Nick Venom

Rendelkezek a megfelelő engedélyekkel

Név: Nick Venom /hivatalosan: Nickolas Vernon/
Nem: Férfi
Életkor: 21
Mágia: Új Generációs Sárkányölő (Méreg)
Klán: jelenleg szabadúszó

Kinézet: Méreggel kiölte a hajából a pigmenteket, így az hófehér. Félhosszú haját tépett fazonban hordja, ami a jobboldalán enyhén a szemére lóg, bár nem annyira, hogy zavarja a látását. Bőre az átlagosnál sötétebb néhány árnyalattal. A fején a legtöbbször egy sötét fejhallgató csücsül. Ruha gyanánt fehér trikót, egy fekete köpenyt és egy mocsárzöld színű nadrágot hord. A köpeny teljesen olyan, mint egy orvosi labor köpeny, csupán a színében és a szűkített fazonjában tér el.

Jellem: Magának való, gátlástalan és önző fickó. Nem kötik a szabályok, mindig azt teszi, amihez épp kedve van, vagy amiért jól fizetnek. Sokszor játssza meg magát, ha a helyzet úgy kívánja meg. Nem enged közel magához senkit, bár ha szükséges eljátssza az ellenkezőjét. Legtöbbször az anyagai lehetőségeket keresi a dolgokban. Nem szeret költeni, nem vetemedik meg elvenni azt ami nem az övé, persze úgy, hogy azt ne vegyék észre. Nincs állandó lakása, ott alszik, ahol tud. Ez általában valaki másnak a lakása szokott lenni, akinek a tulajdonosa erről nem feltétlenül tud. Képességeit abszolút öncélúan használja. Sokszor bánik lekezelően másokkal. Nem kifejezetten indulatos, de nyomós indokkal ki lehet húzni nála a gyufát. Orvosi tanulmányai miatt jól ismeri az emberi anatómiát. Szabadidejében szívesen jár a Mágikus Motor Versenyekre. Erősen dohányos, bár a mágiáját tekintve ez számára abszolút előnyös.

Előtörténet: (terjedelem: 6670 szó)



Ez a történet egy fiatal férfiról szól, akit a számára legfontosabb ember csapott be, de ne szaladjunk ennyire előre. Menjünk vissza inkább az időben huszonegy évvel ezelőttre. Bár hősűnknek - már, ha nevezhetjük így - erről nincsenek emlékei. Hogy is lennének? Ugyan kinek vannak meg azok az információ foszlányok, amikor megszületik? Mivel nem emlékszik a szüleire és az illetékesekről sem tudunk semmit, így róluk szükségtelen beszélni. Nickolas-ra - mert így hívták - egy árvaház lépcsőjén találtak rá.
A nővér épp egy lámpaoltást vezényelt le, amikor gyermeksírásra lett figyelmes kintről. Azonnal ledermedt és végig szaladt a hátán a hideg. Megijedt, hogy valamelyik kis lurkó kiesett az ablakon, vagy netalán még rosszabb történhetett vele. Gyorsan végigszaladt a folyosón egészen a bejárati ajtóig, amit a sietség hevében valósággal feltépett. Ám mielőtt tovább rohanhatott volna, hogy körbe szaladjon az épület körül egészen a hálókörletek ablakáig, megállt az ajtóban. A küszöb előtt ugyanis megjelent a síró gyermekhang igazi forrása. Egy bebugyolált, szinte még újszülött csecsemő sírt és kalimpált apró, törékeny kezeivel. Bár a nővérnek sok árvával volt már dolga, így elnézve majd megszakadt a szíve. Lehajolt hozzá és óvatosan alányúlt, majd fölemelte. Ringatással próbálta elcsitítani, ami hamar sikerült is. A babának jóleső és nyugtató érzés volt. Az érzés, hogy törődnek és foglalkoznak veled. Az érzést, amit eddigi rövidke élete alatt talán sosem tapasztalt meg. Ez az újdonsült élmény melegséggel töltötte el a szívét és egy csapásra megnyugodott, aztán mély álomba szenderült.
A mozdulatsor közepén a pólyából egy kis papírdarab hullott a földre, amint a pici elaludt, a nővér óvatosan lehajolt és felvette a papírdarabot. Persze a hölgynek nagy rutinja volt már a kisgyermekekkel, így tudta, hogy hajtsa végre a műveletet a kisbaba felébresztése nélkül. A lapon csak egyetlen szó volt felírva kanyargós, vékony betűkkel. Nickolas. A nővér ránézett a picire és megsimította finom, meleg kezével a gyermek arcát.
- Nickolas… Milyen szép neved van drágám.
Tovább ringatta finoman, aztán megfordult és lassan belépdelt az épületbe, majd becsukta maga mögött az ajtót.


Egy évvel később az árvaházat egy titokzatos alak látogatta meg. Lépéseinél fehér orvosi köpenye lobogott. Fekete hosszúszárú bakancsaival kopogott, mikor a földet érte. Lábait egy szürke, buggyos nadrág takarta, aminek a vége gondosan bevolt tűrve a bakancsába. Felsőruházatnak – mármint az orvosi köpenyen kívül – egy fekete ujjatlan, feszes pólót viselt. Néha, amikor a szél erőteljesebben megfújta a köpenyét és lentebb csúszott a válláról, akkor látszódott csak, hogy ujjatlan, különben egy rendes pólónak hihette volna az ember. Sötétszínű, ébenfekete haja, melyben ezüstös csíkok voltak tüskékben végződtek a fején. Bár enyhén borzolt és kócos volt, de ez akár a munkája miatt is lehetett. Arca sima és ápolt volt. Látszott rajta, hogy frissen borotvált. Miközben járt, végig a zsebeiben tartotta mind a két kezét. Ahogy közeledett az épülethez heves és sietős léptei lassulni kezdtek. Eddig lefelé bámuló tekintete megemelkedett, amint megállt az ajtó előtt. Előhúzta a jobb kezét a zsebéből, amin egy vékony anyagú, fekete kesztyű feszült. Feltolta a kerek, szarukeretes szemüvegét, aminek a lencséin ekkor megcsillant a nap fénye. Eme precíz művelet után az ajtó melletti harang felé nyúlt és meghúzta az alatta lévő madzagot. A harang kedvesen felbúgott, mire az épületből gyerekhangok zendültek fel. Ez teljesen természetes, hogy ujjongtak és izgatottak voltak, hisz, ha látogató jön, akkor valakit mindig elvittek. Egy árvaházban felnőtt gyermeknek pedig nincs is nagyobb öröm annál, ha egy szerető családba kerülhet.
A fiatal férfinak nem kellett sokáig várakoznia, hamarosan cipőkopogás hangzott fel belülről, ami egyre közeledett. Mikor megállt egy zár kattant és kitárult az ajtó. Az egyik oldalán egy nővér állt kezét a kilincsre fonva, míg a másikon a fehér köpenyes férfi mosolygott.
- Szép jó napot kisasszony. A nevem Dr. Eben Vernon. Ha minden igaz már vártak rám.
- Oh, igen. Kérem, fáradjon beljebb Doktor Vernon – a nővér azzal tágasabbra nyitotta az ajtót és egy szolid kézmozdulattal befelé invitálta a vendéget. A doktor bentebb lépett és lehajolt a nő magasságába, ugyanis Dr. Vernon szép szál dalia volt és rendesen kimagaslott embertársai közül.
- Szólítson csak Eben-nek.
A csábos mosoly után a hölgy teljesen elpirult és egy halk „rendben”-t mormogott, aztán becsukta az ajtót és végig vezette a folyosón Eben-t. Egészen egy kétszárnyas ajtóig sétáltak, ahol a nővér előre sietette és gyorsan nagyra tárta mindkettőt, majd oldalra állt az útból. Eben belépett a hatalmas szobába, aminek a végén a kandallóban tűz ropogott. Számos kanapé és fotel helyezkedett el kör alakban, melynek a közepén egy nagy ovális fa asztal volt. Nyílván a kisebb gyermekek baleset védelmében nem szögletes volt az asztal, hanem kerek és hasonló okból lehetett a kisebb barikád a kandalló előtt. A teremből még számos ajtó vezetett ki, de az elrendezésük eléggé aszimmetrikus volt, ami eléggé bántotta Eben szemét, de vállat vont rá, mondva, hogy kibírja. Mögötte ekkor a kétszárnyas ajtó becsukódott.
- Kérem, foglaljon helyet – szólalt meg egy idősödő nő hangja a szoba közepe felél. Eben ekkor vette csak észre, hogy egy alacsony ötvenes éveiben járó hölgy ül az egyik kanapén. Újra előhúzta mosolyát és elindult a hölgy felé, majd vele szemben leült egy fotelre.
- Üdvözlöm. A nevem Dr. Eben Vernon. Nyílván Önnel beszéltem telelakrimán.
- Így van. Augusta Foster vagyok, ennek az árvaháznak az alapítója és vezetője.
- Örvendek a szerencsének – biccentet halvány mosollyal az arcán.
- Szintúgy… - felelte rá a hölgy, miközben összeszűkített szemmel méregette a húszas évei végén járó fiatalembert. Augusta Foster ugyanis olyan ember volt, aki biztosra akart menni, hogy az árvái rendes, szerető családba kerülnek.
- Nos, mondja csak Dr. Vernon, a felesége miért nem jött magával?
Eben egy pillanatra elgondolkozott és furcsa kép vágása közben nagyokat pislogott. Nyílván, ami számára egyértelmű volt, az nem volt egyértelmű Augusta Foster számára.
- Öhm… nem vagyok házas – bökte ki végül félénken.
- Szóval egyedül akar felnevelni egy gyereket?
- Igen – felelte rá egyből, bár ezúttal már határozottan, ami hirtelenjében az árvaház vezetőjét is meglepte, de nem hagyta magát a hölgy eltántorítani. Tovább folytatta a sajátos „vallatását”.
- Tisztában van a helyzet súlyosságával és nehézségével?
- Teljes mértékben asszonyom – megköszörülte a torkát és mélyen a hölgy szemébe tekintett. – Nézze, tudom, hogy Önnek mindene ezek a gyermekek és biztos akar lenni benne, hogy szerető családba kerülnek – Augusta Foster szemei tágra nyíltak, mintha csak a fejéből olvasta volna ki a doktor, aki folytatta tovább a mondandóját – Minden időmet és energiámat a nevelésre és a biztos családi körülményeire fordítanék. Annyi mindent értem már el az életben, annyi emberen segítettem már, de eddig nem adatott meg nekem az apaság. Az egyetlen, amit sosem érhettem el, mégis a legnagyobb álmom volt. Kérem. Csak szeretnék egy boldog gyermekkort biztosítani, valakinek, akit a saját gyerekemként felnevelhetek. Olyat, amilyet én soha nem kaphattam.
Az őszintének tűnő szavak célt értek és mélyen beágyazódtak a hölgy szívébe, meghatva őt. Eben magában elmosolyodott. Nagyon jól tudta, hogy sikerült megtörnie a jeget és teljesen az ujja köré csavarta a nőt, mint eddig megannyi más embert. Tökéletesen meg volt elégedve magával. Remekül játszotta a szerepét. Egy olyan személyiséget alkotott, amit ez a vén banya ideálisnak tarthat a gyereknevelésre.
Augusta Foster hamar összeszedte magát. Nem szerette a nyilvánosság előtt mutogatni az érzelgős oldalát. A meleg érzelmek melyek az előbb még az arcán trónoltak hirtelen köddé váltak és ismét a ráncos, érzelemmentes tekintet ült a képére. Megköszörülte a torkát.
- Látom nagyon eltökélt és határozott, fiatalember. Ez jó. Nagyon jó. Rendes, tisztességes embernek látom. Több ilyen kéne a világunkba, mint Ön.
- Köszönöm. Igazán kedves. Tudja, igyekszik az ember.
Eben zavarodottan a tarkóját dörzsölgette, majd ezt követően feltolta a szemüvegét. A színjáték tökéletes, könyvelte el magában. A hölgy már a tenyeréből evett, ezt jól látta. Augusta Foster ekkor lassan felkelt a kanapéról és a földre huppant.
- Gondolom, szeretné megnézni a kis porontyokat?
- Másra sem vágyom – felelte Eben mosolyogva. Abban a másodpercben a terem jobb oldalán egy ajtó nyílt ki halk nyikorgással. Látszólag senki nem jött át rajta, de mégis az ajtó irányából halk zörejek hallatszódtak. Eben felkelt az eddigi ülőhelyéről, hogy teljes rálátást nyerjen az ajtó alsó részére is, amit eddig ülőhelyzetből nem láthatott. Egy kisgyermek állt az ajtóban félig takarásban és érdeklődve nézte az ekkor felálló idegent. Augusta Foster kiviharzott a kanapé elől és egy szempillantás alatt – saját korát meghazudtoló sebességgel – a gyermek előtt termett és felkapta.
- Ejnye Nickolas! Hányszor megmondtam, hogy nem szabad elszökni a nővér elől altatáskor! – a dorgáló szavai mögött kedvesség és jó akarás érződött ki.
- Bocsá – gügyögte a kicsi.
- Elszökni? – kérdezte hitetlenkedve Eben a babára nézve.
- Igen. Bocsásson meg érte. Mindig ezt csinálja. Várjon egy pillanatot, mindjárt hívok egy nővért.
- Nem szükséges. Nem zavar – kis szünet után folytatta - Épp ellenkezőleg.
Augusta Foster felvonta a szemöldökét és épp visszaakart kérdezni, de a kis Nickolas kalimpálni kezdett a karjaiban és az ismeretlen jövevény felé nyújtózott.
- Ejnye Nickolas! Nem illik.
Eben számára furcsa volt, hogy ebben az árvaházban már ilyen korán elkezdik az illem tanítását, hogy mit illik úgymond és mit nem. Rákérdezett volna normális esetben, hisz minden érdekli, ami a világon történik, de nem tette. A fiú lekötötte a figyelmét. Volt benne valami megmagyarázhatatlan, ami felkeltette az érdeklődését és valósággal megbabonázta.
- Hagyja csak.    
Eben közelebb lépett a pároshoz és a fiú felé kinyújtotta a kezeit.
- Szabad?
Augusta a férfira nézett mocsár zöld szemeivel, aztán pedig a fiúra tekintett.
- Persze.
Átnyújtotta neki a csemetét, aki fülig érő szájjal konstatálta, hogy végre valami új élmény érheti. Ugyanis Eben nagy újdonságnak örvendett itt az intézményben. A rengeteg nővér lévén a gyerekekben körvonalazódott egy anya kép, de férfi hiányában az apa fogalmáról nem igazán volt tudomásuk. Főleg a kisebbeknek. Eben átvette a kisfiút és lehuppant vele a kanapéra, majd az ölébe ültette Nickolas-t. A fiú érdeklődve figyelte Eben minden egyes apró mozdulatát.  
- Mennyi idős a fiú?
- Olyan tizenkét és fél hónapos lehet. Pont holnap lesz a napja, hogy tizenkét és fél hónapja rátaláltak, itt az árvaház bejárata előtt.
Eben elképedt arcot vágott, de nem azért mert az öregasszony ilyen memóriával és fejszámolással bír. Nem is igazán a gyermek korán, hisz ő azt már az első pillanattól fogva tudta és Augusta elmondása alapján Nickolas öt napos volt, amikor rátalált a nővér. Igen, Eben többre volt képes, mint amit bárki is első látásra kinézett volna belőle. A tudomány mellett a mágiához is konyított, nem is akárhogy. Egyik kedvelt mágiája az Eye of Chronos-nak köszönhetően ránézésre megtudta mondani bárminek a keletkezési- vagy éppen születési idejét, legyen az élőlény, esetleg tárgy. Így volt ez Nickolas-al is. Abban a századmásodpercben, hogy rápillantott, már pontosan tudta mennyi idős a fiú. A meglepettsége pedig abból adódott, hogy a fiú megszökött a nővérek elől, teljesen egyedül, ennyi idősen. Rengeteg könyvet olvasott már a gyerekek fejlődéséről, bár tudta ez nem elég, hisz tapasztalat híján nem nyilatkoztathat ki pontos következtetéseket. Ilyet viszont sosem halott. A legtöbb baba csak ilyen kor környékén vagy jóval később tanul meg önállóan járni, de a fiúról süt, hogy nem mostanság sajátította el ezt a jártasságot. Nem bírta ki ezt a fajta kétséget és tudatlanságot, muszáj volt rákérdeznie.
- Ez a fiú, teljesen egyedül képes volt elszökni a nővérek elől, ráadásul már sokadszorra? Javítson ki, ha tévedek, de nem csak ilyen kor környékén tanulnak meg egyedül járni?
- De normális esetben így lenne, azonban ez nem mondható Nickolas-ra.
- Ezt hogy érti? – nézett kérdően Augusta Foster-re, majd a fiúra.
- Nos, hogy is mondjam? Nickolas fejlettebb, mint a többi társa. Mindent sokkal hamarabb csinált. Sok évtizednyi tapasztalatom alatt, senkit nem láttam még, aki ennyire fejlett lett volna a fizikális cselekvésekben.
Eben felkapta a fejét.
- És a mentális?
A hölgy néhány másodpercig habozott, de aztán válaszolt a kérdésre.
- Azzal sincs baj, okos fiúcska és ügyes, csak… csak nem igazán beszédes.
- Az nem baj, én magam sem voltam egy szószátyár kiskoromban, legalábbis nekem ezt mondták – mondta Eben mosolyogva a hölgynek. Amit eddig megtudott a fiúról az mind tökéletesen megfelelt. Remek kísérleti alany lehetőségét látta meg az ártatlan kisgyermekben, akinek fogalma sem volt róla, hogy mi várhat még rá. A doktor fejében megfogalmazódott a gondolat: Ez a fiú kell nekem.
- Szeretném örökbe fogadni.
- Parancsol? – kérdezett vissza zavarodottan Augusta. Meglepődött a kérdésen. Álmába sem gondolta volna, hogy pont Nickolas-t szeretné magával vinni a férfi.
- Jól hallotta. Adoptálnám a fiút.
- De Doktor Vernon egyedülálló apaként én egy idősebb gyermeket javaslok Önnek…
- Asszonyom, én hiszek a sorsban és nem én választottam a fiút, ő választott engem.
A gyermek, mintha csak értette volna, hogy mi is zajlik körülötte megölelte Eben-t, akit eddig csak csodálkozva bámult. Augusta Foster végignézte a jelenetet és a szíve újfent valami meleg érzéssel csordult tele. Ekkor minden kétsége elszállt a számára kényes üggyel kapcsolatban.
- Hát legyen – mondta behódolva – Hozom a szükséges papírokat – azzal felállt és kisétált a teremből az egyik bal oldali ajtón keresztül. Lépéseit még egy jó ideig vízhangozta a folyosó, aztán teljesen elhaltak. Eben a fiúra nézett és mosolyogva beszélni kezdett hozzá.
- Mától te Nickolas Vernon vagy és én leszek az apukád.
A fiú utánozva a férfit nevetni kezdett és az apás rész után vidáman tapsolt és rugdalózott Eben ölében.
- Bizony te fogod valóra váltani a legnagyobb álmom…fiam… - tette hozzá az utolsó szót enyhe gúnnyal, majd megeresztett egy aprócska ördögi mosolyt.


Mióta Eben hazavitte magához Nickolas-t sok-sok év telt el. Azóta a fiú felcserepedett. Eben nagy gondosságot fordított a nevelésére. Mindig figyelt a tanítatására és a jó kondíciójára, elvégre Nickolas volt a szeme fénye, a büszkesége, az álma. Nagy tervei voltak vele és igyekezett mindent úgy alakítani körülötte, hogy semmi, se semmi se gátolja meg nagyszabású elképzeléseit. Azonban nem mehet minden az ember tervei szerint. Sokszor van az, hogy valami tőlünk független dolgon félre siklik és akár felborulhat az egész.
Így volt ez Eben esetében is. Nickolas mindent megkapott otthon: szeretetet, törődést, tudást és egy helyet, amit az otthonának nevezhet. Azonban gyakorlatilag fogságban élt. Nem mehetett sehova engedély nélkül. A hatalmas luxus házat is csak az apjával együtt hagyhatta el. Eben nem engedte, hogy a romlott külvilág megmérgezze az ő drágaságát. Egy dolgot nem vett viszont figyelembe. Az önálló akaratot, a fia öntudatát, a kíváncsiságát.
Természetesnek mondható, hogy ahogy a fiú a pubertás kor közepébe lépett, úgy hitte benőtt a feje lágya és ő a világ közepe. Éjszakánként eljárt otthonról és belevetette magát a felnőttek életébe. Azonban a lehető legrosszabb körbe sikerült betévednie. Eben nem véletlenül nem engedte ki a fiát a városba, hisz az a bűnözés és az emberi romlottság melegágya volt. Bordélyházakat és balhés kocsmákat lehetett látni szinte minden utcán. Az illegális mágus céhek tagjainak is ez a város volt a kedvenc szórakozóhelyük.  
Nickolas-nak születése óta nagy jártassága volt a szökésekben, amit jelenleg is kamatoztatott. Mint már fél éven keresztül megannyiszor ezúttal is sikeresen elszökött otthonról lebukás nélkül. Egyből bevetette magát a város éjszakai életébe, ahogy kiért a birtokhatárról és belépett a településre. Rengeteg kedvenc helye esett útközben, de most valami újra vágyott. Az eddigi szórakozóhelyek már mind unalmasok voltak számára. Nem is kellett sokáig kóvályognia, hamar meglátott egy új, számára eddig ismeretlent lebujt. A Romlott Pók-nak már a neve is izgalommal töltötte. Gyorsan elővett egy szál cigit és rágyújtott. Minden egyes szál gondosan el volt rejtve a ruhájában. El kellett rejtenie az apja elől, mert biztos volt benne, ha megtudja, hogy dohányzik abból nagy botrány lesz és semmiképp sem akarta összeakasztani a bajszát az öregével.
Bár idősebbnek látszott, mint amennyi valójában volt, nem érte még el a nagykorúságot, ami igazából követelmény lett volna ezeken a helyeken. Eddig szerencséjére senki sem kérte számon rajta a korát, de azt akarta, hogy ez így is maradjon. Kifújta a füstöt az ég felé, amit felkapott a lágy szél és arrébb fújta a gomolygó méregfelhőt. Elvigyorodott és felöltötte a magabiztos ábrázatát, aztán belépett az ajtón. Kicsit csalódnia kellett benne, hisz nem sok újdonság volt itt. Szinte ugyanolyan volt, mint az előző bárok ahol járt. Az egyetlen jó pont a plafonon lévő pókhálók voltak, amik valami érdekességet mutattak Nickolas számára. Valami mókás elfoglaltság után kutatott a helységben. A nőkhöz most nagyon nem volt hangulata. Múltkor egyel eléggé megjárta, mert tiszteletlen volt és ennek még friss nyoma volt. Ezek után a kártyázás mellett döntött. Szippantott még egyet a cigiből aztán elindult az asztal felé, ahol játszottak.
- Üdvözletem! - köszöntötte a társaságot - Van egy hely a számomra?
Az osztó egy hosszú, sötéthajú, sebhelyes arcú, kis körszakállas férfi volt. Kérdőn végigmérte a jövevényt, aztán úgy dönthetett, hogy rendben van, mert vállat vont, és egy üres székre mutatott.
- Üdv. Amíg a gyémántjaid kitartanak, szívesen látunk.
Nickolas bólintott és lehuppant a székre. Már jó néhány hónapja megtanulta a xabakkot játszani, így már egész otthon érezte magát a társaságban. Beletett néhány gyémántot a xabakkedénybe, aztán felmarkolta a neki kiosztott két mágikus kártyát, megnézte őket, majd gyorsan végigpásztázta az ellenfelei arcát. Amikor a fogadásokat gyűjtő edény eléje ért, abba is beletette a szükséges összeget. Nickolas-nak a Kardok hatos meg a Levegő és a Sötétség Királynője jutott, az osztó azonban bármelyik pillanatban megnyomhatta az asztalon lévő lakrimát, megváltoztatva ezzel a mágikus kártyák értékét. Nickolas nem lepődött már meg a mágiákon. Bár ő nem tudta használni, mégiscsak egy mágiával teli világban élt és már megszokta. Főleg ezeken a helyeken szeretnek ilyeneket használni a játékokban vagy a sötét mágusok az erejük fitogtatására. Szerencsére a saját bőrén még nem kellett ilyet tapasztalnia.
Nickolas az ellenfeleire sandított és méregetni kezdte őket.  Tőle balra egy kék, hátranyalt hajú férfi ült. Elég tapasztaltnak tűnt a játékban és az utcai életben is. Ezt az arcán és a kezén lévő apró hegek is jelezték. Eggyel tovább az osztó ült, mellette pedig egy eléggé baljóslatú alak, aki mellesleg Nickolas-al szemben ült. A fiatal srác nem sokkal lehetett idősebb, mint Nickolas. Borzolt fehér haja az egyik szemére lógott, így azt eltakarta. Az arca bal részén egy ragtapasz jelezte valamilyen sérülés jelét. A szájában egy piercinget, a bal fülében pedig két fülkarikát hordott. A nyakán egy furcsa Nickolas számára ismeretlen szimbólumot ábrázoló tetoválás volt, a vállán pedig egy fekete bőrpáncélt viselt, amiből három tüske állt ki. A következő játékos egy csinos, fiatal, szőke lány volt, aki fekete toppot és egy fűzöld pulóvert viselt, amit félig felzipzározva és felhajtott kapucnival hordott. Neki a kézfején volt egy ugyanolyan tetoválás, mint az előző srácon. Ha Nickolas jártasabb lett volna a mágia világában, akkor jól tudhatta volna, hogy az egy mágikus céh szimbóluma. A várost ismerve pedig már nem lett volna nehéz kitalálni, hogy méghozzá egy sötét céh szimbóluma. Azok a céhek, akiktől a Mágus Tanács megvonta a jogot illegális, tehát sötét céhek lettek. Nekik már csak az emberi mértékkel számított gonosz megbízások maradtak.
A lány felvette a frissen kapott lapjait és égkék szemeivel átfutotta őket.
A xabakkjáték lényege az volt, hogy a kártyák összértékének meg kellett közelítenie a pozitív vagy negatív huszonhármat. A huszonhármasok közül a pozitív volt az erősebb.
Pillanatnyilag Nickolas kezében lévő kártyák összértéke plusz négy volt. A Levegő és a Sötétség Királynője mínusz kettőt ért. Nickolas bedobhatta volna a mágikus kártyát a lakrima mezőbe, lefagyasztva annak az értékét; ha aztán megkaparintja a nullás értékű Bolondot és szerez melléje még egy hármas értékű kártyát is, akkor kijön a Bolond lapja. Ez pedig még a xabakknál – a pozitív vagy negatív huszonhármas – is erősebb lett volna.
Míg Nickolas habozott, a mágikus kártyák felszíne megremegett és az értékek megváltoztak. A Királynő helyét a Kardok Mestere foglalta el. A Kardok hatosból pedig Kulcs nyolcas lett. Ez huszonkettes összértéket jelentett. Nickolas megvárta, hogy a többiek is szemügyre vegyék a kártyáikat. A balra lévő három férfi mérgesen lecsapták a mágikus lapjaikat: „kibombázták magukat”, vagyis túllépték a huszonhármat.
A szőke lány megemelte a tétet. Nickolas ugyanezt tette.
- Én hívok – jelentette ki a lány mosolyogva. Színpadias mozdulattal leterített a kártyáit, majd jókedvűen összecsapta a kezeit.
- Húsz.    
Nickolas vigyorogva letette a lapjait.
- Huszonkettő – közölte hanyagul. – Attól tartok én viszem ezt a menetet.
A többiek morgolódva figyelték, mint sepri be pénzüket a jövevény. A szemben ülő balhés kinézetű srác fenyegetően rászisszent Nickolas-ra, és olyan pillantásokat lövellt feléje, hogy még a legkeményebb érc is megolvadt volna tőle, de nem szólt semmit.
A lány nyerte a következő játszmát, aki vidáman tapsikolt tőle. A következőt pedig az osztó vitte. Nickolas a xabakkedény rövid szemrevételezése után úgy döntött, most már érdemes kockáztatni.
Újabb játszmák következtek, de a xabakkedényt senkinek sem sikerült megszereznie. Nickolas már korábban a lakrima mezőbe lökte Érmék hármasát és a Bolondját. És szerencséje kitartott: a következő osztásnál Kulcs kettest talált a kezében.
- A Bolond lapja! – jelentette be Nickolas és a másik kettő mellé hajította a lapjait. – A xabakkedény az enyém hölgyem - itt a lányra nézett és kacsintott – és uraim.
Nickolas már nyúlt volna a nyereményéért, azonban a szemben lévő srác áthajolt az asztalon és a képébe üvöltötte.
- Csaló! Biztosan manipuláltad a lapokat! Senki nem lehet ilyen piszok szerencsés!
Nickolas paprikavörös lett a méregtől. Majdnem annyi ideje játszik, hogy kijár esténként a városba – ami az ő szemében hosszú időnek látszik – és sosem csalt. Életében egyszer se. Mégis egy ilyennel most megvádolták.
- Hogy csaltam volna?! Mágiát sem tudok használni! – ordította Nickolas, ami tőle egy felelőtlen kijelentés volt – Szerintem csak féltékeny vagy, amiért én nyertem és a melletted lévő lány velem szemezik.
Egy lehengerlő vigyort megeresztett az említett lány felé, majd nyúlt az edényben lévő gyémántokért, hogy bezsebelje a frissen szerzett zsákmányt. A hőbörgő srácnál ekkor pattant el a cérna.
- Ő a húgom te rohadék!
Nickolas megállt a szedésben.
- Ó, hát ez pech…
Bármi további reakció előtt egy sötét ököl tört fel az asztal alól, keresztültörve azt, és állon vágta Nickolas-t, aki hanyatt repült a székről.
- Senki nem szórakozhat a Frenzied Werewolf céhvel! Senki! – ordítozott a mágus, nyál fröcsögve. Nickolas az ütés után próbált fölállni és menekülőre fogni a dolgot. Nem hiszem el, hogy sikerült belekötnöm egy sötét mágusba, gondolta keserűen. Ahogy csak tudta szedte a lábát. Halott már olyanról, hogy mágusok miként öltek meg már helyieket különösebb nyomós ok nélkül. Minden egyes izmát megfeszítette és úgy futott a kijárat felé. Kirontott az ajtón az utcára és minden további gondolkodás nélkül elindult egy találomra választott irányba. Az ösztönei hajtották, túl akart élni. Alig tett meg három-négy lépést, mikor előtt a föld mozogni kezdett és kirobbant belőle egy nagydarab ember. Egy dagadó izomzatú, kopasz, fekete kecskeszakállas, bézs színű tunikát viselő, arany ékszerekkel teli férfi volt. Nickolas veszélyérzete azonnal jelzett, hogy valami nincs rendben. Amikor meglátta a férfi szabad vállán ugyanazt a tetoválást, mint a másik kettőn, már biztos volt a dolgában. Meg akart fordulni és elfutni a másik irányba, de az elfutás nem sikerült. A földből sziklarögök tapadtak a lábához és nem engedték mozdulni. Közben a szórakozóhelyről kijött az árnymágus, még két társával vigyorogva.
- Szép munka volt Rock. A kezét is, ha kérhetném. – mondta tenyérbe mászó hangon. Rock némán bólintott, aztán két oszlop nőt ki a földből és ráfonódott Nickolas mind két kezére és kifeszítette. Az árnymágus maga előtt bokszolni kezdett, mire minden egyes ütésnél az árnyékából egy sötét színű ököl nyúlt előre és megütötte Nickolas-t.
Több ütés is érkezett gyomorszájra illetve arcra. Nickolas szeme már feldagadt, több helyen kivérzett az arc, az orrából is dőlt a vörös vér. Az árnymágus abba hagyta az ütéseket és megállt.
- Ideje befejezni, eleget szórakoztunk.
Elvigyorodott, majd az árnyéka nyúlni kezdett és több csápszerű fekete inda nyúlt ki belőle, amik összefonódtak és egy fúrót formáltak, majd az is nyúlni kezdett és vastag, tűhegyes árnyék karó alakult ki belőle.
- Köszönj el szépen.
Nickolas minden reményét elvesztett, egész idő alatt két ütés között szabadulni próbált, de sehogy se sikerült neki. Nagyon szorosan tartotta a szikla. Hiába, hisz ő csupán egyszerű halandó ember, négy sötét mágus ellen. Az esélye, akárcsak a menekülésre is, már a legelős pillanattól kezdve a nullával volt egyenlő.
Az árnyék dárda először hátrahúzódott, majd előrecsapott, akár egy skorpió farka. Nickolas behunyta a szemét és elfordította a fejét. A halált várta, de annak nem most jött el az ideje. Valakinek más tervei voltak a fiúval és nem engedhette meg magának a halálát.
Nickolas kinyitotta a szemét és egy ember állt előtte. Fehér orvosi köpenye meglibbent a levegőben. A dárda mellett állt, ami nem mozdult egy tapodtatott sem. Eben megfagyasztotta az időt a dárda körül, majd felemelte a kezét, ami fölött egy fénygömb jelent meg beragyogva az egész utcát és eltüntetve az árnyékokat.
- Hé, tudod te kikkel húztál ujjat?! Mi vagyunk a Frenzied Werewolf!
- Nem érdekel kik vagytok.
Eben hosszú idő óta, most először volt iszonyú dühös, a haragjával vasat lehetett volna olvasztani. Évek óta minden egyes időmet ebbe a kísérletbe öltem és most jött-ment suhancok, akik azt hiszik, hogy ők a faszagyerekek, tönkre akarják tenni ezt, gondolta magában indulatosan. Eközben az árnymágus intett Rock-nak, aki a föld felé tartotta a kezeit, mire belőle egy halom kőtüske emelkedett ki és száguldott Eben felé.
Eben azonnal felé fordult és egy kézmozdulattal furcsa tükröket teremtett, amik elnyelték az összes tüskét. Amint elnyelte a támadást, azonnal vissza is lőtte Rock-ra a saját tüskéit. Egy újabb kézmozdulat után Rock alatt egy lila mágikus kör alakja izzott fel, majd a következő pillanatban sikoltozáshoz hasonló hang töltötte meg az utcát. Bár a többiek csak a töredékét hallották ebből, Rock pokoli kínokat állt ki. Úgy érezte, majd szétrobban az agya. A hang annyira leblokkolta, hogy a kezeit nem bírta a fülére tapasztani a zaj tompításához. Amint a túlvilági zaj elhalt, Rock térdre rogyott és elterült a földön, a füléből meleg vér serkent elő és folyt végig az arcán.
Az árnymágustól balra lévő varázsló is belépett a harcba. Egy hatalmas jégből készült páncélöklöt készített alkímiával, majd célra tartotta a fegyverét és lőtt. Eben visszafordult és vele együtt egy kézsuhintással furcsa fényhullámot indított el. A hullám kettévágta a lövedéket, ami így kikerülte Eben-t és Nickolas-t is.
A sötét mágusok kezdtek nagyon bosszankodni, amiért az idegen sorba védte ki az összes rázúdított támadást. Eben idejét látta befejezni a dolgot. Furcsa kézmozdulatokat tette maga előtt, aztán egy háromszöget rajzolt a kezével. Az alakzat fénnyel felrajzolva megjelent a levegőben. A közepén egy kör volt, a háromszög sarkaiban pedig különös mágikus szimbólumok. A fény alakzat mozogni kezdett, közben egyre erőteljesebben fénylett. Végül mikor elérte a maximális feltöltést, a mágia elsült. Hatalmas fénysugarat engedett szabadjára. Végigszántotta az egész utcát. A fekete mágusokból nem maradt semmi az égvilágon a pusztító fénysugár után.
Nickolas tátott szájjal bámulta az egész jelenetet. Sosem gondolta volna, hogy az apja ilyenekre is képes. Csak néha-néha elvétve mesélt a mágiáról, de hogy használja is? Azt még álmában sem mert gondolni.
Eben megfordult és kiszabadította Nickolas-t a szikla szorításából.
- Meghaltak? – bukott ki Nickolas-ból.
- Nem, csak messzire küldtem őket.
A pokolba, tette hozzá gondolatban Eben. Kegyes hazugság volt Nickolas-nak. Nem kellett volna még csak feltételezhetőleg sem látnia és megtapasztalni a gyilkosságot. Remélem nem lesz szövődménye a kísérlet kapcsán, gondolkozott tovább.
- Úgy hiszem némi magyarázattal tartozol, fiatal úr.
Nickolas lesütötte a szemét.
- Igen, tudom. Sajnálom.
- Ha nem vertek volna el így, akkor most tőlem kaptál volna egyet. – mondta szigorúan – Ezért mondtam, hogy az itteni élet veszélyes. Lásd már be, hogy nem véletlenül mondok dolgokat.
- Most már tudom. Bocsánat. – dünnyögte halkan Nickolas.
Eben átkarolta a fiút a vállánál fogva és haza indultak. Hosszú percekig némán haladtak, aztán Nickolas nem bírta kis és kitört belőle:
- Annyira király voltál! Miért nem mondtad, hogy te is tudsz mágiát használni?
Eben belenézett a fiú csillogó szemeibe. Nagyon fellelkesült ezen a mágiás dolgon.
- Nem éreztem fontosnak. Én elsősorban tudósnak tartom magam, nem mágusnak.
- Tanítasz nekem is? – kérdezte lelkesen.
- Nem.
A válasz tömör volt és hideg, mire Nickolas csak egy halk miértet tudott kinyögni.
- Felesleges neked ilyen mihaszna mágiákat tudnod, amikor eljön az idő valami sokkal hatalmasabb erőt fogsz kapni…
Eben elvigyorodott és az utcai lámpa fényében megcsillant a szemüvege.


Jó pár évvel az incidens után Nickolas már nagykorú lett és Eben meglátása szerint tökéletesen készen állt a beavatkozásra.
- Nos, fiam. Ma van a nagy nap. Örülök, hogy önként vállaltad el. Megmondom őszintén másnak nem igazán örültem volna – mondta Eben Vernon fapofával. Az álarc alatt azonban mohó és önelégült vigyora volt. Végre a kísérlet küszöbén álltak és most szüretelheti a 19 éves munkájának gyümölcsét. Ez idő alatt sikerült az amúgy is gyorsan fejlődő Nickolas-t átlagon felüli kondícióba juttatnia, valamint elérni nála, hogy teljesen megbízzon benne és önként vállalja el a beavatkozást. Eben tökéletesen megvolt elégedve magával. Mint mindig, most is pontosan úgy keverte a lapjait, hogy ő a legjobban jöjjön ki belőle. Egy igazi kétszínű zseni volt Eben.
- Igazán nincs mit apa. Ha ezzel segíteni tudom a projektet, akkor rám számíthatsz.
Nickolas fölvette a köpenyét, majd Eben-el elindultak a laboratórium felé. Útközben átbeszélték a beavatkozás részleteit. Nickolas figyelmesen végig hallgatta az apja mondandóját, végül pedig hozzátett egy-két szerinte alkalmatos tanácsot. Eben figyelemre méltónak találta a fiú tudását. Már jó néhány éve szokott neki segíteni a munkájában és rendkívül hasznos segéd volt.
Beérve a műtőbe, ahol számos orvos, mágus és alkimista várta őket, Nickolas-t egyből felfektették az asztalra.
 - Ne aggódj Nick. Biztos kezekben leszel.
- Tudom Tom –felelte mosolyogva. Eben Tom-mal a segédjével kimentek a szobából. Megálltak az üvegfal előtt, hogy a beavatkozás minden részletét láthassák.
- Végre eljött a nagy nap…

***

Órákkal később befejeződött a művelet. Eben örömmel konstatálta, hogy az operáció sikeres volt és a lakrima teljesen kompatibilis Nickolas-szal. Míg a fiú altatás alatt volt, a beavatott mágus elvégezte az utolsó simítást. A Mirror Deflection nevű - az emberek számára már ismeretlen és tiltott - mágiát. A mágia egy klónt hoz létre az emberről, de felerősít a másolatot, ami így felülmúlja az eredetit. Az eszméletlen klónt hordágyon kivitték és elszállították tér mágiával egy másik komplexumba.
Nickolas ébredezni kezdett. Ekkor Tom bement hozzá és formalitásból elvégzett néhány vizsgálatot, majd kisétált a szobából. Gondosan becsukta maga mögött az ajtót és Eben mellé lépett. Egy darabig szótlanul álltak egymás mellett Nickolas-t bámulva, de végül Tom megtörte a csendet.
- Minden rendben van a Mirror Deflection sikeres volt.
- Kiváló.
- Mi legyen Nick-el?
- Az egyik mágusunk törölje az emlékeit, aztán dobjátok az utcára, vagy felőlem meg is ölhetitek. Már semmi szükségem nincs rá. Elvégezte, amire született.
Eben elfordult az üvegtől és elindult a folyosó felé. Tom arcán izzadságcsepp gördült végig. Régóta ismerte Eben-t, de mindig meglepte a szívtelensége. Annyira jó színész volt, hogy amikor eljátszotta a szerető apát, még ő maga is elhitte, habár tudta az igazságot Eben-ről.
- De… biztos vagy benne? Hisz 19 évig nevelted a saját fiadként. Semmi őszinte szeretet nem alakult ki iránta?
Eben megállt egy pillanatra, mikor nyitotta a folyosó ajtót. Jó pár másodpercig nem moccant és nem is szólalt meg.
- Nem – felelte hidegen végül és becsapta maga mögött az ajtót.

***

Nickolas pislogva kinyitotta a szemeit. Először homályos volt a látása az erős altató mágia miatt, de hamar kitisztult. Furán érezte magát, ami nem is volt csoda, hisz a teste belül megváltozott. Most már olyan dolgokra volt képes, amiről más emberek álmodni se mertek volna. Nickolas méreg sárkányölővé vált. Hangos lépéseket halott. Valósággal dübörgött. Mintha csatazajjal nyílt volna ki az ajtó, majd dobhártya szaggató puffanással be is vágódott. Nickolas felnézett és a belépő Tom-ot vette észre. Furcsálta az előző dolgot, hisz a beavatkozás előtt nem hallotta Tom lépéseit, mivel orvosi mamuszt hordott, ami puha anyaga lévén nem igazán adott ki hangot. Nickolas hallása a többszörösére fejlődött, amiről most kezdett csak tudomást szerezni. Mindent hallott, ami a környéken zajlott többszörösre felerősítve. Jó pár percig tartott, mire hozzá szokott a füle az új viszonyhoz. Ez idő alatt Tom megvizsgálta. Egyszerű rutin reflexvizsgálatok voltak, amiket Nickolas már jól ismert. Mikor Tom végzett a dolgával egy szó nélkül kiment a szobából és Eben mellé állt.
- Minden rendben van a Mirror Deflection sikeres volt.
Nickolas elképedt az új hallása miatt. Tisztán és érthetően hallotta a vastag üvegfal mögötti beszélgetést.
- Mirror Deflection? – suttogta halkan magában. Számára ismeretlen volt. Az emlékei között kutatott, de hiába, semmi olyat nem talált, amiben erre utalt volna valaki. Senki nem szólt ilyen nevű műveletről, ami helyén való volt, mert ebben őt nem is avatták be.
- Kiváló.
- Mi legyen Nick-el?
- Az egyik mágusunk törölje az emlékeit, aztán dobjátok az utcára, vagy felőlem meg is ölhetitek. Már semmi szükségem nincs rá. Elvégezte, amire született.
A fiú nem hitt a fülének. Egyszerűen nem akarta elhinni, amit hallott. Feldolgozhatatlan volt számára a tudat, hogy az egész élete egy hazugság és álnokság volt.
- De… biztos vagy benne? Hisz 19 évig nevelted a saját fiadként. Semmi őszinte szeretet nem alakult ki iránta?
Felkapta a fejét erre. Halvány reményt táplált az iránt, hogy az apja csak ugratta Tom-ot.
- Nem.
A szó mely hideg késszúrásként hatolt Nickolas szívébe, fékezhetetlen dühvel és haraggal borította el. Az izma megfeszültek, erei kiduzzadtak. A dühből, gyűlölet alakult. A gyűlöletből pedig kín és szenvedés mely egy ordítás folyamatában testesült meg. De az ordítással valami más is a külvilágra szökkent a hangon kívül. Nickolas szájából egy mérgező gőzörvény szabadult elő végig marva mindent az útjában. Kitépte magát a béklyóiból és dühösön az ajtónak ment. Egy határozott ütéssel az ajtó kivágódott és a szemben lévő falnak csapódott. Tom rácsapott egy gombra, mire vörös fény lepte el a szobát és megszólalt a riasztó hangja.
Őrök léptek a szobába a folyosóról. Nickolas egy dühödt ordítással mérges gázt okádott rájuk. Az őrök belélegezve a gázt a torkukhoz kaptak. Az idegméreg azonnal kifejtette a hatását és holtan estek össze.
Tom megpróbált rátámadni a szökevény alanyra, de semmi esélye nem volt. Nickolas elkerülte az ütést, majd ráfogott Tom kezére és felemelte. A másik kezével elkapta a derekát és ordítva az üvegfalnak vágta, ami apró darabokra tört. Tom pedig áthatolt az üvegen, ami sok ezer apró vágást okozott a testén, majd neki szállt a műtősasztalnak és felborult vele.
Nickolas kirohant a folyosóra és menekülni próbált erről a helyről. Minél előbb kiakart szabadulni. Folyosóról folyosóra haladt, míg el nem érte a kijáratott, ami előtt már várta valaki.
- Hová ilyen sietősen Nickolas?
- Tűnj az utamból Eben!
- Ó, most már nem apa vagyok, hanem csak Eben? – kérdezte gúnyosan.
- Ne szórakozz velem! Egész életemben egy hazugságban éltem! Volt egyáltalán igaz szavad felém?! Minden szereteted és törődésed csak illúzió volt?! – üvöltötte könnyes szemmel Nickolas.
- Miért teszel fel olyan kérdést, amire tudod a választ? Nem így neveltelek fel…    
Nickolas egyre dühösebb lett és ez a mély érzelem egyre jobban előhívta új képességeit. A kezén a körmök nyúlni kezdtek és feketére színeződtek, míg végül a körmök karmok lettek. A bőre keményedni, és pikkelyesedni kezdett. A mocsár zöld színű pikkelyek egészen a csuklójáig beborították a kezét. Úgy nézett ki, mint valami sárkány karom.
Nickolas elrugaszkodott és Eben felé rontott. A két kezével Eben felé öklözött keresztező mozdulattal, mire, mint valami aura méregköd jelent meg a kezei vonalán, sárkányfogra emlékeztető formával. Eben megfagyasztotta az időt a felé tartő méregnél, majd sebesség mágiával Nickolas mögé került. Az egész szobát vakító fény világította be. Nickolas-nak bekellett hunynia a szemét, viszont a hallása még mindig nagy segítségére volt. Pontosan tudta hol van Eben, sőt mintha még azt is érezte volna a hallása segítségével, hogy pontosan mit csinál. Hallotta, ahogy felemeli a kezét és rá irányítja. Lelki szemei előtt látta a mozdulatot és felismerte arról az éjszakáról, amikor először látta Eben-t mágiát használni, így pontosan tudta mi fog jönni. Félre vetődött, mire a következő pillanatban egy fénysugár hőjét érezte maga mellett elszáguldani.
Lendületet vett és Eben-re vetette magát. Ráfogott a csuklójára, mire az sisteregve, füstölni kezdett. A méreg marni kezdte a bőrét savként. Eben felordított fájdalmában és térdre rogyott. A hang végig zengte a szobát, mire Nickolas elkapta a kezét és a fülére szorította. Az ordítást kínként élte meg és akaratlanul is hátrálni kezdett.
Eben felülkerekedett a fájdalmán. A összemart csuklóját szorongatva figyelte Nickolas reakcióját, majd elmosolyodott.
- Most már értem honnan tudtad meg az igazságot. Ez egy nem várt hatás a méreg sárkányőlőnek. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen jó hallás is kialakulhat.
Eben felkelt a földről és kitartotta a kezét Nickolas felé.    
- A jó hallás egyben áldás és – kis szünetet tartott, megeresztve egy vigyort – átok…
Eben felől mágikus kották törtek elő és Nickolas felé száguldottak. Elérve Nick pokoli fájdalmat élt meg. A füléhez tette a kezét, de eredménytelen volt. Moccanni se bírt a fájdalomtól. A csikorgó zaj, mintha az agyát ütötte volna légkalapáccsal. Meleg vér csordult ki a füléből. Térdre rogyott. Meg kellett erőltetni-e magát, hogy egyáltalán eszméleténél maradjon.
- Lássuk, hogy tetszik egy erősebb fajta…
Nickolas összeszedte minden megmaradt erejét és bénító- és altatóméreg gőz okádott, ami beterítette az egész szobát. Nagyon jól tudta nem győzhet. A dühe már alább hagyott és képes volt racionálisan gondolkodni. Egyetlen esélye az életben maradásra a menekülés volt. Amint a gőz belepte a szobát nem törődve semmivel, megfordult kitört az ajtón és rohant ahogy a lába bírta. Órákon keresztül csak rohant. A lábai már pokolian fájtak, de örült ennek a testi fájdalomnak, legalább elvonta a figyelmét. Lassítani kezdett a futásban. Mostantól kezdve csak én létezem, csak én számítok, gondolta magában.  A gyors sétából lassú lett, míg végül megállt és leroskadt a földre lihegve. Felnézett az égre, majd egy nem messze tőle lévő fenyőre. Az egyik ágán észrevett egy szem tobozt. Mellette sehol máshol nem volt másik, csak az-az egy.
Senki más - folytatta tovább gondolatait – Többé senki nem érdekel. Nem fogok senkit közel engedni magamhoz. Bármilyen kedves, okos, vagy jószívű legyen. Senki nem értheti meg ezt a fájdalmat. Mostantól csak én vagyok… én, Nick. Most és mindörökké. Csak én. Mindenki más elmehet a francba.  
Az ártatlanság utolsó szikrája is kihunyt a lelkéből. A kedves arc hideg tekintetű, kemény maszkká torzult, a vérző szívet kemény, áthatolhatatlan kéreg vonta be – keményebb és áthatolhatatlanabb, mint a legkeményebb adamantium páncél.
A fiú végérvényesen is férfivá érett.


Két év telt el azóta, hogy Nick sárkányölővé vált és az ember, aki fölnevelte becsapta és eldobta magától. Nick gyökeresen megváltozott az alatt a két év alatt. Külsőleg és belsőleg egyaránt. A saját mérgével kiölte a hajában a pigmenteket, így az hófehér volt. Tépett fazonnal horda és a jobboldalán a szemére lógott egy kicsit, de nem annyira, hogy takarja látását. Nem mintha szüksége lett volna rá. A hallása miatt, akár vak is lehetett volna, akkor sem lett volna hátrányosabb helyzetben, mint ember társai, sőt még akkor és érzékelésben messze fölöttük állt.  A bőre néhány árnyalattal sötétebb lett. A hajában egy sötétszínű fejhallgató csücsült. Fehér trikót és ujjatlan, fekete, galléros köpenyt hordott, ami meglehetősen hasonlított egy orvosi köpenyre. Egy sötét, mocsár zöld színű nadrágot viselt, amit fekete csíkok díszítettek a comb résznél.
- Köszönöm, hogy segítettél megmenteni a lányomat – hajlongott az idősödő férfi.  
- Nem ingyen dolgoztam, öreg…
- Oh, persze, elnézést. Itt a fizetsége. – azzal átnyújtott Nick-nek egy köteg pénzt. – Megjegyzem még soha életemben nem láttam, aki ennyi idő alatt legyőzött volna egy ilyen szörnyet.
- Semmiség volt – mondta cigivel a szájában Nick, miközben a pénzt számolta.
- Megkérdezhetem a nevét?
- A nevemet? – kapta fel a fejét Nick. Rég volt már, hogy a nevét kellett mondania. – Nick Ver… - elharapta a mondatot, majd gyorsan folytatta – Venom. A nevem Nick Venom.
Maga se tudta miért pont Venom-ot mondott, de megtetszett neki a név. A Vernon vezetéknevet úgy is eldobta magától, hisz az a férfi már nem az apja, így a nevét se kell hordania.
- Köszönöm, Nick Venom. Örökre megjegyzem ezt a nevet.
- Tégy ahogy akarsz. Mindenesetre, ha máskor is lenne munka hívhatsz, persze megfelelő fizetség fejében.
- Persze.
Nick szívott még egy slukkot a cigijéből, aztán elnyomta az asztalon és eldobta. Mióta sárkányölő lett még jobban esett neki a dohányzás, mintha picit feltöltötte volna energiával. Megfordult, aztán intve egyet hátra kilépett a házból az utcára, új megbízás után nézve.