Nagyküldetés: A holtak céhe

Biztonságos távolságban voltam az elöl haladóhoz, aki történetesen a kutyaidomár volt, így relatíve nyugodtan haladtam; nem én leszek az, akit elsőnek megesz a sötétségben ólálkodó valami, már, ha ólálkodik ott akármi is. Semmi jel nem utalt arra, hogy teljesen biztonságos az út, úgyhogy nem akartam kockáztatni. A napszínű gömb lustán haladt lefelé, vagy csak nekem tűnt ennyire hosszúnak az út? Vagy csak eseménytelennek? Persze nem baj, ha nem ugrik ránk minden második sarokból egy vérszomjas szörnyszülött, de azért kisebb szörnyszülöttek igazán jöhettek volna; legutóbbi harcunk igencsak macerás volt, még mindig sajog a mellkasom a vágás mentén, nem sikerült tudásom teljes tárházát megcsillogtatnom, és reménykedtem benne, hogy ezt előbb vagy utóbb megtehetem. Kabátom ujja az orrom elé lett konkrétan ragasztva, és nem találtam valószínűnek, hogy egykönnyen el tudom választani a kettőt egymástól, úgy összenőttek. Semmi baljós hang, semmit furcsa mozgás, semmi. Néma csend uralkodott körülöttünk, csak a lépteink kopogása volt az egyetlen alapzaj. Csapdák sem voltak, rejtvények sem, írások sem, de még akadályok sem, és volt egy olyan sanda gyanúm, hogy a hely el akarja hitetni velem, hogy innen már egyszerű dolgunk lesz, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban meglepjen.
Egy idő után, ami lehetett egy óra, vagy csak néhány perc, az út kezdett kiegyenesedni, és tudtam, megérkeztünk. A professzor úr előreküldte az érdekes gömbjét, hogy lehetőleg nem lépjünk bele az őshonos kreatúrák salakanyagaiba, de így egy kicsit többet tudtunk meg, mint azt egy páran szerették volna. Hullák. Ameddig a szem ellátott, hullák. Csontvázak, illetve rohadó testek ízléstelen egyvelege piszkította a padlót. Ím, a magyarázat, hogy miért fertőzi a levegőt a penetráns bűz.
- Szent ég… Mi történhetett itt? - Nem voltam olyan hangulatban, hogy elkezdjem magyarázni, hogy miféle biológiai érdekességeken megy át a halott emberek hátrahagyott földi maradványai, de azért én is kíváncsi voltam, mégis miféle mágia, vagy rém lakik itt, hogy senki sem tudott eddig megbirkózni vele?
- Szerintem meghaltak. - Valóban? És mi van, ha csak a bújócska egy nagyon beteg feldolgozását játsszák? Persze, hogy meghaltak, istenkém, nem tudtam igazán eldönteni, mit gondoljak a kígyóbűvölőről. Néha komoly, néha meg egyáltalán nem az.
A hullaház végében volt egy ajtó, amit egy szép darab zár díszített. Reméltem, nem fogunk sokat időzni még itt, és reménykedtem, hogy a következő helység egy fokkal jobb illatú lesz.
- Elvileg Nocturnus is meghalt, és az a fickó is halottnak vallotta magát, akivel fent találkoztunk… - Tehát akkor le kell vonni a logikus következtetést, ami nem feltétlenül egy jó hír, de azért lehetne rosszabb is.
- Tehát akármikor akármelyik hulla felpattanhat, és nekünk eshet? Megnyugtató. - Passzívan jeleztem, hogy talán ideje lenne odébbállni, mielőtt rájön a sok rohadó maradék, hogy van némi igazság abban, amit mondtam. Utálnám, persze, ha igazam lenne, főleg azért, mert mindenki engem találna meg legelőször, hogy kellett nekem az ördögöt a falra festeni.
- Ennyit arról, hogy nem a holtaktól kell félnie az embernek, hanem az élőktől. - Leesett akárkinek is, hogy mire célozgatok? Mehetnénk akkor? Nem? Na, fene.
- Ez a gondolatmenet jelen körülmények között nem vidít fel engem. Hogy nyitjuk ki az ajtót? Ki meri vállalni a kapcsolót? - Na, most akkor mi értelme volt megkérdezni, ha már tudod rá a választ? Pf egyetemisták, vagy megint csak beszélhetnékje van. De valóban, ott volt egy kar, nem messze az ajtótól, de nem álltam az első sorba, hogy megrántsam, nem voltam azért ennyire életunt.
- Csak biztonsági intézkedésként. - hallottam magam mellől, és láttam, hogy valaki használta is az eszét, és nem hagyta, hogy Atsui törékeny testét megsértse valami rondaság. Vagy csak tanult az előző esetből, és inkább nem akart több bajt, a meglevőkön kívül. - Ade, mi van az ajtó mögött? -
- Egy nagy nyílt térség. Nem tudom mekkora, de nem folyosó az biztos. Olyan, mintha egyszer csak vége lenne a sziklának és csak a puszta tér lenne ott. - Tehát egy jókora mélyedés, csarnok, valami, de legalább nincs semmi, ami egyelőre problémákat tudna okozni.
- Megyek. – A kutyaidomár azonnal vállalkozott, amit helyeseltem; legalább nem fog a szívem fájni, ha elnyelné egy éhes kazamata, amit véletlenül elfelejtett a professzor úr említeni. Máris ugrott, mintha úszott volna a hullatengerben, a helyi légypopuláció legnagyobb felháborodására. Kellemes hangok, újonnan feltörő bűzfelhők kísérték haladásának útját, míg nem elérkezett a célponthoz. Egyelőre minden flottul ment, nem akarta megenni még semmi, de azért nem akartam előre szomorkodni. Mi van, ha csak késik, de nem múlik a kellemetlenség?
- Kinyitom, ha mindenki kész. - Én kész vagyok meglepődni, ha véletlenül történne veled valami. De mivel senki sem akadékoskodott, a kar meg lett húzva, az ajtó pedig kinyílt, és az onnan áramló mérföldekkel jobb illatú levegő lecserélte az állott hullaszagot. A hullák voltak olyan galádak, és nem húzódtak félre, hogy ne kelljen rajtuk tapodni, úgyhogy volt egy kellemetlen sétám az ajtóig, viszont végre levehettem kabátom az orromról, és a meglepően kellemes, frissítő levegővel megtöltöttem tüdőmet.
Tulajdonképpen nem tévedtem, és a professzor úr sem, valóban egy jókora csarnokot rejtett az ajtó, amit nagy valószínűséggel a természet formált, vagy már évszázadok óta nem járt itt senki, mert szép méretű cseppkövek nyúltak alá, és a fejünkre eséssel fenyegettek. A leginkább meghökkentőbb viszont az alattunk lévő rész volt, ami, ugyanis, egy városnak nézett ki. Minden romos volt már, hisz nincs az az ember, aki ennyi időt kibír napsütés nélkül és nem esik öngyilkos depresszióba; egy betegség, amit a fentről beszűrődő minimális fény nem biztos, hogy meggyógyított volna. Talán Nocturnus ezt is romnak hiszi, vagy ez lenne a fő feladat, hogy ezt a kísértetvárost kutassuk fel elfeledett ereklyék után? Az még szöget ütött a fejemben, hogy miért hiszi azt, hogy nem akarunk meglépni a sok antikvitással, amit itt találunk? Ha annyi van belőle itt, mint azt hiszem, akkor biztos sokkal többet érne a piacon, mint az a minimális fizetés, amit a vámpír bácsi szolgáltatna. Elkezdett rágcsálni egy kicsit a bűntudat; tervezni nem akartam ilyesmit félreértés ne essék, , csak felmerült, hogy Adelusból lendületből kinézem, hogy, ha régi dologról van szó, akkor megpróbálja elsikkasztani, hogy majd egy múzeumban mutogassa, bár becsületesnek látszott, a látszat néha csal. Hogy a másik három hogyan reagálna, ha ilyesmikre bukkanna, el sem tudom képzelni.
- Deja vu. - Buggyant ki kutyaidomár uraságból, mire mindenki ránézett, hátha van valami hasznos információja is, de csalódni kellett. - Hosszú. - legyintett. Én meg már azt hittem… No mindegy.
- Azok ott… emberek? - Azok ott? Azok hol… Áááá, igen, mintha ott tényleg mozgolódnának embernek kinéző valamik.
- Áhh, ismerős. Bár legutóbb szolidabbak voltak a testek. - Motyogtam orrom alatt. Mondjuk azok meg voltak átkozva, illetve egy balul sikeredett varázslat miatt lettek olyanok, mint, amilyenek voltak.
- Remélem, hogy nem azok… De talán ezek az eltűntek, akikről a lakáj beszélt. - A kígyóbűvölő aggodalmaskodott, de szerintem nem baj, ha van valaki, aki tud is valamit arról, hogy mégis mi folyik idelenn és azok a lények talán tudtak valamit.
- Vagy valamilyen maradványuk. Nem léteznek. Mármint térben. És a halottak az ajtó előtt? Ezek itt túl sokan vannak egy kúria személyzetéhez képest. Ez itt egy város, és annak egykori lakói. - Mély csend. Akkor hol a probléma? Ideje lemenni és közelebbről is megnézni, mégis mivel van dolgunk.
- Akinek van egy csöpp esze, azt leviszem ezzel. - Jött a kedves, és egyáltalán nem sértő ajánlata Adelusnak, aki már egy négyzet alakú narancssárga izén állt. Ha egy fokkal udvariasabb kérdezi, akkor talán meggondoltam volna, de kénytelen voltam neki bebizonyítani, hogy, akinek egy csöpp esze is van, az a saját, már jól bevált eszközeit használja, és nem kísérletezik találomra ismeretlen praktikákkal. Látszólag nekem volt az egyetlen igazán használható mágiám, mivel a kutyaidomár a professzor úr mellé beállt, a másik kettő meg falmászósdit játszottak. A - Stone Wall - - Earth Pillar - varázslatok újonnan történő kombinálása nem okozott gondot, és így relatíve hamar leértem a megfelelő síkra. Reméltem, hogy nem kell sokat várni majd rájuk, de tévednem kellett: a lebegő ismeretlen anyag, két utasával együtt Atsui alatt lebegett tulajdonképpen egész végig, mintha azt hinnék, akármelyik pillanatban alázuhanna és, aki kapja jól járt. Elképzeltem, mit gondolhatott Rané, hogy ő nem annyira fontos tagja a csapatnak, ha ő leesik, az senkit sem fog szíven ütni. Végül is, az egész biztonsági mánia felesleges volt, mindenki leérkezett minden egyéb nélkül, én meg kénytelen voltam gondolataimat Natiról visszarángatni a jelenbe.
A fénygömb ismét visszatért, és megvilágította utunk. Amit láttunk fentről, nem egyezett azzal, amit most mutatott magáról a város. Onnan még olyannak tűnt, mintha semmi egyéb baja nem lett volna, csak, hogy egy kicsit romos. No, kiderült, hogy ez nem csak egy kicsiny rom, hanem egy merő rom. Az épületek a fejünkre szakadással kecsegtettek, olyan rozoga tákolmányok álltak még egyenesen, amikről nem is hittem volna, hogy rendes fizikai értelemben még állniuk kellene; biztos némi mágia is lakozik a törmelékek bugyraiban. A professzor úr rám nézett egy pillanatra, és én gyanúsan visszanéztem rá, mire félrenézett. Láttam valami aggodalomfélét szemeiben, de nem tudtam, mire véljem. Mióta aggódik ő értem? Felfoghatatlan.
Ekkor, azonban, egy fekete, alakra emberszerűnek is mondható lény lebegett el előttünk, mi meg bámultuk, mint borjú az újkaput. De nem volt egyedül a kreatúra, hozta magával barátait is. A romváros hirtelen megtelt életnek nem nevezhető akármivel, és komolyan úgy éreztem magam, mint anno, amikor időutazást kellett, akaratom ellenére, végrehajtanom. Bár az akkori emberek emberek is voltak, és nem vettek minket a semmibe.
- Adelus, azt mondtad, térben nem léteznek… tehát szellemek, lelkek, vagy illúzió. Ha lelkek is, nem tudom őket az uralmam alá hajtani. - Uralma alá hajtani? Ki ő, fekete mágus, hogy a holtak lelkével úgy játszik, mint gyerek a játékával? Egyre jobban kezdett unszimpatikussá válni a szerencsétlen kutyaidomár.
- Nem értek a szellemmágiához. Még csak ötletem se nagyon van, mi lehet ez a hely, és hogyan jött létre. Talán csak annyit tudok hozzátenni, hogy esetleg ez lehetett egykor a Dirge of Darkness városa. - Zseniális, csak van egy kis hiba: ezzel nem igazán megyünk előrébb. Itt tárgyakat kell találnunk, olyasmit, amit vissza tudunk vinni a vámpírnak, plusz meg kellene tisztítani a járatokat a kellemetlen meglepetésektől. Ez utóbbinak persze egyáltalán nem örültem.
- Igazad lehet. Ezek az épületek borzasztóan réginek tűnnek. - És remélhetőleg nem fogja összefogdosni, mint egy újszülött, mert akármennyire is nézem, és jól megnéztem egy párszor, nem azon a szinten van… test felépítésileg.
- Nem maiak, az biztos, szerkezetre sem mondanám túl stabilnak őket. - Jól van, megtárgyaltuk, hogy az épületek instabilak, bár ezt már az tudta, akinek, hogy Adelus szavait idézzem, egy csöpp esze is van.
- Még mindig stabilabbak, mint ezek az emberek, vagy mik. Hideg! NAGYON hideg. - Jól van, megint bebizonyította, hogy annyi esze van, mint kedves koalájának, és örüljön, hogy csak „hideg” az a valami, és nem fagyasztotta le kompletten a karját. Az egy fokkal maradandóbb lenne, mint a sok emelettel feljebb kóválygó vámpír-szellem által okozott fertőzés.
- Régi emlékek őre a hely. És látszólag a lelkek nem találják végső nyugalmukat. - De mivel nem lelkekről van szó, ezért lehetnek emléklenyomatok, más emlékei, és az a valaki nem találja nyugalmát. Hogy is találná, amikor napi rendszerességgel abajgatják jókora sírját. Elméletileg.
- Érdekes… Faépületek, de ilyen nedves környezetben nem korhadtak el? - Ez például egy jogos kérdés, de szerintem ezek már elkorhadtak, bár a biológiai égés sokáig tart, főleg, hogy nincsen se nap, se szél. A nedvesség önmagában, még nem elég a gyors lebomláshoz. Elméletileg. Lehet, többet kellene, olvasom? Igazam lehet.
- Na és azok ott? Azok mintha téglából épültek volna. – Érdekes, de, ami még érdekesebb, hogy az előlünk ellibbenő szellemszerű alakok mind oda tekintgetnek, mintha valami lenne ott, aminek senki sem örülne. Alig indultunk el, amikor kiderült, tényleg van ott valami. Nem csak egy, hanem több, sokkal több. Éles sikítás hallatszott, és nyomban utána elkezdtek özönleni felénk a kellemetlenül rondán kinéző szörnyek. Sok időnk nem volt a felkészülésre, mint a nikkelbolhák, úgy pattogtak felénk, és elég gyorsan sikerült bezárniuk a köztünk lévő távolságot. A kutyaidomár leállt hős játszani, alábecsülve a lények erejét, és kettőt ugyan fel tudott tartani, a többi nevetve futott el mellette a hátvédeket célba véve. Alkalmam sem volt, hogy másra figyeljek, két meglehetősen rosszarcú lény engem vett célba, kénytelen voltam valamit kezdeni velük, mielőtt másért kezdtem volna el aggódni.
Gyorsak voltak a dögök, nagyon gyorsak, támadásaimat jól kellett időzítenem, egy ideig képtelen voltam mit csinálni a karmaik elől való kitérésen kívül. Egy lendületesebb duplatámadás után volt egy lélegzetvételnyi időm, amit ki is használtam. Az egyik lény lábait a föld szépen elkapta, és, mikor támadni akart egyszerűen orra esett. Társa ezt csak később vette észre, bár nem látszott rajta, hogy érdekelné, támadott tovább, de így csak egy lényre kellett figyelni, volt időm egy kőtüskét kitépni a talajból, és a földön fetrengőbe beleállítani. Most már ténylegesen is csak egy ellenfelem volt, és dolgom lényegesen egyszerűbb volt, de az Earth Shackles-t most sajnos ejtenem kellett, számított már rá a lény, és szaporán szedte lábait, ne tudjam őt is csapdába ejteni, csak ő azt nem tudta, hogy nem ez az egyetlen csapdázási módszerem. Most, hogy a szörny kapkodta a lábait, ami meglehetősen röhejesen nézett ki, támadásai kiszámíthatóbbak voltak, és az egyik ilyen próbálkozása egy örvénybe fulladt, melyet galádul elé helyeztem, ő meg hiába kapkodta lábait, mindkettővel szépen beletocsogott a folyékony földbe, és szép lassan derékig süllyedt benne. Hegyes, körmös karjaival még így is hadonászott, próbált kiszabadulni, de legalább nem mozgott annyira, úgyhogy volt idő a pályafutására egy - Stone Fist - el pontot tenni. Fáradtan, erősen szuszogva felnéztem végre, és láttam, hogy a többiek is kísértetiesen hasonló eredményeket értek el, mint én.
- Ennyi volt? - A kutyaidomár reménykedett, de Atsui már tudta a választ.
- Nem hinném… -
Felhangzott a jól ismert visítás, és elfintorodtam, mikor megláttam, hogy ezúttal legalább tízszer annyi lény közeledett felénk, mint legutóbb. Nem állt szándékomban itt meghalni, menekülni viszont szégyen lett volna, ha a többiek itt maradnak, de azért tudattam a társasággal, hogy szép és jó a hősi halál, talán van jobb megoldás.
- Öhm, ideje menni. - Szerencsémre a helyeslés hangjai törtek fel a többiekből.
- Egyetértek. - Professzor úr végre használta csöpp eszét, és meglódultunk visszafelé, hátha vissza tudunk gyorsan mászni a sziklákon és el tudunk menekülni, vagy legalább is szűk helyre tudjuk az ellent kényszeríteni, amikor mellettünk egy ajtó kinyílt, és egy fekete alak vadul integetve azt próbálta tudatunkra adni, hogy kerüljünk beljebb, lehetőleg huzamosabb időn belül.
- Befelé, mindenki! - Nem mondod, Egyértelmű Kapitány? Így is történt, az ajtó pedig bevágódott, mikor mind bent tudhattuk magunkat.

Az ajtó hangosan nyikorogva becsukódott, ahogy Gabirel mögött bezárta a fura árnyszellem. Nyugtalanul néztünk össze. Szinte vártuk, ahogy szörnyek feltépik az ajtót, és mint a sáskák ránk vetik magukat. Mind hallottuk ahogy közelednek felénk, üvöltözve. Felkészültem, hogy amint kinyílik az ajtó azonnal elzárom egy materiaval. Aztán a szörnyek egyszerűen keresztül rohantak az utcán, figyelemre se méltatva az ajtót, amin bemenekültünk. Éreztem ahogy a horda tagjai végigözönlenek a ház előtt. Olyan sokan voltak, hogy a tömeg mozgása egyetlen nagy térhullámmá olvadt össze az elmémben. Meg se próbáltam külön-külön érzékelni a szörnyek mozgását. Biztos beleőrültem volna. Aztán hirt4elen az utolsó lények is elrohantak, a menedékünk előtt, és pár másodpercre rá csönd borult az utcára. Ám a csapatunknak hosszú percekbe tellett, hogy legalább nagyjából megnyugodjon.
Csak ezután néztük meg alaposan milyen lyukba is menekültünk. A romos hely valaha ház lehetett, ám a legtöbb berendezési tárgya mára a felismerhetetlenségig szétrohadt. Akadt pár rozoga szék, egy üres, törmelékkel teli kandalló, egy kanapé, és néhány törmelékkupac, amik egykor talán szekrények és polcok lehettek. Az árny alak a székekre mutatott, majd átment egy másik helyiségbe, ami szinte teljesen eltömtek a romok.
Amíg az szellemlény az egykori konyhában tevékenykedett kis csapatunk helyet foglalt. Atsu gyanakodva figyelte a penészes kanapét, és végül az egyik szék mellett döntött. Strago nem volt válogatós. Leült a kanapéra ami hangos reccsenéssel megadta magát, és ketté tőrt alatta. A régi bútordarab nem volt más csupán egy rozoga váz. A legkisebb terhelésre összeroskadt volna, és ezt a földmágus a saját bőrén tapasztalta meg.
Halkan szitkozódott miközben felállt a romok között, és leült egy székre, aminek ezúttal leellenőrizte a szilárdságát. Rane látva Strago kudarcát, kinézett magának egy törmelék kupacot, és sima, tiszta jégréteget fagyasztott a tetejére remek ülőhelyet alkotva magának.
A szék amit én kinéztem nagyon rozoga volt. Nem akartam úgy járni mint Strago ezért inkább egy materiaból formázott kockára ültem rá. Gabriel nem ült le. Ő egyszerűen odaállt Atsu mögé. Nem sokkal azután, hogy mindenki helyet foglalt előkerült a szellemlény is. Kezeit úgy tartotta mintha fogna valamit, ám nem volt ott semmi. Atsuihoz lépett elsőnek és valamit átnyújtott a megszeppent lánynak.
Atsui egy pillanatig ne tudta mire vélni a dolgot, majd átvette a nagy semmit, mintha valami teáscsésze lenne. Te jó ég. Csak nem teát szolgál fel nekünk ez a szellemlény? Rég meghalt mégis itt maradt belőle valami ami úgy tesz mintha élne.
A szellem folytatta a nem létező tea kiosztását. Gabriel elvette a csészét, és mint valami pantomimos úgy tett mintha megitta volna a felszolgált italát. Én nem vettem el a csészét, és az árnyék ki idő után ellépett mellőlem. Lehet csak a képzeletem játszott velem, de mintha csalódottnak tűnt volna.
- Köszönöm...azt hiszem.. - nyúlt ki Atsu megrökönyödve a semmiért.
- Öhm, köszönöm. - szólalt meg Strago is, és ő is elvette a saját nem létező teáját.
- Köszönöm, de nem szeretem az olyan teát amin nem úszik jég - hárította el a neki szánt szellem italt Rane.
A szellem a teák kiosztása után egy ideég még sétálgatott körülöttünk. Egy alkalommal mintha felsepert volna valamit, majd egy régi szék romjaihoz lépett, és leült a nagy semmire, mintha még mindig ott lenne az ülőalkalmatosság ahol egykor állt. Hosszú ideig nem szólt senki. Majd az árnyék felált és felment a félig leszakad lépcsőn, úgy mintha az még mindig ép lenne. Némán tűnődtünk rajta, hogy vajon miért ment fel, amikor a tér egyszer csak hullámokat vetett az egyik emeleti szobában. Egy bútor megmozdult. A szellem mozdította volna el? Aztán rájöttem, hogy miről van szó.
- Van fent valaki – közöltem a többiekkel.
- Egyedül? - kérdezte a fegyvermágus, tekintetét a lépcsőre függesztve.
- Én a semmivel söprögető alakok után nem lepődöm meg a lépcsőn. - Mondta Rane.
Mintha ez egy fokkal tömörebb halmazállapotú lenne, fekete vendéglátónknál. - Jegyezte meg Strago, ahogy a lépcsőn lemászó régi rongyokba, és köpönyegdarabokba bugyolált alakot figyelte. Az alak tényleg szilárd volt, ahogy a földmágus mondta, ezért is tudtam érzékelni a jelenlétét. Bár lassan, óvatosan mozgott, úgy véltem ,hogy ez a lény tud veszélyes is lenni ha akar. Önkéntelenül is fent lévő legyengült vérivó jutott az eszembe.
- Nem szellem - Mondtam halkan a többieknek - Eddig nem mozdult ezért azt hittem a környezet része. De egészen biztos nem szellem.
Egy ideig csak nézett ránk titokzatos vendéglátónk a rongyok mögül, amik teljesen eltakarták az arcát majd váratlanul megszólalt.
- A nevem Átok – mondta, majd a különös alak az egyik székhez sétált és leült rá, ami nyikorogva tiltakozott a szokatlan teher ellen.
- Üdvözöllek Átok. Az én nevem Adelus Morningway. Úgy vélem neked köszönhetjük a megmenekülésünket. Fogadd érte hálánkat. Úgy vélem neked köszönhetjük a megmenekülésünket. Fogadd érte hálánkat.
Remélem nem veszed udvariatlan tolakodásnak, ha megkérdezem ki vagy te Átok, és hogy kerültél erre a pokoli helyre? - Kérdeztem a fura rongyos idegentől, aki nem válaszolt semmit, csak némán figyelt minket. Mikor már kezdett kínossá válni a csend ijesztő vendéglátónk megszólalt.
- Hogy kerültök ide? - Kérdezte halkan, meglehetősen barátságtalanul.
- Egy Nocturnus nevű.. valami küldött minket ide, hogy megtaláljuk a Holtak Céhét – vágta rá egyből Rane.
- Céhtársam nagyon találóan összefoglalta a lényeget, még ha udvariatlan is volt. Mind varázslók vagyunk különféle céhekből, és egy Nocturnus nevű élőhalott parancsára keressük a régi céhét a Direge of Darknest, ahova egykor még élőként tartozott. A nyomok pedig ide vezettek.
Az alak megmoccant a széken ami hangosan megreccsent. Úgy látszik az élőhalott neve nem ismeretlen ennek az idegennek.
- Nocturnus? Rég hallottam már ezt a nevet... de nem rémlik, hogy hol...és miért! A céhet pedig hiába keresitek - a lény félrefordította fejét, és láthatóan összehúzta magát félelmében - a romok alatt hever az egész, nem lehet lejutni! Ráadásul ott féaszkelnek a büdös korcsok is...inkább, menjetek haza! -mordult ránk barátságtalanul.
- Nem mond hülyeséget – jegyezte meg halkan Atsu.
- Elvállatuk a feladatot- jegyeztem meg nem túl magabiztosan. - Inkább nem szállnék szembe egy halott varázslóval akinek az életemmel tartozom
- Eddig megúsztuk, még ha nem is voltunk teljes létszámban, most is menni fog, főleg, hogy teljes a létszám.
- Ők a város egykori lakosai! Ez a város valaha csodálatos és békés volt, de történt valami szörnyűség, ami a földbe süllyesztette ezt a földet, a lakókat pedig borzalmas átokba taszította! Nem tudják, hogy meghaltak, élik tovább a kis életüket! Érzik, hogy valami nincs rendjén, de nem nagyon érzékelik a jelent ahhoz, hogy fel is fogják! Aki itt lakik az is csak azért fogta fel a jelenlétemet, mert már nagyon régóta itt bujkálok nála!
- Miért bujkálsz itt? - Kérdezte Rane. Ám a nyomorúságos lény nem válaszolt rá, helyette újra a régi céhépületről kezdett el beszélni.
-Szóval azt a céhet keresitek... egyszer jártam ott...kíváncsiságból! De a romok alatt hever az egész, nem lehet lejutni! Ráadásul ott vannak a mutánsok is... bolondság, menjetek haza! - szólított fel minket ismét, ezúttal valamivel keményebb hangnemben.
Senki sem mozdult. Egyiküknek sem akaródzott feladni a küldetést. Tudtuk, hogy veszélyes lesz, és ezen már az sem változtat, ha tudjuk hol van a veszély forrása. Az idegen is látta az elszántságunkat és leállt a székéről és elkezdett visszamászni az emeletre. Félúton járt amikor Rane utánakiáltott.
- És nem tudod, hogy juthatunk oda?
-Van egy csatornarendszer a város utcái alatt. Felelte mászás közben. - A legtöbb járat már beomlott, de a főútvonalak használhatóak! Ha ott haladtok, elkerülhetitek a mutánsok nagy részét! Azonban ha feljöttök a felszínre... az már a ti gondotok... - mondta és eltűnt a romos emeleten.
- Szerintetek a föld alatti úton kívül van más célra vezető is? - Kérdezte a társaságtól Gabriel. - Mondjuk a levegőben, ha lehívjuk Kaenshoékat át tudjuk szelni a város feletti levegőt, Adelus platformja is elbír minimum három embert, Sho kettőt, Arisa hátán elmegy Rane... Gyorsabban átérnénk a céhhez, igaz, a felszínen lévők figyelmét magunkra vonná. Kérdés, megéri-e?
- Esetleg valaki elterelhetné a csoport figyelmét, míg a többiek besurrannak, majd később csatlakozik. - vetette fel Rane
- Kérdés, hogy a levegőben mennyire vagyunk biztonságban...
Igyekeztem inkább a beszélgetésre figyelni, mint a felettünk mozgolódó alakra. Fogalmam sem volt mit csinál, de nem feküdt vissza ahonnan felkelt. Nagyon el tudtam képzelni, hogy kihallgatja amiről beszélünk, bár különösebb jelentősége úgy sem volt a dolognak. Ellenben Atsu felvetése teljesen jogos volt.
- Amíg nem kerülünk szembe mágiával biztonságban leszünk. - válaszoltam az elementalista máguslánynak. - Mindenkit meg tudok védeni a levegőben. Készítek három kockát, maximális méretre növelve. Azokba mindenki bele fog férni, és át tudom úgy lebegtetni az egész csapatot familliársokkal együtt ha szükséges.
- Ha a föld alatt van a város, és a tövénél a lények, semmire sem megyünk a repüléssel, mert előbb utóbb, de le kell szállni, és akkor azok a kreatúrák ott lesznek. - Mutatott a lényegre Szerencsevadász.
- De Nocturnusból, és a három vérivó élőhalottakból kiindulva nem vállalnék ekkora kockázatot – fejeztem be a mondandómat és vetettem egy mérges pillantást Stragora amiért nem várta meg míg befejezem. A földmágus pimaszul vigyorgott rám, a többiek meg láthatóan nem vették észre kettőnk néma összecsapását.
- Stragonak igaza van, és ezért kérdezem, hogy megéri-e a gyorsaság a figyelemfelkeltést. Én személy szerint nem tudom, elég szívósak voltak ezek itt a ház előtt.
- Akár állíthatnánk egy nagyobb csapdát is. - Vetette fel Rane. Kérdő pillantásainkra gyorsan fel is vázolta az elképzelését. - Becsalogatni őket egy házba, és a fejükre omlasztani.. Strago le tud merülni a föld alá, és a nagy részüktől meg tudunk szabadulni.
- Egyértelmű, hogy csak akkor juthatunk be, ha észrevétlenek maradunk. Ki tudja mennyi lehet még ezekből a valamikből ott... Viszont a csatornában is könnyen csapdába eshetünk. - Aggódott Atsui.
- Nem strago nem omlaszt be semmit. - Jelentettem ki határozottan.
- Le tudok merülni? Kétlem. Mit érnék el azzal? - Kérdezte a földmágus cinikusan.
- Nem halsz meg amíg ők igen, oké, nem jössz ki, de nincs győzelem áldozat nélkül. - jegyezte meg epésen Gabriel. - Visszavonom az ötletet, nincs szükség felesleges figyelemfelkeltésre.
- A beomlasztott épület maga alá temetne jó párat, te pedig megnyitsz magad alatt egy ajtót a föld alá, és bezárod. De az ötlet akkor elvetve. - vont vállat Rane.
- Ajtót nem tudok se földre, se sehová nyitni, de meg tudom oldani, hogy a föld elnyelje nagy részét, vagy legalábbis lefárassza őket. - Tájékoztatott minket Strago a képességei korlátairól. -És, ha már áldozatokról beszélünk, a kisasszony majdnem az életét adta a küldetés érdekében. Remélem legközelebb nem kell majdnem beleharapnia a fűbe. Elképesztően borzalmas lenne.
- Biztosíthatlak róla, hogy nem kerül sor ilyesmire, Strago. - válaszolt Gabriel a földmágusnak. - Tehát a levegő elvetve, marad az alagút. Kaensho nincs, úgyhogy csináljunk új fáklyákat fogjuk a régieket és induljunk.
- Rendben, na valamiért rossz lent a levegő, akkor legalább a tűz is jelezni fogja. És lent az alagutakban, pedig a tér érzékelő képességemmel tudni fogjuk mi is vár ránk a fényen túl.
Egy ideig csönd állt a beszélgetésünkbe. Minden jel arra mutatott, hogy csak ez az egy lehetőség áll elöttünk, ám valahogy senkinek sem akaródzott ismét lemenni a föld alá. A többiek is felálltak az ülőhelyeikről. Ők is tudták, hogy ez a legkézenfekvőbb megoldás a számunkra. Bár látszott rajtuk, hogy nemigen bíznak egy újabb szűk, sötét alagútban.
- Ha nem repülünk, és mindenképpen el kell jutnunk ahhoz az épülethez, akkor marad a régi csatorna. Egyébként ha szűk helyen rontanak ránk. Akkor a varázslatainkkal meg tudjuk előzni hogy lerohanjanak minket, és el tudunk menekülni. - Mondtam biztatásként a többieknek.
- Akkor talán induljunk..- indítványozta Strago, és mi szépen ismét kiléptünk a romos utcákra.
Hamarosan találtunk is egy csatorna lejáratot. Amíg Gab, és Strago lefeszegette a megvetemedett címerdíszes lejáratot, én körbejártam a környéket és a Space Magiccal fentről felderítettem a lent húzódó alagutakat. Szerencsére semmi mozgást nem éreztem lent és ez mindenképpen bíztató volt. Se víz se szörnyek remélhetőleg.
A többiek már mind lefelé néztek mikor közöltem velük a felmérésem eredményét. Gabriel válasz helyett csak ledobott egy fáklyát, ami lángolva aláhullott a sötét aknába. Párszor megpattant a rozsdás vaslétrán majd szikrát hányva megállt legalul. Mivel nem aludt ki megerősítette, hogy odalent valóban nincs semmi víz.
Láttuk hogy a létre nincs a legjobb állapotban, így elfogadtuk Atsu javaslatát, hogy lehetőleg egyesével menjünk le. A fegyvermágus Gabriel ment ismét előre. Őt követte Atsui. Bár Strago lelkesen jelentkezett másodiknak, de kénytelen volt harmadikként lemászni. Amint Szerencsevadász leért én következtem. Rane maradt legutoljára. Azt mondta, hogy jégmágiával igyekszik visszahelyezni a fedelet a helyére, nehogy a szörnyek utánunk jöhessenek. Nem tudtam hogy képzeli ezt Rane, de tudtam hogy találékony jégmágus révén biztos meg fogja oldani a problémát.
Mire leértem Gabriel pár méternyire már felderítette a terepet, de semmi érdemlgeset nem talált. Én ugyan érzékeltem egy, a miénkkel párhuzamos oldaljáratot, de az is üresnek tűnt. Tudtam hogy itt lenn nagyon sok múlha tazon, hogy mennyire vagyok képes előre megérezni azt ami idelent várhat ránk. Mikor Rane is leérkezett az életveszélyes létrán, Gabriel vezetésével óvatosan elindultunk arra, amerre egykor a Direge of Darknes központja lehetett.

Biztonságban voltunk, legalább is egyelőre. Mivel a bolhaszerűen pattogó szörnyszülöttek nem kopogtattak, és nem kértek udvariasan, vagy nem udvariasan engedélyt a belépésre, ezért nyugodt szívvel következtettem arra, hogy nem láttak minket eltűnni, vagy, ha láttak is, nem állt hatalmukban ilyen magasröptű kéréssel fordulni a szellemtársadalomhoz. Mi visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy tovaszálljanak, és, és mindenki, ha nem is tüdőügyileg, de fellélegzett, amikor elhaltak a kívülről beszűrődő hangok.
Most, hogy összeszedtük magunkat, ami egy kevés időbe beletelt, ideje volt felderíteni, hogy mégis, mi vagy ki által nem haltunk egy felettébb kellemetlen halált. Ami elsőre szembetűnt, hogy a ház, melyet ideiglenes szállásként tudhattunk magunknak, nem igazán volt egy első osztályú fogadó, sőt, meglehetősen rossz állapotban és vagy egy csoda vagy valamilyen mágia tartotta az egészet egyben. A berendezési tárgyak is eléggé öregek lehettek, minimum pár ezer évesek, mert a legtöbbjét már fel sem lehetett ismerni. A kandalló volt talán a legjobb állapotban volt, de csak azért, mert nem volt se szél, se eső, ami koptathatta volna, alakíthatta volna, viszont a víz mégiscsak beleszólt a sorsába, ugyanis a törmelék halom, amit tűzifának gondoltak felhasználni, minden bizonnyal nem magától vándorolt oda.
Szófukar vendéglátónk a fából készült maradékokra mutatott, amiből azt lehetett kiolvasni, hogy nyugodtan foglaljunk helyet, ha el tudjuk képzelni, a helyükön mi lehetett még anno. Ezután átlibegett egy másik helységbe.
Meglehetősen rossz szemmel méregettem egy kanapénak kinéző valamit, ami eléggé furcsa illatot árasztott, és nem igazán voltam biztos benne, hogy bölcs gondolat lenne elfoglalni, mert mi van, ha egy csapdát rejt magában. De, mivel láttam, hogy a csapat nagy része is ezt a lehetőséget latolgatja, gyorsan megelőztem őket, hogy így megvédjem őket a kellemetlen élményektől. Nos, igazam lett: az ülőalkalmatosság azonnal megszorozta magát kettővel, hosszát viszont felezni volt kénytelen, és én a két darab közt eltűntem, hogy aztán a hideg, és kemény föld tompítsa becsapódásom. Ergo, kettétört a kanapé. Ekkor mindenkinek elment a kedve, hogy azt használja ülésre, én meg magamban szitkozódva felálltam, leporolta magamról a nem odaillő kanapémaradékokat, inkább elfoglaltam egy szilárdnak tűnő széket, és rendkívül morcos arccal és hangulatban vártam, történjen valami. A kígyóbűvölőnek volt esze és inkább a saját alkotására bízta hátsó fele épségét; rádöbbentett, hogy nekem is ezt kellett volna csinálnom, de most már mindegy volt. A professzor úr még nem választott, így neki is megvolt az esélye, hogy láthatatlan anyagból formáljon széket, míg a kutyaidomár Atsui mögé állt. Nekem is állnom kellett volna, semmi értelme az ülésnek. No, de mindegy már, remélhetőleg az árnyék hamar visszatér és tudat velünk néhány érdekesebb információt.
Nem kellett sokáig várni, visszatért, de kezei úgy álltak, mintha tartott volna benne valamit, első útja a társaság egyetlen női tagja volt, és kinyújtotta felé a semmit. A célszemély először nem tudta, mi tévő legyen, majd elvett valamit a semmiből, és úgy tartotta, mintha... csésze? Hm, ez nem is rossz ötlet, sőt, ez akár még igaz is lehet.
- Köszönöm...azt hiszem.. - Nos igen, ilyenkor valóban nem lehet tudni, mit mondjon az ember. Én is elvettem, amikor hozzám ért a sor, és én is megköszöntem, némi szkepticizmussal; nem igazán tudtam, hova fog most vezetni, de udvariasnak lenni sosem ártott még senkinek.
- Köszönöm, de nem szeretem az olyan teát, amin nem úszik jég. - A kígyóbűvölő egy meglehetősen érdekes indokkal hárította el az árnyék jószívűségét, ami szerintem meglehetően erőltetett volt, de ő tudja, a tanár úr meg sem próbált indokot kitalálni.
A lény miután végzett ezzel a rendkívül látványos, és meglepő mozgássorozatával, ő is helyet foglalt a nagy semmin, úgy fél méterrel egy kupacnyi fa fölött. Vártam, hátha történik valami, de csak egy kis idő után történt akármi is, ami kimerült abban, hogy az árnyék felállt, és a hiányos lépcsőn felment, mintha nem is lett volna tele lyukakkal. Fenomenális, itt hagyott minket, tulajdonképpen a nagy büdös semmivel. Nem voltam feldobva. Lehet, egyszerűbb lenne kimenni, valahogyan beépíteni a lényeket a földbe, és magunk megkeresni a bejáratot.
- Van fent valaki. – Jött a váratlan kijelentés Adelustól. Nem tudom megszokni, mindig is félelmetesnek fogom jellemezni képességét. Mi ez már, hogy anélkül tud olyasmit, amit egyébként más nem tudna, vagy soha nem jönne rá? Ennek most volt értelme, nem? Szerencsére harci értéke közelít a nulla felé, így nem tökéletes, de azért ez akkor is... no mindegy.
- Egyedül? - Nem, a szellem is vele van. Ez már több mint az egy.
- Én a semmivel söprögető alakok után nem lepődöm meg a lépcsőn. - Ez most hogy jön ide? És még azt hittem, hogy legalább egy normális ember van köztünk. Rajtam kívül, persze. Ekkor megjelent a szóban forgó alak, akinek öltözéke tükrözte a környezetet; sok darabból állt, és még így sem lehetett annak nevezni, mint, aminek kellene.
- Mintha ez egy fokkal tömörebb halmazállapotú lenne, fekete vendéglátónknál. - Állapítottam meg némi elégedettséggel hangomban. Végre valaki, aki remélhetőleg beszélni is fog tudni nekünk a helyzetről. Nem számítok a segítségre, csak arra, hogy tudassa velünk, mi vár ránk, ha beljebb merészkednénk.
- Nem szellem. Eddig nem mozdult ezért azt hittem a környezet része. De egészen biztos nem szellem. - Szerintem ezt már sikerült az előző mondatnál megállapítania mindenkinek, de ó, jaj, most már mindenki biztos lehet benne: ember. Beszélgetésünk tárgya csak figyelt minket, majd hirtelen egy kéretlen adatot közölt velünk.
- A nevem Átok. - Azzal ő is elfoglalt egy székszerűséget. Átok... nem lenne jó, ha kiderülne, találó név.
- Üdvözöllek Átok. Az én nevem Adelus Morningway. Úgy vélem neked köszönhetjük a megmenekülésünket. Fogadd érte hálánkat. Remélem, nem veszed udvariatlan tolakodásnak, ha megkérdezem ki vagy te Átok, és hogy kerültél erre a pokoli helyre? - Ha van egy kicsi esze is, nem fogja annak venni, mert nincs rá oka. És ki mondta, hogy ő mentett meg minket? Vagy az ő utasítására jött az árnyék segítségünkre? De nem jött semmi válasz a rongyembertől, és megint bejött az a kényelmetlen, feszült szünet, amit Átok megtört.
- Hogy kerültök ide? - Hát, ez nem igazán volt válasz a kérdésekre.
- Egy Nocturnus nevű.. valami küldött minket ide, hogy megtaláljuk a Holtak Céhét. – És igen, valóban emiatt vagyunk itt... várjuk csak, mit helyeslek én itt feleslegesen?
- Céhtársam nagyon találóan összefoglalta a lényeget, még ha udvariatlan is volt. Mind varázslók vagyunk különféle céhekből, és egy Nocturnus nevű élőhalott parancsára keressük a régi céhét a Direge of Darknest, ahova egykor még élőként tartozott. A nyomok pedig ide vezettek. - Micsoda? Udvariatlanul? Kicsit kezdett megtelni Adelussal a pohárkám. Nem tudtam felfogni, hogy az iskolázott emberek miért beszélnek folyton, és teljesen feleslegesen? Én is iskolázott vagyok, mégsem szólalok meg minden második percben, főleg olyasmiről, aminek értelme nincs.
Viszont valami szöget üthetett Mr. Rongybaba fejében; elkezdett mocorogni, megrándult talán...
- Nocturnus? Rég hallottam már ezt a nevet... de nem rémlik, hogy hol...és miért! A céhet pedig hiába keresitek. A romok alatt hever az egész, nem lehet lejutni. Ráadásul ott fészkelnek a büdös korcsok is...inkább, menjetek haza! - Milyen felvidító, és megnyugtató szavakkal él kedves informátorunk. Bár, ha így vélekedik az egészről, akkor nem hinném, hogy tud még akármilyen hasznos dologgal szolgálni.
- Nem mond hülyeséget. – Nem e? Szerintem meg de, nagyon is hülyeséget mond.
- Elvállatuk a feladatot. Inkább nem szállnék szembe egy halott varázslóval, akinek az életemmel tartozom. - Ezt nem igazán értettem, csak a lényegét, ami, ugye, mindig a lényeg.
- Eddig megúsztuk, még ha nem is voltunk teljes létszámban, most is menni fog, főleg, hogy teljes a létszám. - Jegyeztem meg eddigi eredményeinket felmutatva, és várható eredményeinket is megemlítve.
- Ők a város egykori lakosai! - Mutatta be az árnyékot - Ez a város valaha csodálatos és békés volt, de történt valami szörnyűség, ami a földbe süllyesztette ezt a földet, a lakókat pedig borzalmas átokba taszította! Nem tudják, hogy meghaltak, élik tovább a kis életüket! Érzik, hogy valami nincs rendjén, de nem nagyon érzékelik a jelent ahhoz, hogy fel is fogják! Aki itt lakik az is csak azért fogta fel a jelenlétemet, mert már nagyon régóta itt bujkálok nála! - És a falon termő gombákat etted, meg a mohából csavart vízzel gátoltad a kiszáradásod? Itt valami nekem bűzlött.
- Miért bujkálsz itt? - A kígyóbűvölő megpróbálkozott másra terelni a szót, de, ha az eddigi személyes kérdésekre nem válaszolt, akkor most miért tenne másképp?
- Szóval azt a céhet keresitek... egyszer jártam ott...kíváncsiságból! De a romok alatt hever az egész, nem lehet lejutni! Ráadásul ott vannak a mutánsok is... bolondság, menjetek haza! - Jól van, ezt már hallottuk, ideje más vizekre evezni. Ha nem tudsz semmi extrával megörvendeztetni minket, akkor jobb lenne továbbállni, ha nem is nekünk, de neked. Így is történt, elkezdett távozni, csak Rane utána"vetette" magát.
- És nem tudod, hogy juthatunk oda? - Talán erre most tud válaszolni, mert nem élettörténetet kértünk tőle.
- Van egy csatornarendszer a város utcái alatt. A legtöbb járat már beomlott, de a főútvonalak használhatóak! Ha ott haladtok, elkerülhetitek a mutánsok nagy részét! Azonban ha feljöttök a felszínre... az már a ti gondotok... - Azzal eltűnt az emeletre.
- Szerintetek a földalatti úton kívül van más célra vezető is? Mondjuk a levegőben, ha lehívjuk Kaenshoékat át tudjuk szelni a város feletti levegőt, Adelus platformja is elbír minimum három embert, Sho kettőt, Arisa hátán elmegy Rane... Gyorsabban átérnénk a céhhez, igaz, a felszínen lévők figyelmét magunkra vonná. Kérdés, megéri-e? - Nem igazán, mert, ha meglátnak fenn, akkor háromszor akkora sereg fog várni minket a célállomásnál, mintha egyesével vagy külön-külön vernénk péppé az útonállókat.
- Esetleg valaki elterelhetné a csoport figyelmét, míg a többiek besurrannak, majd később csatlakozik. - Végül is, ha vállalod, akkor tőlem. Bár igencsak nagy a valószínűsége annak, hogy jó sok apró darabban fogsz csatlakozni hozzánk, mikor mi már kifelé megyünk, de ez már nem az én szakterületem és érdeklődési köröm.
- Kérdés, hogy a levegőben mennyire vagyunk biztonságban... - De sok problémájuk vannak egyeseknek. Amúgy meg nem arról van szó, hogy hol vagyunk veszélyben, hanem, hogy hol leszünk, ha egyszer földet érünk. Mert ugye nem lehet egész végig a levegőben lenni.
- Amíg nem kerülünk szembe mágiával biztonságban leszünk. Mindenkit meg tudok védeni a levegőben. Készítek három kockát, maximális méretre növelve. Azokba mindenki bele fog férni, és át tudom úgy lebegtetni az egész csapatot familliársokkal együtt, ha szükséges. - Annyira szeretem, hogy egyesek mennyire büszkék tudnak lenni mágiájukra, és egész nap csak ódázni tudnak róla, amikor nem figyelnek az apró problémákra.
- Ha a föld alatt van a város, és a tövénél a lények, semmire sem megyünk a repüléssel, mert előbb utóbb, de le kell szállni, és akkor azok a kreatúrák ott lesznek. - Mondtam, letörve ezzel mindenkinek a lelkesedését, aki eddig repülni akart.
- De Nocturnusból, és a három vérivó élőhalottakból kiindulva nem vállalnék ekkora kockázatot. – Áh, hogy te be is akartad fejezni a mondandód... Mily meglepő, és véletlen. Sajnos nem sikerült meggyőzni engem. Megeresztettem egy enyhe vigyort.
- Stragonak igaza van, és ezért kérdezem, hogy megéri-e a gyorsaság a figyelemfelkeltést. Én személy szerint nem tudom, elég szívósak voltak ezek itt a ház előtt. - A kutyaidomár végre valami értelmeset is mondott.
- Akár állíthatnánk egy nagyobb csapdát is. - A kígyóbűvölőnek jó ötlete volt, már csak a részleteket akartam megtudni. - Becsalogatni őket egy házba, és a fejükre omlasztani.. Strago le tud merülni a föld alá, és a nagy részüktől meg tudunk szabadulni. - Nos, ez a terv sok sebből vérzett, és a legnagyobb problémát az jelentette, hogy nem értettem a végét a mondatának.
- Egyértelmű, hogy csak akkor juthatunk be, ha észrevétlenek maradunk. Ki tudja, mennyi lehet még ezekből a valamikből ott... Viszont a csatornában is könnyen csapdába eshetünk. - Én nem értem néha, hogy mi üt egyesekbe. Ez most például hogyan jött ide? És még hasznosnak sem lehetett nevezni, mert maradjunk észrevétlenek, vagyis ne menjünk levegőn keresztül, de a föld alatt se, és, ha őszinte véleményét kérnénk, biztosan azt mondaná, hagyjuk inkább az egészet.
- Nem Strago nem omlaszt be semmit. - De igen, feletted a tetőszerkezetet, ha nincs semmi értelmes hozzászólnivalód.
- Le tudok merülni? Kétlem. Mit érnék el azzal? - Két kérdést sikerült két kérdés leforgása alatt feltennem, és erre büszke voltam.
- Nem halsz meg, amíg ők igen, oké, nem jössz ki, de nincs győzelem áldozat nélkül. Visszavonom az ötletet, nincs szükség felesleges figyelemfelkeltésre. - De nagy itt az arca valakinek, aki mintha egyszer már cserbenhagyta volna a csapatot. Szörnyek ide vagy oda, nem volt itt, amikor a vámpírizét kellett elnáspángolni, úgyhogy, ha itt áldozatokra lesz szükség, akkor, ha nem ugrik magától, elsőnek fogom belökni a katlanba, persze a nagy szája lehet, hogy ezt hamarabb is elő fogja csalogatni belőlem.
- A beomlasztott épület maga alá temetne jó párat, te pedig megnyitsz magad alatt egy ajtót a föld alá, és bezárod. De az ötlet akkor elvetve. - Igen, sajnos ez elvetve, hisz nem kellene olyasmire alapozni, amiről fogalma sincs.
- Ajtót nem tudok se földre, se sehová nyitni, de meg tudom oldani, hogy a föld elnyelje nagy részét, vagy legalábbis lefárassza őket. - Tájékoztattam a társaságot képességeim nagy részéről - És, ha már áldozatokról beszélünk, a kisasszony majdnem az életét adta a küldetés érdekében. Remélem, legközelebb nem kell majdnem beleharapnia a fűbe. Elképesztően borzalmas lenne. - Jól kihangsúlyoztam, hogy szeretett barátnéja bőrét a vásárra vinni, és lelépni eléggé piszok dolog, és ráadásul egyáltalán nem konstruktív.
- Biztosíthatlak róla, hogy nem kerül sor ilyesmire, Strago. - Hehe, no, mi van, érzékeny helyre tapintottam? Ugye milyen rossz lenne? - Tehát a levegő elvetve, marad az alagút. Kaensho nincs, úgyhogy csináljunk új fáklyákat, fogjuk a régieket és induljunk. - Csináljunk újat és fogjuk a régieket? Ha régi fáklya, akkor minek fogdosni, ha nem másról van szó, akkor igazán elmondhatná, nem csak nekem, de a többinek is.
- Rendben, na, valamiért rossz lent a levegő, akkor legalább a tűz is jelezni fogja. És lent az alagutakban, pedig a tér érzékelő képességemmel tudni fogjuk mi is vár ránk a fényen túl. - Ez azt jelenti, hogy te mész elsőnek, helyes. Csend ereszkedett ránk, és mindenki valamit latolgatott a fejében. Én tulajdonképpen, nem latolgattam semmit, csak szerettem volna már leindulni, mert így feleslegesen telik az idő, és lehetőleg valami hasznosat kéne még életünk utolsó pillanatai előtt csinálni.
- Ha nem repülünk, és mindenképpen el kell jutnunk ahhoz az épülethez, akkor marad a régi csatorna. Egyébként, ha szűk helyen rontanak ránk, akkor a varázslatainkkal meg tudjuk előzni, hogy lerohanjanak minket, és el tudunk menekülni. - Zseniális terv, és az a legjobb, hogyha mégis áttörik, akkor téged esznek meg elsőnek. Egye fene, most az egyszer egyetértek.
- Akkor talán induljunk. - Intettem az ajtó felé, és végre valahára mozgás történt a többiek részéről is, és pillanatokon belül kint találtuk magunkat. A csatorna egyik lejáratát nem kellett sokáig keresgélni, leoperálni viszont már annál inkább macerás volt. A kutyaidomárral együtt próbáltam lefeszegetni a ráragadt, rározsdásodott fémlapot, ami nem igazán szerette volna elhagyni évezredes lakóhelyét.
Adelus közben "felmérte" a terepet, és közölte, hogy nem érzékel mozgást, vagyis nincsenek bolhát imitáló szörnyek. Legalább egy jó hír. A kutyaidomár felderítés céljából leengedett egy fáklyát a lyukba, kötél felhasználása nélkül, ami azt jelentette, hogy a gravitációs erő teljes erővel rántotta szerencsétlen fadarabot le, a kazamatákba. Az alján megállapodott, de nem aludt ki azonnal, csak egy kicsit később, vagyis fel volt száradva az egész alja. Mondjuk, ez nem meglepő. Így hát, alább ereszkedtünk. Kutyaidomát, Atsui, én, Adelus, majd kígyóbűvölő. Mikor földet értem az első helyezett már vadul szimatolt, mint egy vérbeli kutya, hátha talál valami érdemlegeset, de csalódnia kellett. Megérkezett az egész pereputty, és útnak indultunk a kellemetlen szagú, hepehupás járatban, állandóan rettegve attól, mikor fog nyakunkba ugrani egy megvadul csatornalakó.

Enyhén szólva segítettem a sötét lénynek bezárni mögöttünk az ajtót, ami annyit jelentett, hogy amint beért mindenki, vállal löktem vissza a helyére, és ahogy hallottam a zárat kattanni, még mindig a hátammal támasztottam az ajtó lapját. Kezemben lógott a kardom, aminek markolatát idegesen szorítottam, egy pillantást vetettem a többiekre, és mindenki szeméből ugyanaz volt kiolvasható. Azt várták, mikor tépik fel az ajtót mögöttünk, és folytatódik a harc. Az üvöltözés és a pucér lábak csattogása egyre közelebb került, felkészültünk a legrosszabbra, de milyen gyorsan ideértek, olyan gyorsan távoztak is. Elszaladtak a ház előtt. Nem láttak volna, ahogy bejövünk? Nekem ez egy kicsit gyanús volt, de betudtam annak, hogy tényleg egyszerű lények, és nem is gondolkodtak azon, hogy merre mehettünk, egyenesen futottak tovább az utcán, amin pillanatok múlva síri csend lett úrrá. Kis csapatunk azonban még sokáig zihált, minden neszre felfigyeltünk, és kapkodtuk a fejünket, hátha további harcra kerül sor, de egy idő után mindenki megnyugodott.
Újdonsült menedékünk egykor szebb napokat is megláthatott, hiszen egy lakóházról beszélünk… aminek mostanra ép bútorzata egyáltalán nem, még használható alig maradt. Vendéglátónk pedig elvonult, nem is figyeltem, hogy merre, el voltam foglalva azzal, hogy a többiek állapotát mérjem fel, persze bármilyen feltűnés nélkül. Végül abban maradtunk szó nélkül is megállapodva, hogy megvárjuk mi sül ki a dologból, addig is leülünk.
Atsu nem szimpatizálva a kanapéval leült egy székre, Ade szintén helyet foglalt egy hasonló alkalmatosságon, Rane stílusosan egy törmelék halom tetejére fagyasztott magának tökéletes ülőhelyet, egyedül Strago alatt szakadt össze a talán túl gyorsan választott kanapé, ami után szitkozódás közepette keresett magának egy széket, én pedig megálltam Atsu széke mögött.
Percekkel később meg is érkezett a vendéglátónk, úgy, mintha egy tálcát tartott volna. A hideg is végigszaladt a hátamon, ahogy belegondoltam, hogy milyen régóta halott lehet már, mégis úgy ragadt itt, hogy nem vette észre, és teát szolgál fel…
Atsuhoz jött először, aki kissé megszeppenve elvette a „teát” a tálcáról, aztán felém fordult, és úgy döntöttem, akármennyire is halott már évek óta, akármennyire is hülyén néz ki, nem fogom megbántani, úgyhogy úgy tettem, mintha elvettem volna a teát, és, hogy ne kelljen tovább úgy csinálnom, mintha tartanám a csészét, rögtön „fel is hajtottam” és „le is tettem”.
- Köszönöm… azt hiszem.. - vette el Atsu a teát
- Öhm, köszönöm. - szólt Strago is nem kisebb zavartsággal, de Rane könnyedén hárított, habár egy csöppet erőltetettnek hatott.
- Köszönöm, de nem szeretem az olyan teát, amin nem úszik jég.
A szellem úgy tűnt, egy kicsit megsértődött, aztán letette a teástálcát, pár percig még sétálgatott köröttünk, olyan volt, mintha söprögetne, végül egy szék romjai felett leült. Olyan volt, mintha a szék még mindig ép lenne, hiszen nem a romokon ült, hanem felette, mintha még meglenne a szék lapja. Csendben, talán megilletődve néztük, hallgattunk, aztán úgy tűnt, hogy megunta, hiszen felállt, és felment a félig már nem is létező lépcsőn, de ezen már meg sem lepődtem a szék és a tea után.
- Van fent valaki. - közölte Adelus, mindenki a lépcsőt nézte, mikor jelenik meg az a valaki, a szellemet kizárhattuk, térmágusunk azt mondta, hogy az ő térbeli kiterjedésüket nem érzékeli.
- Egyedül? - kérdeztem.
- Én a semmivel söprögető alakok után nem lepődöm meg a lépcsőn. - tette hozzá Rane
- Mintha egy fokkal tömörebb halmazállapotú lenne, fekete vendéglátónknál. - jegyezte meg Strago, ahogy az eddigi témánk tárgya elindult lefelé a lépcsőn, bár korántsem azzal a gyakorlottsággal, mint a szellemlény. Lassan, óvatosan lépkedett, rommaradványról maradványra, ami azt sejtette, hogy próbál vigyázni magára, nem szellem.
- Nem szellem. - mondta halkan Ade. - Eddig nem mozdult, ezért azt hittem, a környezet része, de egészen biztosan nem szellem. - csendben nyugtáztam a dolgot, és a sötét ruhadarabokba, köpenybe bugyolált alakot néztem, ahogy közeledik, ujjaim akaratlanul is rákulcsolódtak a kardom markolatára, és vártam, hátha nem csak beszélgetni akar…
- A nevem Átok. - szólt, aztán elsétálva mellettünk egy öreg székhez ment, ami nyikorogva engedte, hogy ráüljön. Nem válaszolt neki senki, hagytuk, hogy újdonsült diplomatánk folytassa a tárgyalást.
- Üdvözöllek, Átok. Az én nevem Adelus Morningway. Úgy vélem neked köszönhetjük a megmenekülésünket. Fogadd érte hálánkat. Úgy vélem neked köszönhetjük a megmenekülésünket. Fogadd érte hálánkat. Remélem, nem veszed udvariatlan tolakodásnak, ha megkérdezem ki vagy te Átok, és hogy kerültél erre a pokoli helyre?
Csend állt be, olyan volt, mintha Adelus megsértette volna, de semmi sértőt nem láttam abban, amit mondott, így hát vártunk, és amikor már kínossá vált a hallgatás az alak úgy tett, mintha eddig semmi sem történt volna, és ő vont kérdőre minket.
- Hogy kerültök ide? - hangja meglehetősen barátságtalan volt, mintha nem szívesen mentett volna meg minket, hanem csak kötelességből, vagy szükséges rosszból…
- Egy Nocturnus nevű.. valami küldött minket ide, hogy megtaláljuk a Holtak céhét. - vágta rá habozás nélkül Rane, mielőtt Adelus folytathatta volna a tárgyalást.
- Céhtársam nagyon találóan összefoglalta a lényeget, még ha udvariatlan is volt. Mind varázslók vagyunk különféle céhekből, és egy Nocturnus nevű élőhalott parancsára keressük a régi céhét a Direge of Darknesst, ahova egykor még élőként tartozott. A nyomok pedig ide vezettek. - Nocturnus neve hallatára a fickó megmozdult, úgy festett nem volt ismeretlen neki a név, talán még segítségünkre is lesz, de nem engedtem el a markolatot.
- Nocturnus? Rég hallottam már ezt a nevet... De nem rémlik, hogy hol...és miért! A céhet pedig hiába keresitek - húzta magát összébb, talán félelmében - a romok alatt hever az egész, nem lehet lejutni! Ráadásul ott fészkelnek a büdös korcsok is...inkább, menjetek haza! - hangja továbbra is barátságtalan maradt.
- Nem mond hülyeséget. - helyeselt Atsu előttem.
- Elvállaltuk a feladatot, inkább nem szállnék szembe egy halott varázslóval, akinek az életemmel tartozom. - jegyezte meg Adelus, egyetlen fejmozdulat nélkül, végig a fickót bámulva. Végül is, igaza volt, és bármennyire is volt veszélyes idelent, nem mentem volna haza, túl nagy szégyenfolt lett volna azok után, hogy a fenti csatában is cserbenhagytam őket…
- Eddig megúsztuk, még ha nem is voltunk teljes létszámban, most is menni fog, főleg, hogy teljes a létszám. - jegyezte meg Strago, szerettem volna nem piszkálódásnak venni, de nem tudtam, ennek ellenére, mint eddig is, csak egy széles mosollyal nyugtáztam, hogy tudomásul vettem az ellenszenvét, és hirtelen az idegen ellen előkészített kard kedvem lett volna nem csak az idegen felé fordítani.
- Ők a város egykori lakosai! Ez a város valaha csodálatos és békés volt, de történt valami szörnyűség, ami a földbe süllyesztette ezt a földet, a lakókat pedig borzalmas átokba taszította! Nem tudják, hogy meghaltak, élik tovább a kis életüket! Érzik, hogy valami nincs rendjén, de nem nagyon érzékelik a jelent ahhoz, hogy fel is fogják! Aki itt lakik az is csak azért fogta fel a jelenlétemet, mert már nagyon régóta itt bujkálok nála! - mesélte Átok, amiben Rane közben feltett kérdése sem gátolhatta meg, rátért a céhépületre. - Szóval azt a céhet keresitek... egyszer jártam ott...kíváncsiságból! De a romok alatt hever az egész, nem lehet lejutni! Ráadásul ott vannak a mutánsok is... bolondság, menjetek haza!
Értelmes lény ide csupán kíváncsiságból nem jön le, nincs azaz isten, itt valami más lesz, talált valamit, amit el akar rejteni? Vagy tényleg a javunkat akarja? Bár a markolatot már elengedtem, közel sem lett kevésbé gyanús nekem a hapsi, a kardot még mindig a kezem ügyében tartottam. Az ismét beálló csöndben senki sem moccant, üzenve, hogy a próbálkozásai hiábavalóak, nem fogunk elmenni, míg nincs kész a küldetés. A fickó látva az elszántságunkat, mintegy vállat vont, felállt, és szó nélkül elkezdett visszamászni az emeletre, s közben Rane utána szólt.
- És nem tudod, hogy juthatunk oda?
- Van egy csatornarendszer a város utcái alatt. - felelte mászás közben, meg sem állt. - A legtöbb járat már beomlott, de a főútvonalak használhatóak, ha ott haladtok, elkerülhetitek a mutánsok nagy részét! Azonban ha feljöttök a felszínre... az már a ti gondotok… - fejezte be a mondanivalóját, miközben elnyelte az emelet.
- Szerintetek a földalatti úton kívül van más célra vezető is? - kezdtem azonnal, ahogy a férfi eltűnt- Mondjuk a levegőben, ha lehívjuk Kaenshoékat át tudjuk szelni a város feletti levegőt, Adelus platformja is elbír minimum három embert, Sho kettőt, Arisa hátán elmegy Rane... Gyorsabban átérnénk a céhhez, igaz, a felszínen lévők figyelmét magunkra vonná. Kérdés, megéri-e?
- Esetleg valaki elterelhetné a csoport figyelmét, míg a többiek besurrannak, majd később csatlakozik. - felelte Rane, és készséggel vállaltam volna is, de félő, hogy amíg én ezekkel szórakozok, addig ők bajba keverednek odalent, újfent nélkülem. No meg persze, ha Sho-t lehívom, és az ő hátán kezdek el fogócskázni az idegenekkel, akkor egy helyet bukunk.
- Kérdés, hogy a levegőben mennyire vagyunk biztonságban... - mondta Atsu, és pont ez a kockázata az én tervemnek.
- Amíg nem kerülünk szembe mágiával, biztonságban leszünk. - válaszolta Adelus. - Mindenkit meg tudok védeni a levegőben. Készítek három kockát, maximális méretre növelve. Azokba mindenki bele fog férni, és át tudom úgy lebegtetni az egész csapatot familliársokkal együtt, ha szükséges.
Igen ám, így a biztonság adott, míg fent vagyunk, de bukjuk a gyorsaságot, és a feltűnés ugyanúgy megvan… Egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy nem éri meg.
- Ha a föld alatt van a város, és a tövénél a lények, semmire sem megyünk a repüléssel, mert előbb utóbb, de le kell szállni, és akkor azok a kreatúrák ott lesznek. - bökött rá a lényegre Strago.
- De Nocturnusból, és a három vérivó élőhalottakból kiindulva nem vállalnék ekkora kockázatot - fejezte be mondanivalóját Adelus.
- Stragonak igaza van, és ezért kérdezem, hogy megéri-e a gyorsaság a figyelemfelkeltést. Én személy szerint nem tudom, elég szívósak voltak ezek itt a ház előtt.
- Akár állíthatnánk egy nagyobb csapdát is. - szólt Rane, és bár nem tudtam, hogy gondolja, meglehetősen ígéretes tervnek tartottam. - Becsalogatni őket egy házba, és a fejükre omlasztani.. Strago le tud merülni a föld alá, és a nagy részüktől meg tudunk szabadulni.
- Egyértelmű, hogy csak akkor juthatunk be, ha észrevétlenek maradunk. Ki tudja, mennyi lehet még ezekből a valakiből ott.. viszont a csatornában is könnyen csapdába eshetünk. - aggodalmaskodott Atsu.
- Nem, Strago nem omlaszt be semmit. - jelentette ki ellentmondást nem tűrően Adelus.
- Le tudok merülni? Kétlem. Mit érnék el azzal? - csattant Strago cinizmusostora.
- Nem halsz meg, amíg ők igen, oké, nem jössz ki, de nincs győzelem áldozat nélkül. - szúrtam neki vissza az eddigiekért. - Visszavonom az ötletem, nincs szükség felesleges figyelemfelkeltésre. - mondtam, hátha így elindulhatunk.
- A beomlasztott épület maga alá temetne jó párat, te pedig megnyitsz magad alatt egy ajtót a föld alá, és bezárod. De az ötlet akkor elvetve. - lovagolt tovább a témán Rane.
- Ajtót nem tudok se földre, se sehová nyitni, de meg tudom oldani, hogy a föld elnyelje nagy részét, vagy legalábbis lefárassza őket. - replikázott a földmágus. - És, ha már áldozatokról beszélünk, a kisasszony majdnem az életét adta a küldetés érdekében. Remélem, legközelebb nem kell majdnem beleharapnia a fűbe. Elképesztően borzalmas lenne.
- Biztosíthatlak róla, hogy nem kerül sor ilyesmire, Strago. - szóltam komoran. Már egyáltalán nem volt vicces. Tehát a levegő elvetve, marad az alagút. Kaensho nincs, úgyhogy csináljunk új fáklyákat, fogjuk a régieket és induljunk.
- Rendben, na valamiért rossz lent a levegő, akkor legalább a tűz is jelezni fogja. És lent az alagutakban, pedig a tér érzékelő képességemmel tudni fogjuk mi is vár ránk a fényen túl. - mondta Adelus, ami azt jelentette, hogy ezennel nem én leszek az egyedüli az élvonalban. Ismét elcsendesedtünk, azon gondolkodtam, hogy vajon lesz-e esélyünk a csatornában bármiféle veszélyesebb szörny ellen.
- Ha nem repülünk, és mindenképpen el kell jutnunk ahhoz az épülethez, akkor marad a régi csatorna. Egyébként, ha szűk helyen rontanak ránk, akkor a varázslatainkkal meg tudjuk előzni, hogy lerohanjanak minket, és el tudunk menekülni. - mondta végül a térmágus, mintegy megnyugtatásként, amire Strago türelmetlen szurkálódása jött válaszul, de mindenkit mozgásra bíztatott.
Kilépve a házból pár percig keresgéltük a fedlapot, aztán Stragoval együtt nagy nehezen felfeszegettük azt. Meglehetősen rozsdás volt már, ki tudja, mióta van itt összerohadva… Ahogy felnyitottuk, egy rozoga létrával találtuk szembe magunkat, és egy mély, teljesen sötét járattal. Elvettem Atsutól az egyik fáklyát, aztán meggyújtva ledobtam azt. Pár másodpercnyi zuhanás után halkan puffant az alján, és egy pár pillanattal később aludt ki csak, tehát száraz volt az alja. Mint eddig is, vállaltam, hogy én megyek előre. Megigazítottam a kesztyűmet, leléptem pár fokot a létrán, aztán megmarkoltam a két oldalát, felemeltem a lábaimat is, hogy ugyanígy tegyek, és lecsusszantam az aljáig. Azonnal előhúztam a kardomat, és körbefordultam, hátha akad máris valami, ami az életünkre akar törni. Füleltem, hogy a közeledő társaim zaján kívül hallok-e valami mást, még a szagokat is megpróbáltam azonosítani, de hiába, se sárkányölő, sem Kaensho nem volt velünk, ezt a részt ki is hagyhattam volna…
Ahogy megérkezett a társaság további része, elindultunk a feltételezett irányba, lassan, óvatosan, folyton azt figyelve, hogy honnan ugranak ránk…

Hangos nyikordulással csukódott be mögöttünk az ajtó, de megfeszülve vártuk, mikor próbálnak betörni a minket üldöző lények, de csak a sebesen járó lábak robajlását hallottuk, egy rövid idő múlva pedig már azt sem. Szinte alig hittem el, hogy elég szerencsések voltunk, hogy megmeneküljünk. Lassan kiegyenesedtem, és megkönnyebbülten fújtam ki magam, majd körbepillantottam, hogy megtudjam, hol is vagyunk.
Egy romos házban kaptunk menedéket. A vakolatot a penész már rég belepte, ízlésesen zöldes kinézetet adva a falaknak, ahogy az enyészet a bútorokat is rég megtámadta. A kanapé, az itt-ott elszórt székek és a lepusztult szekrények mélánkorhadoztak, nem csak az általános lepusztultság látványához adtak hozzá, de orromat is megcsapta a rothadt fa szaga.
A szemben levő falba épített kandalló még többé-kevésbé ép állapotban volt - de csak erről volt elmondható ez a dicséret az egész szobában. Vendéglátónk rámutatott az ülőalkalmatosságokra, majd átlibbent egy hasonló képet mutató helységbe, ami régen feltehetőleg konyhaként funkciónált.
Atsu egy széket választott magának, ahogyan Adelus is. Míg én morfondíroztam, Strago kipróbálta a kanapét, ami hangos ropogás kíséretében alkotóelemeire hullott. Míg szitkozódva felkelt, úgy döntöttem, nem vállalok semmi kockázatot: egy széket erősítettem meg jéggel, ami így hideg, de biztos ülőhelyet biztosított nekem. Gab volt a legkevésbé kockázatvállaló, ő csak Atsu mögé sétált.
Némi kínos csönd után, amit én arra használtam, hogy legalább valamennyire visszanyerjem lélegzetemet az eszeveszett rohanás után, visszalebegett hozzánk kísérteties vendéglátónk. Felemelt kezeiben láthatólag egyensúlyozott valamit - valamit, ami csak az ő számára létezett.
Atsuhoz repült először a szellem, és kecses mozdulattal leemelt.. valamit a kezéből, és óvatosan a lánynak nyújtotta. A homokmágus zavarodottan vette át a láthatatlan izét, és kényszeredetten rebegett egy választ.
- Köszönöm… azt hiszem.. - vette el Atsu a teát, majd Gab is úgy tett, mintha felhajtaná a neki kínált csészét.
- Öhm, köszönöm. - habár csak néhány órája ismertem, Stragotól nem vártam volna, hogy belemegy egy ilyen színjátékba. Mikor hozzám lépett a szellem, szabadkozva felemeltem a kezem, majd észbe kapva valami kifogáson kezdtem töprengeni.
- Köszönöm, de nem szeretem az olyan teát, amin nem úszik jég.
Az elfintorodott arcokra nézve láttam, nem sikerült értelmes dolgot mondanom. Remek. Ráadásul a szellem láthatólag megsértődött, de legalább nem kellett úgy csinálnom, mintha a semmit innám. Halkan felsóhajtottam, de az üldögélés továbbra is tartott. Némán követtem tekintetemmel az alakot, aki - minő meglepetés - a semmivel söprögetett, majd egy szék fölé ült. Ránézésre egy téglát nem bírt volna el az ülőalkalmatosság, de ez az anyagtalan testet nem zavarta abban, hogy fölé lebegjen. Rövid ideig nyugodtan üldögélt - ahogy mi is. Már épp felvetettem volna a kérdést, hogy hogyan kéne folytatni a városban való barangolást, mikor a kísértet felpattant helyéről, és a már rég beomlott lépcső felé indult. Habár idáig sem zavarta, hogy nem létező tárgyakat használt, félig felvontam szemöldökömet, ahogy felfelé sétált a levegőben.
- Van fent valaki. - jelentette be hirtelen Ade. Meglepődve néztem fel. Itt, élőlény?
- Egyedül? - tette fel a jogos kérdést Gabriel.
- Én a semmivel söprögető alakok után nem lepődöm meg a lépcsőn. - mondtam szinte csak magamnak, de az ismételt pillantásokból ítélve, túl hangosan.
- Mintha egy fokkal tömörebb halmazállapotú lenne, fekete vendéglátónknál. - jelentette be az ember érkezését Strago. Az alak lépcsőtörmelékről törmelékre haladt, és nem lebegett, mint a város lakói. Eszerint neki van anyagi kiterjedése.
- Nem szellem. - erősítette meg Adelus. - Eddig nem mozdult, ezért azt hittem, a környezet része, de egészen biztosan nem szellem. - Sőt, még az előző lényekhez sem hasonlított. Néhány lépésénél azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon segítsek-e neki egy jéglépcsővel, de úgy tűnt, megbirkózik a feladattal.
- A nevem Átok. - mutatkozott be a fekete ruhás férfi, leérve a padlóra. Habozás nélkül szúrta ki a legstabilabbnak tűnő széket, és helyet is foglalt rajta.
- Üdvözöllek, Átok. Az én nevem Adelus Morningway. Úgy vélem neked köszönhetjük a megmenekülésünket. Fogadd érte hálánkat. Úgy vélem, neked köszönhetjük a megmenekülésünket. Fogadd érte hálánkat. Remélem, nem veszed udvariatlan tolakodásnak, ha megkérdezem ki vagy te Átok, és hogy kerültél erre a pokoli helyre?
Átok egy szót sem szólt a hosszasra sikerült bemutatkozásra. Kissé oldalra döntött fejjel töprengtem azon, hogy vajon hallotta-e azt, amit Ade mondott, vagy csak figyelmen kívül hagyta őt?
- Hogy kerültök ide? - kérdezte ellenséges hangon. Ám legyen.
- Egy Nocturnus nevű.. valami küldött minket ide, hogy megtaláljuk a Holtak céhét. - szóltam közbe. Úgy tűnt, Átok nem a szavak embere, és meglehetősen rövidre akarta fogni a mondandóját. Nocturnus hangjára megrezzent a férfi, de Adelus tovább folytatta a beszélgetést reakciója előtt.
- Céhtársam nagyon találóan összefoglalta a lényeget, még ha udvariatlan is volt. - ugyan, azt ne mondd, hogy pontosan tudod, micsoda Nocturnus.. - Mind varázslók vagyunk különféle céhekből, és egy Nocturnus nevű élőhalott parancsára keressük a régi céhét a Direge of Darknesst, ahova egykor még élőként tartozott. A nyomok pedig ide vezettek.
- Nocturnus? Rég hallottam már ezt a nevet... De nem rémlik, hogy hol...és miért! A céhet pedig hiába keresitek - húzta szorosabbra maga körül rongyait. - a romok alatt hever az egész, nem lehet lejutni! Ráadásul ott fészkelnek a büdös korcsok is...inkább, menjetek haza! - ajánlotta hasonló ellenségességgel a hangjában, mint az előbb.
- Nem mond hülyeséget. - csatlakozott hozzá Atsu.
- Elvállaltuk a feladatot, inkább nem szállnék szembe egy halott varázslóval, akinek az életemmel tartozom. - ebben egyetértettem vele. Ezt veheti Nocturnus fizetésnek is azért, hogy nem pusztította el a világot visszatérésekor.
- Eddig megúsztuk, még ha nem is voltunk teljes létszámban, most is menni fog, főleg, hogy teljes a létszám. - Strago közbeszólásán fanyar mosolyra húzódott a szám, de gyorsan letűnt arcomról, mikor Átok két mondatnál hosszabban kezdett beszélni.
- Ők a város egykori lakosai! - mutatott rá vendéglátónkra. - Ez a város valaha csodálatos és békés volt, de történt valami szörnyűség, ami a földbe süllyesztette ezt a földet, a lakókat pedig borzalmas átokba taszította! Nem tudják, hogy meghaltak, élik tovább a kis életüket! Érzik, hogy valami nincs rendjén, de nem nagyon érzékelik a jelent ahhoz, hogy fel is fogják! Aki itt lakik az is csak azért fogta fel a jelenlétemet, mert már nagyon régóta itt bujkálok nála!
- Miért bujkálsz itt? - tettem fel a jogosnak látszó kérdést, de a férfi láthatóan nem vette észre, hogy megszólaltam.
- Szóval azt a céhet keresitek... egyszer jártam ott...kíváncsiságból! De a romok alatt hever az egész, nem lehet lejutni! Ráadásul ott vannak a mutánsok is... bolondság, menjetek haza!
Kissé hitetlenül meredtem rá. Nem tudtam, mióta lehetett itt, de ha nem évszázadok óta rejtőzött itt, akkor tudhatta volna, hogy az elvállalt feladatokat a mágusok el szokták végezni. Megráztam a fejem. Mindannyian szinte teljesen épek voltunk, szó sem lehetett arról, hogy visszaforduljunk. Átok reményvesztetten nézett ránk, majd a lépcsők felé indult. Vajon van fent valami kajája...?
- És nem tudod, hogy juthatunk oda? - kérdeztem inkább valami értelmesebbet, mikor a lépcsők közepén járt. Most már eszembe sem jutott neki lépcsővel segíteni.
- Van egy csatornarendszer a város utcái alatt. - felelte mászás közben, meg sem állt. - A legtöbb járat már beomlott, de a főútvonalak használhatóak, ha ott haladtok, elkerülhetitek a mutánsok nagy részét! Azonban ha feljöttök a felszínre... az már a ti gondotok… - szavainak befejezésével már el is tűnt az emeleten.
- Szerintetek a földalatti úton kívül van más célra vezető is? - ragadta magához a szót Gab. - Mondjuk a levegőben, ha lehívjuk Kaenshoékat át tudjuk szelni a város feletti levegőt, Adelus platformja is elbír minimum három embert, Sho kettőt, Arisa hátán elmegy Rane... Gyorsabban átérnénk a céhhez, igaz, a felszínen lévők figyelmét magunkra vonná. Kérdés, megéri-e? - kérdés, hogy Arisa hogy tudna lejönni azon a lépcsőn..
- Esetleg valaki elterelhetné a csoport figyelmét, míg a többiek besurrannak, majd később csatlakozik. - vetettem fel egy alternatívát.
- Kérdés, hogy a levegőben mennyire vagyunk biztonságban... - na igen. Ha véletlenül ötven méter magasra ugranak, akkor bajban vagyunk.
- Amíg nem kerülünk szembe mágiával, biztonságban leszünk. - válaszolta Adelus. - Mindenkit meg tudok védeni a levegőben. Készítek három kockát, maximális méretre növelve. Azokba mindenki bele fog férni, és át tudom úgy lebegtetni az egész csapatot familliársokkal együtt, ha szükséges.
Végülis, a lila kockák nem feltűnőek. Ja, mégis.
- Ha a föld alatt van a város, és a tövénél a lények, semmire sem megyünk a repüléssel, mert előbb utóbb, de le kell szállni, és akkor azok a kreatúrák ott lesznek. - szólt hozzá végre valami olyat is Strago, amivel nem másoknak tört borsot az orra alá.
- De Nocturnusból, és a három vérivó élőhalottakból kiindulva nem vállalnék ekkora kockázatot - fejezte be a megkezdett mondatot Adelus.
- Ha a föld alatt van a város, és a tövénél a lények, semmire sem megyünk a repüléssel, mert előbb utóbb, de le kell szállni, és akkor azok a kreatúrák ott lesznek. – folytatta meglepő okosságait a kalóz.
- Stragonak igaza van, és ezért kérdezem, hogy megéri-e a gyorsaság a figyelemfelkeltést. Én személy szerint nem tudom, elég szívósak voltak ezek itt a ház előtt.
- Egyértelmű, hogy csak akkor juthatunk be, ha észrevétlenek maradunk. Ki tudja, mennyi lehet még ezekből a valamikből ott.. viszont a csatornában is könnyen csapdába eshetünk. – jelzett újra Atsu.
- Akár állíthatnánk egy nagyobb csapdát is. Becsalogatni őket egy házba, és a fejükre omlasztani.. Strago le tud merülni a föld alá, és a nagy részüktől meg tudunk szabadulni. - javasoltam
- Nem, Strago nem omlaszt be semmit. – rázta a fejét Ade
- Le tudok merülni? Kétlem. Mit érnék el azzal? - Meglepetésemben nagyra nyitottam a szemem. Egy földmágus nem tudja eltüntetni a lába alól a saját elemét? Még én is tudom a természetben található jeget irányítani valamilyen szinten, pedig a mágiám nem erre épül!
- Nem halsz meg, amíg ők igen, oké, nem jössz ki, de nincs győzelem áldozat nélkül. – szólt bele Gab is. - Visszavonom az ötletem, nincs szükség felesleges figyelemfelkeltésre. – hurrogott le ő is.
- A beomlasztott épület maga alá temetne jó párat, te pedig megnyitsz magad alatt egy ajtót a föld alá, és bezárod. De az ötlet akkor elvetve. – adtam fel az ötletet.
- Ajtót nem tudok se földre, se sehová nyitni, de meg tudom oldani, hogy a föld elnyelje nagy részét, vagy legalábbis lefárassza őket. – válaszolt Strago. Kissé kiábrándulva csóváltam a fejem - És, ha már áldozatokról beszélünk, a kisasszony majdnem az életét adta a küldetés érdekében. Remélem, legközelebb nem kell majdnem beleharapnia a fűbe. Elképesztően borzalmas lenne. – a helyében gyorsan abbahagytam volna az ilyen beszédet, látva a lány szemében felvillanó szikrát.
- Biztosíthatlak róla, hogy nem kerül sor ilyesmire, Strago. – Gab hangjában is enyhe türelmetlenség remegett, de legalább így mélyen belevésődött a következmény. - Tehát a levegő elvetve, marad az alagút. Kaensho nincs, úgyhogy csináljunk új fáklyákat, fogjuk a régieket és induljunk.
- Rendben, ha valamiért rossz lent a levegő, akkor legalább a tűz is jelezni fogja. És lent az alagutakban, pedig a tér érzékelő képességemmel tudni fogjuk mi is vár ránk a fényen túl. – bólintott Ade, majd útnak is indultunk.

Mély sóhajjal és teljes harckészültségben nyitottuk ki az ajtót, készen arra, hogy ránk szabadul a pokol, de semmi nem várt ránk a félhomályban. Az aggodalom meggyorsította lépteinket, szinte azonnal felderítettük az egész környéket, és minden gond nélkül megtaláltuk a csatornafedelet, amin keresztül kellett mennünk a céhbe. Strago és Gab erőfeszítéseinek hála a rozsdás csatornafedél megadta magát, így mi lenézhettünk.. Egyenesen a sötétségbe. Gab Atsu fáklyáját vette kézbe, majd dobta le azt a járatba. A fáklya pörögve zuhant le, majd hangos puffanással ért földet. Zuhanása során száraz, romos kürtőt világított meg, az egyik oldalára erősített, gyilkosan rossz állapotban levő létrával. A fegyvermágus ismét vállalkozott az elővéd szerepére - legalább látszott rajta, hogy igyekszik rendbehozni a történteket. Én az utolsó szerepét vállaltam magamra, tekintve, hogy én tudtam a legbiztonságosabban visszarakni a nehéz csatornafedelet a fejem fölött. Ahogy leértek a többiek, én is elindultam, miután a számba vettem a fáklyát. Lábaimat szilárdan a falaknak vetettem, és húzni kezdtem a dögnehéz vasdarabot, majd átkozni kezdtem azt, aki kitalálta a csatornafedelek intézményét.
- Hmmpmmfpp! (Ice Make) - idéztem peremeire jeget, majdnem kiköpve a fadarabot a számból. A lecsökkent súrlódás sokat segített a helyzeten, és szinte probléma nélkül húztam a helyére, majd utálkozva vettem kézbe az undorító ízű fáklyát. Pillanatok alatt leértem, ahol már csak rám várt mindenki. Senki sem halt meg idáig mérges gázok által, úgyhogy jó esélyekkel és a helyzethez viszonyított vidámsággal indultunk tovább. Vagyis teljesen komoran, minden lépésünket háromszor is megfontolva.

Hiába hallottuk a zárt kattanni, egyikünk sem tudott nyugodtan fellélegezni. Őszintén szólva egy percig sem gondoltam, hogy az a korhadt, talán több száz éves fadarab visszatarthatja azokat a lényeket, és azt hiszem, ezzel társaim is pontosan ugyanígy voltak. Gab még mindig kivont karddal támasztotta az ajtót, amit egy pillanattal korábban csapott be, egy kicsit tán durvábban is mint kellett volna, egyáltalán nem lepődtem volna meg, ha azzal a lendülettel ripityára is törik a szerencsétlen. A többiek is éberen figyeltek, mintha mind azt vártuk volna, hogy ránk törjék az ajtót, ám szerencsére ez nem történt meg. A „csorda” hangos sikítozások és trappolás közepette elrohant az utcán, majd szépen lassan a hangok is elhaltak. Ideje volt fújni egyet. Mélyet sóhajtottam, és végre megfordultam, hogy körülnézzek.
Átlagos kis házikó volt, azzal az egy aprónak éppen nem mondható hibával, hogy már csak a jó indulat tartotta össze minden egyes részletét, már ami még egyáltalán ép volt. A berendezés pontosan úgy állt, ahogy egykor használhatták őket. Egy kanapé, néhány szék, fotelek, kis asztal, egy félig már leszakadt lépcső, ami az emeletre vezetett, és ott volt ő.. a vendéglátónk. Arctalan, fekete árnyember. Mintha hellyel kínált volna. A városka többi „lakója” egyáltalán nem fogta fel a jelenlétünket, hogy lehet, hogy ő mégis? Tudhatja, kik vagyunk? Vagy egyáltalán tudja, hogy ő maga kicsoda? Közelebb léptem a kanapéhoz, de rögtön feltűnt a szinte lepkehálóvá kopott huzaton át, hogy a vázat néhány piszkafán kívül, már csak a szentlélek tartja egyben, így inkább tovább sétáltam, és egy nagyjából biztonságosnak kinéző székre telepedtem le. Szegény kalózunk nem volt ilyen figyelmes, vagy csak nagyon elfáradhatott, ugyanis gondolkodás nélkül levetette magát a szebb napokat is megélt kanapéra, ami persze azonnali reccsenések, és fájdalmas nyikorgások közepette maga alá is temette őuraságát. Elégedett félmosollyal nyugtáztam ezt az elégtételnek sem utolsó, tragikomédiába illő kis jelenetet, aztán ahogy a többiek is megtalálták a helyüket, a házigazdához fordultam, aki épp visszatért a konyhából, vagy legalábbis ami maradhatott belőle. Homályos kezeiben mintha egy tálcát tartott volna, csak épp nem volt ott semmi. Elém lépett, és finom mozdulatokkal felém nyújtotta a nem létező tálcát, amire nem létező csészéket tudtam csak elképzelni. Megkínált, de vajon mivel? Üres a keze, vagy csak nekünk tűnik úgy? Akárhogy is, egy pillanatnyi hezitálás után, képzelőerőmet megerőltetve odanyúltam, ahol lennie kellett a csészéknek, és óvatosan úgy tettem, mintha leemelnék egyet.
- Köszönöm… azt hiszem. – gagyogtam kissé hitetlenül, és „belekortyoltam” a forró italba. Várjunk csak… honnan tudom, hogy forró? Az is lehet, hogy egy pohár jéghideg limonádét kaptam… Megráztam a fejem, és inkább abbahagytam a képzelgést, miközben letettem a csészét. Az árny mindenkit körbekínált, és mindenki illedelmesen el is fogadta a semmit, kivéve fagyos jégmágusunkat.
- Köszönöm, de nem szeretem az olyan teát, amin nem úszik jég. – hárított Rane. Ez a szerencsétlen talán már évszázadok óta halott, egy itt ragadt lélek.. tényleg ez volt a legjobb poén, ami eszébe jutott? Vagy nem is poénnak szánta…? Szemforgatással nyugtáztam a csalódott árnyembert, amint letette a tálcát, aztán megtett pár kört közöttünk, talán sepregetett, majd leült egy székre, aminek a fele már hiányzott. Valójában nem is volt már mire leülnie, mintha a levegőben lebegett volna. Már nem is erőlködtem, hogy megértsem, csak bámultam, aztán pár perccel később megunta a várakozást, és elindult a lépcső felé. Bal kezét a korláton húzva, nyugodt léptekkel haladt fokról fokra, ismét csak a levegőben lépdelve, míg el nem tűnt az emeleten.
- Van fent valaki. – szólalt meg a csuhás. Aki eddig nem a leszakadt lépcsőt nézte, most az is odafordult.
- Egyedül? – kérdezte a mögöttem álló Gab, és éreztem, ahogy megfeszülnek az idegei. Valószínűleg felkészült egy esetleges újabb támadásra. Egy rongyokba göngyölt férfi jelent meg a lépcső tetején, majd nagy üggyel-bajjal lemászott a romokon. Még a szeme is be volt kötve, mégis épp olyan magabiztosan mozgott a szobában, mint a fekete árnylény.
- Mintha egy fokkal tömörebb halmazállapotú lenne, fekete vendéglátónknál. – jegyezte meg a kalóz. Valóban egy igazi emberrel találkoztunk össze, ami az eddigieket tekintve, még akár meglepő is lehetett volna, csak hogy én már semmin sem lepődtem meg.
- Nem szellem. – tette hozzá a csuhás halkan. - Eddig nem mozdult, ezért azt hittem, a környezet része, de egészen biztosan nem szellem. – bár az alak nem nézett ki veszélyesnek, olyan világba csöppentünk, ahol nem lehetett eldönteni, mi jelent veszélyt, és mi nem. Gab még mindig koncentrált, én is kihúztam magam, hogy bármikor felpattanhassak, amikor a férfi megszólalt:
- A nevem Átok. – mondta, s egy kopott székhez sétált, ami fájdalmasan felnyögött, ahogy rátelepedett. Rögtönzött szószólónk reagált elsőnek.
- Üdvözöllek, Átok. Az én nevem Adelus Morningway. Úgy vélem neked köszönhetjük a megmenekülésünket. Fogadd érte hálánkat. Remélem, nem veszed udvariatlan tolakodásnak, ha megkérdezem ki vagy te Átok, és hogy kerültél erre a pokoli helyre? – A férfi nem válaszolt, síri csend borult ismét az idő fogságában dohosodott szobára. Fogalmam sem volt mi járhatott a fejében, hiszen nem láttam az arcát. Mikor ismét megszólalt, úgy éreztem, mintha az előző beszélgetés meg sem történt volna.
- Hogy kerültök ide? – hangja végre érzelmeket sugárzott, de igencsak barátságtalan érzelmeket.
- Egy Nocturnus nevű.. valami küldött minket ide, hogy megtaláljuk a Holtak céhét. – vágta rá Rane gondolkodás nélkül, megelőzve a szintén szólni készülő csuhást.
- Céhtársam nagyon találóan összefoglalta a lényeget, még ha udvariatlan is volt. Mind varázslók vagyunk különféle céhekből, és egy Nocturnus nevű élőhalott parancsára keressük a régi céhét a Dirge of Darknesst, ahova egykor még élőként tartozott. A nyomok pedig ide vezettek. – Nocturnus nevének említésére a férfi felemelte a fejét. Csak egy apró rezdülés volt, de azonnal elárulta, hogy nem először hallotta ezt a nevet.
- Nocturnus? Rég hallottam már ezt a nevet... De nem rémlik, hogy hol...és miért! A céhet pedig hiába keresitek - húzta magát összébb, talán félelmében - a romok alatt hever az egész, nem lehet lejutni! Ráadásul ott fészkelnek a büdös korcsok is...inkább, menjetek haza! – felelte ridegen, és valahol egyet is értettem vele.
- Nem mond hülyeséget. – motyogtam inkább csak magamnak, amolyan megerősítéseként gondolataimnak.
- Elvállaltuk a feladatot, inkább nem szállnék szembe egy halott varázslóval, akinek az életemmel tartozom. – nyilván én sem indultam volna el vissza, de nem sokat ér velünk a halott varázsló, ha mind meghalunk. Persze nem kell rögtön a legrosszabb végkifejletre gondolni, végül is mindannyian tudtuk, mit vállalunk.
- Eddig megúsztuk, még ha nem is voltunk teljes létszámban, most is menni fog, főleg, hogy teljes a létszám. – tette hozzá epésen a kalóz, de engem most éppen nem tudott meghatni a szurkálódása, ellenben Gabbal.
- Ők a város egykori lakosai! Ez a város valaha csodálatos és békés volt, de történt valami szörnyűség, ami a földbe süllyesztette ezt a földet, a lakókat pedig borzalmas átokba taszította! Nem tudják, hogy meghaltak, élik tovább a kis életüket! Érzik, hogy valami nincs rendjén, de nem nagyon érzékelik a jelent ahhoz, hogy fel is fogják! Aki itt lakik az is csak azért fogta fel a jelenlétemet, mert már nagyon régóta itt bujkálok nála! – folytatta Átok mit sem sejtve a társaim közti kis közjátékról. - Szóval azt a céhet keresitek... egyszer jártam ott...kíváncsiságból! De a romok alatt hever az egész, nem lehet lejutni! Ráadásul ott vannak a mutánsok is... bolondság, menjetek haza! – kíváncsiságból? És vajon hogy élte túl? Egyáltalán hogy kerülhetett ide le? Biztos nem kirándulni jött, és nem valószínű, hogy ennek az elátkozott városnak a lakója lenne, mert… ahh… ki tudja…
- És nem tudod, hogy juthatunk oda? – szólt még utána Rane, miközben a férfi ismét a lépcső maradványaival viaskodott.
- Van egy csatornarendszer a város utcái alatt. - felelte mászás közben, vissza se fordulva. - A legtöbb járat már beomlott, de a főútvonalak használhatóak, ha ott haladtok, elkerülhetitek a mutánsok nagy részét! Azonban ha feljöttök a felszínre... az már a ti gondotok… - fejezte be, majd újra eltűnt az emeleten. Tényleg csak nekem furcsa, hogy a várost elátkozták, ez a pali meg Átoknak hívja magát? Gondolom nem a szülei választották ezt a kellemesen csengő nevet. Azt sem értem, hogy miért maradt itt lent, ha ilyen jól ismeri a járást, akkor biztosan megtalálhatta volna már a menekülés módját.
- Szerintetek a földalatti úton kívül van más célra vezető is? – fordult a társaság felé Gab. - Mondjuk a levegőben, ha lehívjuk Kaenshoékat át tudjuk szelni a város feletti levegőt, Adelus platformja is elbír minimum három embert, Sho kettőt, Arisa hátán elmegy Rane... Gyorsabban átérnénk a céhhez, igaz, a felszínen lévők figyelmét magunkra vonná. Kérdés, megéri-e?
- Esetleg valaki elterelhetné a csoport figyelmét, míg a többiek besurrannak, majd később csatlakozik. - felelte Rane. Ostobaság, senkit nem fogunk csalinak odadobni azoknak a borzalmaknak. Még a kalózt sem… bár… áhh nem..
- Kérdés, hogy a levegőben mennyire vagyunk biztonságban... – szóltam hozzá én is. Odafent az összes kis dögevő figyelmét magunkra vonnánk, és tekintve, hogy milyen ügyesek, és elszántak voltak, én inkább nem kockáztatnék meg egy ilyen akciót.
- Amíg nem kerülünk szembe mágiával, biztonságban leszünk. - válaszolta a csuhás. - Mindenkit meg tudok védeni a levegőben. Készítek három kockát, maximális méretre növelve. Azokba mindenki bele fog férni, és át tudom úgy lebegtetni az egész csapatot familiárisokkal együtt, ha szükséges. De Nocturnusból, és a három vérivó élőhalottakból kiindulva nem vállalnék ekkora kockázatot . – hát persze ez jól hangzik, de még mindig ott fognak ránk várni a földön azok az átokfajzatok.
- Ha a föld alatt van a város, és a tövénél a lények, semmire sem megyünk a repüléssel, mert előbb utóbb, de le kell szállni, és akkor azok a kreatúrák ott lesznek. – mondta ki a kalóz gondolataimat.
- Stragonak igaza van, és ezért kérdezem, hogy megéri-e a gyorsaság a figyelemfelkeltést. Én személy szerint nem tudom, elég szívósak voltak ezek itt a ház előtt. – nem, nem éri meg.
- Egyértelmű, hogy csak akkor juthatunk be, ha észrevétlenek maradunk. Ki tudja, mennyi lehet még ezekből a valamikből ott.. viszont a csatornában is könnyen csapdába eshetünk. – fejeztem ki aggályaimat.
- Akár állíthatnánk egy nagyobb csapdát is. - szólt Rane, bár elképzelni nem tudtam, milyen csapdába lehetne becsalni több száz szörnyet. - Becsalogatni őket egy házba, és a fejükre omlasztani.. Strago le tud merülni a föld alá, és a nagy részüktől meg tudunk szabadulni.
- Nem, Strago nem omlaszt be semmit. – rázta a fejét határozottan a csuhás.
- Le tudok merülni? Kétlem. Mit érnék el azzal? - csattant fel a kalóz a tőle megszokott modorossággal.
- Nem halsz meg, amíg ők igen, oké, nem jössz ki, de nincs győzelem áldozat nélkül. – szurkálódott most Gab. - Visszavonom az ötletem, nincs szükség felesleges figyelemfelkeltésre. – tette hozzá gyorsan, hátha végre döntésre jutnak a hezitálók.
- A beomlasztott épület maga alá temetne jó párat, te pedig megnyitsz magad alatt egy ajtót a föld alá, és bezárod. De az ötlet akkor elvetve. – próbálkozott tovább Rane.
- Ajtót nem tudok se földre, se sehová nyitni, de meg tudom oldani, hogy a föld elnyelje nagy részét, vagy legalábbis lefárassza őket. – felelte a kalóz. - És, ha már áldozatokról beszélünk, a kisasszony majdnem az életét adta a küldetés érdekében. Remélem, legközelebb nem kell majdnem beleharapnia a fűbe. Elképesztően borzalmas lenne. – ezen a ponton komoly késztetést éreztem, hogy erőszakkal hallgattassam el a szarkazmus jelmezes bohócát, de ezen vérengző gondolataimat végül sikerült elfojtanom egy mély levegővétellel.
- Biztosíthatlak róla, hogy nem kerül sor ilyesmire, Strago. – szólt most már komolyan Gab, láttam, hogy az ő türelme is fogytán van. - Tehát a levegő elvetve, marad az alagút. Kaensho nincs, úgyhogy csináljunk új fáklyákat, fogjuk a régieket és induljunk.
- Rendben, ha valamiért rossz lent a levegő, akkor legalább a tűz is jelezni fogja. És lent az alagutakban, pedig a tér érzékelő képességemmel tudni fogjuk mi is vár ránk a fényen túl. – tette még hozzá a csuhás, majd végre elindultunk.

Óvatosan nyitottuk ki az ajtót, de nem mozdult semmi. Kisvártatva megtaláltuk az elkorhadt csatornafedőt is, amiről az idegen beszélt, majd amíg Gab felfeszegette azt a kalózzal, mi többiek körbeálltuk őket, és éber őrszemekként vizslattuk a barlangot, baljós árnyak után kutatva. Néhány percnyi feszegetés után végül megadta magát a fedőlap, így betekintést nyerhettünk a csatornába. Gab kivette a kezemből a fáklyát, és ledobta, így láthattuk, hogy nagyjából milyen mély a járat. Csak pár másodpercet zuhant, és nem aludt ki, tehát a csatorna már rég kiszáradhatott, és egyelőre mérges gázoktól sem kellett tartanunk. Gab ismét vállalta a felderítő szerepét. Bemászott, majd lecsúszott a létrán, ami egyáltalán nem tűnt életbiztosításnak, így inkább megvártam, hogy biztosan földet érjen, és csak utána indultam lefelé. Részemről a hagyományos, „mászós” technikát alkalmaztam, így bár kicsit tovább tartott leérnem, mégsem égettem be magam egy esetleges félresikerült landolással… bár jobban belegondolva úgyse látta volna senki abban a sötétben. Gab kivont karddal meresztgette a szemét, hátha messzebb ellát, de hiába, a látótér csak akkor terjeszkedett tovább, amikor a többiek is leértek a fáklyáikkal. Miközben elindultunk a romok irányába, előhúztam én is a kodachit, és aktiváltam, így pótoltam elvesztett fényforrásomat, és különben is… fő a biztonság…

Atsu nehézkes postolási állapota miatt többek közt, ez egy könnyed kör lesz!

A csatornarendszer rég elhagyatott, de a bűz arról árulkodik, hogy még mindig van itt lent valami...vagy valamik... nem kell sokat bolyonganotok, míg találkoztok a csatornákat lakó mutáns lények egyikével. A lény talán kutya lehetett egykoron, most egy hat vékony lábon álló, hosszú nyakú lény áll veletek szemben. Vékony végtagjai végén óriási karmok, pofáján nincs bőr, hegyes fogait vészjóslóan csattogtatja felétek. Így egymagában nem komoly ellenfél, elég ostoba, és gyorsan rájöttök, hogy vak is a szerencsétlen, csak a hangokat tudja követni. Amint megölitek, még utolsó másodperceiben vonyít egyet, mire a csatornarendszer másik végéből rengeteg ugyanilyen vonyítás hallatszik.
A csatornarendszer igazi útvesztő, bármerre mentek, minden sarok ugyanúgy néz ki, minden zsákutca ugyanolyan szutykos, és a mutáns dögök is rátok rontanak ha van rá lehetőségük!
Sok-sok szaladgálás után egyikőtök friss levegőt érez, azt követve egy kijáratot találtok, egy jobb állapotban lévő acél létrát. Tessék rajta felmászni, és a fent található csapóajtón át elhagyni a csatornát!Ú

Nincs határidő!

A csatorna... idilli volt. Kellemes változás a, már így sem jó illatú barlang után. Az évszázados kloáka, az itten őshonos lények, és az idő mind szépen formálták a falakat, és a kevés világítás mellett is látható volt, hogy tulajdonképpen ez csak a nevében volt fal. Nekem inkább tűnt egy nagy guanótömbnek.
- Mint a Quattro ebédlője takarítás előtt.. - Hallottam magam mögött egy halknak szándékozott mormogást. Azért kétlem, hogy egy civilizált helység el tudjon odáig fajulni, hogy ezt szépnek lássa, de más ház, más szokás. Lehet, náluk kakával festik a falakat, és.... na, jó, inkább nem részletezem, így sem érzem valami felhőtlenül magam.
Mindenki leért, és már egy kis ideje szenvedtünk diszkréten, ami nekem felért az időhúzással, megtörtem hát a csendet.
- Nos, valamiféle ötlet, hogy merre találjuk az izét, amit meg kellene találnunk? - Kérdeztem a társaságot, de tudtam, hogy a professzor úr már fel is térképezte magában a tájat, és tud minimum három lehetséges útvonalat, ha nem hatot.
- Azt mondta Átok, hogy amit keresünk, a főépület alatt van. Meg tudom mondani hogy az milyen irányba esik. Még fent sziklapárkányon megnéztem a várost, és elég jó megközelítéssel tudok tájékozódni az irányok alapján. - Hála a jó égnek, hogy még a térképpel sem kell bajlódnunk, van egy élő iránytűnk. Akkor egy csak egy dolgot jelent.
- Akkor megvan, ki megy előre. - Mondtam, most én próbálkozva a bajusz alatti mormogással. Egyetlen baj az volt, hogy senkinek, de legfőképp nekem nem volt bajuszom.
- Nem tetszik nekem ez a szag.. - Nekem se, de most egy nagyon veszélyesnek tűnő, csapdákkal valószínűleg állig tömött, ismeretlen szörnyek által lakott környéken grasszálunk. Legyen a szag a legkisebb aggodalmunk, legalább is egy kis ideig, míg rá nem jövünk, hogy igazából egy lassan ölő gázt szívtunk magunkba, úgy két órája már.
- Rendben, akkor megyek előre. Jobb is így. Érzékelem a körülöttünk lévő folyosókat is. - Majd előhúzott nem létező kalapjából egy narancsszín formát, ami még világított is. Ezek után látványosan megbámult egy falrészt, ami különösen visszataszító volt. Úgy nézte az a falat, mintha nem tudná elhelyezni az esztétika világában.
- Ennyire nem lehet azért büdös. - Próbáltam kizökkenteni felesleges koncentrálásából, vajmi kevés sikerrel.
- Jéé, moha. - Mondta a kígyóbűvölő, és csak pillanatokkal később jöttem rá, hogy igaza volt. Ettől, persze, nem lett fényesebb a helyzetünk.
- Mi az? - Most már Atsui is komoly aggodalommal nézte a paralizált térmágust, aki, meghallva könyörgésünk, visszarántotta önmagát a valóságba.
- Valami megmozdult. Éppen hogy csak megéreztem. Több folyosóval arrébb, de akkor is van ott valami. De már kiért az erőm sugarából. - Akkor nem kell meglepetés támadásra felkészülni, milyen megnyugtató. Az viszont már kevésbé, hogy nem vagyunk egyedül idelenn. Ez nem volt meglepetés, de nem örültem akkor sem ennek. Ki tudja, miféle förmedvényeket szán nekünk a sors. Nem baj, ameddig a kutyaidomár, és a professzor úr gyalogolnak elöl, addig nincs mitől félnem.
- Meg tudod mondani, hogy mekkora? Esetleg a fent látott dögök közül való? - Milyen szerencse, hogy az ember emésztése olyan, hogy már vagy fél napja nem evett semmit, nem éhes, és nem is kell a mellékhelységre mennie. De még csak kisdolgom sincs. Ennyire bolond lenne az anyagcserém? Biztos nem vagyok egyedül ezzel.
- Nem akarom tudni, mi volt... - Pedig előbb vagy utóbb kiderült. Nos, akkor talán induljunk már el valamerre, de felőlem itt is éjszakázhatunk, az örök stétség, és friss levegő territóriumán. A bennszülöttek el lesznek ragadtatva tőlünk.
- Valószínűleg egy seregnyi törpe, akik már évszázadok óta vegetálnak, és olyan balfékekre vadásznak, mint mi. Mennyi az esélye... matematika valaki? - Ajánlottam fel, nagylelkűen a nemes feladatot, de valamiért senki sem csapott le rá. Miért lehet ez, ahh, ki mondja meg?
- Nem tudom. Csak úgy megmozdult. Lehetett nagy, vagy épp kicsi is. De legalább egyedül volt. - A pozitív gondolat csak illúzió is lehet, míg a negatív az egy elkerülhető dolog. Ha a negatív nem jön be, örülünk, ha bejön, akkor nem csalódunk. Ha a pozitív bejön, örülünk, ha nem jön be, akkor viszont arcra esünk. Pozitívan gondolkozni jó, csak a sok csalódás valamikor rá fogja ébreszteni az individuumot, hogy inkább ne várjunk sokat az élettől, és akkor nem esünk hasra annyiszor.
- Hát, ez legalább mindenképp pozitív. - Egészen addig, ameddig a rokonai elő nem kerülnek. Ismervén ezt a helyet, ez akármelyik pillanatban megtörténhet.
- De azért inkább ne felé menjünk.. Merre kell pontosan indulnunk? - Na, ez például egy megfontolt kérdés, és végre valahára egy rajtszóval is felérő megszólalás. Adelus, mint jó iránytű, mutatta az utat, mi meg, mint a jól nevelt libák, sorban elindultunk. - Remek. -
Rövidke utunk némán telt. Időnként meg kellett torpanni, hogy az iránytű megkeresse északot, míg végül egy kelleténél hosszabb ideig kereste a fent említett égtájat.
- Valami állatszerű van a velünk párhuzamos alagútban. Felénk tart. - Nagyszerű, már kezdtem elhinni, hogy végre lesz egy békés szakasz is ebben az útvesztőben.
- Remek, már kezdtek hiányozni a fura, vérünkre szomjazó izék. - Ha jól ismerem szokásaim, akkor ez most pontosan úgy hangzott, mint egy szarkasztikus megjegyzés.
- Ha állat.. Tűzzel nem lehet távol tartani? - A jégmágusnak volt esze, én is erre gondoltam elsőre; általában az olyan élőlények, amik a sötétben, hidegben élnek, azok rettegik a meleget és a fényt. Persze csakis kizárólag erre nem lehet tervet építeni, mert mi van, ha tévedünk?
- Csak egy nem? Ha nem olyan, mint a vámpír uraság odafenn, akkor menni fog. Remélhetőleg. - Mondom, magam is meglepődve a reménykedésen a hangomban. Nem kaptam választ, viszont mindenki némán, feszülten várta, hogy a furcsa hangok tulajdonosa megérkezzen, ugyanis meghallottunk egy nagyon furcsa lényhez tartozó hangot, amint az egyre közelebb és közelebb jött. Adelus mutatta, honnan fog jönni, és mielőtt a lény felfoghatta volna, hogy rajtaütöttek, a jégmágus reá ütött egy jókorát. Az állatka fél másodpercig szenvedett, kiadott magából egy feleslegesen hangos vonítást, majd kimúlt, vagy összeesett, nem tudom.
- Kutya és... zsiráf? - Jó kérdés, de előbb magyarázd el, mi az a zsiráf? Én egy nagyon létidegen valamit láttam a földön heverve. Egy bogarat keresztezhettek egy állattal, amit már előtte kereszteztek nem is tudom mivel, de az eredmény visszataszító volt. Hat lába volt, csont és bőr lábak, melyeken igencsak nagy karmok meredeztek. Fején nem volt túl sok bőr, pofáján még annyi se, jókora agyarak, tejfehér szemek, hosszú nyak. Szerencsétlen, nemhogy sületlen, de vak is volt.
- Hát, hiába is mondanám, hogy kérdezd meg tőle. - A kutyaidomár megtalálta a lehető legrosszabb pillanatot, hogy vicces legyen.
- Először vágok, aztán kérdezek. Rossz szokás, majd levetkőzöm.. - Sokadszorra is rájöttem, hogy a kígyóbűvölő is ütődött, de most volt nagyobb bajunk is, semmit megmondjam az óvodásoknak, hogy hogyan kell felnőttesen viselkedni: a vonítás megtette a hatását, mert, amit én elsőnek visszhangnak véltem, az csak nem akart elülni, amire csak egy magyarázat lehetett: ezek többen vannak, méghozzá sokkal többen, mint mi.
- Ha lehet, ne most kezd el levetkőzni... - Mondta még elmésen a dezertáló, majd elhallgatott. Meghallott egy új hangot. Bizony bizony, itt a horda. A zaj egyre közelebb jött, Adelus, mint jó idegenvezető megjósolta, merről jöhetnek, majd az ellenkező irányba kezdtünk el futni, és mindent bevetettünk, hogy eltorlaszoljuk a mögöttünk lévő utat. Jégfal, földfal, furcsa, narancsszín fal, ami éppen kéznél volt, de sajnos egyik sem tartott sokáig, és míg a dögök egyre közelebb kerültek, mi egyre jobban fáradtunk, de én biztosan; nem voltam egy atléta, be kell látnom. A térmágusra voltunk, teljes mértékben bízva, aki rest volt visszaélni a belé fektetett bizalommal, és kis idő múlva egy létránál kötöttünk mi, melyen rekordsebességgel másztunk fel, ki az, egy fokkal tisztább levegőre.

Lent a csatornában a megszokott bűz fogadott minket. Viszont már szinte alig éreztem, csak akkor akartam kihányni a beleimet, ha kifejezetten a penetráns szagra koncentráltam. A lenti alagutak is borzalmas állapotban voltak. Világításunk egy félköríves alagutat fedett fel, aminek az alját romos kövek borították. Itt-ott pedig hatalmas repedések tátongtak a falakban. Éreztem, hogy a szomszédos járatok sincsenek jobb állapotban. Víz nem volt bennük, az egész csontszáraz volt, mégis a szag egyértelműen arra utalt, hogy nem hagyták el teljesen ezeket a félig beomlott ősrégi járatokat.
- Mint a Quattro ebédlője takarítás előtt.. – jegyezte meg halknak szánt hangot Rane, ám a járat kellően felerősítette a hangját. Azért a mi céhünk nem ilyen rossz hely, és ez tréfának is elég gyenge volt.
- Nos, valamiféle ötlet, hogy merre találjuk az izét, amit meg kellene találnunk? – Már vártam valami hasonló kérdést, csak épp nem Szerencsevadásztól. Kivételes módon Strago sem reagált semmit a jégmágus megjegyzésére, helyette inkább egyből a lényegre tért. Biztos az itteni szagok elvették a kedvét a csípős megjegyzéseitől.
- Azt mondta Átok, hogy amit keresünk, a főépület alatt van. Meg tudom mondani, hogy az milyen irányba, esik. – intettem kezemmel az alagutak sötét mélye felé. -Még fent sziklapárkányon megnéztem a várost, és elég jó megközelítéssel tudok tájékozódni az irányok alapján. - Akkor megvan, ki megy előre. – Morogta Strago, mire én csak bólintottam. Az adott körülmények között tényleg ez volt a legésszerűbb döntés.
- Nem tetszik nekem ez a szag.. - Panaszkodott halkan Atsu Gabriel mellett. Világító tárgyát magasra emelte a szép hölgy, hogy minél jobban megvilágítsa a kövekkel teleszórt, repedezett talajt.
- Rendben, akkor megyek előre. Jobb is így. Érzékelem a körülöttünk lévő folyosókat is. - Elmentem a többiek mellett, hogy előre kerüljek. Közben pedig megidéztem egy új materia gömböt, hogy halvány narancsszín fénye segítse a többiek tájékozódását a sötétben. Épp indultam volna, amikor tőlem balra, legalább 28 méterre majdnem az erőm határánál, megmozdult valami, egy, a minkkel párhuzamos folyosón. Mozdulatai olyanok voltak akár a vízbe dobott kavics. Az általa keltett hullámok felkorbácsolták a teret a halott csatornajáratokban. Odamentem a falhoz, amennyire csak bírtam, hogy nyerek még egy métert, hátha jobban érzékelem mi is mozoghat messze tőlünk.
Elmém falakon suhant végig, érezve az anyagukat, a repedéseiket, a beomlott járatokat, és a rengeteg törmeléket. Az erőm határán lévő járat szűk volt, a kőzet félig eltömítette, ám volt ott valami élő, mozgódolog, ami hullámokat vetett a térben. Méghozzá erőseket. A mérete legalább akkora lehet, mint...a lény kilépett az erőm hatósugarából, és a tér újra elcsendesedett.
- Mi az?. – Atsui ijedt hangja végre eljutott a tudatomig, és abbahagytam a távoli folyosók falainak fürkészését.
- Valami megmozdult. Éppen hogy csak megéreztem. Több folyosóval arrébb, de akkor is van ott valami. De már kiért az erőm sugarából.
- Meg tudod mondani, hogy mekkora? – Kérdezte Gabriel - Esetleg a fent látott dögök közül való?
- Nem akarom tudni, mi volt... – könyörgött Atsu
- Valószínűleg egy seregnyi törpe, akik már évszázadok óta vegetálnak, és olyan balfékekre vadásznak, mint mi. Mennyi az esélye... matematika valaki – Strago újabb bénatréfája senkit sem érdekelt. Én sem reagáltam rá és inkább Gabrielnek, mega többieknek válaszoltam.
- Nem tudom. Csak úgy megmozdult. Lehetett nagy, vagy épp kicsi is. De legalább egyedül volt. – Tettem még hozzá.
- Hát, ez legalább mindenképp pozitív. – jegyezte meg elgondolkodva Gabirel. Én sajnos nem osztottam a fegyvermágus véleményét. Sőt inkább úgy véltem, hogy az a valami most ment szólni az idelent tanyázó többi társának.
- De azért inkább ne felé menjünk.. Merre kell pontosan indulnunk? - Kérdezte Rane, mire megmutattam az utat és ahogy megbeszéltünk elindultam előre. - Remek.
Utunk során a kis materia gömböt mindig amennyire csak lehetett előre küldtem. Atsu világított mellettünk a többieknek, engem meg nem zavart a sötétség. Ám az elől lévő fény kiválóan meg fogja világítani azt, ami szemből, rontanak kiváló célpontot nyújtva az elemi mágusoknak.
Egy ideig könnyen haladtunk. A kis mellékjáratok helyett a hatalmas főjáratban mentünk. Nem volt különösebb gondom a tájékozódással, sőt a csatorna felépítése is egyszerű volt. Ha nem lett volna több helyen beomolva, akkor könnyedén, mindössze egy járaton végigmehettünk volna a városközponti épületéhez. Ám az eltömődött, és egymásba omlott járatokból, és az épületek mélyre nyúló pincékből valóságos útvesztőt hoztak létre az eltelt évszázadok. Itt-ott csontokba, és más maradványokba botlottunk, emlékeztetve minket, hogy nem vagyunk egyedül.
Egy ponton valami lény rohant bele az aurámba.
- Valami állatszerű van a velünk párhuzamos alagútban. Felénk tart.
- Remek, már kezdtek hiányozni a fura, vérünkre szomjazó izék.
- Ha állat.. Tűzzel nem lehet távol tartani? – Rane felvetése teljesen megállta a helyét. A sötét helyeket kedvelő teremtmények tényleg irtóztak a tűztől és a fénytől. Az viszont enyhén ironikus volt, hogy mindezt egy jégmágus vetette fel.
- Csak egy nem? Ha nem olyan, mint a vámpír uraság odafenn, akkor menni fog. Remélhetőleg. Azt hiszem valahol mind ebben reménykedtünk. Kevés erősebb lénnyel hozott össze a balsors, mint azok a vérivó élőhalottak. Hamarosan rájöttem mi is közeledik felénk: egy kutyaszerű állat. Sőt azt is közölni tudtam a többiekkel, hogy honnan fog jönni, akik kényelmesen felkészülhettek az összecsapásra. Mikor a szörny előrontott a sötétségből Rane volt az aki pillanatok alatt hidegre tette a lényt, ami panaszos vonítással távozott ebből a világból
- Kutya és... zsiráf? – Rane részben undorodva, részben kíváncsian méregette a furcsa kutyaszerű szörnyeteget. Egykor valóban azok lehettek az ősei ám a lény mára teljesen eltorzult. Hat lába volt, mancsain pedig éles, ásásra is alkalmas karmok meredeztek. Agyarai szintén veszélyes fegyvereknek tűntek. A lény vékony és inas volt, csupa csont és bőr. Fülei hosszúak voltak, és ahogy elnéztem a szörny vak szemeit, bizonyára kiválóan képes hallani és tapintani. Bizonyára azért olyan vékony a bőr az állat pofáján , morfondíroztam magamban.
- Hát, hiába is mondanám, hogy kérdezd meg tőle.
Először vágok, aztán kérdezek. Rossz szokás, majd levetkőzöm..
Cseppet sem váratlanul vonítások harsantak fel az alagutakban, válaszul a kimúlt szörny utolsó kiáltására
- Ha lehet, ne most kezd el levetkőzni...Azonnal tovább kellett mennünk. Itt lent csak akkor van esélyünk, ha nem hagyjuk magunkat bekeríteni. Ismét az élre törtem, és futottam a többiek előtt, továbbra is világítva az utat. Érzetem a közelünkben csaholó falkát. Több tucatnyian követtek minket a szomszédos alagutakban. Ám azzal nem számolhatott a vadászó horda, hogy én képes voltam megjósolni merről fognak támadni.
Több ízben is összecsaptunk velük, hogy egérutat nyerhessünk. Gyakran pedig megakadályoztuk, hogy kövessenek minket. Az elemi mágusok nagyszerű munkát végeztek a járatok eltorlaszolásában. Pár esetben pedig én is besegítette egy-egy materia fallal.
Muszáj volt ilyen trükkökhöz folyamodnunk, hogy lassítsuk az egyre közelebb jutó falkát.
Egyre jobban elfáradtunk, ám bíztattam a többieket, hogy, csak egy kicsit kell még kitartaniuk. A járatok egyre nagyobbak lettek, ahogy közeledtünk a központi épülethez, és egyre kevésbé voltak leromolva. Muszáj volt tökéletesen vezetnem a többieket. Egyetlen kis hiba is végzetesnek bizonyulhatott. Ezúttal a szerencse is mellénk szegődött. Egy széles járatba beérve friss levegő csapata meg az arcunkat, és én éreztem a körülöttünk lévő járatokból, hogy megérkeztünk ahova indultunk: a főépület közelébe, ha nem egyenesen alá.
A levegőt követve hamar egy jó állapotban lévő létrához érkeztünk. Nem törődve sokat az óvatoskodással, és a fáradtsággal gyorsan felsiettünk az acél fokokon, elkerülve a csatorna szörnyek jelentette veszélyt, csak hogy egy még fenyegetőbb szörnyűséggel kerülhessünk majd szembe.

A csatornában sem volt jobb a szag, mint a barlangokban. A csontszáraz járatokat az enyészet már hosszú ideje aprította, de a kőfalakon még csak kisebb-nagyobb repedések árulkodtak az eltelt időről, de egyelőre még sehol sem omlott be a csatorna. A földön fekvő kavicsok és malterdarabok arra engedtek azonban következtetni, hogy valami ösvényt vágott beléjük.
- Mint a Quattro ebédlője takarítás előtt.. - morogtam halkan. Az egész hely arra emlékeztetett, amikor valaki egy kiadósabb verekedés után otthagyja a helyet, és még napok-hetek múlva is fel lehet fedezni ugyanazokat a forgácsokat ugyanott.
- Nos, valamiféle ötlet, hogy merre találjuk az izét, amit meg kellene találnunk? - Strago láthatóan nem magának tette fel a kérdést, valamilyen választ várt, legalábbis Ade felé vetett pillantásából ítélve. A térmágusban nem is kellett csalódnia.
- Azt mondta Átok, hogy amit keresünk, a főépület alatt van. Meg tudom mondani hogy az milyen irányba esik. Még fent sziklapárkányon megnéztem a várost, és elég jó megközelítéssel tudok tájékozódni az irányok alapján. - Bár itt lenne Arisa, akkor még én is tudnék valamit tenni az ügy érdekében..
- Akkor megvan, ki megy előre. - Morgott halkan Strago is. A visszhang kitűnően felerősítette a mondatot. Szóval ezért hallanak folyton! Eltökéltem, hogy mostantól inkább megtartom magamnak a megjegyzéseimet..
- Nem tetszik nekem ez a szag.. - Atsu megállapítása helytálló volt. De én inkább elviseltem a szagot, amíg nem kellett azzal találkozni, ami ezt kiadja magából. Vagy rengeteg van belőle, vagy kevés, de azok ezzel a szaggal akár vadászni is tudnak.
- Rendben, akkor megyek előre. Jobb is így. Érzékelem a körülöttünk lévő folyosókat is. - Ade kezében felderengett egy narancssárga gömb, széles körben megvilágítva az alagutat. Még mielőtt öt lépést tehettünk volna, a térmágus hirtelen megtorpant, és az egyik falhoz sietett. Mereven nézni kezdte a falat, meg sem mozdulva.
- Ennyire nem lehet azért büdös. - Strago unta el hamarabb a várakozást, míg én inkább a fal tanulmányozásával töltöttem el az időt.
- Jéé, moha. - Bukott ki belőlem. Adelus azonban annyira belemerült a flóra tanulmányozásába, hogy még csak meg sem hallott minket.
- Mi az? - A térmágus lassan megrázta magát, és felénk nézett. Egy pillanatra még zavartnak tűnt, mintha elfelejtett volna minket, de gyorsan magyarázatba kezdett.
- Valami megmozdult. Éppen hogy csak megéreztem. Több folyosóval arrébb, de akkor is van ott valami. De már kiért az erőm sugarából. - Remek. Szóval a szagot tényleg árasztja magából valami. Ami mozog, hozzá van szokva a sötéthez, és amennyi mozgó dolgot láttunk errefelé, biztosan éhes. Esetleg ehetik egymást a fenti kutyákkal.
- Meg tudod mondani, hogy mekkora? Esetleg a fent látott dögök közül való? - Nos.. Jogos kérdés, arra nem gondoltam, hogy ugyanazok élnek a felszínen, mint a föld alatt.
- Nem akarom tudni, mi volt... - Én sem, de volt egy olyan rossz érzésem, amit már megszoktam munkáim során, hogy mindig a lehető legrosszabb kifejlet felé haladunk. Jelen esetben, hogy ránk támadnak majd a szörnyek, hogy ránk omlik az alagút, hogy akit meg kell találnunk, el akarja pusztítani a világot...
- Valószínűleg egy seregnyi törpe, akik már évszázadok óta vegetálnak, és olyan balfékekre vadásznak, mint mi. Mennyi az esélye... matematika valaki? - Ez egy számmal optimistább volt, mint az, amit én találtam ki. De ilyen is kell. Főleg az idáig csak szarkasztikus kalóztól.
- Nem tudom. Csak úgy megmozdult. Lehetett nagy, vagy épp kicsi is. De legalább egyedül volt. - Egyvalami nem lehet ilyen büdös. És nem maradhatott ilyen sokáig életben, hacsak nem képes néhány száz éves kort megélni. Ami azonban azt jelentené, hogy egy öreg, tapasztalt valamivel fogunk találkozni. Vagy egy falkával.
- Hát, ez legalább mindenképp pozitív. - Egyelőre.
- De azért inkább ne felé menjünk.. Merre kell pontosan indulnunk? - Jeleztem ötletemet. Kérdésemre Adelus egy olyan irányba mutatott, ami eléggé más irányba mutatott, mint amit a térmágus idáig szemlélt. - Remek. - sóhajtottam boldogan.
- Valami állatszerű van a velünk párhuzamos alagútban. Felénk tart. - Torpant meg Ade. Nagyszerű. Már épp unalmas kezdett lenni a séta a bűzös alagútban.
- Remek, már kezdtek hiányozni a fura, vérünkre szomjazó izék. - Reagált Gabriel is hasonlóan, mint én.
- Ha állat.. Tűzzel nem lehet távol tartani? - Próbáltam ötletelni. Nem akartam harcolni, hacsak nem volt feltétlenül muszáj, főleg azután nem, hogy már sérüléseket szereztünk, és a feladat neheze még előttünk van.
- Csak egy, nem? Ha nem olyan, mint a vámpír uraság odafenn, akkor menni fog. Remélhetőleg. - Nem voltam benne teljesen biztos, hogy egyedül van az a valami, amit Ade észrevett. Hiszen, ha már több száz éve van itt valami, akkor annak illett volna elpusztulnia.. Vagy annyira erősnek lennie, amivel együtt sem tudunk végezni. Viszont a térmágus karja azonnal abba az irányba mutatott, ahonnan kilépett egy lény. Nekem volt a leggyorsabb a reakcióm: a jégkarmok mélyen belevágtak az állat testébe, ami halk nyüszítéssel esett össze.
- Kutya és... zsiráf? – böktem meg óvatosan csizmámmal a dögöt. Épp elég fény volt ahhoz, hogy lássam, de ez is bőven sok volt. Egy hatlábú, kutyatestű valamit sikerült megölnöm. Vékony testéből ítélve régen ehetett, és tökéletesen alkalmazkodhatott a felszín alatti élethez. Erre utaltak ásásra és harcra is alkalmas, hatalmas karmai, ahogy agyarai is pengeélesnek tűntek.
- Hát, hiába is mondanám, hogy kérdezd meg tőle.
- Először vágok, aztán kérdezek. Rossz szokás, majd levetkőzöm.. - sóhajtottam. De inkább később. A járatokból hangos üvöltés hangzott fel, mintegy válaszul a halk halálhörgésre. A visszhang többszörösére növelte a hang erejét, de még így is túl soknak tűnt.
- Ha lehet, ne most kezd el levetkőzni.. - szólt újfent Gab. Én nem vesztegettem az energiámat már beszédre, ahogy futásnak eredtünk. Ade tökéletes érzékkel választotta meg az útvonalat, néhol halkult, néhol hangosodott a horda, de sosem futottunk össze a csapat összes tagjával, és legfeljebb csak egy irányból ugrottak ránk a bestiák. Gyengének bizonyultak, főleg távoli harcra szakosodott társaim ellen, míg mi Gabbal az elővédet biztosítottuk. A csontvázakat csak végső esetben akartam felfedni - főleg nem úgy, hogy céhtársam is itt volt.
- Ice Make: Stairs! - fordultam vissza, mikor egy újabb járatot tisztítottunk meg. Vastag jéglépcső tört a tető felé, elzárva az utat. Jó példámat nemsokára a többi elemi mágus is követte: föld és homok, néhol materia zárta el a kutyák útját.
Végül Ade egy létra elé vezetett minket, amin rekordsebességgel másztunk fel, egyenesen a vélt, pillanatnyi biztonságba - oda, ahova a bestiák sem mertek követni minket, mert féltek valamitől?

- Mint a Quattro ebédlője takarítás előtt.. - – kommentálta Rane utunk következő állomását, a csatornát. Nos ha ilyen a Quatro Cerberus ebédlője, nem szívesen tenném be oda a lábam, arra végképp nem vetemednék, hogy egyek is ott valamit, bár legutóbbi ottjártam tapasztalatai alapján a jégmágus csupán cinikus túlzással átitatott viccnek szánhatta előbbi kijelentését, amivel tán a körülmények okozta kelletlen és feszült hangulatot igyekezett oldani... kevés sikerrel. A bűz valamivel elviselhetőbb volt, mint abban a kútszerűségben, aminek az alján a hullahegyek fogadtak minket, de az is lehet, hogy már nagyjából megszoktam a szagot, ezért tűnt enyhébbnek. A falakat vastagon benőtte a moha, amibe számomra felismerhetetlen anyagok keveréke ragadt bele. Nem gondolkoztam rajta mi lehet, a tudatlanság mámorító érzésében kerestem magamnak menedéket az egyre sokkolóbb körülmények elől.
- Nos, valamiféle ötlet, hogy merre találjuk az izét, amit meg kellene találnunk? – tette fel a teljesen jogos kérdést a kalóz, és reméltem, hogy csapatunk esze már tudja is a választ.
- Azt mondta Átok, hogy amit keresünk, a főépület alatt van. Meg tudom mondani hogy az milyen irányba esik. Még fent sziklapárkányon megnéztem a várost, és elég jó megközelítéssel tudok tájékozódni az irányok alapján. -szerencsére igazam volt, a csuhás mondhatni önként és dalolva vette magára a vezető szerepét, amit én igen nagyra értékeltem.
- Akkor megvan, ki megy előre. - morogta félhangosan a kalóz, és most az egyszer egyet is értettem vele.
- Nem tetszik nekem ez a szag.. -adtam végre hangot aggodalmaim végtelen tárházának egyik alapvető pillérének. A szag nem csak kellemetlen, de vészjósló is volt, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy most is „csak” egy rakás tetemből árad.
- Rendben, akkor megyek előre. Jobb is így. Érzékelem a körülöttünk lévő folyosókat is. - mondta, majd előrelépett, és egy narancssárga gömböt idézett maga elé. Nem ismertem a térmágiát, még sosem találkoztam ilyen mágiával bíró varázslóval, de az biztos, hogy lenyűgöző volt. Miután magamhoz tértem az izzó anyag bámulásából, és újra teremtőjére figyeltem, az megdermedve állt, és a fal egyik pontját méregette.
- Ennyire nem lehet azért büdös. -köszönjük az újabb értelmes hozzászólást kalóz úrfi...
- Jéé, moha. - nos ha az előző megszólalás nem volt értelmes, akkor erre nem is tudom mit mondjak..
- Mi az? - fordultam aggodalmasan a csuháshoz, hátha végre magához tér, és elmondja miféle fenyegető veszélyt érzékelt.
- Valami megmozdult. Éppen hogy csak megéreztem. Több folyosóval arrébb, de akkor is van ott valami. De már kiért az erőm sugarából. -ez megnyugtató.. Tehát nem vagyunk egyedül, ami viszont mégsem annyira megnyugtató. Vajon ugyanazok a kis szörnyek téblábolnak idelenn, mint fent a városban? Vagy valami mással állunk szemben?
- Meg tudod mondani, hogy mekkora? Esetleg a fent látott dögök közül való? - kérdezte Gab higgadtan, én viszont nem voltam rá kíváncsi, mi kering körülöttünk a járatokban. Addig jó, amíg nem tudjuk mi az, mert az azt jelenti, hogy még nem találkoztunk vele.
- Nem akarom tudni, mi volt... - húztam el a számat, és hátráltam egy lépést. Kezdtem magam nagyon kényelmetlenül érezni a szűk, ocsmány labirintusban. Valami sokkal kényelmesebb koporsót képzeltem el magamnak, mondjuk úgy 100 év múlva...
- Valószínűleg egy seregnyi törpe, akik már évszázadok óta vegetálnak, és olyan balfékekre vadásznak, mint mi. Mennyi az esélye... matematika valaki? - vajon ilyenkor a feszültséget akarja oldani, vagy ezek a kérdések tényleg komolyak?
- Nem tudom. Csak úgy megmozdult. Lehetett nagy, vagy épp kicsi is. De legalább egyedül volt. -
- Hát, ez legalább mindenképp pozitív. - Valóban az volt, de vajon vannak-e társai..
- De azért inkább ne felé menjünk.. Merre kell pontosan indulnunk? -jó meglátás, szinte a számból vette ki a szót a jégmágus, és gondolataimba is belenyúlt, ugyanis végre valaki rámutatott, hogy ideje lenne elindulni valamerre, ha nem itt akarunk megöregedni. A csuhás előrement, mi pedig libasorban követtük. - Remek. - – remek..
Néhány percig sétálhattunk – bár nekem óráknak tűnt. Önkéntes vezetőnk néha megállt, hogy betájolja magát, de egyelőre semmi érdekes nem történt.. egyelőre.
- Valami állatszerű van a velünk párhuzamos alagútban. Felénk tart. - hurrá!
- Remek, már kezdtek hiányozni a fura, vérünkre szomjazó izék. - vettem magamra a cinizmus kalózköpenyét, és rászorítottam a kodachi markolatára, felkészülvén egy esetleges támadásra.
- Ha állat.. Tűzzel nem lehet távol tartani? - okos gondolat, a sötétben élő lények általában félik a tüzet, de mi van, ha ezek nem olyanok. Egyébként sincs itt Sho, hogy megpörkölje nekünk, azzal a három fáklyával meg nem sokra megyünk.
- Csak egy nem? Ha nem olyan, mint a vámpír uraság odafenn, akkor menni fog. Remélhetőleg. - mondta a kalóz reménykedve... na álljunk csak meg. Itt valami nem stimmel. Ez a fajta beszéd nem jellemző a cinizmus és rosszindulat koronázatlan kalózára. Csak nem tán fél? Tehát mégis vannak ott érzelmek, egyszerűen csak jól álcázza őket. A csuhás pontosan meg tudta mondani, honnan fog érkezni a lény, így Rane nemes egyszerűséggel kiütötte, mielőtt még a szerencsétlen felfoghatta volna, hogy mi történik vele. Megtántorodott, néhány lépést még nyöszörögve bukdácsolt, majd egy hangos, fájdalmas vonyítás után összerogyott, és többet nem mozdult. Szinte megsajnáltam.. volna, ha nem lett volna olyan démoni a külseje, és nem tudtam volna, hogy az a bizonyos vonyítás nem a Holdnak szólt, és nem is nekünk. A vészharang megszólalt, a behatolók lebuktak. Végünk van?
- Kutya és... zsiráf? -
- Hát, hiába is mondanám, hogy kérdezd meg tőle. -
- Először vágok, aztán kérdezek. Rossz szokás, majd levetkőzöm.. -
- Ha lehet, ne most kezd el levetkőzni... -Nahát mégis vannak még csodák Földvilágon. Kedvesem talán rájött, hogy nem most van itt az ideje a poénpartynak.. A válasz megérkezett, szinte végigsöpört rajtunk, nem egy, nem kettő, de talán nem is száz, hanem még több vonyító hang formájában. Nyilvánvaló volt, hogy harcnak most nincs helye, vagy inkább nincs értelme. A hang jobbról jött, tehát balra kezdtünk el futni, ahogy csak bírtunk. A csuhásra bíztuk magunkat, ahogy eddig is. Talán még sosem rohantam olyan gyorsan, mint akkor, ott lent a csatornában, azt hiszem nem is tudtam, hogy képes vagyok ekkora távot ilyen gyorsan megtenni.. de hát a muszáj nagy úr. A lények persze gyorsabban voltak, minden trükköt elő kellett húznunk a tarsolyunkból, hogy legalább lelassítsuk őket. Jég-, kristály- és földfalak váltogatták egymást mögöttünk, de mindegyik csak arra volt jó, hogy egy kis előnyt szerezzünk magunknak. Végül ismét kiderült, hogy jó emberbe fektettük a bizalmunkat. Amikor már azt hittem, egy lépést sem tudok tenni egy oxigénpalack nélkül, egy létrához értünk, amin ügyes kis gazellák módjára, egymás után felszökelltünk az egy fokkal frissebb levegőre..

Gab kilépett a küldetésből.

Kimászva a csatornából egy óriási, templom belsejére emlékeztető csarnokban köttök ki. Roppant oszlopok tartják a boltíves mennyezetet, a falakon megfakult freskók és üvegminták sereglenek, a padlón pedig molyrágta, koszos szőnyeg fekszik. A csarnok nyugati oldalán jöttetek fel, veletek szemben, a keleti oldalon van a helyiség bejárata, egy óriási kapu, mely már látott szebb napokat is... északnak látható egy újabb kapu, mely további termekbe vezet. Délnek pedig a csarnok vége teljesen leomlott, bizonyára ott rejtőzik a céh bejárata! A romok hatalmas halomban magasodnak, megmászva se találtok lehetőséget átjutni rajta. Mint utolsó lehetőség, az északi termek felé veszitek az irányt.
Rengeteg termet és újabb csarnokokat fedeztek fel, ősi könyvtárak, ismeretlen nyelvű könyvekkel, alkímista laborok, szálláshelyek, raktárak... sehol egy lélek, még csak szellemekkel sem találkoztok! Az épület minden dísze, szobra, festménye ősi korok mágusait idézi, akik sötét, gótikus öltözékekben feszítenek, legtöbbjüket hasonlóan vámpírszerű formában ábrázolják, amilyen Nocturnus is! A raktárakban üvegcséket és lombikokat is találtok, melyekben rég megalvadt, koszos vér található. Bizonyára a holtak céhének, a vámpír és vérmágusok egy ősi épületében jártok.

Sokáig bolyongtok, felfedezve a helyet, míg nem egy igen érdekes ajtóhoz értek. Az ajtó éjfekete, agyondíszített, kilincset nem láttok rajta. Ellenben van rajta három kis edényke, felettük egy-egy ábra. Az első tálka felett egy bekötött szemű nő látható, lenge öltözékben, egyik kezében almával, a másikban karddal. A csábos nőalak mögött egy fa felfelé igyekvő bonyolult ágrendszere látható.
A második edényke felett hosszú szakállú férfi áll, egyik kezében vastag könyvvel, másikban jogarral. A férfi díszes palástot, és varázslósipkát visel, tekintetében büszkeség és tekintély ragyog. A mágus alak mögött rúnák sorakoznak örvény szerű formában.
A harmadik tálka felett egy fiatal férfi áll, két kezét a magasra nyújtva, mindegyikben tömény, tiszta mágia tündököl. Az ifjú vastag bőrpáncélt visel, mögötte az univerzum szimmetrikus szimbóluma látható.
A feladat egyszerű, nyissátok ki az ajtót! Postotok addig tartson, hogy kitaláljátok, mit kéne tennetek, és tegyétek is meg, de az eredményt ne írjátok még le!

Viszonylag rövid postról van szó, úgyhogy kérlek titeket haladjunk az eseményekkel! Ígérem én is belehúzok, nincs már sok hátra!

Ahogy kis csapatunk legutolsó tagja is kiugrott a nyíláson, a föld nyom nélkül összezárult a csatornafedél helyén. Hangos kaparászás és csalódott üvöltés zengett fülünkbe, de a hordát leráztuk magunk mögött. A megkönnyebbülést szinte vágni lehetett a levegőben… De milyen épület levegőjében?

Egy előcsarnokban álltunk. Több tucatnyi oszlop emelkedett a magasba. Tetejük félhomályba olvadt, a fáklyák és Adelus fénygömbje nem tudott megbirkózni a sötétséggel. Szememet meresztve úgy-ahogy ki tudtam venni a képeket, amik egykori mesterek keze munkáját dicsérték, de mára már a penész és az enyészet martalékai lettek. Ahogy elhalkultak a kutyazsiráfok, fülünket halk üvegcsikorgás töltötte be. Nem csak festmények, mozaikokat is elhelyeztek itt egykor a boltívekkel tarkított tetőn. Ezek a kipattogzott üvegdarabok recsegtek lépéseink alatt.
Egy perc alatt bele is untam az egészbe. Mindig is utáltam a szobrokat és képeket, még akkor is, ha vérgömböket tartottak a kezükben a fekete csuhába öltözött mágusok, éhes tekintettel. Túl statikusak, unalmasak voltak nekem, nem tudtam értékelni mondanivalójukat. Ami szerintem nem is volt. Egyedül a sötétség zavart az egészből.
- Váljunk szét két csoportba, vagy maradjunk együtt? Elég nagynak tűnik ez a hely.. és kihaltnak. – vetettem fel az ötletet, ahogy körbenéztem. Három irányba indulhattunk, hiszen mögöttünk fal emelkedett.
- Maradjunk együtt. Mi lesz, ha megint előkerül valami rémség? Ha valami olyan jön, mint amik a toronyban vagy fenn a kúriában voltak, csak együtt van esélyünk. – bár habozva, de rábólintottam az ötletre. Nem hittem, hogy bármelyikünk egy hosszabb kirándulásra készült volna fel, és ennek a helynek a feltérképezése akár napokba is beletelhet, ha nincs valami nagyon szembeötlő ajtó, vagy akármi, ami elvezet minket a célba.
- Egyetértek, butaság lenne szétválni.. – a nő választott. Akkor együtt maradunk.
De ahogy körbejártuk a csarnokot, aggályaim kissé alábbhagytak. Egy irányban barlangomlás miatt több tonnányi föld zárt el egy járatot. Saccra ugy gondoltam, Stragonak esélye sem lett volna belátható időn belül eltakarítani a romokat. Ekkora mennyiségű jéggel én sem birkóztam volna meg. A bejáratot szintén nem vettük számításba, ha már egyszer sikerült bejutnunk. Így kizárásos alapon maradt az – Ade szerint – északi szárny, ahol termek tucatjai vártak minket, bátor felfedezőket.
Az idő itt is remek munkát végzett, de nem annyira, hogy ne tudjuk felismerni az egyes termek, szobák ősi funkcióját. Ősi könyvtárakat, raktárakat, laborokat, fedeztünk fel többek között, a lakószobákról nem is beszélve. A hely gigantikussága kezdett meglehetősen zavarba ejteni. A Quatro céhe nem volt kicsi, de ez az épület egyszerűen.. masszív volt. Hányan lakhattak itt..?
- A ti céheitek sem ekkorák, ugye? - néztem a többiekre. Atsu és Gab csak megrázta a fejét, Strago pedig válaszra sem méltatott. Néhány órája már caplattunk, de semmi jele nem volt annak, hogy vége lenne a céhnek. Végül Atsu nem bírt magával. Az egyik laborban kíváncsian megforgatott egy kisebb, fekete valamivel teli üvegcsét. Nem, nem akarom tudni, hogy…
- Ez a sok vér... ezek mind olyanok lehettek, mint az a Nocturnus. – Hurrá. Nem akartam tudni, hogy vér.
- Az egész céh ilyen lehetett. – fűzte tovább az optimista gondolatmenetet Ade.
- Csak azt remélem, hogy Nocturnus messze a legerősebb volt közülük..
- És a leggonoszabb...
- Mert a bejárat őre kifejezetten jószívű volt...
- Talán csak megőrült.. megérteném.
- Hátrahagyták, hogy védjen valamit, amit rég pusztulásra ítélt a történelem. Sokan hiszik, hogy a halhatatlanság jó dolog, de igazából csak megőrjíti az elmét.
Mielőtt válaszolhattam volna erre a jól hangzó, de cseppet sem bizonyítható kijelentésre, gyakorlatilag beleütköztünk egy sarkon befordulva egy fura ajtóba.
Sem kilincs, sem másféle nyitószerkezet nem látszott az éjfekete ajtón. Még a három, derékmagasságban elhelyezkedő kis tálka is szinte beleveszett a vérmágusok cirádáiba. Szinte alig volt rajta tenyérnyi hely, amit nem tarkított volna portré a céh egykori lakóiról. Az egyik ilyen helyre tettem a kezemet. Mindig az egyszerű móddal kell először próbálkozni, hiszen hülyét kapna az ember, ha berobbantaná az amúgy nyitott ajtót… De ez meg sem moccant. Nem voltam csalódott, hiszen erre számítottam.
- Tudtam, hogy nem lesz ilyen egyszerű.. Ade, szerintem itt te vagy a szakértő.
- Vajon hova vezet? – kezdte el tapizni Atsu az összes, számára elérhető faragást. Cselekednem kellett!
- Emlékszel, mi történt, amikor legutóbb végigtapogattad a faragásokat? - húztam vissza a lányt, mielőtt nagyon belemelegedhetett volna.
- Legutóbb megtaláltam a lefelé vezető utat.. – mondta halkan. Talán megsértődött?
- Én a szagra gondoltam konkrétan.. Előtte legalább hadd készüljek fel! – rimánkodtam. Ade eközben nem vesztegette az időt, és meredten nézte az ajtót.
- Az ajtót szerintem valami erős rituális mágiával zárták le. Csak akkor nyílik ki, ha teljesítjük a rituáléban meghatározott cselekvéseket. – szuper.
- Nem hangzik túl jól. – hát nem.
- Az alapján, amit eddig láttam ebből a céhből, szerintem áldozatot kell bemutatni. Méghozzá véráldozatot. - mutatott a tálkákra - ám nem mindegy, hogy milyen vér is kerül az edényekbe.
- Véráldozat. És akkor mindenki végigöntözi a tálkákat a vérével és hátha lesz valami, vagy azok a képek ottan rendelkeznek valami összefüggéssel az egészhez? – szólalt meg Strago, megtörve áldott jó szokását.
De legalább észrevettem azokat az alakokat, amik közvetlenül a tálkák fölött feszítettek.
A bal oldali fölött egy bekötött szemű, lenge ruhájú hölgyemény, karddal és almával kezében állt. Fölötte egy fa koronája emelkedett a magasba.
A középsőt a mágusok legjellegzetesebb ábrázolása díszítette. A hosszú szakállú férfi palástban és csúcsos sipkában, kezében könyvvel és jogarral próbált meg minket kisugárzásával a földbe taposni. Sikertelenül.
A jobb oldalira viszont felcsillant a szemem. Egy páncélos fiatal állt fölötte, magasba emelt karokkal. Habár szurokfekete volt az egész, biztos voltam benne, hogy a kezében örvénylő mágia fehér lenne, ha színes lenne a portré.
- Egészen biztosan közük van a tálkákhoz, Szerencsevadász. Még van remény. A jelképek elég régiek, de sok mai szemmel is ugyanaz maradt.
- Attól függ, kinek a szemével. – morogta halkan a kalóz.
- Nos van egy olyan rossz előérzetem, hogy ez a női alak itt fog nekem néhány kellemetlen percet okozni.. – nézte a távolból Atsu a középső tálkát.
- Sajnos igazad van. Az alma a nőisségre utal, míg a kard a nők harciasságára.
- Szóval az általánosítgatás már akkoriban is népbetegség volt. – ott a pont. Gyűlöltem is ezt az összes művészetben.
- Na és a másik kettő?
- Azt hiszem, ez az enyém. - léptem a páncélos fickó tálkája elé, mire Strago közelebb lépett. A karcolatról rám, és vissza kezdett tekintgetni.
- Vagy Gabrielé. A páncél a harcos lélekre utal. Mindég kész támadni, és védelmezni. Az energia pedig arra utal, hogy az illet mágiahasználó. Úgy vélem, hogy egy régi mágus lovag képmása van az ajtóra vésve.
- Semmi hasonlóság nincs köztetek. – foglalta össze megfigyeléseit kedvenc kalózom.
- El kéne tüntetni a ráncaimat.. - tapogattam meg az arcomat rémülten. Legalább fiatalnak tűnjek!
- Bőrpáncél... ennyire nem lehet újféle találmány a fémpáncél... ejj, de mit érdekel, nem én fogok vérszegénységben küszködni. – lépett hátra nyugodtan.
- Az csak egy jelkép, Szerencsevadász. Nem kell szó szerint venni.
- Nem is szándékozom.
- Akkor most... izé.. szóval bele kéne csorgatnunk a vérünket a tálkákba? - Atsunak láthatóan nem tetszett az ötlet, de nem volt mit tenni. Ezt az ajtót nem hiszem, hogy be tudnánk törni.
- Igen. Neked, Atsu, az elsőbe. Rane vagy Gabriel pedig a harmadiba. Ők azok, akik leginkább megfelelnek egy mágusharcosnak.
- Nem hiszem, hogy arra szolgálna ez a hely, hogy kivéreztessék a tagjaikat. Néhány csepp elég lehet. - kaptam elő a késemet. Rajta a rúnák, mint mindig, hideg kék fénnyel villogtak. Egy apró sebet sebet ejtettem mutatóujjamon. Előretartottam a kezem, és ökölbe szorítottam. Néhány csepp vér esett a tálba, majd elhúztam kezemet, és nyitott tenyérrel a föld fölé tartottam. Mágia áramlott a földbe, és egy gomba kezdett növekedni. Rózsaszín, áttetsző kalapja rekordsebességgel bújt ki a földből. Spórái néhány másodperc múlva már körbevettek minket, hűsítve a sebeket, és ami fontosabb, fertőtlenítve a kést.
Atsu volt a második, aki vérét adta az ügyért.
- Már csak a középső kép van hátra. Kérem a kést. – amint visszatért hozzám a kés, újra a hüvelyébe csúsztattam, és felkészültem mindenre, ahogy mellettem Gab is. A többiek mögöttünk egy lépéssel álltak, és reméltem, ugyanezt tették.

Feljöttünk a csatornából, a sereghajtó mögött pedig bezárult a lejárat. Én bukkantam ki először a föld alól, és abban a privilégiumban részesülhettem, hogy elsőként vethettem pillantást a pompás csarnokra ahova megérkeztünk. A falak büszkén törtek a magasba, és roppant oszlopok tartották a tetőt. Ez a hely nem is céhház, hanem inkább katedrális álmélkodtam.
Társaim is ledöbbenve bámulták a múlt hagyatékát, és közösen elindultunk felderíteni a hatalmas épületet. Fényt csupán a mi varázslataink adtak, ám megfigyeltem, hogy az oszlopokba, és ügyesen elhelyezett tartókba fény kristályok ragyoghattak egykor. Mostanra a legtöbb eltűnt, és ami a helyén maradt az is fekete volt, minden ragyogás nélkül.
- Váljunk szét két csoportba, vagy maradjunk együtt? Elég nagynak tűnik ez a hely.. és kihaltnak.– vetette fel a Rane.
- Maradjunk együtt. - válaszoltam gyorsan. - Mi lesz, ha megint előkerül valami rémség? Ha valami olyan jön, mint amik a toronyban vagy fenn a kúriában voltak, csak együtt van esélyünk.
- Egyetértek, butaság lenne szétválni..– Állt Atsu is érveim mellett, ami végleg meggyőzte a jégmágust, hogy rossz ötlet lenne a szétválás.
Együtt maradva közösen bejártuk a csarnokot. Hamar világossá vált, hogy a városba vezető déli főkapu nem járható számunkra. Hatalmas törmelékhalom takarta el a kijáratot. Óriási kövek, oszlopdarabok hevertek egymáson hatalmas halmokat alkotva.
Inkább a többi ajtóra figyeltünk. Nyugaton jöttünk fel. Az itteni falon nem volt ajtó csupán díszes, megfakult freskók és törött szobrok. A padlót pedig repedezett mozaik díszítette. Sokáig álldogáltam ennél a falszakasznál. Lenyűgözött a régi emberek ruházata, hogy milyen fura, fekete fordos öltözékeket viseltek. Érdekes volt az is, hogy mind hasonlóan voltak ábrázolva. Sápadt bőr, és a hegyes szemfogakat, a sötét színekben, főleg vörösben ragyogó szem mindegyikre jellemző volt. Egyre biztosabb kezdtem lenni abban, hogy a céh tagjai, valamilyen erős mágiával, talán régi alakváltómágiával torzították el a külsejüket, és tehettek szert emberfeletti képességekre.
Lassan lemaradva követtem a többieket az északi kapu felé. Időnkét megálltam, hogy elővegyem a rajzfüzetemet, hogy vázlatokat készíthessek a múlt emlékeiről. De kénytelen voltam folyton megróni magamat, hogy most sem a hely, sem az idő nem alkalmas rajzolgatásra.
Útmutatásom alapján végül az északi kapun át hagytuk el a csarnokot. Errefelé rengeteg szoba volt. Némelyik könyvtár, vagy valamiféle laboratórium lehetett egykor. Az eltelt idő ellenére sok tárgy látszólag egészen jó állapotban megmaradt. Ám amikor megpróbáltam belelapozni egy régi könyvbe az a kezemben omlott porrá.
Jó hír volt viszont, hogy minden csendes és mozdulatlan volt. Se a korábban látott szellemek, se más rém nem támadott meg minket.
Hosszú és eredménytelen bolyongás után épp egy laborban voltunk, amikor Rane törte meg a ránt telepedett csöndet.
- A ti céheitek sem ekkorák, ugye?- Kérdezte. Nyilván tréfálni próbált, hisz a Quatro Cerberus céhháza ugyan valóban egy kastélyban volt, ám messze nem olyan nagy épület. A többiek nem vették a lapot, hogy céhtársam vicceli próbált. Atsu és Gab komolyan véve a kérdést tagadólag megrázta fejét. Szerencsevadász meg oda se figyelt Ranera. Atsu odalépett egy megfeketedett üvegeszközökkel teli asztalhoz, és a kezébe vett egy kémcsövet, aminek mintha lett volna az alján valami beszáradt anyag.
- Ez a sok vér... ezek mind olyanok lehettek, mint az a Nocturnus.
- Az egész céh ilyen lehetett – Tettem hozzá visszagondolva az eddig tapasztalt dolgokra, és megfakult festményekre. Nehezemre esett elhinni, hogy ez a céh legálisnak számított a maga korában. Elhagytuk a labort és a folyosón továbbhaladva folytattuk halk eszmecserénket.- Csak azt remélem, hogy Nocturnus messze a legerősebb volt közülük..
- És a leggonoszabb...
- Mert a bejárat őre kifejezetten jószívű volt.
- Talán csak megőrült.. megérteném.
- Hátrahagyták, hogy védjen valamit, amit rég pusztulásra ítélt a történelem. Sokan hiszik, hogy a halhatatlanság jó dolog, de igazából csak megőrjíti az elmét. - Fejtettem ki a saját véleményemet.
Rane épp mondani akart valamit, amikor a folyosón befordulva egy ajtó elé értünk. Ám ez az ajtó messze nem volt közönséges. Nagy mérete, és díszes faragása kellően felkeltette mindnyájunk érdeklődését. Tovább fokozta az ajtó rejtélyességét, hogy nem volt rajta semmilyen kilincs, vagy kopogtató. Ellenben nagyjából derékmagasságban három tálkaszerűség domborodott ki az ajtóból. Mindegyik edényt pedig egy az ajtóba faragott emberalak tartott.
Míg én a faragványokat tanulmányoztam Rane megpróbálta nyers erővel belökni az ajtó, jó lehet ő is tisztában volt vele, hogy úgysem fog sikerülni.
- Tudtam, hogy nem lesz ilyen egyszerű.. Ade, szerintem itt te vagy a szakértő.
- Vajon hova vezet?– Kérdezte Atsu én elkezdte tapogatni az ajtót. A szívem kihagyott egy pillantra az ijedségtől, hogy a lány cselekedet elszabadít valami védővarázst, de szerencsére Rane résen volt és elhúzta Atsu kezeit mielőtt valami baj történt volna.
- Emlékszel, mi történt, amikor legutóbb végigtapogattad a faragásokat?
- Legutóbb megtaláltam a lefelé vezető utat.
- Én a szagra gondoltam konkrétan.. Előtte legalább hadd készüljek fel!
Megnyugodva fordultam vissza az ajtóhoz. Az első kép egy bekötött szemű nőt ábrázolt. Kezében almával és karddal. Hála történelmi és archeológiai ismereteimnek sejtettem mint jelenthetnek ezek jelképek. Mellette, középen egy öreg férfi alakja volt az ajtóba faragva. A kezében tartott könyv, a jogar, és a rendezett mágikus energiák a tudást és a bölcsességet jelképezték. A harmadik, jobb oldali figura egy harcost ábrázolt páncélban. Úgy véltem, hogy talán egy máguslovagra utalhat. Sajnos eddigi tapasztalataim, a tálkák, és a Direge of Darknesről szerzett kevéske tudásom is fájdalmasan egyértelművé tette, hogy mivel állunk szemben, és hogy mit kell tennünk a továbbjutáshoz.
-Az ajtót szerintem valami erős rituális mágiával zárták le. Csak akkor nyílik ki, ha teljesítjük a rituáléban meghatározott cselekvéseket. - próbéltam finomban bevezetni a többieknek a dolgot.
- Nem hangzik túl jól. - Haj, pedig a java még csak most jön, gondoltam.
- Az alapján, amit eddig láttam ebből a céhből, szerintem áldozatot kell bemutatni. Méghozzá véráldozatot.- mutattattam a tálkákra - ám nem mindegy, hogy milyen vér is kerül az edényekbe. - figyelmeztettem a többieket.
- Véráldozat. És akkor mindenki végigöntözi a tálkákat a vérével és hátha lesz valami, vagy azok a képek ottan rendelkeznek valami összefüggéssel az egészhez? - Kérdezte Szerencsevadász.
- Egészen biztosan közük van a tálkákhoz, Szerencsevadász. Még van remény. - számodra, tettem hozzá magamban - A jelképek elég régiek, de sok mai szemmel is ugyanaz maradt.
- Attól függ, kinek a szemével.
- Nos van egy olyan rossz előérzetem, hogy ez a női alak itt fog nekem néhány kellemetlen percet okozni..
- Sajnos igazad van. - erősítettem a rossz előérzetét. - Az alma a nőisségre utal, míg a kard a nők harciasságára. 
- Szóval az általánosítgatás már akkoriban is népbetegség volt. 
- Na és a másik kettő?
- Azt hiszem, ez az enyém. - lépett Rane magabiztosan a páncélos férfi ábrája elé.
- Vagy Gabrielé. A páncél a harcos lélekre utal. Mindég kész támadni, és védelmezni. Az energia pedig arra utal, hogy az illet mágiahasználó. Úgy vélem, hogy egy régi mágus lovag képmása van az ajtóra vésve.
- Semmi hasonlóság nincs köztetek. - jegyezte meg Strago szarkasztikusan.
- El kéne tüntetni a ráncaimat.. - tapogatta meg az arcát Rane tréfálkozva.
- Bőrpáncél... ennyire nem lehet újféle találmány a fémpáncél... ejj, de mit érdekel, nem én fogok vérszegénységben küszködni.
- Az csak egy jelkép, Szerencsevadász. Nem kell szó szerint venni.
- Nem is szándékozom.
Dehogynem, ismét bizonyságot nyert Szerencsevadász földhözragadt gondolkodása, és műveletlensége.
- Akkor most... izé.. szóval bele kéne csorgatnunk a vérünket a tálkákba? - Kérdezte Atsu, és ahogy sejtettem nem volt elragadtatva a véráldozat gondolatától. Sajnos meg tudtam érteni, és a hideg futkosott a hátamon, ahogy a középső figurára és annak tálkájára néztem. Gyorsan összeszedtem magam és válaszoltam a homokmágus kérdésére. - Igen. Neked, Atsu, az elsőbe. Rane vagy Gabriel pedig a harmadiba. Ők azok, akik leginkább megfelelnek egy mágusharcosnak. 
- Nem hiszem, hogy arra szolgálna ez a hely, hogy kivéreztessék a tagjaikat. Néhány csepp elég lehet. - Rane egy kést vette elő, amit kékesen izz rúnák díszítettek. Céhtársam magabiztosan megvágta a kezét, majd ökölbe tartva összeszorította, vértét csepegtetve a tálkába. Mikor végzett a föld felé tartotta a kezeit és valami varázslatot hozott létre. Pillanatokkal később egy rózsaszínes gomba jelent meg a padlón, spórákat eregetve a levegőbe. Gombamágia. Nem hittem volna, hogy Rane ismeri ezt a mágiaágat.
Atsu volt a második aki vérét hullatta az ajtó kinyitásáért. Mikor végzett odaléptem mellé.
- Már csak a középső kép van hátra. Kérem a kést.
Atsu szó nélkül átadta, és utoljára az én vérem csepegett bele a középen lévő mágusfigura tálkájába. Feladatomat elvégezve visszaadtam a kést Ranenak, miközben a levegőben szálldosó spórák áldásos hatása enyhítette a véráldozat okozta múló kellemetlenséget. Elvégeztük az ajtót kinyitó rituálét. A kérdés csupán az volt, hogy vajon helyesen jártunk e el. És hogy miféle titkot rejthet az ajtó mögötti terem.

Az adrenalinszint csak akkor volt hajlandó csökkenni testemben, amikor becsapódott mögöttünk a csatorna fedele, és egy puffanást hallottam, ami, minden bizonnyal egy arc és a kemény fémdarab találkozásának jele volt. Ezután egy jó adag kaparászást lehetett még hallani, majd végül semmit. Vagy eltűntek a lények, vagy elhalkultak, hátha közülünk valaki elköveti azt a nagyszerű hibát, hogy újra kinyitja a csatorna fedelét, hogy megnézze, tényleg eltűntek e. Szerencsére egyikünk sem volt ilyen meggondolatlan, és így nyugodt szívvel néztem fel, hogy elámuljak a barlang strukturális felépítésén.
Én csarnoknak nevezném, nem céhháznak; templom, katedrális, akármi ráillett erre a kor által felemésztett, retró illatú helységre. Olyan érzés kerülgetett, mint, amikor régebben egy könyvet olvastam, ami régi, elfeledett időkről szólt, primitív mágiáról, primitív harcosokról, primitív hőstettekről, primitív barlangokban, ehhez hasonlóhoz, amiben épp álltunk. Csakhogy azok a történetek mesterien voltak megírva, és azért élményszámba ment, hogy egy ilyen történet részese lehetek. Legalább is a fejemben biztos. Mintha fáklyatartók lettek volna felhelyezve az oszlopokra, melyekben talán kristályok világíthattak egykoron; most már fekete, szénhez jobban hasonlító darabkák árválkodtak helyükön, és fényt nem szolgáltak.
- Váljunk szét két csoportba, vagy maradjunk együtt? Elég nagynak tűnik ez a hely.. és kihaltnak. – Éppen ezért botor dolog többfelé válni. Ezt akarják a szörnyek is, hogy aztán egyesével levadászhassanak.
- Maradjunk együtt. Mi lesz, ha megint előkerül valami rémség? Ha valami olyan jön, mint amik a toronyban vagy fenn a kúriában voltak, csak együtt van esélyünk. - A tanár úr végre olyat is mondott, amit értettem, és szavakba öntötte gondolataimat, köszönöm.
- Egyetértek, butaság lenne szétválni. – Jól van, túltárgyaltuk, haladjunk. Így is lett.
Alaposan bejártuk a csarnokot, minden ajtaját jól megnéztük, mindent falát, tört szobrát megvizsgáltuk, és a végére már kezdtem unni a dolgot. A professzor úr párszor előkapott valami füzetféleséget, hogy ki tudja, mit írjon, rajzoljon le, de félúton, szerencsére, rájött, hogy rajta kívül senki sem találná azt jó ötletnek, ha az ő kedvéért kellene még egynéhány órát ebben a hideg, dohos, céhnek nevezett létesítményben eltölteni. Miután kinézegettük magunkat, a térmágus elvezetett minket egy ajtóhoz, amit kinyitott, és eltűnt mögötte. Mi, jó kutyák lévén, követtük őt. Könyvárakon, laboratóriumokon keresztül vitt utunk. A fent említett helységek tele voltak látszólag jó állapotban lévő dolgokkal, de ez csak látszat volt, mert Adelus kezében egy könyv úgy gondolta, hogy ő most porból lett, porrá lesz, és azzá lett. Az üvegcsék a laborokban már rosszabb átlagot mutattak, jó állapot terén: talán egy vagy két ép fiola maradt meg, és szinte az összes üvegmaradékon fekete foltok virítottak. Valószínű évszázados vér, amire por tapadt.
- A ti céheitek sem ekkorák, ugye? - Én éppen egy karcolatot figyeltem, amit egy asztalban felejtett megalkotója, és azt ábrázolta, hogy hogyan tépi le egy szörny egy embernek a fejét. Esztétikus. Akik egykor itt éltek, mind betegek lehettek, és nem jó értelembe véve.
- Ez a sok vér... ezek mind olyanok lehettek, mint az a Nocturnus. - Igen Atsui, és mindjárt ránk támad minimum nyolc, és mi leszünk hosszú évek óta az első vérszállítmány.
- Az egész céh ilyen lehetett. Csak azt remélem, hogy Nocturnus messze a legerősebb volt közülük. - A remény hal meg utoljára, de az milyen kellemetlen már.
- És a leggonoszabb... - Jaj istenem...
- Mert a bejárat őre kifejezetten jószívű volt. - Tettem hozzá, enyhén sugallva, hogy reális dolgokban kellene reménykedni.
- Talán csak megőrült.. megérteném. - Szóval, ha egy őrült csinál veled mindenféle ronda dolgot, akkor azt megértenéd... nem értem.
- Hátrahagyták, hogy védjen valamit, amit rég pusztulásra ítélt a történelem. Sokan hiszik, hogy a halhatatlanság jó dolog, de igazából csak megőrjíti az elmét. - Nos... igen, teljesen igaz... Igazából a történelem nem ítél semmit sehova, az a sors, ami ítélni szokott, a történelem csak megőriz, de most komolyan kezdjek el szőrszálakat hasogatni.
Időközben akadályba ütköztünk, mely egy ajtónak nézett ki. A kígyóbűvölő megpróbálta kinyitni a régies módszerrel, de sikertelensége csak egyvalamit jelentett: kulcs, vagy valami egyéb kell a kinyitáshoz. Az egyéb kategóriába, szerény véleményem szerint, beletartozott a három tálka amik az ajtót díszítették. Ezek a tálkák felett még szép rajzok is voltak, és tudja a fene, mit jelenthettek.
- Tudtam, hogy nem lesz ilyen egyszerű.. Ade, szerintem itt te vagy a szakértő. - Jött a felkérés, hogy a tanár úr tegye azt, amihez a legjobban ért.
- Vajon hova vezet? – Az óvodás kislány kitört az érett testből, és elkezdte tapogatni az ajtót. Rané ismételten bizonyította, hogy van, amikor sületlen, van, amikor nem. Most nem az volt, szépen elhúzta a kislányt az ajtótól.
- Emlékszel, mi történt, amikor legutóbb végigtapogattad a faragásokat? - Én még emlékszem, és szaglóreceptoraim kellemetlenül megrándultak, jelezvén, hogy ők is emlékeznek még.
- Legutóbb megtaláltam a lefelé vezető utat. - Végül is, tényleg megtalálta, de kivételesen a szerencse az ő oldalán állt, mert lehetett volna egy szörnyekkel teli verem is.
- Én a szagra gondoltam konkrétan.. Előtte legalább hadd készüljek fel! - Jogos. De, ha jól láttam, nekem megint nem volt semmi tennivalóm, csak az, hogy minél több olyan dologba kössek bele, ami mindenki javára válhat. Anyám büszke lenne rám; fiából kritikus lett. Apán már rég akasztott volna fel; ő utálta a kritikát.
- Az ajtót szerintem valami erős rituális mágiával zárták le. Csak akkor nyílik ki, ha teljesítjük a rituáléban meghatározott cselekvéseket. - Nem véletlen a három tálka, és a három kép. Most én hajoltam közelebb, hogy megnézzem, mivel van dolgom. Egy nő, egy alma, egy kard, és egy fa mögötte. Egy varázsló, egy bot, egy könyv, ééés valami rúnakavalkád. Egy, látszólag bőrpáncélos ifjú, kezeiben valami van, amiről nem tudom megállapítani, hogy mi. És három tálka. Vér talán? Amit eddig láttam, és ehhez a küldetéshez tartozott, nem találnám meglepetésnek, ha meg kellene csapolnunk magunkat.
- Nem hangzik túl jól. - Nem, de mivel nem láttam egy darab kalózt sem a képeken, ezért kicsit nyugodtabban álltam hozzá a dologhoz. Nem az én vérem kell nekik.
- Az alapján, amit eddig láttam ebből a céhből, szerintem áldozatot kell bemutatni. Méghozzá véráldozatot. Ám nem mindegy, hogy milyen vér is kerül az edényekbe. - Igen, ez eddig világos. Azt hiszem most jött el a meggondolatlan kérdéseknek az ideje.
- Véráldozat. És akkor mindenki végigöntözi a tálkákat a vérével és hátha lesz valami, vagy azok a képek ottan rendelkeznek valami összefüggéssel az egészhez? - Nézzük, teóriám, ami nem létezik, igaznak bizonyul e.
- Egészen biztosan közük van a tálkákhoz, Szerencsevadász. Még van remény. A jelképek elég régiek, de sok mai szemmel is ugyanaz maradt. - Még van remény. Hogy nem feneklünk meg itt? Ez megnyugtató.
- Attól függ, kinek a szemével. - Én például rengeteg mindent ki tudnék olvasni a három képből.
- Nos van egy olyan rossz előérzetem, hogy ez a női alak itt fog nekem néhány kellemetlen percet okozni. - Meglehet. Bár én csak a női alakról tudnék erre asszociálni, a tanár úrnak biztos van valami mondvacsinált válasza, ami tartalmazza a többi jelet is.
- Sajnos igazad van. Az alma a nőiességre utal, míg a kard a nők harciasságára. - Aham, no, szerintem ez hihetetlen nagy baromság, már elnézést az alpári kifejezésért, de mi a frászért asszociálná akárki is a nőiességgel az almát és a kardot?
- Szóval az általánosítgatás már akkoriban is népbetegség volt. - Jegyeztem meg, bár még az általánosítás is egy furcsa szó volt, mert, ha semmi közük egymáshoz, és soha senkitől nem hallottam, akkor nincs is semmi általános a nő-alma-kard triumvirátus között.
- Na és a másik kettő? -
- Azt hiszem, ez az enyém. - He? Indoklást, most.
- Vagy Gabrielé. A páncél a harcos lélekre utal. Mindég kész támadni, és védelmezni. Az energia pedig arra utal, hogy az illető mágiahasználó. Úgy vélem, hogy egy régi mágus lovag képmása van az ajtóra vésve. - Egy harcos mióta kész mindig támadni és védeni? Szerintem szerencsétlen túl sokat olvasott könyveket, és keveset élt a való életben. És ennek az alaknak bőrpáncélja, és semmiféle fegyvere nincs. Egy harcosnak van fegyvere, nemde?
- Semmi hasonlóság nincs köztetek. - Véltem, értve ezt mind a kígyóbűvölőre, mind a kutyaidomárra.
- El kéne tüntetni a ráncaimat.. - Nem, az nem segítene.
- Bőrpáncél... ennyire nem lehet újféle találmány a fémpáncél... ejj, de mit érdekel, nem én fogok vérszegénységben küszködni. - Törődtem bele, tanár úr úgyis jobban tudja, vérezzenek el, ha akarnak, mit érdekel engem az.
- Az csak egy jelkép, Szerencsevadász. Nem kell szó szerint venni. - Lehet, hogy jelkép, de mit tudná egy mai ember, hogy a múltban hogyan gondolkozott egy ilyen vérmániás őrült állat, aki ennek a céhnek tudhatta magát tagként?
- Nem is szándékozom. - Legyen neked gyereknap, legyél olyan okos, amennyire akarsz, de, ha egyszer vesztünket okozza tudálékosságod, első sorban fogok nevetni rajtad, feltéve, ha nem esz meg félúton a vesztünk.
- Akkor most... izé.. szóval bele kéne csorgatnunk a vérünket a tálkákba? - Nem. Várunk, míg jön egy újabb vérszívó dög, és megkérjük, hogy vegyen úgy vért tőlünk... jaj, mindegy, nézd milyen szép karcolat, itt is egy embert tép ketté egy szörny. Egyszerűen hihetetlen, mekkora művészi zsenialitással voltak megáldva a helyiek.
- Igen. Neked, Atsu, az elsőbe. Rane vagy Gabriel pedig a harmadikba. Ők azok, akik leginkább megfelelnek egy mágusharcosnak. - A kígyóbűvölő annyira harcos, mint én, és a kutyaidomár meg annyira harcoslelkű, mint én. Semennyire.
- Nem hiszem, hogy arra szolgálna ez a hely, hogy kivéreztessék a tagjaikat. Néhány csepp elég lehet. - Kezdtem unni a tétlenkedést, és Natin járt az eszem. Hejj, de jól nézett ő ki fürdőruhában.
- Már csak a középső kép van hátra. Kérem a kést. - Ásítottam egy hatalmasat, és könnyeimet törölgetve vártam, hogy történjen valami. Hátha kiugrik az ajtó mögül egy paprikajancsi, hogy MEGLEPETÉS. Megnézném mindenki arcát, akkor.

Gab ugrott ki utolsóként a szűk csatorna lejáraton, a kalóz pedig végre hasznossá tette magát, és földmágiáját használva, nyomtalanul eltűntette a lyukat, amiből így a dühös morgáson és kaparászáson kívül, más nem tudott minket követni.
Két kezemmel a térdeimre támaszkodtam, és fújtam egyet. Elfáradtam a futásban, nem voltam hozzászokva az ilyen intenzív testmozgáshoz. Amint újra kaptam levegőt, felegyenesedtem, és körbenéztem. Egy óriási épület, hatalmas boltívekkel és díszes oszlopokkal tűzdelt aulájába érkeztünk. A padlót meglepő módon szőnyeg borította, igaz az idő nem kímélte, mint ahogy azt a tömérdek, vaskos keretek ölelésében pihenő, megkopott festményt, vagy a repedezett plafont és falakat takaró freskókat sem, amik bár szemkápráztatóak voltak, a témájuk miatt borzasztóan feszélyeztek. A képek mindenütt Nocturnushoz hasonló, vérfagyasztó teremtményeket ábrázoltak, díszes, de minden esetben fekete, vagy legalábbis sötét színű ruhákban. A csarnokot a fekete és a vörös elegáns, mégis ijesztő kombinációja uralta. Szobrok is voltak, egytől-egyig a képeken megjelenő alakokkal, még a faragott kőoszlopokról és súlyos boltívekről is ők köszöntek vissza. Minden jel arra mutatott, hogy megtaláltuk Nocturnus céhét, bár azt nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó-e nekünk, vagy sem. Mindenesetre arra nem mehettünk vissza, amerről jöttünk, velünk szemben a helyiség egyik oldala pedig a leomlott sziklák martaléka lett. Két ajtót láttunk, tehát két lehetőségünk volt a továbbhaladásra. Az egyik feltehetően az épület bejárata lehetett, a másik pedig egy folyosóra nyílt. Egyértelmű volt, hogy erre folytatjuk felfedező utunkat.
- Váljunk szét két csoportba, vagy maradjunk együtt? Elég nagynak tűnik ez a hely.. és kihaltnak. – szólalt meg Rane. Minden porcikám ellenezte a szétválást, az sosem biztonságos, kiváltképp egy ilyen ismeretlen veszélyekkel teli helyen. Már eddig is talán csak a szerencsénknek köszönhettük, hogy még lélegzünk, és egészen biztos voltam benne, hogy ez az épület még tartogat meglepetéseket.
- Maradjunk együtt. Mi lesz, ha megint előkerül valami rémség? Ha valami olyan jön, mint amik a toronyban vagy fenn a kúriában voltak, csak együtt van esélyünk. – fejtette ki gondolataimat a csuhás, akinek úgy tűnt, sikerült meggyőznie a habozó jégmágust is.
- Egyetértek, butaság lenne szétválni.. - bólintottam én is.

Elindultunk tehát az épület belsejébe vezető ajtó felé, ami a csuhás szerint az északi szárnyba vezetett. Rengeteg folyosót és helyiséget találtunk, mind egy szokványos varázsló céh belső felépítésére emlékeztettek, csak éppen a stílus volt nagyon szokatlan, bár ha jobban belegondoltam, a legtöbben a Blue Pegasus épületéről is így vélekedtek. Azt hiszem csak megszokás kérdése, mi számít furcsának, vagy idegennek. Jártunk kopott könyvekkel teli könyvtárban, kémcsövekkel, s tároló üvegekkel teli laborokban, ahogy lakószobákban vagy étkezőkben is. A hideg futkosott a hátamon végig, ahogy haladtunk, de nem csak a – számomra – vérfagyasztó stílusú berendezéstől, hanem sokkal inkább a mindenütt felbukkanó vértől. Poharakban, kannákban, lombikokban, lezárt üvegcsékben.
- Ez a sok vér... ezek mind olyanok lehettek, mint az a Nocturnus. – emeltem fel az egyik ilyen üvegcsét, hogy közelebbről is megszemlélhessem.
- Az egész céh ilyen lehetett. – tette hozzá a csuhás, én pedig viszolyogva visszatettem az üveget a polcra, ahol találtam.
- Csak azt remélem, hogy Nocturnus messze a legerősebb volt közülük..
- És a leggonoszabb...
- Mert a bejárat őre kifejezetten jószívű volt...
- Talán csak megőrült.. megérteném.
- Hátrahagyták, hogy védjen valamit, amit rég pusztulásra ítélt a történelem. Sokan hiszik, hogy a halhatatlanság jó dolog, de igazából csak megőrjíti az elmét. - az biztos, hogy nem lehet kellemes az örökkévalóság magányos, számkivetett foglyaként élni. Mielőtt még jobban belemerülhettünk volna a filozofálgatásba, a folyosón továbbhaladva egyszer csak egy, az eddigieknél is furcsább ajtó előtt találtuk magunkat. Koromfekete volt, és tele volt faragásokkal, bár ha nem lett volna, már el sem hittem volna, hogy idevaló. Ami a legérdekesebb volt, hogy három kis tálka állt ki belőle, mindegyik felett különböző alakok domborodtak. A bal szélső mögött egy bekötött szemű nő volt, lenge ruhákban, egyik kezében egy almát fogott, a másikban pedig egy kardot. Jobban megnézve, a nőalak mögött egy hatalmas fa ágrendszere díszlett. A középső edényke mögött egy tipikus varázslót láttam, legalábbis ahogy a közhiedelemben elképzelhették régen a mágusokat. Palástot, csúcsos sipkát viselő, hosszú szakállas férfi, kezeiben jogarral és egy feltehetően varázsigékkel teli, vaskos könyvvel. A háttérben rúnák kavarogtak a „levegőben”. A harmadik egy harcos lehetett. Páncélt viselt, de fegyvere nem volt, kezeiben valamiféle energianyaláb koncentrálódott.
Rane közelebb lépett, majd megtapogatta a faragatlan részeket, talán kilincs híján valamilyen egyéb nyitószerkezet után kutatva. Természetesen nem járt sikerrel.
- Tudtam, hogy nem lesz ilyen egyszerű.. Ade, szerintem itt te vagy a szakértő.
- Vajon hova vezet? – léptem közelebb én is, és ujjbegyeimet óvatosan végighúztam a domborulatokon.
- Emlékszel, mi történt, amikor legutóbb végigtapogattad a faragásokat? - kapta el kutató kezem Rane, és visszahúzott az ajtótól.
- Legutóbb megtaláltam a lefelé vezető utat.. – motyogtam magam elé kioktatóan.
- Én a szagra gondoltam konkrétan.. Előtte legalább hadd készüljek fel! –megvontam a vállam, és kicsit hátrébb léptem, hogy jobban lássam a faragások egészét.
- Az ajtót szerintem valami erős rituális mágiával zárták le. Csak akkor nyílik ki, ha teljesítjük a rituáléban meghatározott cselekvéseket.
- Nem hangzik túl jól.
- Az alapján, amit eddig láttam ebből a céhből, szerintem áldozatot kell bemutatni. Méghozzá véráldozatot. - mutatott az edénykékre. Engem pedig kirázott a hideg szavaira. - ám nem mindegy, hogy milyen vér is kerül az edényekbe.
- Véráldozat. És akkor mindenki végigöntözi a tálkákat a vérével és hátha lesz valami, vagy azok a képek ottan rendelkeznek valami összefüggéssel az egészhez?- szólalt meg hosszabb, mégis kicsit túl rövidnek tűnő hallgatásából a kalóz.
- Egészen biztosan közük van a tálkákhoz, Szerencsevadász. Még van remény. A jelképek elég régiek, de sok mai szemmel is ugyanaz maradt.
- Attól függ, kinek a szemével.
- Nos van egy olyan rossz előérzetem, hogy ez a női alak itt fog nekem néhány kellemetlen percet okozni.. – egyre gyanakvóbban méregettem az említett képet.
- Sajnos igazad van. Az alma a nőisségre utal, míg a kard a nők harciasságára.
- Szóval az általánosítgatás már akkoriban is népbetegség volt. – tud ez a kalóz okos dolgokat is mondani, ha akar.
- Na és a másik kettő?
- Azt hiszem, ez az enyém. – lépett közelebb a páncélos ábrához Rane, Mire a kalóz követte őt, és tekintetét látványosan sétáltatni kezdte a jégmágus és a faragvány között.
- Vagy Gabrielé. A páncél a harcos lélekre utal. Mindég kész támadni, és védelmezni. Az energia pedig arra utal, hogy az illet mágiahasználó. Úgy vélem, hogy egy régi mágus lovag képmása van az ajtóra vésve.
- Semmi hasonlóság nincs köztetek. – állapította meg végül Mr. Szarkazmus.
- El kéne tüntetni a ráncaimat.. – tapogatta meg Rane az arcát túljátszott kétségbeeséssel.
- Bőrpáncél... ennyire nem lehet újféle találmány a fémpáncél... ejj, de mit érdekel, nem én fogok vérszegénységben küszködni.
- Az csak egy jelkép, Szerencsevadász. Nem kell szó szerint venni.
- Nem is szándékozom.
- Akkor most... izé.. szóval bele kéne csorgatnunk a vérünket a tálkákba? – nem voltam oda ezért a rituális ajtónyitásért, de meg kellett tudnunk, mi van odabent, még akkor is, ha egy porcikám sem kívánt bemenni.
- Igen. Neked, Atsu, az elsőbe. Rane vagy Gabriel pedig a harmadikba. Ők azok, akik leginkább megfelelnek egy mágusharcosnak.
- Nem hiszem, hogy arra szolgálna ez a hely, hogy kivéreztessék a tagjaikat. Néhány csepp elég lehet. – kapott elő egy kést Rane, s egy apró szúrást ejtett vele az ujján, amit azonnal a tálka fölé tartott; pár cseppet belehullajtott, majd kezét a padló fölé tartotta, amiből egy óriási gombát idézett meg, a gombából pedig egy egész spórafelhő robbant körénk. Egy pillanatra magával ragadott a látványos varázslat, de amikor Rane felém nyújtotta a kést, rögtön magamhoz tértem. Nem gondolkodtam, nem hezitáltam, egy gyors szúrást ejtettem én is a bal mutatóujjamon, majd az ujjbegyemet megnyomkodva kipréseltem a sebből néhány csepp vért a tálkába. Amint visszahúztam a kezem, rájöttem mire való a gomba. A vérzés elállt, és a fájdalom is csak egy tompa nyomásnak érződött.
- Már csak a középső kép van hátra. Kérem a kést. – odaadtam a csuhásnak, amit kért, s mikor ő is végzett a rituáléval, hátrébb léptem Gab és Rane mögé. Előkészítettem mágiámat, és felkészültem mindenre, amire volt lehetőségem.

Az ajtón a szimbólumok és a képeken látható alakok felizzanak, majd az ajtó felcsúszva utat enged nektek. A felnyílt helyiségből nem árad bűz, vagy dohos szag, sőt... enyhe melegséget éreztek, és alig érezhető füst szagát. Egy újabb kör alakú könyvtárrészbe érkeztek, amelyből szemközt újabb ajtó nyílik, ez nincsen zárva. Az mögött pedig váratlan látvány fogad benneteket.
Egy nagyon takaros dolgozószoba, szinte teljesen új, sértetlen bútorokkal, mérőasztallal és eszközökkel, laborasztallal, rengeteg frissen a falra ragasztott térkép és jegyzet, valamint egy bárszekrény, és egy nagyon nagy láda. A szobát több gyertya fénye világítja meg, ezek a gyertyák még félig sem égtek le, mintha nem rég gyújtották volna őket. A szobában azonban senki sincs. Nincsenek ablakok, vagy újabb ajtók.
Az egyik asztalon vastag, nyitott könyv árválkodik. Bár az eddigi könyvek sorait nem értettétek, ez viszont teljesen érthető nyelven van írva, könnyen olvasható. Erről a templomszerű helyről szól, mely mint az a sorokból kiderül a Dirge of Darkness céhnek volt amolyan hivatalos kutatóintézete, mely a városban működött. Híres volt fejlett mágia és orvosi tudományáról, az emberek és a királyság szemet hunyt a céh sötét híre felett az általuk nyújtott felbecsülhetetlen segítség fényében. És ez így megy tovább, a céh működéséről, itt dolgozó személyekről bejegyzések, csupa olyan információ ami bár érdekes lehet, jelenleg nem vezetnek sehova... ám a következő oldalon vége szakad az irománynak, és a könyv belseje ki van vágva, abban pedig egy kulcs lapul. Megvizsgálva a kulcsot elfog titeket a gyanú, hogy a ládát nyitja. Így vagy úgy, de végül kinyitjátok a ládát.
Ám ekkor a szoba átalakul, egy szempillantás alatt rohad szét minden, elkorhadnak a bútorok, pókhálók ezrei nőnek a sarkokban, a gyertyák sosem léteztek, és a sötétségben a ládából valami természetfeletti erő robban ki. Sikolyokat, dühödt ordításokat, parancsszavakat és jajveszékeléseket hallotok, de olyan hangerővel, hogy szinte megbénít benneteket. A ládából bezárt lelkek százai özönlenek kifelé, míg be nem csukjátok a ládát. Addigra azonban már épp elég lélek szabadult ki, és ellepik az épületet. Könyvet olvasnak, írnak, beszélgetnek, folytatják azokat a dolgokat, amiket életükben csinálhattak.
Visszatérve az előcsarnokba azonban mind egyszerre fordul felétek, és mind dühödten ordibálni kezdi:
-BEHATOLÓK! BEHATOLÓK! BEHATOLÓK!
Az összes szellem egyszerre röppen fel a magasba, majd egyetlen fényes csóva képében csapódnak be a csarnok másik végében lévő kőhalomba, ami apró darabokra törve robban szét. A kövek mögött pedig egy föld alá vezető, széles lépcső fogad benneteket, mely egy újabb csarnokba vezet, melyet díszes oszlopok tartanak, és melyből megszámlálhatatlanul sok ajtó és kapu nyílik.
Idebent azonban rengeteg díszpáncélzat pihen, amikbe a szellemek belebújnak, és átveszik felettük a hatalmat. Hamarosan több tucat testtelen páncél masíroz felétek, hogy végezzenek veletek. Elég ügyetlenek, nincs varázserejük, ellenben hiába csapjátok le a fejüket, vagy a végtagjaikat, amíg csak egyetlen páncéldarabjuk ép, addig támadni fognak. Sokan vannak, kitartóak, és szívósak... belátva, hogy nem nyerhettek, megpróbálhattok egy ajtón át menekülni. A számtalan ajtóból három van nyitva! Az északi, a nyugati és a keleti. Melyiken mentek be?

Mielőtt folytatnátok a küldetéseteket, hirtelen egy messzi, nagyon nagy hatalmú erő érint meg titeket, és a következő pillanatban már odahaza találjátok magatokat. Nem tudjátok, mi történt, vagy miért, a holtak elfeledett városa és a Darkness céh még szinte előttetek van, mégis oly távoli. Talán a titok örökre a mélységben marad?
Talán sosem tudjátok meg, de az emléke sosem fog elveszni, hisz nem üres kézzel érkeztetek vissza.

Jutalmatok:

Rane: 310 VE + 1.845.000 Gyémánt + 2xHatalom Esszencia Szilánk

Adelus: 350 VE + 750.000 Gyémánt + 2xHatalom Esszencia Szilánk

Strago: 330 VE + 1.200.000 Gyémánt + 2xHatalom Esszencia Szilánk

Atsui: 310 VE + 1.845.000 Gyémánt + 2xHatalom Esszencia Szilánk

Köszönöm nektek a játékot!