Sophie Black
Csillaglelkű mágus
Hozzászólások száma : 336
Aye! Pont : 12
Join date : 2010. Jul. 01.
Age : 29
Tartózkodási hely : a csillagok közt :P
Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 4
Jellem:
 | Tárgy: Minette - Sophie Black Csatlós pályázata  Kedd Júl. 24, 2012 6:23 pm | |
| Név: Minette
Nem: Nő
Kor: közel 12 év (valamikor X775 körül született)
Mágia: Alakváltó mágia – Take Over: Satan Soul
Egyediség: Alakváltás során, mintha mindig egy kicsivel idősebbnek tűnne, nyúlna a teste, és nőiesebb vonásokkal rendelkezne.
Varázslatai:
- Take Over /Megszállás/
- Satan Arm: Black Demon /Ördög Kar: Fekete Démon/
Keze az átlagos szürke bőrénél sötétebb lesz, majd csontkeménységű. A meghosszabbodott, pengeéles ujjait csontszín csontréteg növi be, de csak azokat.
Céh: Blackened Tears
Kinézet: Szürke bőr, arany sárga szemek, hófehér, nagyon hosszú haj, vörös szarvak, amik a fül mögül, nem sokkal az állkapocstól hátrébbról nőnek ki. A külseje egy elrontott Satan Soul következményeképp maradtak ilyenek, azonban egyéb elváltozás nem igazán található rajta, és a szarvak sem használhatóak majd’ semmire. Eredetileg hosszú, fekete haja, hófehér bőre, és világos kék szemei voltak. Magassága körülbelül 144 centi, és 32 kilogrammos súlyával pehelykönnyűnek mondható.
Jellem: Általában nyugodt, egy bizonyos eleganciát sugároz a külvilág felé, annak ellenére, hogy fiatal. Nem épp a legsegítőkészebb típus, mindennek, amit éppen tesz, valamilyen előnnyel kell szolgálnia, különben nem tenné. A vér látványától mintha megrészegülne, és pár percig csak ontani akarja, fürdeni benne, mígnem valaki észhez nem téríti, vagy el nem fogynak az áldozatok.
Elég nyersen fogalmaz, sugárzik belőle a gyermeki őszinteség, azonban nem mindig bőszavú, erre egy kis jegyzetfüzet szolgál bizonyítékul. Ugyanis amikor nincs kedve feleslegesen megemelni a hangját, vagy egyszerűen nem lenne értelme, akkor inkább leírja a mondandóját, és a másik arcába tolja.
Viszonylag intelektuális, az unalom elűzése végett biológiai, biokémiai könyvek sokaságát olvassa, így elég pontosan meg tudja határozni az ellenség főbb artériáinak elhelyezkedését.
Indok, amiért Sophieval tart mindenhová: Egyrészt, mert egyedül őt ismeri. Másrészt, az ő ajándéka volt. Harmadrészt, mert a küldetésekért járó pénzjutalom 50%-a neki jár. És végül, akármennyire magányos típus, belátja, hogy ketten könnyebben, és gyorsabban lehet végezni a munkákkal.
Szín: #A51C35
 Történet
Nem hitetlenkedtem, a valóság gyönyörű volt. Egy összedőlt ház, valahol a kidőlt bejárati ajtó alatt pedig a már félig megalvadt vértócsa birtokosa szendereghet.
Mindig ilyen nyersen érintett a hozzátartozók halála, a nagyién se sírtam, sőt még sajnáltam is, hogy nem láthattam már hulla-merev, kifakult testét. És a keresztszülők balesete se érintett meg, sőt, az érzelem skálám is elég szűkös volt. Volt olyan, hogy vágytam valamire, volt olyan hogy akartam is azt a valamit, volt hogy nem érdekeltek a dolgok. Egy önző kisgyerek voltam, akit csak és kizárólag saját maga érdekelt.
Apropó saját magam, én éppen vacogok idekinn, rongyokba bugyolálva a szakadó hóban. Éhes is vagyok, és nagyon fáradt. A szemhélyaim lassan kúsznak lefelé, míg a kép többször is homályossá válik, csak a hangok tartanak kicsivel tovább ébren. Az érkező emberek hangja.
- …hé! Itt van. Gyertek segíteni! … - egy férfi hangja volt, ha jól emlékszem, ha jól emlékeztem akkor.
Nem volt akkora szerencsém azokban a napokban, mint amekkorára szükségem lett volna, hiszen újonnan egy ketrecben ébredtem, minkét lábamon rabláncon, hatalmas vasgolyókkal a lánc végén. Egyébként egy sötét szobában voltam, mint mondtam egy ketrecben, az üres szoba közepén, és akkor egy ajtó nyitódása formálódott ki fényből, rajta pedig egy ember alakja lépdelt be, egyenesen a ketrec elé. Halványan kivettem már a vonásait. Egy alig huszonpárhány éves fiatal férfi állt előttem.
- Te… kérlek alássan. Egy Gyilkos vagy. Nincs mit szépítenem neked.
- Tudom.
- Ennek örülök.
- Elmondaná, hogy maga ki, és micsoda?
- Donatien Nye vagyok, és általában ember csempészeket szoktam tőkével ellátni. Néha pedig kapok ilyen szép ajándékokat tőlük, mint te is vagy.
- …szép? – Várom a magyarázatot, hogy mégis miért van rám szüksége.
- Erős vagy, nagyon erős. De túl erős az öntudatod is. A memóriád törölve lesz, pecséteket kapsz a mágikus képességeidre, hogy csak úgy ne szabadulj el ismét, hogy kordában lehessen tartani téged, és hozzá edződj mindahhoz, amihez eddig túl fiatal voltál. Volt már hozzád hasonló esetünk. Egyikük személyes tanítványom. Azonban te csak ismételten egy ajándék leszel. Az én hőn szeretett húgomnak Eléggé le lesznek szorítva a képességeid. Gyenge leszel. Bár úgy fogsz fejlődni ezek után, ahogy akarsz, attól tanulsz majd, akitől csak szeretnél. De ha elhagyod Sophiet, megtalállak, és újból egy ajándék csomagban végzed az ajtaja előtt.
- Szép sors. És mennyire korlátoz majd a maga Sophieja? – Érdeklődöm, mert a szabadságom az, ami az enyém, és az enyém is fog maradni mindig, ha kell kinyírom a lányt.
- Nem tud rólad. Még nem. Azt se tudja, hogy én létezem. A viszonyotokon fog múlni minden.
- Fájni fog az emlékeim törlése?
- Nem hiszem. Nem fogsz rá emlékezni, és közben sem leszel már magadnál.
Az ajtóban megjelent két másik ember körvonala, ahogy közelebb léptek kínozta a szememet a fehér köpeny látványa, majd valami gázt fújtak be a ketrecbe, amitől a testem tehetetlenné vált, de a látásom megmaradt, a környezetem ingereit még sikerült felfognom. Az érzékelő receptorok is működtek, úgy ahogy az nekik elő van írva, de parancsot nem tudtam adni a testemnek.
Egy betegágyszerűségre fektettek, azzal vittek át egy sokkal fényesebb szobába, amiben elég steril körülmények uralkodtak. Leszíjaznak Lehet mégis fájni fog.
Mágikus körök jelennek meg körülöttem, és sokáig telik megíródniuk. Egy idő után úgy döntök, hogy inkább becsukom a szememet. Amit kell, azt úgyis meg fognak tenni, és remélhetőleg nem rontanak el semmit. Beletörődve a sorsomba, hagytam hogy az emlékek halványuljanak, majd teljesen eltűnjenek. A gyerekkoromról semmi sem maradt meg. Csak a tény, hogy minden bizonnyal volt. A mesteremről se, még egy árva emlékkép sem. Sőt… még a rengeteg vér sem maradt meg a gyilkosságokból. Hiszen a mestert is én öltem meg majd másfél éve, amit pedig azóta fejlődtem, azzal is csak ugyanazt értem el, hogy a családom is belepusztult. Félreértés ne essék, semmit se bánok, már akkor sem bántam, és azt se fogom, hogy most elfelejtem mindet.
Ismét egy szobában ébredek, egy nagyobb szobában. Felülök az ágyon és szétnézek, de semmi se ismerős. Valami ösztönös félelem fog el, hogy tudatlan vagyok… azonban, amint elkezdek kutatni az elmémben, hogy mit is tudok, rájövök, hogy valójában még a nevemet sem, és akkor totális pánik. A pulzusom az egekben jár, nem tudom sehová se tenni magam. Egy ideje fel, s alá mászkálok a 10*10 lépésnyi szobában, mikor bejön egy férfi. Cseppet sem ismerős, de a nyugodt tekintete valahogy nyugtat rajtam is.
- Tudsz beszélni? – Ajkai által formált szavak csak lassan másznak be a fülembe, még lassabban a tudatomig, hogy felfogjam, azt szeretné, ha beszélnék hozzá. Pár pillanat habozást követően kinyitom a számat.
- I-Igen. – Olyan esetlennek hangzott az a pár szó, kényelmetlen volt, és feszültté tett.
- Az jó. – Feleli, míg felír valamit. – Szóval csak a memóriád-vagyis az emlékeid törlődtek. – Gyorsan javított azon, amit mondani akart, de nem foglalkoztam a nyelvbotlással. Nem kérdezett, nem kellett felelnem. – Hogy hívnak téged?
- Nem tudom… - Vágom rá szinte egyből, olyan hangsúllyal, hogy abból még a hülye is rájön, hogy amúgy érdekel, és igazán megmondhatnák végre. A férfi óvatosan belepillant a kezében lévő papírokba, majd mintha nem tudná, hogy láttam az imént, úgy szól hozzám, mintha csak most találta volna ki a nevet.
- Nos akkor, legyél Minette. Ellenvetés?
- …Nincs – Miért kéne, hogy legyen?
Az elnevezést követően a legkevesebb érzelem nélkül elmondták, hogy milyen feladatom lesz, és hogy előtte viszont, még vagy egy bizonyos varázslatot el kell sajátítanom. De hálistennek az valahogy már ösztönösen ment, ugyanúgy ahogy az önző személyiségem kialakult egyből, a nyers modorommal egyszerre.
Lassan egy év telhetett el, anélkül, hogy komolyabb ismeretséget kötöttem volna bárkivel, vagy ragaszkodást mutassak egyetlen személy irányába. Nevek nem maradtak meg akkorról, legtöbbjük egy számmal azonosította magát az első pillanattól kezdve, de néha jobb is volt, így könnyebb lesz elfelejtenem őket.
Viszont a tanítgatás közepette, néha egy-egy közülük csúnya véget ért, mert még mindig ösztönösen vágytam a vérvörös folyadékra, a látványára, a tapintására. Ahogy lassan végig folyik valahol a testemen és egyre csak hűl kifelé.
A 3-as nevezetű férfi is így végezte. Ő volt az, akinek a feladata az én harci készségeim fejlesztése, a jelenleg ismert varázslatom legváltozatosabb, és leghatékonyabb használatára való tanítás volt.
- És most, támadj! – Nagyon idegesítő volt, ahogy csak úgy parancsolgatni merészel nekem ez a férfi, így aztán nem kellett kétszer mondania, hogy támadjam meg; egyenest nekirontottam a Satan Arm: Black Demon varázslattal. Eleinte csak egyenes suhintásokkal, minél gyorsabban akartam vele végezni. Még csak a kegyelem gondolata sem fordult meg az agyamban, vagy az, hogy csak sérüléseket okozzak neki. Csak úgy mellékesen ő egy wakizashival támadt, védekezett. Ahogy elnéztem, vagy fegyvermágus, vagy csak fegyverek használatára specializálódott, és nem mágus, igazából fogalmam sem volt róla, elvégre nekem nem kellett tanítania már semmit, a satan arm olyan szinten ösztönösen jött elő, hibák nélkül, hogy ő meg a 2-es le voltak hidalva az első alkalomkor. Még az is feltűnt nekik, hogy az elrontott varázslatom miatti testmódosulás – ezt csak úgy mesélték, hogy miért is különbözök másoktól -, ugyanúgy módosított a varázslatomon is. Precízebb, kisebb méretű, de azonos erejű gyilkoló eszközre tettem szert, ami nagyon fel se tűnik az embernek, ha nem oda figyel.
Nos, 3-as suhintott egyet a pengéjével, majd szúrni készült valahová a derekam felé, de egy egyszerű oldalra rándulással el tudtam kerülni, és akkor – ugyanis a satan armot csak a jobb kezemre alkalmaztam -, a jobb kezemmel suhintottam és valahol a karhajlatánál metszettem fel a bőrt, csak hogy egy nagyobb artéria halad ott végig, így aztán egy eléggé erősen vérző sebet ejtettem rajta. A fegyver kiesett a kezéből.
- Ennyi telik magától? – nézek rá jéghideg, érzelemmentes tekintettel, csak a két arany szempár csillog sejtelmesen.
A föld felé lógott a vérző karja, annak a kézfeje esetlenül, s tehetetlenül volt a talajon. Lábfejemet emelem, s máris a kézen taposok, a 3-as csak üvölt és nyüszít. Valami rémlik, hogy őt úgy képezték még régen, hogy ölj, vagy halj. Tehát nem könyöröghet, de már reménye sincs próbálkozni, elvégre egykezes fegyverhasználó.
A másik lábamat lendítem, hogy az arcát megrúgjam, a karja nagyot reccsent, aztán amikor kifeküdt – hiszen repülni nem tudott semmilyen irányba, elvégre a kezénél le volt szegezve – határozott, de már kicsit a vérveszteségtől homályos tekintettel bámult az égre, rám nem is nézett. Fogsorát összeszorította, valószínűleg várta a végzetét. Valahogy nem volt már több kedvem játszadozni vele, csak gyorsan végezni ezzel az egésszel, és látni ahogy vérben fürdik a teste, így aztán a jobb karommal, amilyen gyorsan csak tudtam, a lehető legpontosabb vágást ejtettem a torkán. A szemei hatalmasra tágultak egy pillanatra, aztán elélettelendtek, a feje, amit fele annyi szövet tartott mostanra, még idegektől azért rángatózva csuklott oldalra, vér buggyant ki az ajkakon… de a nyakának szökőkútjához semmilyen értelemben nem volt fogható. A gyönyörű vörös csak úgy áradt ki a felhasadt bőr mögül, ráültem a mellkasára, s bal kezem egyik ujját óvatosan, gyermeteg ártatlansággal közelítem felé, mintha első tapasztalat lenne, és félnék tőle, holott csak a gyönyör lassítja mozdulataimat. Szóval az ujjam, lassan belemélyed a torkába, mélyen a forró vörösben vagyok. A Satan arm közben megszűnt, így a másik emberi vonásokat viselő karom is a másikat követte, majd mindkettő tiszta vér lett. Arcom elé emelem, s csorog lefelé róla, a tetemre csepeg, de a kezeimen még mindig ott van, s majd beletemetem az arcom, olyan kellemes, selymes látszatot kelt, bár inkább csak egy halvány csókkal üdvözöltem a halál istennőjének ajándékát. Ajkaim, mintha rúzs lenne rajtuk vöröslenek szürke testemen, s a folyadék lassan csorog végig az állam felé… a mámorító érzés megrézegített. Nagy szerencse, hogy a harctéren mi ketten voltunk egyedül. Lassan álmosság tör rám… és 3-as arcába dőlve lassan el is alszok.
Minette háta mögött egy beszélgetés. Az egyik irodában, amiből tökéletes rálátás nyílik a ketreccel elkerített harctérre. Beszélgető partnerek: 4-es, és Donatien Nye.
- Tökéletes. – Hangzik Nyetől, ahogy az ablakról le se bírja vennia tekintetét.
- Úgy gondolja, uram? – Ezek szerint ő nem így gondolja.
- Mi más lehetne? – Íriszei lassan szeme sarkába kúsznak, úgy bámul oldalra. – Úgy gondolom jó, hogy elaltatták. Akár már csomagolhatjuk is be, és mehet küldeményként a Tearshez. Jut eszembe… Elküldted Enoch-nak a levelet?
- Természetesen, Uram. Azóta a válasz levelet is olvasta már.
- Ja, tényleg. Feledékeny én. Igen-igen, emlékszem. Még mondta is, hogy örvend, hogy mi küldünk mágust, mert hogy megbízható képességűek vannak, és engedelmesek. Nos, akkor a láda kész?
- Igen. Sleep magic-kel ellátott, autómatikusan bekapcsoló lacrymákat szereltek bele.
- Hmm-hmm. Tökéletes. És a csomagolópapír?
- Előkészítve a legrózsaszínebb, és gyönyörű fekete szalagot talált hozzá 6-os.
- Remek. Akkor holnap adhatjuk is fel. Addig tartsák alva.
- Szabad megkérdeznem, amúgy nem késett el ezzel a szülinapi ajándékkal?
- Csak egy kicsit. De most pótlom az elmúlt tizet egyben. Egyébként meg, én feladtam a megrendelést időben, a szállítók késtek. – Szabadkozik Nye. A helyzet az, hogy Sophie december 14-én született, most meg már lassan augusztus lesz.
Másnap már a ládában aktiválódott az első altató lacryma, ahogy az szép lassan egy kocsin zötyögött, útban Stygna városka felé. A kocsis meglepően magabiztosan hajtott, de az ember nem tudja eldönteni, hogy azért mert a banditáktól fél, vagy azért, mert épp ellenkezőleg, határozottan tart előre. Akármelyikről is legyen szó, A Blackened Tears céhazonosítójára annyira emlékeztető fekete kocsin, ott díszelgett a jellegzetes fehér könnycsepp, így az fennakadásmentesen tudott végig haladni a poros peremutcákon, majd az erdőben, íg végül leparkolt a fekete, izmos ló, a férfi leszállt, kinyitotta az ajtót az úgynevezett hintószerű járműn, és kiszedte belőle a hatalmas dobozt. Nem esett annyira nehezére, kellőképpen edzett volt a feladathoz. Odasétált a kis házhoz, s benyitott az ajtón, majd azt nyitva hagyva átvitte a csomagot is, amelyet aztán nem messze a pislákoló fénytől le is tett a földre, csak szépen óvatosan. Kopogott a falon, majd jött a lift, amiben együtt utazott le az ajándékkal, végül a kijáratnál elindult egy bizonyos irányba. Egyenesen haladt a hálókörletek felé, és még akkor is, ha egy sötét céhről volt szó, mindenki köszönt neki. Ugyanis ő a futár. A futár, aki minden céhtagnak pontosan tudja a helyzetét, és ha van neki küldemény, akkor szállítja is azt, méghozzá legkésőbb két napon belül.
Egyébként még igen korán voltunk a napban, elvégre odafenn épp hogy csak szállt felfelé a hajnali köd, így aztán nem sok mindenki mászkált még a céh területén sem, de a futár kérdezősködés nélkül eljutott a női hálókörlet egyik szobájának ajtajához, melyen hatalmas számokkal állt: 64. szoba, ezen pedig egy kis tábla fityegett, rajta, hogy Sophie Black.
Külön csengő nincs a szobákhoz, így a férfi lerakta a doboz, erősen, hogy még egy hulla is felébredjen rá, bekopogott, majd hirtelenjében kámforrá vált, otthagyva a rózsaszín csomagolópapírba bugyolált Minette-et, rajta a hatalmas fekete selyem szalaggal, meg egy üdvözlőkártya félével. Illetve egy átvételi kérdőív feléség volt a tetején még egy tollal.
Sophie félálomban nyitott ajtót, halk szavakat mormolt az orra alá, amíg a szemét dörzsölte éppen. Szemmagasságban kereste a vendégét, de még a körbetekintést követően se talált senkit. A csomagot is éppen csak akkor vette észre, amikor már csukta volna befelé az ajtót, hogy visszamehessen aludni.
- Ez… vajon micsoda? – Guggolt le a csomaghoz, ami így valamivel nagyobb lett nála. Jól megnézte az egyik oldalát, majd a másik oldalát, végül felállt, és ráírta a monogrammját a kérdőívre, mellé rajzolt egy könnycsepp formát, majd az átvételi ív is eltűnt.
A futárral szemben, Sophienak igencsak sok gondja volt a csomag bevitelével, s órákat szenvedett azzal, hogy betessékelje a szobájába, de végülis sikerült neki. Megnézte az üdvözlőkártyát, amin a fekete alapon fehér betűkkel állt: Boldog Szülinapot, Húgocskám.
- „Húgocskám?” – még sokáig tartott, míg Sophienak eszébe jutott, hogy miért, és hogyan is került ebbe a céhbe, s hogy anno Avril emlegette az ő hőn szeretett férfiát, aki amúgy Sophiera hivatkozott, hogy legyen Avril olyan, mint ő. Viszont Sophienak soha se sikerült többet megtudni róla, mint például, hogy hol van, vagy hogy, hogyan is néz ki, és még abban is nagyon biztos, hogy a bátyja se a gyerekkori nevét használja. Lerakja a szekrényre a cetlit, és elkezdi kicsomagolni a ládát. Amikor már csak a csupasz faláda állt előtte, akkor jött rá, hogy igen nagy ajándékot is kapott, valami olyat, amit nagyon biztosan zártak be a ládába. Josh-hoz is átment, hogy feszítővasat kérjen tőle, de mivel a fiú ilyennel nem tudott szolgálni, így Toxy-nál próbálkozott. Nála is csak majd fél órás keresgélést követően lett meg az eszköz.
- De mire kell ez, Stella? – Igen, ő is a másik néven hívja, ahogy amúgy Josh nevezte el.
- Jött egy naaaaagy csomagom, méghozzá ládában.
- Oh! Majd meséld el mi volt benne. – Vigyorgott Toxy, ahogy Sophie elsietett a szobájától. Visszaérve a sajátjába azonnal neki is esik a ládának, illetve annak a tetejének, hogy felfeszítse, de túl nagy erőbefektetést igényelt az a rész, így inkább az oldalára összpontosít. Mikor érzi, hogy ez túlságosan nagy falat az ő gyenge karjai számára, előrántja a kulcscsomóját, arról pedig lehorgássza Lupus kulcsát.
- Farkas kapuja! – Nyitja ki a kaput, s a szellem azonnal ott is áll előtte teljes szürke bundázatában.
- Ossu, Emberasszony. Na mire kellenek ezek az erős karok. – Mutogatja frissen fejlesztett bicepszét a kétlábon álló farkasember.
- Pontosan arra kellenek, hogy erősek legyenek. Nesze, itt a feszítővas. Ki tudod nekem ezt nyitni? – mutat a ládára.
- Hogyne! – És azzal feszültek az izmok a karján… a szegek nem sokkal később feladták a szolgálatot, de csak szép sorjában, míg aztán a láda egyik oldala lassan levált a többi résztől. Pihe-puha ökölnyi nagyságú anyagpamacsok borultak ki belőle, egy kisebb ékszeresládika-szerűség, és maga a hatalmas ajándék: Egy gyerek.
Sophie és a farkas is hatalmasra kerekedett szemekkel figyelték a szétterülő hófehér tincseket, a szürke bőrt, és az apró testet. A lány intett a szellemnek, hogy az előttük fekvő kislányt tegye az ágyra, ő maga pedig a ládika felé nyúlt. Azt a kezébe véve, óvatosan elfordította az apró kulcsot a zárjában, majd mikor felnyílt a tető, akkor bordóbársonyban egy kulcs és egy papírköteg bukkant elő. Csillaglélek mágusként előbb a kulcs érdekelte, kezébe emelte s megforgatta.
- Nahát.. ez Caelum kulcsa. – Csillannak fel a szemei. – Nem semmi bátyám van… - jegyzi meg közvetlen utána, s süllyeszti vissza a kulcsot a bársony tartóba. Felemeli a lapokat, amik csak úgy össze vannak fűzve, majd kihajtja. Az első oldal kórlapszerű, de nagyon minimális információt tartalmaz.
Neve: Minette
Kora: 12 ev
Neme: Nö
Továbbá egy képet róla, s ez minden.
Következő oldalon egy egyszerű kézzel írott levél volt.
Boldog születésnapot kívánok, drága hugocskám.
Tudom, kicsit késön van így a nyárban, de remélem elnézed nekem, és elfogadod Minette-t és a kulcsot, hiszen az utóbbi tizenpárhány szülinapodra nem tudtalak meglepni semmivel.
Még mielött azt hihetnéd, hogy bajba kerülnél miatta, a Mesterednek már szóltam, így Minette a Blackened Tears céh tagja lett. A lány tudja, hogy veled kell maradnia, szóval veled lesz mindig, de a továbbiakat beszéld meg vele, amint felébred.
A.W.
Mondhatni szép, a monogramról egyetlen név jut eszébe, mégpedig a legidősebb testvéréé. Első gondolatai azok voltak, hogy meg kell találnia, de elbizonytalanodott, hogy ha a bátyja tudja, hogy hol van, miért nem jön el meglátogatni, vagy hagy egy címet, ahol el tudná érni. Végül is abban maradt, hogy van perpillanat fontosabb dolga is, mint hogy a családi kötelékekkel foglalkozzon, méghozzá az, ami éppen az ágyán szunyókál.
Nem sok időbe telt, míg Minette végre felébredt, közben Lupust is visszaküldte a csillaglelkek világába, nehogy megijessze majd a lányt.
Ahogy ébredeztem, kicsit fura nyöszörgő hangot adtam ki, de nem foglalkoztam vele, hatalmasat nyújtóztam, csakhogy bevertem a karomat valahová, amire azonnal felpattantak a szemhéjaim.
- Hol vagyok? – Volt az első kérdésem, de azonnal jött is a következő, amint feltűnt a kék hajú lány, aki egy széken ülve figyelt engem a szoba másik végében. – Ki vagy te?
- Sophie Black…
~ Áh, mostmár tiszta. ~ Tiszta volt hát, mert ez volt majdnem az első dolog, amivel szembesítettek, mihelyst felébredtem emlékek nélkül.
- … és éppen a szobámban vagy. – Válaszolta meg az összes kérdésemet.
Kínos csend telepedett le közénk, amivel mindenképpen kezdeni akartam valamit.
- Téged nem érdekel, hogy én ki vagyok?
- Itt áll a papíron, ami fontosabb infó rólad. – Lóbálta meg a levegőben.
- Akkor is, had mutatkozzam be. A nevem Minette, mostantól kezdve minden küldetésedre elkísérlek. A feltételeim: Én is választhatok küldetést néha, és arra te is velem jössz. Minden esetben 50-50%-ban osztozunk a pénzjutalmon. Ha a céh területén vagyunk, akkor csak reggel nyolc óra után zargass bármivel. Egyébiránt, hogy tisztességesek legyünk, én Satan Take Over mágus vagyok. Az egyetlen ismert varázslatom a Satan arm: Black Demon. Most pedig mesélj te!
- Ohhó! Tetszenek a feltételeid. Korrektek, ahhoz képest, hogy milyen fiatal vagy. Én csillaglelkű mágus vagyok. Jelenleg Pictor, Lupus, Lynx, Delphinus, Canes Venatici, Draco, és mostmár Caelum kulcsának a tulajdonosa vagyok. A céhen belül még én is gyermek rangot viselek, remélhetőleg már nem sokáig. – Mond el mindent a lehető legpontosabban.
- Köszönöm. – Mennék kifelé az ajtón, de megtorpanok előtte. – Sophie, hogy kaphatok szobát?
- Tudtommal a szomszéd, 65-ös szoba üres, ha gondolod, oda nyugodtan beköltözhetsz. – Felállt a székből, elfordította a kulcsot az ajtóban, kivezetett a folyosóra, ott pedig egy kicsivel messzebb, a 65-ös ajtaja elé. A kulcsa kívülről volt benne, amiről valami olyasmit magyarázott, hogy ez, meg a névtábla hiánya jelzi, ha nincs lakója a szobának. Elfordította nekem a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.
A szobának egy egyszemélyes ágy, egy kis asztal, és egy gardrób volt állandó berendezése, illetve még egy közepes méretű ablak, amiből olyan fény érkezett be, mintha odakinn sütne a nap, és gyönyörű táj lenne mögötte, így aztán szinte azonnal ki akartam nyitni, de mihelyst kinyitottam a céh többi része tűnt fel: legalul a járdák, utak, minden mást töménytelen köd fedett, felfelé a tornyok, s a levegőben lévő folyosók voltak, néhol ablakok, amikből sárga-narancssárga fény szűrődött ki – gondolom a lámpák. Az ég korántsem volt szép, napos, sőt, borongós, sötét, Sophie elmagyarázta, hogy az égbolt, amit látok, mesterséges, feltehetőleg Enoch mester teremtette még a céh megalakulásakor.
Ezt követően a lány magától távozott a szobából, másnap keltettem, hogy nekem bútorok, ruhák, meg egyéb dolgok kellenek, így azonnal egy kisebb körutat kellett megtennünk, amit félig meddig sikeresen le is tudtunk.
A nap végeztével pedig leültünk az étkezőben és vacsoráztunk egyet.
|
|
Használd egészséggel a csatlóst!