Magánküldetés: Őrült elme (Elizabeth Colmen, Seraphine Mortalité, Bonnie)

Látszólag az egyik lánynak eltörhetett a karja, legalábbis a kéz tartásából és a fájdalmából törésre következtettem. A feldagadt állapotról és lilásodni kezdő színről nem is beszélve. Sariel-re néztem, aki felém fordította tekintetét.
- Ne nézz így rám. Nem segítek neki. Saját magának köszönhette, hogy eltört. Nem vigyázott eléggé.
Elfordítottam a fejemet, mintha dacolnék, de aztán csak visszanéztem rá. Végül nagyot sóhajtottam.
- Tudom-tudom, te segítenél mindenkinek. Legyen hát. De csak mert te kérted kedvesem.
Előkaptam a kukrimat és egy függőleges bemetszést ejtettem a szárnyas dög lábszáránál, majd addig vagdostam, míg ki nem sikerült vágnom a lábszár csontját. Letettem a földre, aztán hátulról a kis övtáskámból elővettem egy szikét, majd a pengéjét a csont közepéhez illesztettem. A késem markolatával óvatosan ütögetni kezdtem, míg a csont szimmetrikusan ketté nem hasadt. Eltettem a szikét és a fegyveremet, majd fogtam a csont darabokat és a sérült lányhoz sétáltam. Még mindig fel volt húzva a ruha ujja, ami így időt spórolt nekem.
- Nyújtsd ide a kezed!
A lány vonakodva, de óvatosan hozzám emelte. Két oldalról közbezártam a kezét a két csont darabbal, majd hátranyúltam és egy géz tekercset elővettem, aztán azzal tekertem körbe. Végül egy csomót kötettem és rászorítottam, hogy biztos legyen a tartás.
A két lány kérdő tekintettel nézett rám.
- Orvos is vagyok mellékesen. Ezért küldtek engem.
Nem teketóriáztunk sokáig. Elindultunk a mögöttünk lévő járathoz.
- Remélem most örülsz – súgtam oda Sariel-nek –Ha lehet máskor ne zsarolj így. Tudod, hogy nem tudok ellenállni a gyönyörű szép szemednek.
A folyosó szűkülni kezdett, de vele együtt ez a fáklyák egyre gyakoribbságát is eredményezte. Némi séta után egy faajtóhoz értünk. Először persze óvatosan közeledtünk hozzá. Alaposan átvizsgáltuk, de se csapdát se mást nem találtunk rajta. Még csak bezárva se volt.
Kinyitottuk az ajtót és egy sötét, dögszagú terembe értünk. Oldalt a polcokon belső szervek úszkáltak tartósító folyadékban, alattuk pedig a kőasztalokon felkoncolt halottak. A padlón egy zöld porral megrajzolt mágikus szimbólum ácsingózott. Előttünk egy régi íróasztal mögött ült egy fiatal, zilált arcú férfi. Valamit körmölt az előtte lévő pergamenre. Meg se lepte a jövetelünk, sőt igazából nem is zavartatta magát.
- Áh, új alanyok. Foglaljatok kérlek helyet, mindjárt foglalkozom veletek. Bár a kisasszony kísérőjére nem lesz szükségem – mutat az állával Sariel felé. Közben ingerülten átsatírozott valamit a pergamenen, majd újra neki esett az írásnak.
- Tudják hölgyeim, bár kevésbé szeretem a női mintát, azért biztos találok önöknek megfelelő helyet.
Felnézett ránk, majd letette az íróeszközét és lassan félre tolta a pergament. Ezt követően felállt és nyújtózott egyet. Elég régóta ülhetett már ott.
- Kezdjük hát... - suttogja, mire az asztal alatti varázskör felizzik és a halottak felpattannak. Összesen heten voltak, de elég hiányosan.
- Drágám…
Sariel azonnal előhúzta a rapírját én pedig a két kukrimat. A görbe pengéjű késeket megpörgettem magam előtt, aztán támadtam. Az első hulla egyik kezével – lévén, hogy csak egy volt neki – felém csapott, amit a késemmel védtem ki, de fura módon nem vágódott le a keze. Sokkal keményebb volt a bőre, vagy inkább az izma. Mindenesetre felütöttem a kezét a pengémmel, majd a másikkal gyomron szúrtam. Kitéptem a kést belőle, majd megfordulva hátrarúgtam, mire hanyatt dőlt, közben az előttem lévőt vágtam mellkason.
Ekkor Sariel már végzett –vagy legalább is ártalmatlanította az ellenfelét – és hátba szúrta a hullát, akivel jelenleg foglalatoskodtam. Megpörgettem magam előtt a késeket, majd összetéve őket egy ollózó vágással lenyisszantottam a halott fejét, majd egy gyors könyökfeszítéssel szilánkosra törtem a könyökét és ellöktem magamtól.
A férfi kétségbeesett arccal tekintett a vert helyzetére, majd fogta magát és elszelelt minden cuccát hátrahagyva. Ekkore kelt fel az első halott, akit még csak egyszerűen a földre küldtem. Meg se várva, hogy teljesen felálljon, belevágtam a fejébe a pengémet, ami egészen a homloka közepéig kettémetszette a koponyáját, majd a földre rúgtam a hullát.
A többiek is sikeresen elintézték a maradékot, am azonnal a férfi után indultak, hogy észrevették az eltűnését.
Én először hezitáltam. A férfi minden kutatási anyagát itt hagyta. Ez egy kész aranybánya most nekem. Végül is utána szaladtam. Már tudom hol van ez a szoba, így Sariel-el máskor is vissza találunk. Ezt eldöntve magamban mi is a férfi után rohantunk.

- Minden rendben? - kérdezi Elizabeth kissé aggódva.
- Eltört a kezem. Szerinted? - morgom neki, de aztán sóhajtok, és lágyabb hangon folytatom. - ... de... annyira talán nem komoly..
A "Halibel" nevezetű nőszemély anorexiás társával folytat egy rövidebb beszélgetést, ami majdnem veszekedésbe fullad, de a vége az, hogy egy kettévágott csonttal jön oda hozzám.
- Nyújtsd ide a kezed!
Nem igazán bízok még benne, így habozok, de aztán, mivel Elizabeth oldalba bök, a másik kezem segítségével felé emelem a kezemet, Ő pedig ügyködni kezd a csontokkal, majd gézt is vesz elő, amivel körbetekeri a kezemet.
- Kö..köszönöm. - nézek rá kicsit kérdőn. Talán annyira nem is gáz ez a csaj..
- Orvos is vagyok mellékesen. Ezért küldtek engem.
Hamarosan tovább megyünk a járatban, ahol elindultunk, így néhány újabb furcsa jelenségnek leszünk tanui. Annyira nem is furcsa az előbbiek után, hogy egyre inkább szűkül a folyosó, és gyakoribbak lesznek a fáklyák, majd hamarosan kirajzolódik előttünk egy hatalmas fa ajtó is, amit akárhogy vizsgálunk, nem találunk csapdát, így benyitunk.
Ahogy benyitunk, rögtön megértem, miért is nem. Büdös van, és a polcokon kis befőttes üvegekben vannak belsőszervek. Ki is akarna ide bejönni önszántából? Talán mi, de én mindenképp csak azért, mert őrült vagyok. Egy kőasztalon össze meg vissza szabdalt, néhol csonk, már biztos, hogy halott emberek fekszenek, alattuk zöld porral felrajzolt, kcisit keszekusza mágikus kör található.
Előttünk nem túl messze egy régi íróasztal mögött ül egy férfi, aki kicsit zavartan írogat valamit a papírjaira, majd felnéz ránk.
- Áh, új alanyok. Foglaljatok kérlek helyet, mindjárt foglalkozom veletek. Bár a kisasszony kísérőjére nem lesz szükségem. - bök "Halibel" társa felé, ami valahogy csak megerősíti bennem a gyanút, de inkább hallgatok. Jobb kivárni a dolgokat.
- Tudják hölgyeim, bár kevésbé szeretem a női mintát, azért biztos találok önöknek megfelelő helyet. - néz fel ránk, majd hamarosan feláll, és nyújtózkodik egyet.
- Mintának menjen el a jó édes anyja! - morgok rá, és épp nekimennék, mikor Liza lefog. ~ Hidegvér... Nyugavér, csigalom... ~
- Kezdjük hát... - suttog, mire az asztal alatt, ahol a hullák fekszenek, a zöld varázskör felizzik, mire hirtelen csonk, ronda zombik veszik felénk az irányt. Kicsit kétségbeesetten dobban meg a szívem, mikor körülnézek a teremben. ~ Kell valami használható... ~
Jobb híján, a felém tartó zombi maradék kezéből - mivel csak csontból áll a maradék keze.. - kikapom a csontot, és azzal kezdek el harcolni. Elég nehéz, néhányuk még az illúzióimra se reagálnak, de azért nehezen sikerül legyőznöm, egy egész zombit... ^^" Hát, fél kézzel senki se várjon tőlem túl sokat.
Ahogy látom, Lizának valahogy több szerencséje van, és a másik kettőnek is, így rájuk hagyom a maradékot, én megtettem, amit tudtam. Ahogy már Ők is végeznek, a férfi kétségbeesetten összeszed néhány - valószínűleg - fontosabb papírt, majd kihivarzik a szobából, és mi utána indulunk. Most már kíváncsivá tett...

-Mert ezt nekem rögtön látnom kellett volna, mi?- Morgom, olyan halkan, hogy valószínűleg Bonnie se hallotta meg, ha meg meghallotta végül is mindegy a lényeg az, hogy utána már kedvesebb hangnemre váltott amit egy kis mosollyal díjaztam is.
Majd körülnéztem hátha találok valamit amit sínek lehet használni Bonnie törött kezéhez, de pillantásom közben Hallibelre és társára esett akik egy kicsit veszekedtek is majd Halibel két csontdarabbal odajött hozzánk.
-Nyújtsd ide a kezed!- Szólt a lány nem valami kedves hangon, ami miatt Bonnie kissé vonakodva, de oda nyújtotta kezét mire a lány a két csontot használta sínnek majd körbetekerte azt gézzel, én meg csak kérdőn néztem rá azon gondolkodva, hogy honnan tanulta ő ilyeneket. De nem is kellett sokáig gondolkodnom mert a gondolatban felett kérdésre válaszolt is Halibel.
-Orvos is vagyok mellékesen. Ezért küldtek engem.- Mondta amit én is egy bólintással nyugtáztam, nem néztem volna ki belőle, hogy orvos is.
Miután Bonniet ellátta Halibel indultunk is tovább még pedig a zombik mögötti alagút felé indultunk el ahogy haladtunk egyre beljebb a folyosó kissé szűkült, de azért még így is könnyen elfértünk és egy kis idő múlva már néhol fáklyák is voltak a falon ami elég biztató jel volt. Majd a folyosó végén egy vaskos faajtó volt ami felé mindannyian óvatosan közeledtünk, de mikor megbizonyosodtunk arról, hogy nincs-e valami csapda akkor nyitottuk csak ki az ajtót. Az ajtón belépve egy sötét terembe érkeztünk és ráadásul a halál szaga lengte körül az egész termet és ahogy körbenéztem a polcokon furcsa folyadékban belsőségeket láttam. ~Én tényleg bírom a hullákat meg minden de azért ez már nekem is sok. Ráadásul egy kőasztalon feltrancsírozott hullák hevernek az asztal alatt pedig egy zöld porral felrajzolt mágikus pecsét van és ahogy tovább nézelődők a teremben egy rozoga íróasztal mögött egy zilált külsejű férfit pillantok meg ami éppen valamit nagyban ír.
- Áh, új alanyok. Foglaljatok kérlek helyet, mindjárt foglalkozom veletek. Bár a kisasszony kísérőjére nem lesz szükségem - mondja a férfi s állával Gabriel felé bök. Ebből is látszik valami tényleg nincs rendben Halibel társával, de ezt inkább most nem teszem szóvá inkább a férfit figyelem.
- Tudják hölgyeim, bár kevésbé szeretem a női mintát, azért biztos találok önöknek megfelelő helyet. - néz fel ránk a pasa majd fel is áll és nyújtózkodik egyet
- Mintának menjen el a jó édes anyja! - Morogja Bonnie és már látom rajta, hogy csak idő kérdése, hogy neki menjen így inkább lefogom nem lenne jó, ha valami csapdába sétálna bele nagy sietségében.
- Kezdjük hát... -suttogja s a zöld varázskör felizzik és hullák vagy épp hulla csonkok kelnek életre és indulnak el felénk. Majd megforgatom csontdárdám s az egyik közeledő zombira támadok vele. Legelőször is a fejét támadok a hullának majd mellkasát egy jól célzott rúgással ami következtében a hulla kissé megtántorodik s ezt az időt kihasználva keltek én is egy zombit életre és kezdem el a többi hulla felé irányítani, hagy harcoljon csak ő velük, valahogy nincs kedvem most meg sérülni, de szerencsétlenségemre azért az én hullám nem volt olyan kitartó mint a többi így muszáj volt nekem is beszállnom a harcba. Az egyik zombinak a fejét sikerült valahogy leütni míg a másiknak a keze bánta, de végül annak se maradt feje a küzdelem végére. Szó mi szó ezek a hullák most szívósabbak voltak mint az eddigiek.
Ahogy végeztem a hullákkal és a zombik meg az én élőholtammal... addigra a férfi is összeszedte fontosabb papírjait és elrohant mi pedig sietve követtük őt.

A fickó után rohantok. Szerencsére nem nehéz követni, mert ugyan a járat kacskaringós és csúszos, viszont nincsenek elágazások. Ismét halljátok a loccsanó hangokat, de ismét csak nem látjátok a forrását. Végül az egyik sarok után két, teljesen egyforma harcos szobra, és két tömör kőajtó vár titeket. Az ajtók között egy kissé nehezen olvasható felirat áll:

"A két kapu egy rövidebb és egy hosszabb utat rejt ugyanahhoz a célhoz. A kapukat csak az őrök tudják kinyitni. A két őr közül az egyik mindig megteszi, amit kérsz, a másik mindig mást tesz, mint amit kérsz. Egyetlen lehetőséged van megkérni egyikőjüket, hogy nyisson ki egy kaput, amíg azon át nem léptél és be nem zárult, nem lehet a másikat kinyittatni."

Úgy néz ki egy olyan kérést kell megfogalmaznotok, amelyik mindenféleképp a rövidebb útra juttat titeket, bármelyik szobrot is szólítsátok meg. Sajnos nem lehet tudni, hogy melyik őr nyitja a rövidebb és melyik a hosszabb utat, sőt, azt sem, hogy melyik ajtó melyik utat rejti. Kérésetek csak kapunyitással kapcsolatos lehet, ha mással próbálkoztok, nem történik semmi.

Válaszotok a kérésetekkel érjen véget. (nem kérek hosszú postokat)

Némi késéssel elindultunk a többiek után. A járat kanyargós volt, de legalább nem voltak benne elágazások, így gondolkozás nélkül lehetett futni. Hamar be is értük a lányokat és mögöttük folytattuk a futást néhány méterre.
Mikor egy saroknál fordultak azonnal megtorpantak. A járat végén két kőajtó húzódott, amik mellett egy-egy harcosnak a kőszobra volt. A két ajtó között pedig valamiféle feliratot láttam, de nem tudtam kiolvasni rendes. Közelebb léptem hozzá és olvasni kezdtem magamban csakúgy, mint a többiek.
~ A két kapu egy rövidebb és egy hosszabb utat rejt ugyanahhoz a célhoz. A kapukat csak az őrök tudják kinyitni. A két őr közül az egyik mindig megteszi, amit kérsz, a másik mindig mást tesz, mint amit kérsz. Egyetlen lehetőséged van megkérni egyikőjüket, hogy nyisson ki egy kaput, amíg azon át nem léptél és be nem zárult, nem lehet a másikat kinyittatni. ~ olvastam magamban a szöveget. Fölnéztem a szobrokra, de semmi különbséget nem láttam rajtuk vagy az út hosszúságára utaló jeleket.
~ Talán, ha arra kérnénk meg valamelyik őrt, hogy csak az egyiket nyissa ki? ~ ránéztem az őrökre, aztán vissza a szövegre, majd Sariel-től vártam segítséget, de nem felelt. Pedig ő biztos tudná a választ…

Az út, amerre a férfi ment, meglehetősen kacskaringós és szűk, annyi a pozitív oldala, hogy sehol sincs elágazás, vagy több zombi, így akadályok nélkül szaladhatunk a férfi után, aki nagyon lehagyhatott minket, mivel lépteit nem hallom. De lehet, hogy ez a valószínűleg hullám által okozott, csobbanó hang vonja el róla a figyelmem..
Hamarosan egy éles kanyar következik, ahol azt veszem észre, hogy nincs tovább, egy ajtó és két őr állja utunkat, ezért lefékezek.
Ahogy látom, az őrök csak szobrok, viszont itt szárnyas meg mindenféle zombik császkálnak, és az ajtó sem nyílik, szóval valószínűnek tartom, hogy Ők engedik az embereket ki, meg be. Már, ha engedik.
Egy kis tábla van az ajtóra szegelve, amin nehezen olvasható, dőlt és sietősen írott szöveg olvasható. Közelebb lépek, ahogy Halibel is, és hunyorítva elkezdem olvasni.

"A két kapu egy rövidebb és egy hosszabb utat rejt ugyanahhoz a célhoz. A kapukat csak az őrök tudják kinyitni. A két őr közül az egyik mindig megteszi, amit kérsz, a másik mindig mást tesz, mint amit kérsz. Egyetlen lehetőséged van megkérni egyikőjüket, hogy nyisson ki egy kaput, amíg azon át nem léptél és be nem zárult, nem lehet a másikat kinyittatni."

~ Na basszus.. hogy fogalmazzak olyan mondatot, amivel ha az egyikhez odamegyek, akkor bármit mondjak, a jó utat nyissa ki? ~ Kérdőn Lizára és Halibelre nézek, de nem úgy tűnik, hogy bárkinek is lenne egy jó ötlete. Gondolkodva vakargatom meg a fejemet. ~ Most mi tévők legyünk..? ~
Nyelek egy nagyot, majd odalépek az egyik szoborhoz. Nos.. meg kell próbálnunk.
- Hé, Te szobor! Tudom, hogy jóban vagyunk, de nem kérnék Tőled egy szívességet. Ne nyisd ki a rövidebb utat, hanem azt, ahol a férfi ment tovább!
Nos, ha ez nem működik, semmi se...

A fickót szerencsére könnyen tudtuk követni mert az út igaz, hogy kissé kacskaringós volt, de nem volt egy elágazás sem így könnyű volt kitalálni, hogy merre kell menni.... De amilyen szerencsés ember vagyok sikerült majdnem elesnem a kissé csúzos úton, de csak majdnem. Ahogy haladtunk a fickó után ismét csobbanó hangokat hallottunk, de a forrását most sem találtuk. Ahogy futottunk az egyik kanyar után két kőszobros és kőajtót ahogy közelebb mentünk egy szöveget olvashattunk el.

"A két kapu egy rövidebb és egy hosszabb utat rejt ugyanahhoz a célhoz. A kapukat csak az őrök tudják kinyitni. A két őr közül az egyik mindig megteszi, amit kérsz, a másik mindig mást tesz, mint amit kérsz. Egyetlen lehetőséged van megkérni egyikőjüket, hogy nyisson ki egy kaput, amíg azon át nem léptél és be nem zárult, nem lehet a másikat kinyittatni."

Ahogy ezt végig olvastam a két ajtóra majd a szoborra pillantottam valami jelet keresve arra, hogy a férfi vajon merre mehetett? De semmit ne találtam így azon kezdtem el gondolkodni vajon, hogy is kéne megfogalmazni azt a kérdést. De mielőtt még bármit is mondhattam volna Bonnie megelőzött.
~Nem rossz válasz bár nem biztos, hogy jó ajtó fog kinyílni. De bízzunk a legjobbakban~ Gondolkodtam el, miután Bonie megkérte az egyik szobrot.

Bonnie mondata után zavarba ejtően hosszú csend következik, már-már azt hinnétek, hogy nem működik a szerkezet, amikor hangos csikorgással, mint amikor kő kövön csúszik, kinyílik a jobb oldali ajtó. Rögtön tovább is indultok, az út ismét csak arra a sivár kazamatára hasonlít, amin eddig jártatok. Végül, jó negyed óra múlva egy újabb kiöblösödéshez értek, aminek végében egy ajtó előtt a célszemély vár rátok.
- Áh, az alanyok. Ha nem a hosszabb úton jöttek volna, nem lett volna időm előkészíteni a drágaságomat... - teszi a kezét a mellette levő hatalmas, négy méteres kőkoporsóra - Torzszülött, eljött végre a te időd!
Hatalmas döndüléssel kivágódik a koporsó, amire egy leírhatatlanul torz, csupa kar élőhalott szörnyeteg lép elő belőle. Tucatnyi emberi szemgolyója rosszindulattal telve fordul felétek. Látszik, hogy több különböző testből és szervből lett felépítve. Gondolkodás nélkül rátok támad, miközben a mögötte várakozó nekromanta hangosan kacag.

Közös erővel le tudjátok győzni; hamar kiderül, hogy ellenfeleteknek kitűnő érzékelése van, és valamiféle állati szintű intelligenciával is rendelkezik. Mesterét haláláig védelmezi, akár a saját kárára is megakadályozza az ellene irányuló támadásokat. Egy nehéz harc után legyőzitek, mire a nekromanta rémülten feltépi az ajtót, és beszalad rajta. Postotok eddig tartson.

Egy darabig mindenki csak állt és nézett, aztán végül a szőke lány szólalt meg:
- Hé, te szobor! Tudom, hogy jóban vagyunk, de nem kérnék Tőled egy szívességet. Ne nyisd ki a rövidebb utat, hanem azt, ahol a férfi ment tovább!
A felszólítás után hosszas csönd következett. Mindenki az ajtóra meredt, de nem történt semmi. Sariel-el összenéztünk, ám ekkor hangos csikorgás zengte be a helyet. A kőajtó lassan nyílni kezdett és feltárult előttünk. Belépve rajta egy eddig jól ismert járatba értünk. Legalábbis kinézetre pont olyan volt, mint amikben eddig haladtunk. Egy jó tizenöt perces futás után egy tágabb helységbe értünk. A végén egy ajtó volt, ami előtt a célpontom állt.
- Áh, az alanyok. Ha nem a hosszabb úton jöttetek volna, nem lett volna időm előkészítani a drágaságomat
Ekkor a kezét egy hatalmas kődarabra tette. Jobban megnézve rájöttem, hogy az nem egyszerű szikla, hanem egy óriási négy méter magas kőkoporsó.
- Torzszülött, eljött végre a te időd!
A koporsó kőajtaja előredőlt és hatalmas rázkódással érte el a földet, amire az egész hely beleremegett. A koporsó mélyén sötétség honolt, majd kidugta egy lény a kezét rajta és megragadta a koporsó szélét. Ezt követően legalább még nyolc kéz tett hasonlóképpen, mire elkerekedett a szemem. Egy iszonyú torz lény bukkant ellő. A célpontom elég groteszk munkát végzett. A lény fején jóformán szemek voltak, de azokból os legalább egy tucat. A testéből pedig minden honnan karok álltak ki.
Nem evilági hangon felordított, aztán nekünk rontott. A hátam mögötti férfi közben ördögien felkacagott.
Elizabeth egy csontdárdát húzott elő a földből és a lény szemei közé dobta. Egyet sikeresen átlyukasztott vele. A szörny a fejéhez kapott a közelben lévő kezeivel és keservesen felordított. Nem tétlenkedtem, megpörgettem a késeimet a kezemben és a monstrum felé rohantam. Előtte térdre ugrottam és úgy csúsztam végig a lábai között, miközben a pengéimmel egy-egy bemetszést végeztem a lábain. A szörny hirtelen összerogyott és előrebukott.
Magabiztosan fölálltam és fickó felé indultam.
- Csak ennyi telik tőled?
- Valóban úgy gondolnád? – kérdezett a férfi vigyorral az arcán. Belegondolva túl magabiztosnak tűnt a férfi és a látszólag erős szörnyét is túl egyszerűen legyőztük. Hátranéztem és egy kéz csapódott a mellkasomnak és vágott hátra. Öt méteres zuhanás után a fal állított meg. A torzszülött vadul kapálózni kezdett és a többiekre is rátámadt. Ők előnyben voltak mivel a szörny előtt álltak és látták a támadásait, de végül elkerülhetetlen volt, hogy ők is bekapjanak csapásokat.
Sariel-t utasítottam, hogy ő is foglalkozzon a monstrummal és segítsen a két lánynak én addig elrohantam a zuhanás közben elejtett fegyvereimért. Felkaptam és már rohantam is a férfi felé. A többiek lefoglalják a kis életművét, ő addig pedig védtelen. Ezt használtam ki.
Már majdnem elértem a férfi mégse tántorodott. Továbbra is vigyorgott, pedig látta, hogy kiszemeltem és felé rohanok, hogy kioltsam az életét.
Előtte néhány méterre felugrottam és a pengéimet lendítve kész voltam lecsapni a fejét. Már majdnem elértem, mikor valami megragadta a lábamat és visszarántott. A szörny volt az. A többiek nem tudták megakadályozni. Bizonyára egyből észrevette, hogy a mesterére támadok és egyből közbelépett. Hirtelen elengedett így tovább repültem, ám mielőtt becsapódtam volna a földbe. Sariel elkapott. Belekapaszkodtam a nyakába és mikor már biztonságban voltam finoman letett a földre.
- Köszönöm drágám.
Megpörgettem a késeimet és újra készen álltam a harcra Sariel-el együtt.

/Lányok a finálét rátok bízom és bocsánat, hogy ennyit késtem. T_T ~Excusez-moi~/

Amikor kiadtam a parancsot, hosszú csönd következik. Sok ideig nem történik semmi, én pedig végignézek az egész termen, a lányokon… ~ Elrontottam volna valamit? Akkor pedig azt hiszem, itt maradunk. Nem akarok itt maradni. ~
Már épp feszítettem volna a még ép kezemet, hogy majd azzal essek neki a kőajtónak, felőlem még az is eltörhetne – ám ahogy indulattal fűtve nekiindulok az ajtónak, az hangosat csikordulva nyílik ki előttem, én pedig szabályosan beesek. Zavartan, morogva állok fel, és porolom le magamat, majd mikor a többiek is mellém érnek, elindulunk be. Hamarosan futni kezdünk. Futni, futni, futni. Olyan mintha órák óta csak futnánk, szó mi szó, én 15 perc után már rendesen kifáradtam. Szerencse, hogy nem is kellett tovább futni, hisz a célpontunk már ott várt minket az ajtó előtt.
- Áh, az alanyok. Ha nem a hosszabb úton jöttetek volna, nem lett volna időm előkészíteni a drágaságomat. – szól hozzánk a szokásos őrült vigyorával, majd egy mellette lévő, hatalmas sziklára emeli a kezét. ~ Elkéstünk volna? A hosszabb úton jöttünk… francba! ~ - - Torzszülött, eljött végre a te időd!
Ekkor a szikláról, amiről most számomra kiderül, hogy koporsó, lecsapódik az ajtaja, és a földön hatalmas puffanással ér földet. Az egész terem beleremeg, ahogy a sötét koporsóba tekintek. Egy ronda kar, két ronda kar… nyolc ronda kar?! O.o
Ami kilép onnan, szerintem a legrosszabb rémálmomban se ezt képzeltem volna, nem, hogy egy küldetésen… mégis, azt kell, mondjam, legmélyebben talán számítottam rá. Nem pont erre, de hasonlóra.
A lény ordítva ugrott felénk, az oldalamon a két lány pedig egyből akcióba léptek. ~ Én inkább hátra maradok a végéig… ~ Döntöm el magamban, majd az előttem folyó harcot kezdem el figyelni. Lassan kénytelen vagyok rájönni, hogy az előttem harcoló két lány nekromanta, sötét mágiát használnak. Arra is rá kell jönnöm, hogy az én mágiám nem a leghasznosabb a harcban, főleg nem egy ilyen szörny ellen. Az is szembetűnő tény még, hogy ketten nem bírnak a szörny ellen… így hát beszállok a harcba én is.
- Basic Illusion – Vision! – hangzik a számból, és a szörny elé friss vér illúzióját próbálom kelteni. Mintha egy pillanatra működne is a tervem, hisz vérszomjasan az illúzió felé ugrik, de úgy látszik, maradt benne valamennyi intelligencia, hisz nem érzi a vér szagát – így viszont még dühösebben támad ránk.
- Elizabeth, én a támadásra jelen pillanatban nem tudok koncentrálni! Kérlek, Te támadj, én próbálok erősíteni a védelmen!
Már, amennyire tudok, annyira erősítek csak a védelmen. Időközben Halibel támadást intéz a torzszülött teremtője felé, csak ezt Ő szívja meg – a brutális szörnyeteg szinte új erőre kapva rántja meg a lábánál fogva, és hajítja a fal felé.
- Most, Elizabeth! Amíg nem figyel! – ordítom neki, és ép kezem előtt egy lila fényű mágikus pecsét ragyog fel. – Basic Illusion – Vision, Touch, Audition! – mondom ki a varázslatok nevét egybeolvasztva.
Ezzel egy érdekes illúziót hozok létre – alapvetően egy futó Halibel egyik futásra emlékeztető mozdulatsorozatot vetítek ki a szörny elé, és léptek zaját adom hozzá. (Tehát, nem mozgást láthatunk, csak egy összetett képsort.)
- Csináld, nem tudom sokáig fenn tartani… - nyögöm, miközben testem egy pillanatra megremeg. Tényleg sok varázserőt szipolyozott már el ez a küldetés…
Látom, ahogy Elizabeth kihasználva a szörny ideiglenes figyelmetlenségét, sok csontdárdát szúr belé egyrészről, de más támadásokat is bevet. Lihegve rogyok össze, és az illúzió megszűnni készül, néha meg-megszakad a kép, a hang már többé nem hallható. – Részemről ennyi volt… - szusszanok egyet, ahogy lihegve a földet kezdem bámulni. – Hajrá, Elizabeth, már nincs sok hátra! – vigyorgok, majd Halibel-re nézek, aki szintén beszáll a végső harcba.
Így ketten a legyengült, illúzióból még nem teljesen felépült szörnyet sikerül legyőzniük, én pedig ez alatt szép lassan talpra is állok. A férfi, miután látja, hogy nincs esélye, és a reményét legyőzték, rémülten tépi fel a maga mögött található ajtót, és szalad be rajta.

Miután Bonnie kiadta a parancsot hosszú csend következett, túl hosszú, s már kezdtem azt hinni, hogy ki se fog nyílni az ajtó, ráadásul Bonnie úgy döntött, hogy ő kifogja nyitni bármi is legyen, de mielőtt még bármit tehetne a jobb oldali ajtó hangos csikorgással nyílik ki s társam be is esik az ajtón, amin majdnem elkezdtem nevetni de mivel nem akartam megbántani így csak elmosolyodtam. Majd Halibellel együtt elindultunk Bonniehoz aki mire odaértünk már fel is állt ezért mindannyian futni kezdtünk, hogy minél gyorsabban utolérjük a férfit, de ez valahogy egy jó darabig nem ment majd úgy jó negyed órás futás után egy nagy kiöblösödéshez értünk ahol megpillantottuk a férfit.
- Áh, az alanyok. Ha nem a hosszabb úton jöttek volna, nem lett volna időm előkészíteni a drágaságomat... - Teszi kezét a mellette lévő hatalmas koporsóra ami már magában is elég rosszat sejtett főleg, hogy a koporsó körülbelül négy méter magas. Kérem valaki mondja azt, hogy ami abban van az nem fog életre kelni!
- Torzszülött, eljött végre a te időd!- Mondja s ekkor a koporsó kőajtaja előredőlt s nagy dörrenéssel ért földet amibe szinte az egész hely beleremegett. ~Ilyenkor miért nem képes valaki meghallgatni és teljesíteni a kéréseimet? ~Gondolkodom el ezen egy pillanatra majd ahogy a koporsóból kisétáló valamire pillantok, szinte még az állam is leesik döbbenettől. Annak a szörnynek a fején több tucat szem van amivel nem mellesleg minket figyel és egy csomó karja van itt-ott a testén, az egész szörny olyan groteszk látványt nyújt, hogy az már szinte nekem is sok, pedig én már láttam nem egy rondaságot mágia tanulásom során, de ehhez egyik sem volt fogható.
A szörny ráadásul sokáig nem is akar várni mert hagyott nekünk egy kis időt arra hogy megcsodáljuk "szépségét" majd rögtön támadt is ránk.
- Basic Illusion – Vision! –Mondja Bonnie s a szörny már nem ránk figyelt. Ezt kihasználva én pedig egy csontdárdát megidézek, s dobom el a dárdát a szörny fejére célozva és szerencsémre sikerül is eltalálni az egyik szemét, mire az dühösen felordít, azt hiszem ez nem volt a legjobb ötlet már ha azt nézzük, hogy még mindig maradt vagy 10 szeme, de azért nézzük a jó oldalát egy pár kezét a fejéhez kapta és ezt kihasználva Halibel támadásba lendült. És csak, hogy én se tétlenkedjek ismét egy csontdárdát varázsoltam elő és én is a szörny lábát kezdtem el ütni vágni ahogy éppen sikerült, az pedig nem sokkal ezután terült el a földön. Azt hiszem túl könnyű dolgunk vele már ha a fekete mágus magabiztosságát nézzük, és Halibel ráadásul kissé meggondolatlanul indult el a nekromanta felé, de mielőtt még a férfira támadhatott volna a szörny újult erővel kel fel és támad Halibelre. Aki a támadásnak köszönhetően jó pár métert repül hátra, s ahogy őt figyelem hirtelen erős kezeket érzek csapódni mellkasomon és én is követem Halibel példáját és szép ívben repülök majd terülök el a földön majd lassan feltápászkodok a földről s kicsit megmozgatom nyakam ami kissé ropogva engedelmeskedik akaratomnak. Majd a szörny ismét Halibel felé fordul.
- Most, Elizabeth! Amíg nem figyel! –Kiált oda nekem Bonnie mire csak felé fordulva bólintok s idézek meg ismét egy csontdárdát és támasztok fel két hullát.
– Basic Illusion – Vision, Touch, Audition! -mondja majd nem sokkal ezután ismét megszólal társam. - Csináld, nem tudom sokáig fenn tartani… -nyögi kissé erőtlenül, mire engedelmeskedve kérésének támadok a szörnyre a két élőhalottammal együtt. Amik ahogy csak tudják ütik a szörnyet ahol érik én pedig a dárdával pórbálok sebet ejteni a szörnyön s néha-néha egy csontdárdát dobok a szörny feje felé, hogy hátha az kicsit többet ér neki mintha a lábát ütném. De ahogy Bonnie illúziója kezd megszűnni ismételten egy kar talál el és repülök megint egy pár métert, aminek köszönhetően valószínűleg pár nap múlva alig fogok tudni felkelni, de most erőt véve magamon állok fel a földről.
– Részemről ennyi volt… Hajrá, Elizabeth, már nincs sok hátra!- Próbál biztatni társam miután kijelenti, hogy ő már nem tud mit tenni.
-Remélem is mert már kezd kicsit sok lenni ebből!- Mondom Bonnienak majd ismét támadásba lendülök már a két élőholtam nélkül mert velük a szörny már végzet s ahogy azt a torszületett kezdem el támadni Halibellel is csatlakozik hozzám s már ketten ütjük vágjuk a szörnyet ami kezd egyre gyengülni s végül a földön terül el egy nagy csattanással. S mivel a férfi látja, hogy ő már itt vesztett ismét elfut én pedig egy nagy sóhajtással görnyedek meg s támaszkodok kezeimmel térdemre. Miközben hol Halibelre hol Bonniera pillantok.
-Miért érzem úgy, hogy még közel sincs vége?- Teszem fel költői kérdésem majd kiegyenesedek s úgy próbálom lassítani kissé légzésem s egy kis pihenéssel visszanyerni elvesztette erőmet ami valahogy most nem nagyon akar menni.

A nekromanta után mentek, aki remegve lapul a falhoz a szobában.
- Torzszülött... nem lehet... - nyögi.
Seraphine, itt az idő, hogy végrehajtsd mestered megbízását... ha gyorsan cselekedsz, a másik két lány nem tud megakadályozni.

Hogy ki mit tesz ezután, az csak rajtatok múlik: a szoba szűk, így ha Seraphine menekülni akar, azt Bonnien és Elizabethen keresztül kell tennie. A megbízásban tulajdonképp nem volt szó arról, hogy élve kell-e leszállítani a gyilkost. Ha Seraphine szemszögéből nézzük a dolgokat, akkor viszont problémásak lehetnek a szemtanúk...

Postotokban cselekedjen mindenki belátása szerint, az egyetlen kikötés az, hogy végül így vagy úgy elváltok egymástól.

A férfi rémült tekintettel tépte fel maga előtt az ajtót és lépett be egy másik szobába, ám ott remegve a falhoz lapult.
- Torzszülött… nem lehet…
Nem haboztam, azonnal parancsot küldtem Sariel-nek egy gondolattal, aki előrántotta a hüvelyből a rapírját és egy jól irányzott szúrással keresztül döfte a szívét, aztán kirántotta belőle és egy mozdulattal lerázta róla a vért, aztán visszadugta a hüvelybe a kardot. A férfi a mellkasához kapott. A ruháját kezdte átáztatni a kiserkenő vér, aztán oldalra dőlt és elterült a földön.
- Ezt most miért kellett? – kérdezte a lány Sariel-re nézve, ám én válaszoltam neki.
- Veszélyes alak volt. Rengeteg ember vére tapadt a kezéhez és az ocsmány kísérleteihez. Mellesleg hiába fogtuk volna el, a börtönből úgy is megszökik, így az egyetlen logikus lépés az azonnali kivégzés volt – feleltem hidegen, közben Sariel visszaért mellém.
- Talán igazad van, de azért ezt mégsem kellett volna tenni, mert így ti is olyan gyilkosokká váltok, mint ő és egyikünk sem döntheti el, hogy kinek mi legyen a sorsa. Ezt inkább a rendőrségre kellett volna bízni.
- Nem is mi döntöttünk így. Felsőbb utasítás volt.
Elizabeth közelebb lépett a halott nekromantához és alaposan megnézte. Akaratlanul is hátrálni kezdtem a kijárat felé. Túlságosan is gyanakvó volt.
- Ez a szúrás nyom… pont olyan, mint ami azon a boltoson volt a faluban. Az is felsőbb utasítás miatt volt? – nézett fel.
~ A francba…
Megfordultam és futni kezdtem. Az előbb legyőzött behemót teste még valamennyire mozgás képes volt, így minden mágikus erőmet beleadva minimális mozgásra kényszerítettem. Erőtlenül felkelt és előreborult elzárva az utánam vezető utat. Tekintve, hogy van köztük egy nekromanta nem tart sokáig kijutniuk onnan ám, a plusz idő pont elég, hogy elmenekülhessünk. Nem számítottam rá, hogy ez alapján lebukunk.
A kijárat helyett a férfi szobája felé rohantam Sariel-el együtt. A kutatási anyagai még mindig ott lapultak. Reménykedtem, hogy azok között talán találok valami hasznosat, amit felhasználhatok Sariel feltámasztásához. Viszont sietnem kellett, bár úgy arra számítanak, hogy megpattanunk innen, így talán nyugalmasan válogathatunk egy ideig a papírok között…

Szeretném felkérni Bonniet és Elizabethet hogy holnap estig írják meg posztjaikat!

Mivel a pihenő sem tarthat a férfi után futunk s ő ahogy belép az ajtón csak zihálva dől neki a falnak, ahelyett, hogy tovább menekülve, lehet hogy ő is rájött arra, hogy semmi értelme nincs mert úgy is elkapjuk.
- Torzszülött… nem lehet…- Nyögi erőtlenül maga elé meredve, komolyan úgy néz ki mintha az élete remekművét pusztítottuk volna el, bár lehet, hogy így is van, főleg amilyen nagyra volt magával.
Nem sokkal, hogy beléptünk az ajtón Gabrielle odasétált a férfihoz és megölte, én pedig csak döbbentem néztem hol rá, hol pedig Halibellre. Majd ismét a férfira emeltem pillantásom aki már lehajtott fejjel "pihent" a falnak dőlve, ha az ingét nem áztatta volna el a vér még talán azt is hihetné az ember hogy csak alszik, de nem ő már meghalt és csak Gabriel és Halibell tehet róla és talán egy kicsit a nekromanta is.
- Ezt most miért kellett? –Teszem fel halkan kérdésem már Sariel felé fordulva, s ahelyett, hogy tőle kaptam volna választ Seraphine szólalt meg.
- Veszélyes alak volt. Rengeteg ember vére tapadt a kezéhez és az ocsmány kísérleteihez. Mellesleg hiába fogtuk volna el, a börtönből úgy is megszökik, így az egyetlen logikus lépés az azonnali kivégzés volt – Felelte hidegen miközben Sariel odasétált mellé, én pedig továbbra is csak kissé döbbenten figyeltem őket, tény veszélyes egy alak volt, de akkor sem kellett volna ezt tenni, mindenkinek joga van az élethez kegyen jó vagy épp rossz. Na nem mintha az embereket ennyire szét lehetne választani, hogy jók és rosszak mert a világ nem fekete vagy fehér vannak szürkés árnyalatok is, mindenkiben van jó és rossz egyaránt, de az már más kérdés melyik oldalunkat hagyjuk jobban érvényesülni.
- Talán igazad van, de azért ezt mégsem kellett volna tenni, mert így ti is olyan gyilkosokká váltok, mint ő és egyikünk sem döntheti el, hogy kinek mi legyen a sorsa. Ezt inkább a rendőrségre kellett volna bízni.- Továbbra is halkan beszélek, de ettől, függetlenül azért elég hangosan ahhoz, hogy az előttem állók jól hallják azt amit mondok.
- Nem is mi döntöttünk így. Felsőbb utasítás volt. - Ahogy ezeket a szavakat meghallom csak egy bólintásra telik, mert közben eszembe jut egy dolog, mégpedig Sariel fegyvere, ezért is közelebb sétálok egy kicsit a férfihoz és jobban megnézem a szúrás nyomot ami elégé hasonlít ahhoz ami a boltosnak is volt.
- Ez a szúrás nyom… pont olyan, mint ami azon a boltoson volt a faluban. Az is felsőbb utasítás miatt volt? – Nézek már Seraphine-ra igazság szerint ezt nem gyanúsításnak szántam, csak egyszerűen közöltem velük, hogy mit gondolok és az arckifejezéséből a lánynak rá kell jönnöm, hogy túl jól tippelek a boltos gyilkosai is ők voltak. Azonban mielőtt még tovább kérdezgethettem volna őket hirtelen futnak el Bonnie és én mellettem.
-Mit szólnál ha elkapnánk őket?- Nézek Bonnire aki bólint, hogy benne van ezért gyorsan Seraphinék után futunk azonban a lány ügyesen elzárja maguk után az utat a torzszülöttel. Én pedig erőmet összeszedve próbálok egy hasonló „trükköt” bevetni és nagy nehezen megmozgatom a monstrumot, hogy az eltűnjön végre az útból s mehessünk tovább Sariellék után, ezért futva indulok el Bonnie mellett ki a fekete mágus búvóhelyéről, hogy lerendezhessük a dolgokat a másik két gyilkossal is.

//Elnézést a késői írásért//

Ahogy a lihegő férfi már nem menekül tovább, furcsa érzelmek ülnek ki az arcára.
- Torzszülött… nem lehet…- lihegi maga elé, én pedig lemondóan sóhajtok egyet.
Már épp valami menő szöveget vágnék oda, hogy na most vége a játéknak, vagy ilyesmi, mikor 3. társunk csontos társa is megjelenik, és leszúrja a pasit. Hirtelen nem tudom, sírjak-e, vagy nevessek... de inkább újra lemondóan sóhajtok, és megvárom, hogy társam beszéljen.
- Ezt most miért kellett? - most olyan halk lett a hangja. De nem az válaszol neki, akinek a kérdést szánta, hanem az eddig is felettébb gyanús "társ".
- Veszélyes alak volt. Rengeteg ember vére tapadt a kezéhez és az ocsmány kísérleteihez. Mellesleg hiába fogtuk volna el, a börtönből úgy is megszökik, így az egyetlen logikus lépés az azonnali kivégzés volt. - mondja, mire én a homlokomat kezdem el ráncolni. Nem jó ez így.
Igen, az volt... veszélyes. Tényleg, lehet, hogy ki kellett volna végezni? Ahogy ránézek, újra csak sóhajtok. Az a hapi kicsit emlékeztet az egyik orvosra abból a börtönből, vagy intézetből, nem is tudom mi volt az, ahonnan megszöktem. Kiráz a hideg... Talán azért is ellenzem, hogy most megölte, mert legmélyen én akartam. Na jó, inkább ne is gondoljunk ilyenekre...
- Talán igazad van, de azért ezt mégsem kellett volna tenni, mert így ti is olyan gyilkosokká váltok, mint ő és egyikünk sem döntheti el, hogy kinek mi legyen a sorsa. Ezt inkább a rendőrségre kellett volna bízni. - vagy rám, teszem hozzá magamban. Nos, igen, még eljátszottam volna vele, a biztos... egy kicsit "szórakoztattam" volna az illúzióimmal, megmutattam volna, hogy mit is tanultam, aztán mikor már szinte ő kívánja, hogy megöljem, teljesítem a kérését.
Na jó, ne, ne gondoljunk ilyenekre, lehet, agyamra ment ez a küldetés. A franc...
- Nem is mi döntöttünk így. Felsőbb utasítás volt.
Na jó, ez már nekem is gyanús. Nagyon... gyanús. Felsőbb utasítás? Azt szerintem nem ilyenekre bízzák, hacsak... nem valami sötét szervezettől jöttek...
- Ez a szúrás nyom… pont olyan, mint ami azon a boltoson volt a faluban. Az is felsőbb utasítás miatt volt? – vág egyenesen a közepébe Elizabeth. Hát persze! Valami hiányzott a kirakóból, de ez mindent letisztáz. "Halibel" grimaszol egyet, magában szitkózodik gondolom, majd futni kezd.
Meneküléséhez a még épphogy használható behemótót veti be, ezzel elzárva az utat maga elől.
-Mit szólnál ha elkapnánk őket? - kérdi Elizabeth, mire bólintok.
Az Ő mágiája segítségével a nagy izét arrébb rakjuk, majd a nő után kezdünk el futni.Az biztos, hogy elkapom, és leverem rajta a mai sérelmeim... de megteszi bárki, akivel ezt megtehetem.

//Sajnálom a késői, és igen pocsék postért... tényleg... //

Seraphine: Felmarkolod a papírokat, és továbbindulsz, mert a távolban hallod már a két mágus lépteit. Ötletszerűen választasz egy másik elágazást, aminek meg is lesz az eredménye: egyre halkulnak, majd teljesen eltűnnek üldözőid léptei. Elindulhatsz haza, a Skull Orderhez...
Otthon a papírokat átfutva látod, hogy valóban érdekes megoldásokkal és kísérletekkel próbálkozott a nekromanta, bár a valódi életre keltésről szó sincs a jegyzetekben, és rengeteg dolgot nem is értesz az egészből (még nem mélyedtél el eléggé a nekromancia művészetében). Minden esetre így is sokat tanulsz a holtak irányításáról, és ki tudja, később talán megfejtheted a többi rész értelmét is.

Bonnie, Elizabeth: Halibel után iramodtok, de előnye behozhatatlannak tűnik. A laboratórium környékén közelebb kerültök hozzá, olykor-olykor meg is pillantjátok, egy idő után viszont már semmi nyomát sem halljátok. Jobb híján ismét kiléptek a kripta ajtaján, ahol látjátok, hogy az ismerős felügyelő egy kisebb csapat városőrrel éppen indulna lefelé a kriptába. Amint megtudta, hogy a holtak abbahagyták a kísértést a temetőben, szavai szerint "rögtön szagot fogott", és indult volna lefelé, amikor megjelentetek. Meghallgatva történeteteket rögtön leküld két embert, hogy nézze meg a laboratóriumot. Addig is elkísér titeket az őrsre, és ételt-italt kínál nektek. Hamarosan előkerül a jutalmatok is, ti pedig, dolgotok végezvén haza is indulhattok.

Köszönöm a játékot! Összességében tetszettek a posztjaitok, bár a végére kicsit vesztettünk a lendületből; azt hiszem ez az én hibám is. Akárhogy is, a jutalmatok fejenként:

270 VE
50.000 gyémánt

További jó játékot!

» Magánküldetés: Egy veszélyes nap (Shouki Sheiji, Dead Shadorick, Elizabeth Colmen)
» Seraphine Mortalité
» Seraphine Mortalité
» Seraphine Mortalité
» Seraphine Mortalité