Magánküldetés: A Káosz Lord tanulsága (Itachi, Breham és Leena)

Szombat estig Csatak is postoljon! Utolsó határidő!

Fény és hangáradat borított el minket, mindkettő egyazon robbanás végtermékei voltak, egy pillanat alatt magam elé kaptam a kezem, hogy védjem az arcomat, és egy lendületes bólintással lecsaptam a páncélom sisakrostélyát. Megtántorodtam, de ahogy kitártam fél karomat oldalra, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, Sho termett alatta, és megemelt, így a robbanás okozta földmozgás ránk nem volt hatással. Fülünk sípolt, szemünk káprázott, azt sem láttuk mi történik körülöttünk, hiszen hatalmas mennyiségű por szállt fel az éppen összedőlő templommaradványból.
- Egyben vagy? - kérdezte Sho, ami inkább üvöltés volt, mint szimpla kérdés, és még így sem hallottam tökéletesen, válaszul csak megpaskoltam a nyakát, és vártuk, hogy elüljön a por.
Szememet meresztgettem, hátha hamarabb meglátom a por alatt lévőket, csak remélni tudtam, hogy nem esett bajuk - és nem szabadítottunk el semmi olyasmit, amit nem akartunk.
- Gabriel! Itachi! Sho! - hallottuk Leena kiáltását, és Sho azon nyomban megiramodott felé. Csupán pár arasznyira lebegtünk a föld felett, csizmám talpa az utolsó pár centin már súrolta a padlót.
- Itt vagyunk! - harsant a farkas hangja, de szinte azonnal érkezett egy mindeddig idegen - és meglehetősen kellemetlen - hang is.
A leülő porban egy hatalmas alak körvonala kezdett kirajzolódni. Magasabb volt nálunk, talán még Everothnál is, de ezt már nem mertem megkockáztatni. A tömeg körülöttünk felharsant, örömkiáltások csendültek, és az alak közelebb ért. Páncélt viselt, arany és bronzszínűt. Tekintélyes méretű szarvas sisak volt a fején, és fél kezében akkora pajzsot cipelt, mint én magam, ám a legkisebb megerőltetés nélkül. A pajzson vészjósló koponya terült el, tűhegyes fogakkal és szélesre tátott szájjal, ha az eddigi látvány nem volt elég meggyőző.
- Ostobák… nem tudjátok mit szabadítottatok a világra… - szólalt meg Itachi a ködfüggöny hírmondójából, és mielőtt megtehettem volna, megtoldottam. - … a segítségünkkel.
Nyugodt, ráérős léptekkel haladt el mellettünk, az ujjongó tömeg kiáltásait hátrahagyva pedig szó nélkül, mint előre beprogramozott, másért nem is létező gyilkoló gép kezdett neki átokverte tevékenységének. Testrészek repkedtek, jajjkiáltások, halálsikolyok tűzdelték tele a levegőt, a mindeddig elveszettnek hitt csata egy perc alatt mészárszékké változott. A lány és az én tekintetem is a páncélos idegenre tévedt, és néztük, ahogy eddigi ellenfeleink kétségbeesetten próbálják legyűrni, mindhiába.
- Hagyják abba! - szakadt ki a kiáltás Leenából, feleslegesen. - Hé, hall engem?! Állítsák le! Hagyják abba ez…!
Hangja remegett. A félelem, a megrökönyödés, vagy „csak” a harc, a halál ilyen közelsége miatt, nem tudom, de úgy nézett ki, mint aki éppen halálra rémül.
- Gabriel, Itachi! - kiáltotta. Segítsetek!
Gyorsan leguggoltam mellé, és kiszabadítottam a lábát a földből, s így közelebbről szemügyre véve egy rejtett ajtó szakadt be alatta, ami alkatát figyelembe véve fizikai képtelenségnek tűnt, de most nem agyaltam rajta. Hóna alá nyúltam, és felemeltem.
- Köszi. - szólt, én pedig egy egyszerű intéssel nyugtáztam, felcsaptam az ajtót.
- Mi ez?
- Valami rejtett ajtónak néz ki.
- Nézzünk körül lent, ezeknek már úgyis mindegy. - mondtam, és felegyenesedtem. Újra elnéztem az előbbi csatatér felé, és láttam, ahogy a félelmetes balta újra és újra lesújt. Gondolatban próbáltam elérni Everothot, de nem sikerült, hiába volt a hátamon a kard, aminek markolatára rá volt erősítve a holtak vize. Nyugtalanított a dolog, de ezt a megbízást nekem szánták, meg tudok vele birkózni én is, nem kell mindig hozzá, vagy Synestrához rohannom segítségért. Hátha lent van valami, amivel meg tudjuk fékezni. Egy lakrima, egy oltár, vagy valami. Valami miatt tudtam, hogy ha nekiesünk szemtől szembe, ugyanúgy járunk, mint az ellenségünk.
- Végül is… - szólt kisvártatva Itachi.
- Jössz, vagy Sho elvigyen? - fordultam Leenához, tekintve az állapotát, lehet, hogy okosabb lenne elküldeni, vissza a céhházba mondjuk.
- Megyek, köszi. - rázta a fejét, mire csak bólintottam. Nem lehet olyanra hatni, aki nem akarja.
Elindultunk lefelé a lépcsőn, ahonnan elviselhetetlennek tűnő bűz tört fel. A folyosót a falakra erősített fáklyák pislákoló lángjai világították be úgy, ahogy. Ismertem ezt a szagot, Kaensho szaglására sem volt szükségem ahhoz, hogy megmondjam, ez rothadó hús bűze. A lépcső aljára érve mögülem apró zajt hallottam, és a következő pillanatban reflexszerűen mozdult mindkét kezem, ahogy elkaptam Leenát zuhanás közben.
- Kö… köszönöm. - nyögte kelletlenül, de folytattuk az utunkat. Minden lépéssel elviselhetetlenebb lett a bűz, és a legváratlanabb pillanatban a lány elgyengülni látszott, térdre esett, és arra jellegzetes hanggal adta ki gyomra tartalmát. Megálltam, mögé guggoltam, és hosszú haját hátul összefogva a hátára fektettem. Elfordulva vártam, míg jobban lesz. Remegett, köhögött, zihált.
- Jobban vagy? - kérdeztem, amikor már kissé jobban festett, de csak egy bólintást kaptam válaszul.
- Fel tudsz állni? - kérdezte helyettem a lány vállára felszaladó szalamandra, Leena alig halhatóan lehelt maga elé egy „igent”. - Vissza kéne mennünk a felszínre… - próbálta feldobni az általam is támogatott ötletet Pascal, legalábbis Leenának lehet, hogy jobb lenne ott, viszont hajthatatlan maradt, és az előző gyenge „igen” helyére most egy határozott „nem” ékelődött be.
- Mint valami pöcegödör… - szúrta közbe Itachi, de nem figyeltünk rá. Leena fél kezével a falnak támaszkodva próbált felkelni, aztán mellé hajolva átvettem a karját a vállamon, és felemeltem, aztán tovább indultunk.
Falba vájt cellák tucatjai mellett haladtunk el, a többségében már csak csontvázak voltak, de akadtak olyanok, amiken néhol még talált az ember egy kevés hús- és bőrfoszlányt. Undorító volt, még börtönnek is, egyre nőtt a gyanú bennem, hogy egykor kínzókamra volt, pedig az elején csak azt hittem, valami féle földalatti temetkezési hely.
- Úgy látszik, valaki itt életfogytig bérelte ki a celláját. - szólalt meg Itachi, és belekortyolt a flaskájából. - Egyébként, az ott mi? Vér? - mutatott a földre.
- Ez még friss. - szagolta meg Sho szinte azonnal.
- Emberé? - kérdeztem vissza, bár felesleges volt, a cellák tartalmából kiderült, hogy mi, viszont azok egyáltalán nem voltak frissek.
- Igen. - felelt, mire mi megszaporáztuk a lépteinket, és hamarosan egy hatalmas kétszárnyú faajtóhoz értünk.
- Biztos be akarsz jönni? - fordultam a lány felé, akit eddig támogattam.
- Biztos! - hangja ezt tükrözte, azonban tekintete és állapota nem igazán. Mindenesetre nem vagyok sem az apja, sem a dajkája, nem tilthatok meg neki semmit. És akármennyire hangzik gonoszságnak, bármilyen kegyetlenség vár minket odabent, lehet, hogy jót tesz neki, edződik.
Betörve az ajtót beigazolódott az eddigi gyanúm. Kínzókamra volt ez, nem pedig temető. A legkülönfélébb eszközökkel felszerelt, a legkegyetlenebb halálmódokra szakosodott terem. És nem is ez volt a legszörnyűbb, még csak nem is az, hogy korántsem felnőtt emberek maradványai feszültek, feküdtek élettelenül a teremben, hanem gyerekeké, hanem az, hogy én láttam azt, amit a társaim nem.
Gyerekek tucatjainak lelkei is itt lebegtek. Körös-körül a szobában, öntudatlanul, hang és akarat nélkül, egyszerűen nem tudtak elszakadni a testüktől, de nem is tudtak átkelni, és képességük sem volt segítséget kérni. Gyökeret vert a lábam, és évekig tartó pillanatokig bámultam őket mire eszembe jutott, mi a dolgom.
- Mi..mi ez? - kérdezte Leena.
- Vágóhíd. Van itt valaki? - ordítottam be, ahogy szavaim visszhangot vertek egy öregember emelkedett fel az egyik asztal felől akit eddig nem is láttam. Mutogatva, üvöltve közeledett felénk, de nem figyeltem rá, Itachi mozdult helyettem. Már nem is akartam itt lenni, nem is foglalkoztam a látvánnyal, csak a mágiát készítettem elő.
~Saine, segítenél?~ - szólítottam gondolatban a lányt, és egy újabb, már felnőtt termetű szellem jelent meg előttem, akit szintén csak én láthattam. Belebegett a gyerekek lelkei közé, és kézen fogta a legelső kettőt, akit talált. Mosolygott rájuk, és csendben biztatta a többieket, hogy csatlakozzanak, fogják meg egymás kezét. Szépen lassan egy nagy kört alkottak így, Saine hátrafordult, és lélekbehasító szomorú arccal biccentett felém.
~Acheron fiától kapott hatalmamnál fogva feloldozom ezen tévelygő gyermeki lelkeket mindennemű kötöttségük alól, és követelem, hogy bebocsáttatást kapjanak a túlvilágra, a smaragd hídon túlra!~ - szavaltam, ahogy Everothtól tanultam, és megnyílt a csak általam látható halványzöld pecsét, ahol szépen sorban elmerültek a gyerekek, míg végül egyedül Saine maradt, aki egyetlen könnycsepp elmorzsolása után egy bólintással eltűnt.
Visszatértem gondolatban is a társaim közé. Itachi remegő izomzattal, kardmarkolatot szorítva állt a vértengerben úszó öreg előtt.
- Térj magadhoz, az istenért! - Leena felé vetettem a tekintetem. A lány kinézete némiképp megváltozott, tincse halvány, beteges színű rózsaszínre változtak, szemében pedig furcsa, eddig ismeretlen dolog kavargott. Talán annak köszönhetően, hogy előbb használtam a mágiát, vagy másnak, nem tudom, egy biztos, ez nem Leena volt.
- Menjünk vissza. - szóltam, ahogy közelebb léptem a lányhoz, nem is arra utalva, hogy a felszínre menjünk, hanem arra, hogy ha egy itteni lélek szállta meg, akkor a gyerekek után küldöm.
- Te csak ne ugráltass, kölyök! - szólt élesen. - A szőrcsimbóknak meg szóljál, hogy másszon ki a képemből, és ha már itt tartunk, ezt is vidd magaddal! - ragadta meg Pascal kis testét és valósággal hozzám vágta.
- Mi történik vele? - kérdeztem a szalamandrát, ahogy felfuttattam a vállamra.
- Hát, ez most elég hosszú lenne.. - kezdett bele, de pár pillanat múlva rövidre fogva folytatta. - Maradjunk annyiban, hogy ő Carmen, egy járulékos tartozék. - Kitűnő. Mei elment a céhből, és most Leena lett a skizo.
- ANYÁD A JÁRULÉKOS! - vágta rá azonnal ingerülten a lány.
- Ki vagy te? - kérdezte Itachi, közben próbáltam felmérni mi lehet ez. Leena megtűri magában tehát, lehet, hogy nincs más választása, de lehet, hogy így akarja, mindenesetre mást nem tudok vele tenni. Közben olyan közjátékot játszott végig, ami Leenára egyáltalán nem lenne jellemző, úgyhogy több érv nem is kellett arra, hogy elhiggyem, ez nem Leena, és ha nem vigyázunk vele, nem is biztos, hogy közre akar működni.
- Nem ismerlek, és nem is akarlak, - kezdtem. - de az, hogy Leena megtűr, és nem szólt még, azt jelenti, hogy akar veled valamit, de… - aktiváltam a sárga pecsétet, és a világ egy másodpercre állóvá dermedt, ahogy odasüvítettem a gyomrához, és az öklömet fél centire állítottam meg a hasa előtt, ahol ismét felizzott a seidr pecsét. - Bármikor kiszedhetlek onnan, és hozzáköthetem a lelked egy szardarabhoz, úgyhogy ajánlom, ne akasszunk tengelyt! - szűrtem a szavakat a fogaim között.
- Cöh, és csak idelent nagy a pofád, kölyök? - hangjából sütött a gúny. - Csak, hogy tisztázzuk, a hozzád hasonlóakat eszek vacsorára! - hajolt az arcomba. Előre sajnálom, hogy nem verhetem meg, még ha nőből is van. Leena testében van, és amíg ott marad, nem tudok ellene tenni, de egyáltalán nem szimpatikus, sőt! Ennek tetejébe kölyöknek szólít. Igazából túl büszke vagyok ahhoz, hogy leálljak vele szájkaratézni, az előbbi megmozdulásom csak azért kellett, hogy nyomatékot adjak a szavamnak, nem fogok szarozni, ha ki kell szedni onnan. Pár percig álltunk így, tekintetünk összeakadt, aztán lecsaptam a sisakot, és megkerülve elindultam felfelé Shoval az oldalamon.
Odafent a tömeg még mindig éljenezett, a démon, amit a mi segítségünkkel szabadítottak el odébb volt. Ez az egész hely olyan volt, mint az a kis kommuna, ahol Axellel és Metával voltunk küldetésen. Ott is gyermekeket gyilkoltak a fiatalságért. Önző utolsó senkiházi mind, aki itt van. Egy sem vehet több levegőt.
- A démonnal nem bírunk el, de ezek közül egy sem megy el élve. Aki akar menni, most tegye! - szólítottam fel a többieket, és előkészítetem a pecsétem.
- Szerinted a démon ölbe tett kézzel fog várni, míg te megnyúzod a híveit? - kérdezte ingerülten itachi.
- Szó nincs nyúzásról. Nem harcolni akarok, hanem mindet megölni. Jut elég penge mindegyiknek, egy másodperc műve lesz.
- No, itt ez a vonal - kezdte a Leena testébe bújt átokfajzat. - Ez az oldal az enyém, a többivel azt csináltok, amit akartok, de ne kerüljetek az utamba…
- Cöh.. úgy látom, nem hagytok választást… - szólt beletörődő hangon Itachi.
- Mint mondtam, nem harcolni akarok.
A tömeg őrjöngő, ujjongó hangzavara elnyomta szavainkat, és csak mi hallottuk egymáséit, azt is alig. Elcsendesültünk, társaim felkészültek a harcra, amíg én csak azok fejeit nézegettem, akiket célbaveszek. Tizenkét pengém van, ha megjegyzem mindegyiknek a helyét, egyetlen weapon moving varázslattal átlőhetem mindegyik fejét, és végeztem is. Nem is készültem ennél hosszabb vérontásra, megvolt rá az okom.
Ezek átvertek minket, eljátszották, hogy nekik kell segíteni. Kockára tettük az életünket a koszos kis táborukért, vér tapad a kezünkhöz. Ezután felhasználnak egy démon megidézésére minket. Odalent gyermekeket kínoztak, és tették mindezt szemernyi megbánás vagy bűntudat nélkül. Ezek után ne várjanak irgalmat, Ki önként választja ezt az utat, sorsa örök sötétség legyen!

Társaim lelkesen ragadtak fegyvert vagy mágiát, s ahogy Sho a lábam mellé húzódik, kezemmel a fejét kerestem. Valamiben meg kellett „kapaszkodnom”. Miközben pengéim egyesével emelkedtek ki a pecsétből folyamatosan azzal győzködtem magam, hogy jól döntöttem. Valahol legbelül sehogy sem akartam elfogadni, de jól tudtam, hogy ha a személyes dolgokat leszámítjuk, azt, hogy átvertek minket és egy ilyen démont szabadítottak ránk a ki tudja honnan, és ki tudja, milyen erős lehet, több mint valószínű, hogy a mágikus tanács nélkül legyőzni se fogjuk tudni… Ha csak azt nézzük, amit tettek, megérdemelték a büntetésüket. És ahogy kiemelkedett az utolsó kard, kezembe vettem a lángoló darabot, és kilőttem az első tőrt.
Akadály és ellenállás nélkül nyílegyenesen száguldott az első felém meginduló férfi homlokába. Aztán egy újabb, még egy, és újra egy. Sorban, egyesével, csupán annyi szünet volt köztük, amíg egyikről a másikra csúszott a tekintetem. S ahogy egyre több legyilkolt ember tetemet feküdt a lábam elé, úgy kerültem egyre távolabb a küzdőtértől. Rövidesen már azt sem éreztem, hogy ott vagyok, azt sem, hogy jobb kezemmel egyre gyorsabban dörzsöltem Sho homlokát. Monoton gépiesség vette át a testemet, és ahogy kifogytam a tőrökből, a közelebb érő ellenfeleket szemrebbenés nélkül vágtam le, míg nem harapást éreztem a lábam szárán.
- Mi a… - révedtem fel a katatón állapotból, és Sho azonnal elengedte a lábamat. Szinte fellökött a hátára, és elugrottunk egy sátor mögé. - Mi történt?
- Én is ezt akartam kérdezni! Mi a francot csináltál?
- Annyira emlékszem, hogy elhatároztam, ezeket mind kardélre hányom…
- Meg is történt… Sosem láttalak még ilyennek.
- Gabriel… - dörrent meg Everoth hangja a kezemben lógó kard markolatán lévő medálból. - Ne hagy el magad!
- Mi történt velem? Csak arra eszméltem, hogy Sho megharapta a lábam szárát, és tucatnyi megcsonkított tetem volt körülöttem.
- Átadtad magad a vérszomjnak, vérszemet kaptál. Ha Sho nem cselekszik gyorsan, könnyen megeshetett volna, hogy a barátaidat is ellenségnek nézed! Bármi történjék is, a bosszú és a vérszomj nem jó tanácsadó!
Elhallgatott, és a fényét is elvesztette a medál. A francba az egésszel, hogy történhetett ez? Soha nem volt még ilyen, az egész olyan volt, mintha Kornelia lennék egy pillanatra… mintha, egyesült volna a lelkünk. A kristályfiola újra felragyogott.
- Használd a seidr mágiát, Gabriel? - újra Everoth hangja szólt belőle.
- Nem. De olyan volt, mintha… mintha egészen máshol járnának a gondolataim, minden érzelmet elfojtottam, olyan volt… mint akkor este, két évvel ezelőtt, Everoth. Olyan volt, mint Kornelia. Lehetséges ez?
- Igen, de… igyekezz nem használni, ha tökéletesíted, nagy hasznod lehet belőle, de ha engeded, hogy fogást találjon rajtad, véged. Most pedig menjetek vissza a társaitokhoz!
A kristályfiola fénye végleg elhalt, és a jelenlétét is távozni éreztem. Összenéztünk Sho-val, és megsimítottam a fejét.
- Köszönöm, kislány. - ő egyszerűen csak megforgatta a szemét, és elrohantam, megkerülve a sátrat, újra Carmen és Itachi közelébe kerültem, de a csata már véget ért… A démon lustán, fegyverét a vállára biggyesztve közeledett.
- Hé, ti ott! - kiáltott Carmen - Van pajzsod, szépfiú?
- Nincs. - válaszoltam szűkszavúan. A démon egyetlen csapással mészárolt le fél tucatnyi embert, semmiképp sem akartam az útjába kerülni, az nem hősiesség lett volna, hanem öngyilkosság.
Azonban, ahogy közeledett, az agresszivitás legkisebb szikráját sem mutatta, éppen ellenkezőleg. A pajzsát lecsapta maga elé, letérdelt, és nem kis meglepetésünkre egy percre olyannak tűnt, mint aki mesterének, urának, vagy valamilyen parancsolójának tekint minket… Aztán elkezdett aranyszínű porra bomlani a teste, és a miénkre szállni. A legfurcsább nem is az volt, hogy a por nem szóródott szét, hanem csakis ránk telepedett, és nem is az, hogy az utolsó morzsáig minden szem eltűnt a bőrünkön, hanem, hogy utána furcsa jelenlétet éreztem… a saját bőrömön belül. Mire realizálódott bennem, hogy tulajdonképpen most osztozok a testemmel egy démonnal, ami ki tudja, milyen szándékkal jött e világra, és mikor fog belülről szétszaggatni, megjelent a katonaság, és parancsszóra megindultak felénk.
- Húzzunk el innen! Sho! - kiáltottam a lángfarkasnak, feleslegesen, hiszen ott volt egy pár lépésre tőlem. Megragadtam Carmen csípőjét és fellöktem a hátára, mögé pedig fellöktem Itachit. - Vidd Carment és Itachit biztonságos helyre, aztán gyere vissza értem, én gyalog menekülök!
- Ez őrültség, Gabriel, egyedül nem bírsz el velük!
- Mondom, hogy menekülök! Siessetek! - nekiiramodtam én is, és ahogy beértem az első fák közé, aktiváltam a főnix pecsétet. Négy méter hosszút ugrottam, és ahogy földet értem, aktiváltam a tigris pecsétet, és olyan sebességre gyorsultam, hogy a sisakrostélyt is le kellett csapnom, hogy az arcomba vágó ágak ne csapják ki a szemem. Nem is figyeltem merre megyek, csak ahogy felvillantak a pecsétek, egyiket a másik után nyomkodtam… Már negyed óra is eltelhetett, mire Sho lecsapott előttem, és mindkét lábamat megállítva csúsztam az avarban.
- Jól vannak? - bólintott, felültem a hátára, aztán elrúgta magát a földtől.
- A katonák téged kezdtek üldözni, de elhagytad őket.
- Siessünk! - mondtam, aztán, szinte azonnal rákapcsolt.
- Mi a franc volt az… az a valami, ami rátok szállt?
- Fogalmam sincs, Sho, de azóta furcsa érzésem van. Olyan, mintha nem csak én gondolkodnék a testemben, folyton bevillannak érzések, amik biztos, hogy nem az enyémek. Mintha lenne egy hatodik érzékem, és mocskosul kavarog a gyomrom. Nagyon merem remélni, hogy ahogy ez a szar belénk költözött, úgy ki is jön…
- És ha nem?
- Nem tudom… - szóltam, és leoldottam a páncélt, rövidesen pedig elértük a patakot, ahol Sho letette Leenáékat… legalábbis, remélem már Leenáékat. Leugorva a farkas hátáról odasiettem a lányhoz.
- Leena, te vagy most már?
- Ö, igen, de miért kérded? Én voltam… vagy nem? - szemében hezitálás, csodálkozás volt, hangja bátortalanul csuklott el.
- Nem, - ráztam meg a fejem fél szemöldökömet felhúzva. - valami Carmen átette a testedet…. Pascal azt mondta, így hívják. Majd mesélsz róla, ha túléltük. - szóltam, és egy pillanatra olyan kerekre nyílt a szeme, mint aki szellemet látott, vagy először fedezi fel, hogy mágiát tud használni.
- Nyugodj meg, nézz rám! - ráztam meg a vállánál fogva. - Nem lesz semmi baj, csak nyugodj meg! - próbáltam győzködni, kicsit talán magamat is. - Mire emlékszel?
- Nem, vagy is nem tudom. Egyik pillanatban elhiszem másikba olyan, mintha csak álom lenne. Csak képek… - nézett maga elé. - Láttam a falusiakat, és valaki rám támadt azt hiszem, rengett a föld és zászlók voltak az erdőben aztán meg valami por... fényes. És most olyan furcsa érzésem van.
- Mindannyiunknak. - igyekeztem a válasszal, s közben olyan nyugodtnak mutatni magam, amennyire tudtam, habár a fejemben mindenféle kavargott arról, hogyan kellene ezt a hívatlan vendéget elintézni… - Rászedtek minket, a rituálé a templomban egy démont idézett, aztán lementünk a templom alá egy pincébe, ez még megvan, gondolom. - helyeselt - Ott lent előjött Carmen, és azt hittem, valami démon, én emeltem rád kardot, Leena, de... Sajnálom.
– Semmi baj.
- Aztán feljöttünk a felszínre, és a hatalmas démon letérdelt elénk, porrá foszlott, és ránk szállt a por, felpakoltalak titeket Sho hátára, és most itt vagyunk. - fejeztem be
– Értem, és a katonák? - kérdezte. – Ők valódiak vagy csak…?
– Nem sajnos, nagyon is valósak. - húztam el a számat.
Még jó ideig beszélgettünk arról, hogyan lehetne ezt a helyzetet megoldani, és nekem nem jutott eszembe semmi, csak valami nagyon, nagyon radikális… De annál nagyobb volt a lehetősége, hogy összejön. Viszont tanácstalanságommal nem voltam egyedül, senki sem tudta mit kellene csinálni. Talán ha már most elindulnánk vissza Erába, a hírünk már akkor is hamarabb odaérne, és nem tudnánk tisztára mosni a nevünket… Agyonlőnének a kapuban.
Egy szikla tövében húztuk meg magunkat, ahogy leszállt az éjszaka. Sho-val kioltattam a lángjait, a tábortűz ötletét is sztornóztam, így is nagy volt az esélye, hogy megtalálnak, és még ha amúgy is meg akarnak ölni, egy kicsit még maradjunk életben.
Meg sem néztem, hogy a többiek alszanak-e, amikor felpiszkáltam Shot.
- Alszol? - kérdeztem, meglökve az orra hegyét, aztán azért még végignéztem a társaságon, de nem mozdult senki, Itachi háttal feküdt, Leena és Pascal csak szuszogott, egyenletesen vették a levegőt.
- Nem, nem tudok. - nyitotta ki a szemét, ami fekete bogárként csillant meg a holdfényben. - Aggódom értetek. Érted, és Leenáért. Meg egy kicsit a másik fiúért, bár nem ismerem.
Elmosolyodtam. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy tényleg elmondjam-e, amit akartam, de nem szabad annyiban hagynom a dolgot.
- Még a végén megenyhülsz és megszereted az embereket. - simítottam végig a fején. - Őszintén nem tudom, hogy mit kezdjünk ezzel a helyzettel.
- Valahogy majd megoldjuk. Még nem volt olyan, hogy ne legyen sehogy. - szólt bátorítóan.
- Bízom benne, hogy igazad van, de ha nem… - nagy levegőt vettem, hosszú másodpercekig csak néztük egymást, és simogattam a hátát. - Szeretné kérni valamit. - nem válaszolt, csak felemelte a fejét. Szemeiben aggódás csillant. - Ha nem tudjuk kiszedni ezt a démont, azt szeretném, hogy égess el.
- Nem! - vágta rá, és fel is pattant, lángjai fellobogtak. - Őrültség! Felejtsd el! Megmentettél a vadászoktól, utánam jöttél északra, egy csapat lángfarkasnak nekimentél volna Atsuval ketten, és azt mondod, öljelek meg! Szó se lehet róla!
- Cssss! - fogtam össze a száját, és a hátán is végighúztam a kezem. - A lángjaid, és ne kiabálj, felkiabálod őket, vagy a katonák is észrevehetnek! - A lángjai kialudtak, és a hangját is leengedte, de nem akart tágítani.
- Nem, szó sem lehet róla, Gabriel! Bolond vagy, teljesen elment az eszed! - könny gurult le az arcán. - Még, hogy égesselek el!
- Meg kell értened, Sho. Mi itt, azon a rituálén teljesen át lettünk verve, olyan démont hoztunk erre a világra, ami ki tudja, milyen erős, harcban soha nem tudnánk legyőzni, de jelenleg hármunk testében van. Ha egyikünk meghal, akkor talán soha többé nem fog tudni testet ölteni!
- Leszarom a logikus gondolkodásodat te idióta! A testvéremként szeretlek, nem foglak elégetni!
- Meg kell értened! Azzal, hogy esküt fogadtam Synestráéknak felesküdtem arra, hogy démonok ellen fogok harcolni. Hibáztam, és ki tudja, milyen dolgok lehetnek még ebből!
- Mindenki hibázik, még te is!
- Igen, mindenki elkövet hibákat, de ez lehet, hogy halálos volt. És ha ezzel meg tudom védeni Leenáékat, sőt, egy csomó másik embert, ha ezzel meg tudlak védeni Téged, akkor ez nem áldozat, Sho! Ígérd meg nekem!
- Nem. - közelebb bújt, arcát az arcomhoz nyomta. - Nem akarom!
- Én meg nem akarok idegen kardok pengéjétől meghalni, vagy börtönben megrohadni rabláncon, vagy cafatokra szakadni belülről, amikor ez a démon gondol egyet, és megteszi velünk… A te lángjaidat akarom, hogy elemésszenek. Az azúr lángoknak képesnek kell lennie rá. Égess hamuvá, üzend meg Atsunak, Donnak és Pruenak, aztán térj vissza északra. Vidd a kardom, és mondd meg Synestráéknak, hogy keressenek mást, aki méltó lesz rá. Üzenem HItsu mesternek és a többieknek is, hogy nincs okuk szomorkodni, mert a legjobb barátom kísért el a halálba.
- De, de nem is megy még olyan jól az azúr láng!
- Te is tudod, hogy ez most nem az a játék, ami alól kibújhatsz egy ilyen kifogással. - átkaroltam a nyakát. - Ígérd meg nekem! - hajamra ráfolytak a könnyei. Szipogás és hüppögés nélkül könnyezett, csöppet elmosolyodtam, és arra gondoltam, hogy ugyanolyan büszke, mint Blaze, amikor megvertem párbajban.
- Ígérem. - szólt csendesen, és a vállamra borult a feje.
- Köszönöm. - fúrtam az arcomat a dús szőrébe.
Még pár percig álltunk így, aztán, miután elhúzta magát, és odébb sétálva lefeküdt, én is megtámasztottam a hátammal a sziklát, aminek a tövében Leenáék aludtak. Nem lett volna szabad ilyen felelősséget a nyakába akasztanom, talán egész életében kísérteni fogja a dolog, ha meg kell tennie. Felnéztem az égre, és arra gondoltam, vajon eljuthatok-e a Fellegvárba én is, ha nem várom meg Sho-t, és az utolsó pillanatban én adom meg az utolsó döfést… Mire komolyabban belemerültem volna a gondolkodásba, vagy esélylatolgatásba tehetetlenségem miatt érzett dühöm álomba nyomott, és egészen addig fel sem ébredtem, míg szinte rohamos gyorsasággal nem éreztem, hogy könnyebbedik a testem.
Kinyitottam a szemem, és az aranszínű por ismét testté állt össze, a démon előttünk állt, háttal, és legszívesebben kedvem lett volna felülni Sho hátára, fogni Leenát és Pascalt, és elhúzni innen a vérbe… De mire ezt végiggondoltam, már talpon voltak a többiek.
- Északra tart, a halászfalu felé! - kiáltotta Itachi.
- Mi van? - észak… ha túl messzire engedjük, úgyis végez vele Synestra és Everoth, nekünk meg talán.. már úgyis mindegy.
- Majd útközben elmondom! Gyere! - kiáltott Leena, és utána eredtek. Vonakodva ránéztem Sho-ra, aki szinte kérlelt szemeivel, hogy hagyjuk itt a fenébe, de megszólalt a lelkiismeretem. Ha egy mód van rá, és rendbe lehet hozni, akkor meg kell próbálnunk. Követni kezdtük.

A démont követve visszaértek a halászfaluhoz. Ám ha még nem volt elég a borzalmakból, íme még egy kevés! A királyság rendfenntartó hadsereg katonái éppen felgyújtják a halászházakat, és szép sorban lefejezik a halászokat. Férfiakat, nőket, gyermekeket egyaránt!
A katonák közt láttok egy csontokkal díszített talárt viselő, öreg mágust >KATT<. Ő dirigál mindenkinek, és ő adja ki a parancsot, valahányszor a már vérrel áztatott kődarabra kerül egy újabb ember teste, hogy aztán egy katona súlyos pallosa sújtson le a nyakára.
Mikor meglátják, hogy közeledtek, riadót fújnak, és felsorakoznak. De mikor a démont is észreveszik, már nagyobb az ijedelem! A mágus előretör, és felétek mutogatva ordítozik;
-Őket öljétek meg! Ők táplálják a démont! Pusztuljanak! A fejük a többi eretnek tömegsírjába fog kerülni! Támadás!!!
A katonák egy emberként kiáltanak fel, majd megindulnak felétek. A démon útjukat állja, és óriási fegyverével lecsapva azonnal megöl egy tucatnyi katonát. Elszántan harcolnak, de a természetfeletti bajnokkal sehogy sem képesek elbánni.
A mágus közben valahogy mögétek kerül. Minden létező elemi mágiát ismer a 5. szintig, és nem is rest rátok szórni a legkülönbfélébb kombinációkkal megannyi átkot és varázslatot. Ha sikerülne olyan támadást bevinnetek ellene, mely megsebezné, azonnal elteleportál pár méterre, majd tovább harcol. Nyilvánvalóvá válik, hogy nincs esélyetek ellene, hiába az igyekezet. Ekkor mind egyszerre érzitek ugyanazt, amit akkor, mikor a démon bennetek volt. De nem ő az, hisz ő távolabb aprítja a katonákat.
Érzitek, hogy közeledik. Nem látjátok, de már ott van közöttetek. Olyan varázslat érlelődik bennetek, amilyet eddig nem ismertetek. Egy varázslat, mely olyan erősnek ígérkezik, hogy legyőzitek vele a mágust, és vele együtt az összes katonát!
De dönthettek úgy is, hogy nem használjátok fel ezt az erőt! De ehhez mindhármótoknak így kell döntenie! Ha csak egyikőtök is használja, a varázslat létrejön! Ha mindhárman lemondtok róla, akkor eltűnik a furcsa érzés, és a mágus tovább gyötör benneteket!
A postotok a döntéssel záruljon!

VAN HATÁRIDŐ, de tekintettel arra, hogy tábor van mindenütt, ha kell, ha nem, ezért adok elegendő időt! Szeptember 5-e éjfélkor itt legyenek a postok! Ha nem, Baltazár jól fog lakni!

Jövőhét hétfőig itt legyen minden post! Akié nincs itt, abból teknőc eledel lesz!

A démon kegyetlen tempót diktált, árkon-bokron keresztül haladt, fákat döntve ki. Leena agya szüntelenül kattogott, s bár titkon sejtette mire is készül a démon még sem akart elfogadni. Tudta hogy az általa ontott vér az ő kezükhöz tapad, hiszen végtére is ők idézték meg, még is szüntelenül kiutat keresett. Nem akarta elfogadni a tényt, hogy ezt a lény ők hordozzák magukba, végig azt bizonygatta magába, hogy nem képes irányítani nem képes megakadályozni bármiben is, de ez alig nyugtatta meg. Követve az egyre gyorsabban haladó szörnyeteget, lassan feltűnt a halászfalut körül vevő hatalmas fal. Ám a kapuk tárva nyitva álltak, a levegőben pedig vérszag terjengett. Gyomra görcsbe ugrott, a friss vér szaga borzalmas emlékeket ébresztett benne, fejéhez kapva próbálta tovább űzni őket, de ekkora elérték a falu kapuját. Leena nem akart hinni szemének, a katonák immáron a falban táboroztak, kivezényelve minden férfit és nőt sorfalat állítottak melynek végén egy véres pad állt. A halottak vére hatalmas tócsában állt, melyből apró patakok csordogáltak. Leena követte szemével az egyik patakot, mely épp felé tartott. Egész testében remegett, ahogy végig nézett a brutális mészárláson. Két katona épp akkor emelte le a fej nélküli halott testet és egy nagyobb halom felé kezdte vonszolni. A lakók némán álltak és tűrtek, szemükben egyszerre villant harag és félelem. A hóhér mellett egy magas köpenyes ember állt, Ruháját ujjnyi hosszúságú fehér csontok díszítettél, melyek minden egyes mozdulattal furcsán megcsörrentek. Parancsokat osztogatott, míg nem észre nem vette a hatalmas szörnyeteget. A démon minden tekintetett magára vonzott így Leenát és társait nem is látták. Mind hárman dermedten álltak a démon mellett, képtelen voltak egyetlen szót is kinyögni. Olyan volt, mint egy borzalmas rémálom, a pokolban.
Jelenlétük elterelte a figyelmet a következő asszonyról kinek fejét kívánták lecsapni.
– Katonák sorakozz! - üvöltötte amint meglátta őket. A démon pallosát leemelve állt meg néhány méterre tőlük és várt. Ám ekkor olyan történt, amire egyikük sem számított. - Őket öljétek meg! Ők táplálják a démont! - kiabálta a férfi. ” Mi? De hát honnan tudja?” - villant át fején. - Pusztuljanak! A fejük a többi eretnek tömegsírjába fog kerülni! Támadás!!! - üvöltötte mire az egyenruhás alakok hangos harci kiáltással indultak meg feléjük.
– Várjatok mi nem… - kezdte kétségbeesetten, ahogy hátrált, de a szörnyeteg ekkor támadásba lendült. Meglendítve hatalmas fegyverét a tömegbe csapott, tucatnyi embert halálra ítélve ezzel.
– Elég! - kiáltotta. – Hagyd abba! - de a szörnyeteg meg sem hallotta szavait.
– Tűnjünk innen amíg lehet! - hangja kemény volt és határozott. Engedve húzásának elindult, de ebben nem jutott sokáig.
– Nem mentek sehova, eretnek férgek! - szólt egy hang háta mögül. Riadtan emelte fejét a hang irányába, de ekkor…
- Paralyze Fist! - kiáltotta, s erős ütést érzett tarkóján. Testén hirtelen ezernyi villám cikázott át, s pokoli fájdalommal húzódtak össze izmai. A világ forogni kezdett körülötte, tompa puffanást érzett, ahogy a földre rogyott. Látása elhomályosult, valaki a nevén szólította, s mintha pengék csattanását vélte volna hallani. Szeme előtt apró kis pontok pattogtak, s érezte amint teste meg-megrándult a hideg földön.
” Kelj fel! Kelj fel most!” - hallotta Carmen hangját. Fogait összeszorítva mozdult meg, de izmai nem akartak engedelmeskedni. Fel akarta emelni jobb karját, de az csak hátra mozdult. Ügyetlenül próbálta kezeit maga alá húzni, hogy feltolhassa magát, majd újra a földre esett. Érezte arcán a kemény poros földet, de nem adta fel. Újra próbálkozott, a világ még mindig forgott körülötte és szíve össze visszavert, mintha megkergült volna.
– Lee, jól vagy? - kérdezte aggódva tőle Pascal. Most fogta fel hogy kis barátja ott mászik fején, egy kisebb pánikrohamot kapva. Nagy nehezen talpra küzdötte magát, támolyogva tett meg egy lépést, látta hogy Gabriel éppen egy jéglándzsát hárít, de amikor a fiú kitért előle a férfi eltűnt mielőtt még kardja elérhette volna. Szíve kezdett megnyugodni és mélyeket lélegezve kiegyenesedett. Ebben a pillanatban a csuklyás férfi újra előtte termett.
- Petal Blade! - mondta vigyorogva amint öt gyöngyház színű penge meg jelent előtte, és egyetlen suhintással felé küldte. Balra elvetődve tért ki a támadások elől, de jobb karját így is megsértette az egyik. Sziszegve kapta oda kezét, míg mély lélegzettet véve támadt.
– Sky Dragon Push! - kiáltotta és kezéről egy nagyobb szétlöketett lőtt el. A férfi eltűnt az örvényben, de mire feltápászkodott a földről újra megjelent, sértetlenül.
” Mi az ég?!” - kérdezte meglepődötten.
- Sand Storm! - kiáltotta amint Gabrielre támadt. A közel tíz méter magas homok tornádó egyenesen társa felé száguldott.
– Vernier! - kiáltotta ösztönösen, s keze körül halványkék fény villant fel. Érezte hogy ereje a fiúba áramlik, aki még az utolsó pillanatban tért ki a tornádó elől, ám az követte.
– Sky Dragon Roar! - kiáltotta, s a hurrikán mely szájából tört fel egyenesen a homok örvény felé haladt. A magas homok oszlop hirtelen eltűnt és sűrű porként hullott rájuk.
Leena Gabrielhez evickélt, de mielőtt újra szólhatott volna a férfi újra megjelent a hátuk mögött.
– Mi a… - kérdezte meghűlve, de ellenfele kihasználva előnyét már támadt is.
– Water Blade! - mondta ki a szavakat és két hatalmas víz penge indult meg feléjük. Gabriel elkapva kezét rántotta a földre. Épp hogy elszáguldottak felettük a pengék már ki is gördültek ellenfelük elöl.
Gabriel keze nyomán tőrök repültek a férfi felé, míg Leena oldalról próbált meg rá lecsapni, pengékké formált kezével. Meglendítve kezét, tudta, hogy ellensége már nem térhet ki támadása elöl, de aztán hirtelen eltűnt. Pengéi végül csak a levegőt szelték ketté, mire ő csak döbbenten meredt maga elé.
– He? - nyögte.
Leenának kezdett véglegesen elege lennie ebből a helyből. Elege volt a szörnyetegből, az emberekből a mészárlásból mindenből. Mélylélegzettet véve, tekintett körbe keresve a férfit, s meg is találta. Tőlük nem messze állt, keze előtt pedig vakító kék pecsét jelent meg. Tudta ez semmi jót nem jelent, s már is kezeit maga elé téve próbált felkészülni a csapásra. A levegő hirtelen drasztikusan lehűlt. A talajon vastag jégpáncél futott végig, egyetlen perc alatt.
– Ez nagyon nem lesz jó… - mondta aggódva Pascal, Leena látta hogy nem csak ő került a csúszós jég karmai közé hanem Gabriel is. Ebben a pillanatban hatalmas jégtüskék kezdet el kinőni a földből. Reflexerűen hátrált de a csúszós jégen elcsúszott és fájdalmasan hanyat vágódott.
” FEL!” - üvöltötte Carmen, csak hogy ez nem ment olyan könnyen. Át gördült másik oldalára, éppen megúszva egy tüskét ami akár át is szúrhatta volna testét. Megkapaszkodva a tüskébe vett lendületet hogy a levegőbe kerülhessen. Tudta ez csak ideiglenes megoldás de jobb ötlete nem volt. Lábai körül szelet forgatva maradt fent a levegőbe és a jégmezőn kívül próbált földet érni. Ellenfelük látva hogy támadása eredménytelen volt, egyetlen intéssel eltüntette a jeget, s kitárva karjait hatalmas vakító sárga pecsétet idézett meg.
– Lighting Bullet! - kiáltotta s tenyérnyi villámgömböket kezdett feléjük hajigálni. Leena kifordult egy elől, míg a másik elől elvetődött.
Alig ért földet, már is mögötte volt a férfi. Megpördült és kicsit jobbra hajolva támadása elő támadott rá. Szeme sarkából látta amint Gabriel is támadásba lendül, hatalmas fegyverével.
– Sky Dragon Fist! - kiáltotta, de mielőtt megérinthette volna egyszerűen eltűnt.
” Hogy?” - suhant át fején, de öklét már nem tudta megállítani. Egyensúlyát vesztve zuhant arccal a föld felé. A hideg poros föld ugyan olyan kellemetlen volt mint eddig, elnyúlva feküdt a földön, bár most társult mellé egy hatalmas nagy penge is, mely pontosan az ő arca előtt hevert. Érezte a belőle áradó mágiát, mely Gabrielre emlékeztette. Felnézett és a fiú döbbent arcát látta.
– Ne haragudj.
– Öm, nincs gond… - nyögte meglepődve. Feltápászkodva immáron együtt kereseték a mágust, aki most nem messze tülök állt.
– Mocskos eretnekek! - kiáltotta ahogy újabb pecsétet idézett maga elé. - Stealth In Earth! - kiáltotta. A föld ebben a pillanatban meg rengett lábuk alatt, s egyetlen pillanat alatt sárrá változott. – Most megdöglőtök! - kiáltotta s intése nyomán hatalmas föld hullám tornyosult Leenáék felé.
Kétségbe esetten próbált menekülni de lábai elsüllyedtek a puha földben, de még mielőtt a hatalmas tömegű föld elérhette volna erős rántást érzett a vállán. A következő pillanatban már Sho hátán volt s az ég felé szárnyaltak.
– Köszönöm Sho! - sóhajtott fel.
– Ha így haladunk lassan végünk lesz! - jegyezte meg Pascal.
- De még is mit tehetnénk? kérdezte, ám ekkor orrát különös illat csapta meg. – Ez meg mi? - kérdezte fenn hangon. A levegőben furcsa kellemetlen szúrós szagot érzett. Ahogy újra bele szippantott, enyhe szúrást érzett tüdejében, mintha valami belülről szorítaná. Hirtelen megdermedt.
– Sho szállj ki a ködből! - kiáltotta ilyedten, de ekkora már a farkas lány vészesen gyorsan haladt a föld felé. Gabriel sípolva köhögött mögötte, s érezte rá is rátör a köhögő görcs.
Tudta amit belélegeznek méreg, s minden perccel csak rosszabb lesz. Tüdeje mintha kőből lett volna alig kapott levegőt. Minden erejét összeszedve, próbált mélyet lélegezni.
– Sky dragon ROAR!-- kiáltotta el magát, elsöpörve a körülöttük lévő ködöt. Bár a veszély eltűnt a fájdalom alig csökkent tüdejében. Térdre rogyva zihált, de nem pihenhetett. Kezét Gabriel hátára tette s gyógyítani kezdte őket. Ereje vészes gyorsasággal fogyott, lassan karjai remegni kezdtek.
Egy új érzés jelent meg benne, mintha a démon visszatért volna testébe, de mikor oldalra nézett a szörnyeteg még mindig a katonákat irtotta.
- Gabreil te is érzed? - nyögte.
- Igen.. valami.. megmagyarázhatatlan, soha nem éreztem még ilyet. Mi lehet ez?
- Nem tudom, de ... - egy pillanatra habozott, nem volt biztos önmagában sem. - a démon nem lehet, itt van előttünk.
- Valahogy... hasznosítanunk kéne, de... biztos jó ötlet? - kérdezte
- Valamit ki kell találnunk, mert különben hamar végünk van. Túlságosan sokféle mágiát használ, és túl gyors. Esélyünk sincs így ellene!
- Talán, ha úgy tudnánk ellőni, hogy a démont is elkapja... talán tudnánk benne annyi kárt tenni, hogy ne költözzön ismét a testünkbe! - találgatott, mire Leena csak bólintott.

Ahogy Sho hátán ülve loholtam a frissen szabadult démon után, ami talán nem is volt soha sem rab, csak átmeneti hordozóként használt minket, azon gondolkodtam, hogyan lehetne ezt a dögöt elpusztítani. Muszáj, hogy legyen gyenge pontja, hiszen mindennek van, Everothékat viszont sehogy se tudtam elérni, egyszerűen nem működött a medál. Nem éreztem a jelenlétüket odaátról, csak a lélekmágia furcsán bizsergető, szinte szúrós erejét. Ha négyen neki is megyünk bármilyen trükk nélkül, semmi garancia nincs rá, hogy egyáltalán túléljük, nem, hogy legyőzzük…
Méretéből adódóan gyorsan haladt, és nem foglalkozott semmivel, az árkokat átlépte, az átlagos méretű fákat még csak meg sem kellett csapnia a fegyverével, egyszerűen átgyalogolt rajtuk, valóságos sugárutat hagyva maga mögött nekünk.
Rövidesen kirajzolódott előttünk a halászfalu körvonala, ahonnan lenyúltam a fickót, és megkérdeztem, hogy merre kéne keresnem Leenáékat, azonban egészen más volt a sziluettje, mint akkor. Füst szállt fel, katonák parancsai zengték körbe a levegőt, emberek sikolyai és keserves zokogás szálltak felénk.
- Magasabbra, kislány! - hajoltam közelebb Sho füléhez, és ő a következő lépését ugrássá gyorsítva jóval a démon fölé emelt minket. - Istenek segítsetek… - elakadt a szavam.
A falu népét módszeresen kiebrudalták a házaikból, egysoros vonalba állították őket, és ütötték, rúgták őket ahol érték, hogy haladjanak a sor végén lévő, vértől iszapos padhoz.
- Katonák, sorakozz! - üvöltötte az egyik fickó, akinek a hangját követve egy mágust találtam. Idősnek tűnt, földig érő talárt viselt, ami csontokkal volt díszítve, és közel sem azt sugallta, hogy ő lenne a megváltónk. További parancsszavak csendültek, és a felsorakozott egység rohamot indított felénk… egészen addig, amíg a démon pallosa meg nem lendült, és az első tucat katona ott nem lelte halálát.
Őket öljétek meg! Ők táplálják a démont! - parancsolta újra a mágus, és először fel sem fogtam, hogyan sejtheti egyáltalán. Tápláljuk-e egyáltalán a démont, vagy csak pihenni használt minket, és ha másik három ember van ott, akkor őket használja ki ugyanígy, vagy csak velünk tud kezdeni valamit?
- Le, Leenáékhoz, Sho! - paskoltam meg az oldalát, és azonnal a földre érkeztünk, leugrottam Sho hátáról. A katonák rohama folytatódott, de a démonon sehogy sem tudtak átjutni, ellenben a mágussal, aki egy pillanat alatt áthidalta a távolságot, és közvetlenül minket célzott meg.
Tűnjünk innen, amíg lehet! - kiáltottam a többieknek. Ha nem is túl gyorsan, vagy túl messzire, de Sho elbír minket hármunkat olyan távolságba, hogy oda már nem tud utánunk jönni a démon…
- Nem mentek sehova, eretnek férgek! - üvöltötte a mágus, és egy szempillantás alatt Leena mögé került. - Paralyze Fist! - szikrázó öklével leütötte Leenát a földre, és már formálódott a másik kezében egy jégpenge.
- Amithiel’s Platemail! - kiáltottam az igét, és még teljesen fel sem épült a páncél, amikor aktiváltam a főnix rúnát, és belelőttem magam a fickóba...
Vagyis, lőttem volna, ha nem tűnik el azonnal, ahogy ütés közelbe értem, így csak térden csúsztam a porban. Talpra löktem magam, és két kardot idéztem a kezembe, visszarohantam Leenához, ahogy a fickó újra támadást indított a védtelen lány felé. Félrecsapva a kardot, a lendületet kihasználva térddel céloztam meg az oldalát, de újra eltűnt.
- Túl gyors. - leheltem magam elé, és aktiváltam a tigris rúnát is. Két jégkard repült felém, amit így felgyorsulva könnyen eltérítettem, illetve kikerültem, aztán érkezett egy léglándzsa is, ezúttal a csuklyással együtt. Az első szúrás elcsúszott a kard élén, az ellentámadást egy egyszerű lehajlással kikerülte, mellbe rúgott, és újra szúrt, ami a páncél csuklóvédőjével felpattintottam, így a vállam felett csúszott el, és még mielőtt mozdulhattam volna, a fickó eltűnt. - Nem, még így is túl gyors ahhoz, hogy kövessem, pedig a rúnáv--- teleportál.
Ekkorra már Leena is talpon volt, többé kevésbé tudatánál, legalábbis tekintete ezt sejtette, és a következő pillanatban, ahogy a mágus öt pengét lőtt felé, kis hibával ugyan, de kitért előlük, tényleg magánál volt már.
- Sand Storm! - üvöltött rám újra, látva, hogy a sárkányölőt nem találta el, és egy tíz méter magas homokvihart zúdított rám, ami elől nem tudtam volna kitérni, de Leena varázslata megvédett.
- Vernier! - kiáltott, egyetlen pillanatra valami miatt könnyebbnek éreztem magam, és el tudtam vetődni a varázslat elől. - Sky Dragon Roar! - hallatszott Leena hangja újra, és egyetlen pillanat alatt feloldotta a homokvihart, sűrű porrá alakítva azt. Leena közelebb lépett de mielőtt bármelyikünk megszólalt volna, ismét egy igét hallottunk ellenfelünktől.
- Water Blade! - ösztönösen ragadtam meg a kezét, és a földre rántottam, majd két oldalra gördülve az ellenfelünk felé rontottunk, Leena karjait pengévé változtatta.
- Dagger Barrage! - kiáltottam, és félkörívben egyszerre indítottam meg a tőröket, másfél kezes kardomra rámarkolva két kézzel én is megindultam. Nem menekülhet, innen nem!
Leena hamarabb ért oda, és amint bért volna a támadások bármelyike is, a fickó ismét eltűnt. Nem létezik…
A férfi valamivel odébb egy mágikus pecsétet idézett, a másodperc tört része alatt zuhant minuszba a hőmérséklet, és az egész talaj jégbe borult.
- Sho! - kiáltottam, és a falusiak felől megindult a fehér pamacs. - Phoenix Rune! - rúgtam fel magam a levegőbe, ahol Sho elkapott. Leena is lebegett, lábai körül levegő örvénylett, de látszólag semmi baja nem volt. A férfi bosszúsan fújt egyet, majd feloldotta a jeget, látván, hogy semmi értelme nincs tovább fenntartani.
- Leteszlek, megpróbálok kimenteni annyi civilt, amennyit, lehet! - hadarta Sho, de nem vártam meg, míg leszáll, leugrottam, egyenesen a férfi felé, ám az odébb teleportált, és villámgömböket kezdett szórni Leenára, aki egy elől kitért, aztán földet ért pontosan úgy, hogy a fickó kettőnk közé került.
Egyetlen szemvillanás alatt váltottunk egy pillantást, aztán marokra fogtam a kardomat, és megindultam a fickó háta felé.
- Sky Dragon Fist! - ugrott talpra és indított rohamot Leena is.
A megfelelő közelségbe érve egy nyakszirttől induló csapást indítottam lefelé a vese felé, de ahogy elérte volna a penge a nyakát, újra eltűnt, és helyette megjelent a szemből felé igyekvő Leena. Egyetlen centin múlt talán, hogy ne benne tegyek kárt, sőt, talán pont azért nem találtam el, mert a meglepetéstől elvesztette az egyensúlyát, és arccal a földre esett.
Pengém hegye a füle mellett csapódott a földbe, és másodpercekig csak álltam, szorítottam a fegyvert, lihegtem. ~Azt a rohadt…~
- Ne haragudj! - nyújtottam végül Leena felé a kezem, és felsegítettem.
- Öm, nincs gond…
- Mocskos eretnekek, most megdöglötök! - üvöltötte a férfi, ahogy újabb pecsét rajzolódott ki előtte, vízszintesen a föld felett. A föld megremegett, néhol sárrá változott, és egy hatalmas földtömeg indult meg felénk. Ekkor, szinte a semmiből ismét megjelent Sho, fejével a hátára lökve engem, én pedig reflexszerűen kaptam el Leena fél karját, és rántottam fel a farkas hátára.
- Köszönöm Sho! - sóhajtott Leena, miután kitértünk a földfal elől, és az ég felé vettük az irányt.
- Ha így haladunk, lassan végünk lesz! - szólt Pascal
- De mit is tehetnénk!
Mielőtt szólhattam volna, sűrű porfelhő, sőt, inkább pollenfelhő telepedett ránk, ami nem is azért volt kellemetlen, mert nem láttunk, hanem, hogy nem kellett belőle sokat belélegezni, és máris köhögni kezdtünk. Néhány másodperc múlva már sípolva, szédülve köhögtem, eddig Leenát szorítottam a farkas hátára, most már inkább csak ő tartott, és semmit nem hallottam, semmit nem éreztem, nem figyeltem rá, nem tudtam figyelni. Csak azt vettem észre, hogy a földbe csapódunk, és ahányan vagyunk, annyi felé gurulunk Sho hátáról.
A következő dolog, amire emlékszem, hogy egyből két, az előbbihez képest jóval kellemesebb érzés közeledett valahonnan túlról. Kinyitottam a szemem, és az egyik forrása Leena volt, ahogy mágikus erejét nem kímélve gyakorlatilag kitisztította a tüdőmet a pollentől, a másikat viszont nem tudtam beazonosítani. Pillanatokkal később Leena befejezte a gyógyítást, és láttam rajta, hogy valamit ő sem ért.
- Gabriel, te is érzed? - nyögte.
Mindketten lihegtünk, körülnéztem, csak, hogy megbizonyosodjak róla, hogy Sho is rendben van-e. Kicsit odébb feküdt egy fal tövében, oldala hevesen mozgott fel-le, ami nem is csoda, de élt, és nem köhögött.
- Igen.. valami.. megmagyarázhatatlan, soha nem éreztem még ilyet. Mi lehet ez? - könyököltem fel, s levettem a sisakom.
- Nem tudom de… - egy pillanatra megállt, aztán folytatta. - A démon nem lehet, itt van előttünk.
Igaza volt, ha a démon lett volna, belülről is éreztük volna ugyanazt a furcsa, szorongó érzést, amit tegnap este, amikor elmenekültünk a katonák elől. Valami idegen mágiának éreztem, ami valahogyan a segítségünkre sietett ki tudja honnan és miért, de azt éreztem, hogy pusztító erejű, csupán csak döntenünk kell róla.
Hezitáltam. A démont és az öreget mindenképpen el kell intéznünk, az egyiket a saját, a másikat az összes többi ember épsége érdekében. De itt vannak a katonák is, akikről azt sem tudjuk, hogy milyen oldalon állnak.
- Valahogy.. haszonítanunk kéne, de… biztos jó ötlet? - kérdeztem.
- Valamit ki kell találnunk, mert különben hamar végünk van. Túlságosan sok féle mágiát használ, és túl gyors. Esélyünk sincs így ellene!
Bólintottam, és döntöttem a dilemmámmal kapcsolatban.
- Talán, ha úgy tudnánk ellnői, hogy a démont is elkapja… talán tudnánk benne annyi kárt tenni, hogy ne költözzön ismét a testünkbe. - próbáltam találgatni, ellenfelünk viszont újra megjelent, látszott már rajta, hogy volt jobb napja is, de a tánc még csak most kezdődik…

A semmiből egy óriási vérteknőc bukkan fel, tőböl leharapja Ita lábait, majd míg ő sikoltozva próbál elkúszni, Baltazár egyben lenyeli maradékát, majd békésen elcammog. Napok múlva üríti ki a megtébolyult Itát, aki borzasztó büdösen, gyengén és bánatosan elballag...
Itát kizártam a küldetésből!

Kiengeditek hát a közeledő erőt, mire hirtelen erős fény vesz titeket körül. Teljesen elvakít titeket, közben testetek elgyengül, és olyan érzésetek van, mintha repülnétek. És valóban, bár nem sokat láttok, mégis a levegőben vagytok. Lilás-fekete, füstszerű derengés lengi körbe a magasban lebegő testeteket. De nem vagytok egyedül. Mellettetek egy ilyen alakot láttok: KATT
A félelmetes alak békésen, szinte lustán pihen a fekete füstön, és a lenti tömeget szemléli. Szép lassan kitisztul a látásotok, és azt látjátok, hogy a faluból mégis túlélték páran, és az erdőből rontanak rá a démonnal hadakozó katonákra. A zűrzavart kihasználva a halászok is ugyanígy tesznek! Totális káosz uralkodik odalent, már mindenki üt mindenkit! A mellettetek lebegő alak végül megszólal, de olyan mély és félelmetes hangon, hogy mindkettőtökben megfagy a vér.
-Gyönyörű látvány, nem de? A békés halászok, kik nem akartak mást, csak hogy békén hagyják őket. Elrabolták gyermekeiket, és megölték őket, ezért ők bosszút esküdtek, és lemészároltak legalább ugyanennyi gyermeket, nőt és férfit. De bosszújuk nem lehetett teljes. Ezek a falusiak kemények és szívósak, igazi túlélők, mint a csótány... gyermekeket rabolnak el, és feláldozzák őket egy káosz istennek! De mi vezet egy valaha békés falu népét ilyen borzalomra? Áh igen, a fantasztikus fiorei titkos tanács... akik fel akartak ébreszteni egy káosz istent, de féltek attól, amit a hozzá szükséges procedúra okozhat, így rávették a falusiakat, hogy tegyék meg helyettük... aztán jönnek, hogy minden szemtanút legyilkoljanak! Kinek van hát igaza? A titkos tanácsnak, akik csak kísérletezni akartak? A falusiaknak, akiket ártatlanul kevertek bele ilyen szörnyű dolgokba, és most a szabadságukért küzdenek? Vagy a halászoknak, akiket sérelem ért, és cserébe kétszeres szenvedésre kárhoztatták azokat az elkövetőket, akik igazából csak be lettek csapva... Ez a csata nem fog véget érni... igazságosan nem! Nyilván a fiorei katonák legyilkolnak mindenkit... vagy a halászok tesznek így, de bűnösökké válnak örökre! De lehet hogy a démon miatt a falusaik nyernek, és tovább hódolnak hamis istenüknek!
Kis szünetet tart, hogy emésszétek a hallottakat. Ha beszéltek hozzá, nem válaszol, csak tovább figyeli a lent dúló véres csatát. Majd újra megszólal.
-Most ti vagytok élet és halál urai! Íme, e harcban ti vagytok a negyedik fél, ki mindegyik oldalt kiismerhette... itt most csak nektek van jogotok ítélkezni! De most a hatalmatok is meg van hozzá! Tietek a döntés! Melyik fél maradjon életben? A megvadult, elárult halászok? A csőbe húzott, gyerekgyilkos falusiak? Vagy a fiore igazságszolgáltató serege? Nem az a kérdés, hogy melyik döntés a helyes! Nincs rossz döntés! Ahogy nincs teljesen helyes döntés se! Ma, itt és most, a három félből csak egy éli túl! A ti kezetekben van a döntés! De siessetek, mert minél több időt fecséreltek, annál többen halnak meg mindazokból, akik megérdemlik a szabadságot és a győzelmet! A döntés a tietek! Mit szóltok?
Ha nem döntötök, félő, hogy a csata hevében odavesztek, hisz már így is le vagytok gyengülve... a csata egyre csak durvul, fogytán az idő! Postotok azzal záruljon, hogy a Káosz Lordnak elmondjátok, melyik fél maradjon életben!

Megszületett hát az elhatározás bennünk, éreztük, hogy egyre csak gyülemlik bennünk ez a megmagyarázhatatlan, azonosítatlan erő, és amikor már tudtuk, hogy nem bírjuk tovább, szabadjára engedtük, remélve, hogy mind a vénembert, mind pedig a démont elkapja, és ha nem is teszi el láb alól, olyan sérülést ejt rajta, hogy nem lesz rá több gondunk.
Vakító fény áradt szét a testünkből, ami körülölelt minket, és valahogy olyan érzésem támadt, mintha bezártak volna egy kalitkába, ami olyan kicsi, hogy szinte az arcommal érezem a határait, a falait, aztán a fény átszíneződött, lilás-fekete füstbörtönbe kerültünk, ahonnan nem láttunk ki egyáltalán…
- Leena, ez te voltál? - kérdeztem, ahogy felcsaptam fél kézzel a sisakrostélyt.
- Nem.. Én nem csináltam semmit! - felelte remegő hangon, karomat még mindig erősen szorítva, én pedig még mindig Sho-t kerestem, de úgy tűnt, hogy ő nincs itt.
- Dehogynem, a fény belőletek jött ki az előbb! - szólt közbe Pascal…
Fogalmam sem volt arról, hogy ilyesféle mágia lett volna, azt hittem leteríthetjük vele a mágust, és talán a démont is, e helyett kettészakított minket, és Sho ki tudja hol van… remélem nincs baja, és nekünk sem lesz komolyabb.
- Mi van?! Ezt ti használtátok? Normálisak vagytok? - üvöltözött Leena szalamandrája.
- Nem tudtuk mi az.. csak éreztem, hogy ott van, és…
- Gratulálok! - fojtotta belé a szót Pascal, és valamilyen szinten igaza volt, felelőtlen döntés volt, de meg kellett próbálnunk…
- Nem tudom használni a szelet!- esett kétségbe Leena, ahogy néhány kézmozdulatot tett, és nem mozdult a levegő egyetlen parányi szellő képében sem..
A lilás-fekete füst valahogy oszlani kezdett, és nemsokára át is láttunk rajta, én pedig azonnal az alattunk elterülő csatateret kezdtem fixírozni, és csak az után fogtam fel, hogy felette repülünk, amikor megakadt a szemem Kaensho-n, ahogy keresésünkre indul, és kicsit odébb, a csetepatétól távolabb megáll lebegni.
Csak ezután vettem észre a mellettünk, a füstben kirajzolódó fickó sziluettjét. Teljes páncélban volt, szinte ült a sűrű füstön. Arcát nem lehetett látni, termete hatalmas volt, páncélja pedig, bár sötétkék és szürke színben díszelgett, néhol pedig lilán izzott, valamilyen szinten hasonlított az odalent vagdalkozó démonéra. Azonban volt egy nagy különbség a kettő között, mégpedig az, hogy nem éreztem belőle azt a gyilkos szándékot, amit a démon közelében igen, szinte békésen, majdhogynem fekve figyelte a lent vagdalkozó embereket.
- Ki maga? - támadta le Pascal szinte azonnal, de a fickó nem reagált, legalábbis erre nem. Kicsit megmozdult, lassan, nyugodtan, minden hirtelen mozdulat nélkül, aztán olyan zengő, velőtrázó hangon kezdett el beszélni, hogy a csontjaim egymásnak koccantak, a hátamon felállt a szőr, és kirázott a hideg. Eddig is sejtettem, de most már biztos, hogy nem ember, sőt, még Everoth-ék után is biztos voltam benne, hogy egyetlen olyan lényhez sem hasonlít, amit valaha láttam.
- Gyönyörű látvány, nem de? A békés halászok, kik nem akartak mást, csak hogy békén hagyják őket. Elrabolták gyermekeiket, és megölték őket, ezért ők bosszút esküdtek, és lemészároltak legalább ugyanennyi gyermeket, nőt és férfit. De bosszújuk nem lehetett teljes. Ezek a falusiak kemények és szívósak, igazi túlélők, mint a csótány... gyermekeket rabolnak el, és feláldozzák őket egy káosz istennek!
- Miről beszél maga? Azok a gyerekek... - nyögött fel Leena, én pedig vártam, miként folytatja. Volt valami vészjósló a hangjában, és minden porcikámmal, idegszálammal azon voltam, hogy ha védekezni kell, azonnal tudjak reagálni, bár félő, hogy fikarcnyit sem értem volna vele.
- De mi vezet egy valaha békés falu népét ilyen borzalomra? Áh igen, a fantasztikus fiorei titkos tanács... akik fel akartak ébreszteni egy káosz istent, de féltek attól, amit a hozzá szükséges procedúra okozhat, így rávették a falusiakat, hogy tegyék meg helyettük... aztán jönnek, hogy minden szemtanút legyilkoljanak!
- Nem... - Leena már csak suttogva beszélt, szinte rázta a hideg, minden idegvégződésemmel éreztem, hogy szinte retteg.
Kinek van hát igaza? A titkos tanácsnak, akik csak kísérletezni akartak? A falusiaknak, akiket ártatlanul kevertek bele ilyen szörnyű dolgokba, és most a szabadságukért küzdenek? Vagy a halászoknak, akiket sérelem ért, és cserébe kétszeres szenvedésre kárhoztatták azokat az elkövetőket, akik igazából csak be lettek csapva... Ez a csata nem fog véget érni... igazságosan nem!
- Ez a maga műve! - kiáltott rá Pascal. - Válaszoljon!
- Most ti vagytok élet és halál urai! Íme, e harcban ti vagytok a negyedik fél, ki mindegiyk oldalt kiismerhette… itt most csak nektek van jogotok ítélkezni!
- Micsoda? - a mellettem reszkető Leena egyszerre úgy felháborodott, hogy elengedett, és mint egy anyatigris lépett elém, és vonta kérdőre a fickót, azonban ő továbbra sem törődött vele.
- Szórakozik velünk? - toldotta meg gazdája hangját Pascal is.
- Hagyd, had mondja végig. - húztam vissza a karjánál fogva magam mellé.
De most a hatalmatok is meg van hozzá! Tietek a döntés! Melyik fél maradjon életben? A megvadult, elárult halászok? A csőbe húzott, gyerekgyilkos falusiak? Vagy a fiore igazságszolgáltató serege?
- Nem! Ezt nem teheti, nem dönthetünk! - ellenkezett Leena
Nem az a kérdés, hogy melyik döntés a helyes! Nincs rossz döntés! Ahogy nincs teljesen helyes döntés se! Ma, itt és most, a három félből csak egy éli túl! A ti kezetekben van a döntés!
-Miért? - szinte érezhető volt Leenán az, hogy kétségbe esik újra, de hagytam, hátha megbirkozik vele egyedül, ha nem, itt leszek segítségnek.
- De siessetek, mert minél több időt fecséreltek, annál többen halnak meg mindazokból, akik megérdemlik a szabadságot és a győzelmet! A döntés a tietek! Mit szóltok?
- Leena, nem az a kérdés most, hogy miért, és hogyan! - fordítottam magammal szemben. - Akárhogy kérdezgeted, nem fog válaszolni, láthattad eddig is, ne ezen gondolkodj! Odalent halomra ölik egymást az emberek, és ha mi felesleges szájtépéssel vagy gondolkodással tökölünk, a végére egyik fél sem marad életben, és azokat is elföldelhetik, akiket megmenthetnénk.
Most, hogy teljes egészében átláttam a palettát, és nem csak egy részletét, amit vagy Leena, vagy a faluban elcsípett falusitól hallottam, egészen átfordult a dolog bennem. Féltem döntést hozni, hiszen nem tudhattuk milyen kimenetele lesz, bárhogyan is határozunk.
- Szóval az egészet hátulról manipulálta a titkos tanács, egyértelműen őket kellene felelősségre vonni, nem pedig az itt kihasznált embereket, de… ők most nincsenek itt, csakis a bábjaik, a katonák. Tisztában vagyok vele, hogy ők „csak” - hangsúlyoztam - parancsot követnek, de senki nem fogott fegyvert a torkukhoz azért, hogy márpedig jöjjenek. A falusiaknak volt felajánlva a hatalom, hogy istent „teremthetnek” és ők elfogadták, gondolkodás nélkül elrabolták a halászok gyermekeit, és feláldozták a templom alatt, aztán alattomosan a pártjukra állítottak minket, és hazudtak abban is, hogy segíteni akarnak. Mi a garancia arra, hogy ha bármilyen más hasonló szituációba kerülnek, nem teszik meg ugyanezt? A halászok pedig csak békében akartak élni, erre elvitték a gyermeküket. Lehet, hogy elítélsz majd engem, Leena, de én első kézből tapasztaltam azt, hogy a bosszú milyen erős. A gyermekek egy falu, egy nép jövőjének zálogai. Ha kitépnék a karomból a fiamat, vagy lányomat, én addig mennék, míg a tettes feje nem heverne a lábam előtt akkor is, ha közben egy fél országot kell a saját kezemmel darabokra szaggatnom. Én a falusiakat és a sereget itt helyben porrá zúznám.

Végignéztem a lányon, és vártam, hogy ellenkezik-e.
- A halászok. Ők éljék túl! - mondta megrettenve, szinte remegő hangon. Az idő sürgetett, úgyhogy azonnal odafordultam a fickóhoz, és megpróbáltam a legmagabiztosabban megadni neki a választ.
- Döntöttünk, a halászok maradjanak életben!

A démon kegyetlen tempót diktált, árkon-bokron keresztül haladt, fákat döntve ki. Leena agya szüntelenül kattogott, s bár titkon sejtette mire is készül a démon még sem akart elfogadni. Tudta hogy az általa ontott vér az ő kezükhöz tapad, hiszen végtére is ők idézték meg, még is szüntelenül kiutat keresett. Nem akarta elfogadni a tényt, hogy ezt a lény ők hordozzák magukba, végig azt bizonygatta magába, hogy nem képes irányítani nem képes megakadályozni bármiben is, de ez alig nyugtatta meg. Követve az egyre gyorsabban haladó szörnyeteget, lassan feltűnt a halászfalut körül vevő hatalmas fal. Ám a kapuk tárva nyitva álltak, a levegőben pedig vérszag terjengett. Gyomra görcsbe ugrott, a friss vér szaga borzalmas emlékeket ébresztett benne, fejéhez kapva próbálta tovább űzni őket, de ekkora elérték a falu kapuját. Leena nem akart hinni szemének, a katonák immáron a falban táboroztak, kivezényelve minden férfit és nőt sorfalat állítottak melynek végén egy véres pad állt. A halottak vére hatalmas tócsában állt, melyből apró patakok csordogáltak. Leena követte szemével az egyik patakot, mely épp felé tartott. Egész testében remegett, ahogy végig nézett a brutális mészárláson. Két katona épp akkor emelte le a fej nélküli halott testet és egy nagyobb halom felé kezdte vonszolni. A lakók némán álltak és tűrtek, szemükben egyszerre villant harag és félelem. A hóhér mellett egy magas köpenyes ember állt, Ruháját ujjnyi hosszúságú fehér csontok díszítettél, melyek minden egyes mozdulattal furcsán megcsörrentek. Parancsokat osztogatott, míg nem észre nem vette a hatalmas szörnyeteget. A démon minden tekintetett magára vonzott így Leenát és társait nem is látták. Mind hárman dermedten álltak a démon mellett, képtelen voltak egyetlen szót is kinyögni. Olyan volt, mint egy borzalmas rémálom, a pokolban.
Jelenlétük elterelte a figyelmet a következő asszonyról kinek fejét kívánták lecsapni.
– Katonák sorakozz! - üvöltötte amint meglátta őket. A démon pallosát leemelve állt meg néhány méterre tőlük és várt. Ám ekkor olyan történt, amire egyikük sem számított. - Őket öljétek meg! Ők táplálják a démont! - kiabálta a férfi. ” Mi? De hát honnan tudja?” - villant át fején. - Pusztuljanak! A fejük a többi eretnek tömegsírjába fog kerülni! Támadás!!! - üvöltötte mire az egyenruhás alakok hangos harci kiáltással indultak meg feléjük.
– Várjatok mi nem… - kezdte kétségbeesetten, ahogy hátrált, de a szörnyeteg ekkor támadásba lendült. Meglendítve hatalmas fegyverét a tömegbe csapott, tucatnyi embert halálra ítélve ezzel.
– Elég! - kiáltotta. – Hagyd abba! - de a szörnyeteg meg sem hallotta szavait.
– Tűnjünk innen amíg lehet! - hangja kemény volt és határozott. Engedve húzásának elindult, de ebben nem jutott sokáig.
– Nem mentek sehova, eretnek férgek! - szólt egy hang háta mögül. Riadtan emelte fejét a hang irányába, de ekkor…
- Paralyze Fist! - kiáltotta, s erős ütést érzett tarkóján. Testén hirtelen ezernyi villám cikázott át, s pokoli fájdalommal húzódtak össze izmai. A világ forogni kezdett körülötte, tompa puffanást érzett, ahogy a földre rogyott. Látása elhomályosult, valaki a nevén szólította, s mintha pengék csattanását vélte volna hallani. Szeme előtt apró kis pontok pattogtak, s érezte amint teste meg-megrándult a hideg földön.
” Kelj fel! Kelj fel most!” - hallotta Carmen hangját. Fogait összeszorítva mozdult meg, de izmai nem akartak engedelmeskedni. Fel akarta emelni jobb karját, de az csak hátra mozdult. Ügyetlenül próbálta kezeit maga alá húzni, hogy feltolhassa magát, majd újra a földre esett. Érezte arcán a kemény poros földet, de nem adta fel. Újra próbálkozott, a világ még mindig forgott körülötte és szíve össze visszavert, mintha megkergült volna.
– Lee, jól vagy? - kérdezte aggódva tőle Pascal. Most fogta fel hogy kis barátja ott mászik fején, egy kisebb pánikrohamot kapva. Nagy nehezen talpra küzdötte magát, támolyogva tett meg egy lépést, látta hogy Gabriel éppen egy jéglándzsát hárít, de amikor a fiú kitért előle a férfi eltűnt mielőtt még kardja elérhette volna. Szíve kezdett megnyugodni és mélyeket lélegezve kiegyenesedett. Ebben a pillanatban a csuklyás férfi újra előtte termett.
- Petal Blade! - mondta vigyorogva amint öt gyöngyház színű penge meg jelent előtte, és egyetlen suhintással felé küldte. Balra elvetődve tért ki a támadások elől, de jobb karját így is megsértette az egyik. Sziszegve kapta oda kezét, míg mély lélegzettet véve támadt.
– Sky Dragon Push! - kiáltotta és kezéről egy nagyobb szétlöketett lőtt el. A férfi eltűnt az örvényben, de mire feltápászkodott a földről újra megjelent, sértetlenül.
” Mi az ég?!” - kérdezte meglepődötten.
- Sand Storm! - kiáltotta amint Gabrielre támadt. A közel tíz méter magas homok tornádó egyenesen társa felé száguldott.
– Vernier! - kiáltotta ösztönösen, s keze körül halványkék fény villant fel. Érezte hogy ereje a fiúba áramlik, aki még az utolsó pillanatban tért ki a tornádó elől, ám az követte.
– Sky Dragon Roar! - kiáltotta, s a hurrikán mely szájából tört fel egyenesen a homok örvény felé haladt. A magas homok oszlop hirtelen eltűnt és sűrű porként hullott rájuk.
Leena Gabrielhez evickélt, de mielőtt újra szólhatott volna a férfi újra megjelent a hátuk mögött.
– Mi a… - kérdezte meghűlve, de ellenfele kihasználva előnyét már támadt is.
– Water Blade! - mondta ki a szavakat és két hatalmas víz penge indult meg feléjük. Gabriel elkapva kezét rántotta a földre. Épp hogy elszáguldottak felettük a pengék már ki is gördültek ellenfelük elöl.
Gabriel keze nyomán tőrök repültek a férfi felé, míg Leena oldalról próbált meg rá lecsapni, pengékké formált kezével. Meglendítve kezét, tudta, hogy ellensége már nem térhet ki támadása elöl, de aztán hirtelen eltűnt. Pengéi végül csak a levegőt szelték ketté, mire ő csak döbbenten meredt maga elé.
– He? - nyögte.
Leenának kezdett véglegesen elege lennie ebből a helyből. Elege volt a szörnyetegből, az emberekből a mészárlásból mindenből. Mélylélegzettet véve, tekintett körbe keresve a férfit, s meg is találta. Tőlük nem messze állt, keze előtt pedig vakító kék pecsét jelent meg. Tudta ez semmi jót nem jelent, s már is kezeit maga elé téve próbált felkészülni a csapásra. A levegő hirtelen drasztikusan lehűlt. A talajon vastag jégpáncél futott végig, egyetlen perc alatt.
– Ez nagyon nem lesz jó… - mondta aggódva Pascal, Leena látta hogy nem csak ő került a csúszós jég karmai közé hanem Gabriel is. Ebben a pillanatban hatalmas jégtüskék kezdet el kinőni a földből. Reflexerűen hátrált de a csúszós jégen elcsúszott és fájdalmasan hanyat vágódott.
” FEL!” - üvöltötte Carmen, csak hogy ez nem ment olyan könnyen. Át gördült másik oldalára, éppen megúszva egy tüskét ami akár át is szúrhatta volna testét. Megkapaszkodva a tüskébe vett lendületet hogy a levegőbe kerülhessen. Tudta ez csak ideiglenes megoldás de jobb ötlete nem volt. Lábai körül szelet forgatva maradt fent a levegőbe és a jégmezőn kívül próbált földet érni. Ellenfelük látva hogy támadása eredménytelen volt, egyetlen intéssel eltüntette a jeget, s kitárva karjait hatalmas vakító sárga pecsétet idézett meg.
– Lighting Bullet! - kiáltotta s tenyérnyi villámgömböket kezdett feléjük hajigálni. Leena kifordult egy elől, míg a másik elől elvetődött.
Alig ért földet, már is mögötte volt a férfi. Megpördült és kicsit jobbra hajolva támadása elő támadott rá. Szeme sarkából látta amint Gabriel is támadásba lendül, hatalmas fegyverével.
– Sky Dragon Fist! - kiáltotta, de mielőtt megérinthette volna egyszerűen eltűnt.
” Hogy?” - suhant át fején, de öklét már nem tudta megállítani. Egyensúlyát vesztve zuhant arccal a föld felé. A hideg poros föld ugyan olyan kellemetlen volt mint eddig, elnyúlva feküdt a földön, bár most társult mellé egy hatalmas nagy penge is, mely pontosan az ő arca előtt hevert. Érezte a belőle áradó mágiát, mely Gabrielre emlékeztette. Felnézett és a fiú döbbent arcát látta.
– Ne haragudj.
– Öm, nincs gond… - nyögte meglepődve. Feltápászkodva immáron együtt kereseték a mágust, aki most nem messze tülök állt.
– Mocskos eretnekek! - kiáltotta ahogy újabb pecsétet idézett maga elé. - Stealth In Earth! - kiáltotta. A föld ebben a pillanatban meg rengett lábuk alatt, s egyetlen pillanat alatt sárrá változott. – Most megdöglőtök! - kiáltotta s intése nyomán hatalmas föld hullám tornyosult Leenáék felé.
Kétségbe esetten próbált menekülni de lábai elsüllyedtek a puha földben, de még mielőtt a hatalmas tömegű föld elérhette volna erős rántást érzett a vállán. A következő pillanatban már Sho hátán volt s az ég felé szárnyaltak.
– Köszönöm Sho! - sóhajtott fel.
– Ha így haladunk lassan végünk lesz! - jegyezte meg Pascal.
- De még is mit tehetnénk? kérdezte, ám ekkor orrát különös illat csapta meg. – Ez meg mi? - kérdezte fenn hangon. A levegőben furcsa kellemetlen szúrós szagot érzett. Ahogy újra bele szippantott, enyhe szúrást érzett tüdejében, mintha valami belülről szorítaná. Hirtelen megdermedt.
– Sho szállj ki a ködből! - kiáltotta ilyedten, de ekkora már a farkas lány vészesen gyorsan haladt a föld felé. Gabriel sípolva köhögött mögötte, s érezte rá is rátör a köhögő görcs.
Tudta amit belélegeznek méreg, s minden perccel csak rosszabb lesz. Tüdeje mintha kőből lett volna alig kapott levegőt. Minden erejét összeszedve, próbált mélyet lélegezni.
– Sky dragon ROAR!-- kiáltotta el magát, elsöpörve a körülöttük lévő ködöt. Bár a veszély eltűnt a fájdalom alig csökkent tüdejében. Térdre rogyva zihált, de nem pihenhetett. Kezét Gabriel hátára tette s gyógyítani kezdte őket. Ereje vészes gyorsasággal fogyott, lassan karjai remegni kezdtek.
Egy új érzés jelent meg benne, mintha a démon visszatért volna testébe, de mikor oldalra nézett a szörnyeteg még mindig a katonákat irtotta.
- Gabreil te is érzed? - nyögte.
- Igen.. valami.. megmagyarázhatatlan, soha nem éreztem még ilyet. Mi lehet ez?
- Nem tudom, de ... - egy pillanatra habozott, nem volt biztos önmagában sem. - a démon nem lehet, itt van előttünk.
- Valahogy... hasznosítanunk kéne, de... biztos jó ötlet? - kérdezte
- Valamit ki kell találnunk, mert különben hamar végünk van. Túlságosan sokféle mágiát használ, és túl gyors. Esélyünk sincs így ellene!
- Talán, ha úgy tudnánk ellőni, hogy a démont is elkapja... talán tudnánk benne annyi kárt tenni, hogy ne költözzön ismét a testünkbe! - találgatott, mire Leena csak bólintott.

Ahogy bólintott bőre fényleni kezdett, s csak egyre erősödött. Rémülten pillantott karjaira, érezte amint valami megmagyarázhatatlan erő növekszik benne. Biztos volt benne hogy ez az erő nem tőle származik, de képtelen volt felfogni vagy magyarázatot találni rá. Az érzés egyre csak nőtt és nőtt benne, mintha valami megfoghatatlan valami töltené meg testét. Teste immáron olyan erősen vakított, hogy nem tudta nyitva tartani szemét. Lassan emelkedni kezdtek, teste könnyűvé vált, mintha csak egy pihe lenne, melyet felkap a könnyű nyári szellő. Mire észbe kapott már magasan a talaj felett lebegett, rémülten forgatta fejét, de alig látott valamit. Kezével Gabrielt és pascalt kezdte el keresni és amint megérintette a fiú karját, bele kapaszkodott. Szentül hitte, hogy másodpercek kérdése és lezuhannak, de még sem, egyre csak feljebb és feljebb emelkedtek a levegőbe.
- Leena, ez te voltál?- szólalt meg Gabriel, ahogy felcsapta sisak rostélyát.
- Nem.. Én nem csináltam semmit! - hangja remegett, mint a nyárfalevél. Szemeit idegesen kapkodta, hol a fiút hol az előttük kibontakozó lilás füstöt nézte, hol a fiú arcát. Pascal éppen hajába kapaszkodott.
[color=green]- Dehogynem, a fény belőletek jött ki az előbb! – kiáltotta közbe. Leena értetlenül nézett magára majd Gabrielre. A fény tényleg belőlük jött, de a lebegést most sem értette.
– Az erő amit éreztünk…. - kezdte suttogva Leena.
- Mi van?! Ezt ti használtátok? Normálisak vagytok? - üvöltözött magából kikelve.
- Nem tudtuk mi az.. csak éreztem, hogy ott van, és… - hebegte de Pascalt ez nem érdekelte.
- Gratulálok! - vágta rá idegesen, belé fojtva ezzel a szót. Leena kezét felemelve próbálta megállítani a lebegést, de mágiája cserbenhagyta. Újra összpontosított de semmi sem történt.
- Nem tudom használni a szelet! - nézett dermedten kezére s pánik félelem fogta el. Eközben a lilás fekete füst oszlani kezdett előttük és egy borzalmas valami jelent meg. A fény elhalványult s végre rendesen képes volt kinyitni szemét. Látta amint a földön a csata még most is tartott, az emberek halomra gyilkolták egymást.
Ahogy tekintete feljebb vándorolt, egy sötét páncélba öltözött alakot pillantott meg. A fémen ismeretlen szimbólumok szikráztak lilás fényben. Hatalmas robosztus alakja sötét árnyként magasodott előttük. Leena érezte ahogy ereiben a vég jéggé fagy, elmondhatatlan félelmet hozva ezzel rá.
- Ki maga? - szögezte neki a kérdést Pascal szinte azonnal, de a fickó nem felelt, lassan megmozdult. Mintha feléjük nézett volna.
- Gyönyörű látvány, nem de? - kérdezte, hangja mély volt és egyben félelmetes. Leírhatatlan félelem kerítette hatalmába, hangja pengeként hatolt át rajta. Hirtelen újra egy apró kis kosz darabnak érezte magát a hatalmas démon előtt, már szinte levegőt se mert venni. - A békés halászok, kik nem akartak mást, csak hogy békén hagyják őket. Elrabolták gyermekeiket, és megölték őket, ezért ők bosszút esküdtek, és lemészároltak legalább ugyanennyi gyermeket, nőt és férfit. De bosszújuk nem lehetett teljes. Ezek a falusiak kemények és szívósak, igazi túlélők, mint a csótány... gyermekeket rabolnak el, és feláldozzák őket egy káosz istennek! - zengte. Leena döbbenten meredt rá. ” Ezt még is honnan tudja? Még is ki ő?”
- Miről beszél maga? Azok a gyerekek... - nyögött fel halkan. Érezte ahogy gyomra még jobban össze ugrik, kezei remegtek a félelemtől és egy ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Menekülni akart, úgy érezte össze nyomja a világ.
- De mi vezet egy valaha békés falu népét ilyen borzalomra? Áh igen, a fantasztikus fiorei titkos tanács... akik fel akartak ébreszteni egy káosz istent, de féltek attól, amit a hozzá szükséges procedúra okozhat, így rávették a falusiakat, hogy tegyék meg helyettük... aztán jönnek, hogy minden szemtanút legyilkoljanak!
” Káosz istent? „ - visszhangozta magába.
- Nem... - nyögött fel.
- Kinek van hát igaza? A titkos tanácsnak, akik csak kísérletezni akartak? A falusiaknak, akiket ártatlanul kevertek bele ilyen szörnyű dolgokba, és most a szabadságukért küzdenek? Vagy a halászoknak, akiket sérelem ért, és cserébe kétszeres szenvedésre kárhoztatták azokat az elkövetőket, akik igazából csak be lettek csapva... Ez a csata nem fog véget érni... igazságosan nem!
- Ez a maga műve! - kiáltott rá Pascal. - Válaszoljon!
- Most ti vagytok élet és halál urai! Íme, e harcban ti vagytok a negyedik fél, ki mindegyik oldalt kiismerhette… itt most csak nektek van jogotok ítélkezni!
- Micsoda?
- Szórakozik velünk? - kérdezte felháborodva.
- Hagyd, had mondja végig. - szólt nyugtatóan Gabreil.
- De most a hatalmatok is meg van hozzá! - folytatta tovább. - Tietek a döntés! Melyik fél maradjon életben? A megvadult, elárult halászok? A csőbe húzott, gyerekgyilkos falusiak? Vagy a fiore igazságszolgáltató serege?
- Nem! Ezt nem teheti, nem dönthetünk! - ellenkezett Leena kétségbe esve.
- Nem az a kérdés, hogy melyik döntés a helyes! Nincs rossz döntés! Ahogy nincs teljesen helyes döntés se! Ma, itt és most, a három félből csak egy éli túl! A ti kezetekben van a döntés!
-Miért? - meredt maga elé üveges tekintettel. Idegi immáron teljesen kikészültek, egész testében remegett.
- De siessetek, mert minél több időt fecséreltek, annál többen halnak meg mindazokból, akik megérdemlik a szabadságot és a győzelmet! A döntés a tietek! Mit szóltok?
- Leena, nem az a kérdés most, hogy miért, és hogyan! – húzta maga felé . - Akárhogy kérdezgeted, nem fog válaszolni, láthattad eddig is, ne ezen gondolkodj! - bár értette mit mondott még is képtelen volt józanul gondolkodni. Carmen eltűnt hiába hívta nem felelt. - Odalent halomra ölik egymást az emberek, és ha mi felesleges szájtépéssel vagy gondolkodással tökölünk, a végére egyik fél sem marad életben, és azokat is elföldelhetik, akiket megmenthetnénk.
Csendben bólintott, tudta Gabnak igaza még is tudat hogy emberi életek között kell választani jeges félelemként dermesztette meg.
- Szóval az egészet hátulról manipulálta a titkos tanács, egyértelműen őket kellene felelősségre vonni, nem pedig az itt kihasznált embereket, de… ők most nincsenek itt, csakis a bábjaik, a katonák. Tisztában vagyok vele, hogy ők „csak” - nyomta meg a szót - parancsot követnek, de senki nem fogott fegyvert a torkukhoz azért, hogy márpedig jöjjenek. A falusiaknak volt felajánlva a hatalom, hogy istent „teremthetnek” és ők elfogadták, gondolkodás nélkül elrabolták a halászok gyermekeit, és feláldozták a templom alatt, aztán alattomosan a pártjukra állítottak minket, és hazudtak abban is, hogy segíteni akarnak. Mi a garancia arra, hogy ha bármilyen más hasonló szituációba kerülnek, nem teszik meg ugyanezt? A halászok pedig csak békében akartak élni, erre elvitték a gyermeküket. Lehet, hogy elítélsz majd engem, Leena, de én első kézből tapasztaltam azt, hogy a bosszú milyen erős. A gyermekek egy falu, egy nép jövőjének zálogai. Ha kitépnék a karomból a fiamat, vagy lányomat, én addig mennék, míg a tettes feje nem heverne a lábam előtt akkor is, ha közben egy fél országot kell a saját kezemmel darabokra szaggatnom. Én a falusiakat és a sereget itt helyben porrá zúznám.
Tudta hogy Gabrielnek igaza van még is minden pillant fájdalmat okozott neki. Retteget kiejteni azt az egy szót, mellyel emberéleteket ölhet, de végül még is megtette.
– A halászok…Ők éljék túl! - formálta hangtalanul a szavakat ajkain.
- Döntöttünk, a halászok maradjanak életben!

A Káosz Lord lassan bólint a döntésetek tudomásul vételére, majd a magasba emeli páncélkesztyűs kezét. Odalent halálsikolyok töltik meg a csatateret, a halászokon kívül minden ember borzalmas kínok között a szó legszorosabb értelmében szétbomlik. A húsuk leválik csontvázaikról, de mikor már csak cafatok, még akkor is mozognak, lelkük nem képes elszakadni a szenvedő porhüvelytől. A halászok megdöbbenve és rettegve szemlélik az eseményeket, közben összeszedik sebesültjeiket.
Mikor minden más ember gőzölgő cafatokban fekszik, ti lassan leereszkedtek a földre. Látjátok, hogy előző ellenfeletek, a mágus még él, bár borzasztó, és gusztustalan sebektől van borítva az egész teste. Kegyelemért könyörög, bár nyöszörgéséből csak kínkeserves bugyborékolás hallatszik. A halászok összeszedik őt is, és elviszik magukkal. Mikor földet értek, titeket is elsegítenek a halász faluig, ahol egy-két hét alatt felépültök. Hősként ünnepelnek titeket, minden jóval ellátnak benneteket.
Egy este a szobátokban megjelenik a Káosz Lord.
-Igazság! Ím igazság született, véres igazság, mely megkérdőjelezhetetlen! De tapad e vér a kezeitekhez? Mindenképp! Ám ez a vér egyben azok vére is, kik ártatlanul szenvedtek, és általatok nyertek végső nyugalmat! Haláluk nem volt hiába való, hisz a gonosz kiűzetett, az ítélet meghozattatott és végrehajtatott! Adok nektek valamit, melyet tartsatok magatoknál! Egy nap ismét szükség lesz rá, hogy pár erős lélek felülkerekedjen e világ igazságtalanságán, és ítélkezzen a sötétség felett! Ne gyászoljátok az ártatlan halottakat, hisz ők nyugovóra tértek! Ne szánjátok a halott bűnösöket, mert vesztükkel bizonyságot szolgáltattatok a Káosz mindenhatóságára, és igazságára! Hamarosan visszatérek Fioréra, és akkor újra találkozunk! De talán majd nektek kell az én életem felett ítélkeznetek!
A Káosz Lord eltűnik, öletekbe két vörös batyu pottyan. A tartalmuk:

1xNecklace of Chaos Essence - Káosz Esszencia Nyaklánc - egy ezüstláncra fűzött ékszer, melyben lilás kő fénylik, benne félelmetes, és egyben lenyűgöző hatalommal. Nem tudjátok mire való, nem tudtok vele még mit kezdeni, de érzitek, hogy egyszer még jól jöhet!
+155.000 Gyémánt

A halászoktól megkapjátok az ígért pénzjutalmatokat, összesen 1.845.000 Gyémántot!

Tehát jutalmatok összesen fejenként egy nyaklánc, 2.000.000 Gyémánt, és 300 VE, Familiárisaitoknak pedig fejenként 75 VE!!! Valamint hivatalosak vagytok a Káosz Kapu nevezetű portyára, mely a közeljövőben fog indulni! Emellett nektek köszönhetően a Dragon Fang hírneve 50 ponttal növekedett! Gratulálok!