Mona Okami - kilépési pályázat

Meredten bámult maga elé, mikor megláttam. Haja szétzilálva, ruhája meglazítva. A belső vívódás az arcára volt írva, mégis olyan döntésképtelennek tűnt, mint még soha.
– Nyomaszt valami? – kérdeztem meg Pete-től, mikor mellé értem.
– Szia. – Pillantott fel rám meglepődve, majd mosoly terült szét az arcán – Nem igazán, talán, nem tudom, lehet. -  Ahogy ezeket kimondta, már le is olvadt a mosoly az arcáról. Leültem mellé a lépcsőre és az arcát kémleltem, miközben azon törtem a fejemet, vajon hogyan segíthetnék rajta.
– Ha nem nyögöd ki… akkor nem tudok segíteni. – mondtam a szemébe nézve, őszintén.
– Ez igaz, de megfogalmazni is nehéz. – rövid szünetet tartott, hogy összeszedhesse a gondolatait, majd folytatta  – Nem is tudom, időnként kételkedem, hogy ide tartozom, ez való-e nekem. – mutatott végig a ruházatán. Öltönyt viselt, élére vasalt nadrággal és nyakkendővel. Már mindegyiken látszott, hogy megpróbálta őket kényelmesebbé tenni, hogy viselhetőek legyenek. Csak néztem rá, nagyokat pislogva.
– Nem muszáj ilyen elegáns ruhákat húznod… Nekem bármiben tetszel. – mondtam, és puszit nyomtam az arcára. Én sem viseltem soha kifejezetten elegáns ruhákat, de nem is zavart.
– Köszi. – mosolygott maga elé – De ez a Blue Pegasus, elegáns öltönyök, szépfiúk, gyönyörű férfiak céhe, nem pedig szeplős kisfiúké, kit fojtogat a saját nyakkendője. – rossz volt hallgatni, ahogy szánakozva beszélt magáról. Arról a személyről, akit annyira szeretek.
– Nem is érzed jól magad itt?
– Időnként úgy érzem, csak miattad jövök el ide. – kijelentése meglepetésként ért.
– Ezt most miért mondod?
– Te mondtad, hogy beszéljek, miért vagyok lehangolt. Úgy érzem, rajtad kívül nem sok keresni valóm van itt és ez nyomasztó.
– Akkor… - igen, egészen biztos, hogy – el fogsz menni?
– Hagyjalak itt téged?- kérdezte - Nem. Nem megyek sehova, nélküled nem. – a hallottak kicsit megnyugtattak ugyan, de annak a lehetősége, hogy ő, vagy akár mindketten elmegyünk innen elgondolkodtatott.
– És hová mennél szívesen? – érdeklődtem.
– Nem tudom, igazából ez volt az első hely, amit megláttam és nem is mentem tovább. Nem ismerem olyannyira a többi helyet.
– Ezen még gondolkodnom kell. - elhallgattam. Nem is igazán tudtam volna erre mit mondani, tényleg át akartam gondolni a helyzetet. Hagyjak mindent csak úgy magam mögött? Már épp úgy tűnt kezd alakot ölteni az életem az emberek közt, egy városban.
Ahogy gondolkodtam, csend telepedett ránk. Csak ültünk ott csendben egymás mellett a lépcsőn, amíg Peter meg nem unta és felállt. Rám nézett, és a kezét nyújtotta felém, invitálva hogy csatlakozzam hozzá.
– Egy séta? – ajánlotta.
– Séta. – megfogtam a kezét és összefűztem ujjainkat.
– Te miért vagy itt, itt a Blue Pegasusban? – kérdezte, ahogy elindultunk.
– Mert azt mondtad itt az erős védi meg a gyengét. Én pedig nem a gyenge akarok lenni. – emlékeztettem a céhbe való belépésemre.
– Igaz és meg is mentettél már párszor. – elmosolyodott, ahogy kimondta.
Reméltem, hogy a lemenő Nap vörös fény sugarai elrejtik zavaromat, de mind hiába, ha ezt a saját reakcióim felfedik.
– Nem is… - feleltem a földet bámulva.
– Akkor a memóriám rossz, azt hiszem. - nevetett.
Ez után méterekig nem is szóltunk egymáshoz. Nem is volt rá szükség, hiszen mindkettőnket nyomasztott a gondolat, hogy elhagyjuk a céhet, bár más okokból.
– Ha odébb állnék, jönnél velem?
– Nem tudom. Ez az első hely, ahol hosszabb időt töltöttem.
– És még annyira nem ismersz, hogy velem gyere. – állapította meg. Talán csak hangosan gondolkodott.
– De azt sem akarom, hogy elmenj. – vallottam be őszintén, miközben megszorítottam a kezét.
Aztán Pete megállt.
– Esetleg… - kezdte, miközben felém fordult – Ahhoz mit szólnál, hogy megnézzünk egy másik helyet, és ha rossz lesz, visszajövünk?
– Nem tudom… Baj nem hiszem, hogy lehet belőle.
– De bizonytalan vagy.
– Talán… - én és a magabiztosság sosem ismertük egymást, de ezt már valószínűleg ő is tudta. Elém lépett, és mélyen a szemeimbe nézett, mintha csak próbálta volna kiolvasni a gondolataimat a fejemből.
– Ha rossz lesz, ha hiányoznak a lányok, szólsz és visszajövünk, - mondta megnyugtatásképpen - de én szeretnék megismerni egy másik helyet. – némán bólintottam, és elképzeltem mi is történne ezután, de kér volt. Egyre zavarba ejtőbb dolgok kezdtek előbukkanni az elmémből.
– Te, én, lakni… együtt… - megdöbbenésemmel együtt a beszédkészségemet is elveszítettem.
– Nem muszáj, a szomszédság is megteszi. – nevetett – Egyébként lesz egy Meredith is, Noir, és Cathrine is jönne szerintem.
– De-de-de-de én m-még csak főzni sem tudok… - tört fel belőlem a leggyengébb érv a sok közül, ami épp a fejemben volt.
– Hé, hé, hé… nyugi, majd megtanulunk. Nem élhetsz mindig Nati főztjein.
– Te is megtanulsz? Minek? Nem elég, ha én tudok főzni? – értetlenkedtem.
– Szerintem nem, nem elég. Nem mindig te fogsz főzni. – és egy lépéssel közelebb jött hozzám.
– Miért vagy ebben olyan biztos? – kérdeztem mosolyogva.
– Ööö… mert?
– Nem tudom. Éppen ezért kérdeztem.
– Hát nem tudom, hagyjuk inkább. – felelte, és megcsókolt.

Bob Mester sírt, nagyon, talán még annál is jobban, de végül eltűnt a céh jel mindkettőnkről. Nem szívesen engedett el minket, de végül sikerült meggyőznünk őt, hogy amíg együtt vagyunk, minden rendben lesz. Nati következett. A tőle való búcsút vártam a legkevésbé mind közül.
Pete keze remegett, mikor kopogott az ajtón. Most már csak Nati ajtaja, de egy napja még az enyém is volt.
– Hát ti mi járatban galambocskák? - nyitott ajtót nekünk.
– Szia Nati. - nem volt a leglelkesebb – Szeretnénk elköszönni tőled. – vágott egyből a közepébe. Nem is volt időm felkészülni erre. Azt hittem majd szépen felvezeti, mint a mesternek, de tévedtem. – Igen. – szipogtam, és igyekeztem nem elbőgni magam.
– M-miért?
Társam felemelte a kezét, és a lány felé mutatta tenyerét, amiben immáron nem volt látható a pegazus. Nati sírva fakadt.
– H-hová mentek? – kérdezte a könnyeit nyelve.
– El, egyelőre. – mondta Pete – De, de ne sírjál. – csitítgatta.
– Miért? – Kérdezte egykori lakótársam még mindig sírva.
– Megnézzük máshol milyen, nem éreztem jól magam mostanában itt. – Nati kérdő pillantással nézett rám.
– Nem bírnám ki nélküle. – feleltem fel nem tett kérdésére – Úgyhogy vele megyek.
– Hát sajnálom. – kezével az arcát törölgette – Hiányozni fogtok, de ha valahol leragadtok, szóljatok. Meglátogatlak benneteket. – mondta már kicsit vidámabban.
– Ez természetes, majd Mona ír levelet és jövünk látogatóba is.
Megölelték egymást, ami szemlátomást elég fájdalmasra sikeredett. Tudtam hogy rám is ez vár ma éjjel, de nem érdekelt. Pete elköszönt Natitól, és hazament, én pedig ott maradtam, hogy az utolsó itt töltött éjszakámat a lányokkal együtt tölthessem, mielőtt nekivágunk a nagyvilágnak.

Ugyan már! Hiszen csak négy évet késtem vele