekből...
Na igen, nem is tudom mi mindent akarhattam magamtól akkoriban, de a sok különbségnek ami kiütközött köztünk sokkal inkább távolító tényezőnek kellett volna lennie, mint a szerelem jelzőtüzeinek, amikben végül megégettem a kezemet, amikor a hajó végül kikötött. Egy hatalmas és nyüzsgő városban találtam magamat, egy olyan helyen, ami gyökeresen más volt, mint minden, amit én addig láttam. Az eberek ruháit, mozdulatait, házait, a járműveket, szinte mindent teljesen újként csodáltam meg, majdnem el is feledkezve az elmúlt hetek eseményeiről, azonban tettek róla, hogy ne így legyen. A kereskedőcsalád férfi tagjai és pár matróz elcipeltek a legközelebbi sikátorba, ahol a magukféle biztosítékkal nyomatékosították bennem, hogy az emlékeimet nagyon-nagyon ajánlatos lenne elfelejtenem, Era és Zoe arcaival és neveivel együtt.
Pár törött csonttal, a régi rongyos ruháimban, és az ócska bőrtáskámat szorongatva feküdtem hol eszméletemnél, hol kábultan álmodozva talán egy napot a sikátorban, mire valaki felkapart. A város csodája pedig megtört bennem, az új dolgok iránti várakozásom meghalt, és akárhogyan is ragyogott azután a város, mint megannyi közeli csillag fénye az éjszakában, már nem tudtam rá csodálattal nézni.

Egy öregember segített fel, és vitt el a boltjába, ami a piacra nézett. Még sötét hajnal volt, ő pedig áruért igyekezett, amikor megtalált. Magam sem tudom hogyan, de elcipelt, vagy talán akkor éppen megemeltem a lábaimat, a boltjáig, ahol is a kis raktárban fektetett le egy gyékényágyon. Napokig nem szólaltam meg, de az öreg etetett, majd amint eljött az ideje, hogy újra normálisan talpra tudjak állni, kerítettem egy ruhadarabot az arcom köré, és megkerestem az öreget. Hajnal volt akkor is, és az öreg éppen készülődött egy újabb beszerző körútra, amikor végre találkoztunk - igazán először.
-Jó reggelt, öreg.
-Rendbe jöttél már, fiú? - az arcomat takaró ruhát nézve csak egy nehéz sóhajt eresztett el, majd a vállamra tette a kezét, és némán ment a dolgára. Követtem ki a szabadba, a hűs tengeri szél még a lepel mögött is megcsapta az orromat. Azonnal könnyes honvágyam támadt, amit az öreg csak néha-néha rám pillantva szótlanul hagyott. Később, amikor már a kereskedelmi raktárnál jártunk, és elkezdődött a rakodás, a munka közben szólalt meg újra.
-Szerencséd ám, hogy azok a bitangok nem vették el amid volt. Bizton mondom, ennyiért még ölnek is manapság - az öreg, mintha csak a munka részeként beszélt volna, mintha a szavak a munkával együtt jöttek volna elő, félig nekem, félig pedig, hogy megtörjék a munkás percek csendjét, valahogy úgy, ahogy az otthoniak is tették, amikor sokadjára is elmesélték egymásnak a régi történeteiket, miközben a halászhálókat javították vagy kötötték.
-Bár nem nagy a szerencséd. Az arcod egy életre hordja a nyomát, bármi is történt, és bármiért is történt... - na igen, miközben az öreg belekezdett a saját meséjébe, rá is jöttem, hogy miért is jöttem el otthonról. Újra elgondolkodtam, hogy mennyire el is felejtettem miért is vagyok az úton, pedig még alig múlt az idő. Az elmélyült állapotomból a nap kelése rázott ki, és az öreg, amint az éppen teli kézikocsiját igazgatja a kezéhez.
-Öreg, az a pénz, amit hoztam...
-Otthon van, fiam, ne aggódj - az öreg mellé álltam a kocsi mögött, és megráztam a fejemet.
-Elég lehet ahhoz, hogy mágiát tanuljak? - a válasz csak egy elnyújtott hümmögés volt, de később aznap már tudtam is a választ. Az öreg egész nap kérdezősködött a vásárlóitól, és szerencsénkre egy mágus be is futott a délután közepén. A válaszán mind a ketten meglepődtünk.
-Pénzért tanulni mágiát? Nem tudom, hogy a céhek közül bárki is ajánl ilyesmit, de a legtöbb, a miénk is, úgy szerez tagokat, hogy azokat az idősebb mágusok találják meg, tanítványokat választanak és a tanítványok tőlük tanulnak, a céhben pedig fizetés nélküli munkákat vállalnak el, amíg nem önálló mágusok. De miért a kérdés? Talán ilyen korban akarna mágiát tanulni?
-Nem, nem én szeretnék, hanem ő - a mágus pár pillanat múlva belépett a stand mellett a boltba, ahol én a pult mögött ültem. Az öregember adott ruhákat, és az arcom elé tett kendőt is egy szebbre cseréltük addigra. A mágus néhány másodpercig méregette a szemeimet, mivel mást nem is láthatott belőlem, majd megkérdezett.
-Nem vagy idevalósi, igaz?
-Caelumból jöttem - a mágus kíváncsian nézett rám erre a mondatomra, majd megkérdezte, miért viselem a kendőt, mire én lehajtottam azt. A pillantása csak egy pillanatra szűkült össze az arcom láttán, és újra kérdezett.
-Miért akarsz mágus lenni?
-Azért jöttem el otthonról, mert azt hallottam, itt megtanulhatok átváltozni.
-Az arcod miatt?
-Nem. Ez most történt... Amint megérkeztem... Nem is tudom, hogy miért... - visszagondoltam az elmúlt napokra, és émelyegni kezdtem a történtek súlyától, attól, hogy lassan érezni kezdtem, mennyire is más a civilizált Fiorei társadalom - legalábbis egy részében. -Állatok alakját szeretném felvenni. A vizekben akarok élni - a válaszom meglepte a mágust, akin látszott, hogy jár az agya. Intelligens típus volt, akin még a könyvek és a tudomány ismerete nélkül is láttam, hogy bölcsebb, okosabb, mint bárki az én otthonomból lehetett.
Végül a beszélgetés véget is ért, és a varázsló meg is ígérte, visszatér még hozzám mielőtt továbbállt. Végül majd két hetet dolgoztam az öregnél, Darottnál, mire újra láthattam a mágust, de akkor már egy másik férfi is vele volt. A magas és szikár, szemüveges alakhoz képest az új vendég alacsonyabb és tagbaszakadt volt, erőteljes felépítéssel, és megesküdtem volna rá, hogy agyarakkal a fogai helyén, legalábbis úgy érzett minden megszólalásán.
Ezzel a két emberrel beszélgettem életemben először igazán, ők is meséltek és én is meséltem, és amit én mondtam el, most arra is kíváncsiak voltak a fülek és a tekintetek. Doran és Erwias, előbbi a tudósalkatú idéző és légmágus, míg az utóbbi céhe egyik legtapasztaltabb alakváltója volt, éjszakáig maradtak, és minden történetemet meghallgatták, meséltek az alakváltásról és a Fiorei mágiarendszerről úgy, hogy én is megértettem. Mindkettejük képes volt lebutítani a magyarázandóját az én szintemre, így estére úszkáltam sikerélményben, és úgy éreztem, a fejem majd szétrobban a folyamatosan összerakodód információk halmazától. A tanítás amit azon az egy napon kaptam már meg is mutatta milyen amikor tapasztalt és igazán tudó emberek oktatnak, szemben az úri lányok szeszélyes meséivel, amiket addig hallhattam.
A másnapot a tengerparton töltöttük a két varázslóval. Ők maradtak, mert habár különösebben nem lettem a kedvencük, mindazok amiket bennszülöttként elmondtam nekik Caelumról, és a kíváncsiságuk a vízi életemről a városban tartotta őket, és amint a tenger mellett ki is derült, bizony nem volt hiába. Amit ők valamikor gyermekkorukban tanultak meg, és csak akkor alkalmaztak amikor feltétlen szükségük volt rá, én készségként éltem meg. A vízben ügyesebben és gyorsabban mozogtam, mint a szárazon, vagy mint bárki ember fia Fioréban - elmondásuk szerint - éppen ezért a végső döntésük, azaz Erwias döntése az volt, hogy maga mellé vesz.

Az elkövetkező napok utazást hoztak, aminek a végén egy grandiózus épület előtt találtam magamat, aminek a cégérén talán örökre megakadt a szemem. Erwias hagyott eltelni a képzeleteimben, amiket a stilizált lamia képe keltett bennem és elmesélte a klán nevének, és a mögötte rejlő legendáknak a történetét - nekem pedig egy örökre szóló élményt adott a perc, amikor kiderült, hogy a klán, ahová belépni készülök, mindazok után, amik addig megtörténtek velem, pont abból az egyetlen legendából merítenek, amit én is kölyökkorom óta ismertem és kergettem titkon minden nap kinn a tengeren, abban reménykedve, hogy valahol a tenger padlóján majd találok egyet a hegynyi kincset érő, varázslatos erejű lamiapikkelyek közül.
Így léptem be a Lamia Scale falai közé, majd hamarosan annak soraiba is, ahol még folyamatosan maszkolt arcom és köztudottan távoli származásom ellenére sem voltam soha túl kitűnő a sorból, sőt néha az az érzés kerülgetett, hogy túl zárkózott vagyok a többiekhez képest. Szerencsémre, vagy csupán egyértelmű jelként a fogékonyságomról, Erwias kedvelte ezen tulajdonságomat, és örült neki, hogy a nyugodtságom és egyszerűségem segítette a tanulékonyságomat és az állatok iránt való érdeklődésemet. E mellé persze ott volt a vízi énem is, aki jobban otthon érzi magát úszva, mint a föld felett, így nem is számított csodának, hogy soha sem tanultam meg normálisan az emberi transzformációt, nem mintha szerettem volna, vagy akartam volna bármikor is valaki más alakját felvenni - csupán azért kezdtük ezzel a tanulást, mivel minden transzformációnak az alapja a testek különbségének tökéletes megértése, és e miatt természetes elsőséget élvez az emberi alakváltoztatás. Mindez az elmémet vajmi kevéssé győzte meg, és minthogy a mágia az akaraton és a lelken is múlik, ez meg is mutatkozott, de legalább sikerült megkapaszkodnom vele, és a következő lépést már mintha rohantam volna, mégis a türelmemet és hozzáállásomat nem vesztve, tehettem meg, szinte pár nap leforgása alatt ellestem a tigrishalak minden sajátját, és már ekkor célom, tervem volt a választással.
-Miért pont ez a hal? - kérdezte tőlem, aznap amikor az emberi átalakulást végre befejezett témának tekintette. -Talán tudsz róla valamit, hogy egyből azt választottad?
-Mielőtt értetem jöttetek kérdezősködtem Darott szomszédjánál, egy halárusnál az édesvízi halakról, ő mesélt nekem róla. Nem a legnagyobb hal a folyókban, de erős és gyors, a fogaival pedig a legnagyobb halakból is könnyedén szakít, illetve bármilyen élelmet képes megenni, amint pedig megnő egy méteresre, már nincs ellensége a vízben.
-És te hogyan tervezel közeledni egy ilyen halhoz? Gondolom tudod, hogy ujjnyi borotvafogai vannak...
-Van tervem - mondtam mosolyogva, és még aznap útra keltünk, hogy az egyik déli folyamnál megkeressük a tigrishalak legnagyobb lelőhelyét. Erwias látta és érezte bennem a vágyat, de mást nem, én pedig nem is kerestem semmilyen más irányt: minden amit el akartam érni előttem volt, és minden, amire vártam a folyók és tengerek járásával az enyémmé is vált. A tigrishal formája túl jó volt, és túl erőteljesen vitt a vágy, hogy felfedezzek. Ő erre úgy válaszolt, ahogy a farkas tette volna túl nagyra nőtt kölyke felé - eltűnt, és hagyott a magam útját járni, amit én meg is tettem...
Elindultam a magam útjára, hogy megkeressem a vizek legjobbjait, és vállaltam minden megpróbáltatást, volt gyémántom bőven, az azóta szinte semennyit nem csökkent vagyonomból, így várost város után járva, kikötőről kikötőre gyűjtöttem a legerősebb halak legendáit. Aki keres talál, mondják, és én megszállott voltam, ha csak keresésről volt szó - nem sajnáltam az időt és pénzt, hogy az utolsó nevesebb halászfaluig is elmenjek, hogy nehogy kihagyjak egyetlen legendát is, hogy végül meglegyen a két elsődleges célpont, a többi álommal együtt: az óriás macskahal, az édesvízi halak legnagyobbika, legerősebbike és legstrapabíróbbja, ami édesvízi hal létére több száz mérföldes utakat tesz tengeri párzóhelye felé, képes sós vízben is élni, no meg a vitorlás hal, az óceánok leggyorsabb vadásza, amit mindössze madarak képesek utolérni, a vizekben párja sincs, így bátran szeli az óceánok minden területét!
Hajóra szálltam hát, dél felé, Mins hatalmas folyamait célba véve, csak, hogy fél évig kutassak a macskahalak mély, folyami hordaléktól és növények erdejétől rejtett, vízfenéki élőhelyei után, hogy aztán ugyanannyi ideig szoktathassam a halászoktól gyötört halakat a társaságommal. Igazi kihívás volt ez az időszak, hiszen emberi alakomtól azonnal menekülőre fogták, viszont a tigrishalat a majd háromszor akkora macskahalak még prédának tekintették, így a jelenlétemet csak lassan, és minden egyes nappal viselték el addig, amíg együtt úszhattam velük, és végül mindent láthattam tőlük.
Egész végig hajtott a küldetéstudat, hiszen csakis sikeresen indulhattam el innen: csak óriás macskahal formájában volt esélyem megközelíteni a vitorlás halat, hiszen akkor ugyanolyan nagyságú lehettem volna - sem préda sem vadász, hanem társ. Viszont ez az álom majdnem összeomlani látszott a tengeren, visszafelé a sikeres utamról: a vitorlás halak első találkozásunkkor súlyosan megsebesítettek. Izgatottságomban túl közel merészkedtem, azonnal közéjük ugrottam, mire a csoport, akik éppen egy lazactömegből prédáltak, egyként fordult ellenem, és a szállítóhajóm legénysége hatalmas pánik közepette húzott ki a vízből. A tanulságos eset után azonban a hajó legénysége egyként szurkoltak nekem, hogy sikerrel járjak, én pedig ismét elkezdtem a lassú úton járni: még két úton voltam a hajóval, és ez volt az első alkalom is, hogy egy nagy csoportnyi ember között végül jól tudtam érezni magamat.

Majd két kalandos év után visszatérni a klánba, sebekkel és tapasztalatokkal már teljesen más volt. Azok is, akik régen csak a tudatlan kisfiút látták, most első pillantásra, a történeteim hallatára tisztelni kezdtek azért, aki lettem, és ahogyan követtem az álmaimat - no meg persze mindig azon ment az ámulás és nevetés, hogy a klán népének legnagyobb része nekem köszönhették, hogy láttak vagy tudtak egyáltalán azon, és akkora halak létezéséről, amiket mutathattam nekik, így amikor visszatértem rendszeres programmá vált a délutáni-esti medence melletti parti, ahol én voltam a díszvendég. Sokan úszni akartak velem, érezni és látni saját maguk milyenek is a hatalmas halak, mekkorák, milyen súlyosak, és milyen gyorsak.
Nekem, mégis, egyetlen dolog még mindig hiányzott, és a hiány olyan volt, mint a lamia pikkelye, amire a kincsre és hatalomra éhező bolond vágyik egy egész vízben töltött életen át: az alakváltással elnyertem életem nagy célját, de nem az voltam, ami annak idején, nem emberként úsztam a vizekben, nem éreztem az arcomon az áramlatot, nem foghattam a kezeimmel, és elveszett a varázsa mindennek, ha nem én voltam a vízben, hanem a nálamnál sokkal ellenállóbb halak teste, amiket utánoztam. Elhatároztam, hogy létrehozok, tanulok egy mágiát, amivel összeadhatom mindazt, amiért csodálom a tengereket, és amiért a vízben akarok élni, amíg, és ahogyan csak lehet. Miután céljaimra nem találtam választ saját klánunkban, útra keltem, hogy végigkutassam azokat a helyeket, ahol a legjelesebbektől tanulhatnék mágiát, ahol megtanulhatnám a testemet maradandóan módosítani, vagy arra kaphatnék választ, hogy lehetséges-e mindez, hogy elindulhassak egy úton, amit akkor még nem láthattam és nem ismerhettem mágikus tanulatlanságom miatt.

Az első célom a Fairy Tail klán volt. A klán mesterének szavai után mentem, hiszen ő volt az, aki Makarovot, a Fairy Tail mesterét a testmódosítás szakértőjének nevezte, amikor erről beszélgettünk. Elindultam hát, és habár az útba eső klánok házait is meglátogattam, érdemi választ nem találtam a kérdésemre, mindössze a már általam is ismert tényeket. Ha olyasmit akarok elérni, amire vágyom, a Take Over mágiát kell eltanulnom, és levadásznom egy sellőt, akinek aztán elnyerhetem a képességeit - és habár nem szerettem a hangzását annak, hogy egy olyan lény életét veszem el, ami a mondák szerint tengerek misztikus vigyázója, elraktároztam magamban a lehetőséget.
Mivel egyéb hasznos információk nélkül jutottam el Magnoliába, nem is tétováztam sokat, minden tiszteletkört megelőzve úsztam fel a Fairy Tail klánházához, és az utolsó métereken vitorlás hal formában felgyorsulva, majd a vízből kiugorva, minden átmenet nélkül landoltam a hatalmas épület külső kapuja előtt. A gyönyörű építésű palotát nem győztem csodálni, ám amikor páran kíváncsian dugták ki a fejüket az érkezésemre, azonnal meg is akadt a szemem az egyik tagon. Az illető hatalmas kerek törzzsel rendelkezett, amiről lerítt, hogy nem születése óta olyan, amilyen, így nem is haboztam a kérdéseimmel. Nem volt túl meglepő, hogy kétkedve fogadtak, hiszen az elmaszkolt arcom sosem volt a leg-bizalomgerjesztőbb látvány, de még azok sem kedvelték túlzottan, akik láttak a maszk nélkül.
A lehető legrövidebben és egyszerűbben kértem látogatást a mesternél, méghozzá a furcsa testű alakot megcélozva, hogy több legyet is üssek egy csapással. Mint megtudhattam, a fickót Reedusnak hívták, és mivel a mester is fültanúja volt a gyors kérdéseimnek róla, és a megnövelt testéről, be is hívott minket az épületbe, ott is egyenesen a hátsó udvarra.
Szóval te lennél Uetto Shasu? - az öregről nem tudtam eldönteni, hogy dühös, vagy csupán érdeklődő a tekintete, minden esetre megilletődve bólintottam, a kisebb tömeg, akik pedig kíváncsian nézelődtek utánam, egyből találgatni kezdték, hogy vajon honnan ismerhet engem az öreg - miközben még nekem sem volt róla fogalmam.
-Uetto? Az az Uetto? A vízspecialista? - a kérdező egy fehér hajú, gyönyörű nő volt, aki egy törlőkendővel a kezében nézett ki a hátsó kertbe az egyik oldalsó ajtón, és miközben én csak forgattam a fejemet, hogy vajon miért ismeri mindenki a nevemet, máris egy újabb hang szólalt meg az álcázással már nem is törődő tömegből.
-Vízspecialista? Mint Juvia? - mire minden szem az egyik nőre szegeződött, aki kissé elvörösödött.
-Nem. Juvia úgy hallotta Mira-santól, hogy Uetto Shasu olyan vízi formákat ismer, amit Fioréban senki más - mire egy idősebb férfi félhangon magyarázni kezdett.
-Szóval ezért figyelt fel rá Mira-chan - a Mirának nevezett fehér hajú nő pedig bólintott, és rám mosolygott.
-Láthatjuk a vízi formáidat? - kérdezte, majd hozzá tette, hogy mint alakváltó mágus, érdekli minden olyan forma, amit nem láthatott még. Erre pedig előlépett egy hatalmas úgyszintén fehér hajú férfi, aki keresztbe tett karokkal állt meg Mira mögött és fölött, annyit mondva, hogy "Lássuk milyen férfi vagy!"
-Végre a lényegre tértetek. Túl sok mindenbe ütitek bele az orrotokat - szólalt meg újra az apró Makarov a klántagok felé, de a kezét keresztbe téve legalább elmondta, honnan is származik a hírem. -A klánmesterek ülésén mostanában híre ment, hogy miként tértél vissza délről, és sokunkat kíváncsivá tettél. Bemutatnád nekünk a transzformációidat? - a hallottakon felbátorodva bólintottam, és mosolyogtam, és habár ezt senki sem láthatta, szinte mindenki elmosolyodott, én pedig beléptem a medencébe, majd mire az egész testem a víz alatt volt, már a macskahal formában csobbantam, mire a tömeg ámulatában egyből a medence falához gyűlt, és habár megszoktam már, hogy otthon a figyelem ilyenkor rajtam van, itt mégis zavarónak tűnt a sok szempár. Pár perccel később, mivel a medence koránt sem volt elég nagy ahhoz, hogy elegendő sebességet mutassak a nézőknek, a klánház mögötti sziklapárkányon átugorva vetettem a vízbe magamat, majd pár percig cikáztam és ugráltam az idő közben megduzzadt tömegnek.
Később persze a tömeg visszatért a klánházba, ahogy én is meg lettem hívva egy forró italra, a beszélgetésünk erejéig, és míg a fogadóban folyt az élet, mi Makarovval az emeletről néztünk a zsibongó bagázsra, és beszélgettünk komolyabban is, a beszélgetésünket pedig Makarov szavai zárták, olyan erőteljesen, ahogyan embert addig még beszélni sem hallottam.
-A történeted és mindaz amire vágysz mind mellékesek most, hiszen úton vagy, és nem félsz megtenni amit eléd hozott a sors. Sokan nem mutatták volna meg a mágiájukat ennyi idegen előtt a titkaikat, vagy magukat féltve, te mégis megtetted, és sokaknak annyi mindenen átmenni amennyi mindenen te átmentél "csupán" két állati formáért, nos, ha nem is lenne olyan mágia még, amivel a test megváltoztatható, ezen az úton járva tovább nem lepődnék meg, ha egy nap azt hallanám, te találnád fel azt, mert a mágia nem csak erő, tudás és képesség, koránt sem. A mágia minden, ami a lelkünkben és az akaratunkban létezik, a mágia úgy formálódik, ahogyan az akaratunk, és úgy hat, ahogyan a lelkünk diktálja, és amíg ez így van, a mágus élete és teste is aszerint formálódik, amit az valóban maga előtt tart fontosnak.
Makarov szavaival a fülemben, már biztosan arról, hogy léteznek és hogy képes leszek létrehozni azokat a mágiákat, amikkel elérhetem a vágyaimat, újra útra keltem, nem kerestem tovább, hiszen tudtam, bárhol is élek, és bármit is teszek, amíg úgy vágyom rá, ahogyan még most is, tudni fogom, ha készen állok, hogy mikor és mire is vállalkozom.

Azóta Oak város erdeiben éltem többnyire, és csak akkor hagytam el ezt a helyet amikor nekem illő feladat érkezett a klántól. A csendes vidék, a maga robusztus, ódon kinézetével és a tengerre néző kopár sziklahegyeivel, amik között a folyam hatalmas, lassú öböllé szélesedik, az otthonomat juttatta eszembe.
Magam sem tudtam, hogy miért hagytam ott ezt a helyet, amikor fél éve újra találkoztam a Saint Marion legénységével, de ami megtörtént megtörtént: Hargeon kikötőjében a délről érkezett hajón a legények még mindig szívesen láttak, és a kapitány is minden további nélkül meghívott egy újabb útra. Azt hiszem, valahol mindig is vágytam egy olyan közeli társaságra, ahol egy vagyok a sok közül, ahol ismerem a vezetőt és tudom mit miért teszek, ahol valaminek a része vagyok. Az emberi énem ragaszkodása, és az tisztességem érzése még mindig erősen élt bennem.

A hajón újra a régi életemet éltem. A tengerben végtelen sok felfedezni valót találtam mindig is, így sosem bántam meg, hogy újra elszegődtem a Saint Marionra. Emberként és uszonyosként is éltem, mint hal a vízben. Mondhatni boldog voltam, sőt, újra kihívást találtam magam előtt. Megtaláltam az északi tenger vizében az egyik már-már legendás állatot, amit minden hajós ismert, azaz elsőként ő talált meg magának. A Nagy Fehér Cápa, a legnagyobbak legnagyobbika, a remeteként élő betelhetetlen, embert és hajót gyűlölő vad elől szöktem el, amikor az megérezte jelenlétemet, majd később újra kihívtam magam ellen a sorsomat. Meg akartam tanulni, hogyan változhatok át azzá a bestiává, hogyan uralhatom a tengert...

A találkozás:
Azonban a szép idők rémálomba torkolltak, mégpedig egy olyanba, ami elől nem volt menekvés. Éppen a Nagy Fehéret követtem azon a napon is, de a gondolataim túl emberiek voltak ahhoz, hogy átéljem a bestiát, így soha nem merészkedtem túl közel. A madár zavart, azaz az alakváltó, aki feltűnt a Saint marion körül egy albatrosz formájában. A madárként érkező varázsló nem volt elég alapos, így hamar kiszúrtam, hogy a viselkedése nem állati, majd később, amikor a vízre szállt, halként is éreztem a szagát.
Végül egy újabb szag zavart ki az elmélyült úszásból. Embert éreztem a vízben, teljesen embert, nem csak nyomokat vagy érzést, hanem egy ember szagát, ami nem hasonlított az idegen alakváltóéra, és nem is volt ismerős, nem lehetett a legénység tagja sem. Aggódni kezdtem, így visszaúsztam a Saint Marionhoz, csakhogy a hajó az érkezésem idejére már megváltozott, a víz íze vértől forrongott a környéken.

A Marion egy bíborvörösbe festett szellemhajóvá vált. A rongyos vitorlákat tépte a szél, és semmi nem mozgott a hajón. Felugrottam a fedélzetre, majd a látványtól megszédülten tántorogtam a raktér fölé. A jeges halak köé zuhanva kaptam erőt magamon, és nekiálltam keresni. Alulról indultam el, hátha találok valakit, bárkit aki túlélt, de minden egyes kabinban csupán véres, szétszabdalt hullák voltak. A düh úgy ömlengett bennem, hogy szinte éreztem magam körül a vizet, és látomásként tört rám az érzés, amit a Nagy Fehérrel való első találkozásomkor tapasztaltam magamon. A gyűlölet fűtötte vágy, hogy szétszabdalhassam az első elém akadó bűnöst elvette az eszemet. Az utolsó pillanat, amire még emlékeztem, a fedélzetre való első pillantásom volt: a kapitány vérbe hűlt teste mellett nem sokkal ülő idegen nyugodt képe, mintha csak ülne egy folyó partján a víz csobogását hallgatva...

Tárgy: Utak Vas. Dec. 04, 2011 7:49 am

Kao leguggolt a test mellé. A vértől ázott ruhák és maszk alatt egy férfi volt, akinek a kinézete még a vér nélkül is egy megkínzottéra hasonlított. Kao megvizsgálta az arcot, amin régi sebek hegei tülekedtek egymás hegyén-hátán, majd nekilátott lefejni a férfiról a ruháját. Nem értette, hogyan jöhetett a férfi a fedélközből, amikor annak minden egyes kabinjáról gondoskodott, és azt sem, ha pedig valahogy megmenekült, akkor hogyan és miért öltözött át, és miért nem vérzett ki addig, amíg Kaora nem támadott. A ruhák sértetlenek voltak a férfi sebei fölött, így Kao attól remélt megoldást, hogy megvizsgálja a sebeket.
A ruhát tartó kötések eltávolítása után Kao széthajtotta a jimbeit, azonban újabb meglepetés érte, és a következő pillanatban már a talpán volt, tőrrel a kezében. A férfi felordított, abban a pillanatban ahogy a testéhez tapadt véres ruhát Kao lehámozta a mellkasáról az megnyitott pár sebet és a férfi felébredt a sokktól. Életben volt... Még.
A férfi zihálva, zavartan lélegzett, de lélegzett, és az ébredése utáni érzékeitől a könnyei is megindultak. Némán feküdt, nehéz légzésébe pedig csupán néha csatlakozott be egy fájdalomtól elhaló nyögés árnyéka. Kao végül eltette a kést. Még tudni akarta, hogyan is került mögé a férfi. Hallani akarta mi történt, már ha a férfi túlélte a napot egyáltalán, így csak leült és újra várt.
- Miért... Hagytál... -a férfi egyre erősebben zihált. Kao jobbnak látta nem megvárni a mondandó végét.
- Jobb ha nem érted félre. Nem vagyok a kegyelmező típus. Csupán volna pár kérdésem - Kao várt. Ha a férfi helyzete javult volna kissé, akkor talán még beszélni is beszélt volna, talán azt is megtudta volna, miért kellett megölnie. A halál előtti emberek mindig is igen közlékenyek voltak, tehát Kao várt, nem volt oka sietni; a fickó kivérzett volna ha otthagyja is.
- Nem értem - szólalt meg a férfi jóval később, talán tíz perc múlva. A hangja érezhetőbben erősödött az előző szavai óta, talán már meg is nyugodott, habár, ahogy Kao az elejétől észre is vette rajta, a férfi egyszer sem mutatta az ébredése óta, hogy ellenkezne a helyzete ellen vagy hogy elkeseredett. A tekintete csupán értetlenséget tükrözött. Kao várt. - Miért nem vagyok halott?
- Szerencse, vagy éppen élni akarás kérdése - Kao a férfi arcát nézte, aki nem tudott, vagy nem akart vitatkozni az állításával. Ilyenkor a legyőzött vagy a tisztesség, vagy a tragédiája okán szokta követelni a halálát, vagy a gyáva könyörög a kegyelemért. Egyetlen szokványos alak sem élne már ha Kaon múlt volna, de ez a férfi valahogy egyik sémába sem illett bele. - Hogy tudtál a hátam mögé kerülni?
- A raktáron keresztül estem le a hajótestbe, amikor visszajöttem a hajóra.
- Estél?
- A szag túl erős volt - Kao értetlenül nézte a férfit, aki láthatóan megbékélt a helyzetével, és úgy beszélt vele, mintha csak egy random találkozáskor mesélné bárki másnak.
- És a sebeid? Hogy sebesültél meg, ha hozzád sem értem? - A férfi lehunyta a szemét, majd felemelte az egyik kezét, és néze a bőrén tátongó széles szakadást.
- Nem tudom - mondta, még mindig lehunyt szemmel, majd hirtelen felpattantak a szemhéjai. - Amikor láttam a többieket, elöntött a harag. A Nagy Fehér haragja...
- A Nagy Fehér?
- A Nagy Fehér Cápa - Kao fejében egy pillanat alatt összerendeződtek a kirakós darabjai.
- Amikor rám vetődtél egy hatalmas cápa fejét láttam.
- Átváltoztam?
- Legalábbis részben. Az altest a tiéd volt.
- Részleges átváltozás? Ahhoz tökéletesen kellene ismernem a teljes formát - az alak gondolkodóba esett, és arról motyogott pár mondatot, hogy a mitikus lények irányításánál fordul elő, hogy addig nem képes felvenni a teljes alakjukat a mágus, amíg a lelküket nem bírja elnyomni. - De a Nagy Fehér nem mitikus lény.
- Az előbb azt mondtad, hogy a Nagy Fehér haragját érezted. Ha jól tudom a harag nem éppen állati jellemző.
- Nem is az, általában. A Nagy Fehérről az a legenda járja, hogy a hosszú élete során gyűlik fel benne a gyűlölet az ember iránt - ezt a részét Kao is tökéletesen meg tudta érteni a problémának. Az embereket nem nehéz megutálni. Az ember az a faj, ami még saját magát is utálja, de ennek ellenére is rátelepszik mindegyik másikra, mintha bármelyiknél is magasabb rendű lenne.
- Nos ha tényleg azt érezted át, viszont még nem ismered a formát, akkor bizonyára egy félresikerült átalakulásról volt szó - Kao nem tudta mit tegyen. A kérdéseire megkapta a válaszokat, de a férfivel még mindig nem tudott mit kezdeni. Az még mindig nem tett semmit, és az arcán sem látszott semmilyen elhatározás. Kao tudta, ha otthagyja, a férfi biztos meghal, hiszen egymaga képtelen bekötözni magát anélkül, hogy az összes sebét feltépné és meg ne halna a vérveszteségtől, és a ruháját sem hagyhatta magán ha nem akart vérmérgezésben meghalni, vagy később felszakítani a sebeket. Ha megölte volna ott helyben, azzal sem változtatott volna a férfi sorsán, de a kíváncsisága nem hagyta nyugodni. Végül felállt, és otthagyta az egyik tőrét a férfinak. A kabin ajtajában volt, amikor a férfi megszólalt.
- És ezzel mit kellene tennem?
- Nos, ha nem öllek meg is meghalsz. Általában ezt kegyelemnek hívják, de én nem szeretek kegyelmet osztogatni, főleg azoknak nem, akikben van annyi tartás, hogy nem tátognak hipokratikus szózatokat a haláluk előtt. A döntés a tiéd.
- Ezért vagyok képtelen megérteni az embereket - mondta a férfi, a tőrt teljesen hidegen hagyva.
- Te is ember vagy.
- Na igen. Ezt bánom amióta ismerem a társadalmatokat - Kao, ha tudott volna nevetni egy olyan napon, talán már nevetett volna, de akkor és ott inkább visszafordult.
- Szerinted mit kellene tennem - kérdezte Kao, és újból leült.
- Az emberekét soha nem vagyok képes megérteni, mert az mindig változik, és mindig van másik vélemény, akarat, érdek, és ki tudja még mennyi eszeveszett őrület, amiért le lehet mészárolni a másikat. Én csak a tengert értem.
- Tehát akkor hagyjalak itt a sorsodra, ha elég erős vagy túlélsz, ha nem meghalsz, de nem kell, hogy kísértselek az emberek szeszélyeivel? - A férfi feltekintett az égre. Na tessék, csak-csak emberből van, gondolta Kao.
- Mondhatnám így is. Van választásom és mégsincs. Megválaszthatom, hogy most, vagy később halok meg? Viszont ha túlélem is, akkor viszont már nem lesz választásom, igaz? Ennek nem fordítva kellene lennie?
- Nos, valahogy úgy. A választás problémás dolog, és az emberek valamiért mindig a rosszabbik lehetőséget fogják ki maguknak - mondta Kao, és behunyta a szemét. Volt néhány döntése az elmúlt hónapokban, amikről biztosan tudta, hogy nagyon-nagyon elvetette a sulykot. - Az embert a hibái teszik emberré.
- Elég szánalmas ok a különbségre, és még kevesebb a felsőbbrendűséghez.
- És ez a te hibád.
- Az, hogy ezt felfogom már hiba?
- Az nem, de az, hogy ezzel együtt saját magadat is besorolod az már igen - Kao visszagondolt Dawoonra. Tudta, hogy az öreg mit mondana most, de abszurdnak képzelte a képet, ahogy elmondja az idegennek a taposott útról szóló igét, miután megölte az őt körülvevő társait, és valósznűleg tönkretette az életét. Az idegen viszont még ekkor sem tűnt csalódottnak vagy fenyegetőnek. Még mindig csupán próbálta megtalálni, hogy miért van életben. Valamiért mégis elkezdte. - Valaki azt mondta nekem évekkel ezelőtt, hogy azért néznek előre a szemeim, azért hajlanak úgy a lábaim, és arra vannak a kezeim, hogy előre haladjak. Azt hiszem ha mást nem is tudsz elfogadni az emberekről, és ha nem is kedveled a testet amibe születtél, ezt te is el tudod fogadni. Ehhez nem kell dönteni, sem választani. Ez tény - Kao a férfit nézte, akinek az arcán gondolatok futottak át.
- Miért hallom ezt pont most?
- Bárki is és bármilyen helyzetben is rádöbben erre az egyszerű igazságra, képes továbbmenni egy olyan úton, amit ő választ - azzal egy oldalpillantást vetett a férfira - vagy amin ő akar járni, amit helyesnek érez. Nem kell túlkomplikálni vagy kérdéseket feltenni; szerintem ezt volt az üzenet - mondta Kao, és elhúzta a száját. Az ilyen beszédekhez tényleg Dawoon kellett.
- De miért most? Miért akkor, amikor már így is úgy is halálra vagyok ítélve - a férfi szájából mintha keserűség tört volna fel. Kao, talán most mindenkinél jobban, értette miről beszél a férfi. Ő volt a szituáció másik oldala. Gondolkodnia kellett. Nem sokszor fordult elő, de ezzel az alkalommal érezte, hogy neki van adóssága a férfi felé. Már nem csupán egy végrehajtó volt; az áldozat szemébe nézett, adott neki valamit, sőt... Bátorította? Tanította? Egy őszinte gesztussal Kao a tenyerébe temette az arcát, de végül megtalálta a kaput.
- Az segítene, ha azt mondanám, már meghaltál? - a férfi Kaora nézett zavart tekintettel, de Kao nem hagyta kérdezni. - Ha jól sejtem a hír, hogy mindenki meghalt a hajón már úton van Fioréba. Miután rám támadtál elég meggyőzően ájultál halálba a sebeidtől. Ha mást nem is, az általad megvetett társadalom számára már halott vagy - na igen, Kao profi volt már az efféle kiskapuk megtalálásában. Az alvilág hasznos és érdekes, hogy mennyi esélyt ad annak aki azokat keresi; ezt minden utcán élő alak megtanulta előbb-utóbb.
- És miért mentenél meg - kérdezte a férfi, akinek az arcára volt írva a kérése mögött rejlő vád: "csak azért, hogy tartozzam neked, nemde?"
- Nos - Kao sem akart hazudni, de igazság szerint nem is volt mit mondania. Ő sem tudta miért kezdődött el ez az egész. - Legelső sorban nem érzem, hogy később ezért hátba szúrnál. Nem tűntél olyan embernek, akit a tucatnyi sablon közül húztak ki. Talán most úgy gondolod, vagy talán mégsem, hogy mit akarok azok után, hogy kiirtottam mindenkit, vagy hogy istent játszok és a kedvem szerint döntök mások élete és halála fölött, de engem ezek a részletek nem érdekelnek. Ha két dolgot megértesz, az nekem elég. Először is, elvállaltam egy feladatot, és amíg azt el nem végeztem, addig egy pillanatot sem haboztam volna, hogy megöljelek - csupán szerencséd volt. Másodszor viszont, mivel elvégeztem a feladatot már nem csak egy végrehajtó vagyok és megvan saját akaratom és döntésem. Márpedig egy ember élete, amíg nincsen vége, nem olyan dolog aminek könnyedén véget vethetek. Más talán nem így gondolta volna - így végül erre is azt mondom szerencséd volt - a férfi nem reagált azonnal, Kao pedig érezte, hogy a döntése ezúttal tényleg jónak bizonyult. A férfiban volt valami teljesen nem hétköznapi, nem volt a tipikus embereket gyűlölő vagy megvető számító, hidegvérű típus. Kaonak valami a tarkójában azt súgta, hogy a férfi, rémesen megsérülve, élete egyik tragédiájának a küszöbén is csak kereste, hogy merre kell mennie. Az ilyen emberek pedig érdekes emberek, gondolta, pont ahogy Dawoon mondta volna.
- És ezért nem kérsz semmit? - a kérdés értelemszerű volt, mintha a férfi is azt térképezte volna fel, hogy Kao mennyire más, mint a könnyen kiismerhető emberek sokasága.
- Ó dehogynem - Kao jót szórakozott a férfi arcán, ami egy pillanatra újra megkeményedett. - Maradj halott - a férfiről szinte olvasható volt a felismerés.
- Ha tartozom neked és te is tartozol nekem... Akkor lényegében senki sem tartozik?
- Pontosan.
- Nem találkoztam még sok olyan emberrel, mint te - mondta végül a férfi, miközben a fejét a visszaejtette a padlóra, és elengedte magát.
- Attól félek nem is fogsz sokkal többel ezután - válaszolta Kao, és nekilátott, hogy lefejje a sebekről a jinbeit.
- Uetto Shasu. A nevem...
- Rouuro Kao. Jól jegyezd meg, mert nem sokan ismerik - azzal felhajtotta a jinbei másik oldalát is. Shasu fájdalmas ordításai még jó ideig bezengték a hajót...

Végül két napot töltöttek a hajón, de azt is csak azért, hogy megvárják amíg Shasu mozogni bírt. Kao az ápolás mellett főként élelmet és hasznosnak ítélt apróságokat gyűjtött a hajóról, majd amint készen volt a kristályhajója feltöltésével és Shasu a maga lábára állt átszálltak a kristályhajóra, hogy búcsút mondjanak a Saint Marionnak. Kao erről is gondoskodott. Az indulásuk előtt kinyitott minden ajtót és ablakot, majd a hajó mélyén egy kis léket nyitott, hogy az egészben, minden bizonyítékával együtt süllyedjen a tenger fenekére pár óra alatt.

A visszaút, kifejezetten nyugodt tempóval is csak tizenhárom napba tellett, ami alatt a két férfi nem sokat beszélt. Talán ha napi fél órát szóltak egymáshoz, akkor már soknak érezték, de az tény volt, hogy mindkettejük a fejében folyamatosan előre, a jövőjük felé nézett. Végül a Kuudo fokot pillantották meg először Fiore partjai közül, így Kao a kis falu felé fordulhatott, hogy elvihesse a tesztút hatalmas sikerének hírét, és a tapasztalatokat a hajóácsainak, viszont mielőtt megérkeztek volna, Shasu kiszállt.
- Még találkozunk - mondta a hajó tetején állva, tagjait próbálgatva. - Egy hónap múlva, Hargeonban.
- Biztos vagy benne?
- Eddig sosem követtem senkit, és sosem jutottam vele sehová. A Lamia Scale, a Saint Marion, mind csoportok voltak ahová tartoztam, de senki sem mondta merre menjek. Olyan voltam, mint egy folyó, ami egy levezetetlen tóban ért véget.
- Nem mintha mondhatnék ilyet, de nem tartozol semmivel. Tudod, hogy nem kell ígérned semmit...
- És pont ez az amiért így döntöttem - azzal Shasu egy fejest ugrott a vízbe, de csobbanni már halként csobbant.
- Az ő választása, igaz?
- Aha-hii!

Tárgy: Re: Uetto Shasu Kedd Dec. 13, 2011 4:04 pm

Hmm... átrágtam magam... Te állat kínzó... Ezért biztosan feljelentelek az állatvédők nemzetközi szakszervezeténél. Mivel úgy vettem észre, hogy a saját karakteredet akarod átültetni csatlósba, így a már elfogadott előtörténet részét nem értékelem, mivel azt már Gray megtette helyettem, de mivel erre csak azután jöttem rá, hogy végigrágtam magam rajta, ezért most lekorhollak, mivel szólhattál volna, hogy a karakteredtől szeretnél részlegesen megszabadulni, és az első részét nem kell átolvasnom. Na mindegy, ezen már nem lehet változtatni. Mindenesetre érdekes olvasmány volt, főleg a pszichológiai hadviselés része, ami szinte az egészben fellelhető volt. Nem minden nap talál egymásra két ilyen személyiség, de hát a sors érdekes dolgokkal lep minket meg. Egyszóval sok sikert kívánok Uetto, és Kao szerelmi történetének kezdetéhez, s reménykedem benne, hogy az esküvőre nem hívtok meg, mivel szeretem a Halakat, s netalántán képes lennék kiszálkázni, és elfogyasztani a pikkelyest. Na a komolytalanságot félretéve elfogadom a pályázatot, és ezennel hivatalosan is kijelentem Uetto átültetését játékosból Njk-ba, azaz csatlósba. Gratulálok.

» Uetto Shasu
» Uetto Shasu
» Uetto Shasu
» Uetto Shasu
» Színtelen arany (küldetés Elizabeth Colmennek, Uetto Shasunak és Glen Ordwaynek)