Magánküldetés: A Káosz Lord tanulsága (Itachi, Breham és Leena)

~Még egy ilyen unalmas utat-morfondíroztam magamban. Több napja úton voltam, hogy Acalypha városába érjek, kikapcsolódásként. Probléma mentesen telt az út....gyanúsan probléma mentesen. De nem törődtem vele, mert nem messze voltam a városhatártól, ezért csak bicegtem tovább, mit sem sejtve. ~Na végre, elértem hát ide is-gondoltam. Ekkor három, kis testalakú embert vettem észre, talpig páncélban, felfegyverkezve. Ahogy közelebb értem, az egyikük elém állt, és felmutatta jobb kezét:
- Itten a nincs átjárás!-mondta
Jobban szemügyre vettem, majd láttam hogy egy kb 23 éves alacsony bajszos férfi áll előttem. Meg is szólítottam:
- Néha napján belenézhetnél egy könyvbe, és onnan megtanulhatnál beszélni- mondtam arcomon ártatlansággal.
- Nem érdekel a kiejtés, pénz ide, MOST!-üvöltött rám másik.
- Hmm...bocs haver, nekem szükséges a pénz, de ha szépen kéred, talán- mondtam.
- Elegem van belőled pimasz kölyke! Megölünk, és akkor vesszük el!-kiáltott fel a harmadik.
- Lehet próbálkozni- mondtam, majd harci pozícióba álltam.

Először a legkisebb rontott felém láncos buzogányával. Szaladt, majd a fejem felé suhintotta, de időben kerültem ki. Ekkor megforgattam a sétapálcámat, és egy jól irányzott ütést mértem a gyomorszájára.Azonnal elterült. A másik már nem látszott ilyen butának, és íjjal próbált szíven lőni. Épp időben vettem észre ahhoz hogy be tudjam kapcsolni a Diversion-t, és a jobb karomba irányítsam. Felkiáltottam, majd a késemet előkapva az íjas felé hajítottam...az annyira meglepődött, hogy elfelejtett elugrani, így egyenesen a fejébe ágyazódott a tőröm. De a másik nem volt rest, és rövid kardjával nekem rohant, hogy lekaszaboljon. Hátra fordultam, és elkapva a nyakát hátulról fejbe ütöttem. Felszisszent, majd a mellkasom felé szúrt, és el is találta. Megint felkiáltottam, majd elkaptam a torkát, és hátra löktem. A kard bennem maradt, ezért kihúztam, és belevágtam a veséjébe, amitől azonnal elterült. Hangosan lihegtem, majd a fájdalomtól leültem a földre.~K*rva száját, átdöfte a mellkasom...még mázli, hogy az a barom nem találta el a tüdőmet.Majd belekotortam a hátizsákomba gyógynövényeket keresve.~Megvan!-mosolyodtam el. Majd kivettem, és levettem a ingemet, és elkezdtem vele dörzsölni a sebemet. Hatott, bár rohadtul csípett, de nagyjából összeszorította a sebet. Majd átkutattam a legizmosabb zsebeit, és egy csomó gyémántot találtam benne. Elvettem ,majd beléptem a városba.

~Irány egy kocsma, addig se fog fájni a seb-gondoltam magamban. Majd elkezdtem kutakodni, és úgy 2-3 óra múlva találtam is egyet, és tétovázás nélkül beléptem. Egész komfortos kocsma volt, csak néhány helyen lepte be háló a sarkokat. Sok embert volt bent, és kaland történeket mondtak egymásnak, vagy épp a másik szava hihetőségén vitatkoztak. Leültem hát a fa székekkel körülvett pulthoz, és várakoztam, hogy a fogadós észre vegyen. Kis idő múlva csakugyan odajött hozzám, és a lehető leghamisabb mosollyal megkérdezte:
- Mit adhatok a fiatal embernek?-kérdezte, miközben az egyik korsót tisztogatta
- Egy maláta leveles cigit, és valami erős sört kérek- mondtam, miközben a jobb vállamat tapogattam
- Nem vagy te túl fiatal az erős sörhöz?- kérdezte
- Nem vagy túl kíváncsi egyes emberek hogy b*szák el a májukat?- kérdeztem gonosz mosollyal arcomon
- Oké, hozom már, csak ne panaszkodj majd, ha kiütöd magad- mondta a a fogadós, majd eltűnt a hátsó szobában
Kis idő múlva megjelent a cigivel, és a sörrel a kezében. Átnyújtotta, majd várta, hogy odaadjam a gyémántot. Észre vettem ezt, és a kezébe nyomtam a pontos összeget, majd visszavonultam hátra, a leghátsó asztalhoz, ahol az ég világon senki se ült. Leültem, majd belekortyoltam a sörbe:~Nah máris jobb, tényleg jó sör ez-mosolyogtam, majd újra belekortyoltam. Épp fejeztem volna be, amikor egy kb 13-14 éves fiú állt oda elém, majd egy jó félpercnyi farkasszemezés után megszólalt:
-Te mágus vagy, igaz? Nem lenne kedved jó pénzért segíteni a falunkban?
- Igen, mágus vagyok, de várj egy kicsit, amíg eldöntöm.
Jó 5 percnyi gondolkodás után válaszoltam a fiúnak:
- Rendben, segítek.Pontosan hol van ez a falu?-kérdeztem
- Itt lakom nem messze! Már hívtunk mágusokat, hogy segítsenek a banditák ellen, akik mostanában nem hagynak minket békén! Gyere, mutatom az utat!
- Oké,induljunk

Megittam az utolsó kortyot, majd felkapva sétabotomat elindultam a gyerekkel. Nem kérdeztem semmit, mindent a meglepetés erejére bíztam, úgy izgalmasabb a küldetés. Erőm teljében voltam, de a mellkasom még mindig fájt a szúrástól, mint a jobb karom. Lassan megérkeztünk a faluba, már csak az acélpántokkal megerősített ajtó állta az utamat. Körülnéztem jobban, majd észre vettem három másik embert, akik az ajtónál ácsorogtak, és beszélgettek. Az egyikük falusi volt, de a másik kettő biztosan nem.....nem volt három emeletes izmuk. Úgy döntöttem, ha akarnak beszélni velem, azt bent megtehetik, most nem volt túl sok kedvem az udvariaskodáshoz. Kis idő múlva kinyitották a kaput, beléptem, majd a falu szíve felé vettem irányomat

Ahogy belépek a kapun, észreveszem, hogy sok fegyvert tárolnak itt, és mindenhol vannak őrszemek. Amint átérek a másik oldalra, ferde pillantások központjába kerülök.....és úgy néznek, mint ha egy leprás lennék. Néhány helybéli az asztalok mögül súg össze a társával, van aki a mellette állóval, van aki beljebb tessékeli a gyerekét az utamból. ~Szép fogadtatás, pont mint ha én lennék az egyik tolvaj, vagy valami akasztani való balek-gondoltam. Ahogy a központ belsejébe értem, 5 harcos elém állt, és megkértek, hogy kövessem őket. Szó nélkül követtem őket-mert nem nagyon mertem nekik beszólni.....ők pár pillanat alatt megölnének. Ahogy balra tekintek, látom hogy két másik mágust is kísérnek: Az egyik egy fiú, a másik egy lány. A fiú fején egy vörös fejkendő volt, fekete trikó, és egy sok zsebbel megáldott gatya. Alig lehetett fiatalabb nálam, talán 2-3 évvel. Jobbra tekintve pedig egy lányt láttam, aki valószínűleg mágus volt, de ez nem volt tisztán kivehető rajta. Falusi biztos nem volt, mert itt a nőknek is izmuk van, sőt 10-15 nőnél nem is volt több a faluban. A lány olyan átlagos külsővel rendelkezett.....bár a halvány kék haja elterelte a testéről a figyelmem. Jó pár percnyi kanyargós folyosó után megérkeztünk a falu vezetőjéhez. Ült a székben, és eleinte teljesen csöndben méregetett minket, majd megszólalt:
-Szóval ti lennétek azok, akik segítenek nekünk. Hm. Bizonyára nem hiába küldtek épp titeket! Jöjjetek velem!
~ Szóval azért kísérgettek ennyit, hogy utána kimenjünk. Izmos, bár nem túl okos-gondoltam ezt magamban.

A másik kettő is nyugtalan volt, bár nem olyan mértékben, mint én. Mert én a meglepetés erejére bíztam a küldetést, így nem tudtam meg fontosabb részleteket. Követtük a falu vezetőjét egészen egy másik kapuig. Megparancsolta az embereinek, hogy nyissák ki, ami úgy fél percen belül meg is történt. A vezető kilépett a kapun, majd a jobb mutató ujjával mutogatva elmagyarázta, hogy mik ezek a megperzselt kráterek, ököl méretű mélyedések, és egyéb csatasérülések. Majd leengedte az ujját, és felénk fordult:

-Általában ezen az oldalon támadnak. Sosem ostromolnak minket komoly erőkkel, sokkal inkább csak ijesztgetni próbálnak... vagy nem tudom, mi céljuk van ezzel. Idejönnek, megszórnak minket a varázslataikkal, mi visszavágunk, és már el is tűnnek. A mezőinket nem tudjuk tökéletesen felügyelni, ott már nagyon komoly károkat okoztak nekünk. Félő, hogy ha nem hagyják abba, nem marad termőföldünk, és télire a falu éhezni fog.
Erre a fiú és a lány megkérdezték, hogy miért teszik ezt. Én már nagyjából sejtettem a választ, de kíváncsi volta a főnök verziójára is. Ő megint a csatatér felé fordult, és válaszolt:
-Terror. Ez az egyetlen céljuk, mert legyőzni nem tudnának minket. Halászok vagyunk, de nem vagyunk puhányok! Utánuk erednék erős harcosaimmal, de már az is megterhelő feladat, hogy helyrehozzam a kárt, amit eddig okoztak. Itt jöttök ti a képbe! Tegnap is támadtak, úgy vélem ma is várható egy roham. Ott majd meglátjátok, mit tudnak, és utána szabad kezet kaptok a további eseményekben.

Meglepődtem. Ugyanis én azt hittem, hogy maguknak harcolták ki a "jó sorsukat". A főnök legyintett egyet majd az embereit visszaküldte a helyükre. Ahogy beléptünk, különváltunk egymástól, és mindenki kénye-kedve szerint bejárhatta a falut. Én inkább a kapu közelébe maradtam, hogy ha bármi vész lenne, azonnal oda tudjak érni. Nagyjából így estig sétáltam, amikor kiáltozásokra, csatazajokra lettem figyelmes. Az egyik íjász felparancsolt a falhoz, és megkezdődött a harc. Amit tudtam, elkerültem, amit nem azt Space Bomb-al és Diversion-nal hárítottam. Nagyjából 10-20 percig tartott az ütközet, amikor a domb felől fájdalmas kiáltás hallatszott. Az egyik íjász ekkor jobban körülnézett, majd megszólalt: -Hahaha, ma nem ment olyan jól, haramiák!. Majd pár másodperc múlva a többi is rázendít.

Gondolkodtam: ~ Ha most követnénk őket, akkor talán sikerülne elkapnunk őket, de lehet hogy ők pont erre számítanak. Ha pedig nem, akkor bizony lehet hogy elszalasztjuk az alkalmat. Inkább megvárom, még a másik kettő felveti az ötletét.

Leena békésen csendben ült pultnál. Épp egy cikk paradicsomot tömött a szájába. Csend volt a klán házba, ami reggelente ritka dolog volt, bár ő most nagy áldásnak érezte. Pascal a pulton csücsülve figyelte Leenát ahogy egy vaskos könyvet olvas. A kis jószág rettentően gyorsan fejlődött az utóbbi pár hétben, bár Leena a könyvtáros incidens után nem lepődött meg.
Leena épp egy újabb könyvet olvasott a kaméleonokról és kifejezetten azok eddig megfigyelt szokásaikról. A könyv nem sok olyan új információt mondott, amit hasznosítani tudott volna, ugyan akkor egyre jobban arra jött rá, hogy Pascal semmi képen nem hasonlítható egy átlagos kaméleonhoz. Kiváltképp, hogy beszélt, és már egy hónaposan olvasott is.
- Találtál valamit? – kérdezte kíváncsiskodva.
- Nem, nem igazán Pas. – felelte kissé elcsigázva Leena. – De ne aggódj, ettől még nem dől össze a világ. Legalább azt már tudjuk, hogy a rovarokon kívül ehetsz mást is! – mondta vidáman majd a három üres tányérra kacsintott. Pascal ma reggelire épp háromembernyi adagot vágott be, mikor még Leena csak a felénél meleg szendvicsének. A kis kaméleon félelmetes gyorsasággal tudta az ételt pusztítani, irdatlan mennyiségben.
- Na kérsz még egyet, haspók? – szólalt meg Sebastián amint egy rekeszel kezében visszatért a pultba.
- Hát nem tudom… azt hiszem, Lee pénztárcája nem szeretné… - kezdte elgondolkozva.
- Miket ne tud ez az állat… - jegyezte meg meglepődve Sebastián.
- Ugye? – kérdezet vissza helyeslően Leena. Bár már elég jól megszokta Pascal ezen fura egyben érdekes tulajdonságát még most is el-el ámult egy két dolgon.
- JÓ REGGELT NÉPEK! – harsant fel egy hang. Leena nem fordult meg, már tudta kitől jön a hang. Az igazság az, hogy ezt a hangot ezer közül is felismerné. Pascal viszont kíváncsian mászott át vállán. Hatalmas szemivel figyelte, ahogy Ba’al mester át halad az ebédlőn és pult felé tart.
- Reggelt mester! – köszönt Leena de nem fordult meg, inkább úgy tett mintha bele mélyedne a könyvébe.
- Szerbusz Leena-chan! – köszönt vidáman neki, arcán kaján vigyorral – hát ez meg kicsoda? – kérdezte, ahogy észrevette Pascalt Leena hajában.
- Pascal, a társam. – felelte Leena továbbra is a könyvbe mélyedve.
- Ó igen? – kérdezett vissza, ahogy oda hajolt hozzá. Pascal kissé félve húzódott vissza Leena hajába – Milyen kis angyali bügyürű mügyür vagy te – kezdte Ba’al, és mintha egy kis baba ülne Leena hajában gügyögni kezdett. Leena állát a földre ejtve fordult hátra Ba’al mesterhez, Sebatián pedig kezéből kiejtve poharát bámult rá. Leena nem akart hinni a fülének, mindennek ismerte Ba’alt de ilyet soha nem várt volna tőle. Sebastián arcán a megrökönyödöttséget a pánik félelem váltotta fel, feltehetően mester elme állapotát vette kétségbe.
- Tudok ám beszélni. – szólalt meg egyszer csak Pascal kisé rideg hangon.
- Tényleg? – kérdezet vissza – Akkor jó. – mondta minden aggodalom nélkül és tekinteté kissé balra fordította.– Hm Leena-chan látom, szépen gyarapodsz.
- Heh? – nyögte elhűlve Leena, látszott rajta nem igazán sikerült még feldolgoznia az elmúlt perceket.
- És ez a póló is kifejezetten is előnyös. – folytatta ahogy a Leena szemébe nézett
- Előnyös? – kérdezett vissza Leena értetlenül. Ba’al ekkor látványosan Leena melleire emelte tekintetét.
- PERVERZ! Stírölj mást! - ordította és azonnal hátat fordított neki.
- Leena nem csípi, ha melleit bámulják, még előttem se mutatkozik pucéran, csak a kádban. - jegyezte meg Pascal teljesen hétköznapi hangon.
- KOMOLYAN VELE FÜRDESZ? – harapott rá a témára Ba’al csillogó szemekkel.
- Mert? A nőstények nem sokban különböznek a hímektől! – magyarázta nagy lelkesedéssel Pascal. Leena tátott szájjal bámult a kis kaméleonra.
- Na de mesélj! Mik a méretei? A mellén kívül azt már én is tudom.
- Hát derék ha…
- Na ebből most aztán elég! – lépett közbe Leena és felkapva Past és tányérját sértődötten távozott.
- Jaj Leena –chan ne csináld már! – kiáltott utána Ba’al de Leenát nem érdekelte.
Helyet foglalt egy üres asztalnál és duzzogva leült, majd lassacskán meg szólalt.
- Ilyet nem szoktak elmondani másoknak.
- Miért? – kérdezte Pascal. Leena mélyet sóhajtott, hát igen még ha Pascal mostanra tömegesen bújta a könyveket és olyan dolgokat is tudott amit Leena sem, voltak hiányosságok a kapcsolati és egyéb témakörökben.
- Mert ilyet nem illik elmondani. Ezt nevezzük magán szférának.
- Magánszféra? – kérdezte kíváncsian.
- Igen, olyan dolgok, amiket nem mondunk el mindennek.
- Mint például az emberek szaporodási szokásai? – kérdezte kíváncsian Leenát.
- EHHH – akadt ki Leena újra – Honnan a jó égből tudsz te ilyenekről???
- Hát az egyik könyvedben olvastam, hogy…
- Jó jó ennyi is elég lesz, köszi. – szólt közbe Leena. Eközben észre se vette, hogy a céhben egy magas izmos férfi lépett be. Zömök felépítésével, nem túl vastag páncéljával olybá tűnt mint egy mese könyvekből kilépett harcos. Hatalmas buzogány meg meg csendült a lábához erősített páncélokon. A férfi a pultnál állt meg és Ba’al mesterrel kezdett el beszélgetni.
- Ki az a férfi? – szólalt meg Pascal és fura alakra nézet.
- Nem tudom. Szerintem egy leendő céh tag. – felelte Leena és bekapta az utolsó falatot is. Még épp nyúlt volna a táskájáért mikor újra meghallotta Ba’al hangját.
- Leena, lenne itt egy kis feladat a számodra! – kiáltott oda.
Leena sóhajtva állt fel a székről és lassan oda ballagott a pulthoz.
- Mi lenne az? – kérdezte, de hangjából nem tudta eltüntetni, hogy nem kifejezetten kíváncsi a válaszra.
- Leena itt egy munkám számodra. – felelte Ba’al a szokásos mosolyával. Leena már rég tudta ha ez a mosoly ezzel a mondattal párosul az soha nem jelent jót. Ekkor a tekintete a férfira esett aki épp őt méregette.
- Én egy erős, megtörhetetlen harcost akarok! – kezdet neki panaszkodni. Leena alig tudott uralkodni magán a férfi mondatára.
- Nyugodjon meg, jó uram, nála erősebbet jelenleg aligha tudnék a maga szolgálataiba ajánlani! – mondta Ba’al mester.
A férfi látszott, hogy nem igazán tetszik neki a helyzet, még egyszer végig mérte Leenát, majd nagyot óhajtva bólintott. Ettől függetlenül arcán ott ült a duzzogás, amivel még mindig csendesen tűntetett Leena ellen.
-A nevem Ruol Carrier! Acalypha Town melletti kis faluból jövök.
- Örvendek Leena vagyok.
- Halászattal és földműveléssel foglalkozunk, de nemrég egy maroknyi bandita elkezdte tönkretenni a földjeinket, gyújtogatnak, az életünkre törnek... már nem bírunk velük egyedül, ezért kell a segítség! – mondta - Többre számítottam, de ha a mestered megbízik benned, akkor én is... - induljunk hát! – és már meg is fordult. Leena még vetett egy utolsó pillantást mesterére.
- Akkor hát viszlát. – mondta és Pascallal a vállán követte a férfit. Ahogy a férfi mellett haladt meg fordult fejében, hogy beszélgetni kezd, vele de aztán a találkozás után úgy döntött inkább kihagyja. Még mindig érezte a férfi megvetését és ő is sértettnek érezte magát.
Szerencsére az út nem tartott soká, és mivel a férfi nem szólt hozzá Leena úgy látta neki sem kell hozzá. Talán pont azért nem mondott semmit, mert nem is akart vele beszélgetni.
A faluhoz érvén Leena kissé megrökönyödött. A kicsi falú messziről úgy festett, mint egy katonai tábor. Vastag fából faragott tűhegyes élű fatörzsek határolták, lakósai sem sokban különböztek Ruoltól. Hasonlóan edzetek emberek éltek a faluban, nem csak a férfiak még a nők is. Kissé meglepőnek találta a falut, az ő fejében valahogy más fajta emberek lakták a halászfalvakat. Nem is igazán értette minek ennyi nyers erő a halászathoz, inkább tűntek az emberek katonáknak egy hadban álló faluban, mint halászoknak.
Ahogy átlépték az acél pántokkal megépített kaput Leena egy másik fiút pillantott meg. Rajta nem volt páncél, nem viselet fegyvereket sem, így csak arra tudott gondolni ő is „kinti világból” érkezhetett, és tekintve a helyzetet talán ő is egy mágus, aki a falu segítségére sietett.
Miután beértek harmadik fiút is észre vette, ez pillanatig el is időzött rajta. A fiú ruhája és arcbőre nagyon is emlékeztette Sebastiánra. Ruol nem igazán szolt, semmit közben, csak haladt tovább előre, Leena pedig továbbra is duzzogva követte. Az útfolyamán sem sikerült leküzdeni a férfitól kapott lekicsinylést. Pascal is kidugta a fejét Leena hajából és kíváncsian szemlélődött.
„Tipikus pasi… azért mert valaki nem visel páncélruhát és nem dagad az izmoktól már rögtön gyönge…” – fortyant fel magában.
- Ők lányok vagy fiúk? – kérdezte szerencsére halkan Pascal.
- Lányok, csak fiúsan öltözködnek. – suttogta Leena. Nagyon remélte Ruol fülei nem túl jók, nem igazán szeretett volna konfliktusba kerülni a férfival. Pascal csak bólintott és csöndben nézelődött tovább, testének színét Leenáéhoz hasonló kékre.
A falu belülről se mutatkozott másnak, mint kívülről. A lakók szorgosan tették dolgukat de senkiről sem hiányozhatott a páncél, fegyver vagy a kidudorodó izmok. Leena számára a nők kifejezetten groteszk hatást nyújtottak, semmi nőiesség, semmi finomság. Ahogy elnézegette a nőket egyre kínosabban kezdte magát érezni. Sötét lila csipkés vastagpántos pólója és szűk farmernadrágja, valahogy nem illet a képbe. Összébb húzta magán testre feszülő fekete kabátját, és még a cipzárt is felhúzta. Valahogy olyan érzése volt mintha kinéznék, öltözéke miatt. Talán így is volt, bár Leena konkrétan soha nem látta amint megvető szemekkel néznének rá. Eközben Ruol megállt egy házikó féle előtt. Leena már épp kérdezni akarta, hol vannak, amikor egy középkorú férfi jelent meg az ajtóban.
Ruol egyszerűen közülte velük, hogy ő a falu vezetője majd köszönés nélkül távozott. A férfi magas kigyúrt teste hatalmas árnyékként vetült Leenára. Hosszú fekete haját copfokba fonva engedte vállára, sötét színű szakállában gyöngyfüzérek lógta. Csillogó páncélján látszottak a harcok nyomai, de ő büszkén fejét felszegve lépett eléjük. Hátán pallost viselt és kardjának markolatánál egy medve fej volt. Leena kissé elképedve mérte a végig a férfit. Nem igazán tudta meg fogalmazni, de furcsa érzéseket keltett benne, valamint egyre jobban nőtt benne a kétség hogy van e itt rá szükség. Erős rá termett férfiak és nők egy ilyen vezetővel…
- Szóval ti lennétek azok, akik segítenek nekünk. – szólalt meg, és végig mérte őket - Hm. Bizonyára nem hiába küldtek épp titeket! Jöjjetek velem! – mondta. „Na tessék már ez is! Itt divat a diszkrimináció??” – háborgott magában.
- Üdvözlöm Leena vagyok! – kezdte volna de a férfi ügyet sem vetve rá megfordult és elindult. „HOGY AZ A…!” – háborgott. Szemei villámokat szórtak, és keze ökölbe szorult. „Még is mit képzel ez magáról? Na majd meg mutatom én ezeknek az elszállt macsóknak mi is az a sárkányölő mágia!”
A sor végén haladva követte a többieket, lapos csönd telepedett rájuk.
- Elnézést, de hova is megyünk? – kérdezte kissé félve, de senki nem figyelt rá.
„Hát én kinyírom, az egyszer biztos! Még is mi a jó francnak vagyok én itt ha még szólni se hol hozzám?! Azt hiszi telepata vagyok vagy mi a franc?” – dühöngött magában.
Miközben Leena magában dúlt fúlt, elérték a falu másik végét ahol egy újabb kapu állt. A férfi kinyittatta a kaput az őrökkel, és az eléjük táruló látvány korántsem volt olyan derűs, mint a túl oldal.
A mezőn mindenhol kidőlt fák hevertek, hatalmas lukak a földön, felperzselt talaj, az egész olyan volt mintha nem is olyan rég hatalmas csatát vívtak volna ott. Leena lassan lépkedve haladt a mezőn, a pusztítás nyomai szemmel láthatóak voltak, és ahogy leguggolt a földhöz megállapította, hogy frissek is. A falon lévő hatalmas lyukakat csak akkor vette észre, amikor megfordult. „Még is mi a jó ég járhatott itt?” – hőkölt meg.
- Általában ezen az oldalon támadnak. – szólalt meg egyszer csak a férfi. „Uram isten mi történt, hogy megszólalt?” – tette fel magában a kérdést ironikusan.
- Sosem ostromolnak minket komoly erőkkel, sokkal inkább csak ijesztgetni próbálnak... vagy nem tudom, mi céljuk van ezzel. Idejönnek, megszórnak minket a varázslataikkal, mi visszavágunk, és már el is tűnnek. – „Varázslataikkal? Akkor ezek mágusok?” – suhant át Leena agyán a kérdés.
- A mezőinket nem tudjuk tökéletesen felügyelni, ott már nagyon komoly károkat okoztak nekünk. Félő, hogy ha nem hagyják abba, nem marad termőföldünk, és télire a falu éhezni fog. – fejezte be.
- Miért teszik ezt? – szólalt meg a mellette álló fekete hajú srác.
-Terror. – feleli egyszerűen a vezető. - Ez az egyetlen céljuk, mert legyőzni nem tudnának minket. Halászok vagyunk, de nem vagyunk puhányok! – „Na hát azt látom..”
- Utánuk erednék erős harcosaimmal, de már az is megterhelő feladat, hogy helyrehozzam a kárt, amit eddig okoztak. Itt jöttök ti a képbe! Tegnap is támadtak, úgy vélem ma is várható egy roham. Ott majd meglátjátok, mit tudnak, és utána szabad kezet kaptok a további eseményekben. – mondta.
Ezek után elindult befelé, Leena gondolataiba mélyülve battyogott utána. Társai is a kapun belül szétszéledtek, bár szívesen fogadta volna társaságukat.
A faluban viszont immár kézzel tapinthatóvá vált a kitaszítottságuk. Az emberek arcán már látni lehetett a nem tetszést, a megvetést. Leenának nem kellett sok hogy az érzés elriassza a lakóktól, és az egyik ház tövében keresett nyugovást. Pascal meglepően csöndes és nyugtalan volt.
- Leena mi bajuk velünk? – kérdezte megtörve a csendet.
- Szerintem az hogy nem vagyunk olyanok mint ők. – felelte.
- Olyannak kéne lennünk?
- Hát szerintük lehet, nem tudom Pas, bár én nem szívesen tenném. – válaszolta majd mindkettőjükre csend borult.
Igazából sehogy se értette meg mi keresni valója itt. Lassacskán az álom is elnyomta, de újra ugyan azt a nyugtalanító álmot látta.
Egy szürke rideg helyen találta magát. Körülötte lepusztult romok, amiket fekete indák nőttek be. Leena a földön ült és könnyek potyogtak a kezére. Csak akkor jött rá, hogy ő sír, amikor megérintette a szemét.
A szél erősen fújt, bele borzolt hajába. Leena felállt, menni akart. Tudta, hogy meg kell keresni a többieket azonnal, de nem tudta kiket. Kétségbe esetten kezdett el keresgélni a fekete indákkal beszőtt romok között, de minduntalan elbotlott. Nem tudott járni. Egy szörnyen fájó érzés lett úrrá a testén és egyre csak erősödött. Szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. Kétségbe esett és érezte ahogy az őrület elborítja az elméjét. Sikítani akart, de nem tudott, hevesen rázni kezdte a fejét. „ Nem nem! NEM AKAROM! „– kiáltotta magában. Remegő lábakkal állt fel de ismét elvesztette uralmát a teste felett, hogy meg akadályozza az esését egy romba próbált kapaszkodni.
Csakhogy amint a szürke kőhöz ért az porrá morzsolódott és másodpercek alatt eltűnt a széllel. Ebben a pillanatban valami elszakadt, égő fájdalom áradt szét testében és egy borzalmas érzés. Eltűnt. Elveszett. Megsemmisült. Örökre.
- NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM! – üvöltötte, a fájdalom elvette az eszét, megszűnt számára minden, még önmaga is, egyetlen dolog maradt. A tudat, hogy elveszett. Mintha a lelkéből téptek volna ki valamit, azt ami őt alkotta, amiből született. Sikolya bezengte a tájat, a szél egyre erősebben fújt, hangja már már sikollyá változott. Leenát elborította a téboly.
Aztán egyszer csak csönd lett. Eltűntek a hangok, és a mélységes csönd mindent beborított az idő megfagyott, és Leena összezavarodottan tekintett szét. Az egész csak néhány másodpercig tartott majd szárnyak suhogása törte meg a csendet.
Hatalmas fekete szárnyak melyek befedték az eget. Leena megkínzott arccal nézet fel rájuk, ahogy a fagyott levegőben csapkodtak. A suhogás egyre erősödött, a szárnyak egyre közelebb kerültek hozzá, de ő nem bírta le venni a tekintetét róluk. El akarta fordítani a fejét meg nézni azt, aki közeledik feléje. Tudta néhány másodperc és már ott lesz előtte. Egy hatalmas fekete teste lépett a látószögébe, és már csak másodpercek hiányoztak, hogy meglássa az arcát, de ekkor…
… felébredt. Zihálva, remegve bámult felfele.
„Hát megint… „– mondta szomorúan magában. Ez az álom az utóbbi pár hétbe keservesen gyötörte őt.
- Megint rémálmod volt? – kérdezte Pascal. Leena nem felelt csak bólintott és ülő pózba tornázta magát.
- Beszéltél álmodban, et mondtad ne. – mondta miközben arcát vizslatta. Leena nem felelt, nem igazán tudta mit mondjon. Néhány perc után felállt.
- Na menjünk keressük meg a másik két mágust. – mondta és kinyújtotta kezét Pascalnak aki villám gyorsan felmászott rajta.
Este volt már, az emberek lassan nyugovóra tértek, vagy a tűz köré telepedtek és kardjaikat élezték. Leena a hátsó kapu felé vette az irányt, de már útközben meg szolalt egy éles harang hangja.
- Vészjelző? – kérdezte magától halkan, és felugrott a közelebbi ház tetejére. A hold fényesen sütőt le a falura, Leena látta az embereket, ahogy kardokkal, íjakkal rohannak a falhoz. Mikor oda ért már több íjász is a falon volt.
Átugrott a falra, a hold fénye viszont addig eltűnt. Hiába kereste a támadókat, de csak körvonalakat tudott kivenni a fényes sötétségben. Abban biztos volt, hogy többen lehetnek ugyan is, több féle mágia is eltalálta a falat. Kijjebb hajolt ekkor viszont egy vörös tűzlabda süvített el a válla mellett, de őt ez nem érdekelte. Bele szagolt a levegőbe és próbálta megállapítani hányan vannak oda kint. Ekkor viszont egy éles hangra lett figyelmes.
- Vigyázz! – kiáltotta és a mellette lévő férfit karjánál fogva húzta magához, az utolsó pillanatban így a mágikus lövedék nem találta el.
- Pas, látod őket? – kérdezte.
- Innen nem nagyon, de ha lemennék, sokkal több esélyem lenne.
- Akkor le fogunk menni! – jelentette ki Leena – Sky Dragon Fist! – mondta és jobb kezével egyenesen az erdő felé lökött. Az eddig mozdulatlan levegőn egy szél löket söpört végig, ezzel is visszább fogva a támadókat.
- Tüzelj! – harsant egy erős férfihang az éjszakában és szinte egyre lőtték ki nyilaikat a fent álló férfiak és nők. A nyilak éles hangon suhantak az éjszakában, és a fent lévőkre csönd telepedett. Néhány másodpercnyi várakozás után éles fájdalom hangja szelte át a mezőt. Az egyik nyíl biztos talált. A támadások abba maradtak, de a falu lakói annál hangosabban ordítottak fel.
- Hahaha, ma nem ment olyan jól, haramiák! – kacagta egy férfi nem messze Leenától.
- Pas? – szólt Leena míg a tájat fürkészte.
- Az árnyak eltűnnek, szinte egymás után! – felelte sürgetve. Leenának többse kellett, azonnal társai után rohant.
„ Most kell elkapnunk őket! – járta a fejében – Túlságosan szervezettek a támadásaik ahhoz hogy így tehessünk ellenük valamit, és ha legközelebb is éjszaka támadnak túl nagy előnyre tesznek szert. De most amikor van egy sebesült menekülés közben több esélyünk van. Most már ők vannak hátrányban!”
Szerencsére másik két társa is keresésre indult és hamar összefutottak.
- Utánunk kell mennünk! – hadarta Leena ahogy meglátta őket.
- Nem ajánlatos utánuk menni. - mondta - Este van, és a terepismeretük nyilván valóan jobb, mint a mijeink. Őszintén szólva nekem nem nagyon fűlik a fogam a kilátástalan üldözéshez. Ha szerencsénk van, akkor holnap rátalálunk a nyomaikra, és követni tudjuk őket. – mondta.
- Tévedsz! – felelte Leena – Most van a legtöbb esélyünk elkapni őket! Figyeljetek, ezek nem kicsiben játszanak! A támadásaikat előre megszervezetten intézték, és kötve hiszem hogy legközelebb nappal támadnak. Most az egyik társuk sebesült, ahhoz hogy őt kimentsék legalább egy másik emberükre van szükség, így kettővel már is kevesebb az ellenség. Mivel csapatban támadnak a formációjuk felbomlott, és a mi esélyeink nőnek. Én tudom követni őket a szaguk alapján, Pas pedig lát a sötétben! A faluba is vissza találunk! – mondta sürgetően.
- Igen, csakhogy az ellenfél már tudja hogy itt vagyunk mi is, és legnagyobb valószínűséggel csapdát állítanak az erdőben. Ha rajtaütést, akkor is bajban vagyunk, mert ha az erőnk elfogy, akkor vége. Annak viszont lenne értelme hogy a te erődet - és itt Leenára mutatott- - kombináljuk a falusiak helyismeretével és testi erejükkel. 6-10 elég is lenne belőlük, akkor már biztosítva vagyunk.
- Micsoda? Ezeket akarod magaddal vinni, ha annyira ki akartak volna menni már rég kimentek volna, csak a terhünkre lennének egyébként is! - akadékoskodott, de látva a két fiú arcát ugy döntött taktikát vált. - Nekem mindegy, én kimegy az biztos! - szögezte le végül.
- Legyen hát, kívánságotok szerint. - szólal meg a piros kabátos fiú végül. Leena arcán sugárzó mosoly jelent meg válaszára.



* várom a karik véleményét!*
[/color]

Lassú bizonytalan léptekkel halad Itachi mellett az erdőben. Léptei alatt recsegett az avar, de ő ebből semmit sem hallott. Dermedtem meredt a táborra, egyszerűen nem értette mi történik. Megbízói szavai vizhangozttak a fejében, és minden erejével magyarázatot keresett de nem talált.
„Hazudott.” – szólalt meg egyszer csak Carmen.
„Nem! Miért hazudott volna? Mi haszna lett volna belőle?!” – kérdezte Leena idegesen. Hiába akart hinni megbízójának, a falubelieknek nem tudott. Hirtelen eszébe jutott, ahogy rá néztek, a megvetésük, örömkiáltásuk, amikor a küzdelem alatt megsebeztek valakit, fegyvereik.
„Leena hagyd már ezt a megbízóink jó emberek baromságot! Szerinted egy halászfaluban így néznek ki az emberek? Ilyen fegyverekkel és testalkattal?! – szólt rá most már erényesen Carmen. Leena nem felelt, tudta, hogy igaza van, csak éppen nem akarta elfogadni.
Már csak néhány lépésre voltak a falutól, és amit a fény rájuk vetült a tűzkörül ülő emberek ijedten pattantak fel. Jó néhány férfi fegyverét rájuk szegezve harcra készen nézett rájuk. Leena orrát megcsapta az alvad vér szaga, és megrázkódott.
„Még is hányan sérülhettek már meg?” - tette fel magában a kérdést végig nézve a szedett-vedett táboron. Ahogy a nőket és gyermekeket védelmezni próbáló férfiakat nézte, látta többek kezében remeg a fegyver. Jól tudta néhány csapással végezhetne velük, nem tartana tovább néhány percnél az egész, de képtelen lett volna sérült embereket bántani.
- Cső! – köszönt Itachi, hangja meglepően könnyű volt, Leena meg is lepődött rajta kicsit.
-Ti...ti...nem tűntök Ruol harcosainak... kik vagytok?! – kérdezte remegve egy öregember ahogy kilépett a védelmező gyűrűből.
- De azok vagyunk. - felelte Leena halkan. Hangos mórja futott végig a táboron és férfiak feléjük emelve fegyvereiket gyilkos tekintettel figyelték őket. Leena megadóan emelete kezeit maga elé és folytatta. - De nem akarunk bántani titeket, mi békés szándékkal jöttünk... avagy is érkeztünk. - fejezte be. Igazából nem tudta mit is mondhatna, ő maga sem értett semmit. Láthatóan nem volt túl meggyőző békés szándékaikat illetően így Itachi is megszólalt.
- Éppenséggel azért jöttünk, hogy pontot tegyünk az ügy végére.
Az emberek összesúgtak egymás között miközben Itachi Leena felé hajolt.
- De ahogy látom itt nem minden úgy van, ahogy elmondták…- súgta oda neki.
- Egyáltalán nem... – súgta vissza halkan Leena. Szemével pásztázni kezdte a megviselt arcokat, szemükben félelem és gyanakvás csillogót, de megértette őket.
- És? Kémek vagytok? – kérdezte egy másik férfi. - Vagy mit akartok? Nincs semmink...
- Nem nem vagyunk kémek! – hazudta Leena – pontosabban – kezdte újra de elakadt, nem jöt szó ajkára. Fogalma sem volt mit mondjon, azok után, hogy itt állt az állítólagos banditák tábora előtt, egy nyomor tábor előtt. Nem bírta kimondani, hogy azért van itt hogy mindenkorra leszámoljon velük.
- Mi csak tudni akarjuk, mi történik itt… Nem akarjuk bántani magukat mi csak… - nyögte végül. Ekkor egy idős öregember lépett ki a tömegből.
- Bizonyára a halászok fogadtak fel titeket, hogy állítsátok meg a gonosz banditákat, nem így van? - kérdezte, hangja nyugodt volt, mintha csak fejükbe látna. Leena döbbenten nézte az öreget, ahogy kimondta a számára szégyenítő igazságot. - Mi lennénk azok a banditák... – mondta ki végül az idős bácsi, és körbe mutatott öreg csontos kezével a tömegen. Leena újra végig nézett a tömegen, látta a rémült gyermekek szemeit, akik úgy ölelték anyukat mintha ez lenne az utolsó perc életükből. Pontosan tudta mit éreznek, a dermesztő félelmet, ami ilyenkor átjárja az emberek testét és görcsös béklyót rak testükre. A férfiak arcán fáradtság ült, néhány könnyes szemekkel és remegő kézzel szorongatták fegyvereiket.
„Össze kell szednem magam!” – villant át az agyán és megpróbálta lerázni magáról a fullasztó szorongó érzést ami a tábor kelletett benne, nagy levegőt véve lépett előre.
- Emberek! Azért vagyunk itt, hogy meg tudjuk, miért támadják a halászfalut? – mondta ki végül.
- Nem mi vagyunk azok, akik a porba tiporják mások életét... – felelte az öreg. - Ezt a falut Ruol "halászai" támadták meg... kifosztottak minket, sok embert megöltek, felgyújtották a házainkat, majd elmentek... – szavai hallatára Leena teste megdermedt. „Most mit vagy így megütközve, nem volt egyértelmű eddig is?” – kérdezett vissza Carmen. - mi csak vissza akartuk kapni, amit elloptak, ezért támadtunk vissza! De mostmár... nincs értelme megváltoztatni azt, ami történt... Most már csak magunk miatt folytatjuk a harcot... nincs segítség... – hangja olyan elgyötört és fájdalmas volt, hogy a szíve is bele sajdult.
Képtelen volt megszólalni, csak nézte az öregembert.
- Bízzák ránk! – törte meg a némaságot Itachi. - Utána járunk a dolgoknak! – mondta, és bíztatóan mosolygott a falusiak felé.
- És miért bízzunk magunkban? – szólalt meg egy magas férfi, kezében hatalmas késsel. Senki nem felelt, néma csönd ált be, Leena jó darabig csak nézte a férfit majd felindult. Ahogy a közeledett a tömeg felé az emberek idegesen léptek, hátrább de a férfi nem mozdult. Állta Leena tekintetét.
Mellé érve nem törődött a torka felé ágaskodó késsel, kezét a férfi mellkasa elé tette.
- Ha csak el akarnák árulni magukat, ezt most nem tenném. – mondta miközben keze körül kékes fény jelent meg. A férfi elképedve mered a mellkasán kisebbedő sebre majd Leenára.
- Nincs okuk bízni bennünk, de nincs más választásuk. Jelenleg ez az egyetlen esélyük. – szólalt meg Itachi. Leena egyetértett vele, ezeknek az embereknek az egyetlen esélyük ők voltak.
Az emberek ellenszenve kissé megenyhülni látszott, és Leena befejezve a gyógyítást a követőző emberhez lépett. Fején mély nyílt seb húzódott. Nem szólt egy szót se csak némán állt.
- Kö-köszönöm. – suttogta elképedve a férfi.
- Leena mennünk kellene! – szólt Itachi.
- Tudom. – felelte a fiúnak – Ha visszajöttem, meggyógyítom magukat, ígérem! – mondta egy gyenge mosollyal az arcán.
Pascal érezte a benne dúló érzelmek viharát és még közelebb nyomta kis arcát nyakéhoz, mintha csak nyugtatni akarná gazdáját. Leena megsimogatta a kis állat fejét, ahogy Itachi felé haladt.
- Menjünk! – mondta kurtán és azzal visszaindult az erdő felé. Sokáig csak némán haladtak egymás mellett, újra Leena vezetett újra, majd mikor a magas falak látótávolságába értek váratlanul megállt.
Szemeit a falra függesztve kérdezte.
- Leena? – szólt halkan Pascal, hangjában érezte a félelmet.
- És most? Mit teszünk? – kérdezte rideg hangon.
- Lerendezzük ezeket az állítólagos halászokat. – felelte Itachi.

Itachi, légyszives postolj...

- Azure Flames! Wolfbite! - harsogta Sho a Dragon Fang hátsókertjében, amint felém lőtt egy kék lángcsóvát, én pedig elvetődtem az útból. A lángok nem aludtak ki, és újabb lángoszlop közeledett, amit megint kikerültem, és ez addig ismétlődött, míg a lángok ismét vörösbe nem váltottak át.
- Egyre jobban megy a célzás.
- Ja. - lihegett Sho. - Csak a kékekkel nem olyan könnyű, másra is kell koncentrálni nem csak arra, hogy egyenes legyen, hanem, hogy kék is. Viszont téged is nehezen talállak már el, ez már jó dolog.
- Most vegyem úgy, hogy megdicsérted a gyorsaságom? - vigyorodtam el.
- Tudod, ilyen közelről tutira telibe lövöm az arcod. - húzta el a száját ő is.
- De nem teszed! - csaptam a hátamra a pólómat, miközben a hátsó ablak kinyílt, és Prue hajolt ki rajta.
- Gabriel, Ba’al mester hivat, gyere be, a pultnál vár! - azzal be is zárta az ablakot.
- A francokat akar az a szemét? - kérdezte Sho.
- Nem mindegy? Míg el nem húzunk innen, nem balhézok. - vontam meg a vállam, aztán ledobva a pólót csak úgy natúr besétáltam a hátsó ajtón, és a pult másik végén megállva megköszörültem a torkomat. Ha nem muszáj, még csak hozzá sem szólok.
Ba’al éppen egy poharat szabadított meg a benne lévő folyadéktól, aztán egy lapott lökött elém.
- Leena elment ide, keresd meg, és figyeld! Remélhetőleg nem szúrja el, de ha igen, tudni akarok róla. Nem avatkozhatsz közbe, csak ha muszáj, értetted?
Elvettem a papírt, és végigfutottam a szöveget. A lap alján még egy térképrészlet is volt, úgyhogy gyerekjáték volt megtalálni a kommunát, ahova szólt a küldetés. A szöveg nem igazán érdekelt, nem az én dolgom, megfigyelni kellett, na meg persze nem beavatkozni. Ezt meg majd pont ő mondja meg, hogy mit csinálok tőle ki tudja hány ezer kilométerre. Mindenesetre intettem egyet, hátat fordítottam, aztán kisétáltam vissza az ajtón köszönés nélkül, egyedül Sebastiannak szóltam egy „Szokásosat, Sho-nak is”-t és átmentem a kollégiumba készülődni.
- Mit mondott? - szólt be az ablak előtt lebegő Sho.
- Leenára megyünk vigyázni. Repülésre készülj, menj a konyha hátsó ajtajához, hogy Seb kiadja a kaját, aztán dobbantunk! - Sho bólintott, én pedig felpattintottam magamra a mellvértet, ráhúztam a pólót, arra a köpenyt. Átvetettem a mellkasomon a hátamra erősített kardhüvelyt, belecsúsztattam Denarimet és a markolatra erősített talizmánt, és lesiettem a konyhához, ahol már csak Sho és a megrakott csomagok vártak minket. Gyorsan áthelyeztem őket a dimension warpba, aztán felpattantam Sho hátára, és elindultunk a térképen jelölt pontra.
A nap már lebukóban volt a világ peremén, az utolsó sugaraival kapaszkodott még a lebukás előtt, amikor felbukkant a horizonton a kis település. Közelebb hajoltam Sho füléhez.
- Tegyél le a határon, oltsd ki a lángjaidat, és had menjek be én, nem kell a feltűnés, a te fajtád pedig elvileg kihalt. - a levegőben suhanó lángok sistergő hangja azonnal elhalt, sötétség borított be minket. Ilyen magasról talán hullócsillagnak tűnhettünk. Sho letett a falu szélén, aztán meglapult.
Kocogva indultam be az utcákra, és a legelső, közel sem civilnek kinéző telepest intettem le. A fickó állig fel volt fegyverkezve, páncélt viselt, de nem igazán figyeltem rá különösebben, biztos az egyik őr az.
- Estét. Átutazóban vagyok, egy vékony, középmagas fiatal lányt keresek, vállig érő halványkék haja van, fekete ruha, van vele egy szalamandra is, nem látta?
- De, sajnos. Felbéreltük egy munkára, aztán lelépett a haverjával együtt! - eh mégis igaza volt Ba’alnak, és kudarcot vallott? De hát, akkor nem állna már a kommuna. Inkább elküldhették ezek, nem a küldetés sikertelenségéről van szó…
- Ééértem. Merre ment, azt meg tudod mondani?
- Tudom is én, inkább kotródj te is, mielőtt kihozol a béketűrésemből! - legyintett a fickó, miközben elfordult
- Nagyon szépen köszönöm! - vigyorodtam el, aztán megpördültem, és a lendületemet kihasználva tarkón rúgtam a fickót, hogy az elszédült. Páncéljának csörgését elnyomandó még zuhanás közben elkaptam, aztán húzni kezdtem kifelé a kommunából, és füttyentettem.
Kaensho kocogva érkezett meg, felfektettem a hátára, és felmásztam én is mögé.
- A legközelebbi vízparthoz! - adtam ki az utasítást, Sho pedig újra az égbe rúgta magát. Nem kellett sokáig repülnünk, egy keskeny patak húzódott a kommunától keletre, úgyhogy le is tettük a csomagot, és felfröcsköltem az arcát, hogy felébredjen.
- Mi a f- - kezdte zengő hangon, de befogtam a száját fél kezemmel, a másikkal pedig rászegeztem a kardomat.
- Csicseregsz, és elengedlek, kiabálsz, és átvágom a torkod, értve vagyok?
A fickó egy pillanatig hezitált, aztán bólintott. Szép lassan távolítani kezdtem a kezemet, és közelíteni a kardomat a torkához.
- No, merre is ment az a lány?
- Arra! - állt irányba azonnal a karja akár az iránytű. - Egy sráccal volt!
- Azt nem kérdeztem. - engedtem el, visszadobtam a hüvelybe a kardot, és felpattantam Sho hátára. - Ha nyugatra indulsz, megtalálod a kommunádat. Sho, indulás!
Már javában fent volt a hold, amikor neszezést jelzett Sho a fák lombjai alól. Emberek és füst szaga terjengett a levegőben már egy ideje, de füstöt valahogy sehogy sem láttunk, nem is csoda, hiszen az újhold ilyen gyér fényében nem is nagyon láttuk volna, így hát Sho szaglására hagyatkoztunk, és az éjszaka közepére meg is találtuk a táborhelyet.
- Húzódjunk közelebb! - suttogtam, Sho pedig olyan nesztelenül, lassan ereszkedett az ágak közé, hogy még engem is meglepett, hogy egyetlen ágat sem törtünk le. Leena szaglása és hallása valószínűleg már megtalált minket, de a többiek még nem tudtak rólunk, úgyhogy hagytam, hogy ebben a tudatlanságban éljenek még egy darabig. Fentről figyeltünk, amíg a tervet elmondják.
A tábor közepén ismeretlenek között mozgott Leena és egy idegen, első ránézésre mágus srác, és bár néha egy-egy szó elfoszlott, mielőtt ideért volna hozzánk, nagyjából tisztában voltunk a tervvel: A fákra leseket állítanak, ahonnan a fizikailag gyengébb emberek, esetleg távolról hatékony mágusok fognak felállni, míg a szívósabbak a földön, gyalogszerrel tartják majd a frontot. A lakosságot nem menekítették ki, hanem csak akkor fogják, ha baj van.
Leena magához képest meglehetősen ügyesen adta elő magát, tényleg látszott rajta, hogy segíteni akar, kényszerhelyzetben jön elő az ember olyan képessége, amiről nem is tudott, nála pedig ez egy ecsetfoltnyi, talán adrenalin pumpálta vezetői készség, vagy taktikai érzék volt. Mindenesetre magamban elmormoltam pár dicsérő szót.
- Megmutatnád őket? - fordult az egyik öreg fickóhoz Leena, mire az bólintott, és el is indultak volna…
Ez volt a végszó, legalábbis részükről. A tervnek vége, Shoval mindketten tudtuk, mi a dörgés, és pontosan ideje volt egy előnyös belépőnek. Megpaskoltám hát a farkas hátát, és a fülébe súgtam: „Na, ugorj be, kislány!”
Sho felrúgta magát a levegőbe, talán még egy kicsit taszított magán a lángjaival, nem tudom, aztán pontosan a tábor közepén landoltunk, nem sokkal Leena és az idegen srác mellett.
- Van még hely az élvonalban? - kérdeztem.
- Kettőre foglalnánk, ha lehet! - rázta meg magát Sho, én pedig lecsusszantam a hátán a többiek közé. A falusiak meglepett, s talán megrettent pillantásaival övezve tettem pár lépést az idegen srác felé, kezet nyújtva felé, megszorítottam a kezét, és egy gyors bemutatkozást fűztem mellé, miközben végig Leena tekintetét kerestem, és vártam a válaszát.
- Ti? - hebegte végül. - Hát de hogy? Hogyan?
- Ba’al. - nyögtem ki kelletlenül. Még a nevét is utáltam, nem, hogy még ki is ejtsem.. pföej!
- Utánad küldött, hogy figyeljük, nem kerülsz-e bajba…
- Utánam küldött? - kérdezett vissza.
- Haldoklik talán? - hallatta a hangját Pascal, akit már jó ideje nem láttam… Igazából Leenát se, úgyhogy hasonló meglepetés lehetett neki Sho mérete is, mint nekem Pascal jelenléte.
- Pontosabban, hogy lesz-e veled valami gond. Tehát hivatalosan mi csak keringünk felettetek, és nem segítünk, egyedül csinálod. Értve, ugye? - kacsintottam, remélve, hogy Leena veszi a lapot, ám az ökölbe ránduló kéz és a lüktető ér a homlokán korántsem ezt sugallta.
- Milyen kedves ez a Ba’al… - elvigyorodtam, szinte csípte a fülem a szarkazmus. Csak megvontam a vállam, mit sem sejtve arról, hogy mi következik…
- Hajjajj, szerintem fussatok! - csendült Pascal meglepően komoly hangja, és a következő pillanatban Leena puszta kézzel rontott felém, és továbbra is mosolyogva elkaptam pofonra emelt csuklóját, megpördítettem tengelye körül, mintha csak táncolnánk, amikor háttal fordult nekem megállítottam, elkaptam a másik karját, és magamhoz húztam, kezeit a hasára szorítottam.
- Ezt majd vele boxold le, tőlem nem tud meg semmit. - már-már viccesnek tartottam a jelenetet, leszámítva, hogy Sho szinte biztos, hogy elköpi Atsunak, hogy egy ilyen faital lányt „fogdosok”. Mondjuk nem izgat, mert Atsu nem fog érte szólni, jobban ismer annál, de Shotól eleget fogom hallgatni.
- Eressz el Gab! Egyáltalán hogy jön ez a perverz állat ahhoz, hogy becsméreljen?! Ő csak… - üvöltött, és közben folyamatosan ficergett a kezeim között.
- Öm, elnézést, de nem kéne ordibálnia. - szólalt meg az egyik falusi, aki felé elismerően biccentettem. Látja, hogy egy nőstényördögöt próbálok bilincsbe verni, erre neki még van töke beszólni neki, elismerésem, öregem. Lehet nem is kellünk mi ide?
- Eressz el Gabriel!
- Eleresztelek, ha nem dühöngsz, hanem haladni is fogunk. - nevettem.
- ÉN NEM DÜHÖNGÖK! - üvöltötte, ekkor viszont a kis barátja, Pascal ráugrott az arcára, és segített megnyugtatni, le sem mászott, míg abba nem hagyta a mocorgást, én pedig közben meséltem.
- Szóval, van nálam egy kis kötszer, alkohol fertőtlenítőnek, meg egy kis whiskey, ha valakinek inni támad kedve. A tervet hallottam, de estimese nélkül nehezen alszom, úgyhogy amíg te kötözöd, meg gyógyítod a sebesülteket, regéld el, hogyan kerültetek ilyen helyzetben, csak egy húsz perce találtalak meg titeket. - engedtem a fogáson, nem sokat, hogy lássam, megfordul-e, és rám támad-e, de nem történt semmi, úgyhogy elengedtem.
- Tényleg Ba’al küldött? - kérdezte hidegen, miután elengedtem.
- Ki se mondanám a nevét, ha nem lenne muszáj. - grimaszoltam. - Na, indíts a sebesültekhez, és közben regélsz. - intettem, aztán követtem. A sebesültekhez érve elővettem a tárhelyemről a táskámat, kipakoltam belőle a kötszert, az alkoholt, és figyeltem, hogyan látja el az embereket, miközben mesélt, és történetét néha-néha megszakította egy „itt fogd meg” „ezt nyomd” vagy egy „vágd el” mondat.
Megtudtam, hogy eredetileg az a falu bérelte fel őket, akik közül olyan szépen kifaggattunk egy őrt, vagy mit, akiről a mese alapján kiderült az is, hogy egyáltalán nem biztos, hogy őr volt, mert minden falusi nyakig fegyverben jár. Elküldték őket, hogy végezzenek ezzel a táborral, és itt érte őket a szomorú valóság, hogy bizony itt ők a sértettek, és őket kell megvédeni azok ellen, akik felbérelték Leenáékat. Ők persze átpártoltak, amin nem is lepődtem meg, Leenára egyáltalán nem volt jellemző a zsoldos lét, én lehet elcsábultam volna a nagyobb pénz miatt, persze nem végeztem volna ki őket, de az fix, hogy elpateroltam volna a népet melegebb égtájra. Na mindegy, a lényeg az, hogy hajnalban támad a kommuna lakossága, és a feladatunk, hogy egytől egyig kitapossuk a belüket.
Végezve a sebesültek ellátásával úgy döntöttünk, hogy ideje ledőlni egy csöppet, úgyhogy felkeltünk, és elindultunk vissza a tábor közepe felé.
- Nekem fel kell másznom a lesre. Lent maradsz, vagy feljössz?
- Tudod, hogy szeretek térdig gázolni a belsőségekben. - vigyorodtam el, miközben megpaskoltam vállamra akasztott kardom markolatát. - Maradok.
- Rendben, de ne kezeld őket félvállról! - aggodalmaskodott.
- Dehogy, az összes otthagyja a fogát lent, csak dolgozzatok serényen, hogy nektek is maradjon! - ugrattam.
- Pasik… - legyintett a kis fruska, mintha olyan sokat tudna rólunk. Ilyen mozdulatot Atsutól sosem láttam, de hát, azt ígértem neki, hogy segítek amiben kell. - Óvatosabban lyuggasd a bőrödet, nem vagyok épp a legjobb formámban! - zárta le végül a legyintéssel megszakított mondatát.
- Nyugi, most nem hagytam otthon a mellvértem! - húztam fel a pólóm alját, és fémes csörgés kíséretében megkocogtattam a testhezálló, fekete könnyített mellvértet. - Látod?
- Látom! - vigyorodott el, de mintha inkább kényszeresen, nem akaratosan. Tény, hogy legutóbbi találkozásunkkor nem volt túl bölcs dolog e nélkül a kis védelmi felszerelés nélkül elindulni, de hát, kinek van ideje mindig mindent precízen pontosan összekészíteni? Páncélt ex-quipelni pedig még úgysem tudok…
Azzal elválltunk, felmászott az egyik lesre, én pedig odasétáltam Kaenshohoz.
- Szóval, foglalt az asztal?
- Hogyne, az első sorban lakomázunk, a séf kedvencét kapjuk.
- Király. Na de mit tudunk a sztoriról? - indultunk el kifelé a táborból.
- Leenáékat egy Roul nevű szivar bérelte fel abban a faluban, ahol minket olyan szívesen fogadtak, amikor utánuk kérdezősködtek, hogy legszívesebben belegyújtottál volna az egész hóbelevancba.
- Hehh.
- Ne mondd, hogy nem!
- Nem állt szándékomban. Nos, tovább?
- Na szóval, ez a faszi azt mondta, hogy az itteniek megtámadták őket, úgyhogy meg kéne őket védeni, vagy kisöpörni őket a búvóhelyükről. Leena és az az idegen srác járt utánuk, aztán amikor megtalálták őket egy egészen más tündérmesét adtak elő. Az a falu az övék volt, és Roulék vették el, úgyhogy Leenáék újra visszamentek-
- Kiosztották a fickót?
- Ja. Hallod, te tényleg nő vagy, folyton befejezed a mondataimat, nem hagysz szóhoz jutni! - már láttam, hogy válaszra nyitja a száját, úgyhogy felemeltem a hangom, és elhadartam a végét. - Árulónak nevezték Leenáékat és ők eljöttek, a csürhe meg hajnalban támad!
- Tiszta. No akkor feküdjünk le mi is. - az egyik fa tövében körözött egy párat, aztán leheveredett alá, én pedig nekidőltem az oldalának, újra elővettem a táskámat, egy tenyérnyi húst és kenyeret emeltem ki belőle, és szépen nyugisan elkezdtem betermelni.
- Hogy bírsz hajnalban enni?
- Ma’ha egysze’ű - molyoztam tele szájjal - A lényeg, hogy éhesnek kell lenni!

Leena bólintott, bár arról ő maga mit akart fogalma sem volt. Egyszerűbb volt követni Itachi szavait vakon, mint szembenézni a benne zajló dillemával, így csak ment a fiú után gépként és nem kellett megkérdőjelezni miért, hisz a válasz egyszerű volt, mert Itachi azt mondta. A kapu előtt csak néhány percet vártak, és már is hallotta a talapk dobogását. Amint meg nyikordult a kapu gyomra görcsbe szorult.
” Most mi lesz?” - kérdezte idegesen magában. Fogalma sem volt mit mondjon neki. Árulja el a támadók helyét, akik igazából nem is támadók csak üldözöttek. Essen a falusiaknak, vonja őket kérdőre miért tették amit tettek? Forduljon megbízói ellen, hiszen ők jó emberek ezért is fordultak céhhéhez segítségül. Ekkor hirtelen eszébe jutott az első alkalom amikor találkozott velük, rideg lenéző pillantások, merev tartásuk és ellenséges kisugárzásuk. Lelkében vihar dúlt, szentül hitte hogy megbízói jó emberek lehetnek csak, de még is jó emberek nem támadnak meg gyengébbeket, nem veszik el otthonukat és nem akarnak gyilkolni sem. Ezekkel a gondolatokkal lépte át a magas falakat, ahol a falu nagyja várta őket. Szinte azonnal magán érezte tekintetüket, mintha éhes hiénák közé lépett volna.
Leena gyomra émelyegni kezdett, ahogy rá nézett. Ekkor a falu vezetője lépett ki a tömegből türelmetlenül.
- Hol a búvó helyük? - szegezte nekik a kérdést.
- Előbb válaszoljon néhány kérdésünkre! - szólalt meg Itachi fagyos hangon. A tömegen hirtelen morgás futott végig.
– Meg találtuk az állítólagos támadóikat és igen különös dolgokat hallottunk tőlük! - szólalt meg fenyegetően Pascal. Apró termetéhez képest erős hangja kissé ironikusan hatott.
– Maguk kifosztottak egy ártatlan falut! - szegezte nekik nyíltan Itachi.
Roul rezzenéstelen arccal nézett rájuk, de egy szót sem szólt. Al elvegő hirtelen sokkal hidegebb lett, mintha csak megfagyott volna.
– Átvertek. - felelte hűvösen, de ők nem feleltek
Az emberek tekintet kővé dermedt, senki sem válaszolt, csak álltak és nézték őket.
– Kifosztották azokat szerencsétleneket, legyilkolták a falu lakóit és maguk úgy gondolják ez helyes?! - szólt közbe Pascal is, Leena érezte kis barátja dühét, apró lábacskáinak remegését. Ő maga is megrökönyödve állt az emberek előtt. ” Miért nem mondanak semmit? Miért nem ellenkeznek? Miért nem felelnek nekünk?!” - kérdezte magától Leena, dühös volt a falusiakra, hogy még csak nem is tagadják tetteiket, csak állnak kővé dermedten és néznek. Nem csak ő volt így ezzel, Pascal immár egész testében remegett a dühtől, és Itachi
– Mit tettek azok a szerencsétlenek, hogy ezt érdemlik?
– Nők és gyerekek is vannak velük! - tört ki hirtelen Leenából – - Még is ez nem jelent maguknak semmit? Maguknak nincsenek gyermekeik?
Szeme egy nőre tévedt, páncélban lándzsával a kezében állt a tömegben, de nem talált megértésre benne. Rideg fagyos szemekkel nézett rá vissza, szinte már érezte bőrén utálatát, megvetését. Leena szemébe könnyek szöktek, gyűlölte ezt a megvető érzést.
”Nem hinném, hogy érdekli mi van velük ha van is neki.” - jegyezte meg halkan de még is ridegen Carmen, és ő tudta hogy igaza van.
– Válaszoljanak már az istenért! - szakad ki belőle kétségbe esett hangon, de a választ nem jött csak fagyos csend felelt neki. Semmit sem tudott tekintetükből kiolvasni, csak álltak megmerevedetten és csönd lassan kezdte megőrjíteni Leenát. Hirtelen nehéz lett számára a levegő, mintha érezte volna benne a feléjük áramló rosszindulatot, és minden lélegzete olyan nehézzé vált mintha csak ezernyi kő nyomná vállát.
- Azt hiszem az elég kellemetlen lenne, ha csak úgy hagynánk, hogy ártatlan embereket öldössenek. - jegyezte meg Itachi, kissé halkan de hangjában volt valami ridegség.
– Megvédjük őket! - helyeselt Pascal.
– Ártatlanokat akarnak legyilkolni, hát nem fogják fel? - tört fel egyszer csak Leenából, de a falusiak most sem feleltek, mintha nem hallanák őt.
Egyre idegesebb és idegesebb lett a nyomasztó csendtől, gyomrában egy hatalmas csomó nőtt, és izmai is remegni kezdtek. Egyszerűen megőrjített a tudat, hogy még csak annyiba se veszik őket, hogy válaszoljanak.
– Sejthettem volna, hogy a hozzátok hasonló semmire kellők nem tudják megoldani ez a problémát… - törte meg a csendet Roul rideg fagyos hangja. - Szóval árulók vagytok és immár az ellenfél oldalán álltok! - mondta, ahogy a szavak elhagyták száját a fegyverek megvillantak emberi kezében, és Leena már tudta hogy baj van. – Most kaptok egy esélyt hogy eltakarodjatok innen! Mehettek nyugodtan a rohadékok közé de ha holnap le rohanjuk a tábort, és ti is odavesztek! - mondta mély hangján. Szavai nyomán Leena gyomra émelyegni kezdett, bőrén érezte az emberek rideg megvető gyűlöletét, a levegőben a gyilkolás és halál rothadó szaga terjengett, még is sír csend volt közöttük.
”A közelgő vihar csendje.” - jegyzete meg Carmen.
- Legyen! Az egyezségünket semmisnek tekinthetjük - felelte száraz hangon. - Leena, menjünk. Azt hiszem még van egy kis dolgunk, mielőtt még értelmet vernénk ezeknek az ökröknek a fejébe. - azzal hátat fordítva a falunak elindult az erdő felé.
- De hát… - kezdte volna Pascal.
– Nincs de, Pas, most már nem tartozunk neki, másokat kell megvédenünk. - mondta halkan Leena.
Csendben hátukban a falusiak gyilkos pillantásával hagyták el a kaput, csendben mintha vereséget szenvedtek volna. Azon tűnődött, talán jobb lett volna ott helyben megküzdeni velük, hiszen mit fognak most csinálni. A falusiak jóformán harc képtelenek.
”Semmi esélyetek nem lett volna.” - hallatta Carmen hangját a fejében.
” Miért talán így van?”
”Hát valamivel több mint eddig volt, az fix.”
Leena egyáltalán nem volt erről meggyőzve de nem volt kedve vitatkozni, fáradt volt és aludni akart, bár tudta ezt a luxus most nem engedheti meg magának.
– Ahhoz hogy megvédjük őket, le kell gyűrnünk az össze falusit.
– És mindezt úgy hogy meg is védjük őket. - Pascal és Itachi hangjából tudta, ők se olyan optimisták a dologgal kapcsolatban.
– Sokan vannak, és mind értenek a fegyver használathoz…
– Tehát kell valami csel.
– Csel? - kérdezett vissza Leena.
–Igen, végig kell vennünk az össze lehetőséget.
– Van egy erdőben elhelyezkedő táborunk, ahol semmi védőfal vagy blokád, rengeteg gyermekkel öreggel és sebesülttel. Nincs olyan sok lehetőség. - jegyezte meg Pascal letörten.
Ezt neki is be kellett látnia.
– Valószínűleg nem ma kezdték a gyilkolósdit, tehát tapasztalt jól képzett katonákkal van dolgunk.
– A gyerekeket, az időseket és a sérülteket ki kell valahova menekíteni.
–Nem ajánlom. - szólalt meg hirtelen Pacal.
– Már miért nem?
- A létszám fölényük miatt ketté tudnak oszlani, de nekünk nincs akkora túlerőnk hogy ezt meg tehessük. - felelt Itachi ahogy követte Leenát az éjszakában.
– Arról nem is beszélve hogy okkal feltételezhetjük, hogy nem ez az első alkalom, amikor más falvakat támadnak meg, vagyis rutinúk van a dologban, könnyen kitudják következtetni ezt a lépést. Valami olyat kell kitalálnunk, amire nem számítanak. - magyarázta, Leena igazat adott neki.
– Akkor még is hogy legyen? Ha mi nem tudjuk megvédeni őket, mind meghalnak. - a szavak melyek elhagyták száját oly fájdalmasak voltak számára, hogy könnyeket csalt szemébe.
– Megfogjuk őket védeni! Ne aggódj! - szólalt meg Itachi, és olyan szilárdságot érzett hangjában ami megtoppantotta. Megállt és megfordult, hogy a fiú szemébe nézhessen, valahogy erőt merített szikla szilárd hitéből.
– Azt azért ne felejtsétek el hogy vannak köztük mágusok is! Bár az emberek nagy része használhatatlan harcban.
– Én megtudom őket gyógyítani… - kezdte.
– Fejtsd el! - szakította félbe Pascal - Túl sok erődet vinné, el és harcolni nem tudnál, már pedig most minden erőnkre szükségünk lesz.
– De mindenképpen szükségünk lesz legalább tíz férfira, a mágusokon kívül.
– Ez igaz, akkor majd csak őket gyógyítom meg, úgy megfelel? - fordult Pascalhoz.
A kis kaméleon nem felelt, csak durcásan bámulni kezdte a fákat.
– Csapdákat kell állítanunk, amivel fékezhetjük az erejüket.
– És még is milyeneket, ha árkokat ásunk gerelyekkel túl sok idő, és szerintem rá jönnének. - kérdezte.
- Ez igaz.
– És ha a fákon lennének csapdák? - kérdezte Leena.
– Fák on? - kérdeztek vissza egyszerre.
– Igen, elég magasak, a lombok pedig sürüek, készíthetnék néhány lest, az nem tartana sok időbe ha vastag ágakat kötöznénk össze.
– Nem rossz ötlet, akár lándzsákkal is lehetne dobálni őket, vagy nyíl záport zúdíthatnának rájuk. - mélázott Itachi.
– És ha jól helyezzük el, kevés az esély, hogy ők letudják nyilazni a fent lévőket, bár elég profinak nézem őket.
A fák lassan ritkulni kezdtek körülöttük, és a tábor vonalai kibontakoztak. Az emberek újra köréjük gyűltek.
- Hát visszajöttetek? - kérdezte az idős apó.
– Talán kételkedett? - kérdezett vissza Itachi, de választ nem kapott. Leena megértette őket, egészen eddig senkitől nem remélhettek segítséget, miért pont most kapnának.
– Figyeljenek, a falu hajnalban támadni fog, és nekünk addig fel kell készülnünk! - emelte fel a hangját Itachi. Az emberek arcán rémület suhant át, a gyermekek anyjukba kapaszkodtak félelmükben, míg néhány asszony elsírta magát. Érezte a bennük lévő rettegést, és az ő gyomra is görcsbe szorult. ” Hogyan fogunk egy egész falut legyűrni?” - villant át fején a kérdés, és a félelem szét áradt testében.
” Szedd már össze magad ember! Ezek csak emberek te pedig mágus vagy! Ne hogy már egy csap bunkós birka szét rúgja a segged! Szedd már össze magad! Ha te is össze szarod magad hogy várod hogy ők ne tegyék? - szidta le Carmen.
Szavai eloszlatták az elméjén ülő dermedt ködöt.
„Igazad van.”
Itachi épp egy stratégiát válaszolt a falu bélieknek, de Leena figyelmét Carmen kötötte le.
”Figyelj ebben az esetben semmi értelme stratégiát kitalálnotok, inkább azt vegyétek számba, hogy ők milyen stratégiát fognak alkalmazni!” - mondta.
”Nem értem mi értelme azon gondolkodni mit fognak ők csinálni.”
”Haj te nő… látszik hogy kölyök vagy még… Figyelj, gondolj bele, ezek az emberek képzettek, szigorú rend szerint élnek és cselekednek. Szinte biztos, hogy egy bizonyos stratégia szerint fognak támadni, és mivel veletek szemben számbeli előnyben vannak, az egyetlen esélyetek ha előttük jártok egy lépéssel!
”Akkor ezzel azt akarod mondani, hogy a mi stratégiánk az hogy nincs stratégiánk?” - kérdezett vissza Leena.
”Csak részben, mert a mi stratégiánk az hogy megpróbáljuk ki következtetni az stratégiájukat. Nézd nincs sok fajta verzió, ezek az emberke nem fogják elnyújtani a dolgot, amilyen hamar lehet le akarják tudni. A tábor pedig egy kis tisztáson helyezkedik el az erdőben. Nagy valószínűséggel körbe fogják keríteni és úgy rohanják le, mivel elég tapasztalatuk és emberük van, rendszerben fognak támadni, akár az is meglehet hogy felállítanak első és második támadó csapatot, csak hogy biztosra menjenek.”
Leena figyelmesen hallgatta Carmen szavait, és már értette mire akar kilyukadni. Ő maga is elfogadta az álláspontot, és minél többet járt rajta az agya annál jobban biztos volt a sikerében.
” És még van egy igen csak ütős kártya a kezetekben.” folytatta Carmen.
” A mágiára gondolsz?
” Hanem arra hogy ők nem tudják biztosan, hogy itt leszek e!”
” De tudják hiszen Itachi…
”… mondta, tudom de gondolkozz már, az ő szemükbe ti árulók vagytok akikre nem lehet számítani akik „fellázadtak „ ellenük, gondolod hogy hisznek a szavatoknak?” - kérdezte.
Leena ekkor meg értette mire akar kilyukadni Carmen, ha az ellenség azt látja ők nincsenek itt, nem kezdené keresni őket, hiszen azt hinné elmenekültek félelmükben. Akár még az előre meg tervezett stratégiával is felhagynak hiszen a falut könnyű szerrel bekeríthetik. Nekik így lehetőségük van, váratlanul támadni, sőt talán még csapdába is csalhatják őket. Egyetlen esetben bukhatnak le, ha kémeket küldenek előre akik meglátják itt őket közvetlenül a támadás előtti egy órában.
– Pascal, menj keress kémeket, - fordult azonnal hozzá – és ha találsz iktasd ki őket!
A kis kaméleon megszeppenve nézett rá, majd bólintott és már ugrott is a legközelebbi fa ágára. Leena most a Itachihoz és a köré gyűlő férfiakhoz fordult, bár nem hallatta az eddigieket, de úgy érezte Carmen ötletét azonnal meg kell osztania velük.
– Elnézést, de nekem lenne egy másik ötletem…- kezdte kissé félénken. Minden szem rá szegeződött, vett egy nagy levegőt és bele kezdett. – Szerintem inkább a megfigyelésre kéne koncentrálnunk. Roulék sokan vannak, jól képzettek, és rendelkeznek már tapasztalatokkal és biztos valami stratégia szerint fognak támadni. Ez a hely védetlen, ha még el is küldjük a harcképteleneket, könnyen két csoportra oszolhatnak … Ha körbe kerítenek minket akkor nem leszünk képesek minden oldalon harcolni velük, könnyen elérhetik a nőket és a gyerekeket.
– Viszont ha csapdákat állítunk fel a földön azzal csökkenthetjük a számukat, és a leseket is elkezdték már készíteni.
– Ebben igazad van, de gondolj bele, ők ránk fogják a fő erejüket koncentrálni, de ha mi nem vagyunk itt…
- Hát még is cserben hagytok minket?! - kiáltott fel az egyik férfi.
– Nem nem, csak ha azt a látszatot keltenénk hogy nem vagyunk itt, talán feladnánk a stratégiájukat hiszen nagyobb ellenállással, de ha még sem, rá jöhetnénk a stratégiájukra.
– Nem értelek, hogyan látnánk ezt?
– Arra gondoltam fel mehetnénk a fákra, mintha itt se lennék, és onnan figyelnénk őket, egészen addig amíg a csata el nem kezdődik, és amikor már bent vannak a táborba akkor támadnánk rájuk, hogy váratlanul érje őket.
– Nem rossz ötlet, így a lesen lévőknek jelet tudunk adni mikor kezdjék a támadást.
– Én könnyen tudok közlekedni a lobok között, és gyorsan fel tudom mérni az erejüket. Pascalt már elküldtem kémeket keresni, ha talál ki is iktatja őket.
- Nem rossz ötlet, de még is mikor leplezitek le magatokat?
– Amikor már biztosak abban hogy el mentünk. - felelte Itachi.
– Talán jobb lenne földön lévő csapdákat csak a tábor közepében állítani.
- Miért?
- Leenának igaza van, ha az erdőben is állítunk csapdákat, akkor arra következtetnek, hogy tudjátok hogy jönnek, vagy is mi szóltunk nektek, tehát ha még nem is látnak minket sejtik hogy itt vagyunk.
– Igen, nem szabad nyomot hagynunk arra, hogy mi itt vagyunk. Szerintem a harcképteleneket a tábor belső részébe kéne össze gyűjtenünk, és oda kéne rejtett gödröket ásnunk.
- Így viszont ha át törtnek a védelmükön, nem tudnak el menekülni.
– Azt nem fogjuk hagyni, efelől biztos lehet, de még ha el is érnek odáig a gödrök meg állítják őket.
- És mi van a tüzes nyilakkal? Azoktól perceken belül lángra lobbanhatnak a sátrak.
- Erről majd mi gondoskodunk! – szólalt meg egy magas vékony fickó miközben a mellette álló fiatal fiúra mutatott hüvelyk ujjával. – Víz mágusok vagyunk, megoldjuk! - A mellette álló alacsonyabb fiú, félve bólintott, láthatóan nem volt annyira biztos a dolgában.
- Biztos vagy benne, tesó? - kérdezte, mire a férfi csak hümmögött egyet. Arcuk felettébb hasonlított egymásra, egyértelmű volt, hogy testvérek.
- Ó ezt nem tudtam, én szél mágia félét használok, és van nálam néhány dolog ami jól jöhet. - folytatta és bele nyúlt a táskájába. – Ez itt Babiloni gyertya, ha meggyújtják, képes bárhova el vinni, csak ki kell mondani a pontos helyet. Ha még sem sikerülne megfékeznünk őket, akkor többieket ki tudjuk vinni vele, csak szorosan össze kell kapaszkodniuk, Pascal jól tud rejtőzködni, és gyors is, ő képes meggyújtani. - magyarázta.
– Akkor mi felülről támadunk, én majd gondoskodom, hogy a talaj elég csúszós legyen számukra. - mondta ki a záró mondatot Itachi.
– Rendben, - bólintott Leena.
– Brandet elküldtem segíteni a lesek készítésben az ő mágiájával könnyebb lesz, szerintem nem sokára kész is lesz, már csak azt kell ki találnunk kit küldünk fel. - szólalt meg egy fiú. Tűz vörös égnek meredő haján a lángok fénye táncot járt.
– A harcoló képes férfiakat mindenképpen lent kell hagynunk.
– Egyetértek, olyanoknak kellene fel menniük, akik a fronton nem tudnak harcolni.
– Én megyek! - szólalt meg egy húszon év körüli lány, arca kemény volt és megviselt, rövid haja és fiús ruhája miatt könnyen fiúnak lehetett volna nézni, egyedül hangja árulkodott neméről.
– Én is megyek veled! - szólalt megy egy idős férfi is.
– Rendben, Shia tükör szilánkokat használ, Toru pedig íjász. - magyarázat Leenáéknak. – Én is veletek megyek, a többiek pedig lent maradnak Higosival.
– Hány les van összesen? - kérdezte Leena.
– Ha jól emlékszem ötben állapodtunk meg, és ha jól számoltam öt mágus lesz fent, szóval mindenkinek lesz egy lese. - mondta végén a jelenlévők bólintottak.
– Jól hallom, hogy rólam van szó? - szólalt meg egy hang Leena mögött és orrát vérszag csapta meg. Egy izmos fiú állt mögötte, kaján hatalmas kötéssel, még így is a fényben látszott sápadt arc színe. Leena orrát ekkor valami simerős illat csapta meg. Lopva tekintett körbe de semmit nem látott, az illat régről ismert volt, de képteln volt hozá személyt társítani, talán a fáradtság újabb jele miatt.
– Igen, te maradsz lent Takumival, Aikoval és Darennal. - magyarázta Yoroki. Higoshi arcán fáradt mosoly suhant át, majd bólintott. Leena szíve hirtelen elszorult, és a fiúhoz lépett, nem kérdezte tőle, meggyógyíthatja e a karját vagy hogy mije fáj, csak tette amit kellett. Higoshi megszeppenve meredt először gyógyuló karjára majd rá.
- Kö-köszi. - nyögte.
– Te ilyet is tudsz? - kérdezte meglepve, mire Leena csak bólintott.
– Igen, csak sok erőbe telik ezért nem tudom sokáig használni. - mondta majd újra Itachiékhoz fordult. – El kell döntenetek kik azok akik harcolni fognak, az ő sebeiket azt hiszem még meg tudom gyógyítani, de most fel kell keresnem azokat akiknek komolyabb sérülésük van. - mondta határozott hangon. – Megmutatnád merre találom őket? - fordult az öreghez.
- Persze. - felelte.
Leena csak egyetlen lépést tett amikor az ismerős illat hirtelen megtöltötte a levegőt, és utána minden olyan hirtelen történt hogy feleszmélni sem volt ideje. Gabriel és Kashenko egyszer csak megjelent előtte a semmiből, ő pedig csak hatalmas szemekkel pislogott rájuk.
” HEEEEEE? Ők meg hogy kerülnek ide? A tábor tagjai is valami hasonló módon reagáltak, egyesek még fegyverűeket is elő kapták. Leena egy gyors kéz kitartással jelezte, hogy nincs ok aggodalomra, de ő maga sem tudta mit keres is céhtársa
Gabriel láthatóan élvezte a helyzetet, hiszen szélesen vigyorgott rá.
- Van még hely az élvonalon?- kérdezte. Leenát a kérdés szó szerint fejbe vágta, ekkor esett le neki a kép, hogy az illat felettük volt, ezért nem tudta be azonosítani a helyét és nagy valószínűséggel hallották a megbeszélést.
- Kettőre foglalnánk, ha lehet! - tette hozzá Kashenko vidám hangon. ” Ez lenne az a cuki szőrcsomó, Gabriel erejéről? Minden sárkányra, miből van?
- Ti? - hebegte - Hát, de hogy? Honnan?
- Ba’al. – felelte kurtán mintha csak fájna neki kimondani a szót is. Leena álla földig zuhant a név hallantán. - Utánad küldött, hogy figyeljük, nem kerülsz-e bajba... - szavai hideg zuhanyként érték Leenát. ”Bajba? Bajba? - viszhangzot a fejében.
- Utánam küldött? - kérdezett vissza, titkon abban bízva Gabriel csak eltévesztett valamint, vagy ő értette rosszul.
- Haldoklik talán? - szólt közbe Pascal, is ahogy felkúszott Leena vállára. A lány váltott vele egy pillantást.
- Pontosabban, hogy lesz-e veled valami gond. Tehát hivatalosan mi csak keringünk felettetek, és nem segítünk, egyedül csinálod. Értve, ugye? - pontosított Gabriel. Leena számára ez olyan volt mintha csak közölnék vele, úgy is el fogja rontani. A düh másodpercek alatt öntötte el az elméjét. ” Van képe azt feltételezni, hogy nem tudom megcsinálni?! Még is mit képzel ez magáról? Minek néz ez engem?!” – őrjöngött magába.
- Milyen kedves ez a Ba'al.... - szólalt meg végül magas hangon Pascal megtörve a közéjük ülő csendet.
- Nem végzem jól a munkám szerinte? - szűrte fogai között a kérdést.
- Hajjaj, szerintem fussatok! - tanácsolta komolyan Pascal,aggódva Gabrieléknek.
Leena Gabriel elé lépett és már emelte is kezét, hogy elkapja a fiú grabancát, de Gabriel csuklójánál megragadva megpördítette. Leena kiperdült tengelyéből, elvesztett egynesúlyát és a következő pillanatban már másik kezét is a hasára szorítva tartotta őt a fegyvermágus. ”KINYROM MIND KETŐT!” - kiáltotta magában dühtől fűtve, miközben hevesen ficánkolt a fiú kezében.
- Ezt majd vele boxold le, tőlem nem tud meg semmit.
- Eresz el Gab! Egyáltalán hogy jön ez a perverz állat ahhoz, hogy becsméreljen! Ő csak...! - ordibálta.
- Öm elnézést, de nem kéne ordibálnia... – lépett hozzájuk az egyik ember. Leena dühét ez még csak tovább tetőzte, félő volt, hogy perceken belül felrobban.
- Eressz el Gabriel! – szólt rá éles hangon.
- Eleresztelek, ha nem dühöngsz, hanem haladni is fogunk. – nevettet, ez a pillant volt nála a tető pont, egész testében remegett a dühtől. Megalázónak érezte amit Ba’al mester csinál vele, ráadásul úgy hogy semmi oka nem volt rá. ” TE CSAK NE NEVESS MERT BELEÉPÍTELEK A FÖLDBE EMBER! - ordította volna legszívesebben, de inkább megtartotta magának, különleges jó kívánságait.
- ÉN NEM DÜHÖNGÖK!- kiabálta,ekkor viszont pascal az arcára ugrott. Nem szólt semmit csak várt, tudta hogy mi ezzel a célja és engedett neki. Abba hagyta kapálózásnak nem nevezhető furcsa mozdulatokat.
- Szóval, - kezdte vidám hangján újra - van nálam egy kis kötszer, alkohol fertőtlenítőnek, meg egy kis whiskey, ha valakinek inni támad kedve. - ” Én kérnék!” - szólt közbe vidám hangon Carmen. ” TE CSAK MARADJ KI EBBŐL!” - teremtett le. - A tervet hallottam, de esti mese nélkül nehezen alszom, - „ Ó igen?” - kérdezett vissza magában kéjes hangon. - úgyhogy amíg te kötözöd, meg gyógyítod a sebesülteket, regéld el, hogyan kerültetek ilyen helyzetben, csak egy húsz perce találtalak meg titeket. - fejezte be és szorítása enyhülni kezdett csuklói körül. Fájó ökleit dörzsölve bámulta a földet.
- Tényleg Ba'al küldött? - kérdezte rideg hangon.
- Ki se mondanám a nevét, ha nem lenne muszáj. - felelte egy grimasszal. Leenának ezután nem volt több kétsége arról hogyan veri agyon egy szép napon Ba’al mestert. - Na indíts a sebesültekhez, és közben regélsz. - adta ki a parancsot Chantai kapitány, bár nem emlékezett mikor lett Gabrielből írányító kettőjük között, de ezzel most nem akart foglalkozni.
Elmesélte az egész eddig keszegúszás történetet Gabnak. A sérülteket, gyermekeket és asszonyokat, két sátor félébe terelték. Belépve büdös poshadt levegő csapta meg az orrát a bent lévők arcán félelem és rettegés ült, tudta mitől félnek így, rettegtek a hajnaltól.
A gyógyítás megterhelőbb volt, mint gondolta, egy férfinak olyan erősen elfertőződött a sebe, hogy abban is kételkedett, hogy az ő segítségével túléli-e. A táborban szinte alig akadt sértetlen ember, a sebesültek mindenhol ott voltak de Leenának muszáj volt rangsorolnia közöttük.
A fáradtság egyre erősebb lett, és kezdte úgy érezni magánt mintha agyon verték volna. Vissza fele sétálva gondolataiba mélyedve tünödött. „Undorító vagyok.” - gondolta, ahogy eszébe jutott az egyik fiatal fiú a sátorból. ”Undorító amit csinálok, különbséget teszek ember és ember között…”
”Ez nem bűn Leena, csak ésszel cselekszel.” - felelte Carmen.
” Talán nekik kevesebb joguk van az élethez, neki szenvedniük kell?” - csattant fel hirtelen.
” Nem de ha azt akarod, hogy megérjék a holnap estét akkor kénytelen vagy figyelmen kívül hagyni őket. Egyébként sem tudnál mindenkit meggyógyítani.” - Carmennek igaza volt, és ezt ő is tudta, de a keserű igazságot nehezen vette be a gyomra. Elérkezve a tábor szélén álló nagy fákhoz Gabrielhez fordult.
- Nekem fel kell másznom a lesre. Lent maradsz vagy feljössz?
- Tudod, hogy szeretek térdig gázolni a belsőségekben. – mosolygott rá – Maradok!
- Rendben, de ne kezeld őket félvállról! - figyelmeztette.
- Dehogy. Az összes ott hagyja a fogát lent, csak dolgozzatok serényen, hogy nektek is maradjon! - Leena nagyot sóhajtott. ” De jó lenne, ha ilyen könnyű lenne…”
- Pasik... - jegyezte meg halkan miközben legyintett - Óvatosan lyukazgasd a bőrödet, nem vagyok épp a legjobb formámban! - mondta végül.
- Nyugi, most nem hagytam otthon a mellvértem! - vigyorodott el Gab, és felhúzva a pólója alját megkocogtatta a testhezálló lemezvértet. - Látod?
” Jobban örültem volna egy kockás hasnak…” jegyezte meg Carmen, a páncélra.
- Látom! - mosolyodott el.
Intettek még egymásnak, és Leena felmászott a fán lévő lesre.
A lesen három fiatal fiú várt, lándzsáikat íjaikat tisztogatták. ” Milyen fiatalok!” - döbbent meg Leena, és szíve újra összeszorult.
” Ilyen az élet, senkivel sem finomkodik.” - tette hozzá Carmen. Leena fáradt volt ellenkezni, veszekedni így hát csak elővette köpenyét táskájából, köszönt a fiúknak és letelepedett hátát a fának vetve.
– Mondtam hogy ne erőltesd túl magad! - szólalt meg egy ismerős hang felette. Leena felkapta fejét és Pascal barna alakja bontakozott ki előtte.
– Pas! - sóhajtott fel és görcsös izmai mintha kicsit engedtek volna szorításukon.
– Sejtettem, hogy ez lesz… veled kellett volna mennem a sérültekhez. Néz magadra! Egy zsák krumpli erősebb nálad! - lépett vállára – Felelőtlen vagy! - korholta, de Leena mintha meg se hallotta.
– Jó hogy újra látlak! - mosolygott rá, Pascal bár morcos arccal meredt rá de még is oda dörgölőzött hozzá.
– Sikerült minden? - kérdezte.
– Hát - kezdte Leena egy nagy ásítással.
- Inkább aludjál, bőven rád fér olyan ráncok vannak a szemed alatt mint egy hatvan éves banyának! - adta ki a parancsot Pascal, és Leena engedelmesen kucorodott össze vele az ölében.

A hajnal elő sugarai hamar elérték arcát és röpke páróra alvás sem segített rajta. Álmában valami nyugtalanító félelmetes érzés kerítette hatalmába, egy úton haladt ahová nem akart fel lépni még is ment. Minden lépéssel nőtt benne a feszültség és megakart állni. Nem akart tovább menni de lábai felett elvesztette az irányítást, alaktalan fekete árnyak húzták előre, és képtelen volt szembe szállni velük. Nyúzottnak és megviseltnek érezte magát, mikor kinyitotta arcát, mintha egyetlen percet sem aludt volna. A hideg nyirkos levegő megborzongatta bőrét, de az ellenség csata kiáltásai elérték már. Reflexszerűen nézett ölébe de Pascal nem volt már ott, kissé riadtan tekintett körül. ” Biztos felderítésen van!” - villant át agyán, és idegessége kissé alább hagyott. A mellette kuporgó fiatalok az erdőt kémlelték az első harcosokat keresve, neki se kellett sokáig keresgélnie, a hangok gazdái hamarosan meg jelent az ágak között. Páncéljukat földel kentekbe, arcukra pedig két vörös csíkot festettek. Eleinte csak néhány embert látott a bokrok mögé rejtőzve.
– Itt vannak! - suttogta feszülten a mellette álló fiúnak, mire ő csak bólintott.
Leena lassan fel emelte kezét, ez volt a jel társaiknak akik a többi lesen helyezkedtek el, ekkor viszont egy apró kis tappancsot érzett meg vállán.
Pascal volt az, és érintése nyomán melegség járta át.
– Mit láttál? - súgta oda neki.
– Rengeteg vannak, három nagyobb csapatra oszlottak, egy egyenesen a tábor felé halad, egy másik dél-délkelet felől érkezik, többségében íjászok, és a harmadik csapat hátul maradt, gondolom ők a tartalék és a végső ütés. - magyarázta, Leena bólintott.
– Menj mond a többieknek is, és ha van időd a lenti vezetőnek is!
– Rendben. - felelte és azzal már el is rugaszkodott.
– Pascal! - szólt utána. – Ha elkezdődik a csata mindenképpen térj vissza a sebsültek sátorhoz, a Babyloni gyertya már ott van!
Pascalt láthatóan nem boldogította a dolog, hogy kimarad a csatából, de nem ellenkezett, morgott egyet és már ott sem volt.
Az ellenség hada nem sokkal később megjelent, mint ezernyi hangya masíroztak szigorú rendszerben a kis tábor felé. Mostanra a lentiek számára is, látótávolságba kerültek a falusiak, és a pár ember akik a tábor szélén falat alkotva álltak fegyverekkel a kezükbe, büszkén nézett szembe velük. Leena megkereste szemével a többieket akik gödrökben lesek mögött és borkorok közé bújva rejtőztek. Minden percben esélyeiket latolgatta magában de képtelen volt rendes becslést felállítani, túl sok volt a buktató és a „ha”.
A falusiak néma csendben sorakoztak fel, és a levegő egyre feszültebbé vált, érezte hogy másodpercek kérdése és a harc kezdetét vesz, a levegő szikrázott oda lent. Hirtelen egy hangos csata kiáltás törte meg a csendet.
- TÁMADÁS! - hallotta Roul hangját azzal nők és férfiak felbőszülve indultak meg a kis tábor ellen. Lépteik dübörgésében a föld megmozdulni tűnt, és a csata kezdetét vette. A kis tábor harcosai hátrálást színlelve csalogatták a falusiakat beljebb a mezőre, ahol földbe vájt gödrök csapdái várták őket. A mit sem sejtő ellenség vakon rohant be, és jó néhány embert nyársaltak fel. Sikolyaik és halál hörgésük átszűrődött a harcias buzgósító kiáltások között, groteszk összhangot eredményezve. Leena elborzadva figyelte felülről az emberek mészárlását, a falu katonái egyre csak jöttek a fák közül, mint soha el nem fogyó tömeg.
” Leena a jelet, MOST!” - kiáltotta fejében Carmen.
– Íjászok! - harsant hangja és kezét támadásra emelte, vár pár másodpercet amíg a tábor lakó maguk fölé emelték fa pajzsukat majd le engedte kezét, nyíl záport zúdítva ellenségükre. A nyilak ezernyi kígyóként sziszegve, egyetlen pillanatra elsötétítették a felkelő nap sugarait, ahogy felröppentek, majd a föld felé fordulva kíméletlenül szedték áldozataikat, de ennyivel még nem fejezték be.
Leena újra fel emelte a kezét, de most várt. A tetemeken keresztül gázolva újabb katonák érkeztek, nehéz páncélokba töretlen elszántsággal. Elborzadt a bennük lévő harcostól, egyetlen percre sem álltak meg, sérült társaikkal törődni, mintha már nem is léteznének úgy gázoltak át rajtuk halálra zúzva ezzel őket.
” Szedd már össze magad ez egy csata! - dörrent rá Carmen.
Meg makacsolva magát, újra le engedte a kezét, de most szemét össze szorította. Nem akarta látni a hallottakat, nem akarta hallani jajveszékelésüket, sikolyaikat. A mérgező dárdák rengeteg életet ontottak ki, és mikor újra kinyitotta szemét meglátta Gabreilt és Itachit amint néhány mágussal harcolnak. Nem bírt tovább fent maradni, képtelen volt tovább ülni és csak nézni.
– A továbbiakat rád bízom! - szólt a mellette kuporgó fiatal fiúnak és leugrott a harc térre.
– Sky dragon roar! - kiáltotta, ahogy szembe fordult az ellenséggel. A hurrikán felkapva a falusiakat lökte hátra. Előkapta tőrét, és néhány léssel mellette álló páncélosra támadt. Egyetlen vágást ejtett vállán majd öklével hasba vágta a férfit aki nyögve rogyott össze. Kitért egy felé suhanó penge ellen, és baloldalra és tőrét a nő medencéjébe vágta. Hangos sikoly hasított végig elméjén, de nem volt ideje gondolkozni, jobb karját pengévé formálva blokkolt egy következő kard csapást. Ellökve magától a kardot tett egy lépést a falusi felé, és megragadva fejét térdébe végtag. A csont hangosan reccsent, de ő nem törődött vele, minden erejével azon volt hogy kiszorítsa elméjéből a hangokat. Nem akarta hallani a csata hangjait, a csontok törését, a pengék csikorgását a jajveszékelő hangokat. Megperdült és egy neki háttal álló nő tarkójára mért hatalmas ütést öklével. Hátrált pár lépést a földön fekvő növény mágushoz hogy felsegítse.
– Mit keresel itt? - kérdezte pihegve tőle, miközben kezét pengévé alakítva hajolt el egy felé szúró tör elől és a következő mozdulattal levágta támadója kezét.
- Én… nem… - kezdte volna, de ekkor hátát Leenának vetve két fa ág vált ki a földből rácsavarodva ezzel a felé közeledő harcos torkára. Kezeit egymásba kulcsolva szorította, majd hangos reccsenés jelezte a falusi nyakán kitörését.
Egyre többen és többen vették körbe őket, és egy kisebb kört alkotva körülöttük minden honnan éles pengék szurkáltak feléjük.
– Sky dragon ROAR!- ordította Leena, megtisztítva ezzel az utat maguk előtt. – Visszább kell mennünk itt túl sokan vannak! - szólt a fiúnak aki erre csak zihálva bólintott. Leena karját átfektette hátán bele karolt és nagyot ugrott. Miután földet értek elengedte a fiút, majd a mellette lévő harcoshoz fordult, aki épp készült át döfni Higosi mellkasát.
Kezén szelet formázva, lökte el magától, meg billentve a harcost, Higosi kapva az alkalmon felkapta mellette heverő törött dárdát és át döfte mellkasán.
Ellenségiek megállíthatatlanul özönlöttek a tisztásra, úgy tűnt a harcosok sosem fogynak ki az után pótlásból, de a falusiak hűségesen tartották magukat. Leena tőrt tartó jobb keze már úszott a vérben, érezte a friss meleg vér szagát és megborzongott egy pillanatra, de védelmét nem engedhette le. Egy magas kigyúrt férfire rontott rá, egy pillanatra látta amint hatalmas tüskés bunkóját felé hajítja de már kitérni nem tudott előle. Jobb vállát végig szántották a tüskék ahogy a földbe passzírozta, de a férfi nem állt meg. Újra a magasba emelte, mielőtt még felállhatott volna és lesújtani készült rá, Leenának épen csak hogy sikerült kigurulnia a hatalmas ütés alól a támadója felé. Az izmos páncélos hátrálni akart hogy újra üthessen de Leena tőrét térdébe vágta, amitől az össze esett. Jobb karja égett a fájdalomtól, szinte biztosra vette hogy végig reped a felkar csontja. Nem volt ideje felállni ugyan is most egy nő lépett mellé és néhány centire tőle a földbe szúrt, válaszul pengévé alakítva bal karját és ellökve magát támadt. Mellkasán hatalmas sebet ejtett át vágva páncélját, látta a nő rémült szemét egyetlen pillanatra és iszonyatos fájdalom szúrt mellkasába. Izmai alig akartak mozdulni, mintha nem akarnának engedelmeskedni neki. Még sem állhatott meg balra fordulva, jobb kezét maga mellett leengedve támadt, és a mellette álló férfi halántékára célzott. A férfi össze esett, de nem bírt rá nézni. Össze szorítva fogát kapta el tekintetét, egy másik ellenségre aki harci pörölyével épp egy fiatal védtelen kamaszt készült össze zúzni. Éles karmokká formálva ujjait támadt a férfi nyakára, melyből sűrű vörös folyadék spriccelt fel. A vér rá fröccsent az arcára, a ruhájára és hirtelen a vér szaga mindent betöltött. Megrázta fejét, ezzel próbálva el hessegetni a borzalmas szagot, és előre lépett de lába alatt valami puha cuppanós anyagot érzett. Lenézve egy nőz látott amint halottan fekszik a földön bején hatalmas mély vágással, és ő most pontosan az arcán állt. Ekkor vette csak észre a földön heverő hullák tömegét, akiken most a harc folyt. Teljesen ledermedt, és képtelen volt megmozdulni.
- Nem… - suttogta.
” Én ezt nem akarom… én nem akarom ezt tenni…” - nyögte magába ahogy véres kezére pillantott.
” Ez most nem akarás kérdése!” - hangzott Carmen válasza.
” MIÉRT KELL MEGÖLNÖM ŐKET? Nekem nem ártottak, én nem vagyok gyilkos hogy így mészároljak…” - szakadt ki belőle.
” ODA FIGYELJ!” - kiáltotta hirtelen, és Leena még az utolsó pillanatban lépett ki egy belé suhanó dárda elől. Ellensége páncélját vér és sár borította, arcán pedig gyilkos düh ült. Elő kapta cakkozott kardját és felé suhintott vele. Leena kitért előle és bal kezével támadt.
” Miért csinálom ezt?” - villant át az agyán, mielőtt a férfi vállába vágta volna hosszú tőrét, képtelen volt meg tenni, kezei nem engedtek neki. Ellensége viszont kihasználta habozását és meglendülve sebesült jobb karjára célzott, és épp hogy sikerült az ütés elől kitérnie.
” MÉG IS MIT CISNÁLSZ?!” - ordított rá Carmen. Leena újra támadásba lendült, és lehajolva a férfi oldalról jövő kardja elől egyenesen előtte lépett fel. Fogait összeszorítva emelte fel törött karját támadásra, míg bal kezén pengét létre hozva készült át metszeni a férfi torkát, de újra képtelen volt rá. Amint tekintete találkozott a harcoséval valami megmozdult benne.
” Nem.” - mondta ki magába halkan. ” Nem akarom ezt...” A férfi szemében mélye valahol fájdalmat látott, olyan fájdalmat mint amikor elveszítünk valakit. ” Vajon hány társát veszítette most el?” - villant át a fejében.
” Leena normális vagy?” - mennydörögte ” Ő AZ ELLENSÉGED MEG KELL ÖLNÖD!”
” Nem, nem tudom megtenni…” - adta fel.
” Ha te nem ölöd meg őt, ő fog téged!”
Ebben a pillanatban a férfi szemében gyilkos vágy villant kardját meglendítve fémes hideg fájdalom hatolt Leena hátába, de egyetlen másodperc töredéke alatt meg is állt. Teste megdermedt, gyenge remegés futott rajta végig majd megrogyott és térdre esett előtte. Karját elengedte és a fém hideg csilingeléssel hullott egy hulla páncéljára. Leena dermedten figyelte a jelentet, és ahogy letekintett a férfi fejéből három sárga végű nyíl állt ki. Az életét lesen lévő társai mentették meg, tudta, de még sem tudott hálát érezni irántuk ezért.
” Szedd össze magad! Küzdj vagy meghalsz!” - hallotta Carmen hangját, még is teste lenehezült, már feladta. Ő nem azért lett mágus hogy embereket gyilkoljon.
- NYÍLZÁPOR! - törte át Itachi hangja a csata zaját. Reflexszerűen tekintett fel az égre.
– LEENA! - hallotta Gabriel hangját, és tudta mire gondol a fiú.
Mély lélegezetett vett és minden erejét tüdejébe koncentrálta, keze körül halvány kék fény jelent meg ahogy mellkasára szorította.
– SKY DRAGON ROAR! - ordította és szájába hatalmas hurrikán tört fel.
A nyílzápor másodpercek alatt szertefoszlott amint a szélrózsa minden irányába széledtek szét a nyilak. Az emberek üdvrivalgásba törtek ki, amíg Leena mellkasát szorítva görnyedt. Az íjászok megfékezése új reményt adott az embereknek, és a maroknyi csapat soha nem látott erővel tört előre. Hangos kiáltások közepette estek az ellenségnek, és már már kezdett úgy tűnni van esélyük a győzelemre, még így a hatalmas túl erővel szemben is. Leena is szembe fordult az ellenséggel de ekkor valaki hátulról meg ragadta vállát.
– Találtunk megoldást! Találtunk megoldást! - kiabálta ujjongva egy fiatal fiú, de olyan gyorsan hadart hogy szinte egy szót se értett.
– Milyen oldás? - kérdezett vissza amint egy feléjük közeledő embert kupán vágott egy földön heverő tuskóval.
– Meghallgattak az imák, istenünk hallgatott könyörgésünkre, és elküldi az egyik szolgáját hogy megmentsen minket! - újságolta, mire már Itachi melléjük lépett
– Mi van? - nézett rá értetlenül égkék szemeivel Itachi
– Szerintem agyára ment a harctér… - dörmögte ponttá szűkült szemekkel.
– A papunk mondta, ő mondta! - kezdte bizonygatni hevesen, csillogó szemekkel a fiú.
- Urunk válaszolt![/color] - kiáltott fel egy másik férfi is hatalmas örömmel ahogy rájuk pillantott. – Hallottátok emberek Urunk megment minket! - a tömegen üdvrivalgás futott végig, és mintha teljesen kicserélték volna őket, olyan erővel iramodtak az ellenség felé, hogy Leena már kezdte azt érezni rá semmi szükség itt.
– Mióta van ezeknek papjuk? - kérdezett közbe Gabriel is, ahogy épp egy harcos fejét nyeste le.
– És miért nem hallottunk róla eddig? - kérdezte Itchai is, majd Leenával közösen fordultak a fiú felé.
– Erre most nincs idő, azt mondta szükség van rátok, a varázserőtökre, hogy segítsünk megérkeznie!
– Megérkezni még is kinek?
– Menjetek, siessetek a paphoz, mi majd tartjuk itt a dolgokat! - kiáltott oda nekik Higosi, amint egy kardot felkapva a földről az előtte lévő harcos gyomrába nyomta. Leena döbbenten állt, ez az egész olyan volt számára mint valami rossz mese. ” Pap? Szolga?” - visszhangzott a fejében.
Az istenük szolgájának akit a védelmünkre küldött! Kérlek gyertek gyorsan!
- Jön a segítség, Urunk segítséget küld! - hallották Toru lelkes kiáltását.
Leena és Itachi egymásra néztek, miközben Gabriel is hozzájuk lépett.
– Varázserő kell a papotoknak? - fordult a fiú felé, igen csak nem túl bizalom gerjesztő tekintettel. Leena érezte hangjában a kételyt és ő maga is így érzett, túlságosan bizarr volt ez az egész neki.
Kérlek siessetek, már nincs sok időnk! - szólt a fiú nem törődve a kérdéssel. Leena látva a tábor ujjongását bólintott, sejtette hogy nem lenne nemes cselekedet szerintük vissza utasítani a „meghívást” és nem is hagynák büntetlenül. Valahol örült hogy elmehetett a harc mezőről, de ez az egész túlságosan zavaros volt számára. Pascalra gondolt, tudta hogy valahogy szólnia kéne neki, de erre most nem volt ideje, fájó szívvel de bólintott. Az egyetlen ami nyugtatta, hogy jelenleg biztonságban van a nőkkel gyerekekkel és öregekkel.
– Rendben! - mondta és a fiú után indult. Itachi és Gabriel vonakodva követte, kisvártatva kiértek a harc mezőből, de a fiú még türelmetlenebb lett ahogy át haladtak a fák között.
– Siessetek!
- Vernier! - mondta Leena és erősen koncentrált hogy mágiája mind a három fiút elérje. Perceken belül meg is látták a monumentális maradványait, a templom igen csak romos állapotban volt, de még így is tükrözte egykori hatalmas mi voltját. Néhol indák tekergőztek a romok között, nem messze tőlük pedig egy magas férfi állt fekete csuhában.
– Nem lesz ez jó, a csata téren lenne a helyünk. - morogta Gabriel. Leena nem tudta egyetértsen e vele vagy sem, oda se akart vissza menni, de elnézve amit itt várta az se kecsegtetett sokkal több jóval.
A fekete köntösön arany motívumok díszelegtek amíg Leena nem ismert, kivéve egyetlen jelet. Egy kacifántos nyilat látott mely a férfi mellkasán állt, bár tekintetét hamarosan más kötötte le.
A pap előtt egy nagy kört mintáztak a kőbe, ezer és még több nyíllal, mintha valami ezer utat jelző iránytű lenne.
- Kérlek álljátok körbe a szimbólumot! - szólalt meg a pap ahogy oda értek.
-Mikor megkezdem az imádságot, engedjétek, hogy a szimbólum a varázserőtökből merítsen! Csak így érkezhet meg a segítség!
– Nem tetszik ez nekem. - dörmögte újra Gabriel.
Leena bátortalanul lépett közelebb nyilakra és félelem minden perccel nőtt.
”Ne!” - visszhangozott Carmen hangja a fejében.
” Ezzel talán véget vethetünk a harcnak!” - felelte, de igazából ő maga sem hitt benne. Rossz előérzete volt, mely folyton csak nőtt, a pap kántálni kezdett valami furcsa számára ismeretlen nyelven.
” Állj ki a körből Leena!” - szólt Carmen, és hangjában halk kétségbeesés csengett.
A szimbólumok halványan felderengetek és valami gyenge szívó érzést érzett. Olyan volt mint amikor gyógyított, érezte ahogy mágiája kiáramlik a testéből, de itt nem tudta szabályozni. Az érzés kicsit felerősödött és lassan érezte a fáradtság első jeleit. Légzése nehezebbé vált, és lábai is elgyengültek, ereje kezdte elhagyni.
Néhány perc telhetett el így amikor hirtelen erős fény lobbant fel a a körből, elvakítva ezzel a világot Leena előtt.

Szunyókálásomból Kaensho hirtelen mozdulata ébresztett fel, akit egész idáig párnaként használtam.
- Mi az, kislány? - löktem el magam az oldalától, és felnéztem rá, ahogy füleit hegyezve a fejét forgatva szimatolt.
- Jönnek. Csörög az avar, zörög a páncél. Sokan vannak.
- Merről? - álltam fel.
- Szemből. - felállt, megrázta magát, futólépés zaja ütötte meg a fülünket, ahogy a pár gyalog kijött a táborból. Végignézve rajtuk azt éreztem, amit annak idején Chantai-ban, amikor a huszonhat fiatallal indultunk neki visszavenni a városunkat. Egyikük sem harcolni született, és inkább a lelkesedés és a kötelességtudat miatt állnak itt mellettem, és nem azért, mert tapasztalt harcosok lennének, akik tudják, hogy meg fogják védeni a tábort.
A léptek zaja már emberi füllel is hallható volt, és ahogy végignéztem a fák között, már látszott is az ellenfél tömött, rendezett sorokban közeledő csapata. Ha arra mentek, hogy megfélemlítsék a menekülteket, minden bizonnyal sikerült nekik, de rajtunk már nem fogott. Sho és én már elég életnek vetettünk végig ahhoz, hogy tudjuk, a számok nem nyerik meg a csatát. Az, hogy többen vannak, csak azt jelenti, hogy a sírásóknak sok dolga lesz.
- Tudom, mit éreztek, én is átéreztem annak idején. - sétáltam közéjük. - Ne akarjatok hősködni, a hősök halni születnek. Védjétek magatokat, és egymást, a legfontosabb az, hogy túléljük a csatát, miközben harcolunk, nem az, hogy minél többet tegyünk el a láb alól. És, mielőtt bárki is becsületről kezd nekem hadoválni, nem, a futás nem szégyen. Sokkal nagyobb túlerőben vannak, ha vissza kell vonulni, visszavonulunk, holtan nem érünk semmit. - Pascal érkezett meg.
- Gabriel, három csapatra oszlottak. Egy nagyobb íjász csapat, egy frontálisan érkezik a tábor felé, egy pedig hátul maradt. - Bólintottam, és intettem, hogy visszatérhet.
Az íjászokat valahogy ki kéne vonni a képből, ők több kárt tehetnek a táborban, mint az összes többi együttvéve, tekintve, hogy ők valószínűleg akkor fognak csapást mérni ránk, amikor még a többi nincs a helyén. Legalábbis én így tennék, felesleges kockáztatni a saját embereim életét, ha amúgy is túlerőben vagyunk.
- Hallottátok, nem ismétlem meg. Készüljetek, hogy az íjászok akkor fognak tüzelni, amikor megindul a roham, de a gyalogosok még nem értek ide, ekkor tudják a legtöbb kárt tenni bennünk, de hála a terepnek, ha okosak vagyunk, márpedig azok vagyunk, kitörölhetik a seggüket az íjaikkal. Amíg nem látjátok a szemük fehérjét, addig fedezékben marad mindenki!
Azzal, ha itt hagyom őket a kapunál. gyakorlatilag aláírom a halálos ítéletüket, ha Kaenshot küldöm az íjászokra ő meg nem biztos, hogy el tud velük bánni egyedül, és nincs az az érték a világon, amiért kockára tenném őt.
A menet megállt, ami egy dolgot jelentett, hamarosan kiadják nekik a parancsot a rohamra. Jobb karommal átfogtam Kaensho hátát.
- Maradjatok itt! - szóltam hátra, aztán Sho felröppent, és jó húsz méterrel előrébb landoltunk. Mögöttünk tudhattuk a vermeket, amiket az éjjel ástak, és telerakták őket csapdával.
- Amithiel’s Platemail, Van Chantai Legacy! - szóltam, és hagytam, hogy körülöleljen a felszabaduló mágia, amint a fém az utolsó darabig a helyére került a testemen megszólalt a parancsszó is.
- TÁMADÁS! - mennydörgő rohamléptek és ordítás közepette indult meg a csapat.
- Csak egy kicsit megtépjük őket, aztán húzás vissza a tábor kapujába, felhúzzuk őket, és belecsaljuk a csapdába az egész bandát. - súgtam Sho-nak, és lecsaptam a sisakrostélyt.
Citromsárga villanás tört fel, ahogy megérintettem a tigris rúnát, a rohamozó ellenség pedig lépésbe lassult, és az első halálsikoly másodperces csúszással jutott el a fülemig az után, hogy a lángoló pengém átszelte az egyik élvonalbéli páncélját. Hála a pecsétnek a hirtelen érkezett támadásra nem tudtak mit reagálni, könnyűszerrel vettem el az első négy ember életét, és értem el azt, hogy mindegyik rám figyeljen, így Kaensho lángcsóvája zavartalanul csapott bele a soraikba. Már a hatodik ember fegyverét csaptam félre, és nyársaltam fel, amikor éreztem, hogy körbezárnak, ideje lelépni. Felugrottam, talpamat az előttem lévő ember mellkasára támasztottam, megérintettem a főnix pecsétet, és kilőttem a sorok közül.
Gurulva értem földet, és amint felálltam mellettem termett Sho, majd visszaszökkent velem a táborlakók sorai közé. Az amúgy is rohamozó ellenséget az előbbi piszkálódó akcióval végleg feltüzeltük, olyannyira, hogy büszkén végignéztük, ahogy a tovább rohanók a düh miatt vakon belesétál a csapdába.
Az elégedett mosoly viszont gyorsan legörbült az arcomról, ahogy morbid módon a csapdák egyre másra megteltek tetemekkel, a mögöttük haladók pedig rezzenéstelen arccal gázoltak át az elesett társaikon.
- Íjászok! - harsant fel Leena hangja, és fákon állított lesről sortűz indult meg, ami a rohamozók első sorát leütötte a lábáról, a mögöttük lévők pedig már meglepődtek, erre már nem számítottak. Néhányuk lába gyökeret vert, de mint kiderült nem a félelemtől. A sorok közt nehéz páncélba öltözött harcosok törtek előre, aztán Leena keze újra meglendült, és újabb sortűz érkezett, ezennel már nem olyan hatékonyan, ahogyan elsőre is.
Tűzlabda csapódott be mellettem, Sho azonnal mozdult, és a föld felett fél méterrel villámgyorsan siklott a mágus felé. Két sziklából álló tüske suhant felénk, és éppen, hogy sikerül ellöknöm az útjából az egyik emberünket. Ő az enyém. Rohanni kezdtem a távolban lévő mágus felé, és közben újabb és újabb katonákkal akadtam össze. Még nem tudtam újra használni a tigris rúnát, úgyhogy közel sem voltam olyan gyors, mint az előbb, harcolnom kellett, hogy átvágjak rajtuk, nem tudtam elfutni mellettük.
Nem lassítottam egy pillanatra sem. Az első felém csapó kardot megakasztottam az én fegyverem keresztvasával és egy az egyben nekirohantam vállal a fickónak, a krumpliszsákként felboruló katona még utánam kapott, de pengém gyorsabb volt, és tőből levágta a karját. A következő, mielőtt csapásra emelhettem volna a kardom már felrántotta maga elé a pajzsát. Jobb kézzel elkaptam a pajzs szélét, és oldalra rántva a átszúrtam a torkát.
- Dagger Barrage! - ordítottam, amint két fickó oldalról rám ugrott, s ahogy megnyílt velük szemben a mágikus pecsétem tűpárnát csinált belőlük a kiröppenő tíz tőr.
Elérve a fickó melletti fához körbehúzta magát földdel, így nem is futottam tovább. A szenvedély pecsétjét aktiválva megcéloztam a fa törzsét, és ahogy átért rajta a penge újra megtörtem a főnix rúnát, és felugorva a földburokban bujkáló fickóra rúgtam. Észre sem vette, fel sem fogta, hogy mi történik, amíg rá nem borult a fatörzs. Így belegondolva, talán ilyen halált szeretnék én is magamnak… De nem most.
Körülnéztem, az Itachiként bemutatott srác is leterítette a mágust, aki felé elindult, Kaensho hátán azúrkék lángok lobogtak, és egymás után fújta a tüzet a táborlakókra, akik minden erejüket megfeszítve harcoltak. ~ Lelkes amatőrök. ~ Újra és újra megdördült a szélroham, amit Leena mágiája idézett, és már-már úgy tűnt, hogy győztesként kerülhetünk ki a csatából, amikor újabb sorok tűntek fel. Egy pillantást váltva Itachival futni kezdtünk vissza a tábor felé. Kaensho lángjai másodpercek alatt emésztettek el négy fickót, aztán a hátán tornyosuló tűz ismét vörössé változott. Pihegve értünk oda Leena mellé, és pillanatok alatt megérkezett az újabb roham.
- Wolfbite! - kiáltott Sho, és félkörben körbefújta a farkasfejet formázó lángcsóvát. Az így megtántorított ellenségre együtt vetettük ki magunkat, és az első két legyilkolt fickó után ismét megszólalt Sho - Lőnek!
- NYÍLZÁPOR! - ordította Itachi, és mindenki az égre kapta a tekintetét.
- LEENA! - kiáltottam. Az őrző pecsétje nem tudott volna megvédeni minket ettől, Leena szélmágiája viszont annál inkább.
- SKY DRAGON’S ROAR! - szelte ketté a csata zaját ismét a lány hangja, amit mennydörgésszerű szélroham kísért, és félresöpörte a nyílzáport. Úgy látszik nem törődnek már azzal, hogy a saját embereik életét is kockára teszik ezzel a húzással.
- Találtunk megoldást! Találtunk megoldást! - harsant egy ismeretlen hang a tábor felől, és egy fiatal fiú rohant kifelé.
- Mi van? - kérdezte Itachi, amint egy újabb páncélossal kezdtem viaskodni.
- Urunk válaszolt! Hallottátok emberek, Urunk megment minket! - a tömegen üdvrivalgás futott át, nem harcoltak tovább, mintha ünnepelni kezdtek volna helyette. Kard kardot ért, és végre sikerült eltávolítani a fegyvert az útból, lenyestem a páncélos fejét.
- Mióta van ezeknek papjuk?
- És miért nem halottunk róla eddig? - toldotta meg a kérdésem Itachi.
– Erre most nincs idő, azt mondta szükség van rátok, a varázserőtökre, hogy segítsünk megérkeznie!
- Megérkezni mégis kinek?
– Menjetek, siessetek a paphoz, mi majd tartjuk itt a dolgokat! - fúha, eddig nem úgy tűnt, hogy menni fog… de reméljük eleget levágtunk már ahhoz, hogy ők is elbánjanak velük… Elindultunk.
- Varázserő kell a papotoknak? - fordultam oda az éppen ünnepelő küldöncgyereknek.
A nyakamat merem rátenni, hogy ez valami démon lesz, ide a rozsdás bökőt a nyakamhoz! De reméljük a legjobbakat, reméljük, hogy tényleg valami istenség, valami… szellem, vagy őrangyal, vagy bármi, ami nem démon, vagy ha démon is, legyen egy száműzött hotrien, legyen egy kegyvesztett archai, vagy valami!
Elindultunk hát a fiú után, és a tábor túlsó végén, egy elég nagy, ámbár az idő vasfogát nehezen viselő épület állt előttünk. Falait már belepte a moha, néhol kúszónövények indultak meg rajta fölfelé.
- Nem lesz ez így jó, a csatatéren lenne a helyünk. - mondtam. Míg mi itt tökölünk a pappal, ami lehet, hogy valami démon, oké, lehet, hogy valami más, amit meg kell idéznünk, valami, ami segít majd, de ki tudja? Lehet, hogy egyáltalán használni, működni sem fog…
Beléptünk a templomba, ahol a földön egy széles kör volt megrajzolva, tele szimbólumokkal, ismeretlen jelekkel, rúnákkal, és a túlsó oldalán a pap fordult felénk.
- Kérlek, álljátok körbe a szimbólumot! - szólalt meg. - Mikor megkezdem az imádságot, engedjétek, hogy a szimbólum a varázserőtökből merítsen! Csak így érkezhet meg a segítség.
- Nem tetszik ez nekem. - morogtam az orrom alatt, és a bejáratnál álló Sho-ra néztem. Szeméből aggódást olvastam ki, és nagyon reméltem, hogy feleslegesen teszi, de minden arra mutatott, hogy nem. Rossz előérzetem volt, és visszaemeltem a papra a tekintetem, amint beléptem a körbe.
- Ha átvágsz minket, a nyakadra tekerem a beleidet. - leheltem magam elé a fogaimon keresztülszűrve.

Kezét védekezően emelte maga elé, amikor hatalmas robbanást érzett maga fölött. Iszonyatos hang robbanás rázta meg a templom maradványait, kezeit füléhez kapta de semmit nem hatott. Dobhártyája úgy érzete át szakad, erősen szédülni kezdett, és gyomra fel leliftezett. Vörös fény borított be mindent, újra elvakítva ezzel öt, aztán hirtelen csönd lett, minden hang eltűnt csak éles csöngést hallott. Mozdulni akart de minden olyan lassúvá és nehézzé vált, hogy alig bírt mozdulni, majd egyetlen pillanat alatt a hang eltűnt, és visszatért a valóságban. Hatalmas porfelhő vette körül, tüdeje minden egyes lélegzet után jobban kapart, keze alatt törmeléket érzett, ahogy fel tornázta magát a földről. Semmit sem látott, a levegőben kavargó portól.
– Gabriel! - kiáltotta kétségbeesetten. – Itachi! Sho!
– Itt vagyunk! - hallotta Sho hangját, és kissé megkönnyebbült, bár Itachiról még most sem volt híre. Már éppen szólni akart neki amikor egy fura tompa de erős hang ütötte meg a fülét. Reflexszerűen kapta a hang irányába fejét a portól még most sem látott semmit. Köhögés roham fogta el, és a földre görnyedt, de ekkor újra meghallotta most már sokkal közelebbről. Mint vaskos acél talpak dobogása közelítene felé, melyek lánccsörgés követne…
Hirtelen üdv rivalgás törte meg a feszült csendet, ujjongások, biztató szavak, győzelmi kiáltások egymásba torkolva hangzottak el. A por lassan oszlani kezdett és egy magas robosztus alak körvonalai bontakoztak ki. Soha életében látott még ilyen hatalmas lányt, emberre kevésé hasonlított, testét aranyozott és bronz páncél fedte, hátát vastag bunda köpeny fedte. Pajzsa egy karmos fogakkal megáldott koponyát mintázott, míg váll vértjéből éles tüskék meredtek ki. Leena testét félelem futott át ahogy felnézett rá, szinte érezte a levegőben a gyilkolási szándékot. Bal kezében vagy egy méter magas fejszét tartott melyet egy arany koponya fej díszített, mégis a legrémisztőbb Leena számára az sisakja volt. Vérvörösen csillogó sisakból mind két oldalról két hosszú tűhegyes szarv állt ki, mint ha csak egy démon lenne. Az emberek még is örömujjongással fogadták a démon szerű lényt, mely csak még jobban rémisztő volt számára.
Ahogy ott ült a törmelékek között, néhány lépésre a szörnyeteg előtt, úgy érezte el veszik a nagy világban. Kicsinek gyengének és erőtlennek érezte magát, mozdulni akart de izmai nem engedték neki.
- Ostobák... nem tudjátok mit szabadítottak a világra... – szólalt meg Itachi – ... a segítségünkkel. – tette hozzá halkan.
Lassú kimért léptekkel haladt felé, és mintha ott se lenne haladt el mellette, és mikor ár jó pár lépéssel maga mögött állt, sikerült Leenának is felállnia. Remegő lábakkal fordult a démon után.
”Ne! Ne nézd!” - hallotta Carmen hangját, de már késő volt. A démon hihetetlen erővel kezdte el ölni a falusiakat. A burtális gyilkoló gép egyetlen suhintássával tucatok testté szaggatta szét, kegyelme nem ismerve csapott le baltájával a halászokra. A csata mente megpecsételődött, az erdő néhány percen belül vértengerré változott, letépett test részek szét szaggatott testek hevertek mindenhol.
” Ez… ez mészárlás…” - nyögte magába.
” Leena ne nézd, hallod?! Fordulj el!” - hallotta intelmét a fejében de nem tudott meg mozdulni. Az erdő hangjai eltűntek, nem hallotta a madarak csivitelését a levek halk suttogását, halál hörgés jajveszékelés és sikítások töltötték meg az erdőt. Kezei remegtek, miközben arcán egy hatalmas könnycsepp gördült végig.
”Elég… elég, elég!” - de a démon nem hagyta abba. hatalmas fejszéjével újra és újra lesújtott az elkeseredetten harcoló halászokra.
– Hagyják abba! - kiáltotta a papnak de az nem is figyelt rá. – Hé, hall engem?! - kiáltott rá újra. – Állítsák le! Hagyják abba ez …!
” Leena elég, hagyd!”
Látta amint egy nő futva próbál menekülni de a démoni fejsze kíméletlenül lecsapja a fejét mi előtt még be érhetett volna a bokrok közé. Nem bírta tovább nézni, nem akarta hallani, remegve tett hátra egy lépést, miközben könnyei patakokban folytak le az arcán. Ekkor egy emlék foszlány villant fejébe…
… sötét volt és mindent kék lángok fénye világított meg, futott tudta, hogy fut de még sem jutott előrébb. Éles sikoly hasított az éjszakába, megfordult és egy ismerős arcot látott maga mögött a földön heverve de, az archoz tartozó teste sehol sem volt…
” NEM!” - sikította, és fejéhez kapva a földre rogyott. Borzalmas fájdalmat érzett mellkasában, nem akart emlékezni de képtelen volt elfojtani. Képek peregtek előtte ismerős arcokról, melyek halott üreges tekintettel meredtek rá. Újabb lépést tett hátra, majd még egyet és még egyet.
” Én tette ezt… én tettem… én…” - nyögte kétségbe esve.
” Ez nem a te hibád, hallod? Nem tudhattad mire használnak fel!” - mondta rögtön Carmen de szinte fel se fogta szavait. A rémület és a sokk teljesen uralma alá vonta agyát. Lassan haladt hátra mintha menekülni akarna a vérontás elől, mikor egyszer csak a talaj elfogyott a lába alól. Hirtelen elvesztette egyensúlyát és le nézve bal lába a egy lyukban volt.
– Leena! - hallotta Pascal hangját. – Egyben vagy? - kérdezte a kis kaméleon aggódva, de amint meglátta arcát tudta hogy a kérdés értelmetlen. Ekkor borzalmas bűz csapta meg orrát.
– Gabriel, Itachi! - kiáltotta fel mászva vállára. – Segítsetek!
A két fiú néhány másodperc alatt megjelent, és Gabriel hóna alá nyúlva felhúzta.
– Köszi. - felelte el haló hangon ahogy letörölte arcát.
A lyuk melybe bele lépett, egy fából készült csapó ajtón volt, melyet eddig a követ takartak el.
– Mi ez? - hajolt le kíváncsian Gab, és felnyította.
–- Valami rejtett ajtónak néz ki.
– Nézzünk körül lent, ezeknek már úgy is mindegy. - felete Gabriel.
– Végül is… - adta be a derekát Itachi.
– Jössz vagy Sho elvigyen? - fordult Leena felé, de ő csak megrázta a fejét.
– Megyek, köszi.
Azzaé megindulta a sötét kanyargós lépcsőn de bűz minden lépésnél erősödött. Mintha ezernyi rothadó hulla lenne lent, gyomra egyre erősebben émelygett, szédülni kezdett. Képtelen volt elvonatkoztatni a szagtól, nem tudta kizárni agyából, szinte már a szájába érezte a rohadás ízét is, mikor egyetlen pillanatra elvesztette az egyensúlyát és zuhanni kezdett. Mielőtt viszont a kemény rideg köveket elérhette volna egy erős kéz kapta el és vissza rántotta.
– Kö…köszönöm. - nyögte ahogy kezét szája elé tartotta vég szükség esetére. Gabrielre támaszkodva indultak meg a fekete alagútban de minél néhány lépés után lábai megrogytak. A rohadás szaga elviselhetetlen volt, a világ bukfencet vetett körülötte és gyomra tartalma egyre feljebb és feljebb türemkedett. Nem bírta elfojtani a hányást, és össze rogyva rázkódott meg teste ahogy kikívánkozott belőle tegnap esti vacsorája. Szemeiből könny csorgott, hangosan zihált, de néhány perc múlva újra rátört a hányinger és újabb adag távozott belőle. Kábán meredt a sötét nyirkos földre, feje zúgott, a világ még mindig forgott körülötte miközben kezeivel gyengén markolta a földet. Érezte hogy valaki össze fogja haját de nem tudta ki.
– Jobban vagy? - kérdezte Gabriel, szeretett volna válaszolni de csak egy bólintást bírt magából kierőltetni. Pascal apró kicsi lábait érezte magán ahogy vállára mászott.
– Fel tudsz állni? - kérdezte.
– Igen. - suttogta.
– Vissza kéne mennünk a felszínre… - kezdte óvatosan de Leena hajhattalan volt.
– Nem. - szögezte le, tudni akart mi ez a szag, és azt is mi rejtőzik itt lent. Igazából nem tudta miért, de valami hajtotta előre, valami különös érzés ami egyszerre volt félelmetes és erőszakos.
- Mint valami pöcegödör... – jegyezte meg Itachi. Szabad kezével a falnak támaszkodva próbált felállni, végül Gabriel segítette fel. A folyósón égő fáklyák pontosan elég fényt adtak ahogy hogy lássák mi célja volt a vájatnak. Valamikor rabokat tarthattak itt, a falban vájt tömlöcök vas ajtói mögött néhol még emberi csontokat láttak. Leenát elborzasztotta a gondolat hogy hány embert tarthattak itt fogva, szinte már látni vélte a megkínzott arcokat ahogy a vaskos ajtók mögött segítségért könyörögtek.
– - Úgy látszik valaki életfogytiglanig bérelte ki a celláját. - szólalt meg rosszallóan Itachi amint újabb húzott a flaskából.
– Egyébként az ott mi? Vér? - tette fel a kérdés Itachi, a földre mutatva.
- Ez még friss. - szagolta meg Sho.
- Ember?
– Igen. - felelte tömören Sho. Leenára jeges vízként hatott a válasz, de maga se értette miért. Tudnia kellett volna, számítania kellett volna erre, hiszen a szag erről árulkodik, de valahol még mélyen bízott abban hogy orra téved. Gabrielbe kapaszkodva haladtak tovább a vér foltok nyomán, míg nem egy magas kétszárnyú faj ajtóhoz értek.
- Biztos be akarsz jönni? - fordult felé Gab.
– Biztos! - bólintott gyöngén. Gabriel át emelte karját vállán, míg Itachi egy jól irányzott rúgással kinyitotta az ajtót.
Hatalmas kör alakú teremben találták magukat, mely maga volt a pokol. A terem plafonjáról láncokra aggatott kis teste lógtak le, sokukról a hús már lerohadt immáron már csak csont maradt, még is egy kettőn még látni lehetett hajdani gazdájuk össze aszott húsát. Leena dermedten állt és nézte a halott csontokat, nem emberek teste volt, ahhoz túl nagy lett volna sokkal inkább hasonlított egy gyermek testére. Apró kicsi koponya, vékony csontok, kifejletlen újpercek…
Lejjebb engedve szemét a látvány még borzalmasabb volt, a teremben számtalan kínzó eszköz állt. Nyújtó padok melyeken ketté szakított apró testek hevetek, hatalmas kerekbe leszakadt végtagok lógtak. Tőlük nem mesze egy szék állt melyből ezzel éles tüske állt ki, átszúrva a talán hat éves gyermek testét. A testről már bomlani kezdett a hús, arca és hasa felpüffedt a bomlástól eltorzult groteszk képet mutatva. A terem közepén asztalok álltak melyeken, még apróbb teste feküdtek, nem gyermekeké, néhány hónapos csecsemőké.
A csöppnyi testeket hatalmas vágások szelték át, arcukon ott ült a fájdalom melyet utoljára éreztek. Leena agyát másodpercek alatt elborította a sokk, és az őrület.
– Mi… mi ez? - hangjában félelem tükröződött.
– Vágóhíd. - felelte Gabriel, hangja olyan volt mint metsző hideg acél. – Van itt valaki? - ordított fel, és hangja visszhangot vert a terembe. Leena el húzta karját tőle, és tett egy lépést egyedül. Ragacsos valamit érzett a talpa alatt és le pillantva vért látott. Észre sem vette a felbukkanó férfit az asztalok között.
– Ez nem lehet… - suttogta.
– Leena figyelj rám! - szólította meg Pascal de ő nem hallotta.
– Ilyet senki nem tehet… ilyet nem… ilyet nem lehet…
Leena képtelen volt felfogni amit lát, képek villóztak előtte amint össze rogyott. A földön egy apró kis kezet pillantott meg, a pici ujjak már megfeketedtek. Képtelen volt gondolkodni, szívverése egyre csak gyorsult, el akart szaladni, el akart tűnni, meg akart semmisíteni mindent ami csak történt, ki akarta törölni a képeket fejéből de nem tudta. Érezte ahogy bőrére fekete szurok tapad és magával rántja a sötétségbe. Zuhanni kezdet egy feneketlen sötét lyukba, de nem bánta, nem érdekelte. Nem akart mást csak menekülni bármi áron, és amikor már azt hitte a sötétség teljesen magába szippantja valaki megragadta a vállát és hátra rántotta, majd minden eltűnt körülötte.
Pascal eközben kétségbe esetten szólongatta Leenát, de ő nem válaszolt csak lehajtott fejjel térdelt, már csípte harapta de nem felelt.
– Térj már magadhoz az istenért! - kiáltotta.
– Tűnés a képemről gyík! - hangzott a válasz, és Pascal kicsi testén félelem futott végig. Leena kék hajtincsi között laza göndörök jelentek meg és színe fakulni kezdett míg nem halvány rózsaszín nem lett.
– Menjünk vissza. - szólt Gabriel rideg hangon ahogy feléjük lépett.
- Te csak ne ugráltass kölyök! - szólt vissza éles hangon Carmen. - A szőrcsimbóknak meg szóljál hogy másszon ki a képemből, - mutatott Shora. - és ha már itt tartunk ezt is vidd magaddal! - azzal elkapta Pascalt, és egyenesen a két fiúnak dobta.
Gabriel éppen hogy elkapta a kis állított.
- Mi történik vele? - kérdezte Pascalt.
- Hát ez most elég hosszú lenne... - kezdet bele, egy percig vacillált elmondja e a teljes igazságot, de sejtése szerint Carmen megnyúzta volna érte így hát csak kitérő választ adott. - Maradjunk annyiban hogy, ő Carmen, egy járulékos tartozék.
- ANYÁD A JÁRULÉKOS! - vágta rá azonnal Carmen. Arcáról rideg közöny sütött, ahogy körbe nézett.
– Ki vagy te? - kérdezte Itachi.
– Leena szabadságra ment, és Én helyettesítem amíg kipiheni a nap fáradalmait. - mondta miközben tetőtől talpig végig mérte őket, majd saját testét kezdte el nézegetni.
– Á, már ekkorák a mellei? - markolta meg két kézzel. – Nem is gondoltam volna! - majd kezével sebeit kezdte el nézni. – Ezt a hülye picsát… hogy lehet valaki annyira szerencsétlen hogy még ilyen szarzsákok ellen is ilyen béna…- háborgott a karcolások és vágások láttan.
- Nem ismerlek, nem is akarlak, - kezdte Gabriel vészjósló hangon. - de az, hogy Leena megtűr, és nem szólt még, azt jelenti, hogy akar veled valamit, de... - Szavai hallatán Carmen nem bírta elfojtani nevetését. ” Akar veled valami?! Hát ez az év poénja, kár hogy nem hallja…”Gabriel szinte egyetlen másodperc alatt termett előtte a fiú. - Bármikor kiszedhetlek onnan, és hozzáköthetem a lelked egy szardarabhoz, úgyhogy ajánlom, ne akasszunk tengelyt! - sziszegte miközben kezén sárgás pecsét izzott fel. Carmen vetett egy pillantást a pecsétre, majd felsóhajtott. Már rég nem érdekelték az ehhez hasonló fenyegetések.
” Emberei sieder… mintha érne ezzel valamit ellenem…
- Cöh, és csak idelent nagy a pofád kölyök? - kérd lenézően. - Csak hogy tisztázzuk, a hozzád hasonlóakat eszek vacsorára! - hajolt arcába egy kacér mosollyal. Szemeik össze találkoztak, egymásba akaszkodtak. Néhány percig farkas szemet nézve álltak egymással szembe, majd Carmen megunta. Egyáltalán nem volt kedve ide lent ácsorogni a bűzben.
- Na ha akartok megrohadtok itt, de én kihasználom a lehetőségemet! - mondta egy halvány mosollyal és megfordult, de előtte még újra végig mérte Itachit.
” Nem is rossz…”- jegyezte meg magában. ” Hm ezek az undormány emberek semmit sem változtak!” - könyvelte el magában ahogy arrébb rúgott egy félig megtört koponyát az útjából. ”Ugyan akkora szerencsétlen barmok, nem mintha ez az ótvar világ változott is volna valamennyit.”
Ahogy vissza fele haladtak a folyosón Carmen hallani vélte a csata végét jelző örömkiáltásokat. ”Örüljetek csak amíg lehet, a ha felérek végetek lesz!” - gondolta. Nem is igazán a bosszú vagy a kegyetlenséget megtorló harag vezette őt pontosabban az is de inkább a vére hajtotta. Idejét se tudta mikor harcolt utoljára kard a kezében, mikor érezte a harc hevét a vér szagát. Minden egyes porcikája harcolni akart, újra érezni akarta ez erőt karjaiban mellyel élet és halál ura lett, mintha csak istenné válna egy pár percre.
Felérve a teljes pusztulás fogadta őket, vér és hullák borították a terepet. Egyetlen túlélő sem maradt, még csak sebesülteket sem hagytak. ” Temetkezési vállalkozást kéne nyitnom a halászoknál, hájasra keresném magam.” - jegyezte meg ahogy körbe nézett.
- Győzedelmeskedtünk! A következő lépés, hogy felépítjük újra falunkat, helyreállítjuk az ősi templomot! Éljen mindörökké Khorne!- hallották a pap kiáltását. Szavai hallatán Carment rég nem érzett undor fogta el. ” Egy pap… mocskos undorító fajtája a világnak…”
Az emberek szavai hallatán újra éljenezni kezdtek.
- Mindörökké Khorme! - kiabálták egymás szavába vágva.
- A démonnal nem bírunk el, de ezek közül egy sem megy el élve. Aki akar menni, most tegye! - szólt Gabriel.
- Szerinted a démon ölbe tett kézzel fog várni, míg te megnyúzod a híveit?
” Ch… papok, hitbuzgó eszetlen hívők… hányni fogok…”
Eközben észre vett a törmelékek között, egy régi kopott kardot. Az acél több helyen megcsorbult, néhol berozsdásodott, de nem zavarta. A penge vékony volt és vagy másfél méter hosszú, ami igen csak megtetszett Carmenek. Suhintott vele egyet majd társaihoz lépett.
– No itt ez a vonal - kezdte amin mag előtt egy fél méter hosszú vonalat húzott a porba. – Ez az oldal az enyém, - mutatott balra. - A többivel azt csináltok, amit akartok, de ne kerüljetek az utamba... - azzal maga elé emelte kardját, miközben száját széles mosolyra húzta.
- Cöh... úgy látom nem hagytok választást...