Edzés - avagy Ki ver Kit? ( Kaland pályázat )

Edzés

avagy Ki ver Kit?

Leena még félig álmosan botorkált a fürdő szobába, a cél a mosdó volt. Már a nappali és egyben háló szoba nevezetű helységben is bele rúgott néhány könyv kupacba, de a fürdőben sikeresen telibe találta a nem is olya rég vett 5 literes fürdősó üvegét, ami hangos csörömpöléssel dőlt a földre. Leena ijedten kapta fel a fejét. Megrémisztette a hang, azonnal forgolódni kezdett majd, konstatálta, hogy ez csak a fürdősó volt.
A mosdó kagylónál percekig áztatta fejét az, épp hogy hidegnek nevezhető vízben, most valahogy különösen jól esett neki. Nyomasztó éjszakája volt, bár nem emlékezet semmire abból, amit álmondott – hál istennek szerinte – de feszülten és leverten ébredt.
A víz viszont most is megtette áldásos hatását, és elűzte a kellemetlen érzést. Leena ledobta magáról a köntös és alvós kis gatyájában és topjában a konyhába ment. Kinyitotta az ablakot és csinált magának egy forró teát. A nappali közepét választotta elfogyasztási helyül, de még mielőtt neki kezdett volna kinyitotta kicsi teraszának az ajtaját is.
A huzat nem volt erős, finoman cirógatta az arcát ő pedig csak bámulta az eget. Mint mindig most is úgy érezte elveszik benne, mintha beszippantaná magába a hatalmas kékség és feloldódnak benne. Jó darabig ült így törökülésben, kezében teás bögréjével az eget bámulva.
Végül korgó gyomra zökkentette ki a merengésből, fel is állt ételt készíteni. „ Hm… nézzük csak… pirítós, tojásos rántotta, vagy gyümölcs?” – kérdezte magától. Végül a tojás mellett döntött, amit úgy fent az imént is választott helyen fogyasztott el. Közben szokás szerint könyveit bújta, amik most is kimentették a magánykínzó gondolatai közül. Már épp egy másik könyv tán nyúlt volna, amikor kezébe akadt a naptár. Ott egy porossal bekarikázott dátumon akadt a meg a szeme. Rögtön tudta mit jelent. Fizetési idő van! Emiatt reggeli után első útja, egy szinttel lejjebb vezetett a tulajhoz.

Kopp-kopp – hangozott fel Leena kopogása a tömör ajtón, de senki nem válaszolt. Leena várt még egy kicsit majd újra kopogott, majd újra és újra. Az ötödik kopogásnál egy öregedő bár jó erőben lévő férfi nyitott ajtót.
- Ó szerbusz Leena, mi járatban? Gyere csak beljebb! – invitálta be az kissé idős mosolygós arcú ember. Haja gesztenyebarna volt, zöld szemét pedig szemüveg keretezte.
- Jó reggelt Kazuma-san – mosolygott Leena. – Hát gondoltam be hozom az e havi bérleti díjat. – felelte Leena.
- Ó, várhatott volna még – legyintett egyet Kazuma – a nejem most nincs itthon, szóval tedd csak oda a le a komódra – mutatott egy elég különleges kis szekrényre – ő szokta kezelni ezeket az ügyeket. Kérsz egy teát vagy hozzak inkább valami mást? – kérdezte barátságosan.
- Nem, nem köszönöm, de én megyek is nem akarom feltartani. – mondta Leena, ugyan is az öreg ruhája tiszta fapor volt, és levegőben is terjengett a száraz fa illata.
- Jaj ugyan már! Nem tartasz fel, mesélj hogy vagy Leena, nem sokat láttunk téged mostanság.
- Ehh hát tudja dolgoztam meg edzettem. – felelte kicsit bizonytalanul.
- Ó igen, hallottam a nejemtől hogy a Dragon Fanghez tartozol, de minek edzettél? A mágusoknak ott a mágiája nem? – kérdezte kíváncsian az Öreg.
Leena erre csak nevetett nem igazán tudta hogyan magyarázza ezt el az öregnek. De akkor megakadt egy kicsi fa szerkezeten a szeme. Apró volt, egy vékony aprólékosan kifaragott fogpiszkáló vastagságú fa lécen egy kerék forgott.
- Nem mindig elég a mágia, és hát ha erősebb leszek akkor drágább munkákat is tudok vállalni. – felelte de közben még mindig a ki fa szeretkezett figyelte, nem igazán értette mitől mozog a kerék.
- Értem. – mondta az öreg, és közelebb lépett Leena mellé – Tetszik? – kérdezte vigyorogva.
- Igen, de mi ez Kazuma-san?
- Ez egy örök mozgó, én csináltam. – mondta büszkén az öreg.
- Váó – képedt el Leena – Ezt maga csinálta? Nagyon szép! De mi az az örökmozgó? – kérdezte Leena.
Kazuma erre csak elmosolyodott.
- Egy olyan szerkezet, ami egy bizonyos mozgáskört ír le folyamatosan. Van még több is, ha gondolod, szívesen megmutatom. – ajánlotta fel Kazuma és a bal oldali szoba ajtajára mutatott.
- Szívesen megnézem. – felelte Leena mosolyogva, bár semmit se értett Kazmu magyarázatából, attól függetlenül nagyon tetszett neki a kis szerkezet.
Kazuma-san egy kisebb szobába vezette ahol Leenának leesett az álla. Mindenhol izgő-mozgó szerkezetek mozogtak, volt ahol kis golyók lökdösték egymást, egy másik pedig fel lebilleget.
- Látom, tetszik eredetileg asztalos vagyok és bútorokat készítek de valahogy ezek a kis apróságok jobban lekötnek. Van benne fantázia.
- De hiszen ez fantasztikus! – ámuldozott Leena. -Hogyan csinálja őket? - kérdezte.
- Nem olyan nehéz csak ki kell számolni a fajsúlyot és egyeztetni az anyag súrlódásával valamint gravitáció és a sebesség… - kezdte a magyarázatott az öreg, ami Leena számára úgy hangozott mintha teljesen idegen nyelven beszélne. Eleinte még figyelte Kazuma magyarázatát, de egy idő után – kör belül a harmadik mondat után – teljesen elvesztette a fonalat. Egy árva szót se értett abból amit Kazuma-san mondott neki, ez persze arcán is tükröződött.
- Látom, fogalmad sincs, miről beszélek. – mondta mosolyogva.
- Hát nem igazán. – felelte mosolyogva Leena. – És most éppen mit csinál? – kíváncsiskodott a hatalmas papír kupac felé nézve, ami az íróasztalán tornyosult.
- Egyelőre még fogalmam sincs. – mondta vigyorogva.
- Ezt hogy érti?
- Tudod, most valami nagyot szeretnék alkotni, már mint fizikai nagyságra gondolok, a tervek már meg vannak csak azt nem tudom mire lesz jó. – mondta és azzal egy vonalakkal teli ábrát mutatott fel. Leena első ránézésre csak össze visszahúzgált vonalak és nyilak kaotikus változatát látta.
- Hogy is mondjam. – kezdte Kazuma látva Leena bizonytalan arcát – ez egy óriási örök mozgó, és a belsejében pedig kis rudakat terveztem, ami folyton mozognak. De hogy mire lenne, jó nem tudom. Neked véletlenül nem kellene egy ilyen Leena? – kérdezte vigyorogva.
- Ő.. nem tudom, fogalmam sincs, mire használhatnám, jelenleg egy jó helyet keresek az edzéshez.
- Helyet? Edzéshez? – kérdezett vissza Kazuma.
- Igen, tudja valami komolyabb helyet szeretnék ahol használhatom a mágiám is, meg ilyesmi. – mondta Leena miközben újból az izgő-mozgó tárgyakat kezdte el szemlélni.
- Hm… nem nagyon ismerek ilyen „komolyabb” helyet. – mondta – De várj csak… - és elhallgatott – Mi lenne ha? Igen… ha egy kicsit át rajzolnám a tervrajzot … - és kezébe egy ceruzát vett és hevesen rajzolgatni kezdett a lapon - mondjuk itt … meg itt! Igen ez az!
Leena kíváncsian nézett az öregre.
- Na, mit szólnál ha építenék neked egy ilyen örök mozgót amin tudnál edzeni?! – kérdezte reménykedve – mondjuk, fejleszthetnéd vele a … pontosságod … meg a mozgásod, asszem.
- Jaj, nem nem! – ellenkezett hevesen Leena. – Nem akarom terhelni munkával meg hát az renget idő lenne, meg biztos sokba is kerülne.
- Jaj, hagyjad már – legyintett Kazuma. – Van egy kis birtokom a város mellett, és ott áll garmadával a száraz jó minőségű fa, amivel nem tudok mit kezdeni, és legalább akkor nem is unatkozom!
- De ez …
- Semmi de! – jelentette ki az öreg. – Neked ebbe nincs bele szólásod! – Na hát Leena ezen nem kicsit ütközött meg.
- Már hogyne volna! Nem fogom hagyni, hogy … - de végig mondani már nem tudta.
- Nem és kész! Így is úgy is megépítem! – jelentette ki újra, azzal Lenna háta mögé sétált és elkezdte kifelé tolni a szobából.
- Most le kell ülnöm, dolgozni! Majd kereslek, ha kész lesz! Szerintem négy-öt napon belül már állni fog!
- De…
- Semmi de, majd meg emeljük a lakbéred, megfelel? – mondta és közben át tolta a lányt a nappalin majd az előszobán.
„ Hogy mi van?!” – hökkent meg Leena magában.
- Na akkor majd kereslek, legyél itthon! Szia! – mondta vidáman azzal bevágta Leena mögött az ajtót.
Leena lesett állal állt az ajtóban. „ Fantasztikus … kellett nekem kinyitnom a szám… és még a lakbérem is megemelik. Haj, nem akarom szegényt ezzel terhelni, kedves ember, de baromi makacs. „
Leena fáradtan lépett be az ajtón, és hangosan kifújta a levegőt.
- Édes otthon! – mondta az ajtónak támaszkodva. Alig tudta elhinni hogy végre haza ért arról a nyomasztó küldetésről. Borzalmasan fáradtnak érezte magát. A haza út most sokkal hosszabb volt, mint eddig bármikor, és folyton csak azok a katonák jártak a fejében, egyszerűen nem tudta megérteni, hogy lehet valaki ilyen elvakult. Hogy adhatja valaki oda az életét egy olyan valakinek, akit nem is ismer. De ekkor eszébe jutott, hogy ő se sokban különbözik tőlük, hiszen amikor belépett a céhbe, elfogadta Kain mester vezetőkét, de soha életében nem is látta még őt.
Miközben ezen agyalt tovább ledobta táskáját a földre és egyenesen a fürdő szobába ment, és kinyitotta a csapokat. Amíg a kád megtelt vízzel levett között és a kád szélén ücsörögve várta, hogy színültig teljen vízzel.
„ Talán én is olyan vagyok, mint azok a katonák?” - tette fel magában a kérdést, majd bele ült a forró vízbe. Ahogy a bőréhez ért a víz, érezte, ahogy feszültség távozik a testéből és vele együtt a gondolatok is. Lemerült a víz alá, becsukta a szemét és várt.
Hallgatta a mély csendet, ami víz alatt volt. Egyszeriben melegség árasztotta el a testét és tudta biztonságban van.
Ezért szerette igazán vizet, amikor alá merült mindig melegséggel töltötte el, a csönd és béke, ami ott várta megnyugtatta és a félelmei elszálltak. Az idő ilyenkor megállt számára, mintha kilépett volna a valóságból, egy olyan világba lenne, amit ő alakít. Mintha ő is részévé vált volna a víznek, de még mielőtt ez megtörténhetett volna, éles fájdalom szúrt a sejtjeibe. Soha nem tűnt fel neki előbb a levegő hiánya, ez volt a jel számára, hogy mos már ideje visszatérni a valóságba.
Leena ha akarta, ha nem teste automatikusan indult meg felfele, és amint kint volt arca a vízből, hatalmasat kortyolt a levegőből.
Ez volt a másik érzés, amit elmondhatatlanul imádott. Hallani saját szapora lélegzetét, érezni, ahogy az oxigén szétárad teste minden porcikába, érezni, ahogy az apró vízcseppek legördülnek az arcán és halk cseppenéssel a vízbe esnek. A sok kis csepp egyszeri hangja olyan volt neki, mint valami dal.
Sokáig hallgatta még hangos lélegzetvételeit, majd lassan megnyugodott. Maga se tudta miért kapkodja így a levegőt, de most valahogy jól esett neki.
Fogalma sem volt róla, meddig bámulta az eget az ablakon keresztül, de egyszer csak a hihetetlen fáradtság vissza tért. Teste magától mozdult meg és mintha valaki más irányította volna, felállt.
Maga köré csavarta törülközőkét, és félig vizesen az ágya felé indult. Úgy zuhant az ágyába, mint egy zsák, és amint a puha párnák közé hanyatlott mélyen elnyomta az állom.
Hangos kopogásra ébredt, hallotta, ahogy valaki a nevén szólítja valahonnan messziről, de ő nem akart felkelni. A hang viszont nem adta fel, szüntelenül dörömbölt és a nevét kiabálta. Leena morcosan fordult egyet az ágyban, eközben egyre tisztábban hallotta a nevét. „ Ki a jó isten az?! Az isten szerelmére éjszaka van!” – hőbörgött magába, de amint résnyire kinyitotta a szemét rá jött hogy egyáltalán nincs éjszaka. Nagyon is nappal volt, és kikémlelve az ablak felé délutánra saccolta az időt. A dörömbölés eközben egyre jobban zavarta így hát felült az ágyban és magára kapta köntösét. Elgémberedet tagokkal kászálódott ki az ágyból, és indult meg az ajtó felé.
- Jövök már! – mondta Leena, és remélte ettől abba hagyják a dörömbölést.
Amikor kinyitotta az ajtót legnagyobb meglepetésre Kazuma állt előtte, vigyorogva.
- Jó napot Kaz…
- Jaj annyira örülök hogy itthon vagy! Már vagy egy napja kereslek! Aludtál? – kérdezte hadarva – Felébresztettelek? Ne haragudj, de elkészült! – mondta ki végül sugárzó arccal és duzzadó mellkassal.
- Elkészült? – kérdezett vissza Leena komás arccal – De mi?
- Hát mi?! Az edző géped! Fantasztikus lett! Egyszerűen… - kezdte az öreg az ajnározást de Leena nem is figyelt már rá. Igazából fogalma sem volt, miről beszél Kazuma-san. Kutakodni kezdett az emlékei között, és bele telet neki néhány percbe mire rájött miről is van szó. De még mielőtt reagálhatott volna Kazuma újra félbe szakította. – Na de inkább megmutatom, öltözz, fel itt kint megvárlak! – jelentette ki ellentmondást nm tűrő hangon.
Leena az öreg viselkedésből látta, hogy nincs az az Isten aki megtudná most győzni hogy halasszák el a „premiert” így hát csak bólintott egyet és becsukta az ajtót. Kissé belassulva kezdett el öltözni majd kilépett Kazuma elé.
- Mehetünk! – mondta egy kis mosollyal az arcán.
- Rendben! – vágta rá az öreg.
Egész úton megállás nélkül beszélt az építés folyamatáról, a szerkezetről és arról mennyire fantasztikus. Elmagyarázta Leenának a működési elvét is, valamint mindenféle idegen szót használt de Leena semmit sem értett belől, ahogy az építéséből sem. Leena kellemes beszélgető partnernek bizonyult mély hallgatásával és Kazuma minden percet kihasznált, hogy beszélhessen. Igazából megvallva nem is nagyon figyelt Kazumára, inkább azon gondolkodott mire emlékezteti őt Kazuma lelkesedése. Az út felén rá is jött, egy kisgyerekre.
Kazuma olyan volt, mint egy izgatott kisgyerek, aki alig bír magával. Elmosolyodva hallgatta az öreget.
Mire megérkeztek már Leenát is érdekelt ez a csoda edzőgép, amivel Kazuma szerint, bármit megtanulhat. Mondjuk Leena ebben erősen kételkedett, de tény és való, hogy amikor meg látta a szerkezetet az álla a földig zuhant.
Kazumának egy kis birtoka volt a város határában, az erdő mellett. A birtok igazából, egy pajtából és szerszámos kis viskóból valamint egy mezőből állt, meg persze most már a csoda edzőgépből is.
A körülbelül 6-7 méter magas gömb alakra hasonlító szerkezet, monumentálisan és groteszk formában magasodott ki a mezőn. Olyan volt, mint egy gömb ketrec, aminek a belsejébe ágak nyúlnak ki. Az ágak végén kis gömbök voltak, amiket Kazuma gumiból készített, hogy ne üssenek olyan nagyot. A szerkezet több fura mérlegszerű valamint állt.
- Te jesszus…
- Ugye milyen szép? Egy hatalmas örök mozgó! Pontosabban nézve nem örökmozgó, mert jelenleg mindenhol ki van egyenlítve a súly, de amint valami bele kerül, mozgásba lendül és a kis „karok” megindulnak. Ez a hidraulika csodája! – ujjongott.
Leena ezen kissé megütközve nézett az öregre ugyan is a sok „kis” kar között még a legkisebb is egy-másfél méter hosszú lehetett.
- Na, nem mész? – kérdezte Kazuma.
Leena az utolsó másodpercben rendezte arcvonásait, ugyan is a legnagyobb jó szándékkal is azt tükrözték, hogy: „Te megőrültél?” . Mélyet sóhajtva adta be a kulcsot, tudta most már nincs vissza út, be kell mennie abba a valamibe majd kijönnie és azt mondani „Hát ez fantasztikus!”
- Dehogynem! – felelte megjátszott izgalommal, egy mosolyt erőltetve arcára, és megindult a szerkezet felé.
Elérve a hidraulikus órás örökmozgót egy újabb kérdés vetődött fel benne.
- Izé… Kazum-san, hol lehet be menni? – kérdezte kissé bizonytalanul.
- Na hát ez jó kérdés, igazából amikor kész lett akkor jöttem csak rá én is hogy bejárat – felelte az öreg fejét vakargatva - nincs hozzá, de végül is egyetlen örökmozgóba sincs ajtó, szóval szerintem csak ugorj bele!
„Szent ég… mibe keveredtem bele…” – sóhajtott magában Leena. Ahogy elnézte a szerkezeten belül lévő rudat már abban is kételkedett, hogy sikerül egy rúdra ráugrania és megállnia rajta. Miután kiszemelt magának egy látszatra stabilnak tűnő rudat vett egy újabb nagy levegőt és elrugaszkodott a földről.
Nem sikerült pontosan a szerkezet közepébe landolnia, de legalább szerencsésen meg tudott állni a hosszabb ember kar vastagságú rúdon. Hangosan kifújta a levegőt.
Az első pár másodpercben nem történt semmi, és így az ő gyomor görcse is kezdett feloldódni, de még mielőtt teljesen megnyugodott volna vészjósló sziszegést hallott. A kar lassan megindult a lába alatt lefelé. Ezzel egyszerre a körülötte lévő különböző karok is mozgásba lendültek a szélrózsa minden irányába. Leenának esélye se volt reagálni, egyszerre vagy 7 rúd száguldott felé különböző irányból különböző sebességgel. Testét egymásután érték az ütések, ő pedig csak kapkodta a fejét, hiába hárított egy-egy rudat, mert közben egyszerre vagy öt mért rá ütést. Percekig csak pofozták jobbra, balra, amíg Leena meg nem elégelte a dolgot és megrúgva a felé közeledő rudat hátra fele kezdett zuhanni. A terv az volt, hogy így kikerül az örök mozgóból, ami meg is történt csak éppen a mögötte és közben felé száguldó rudakat nem vette számításba. Az egyik rúd egyenesen a tarkójára mért csapást, amitől Leena percekig a csillagokat látta. Kirepülve az örökmozgóból bukfencezett még egy párat a füvön, majd újra felállt. Mi tagadás az örök mozgó csúnyán elverte Leenát ami felettébb dühítette. „ A fenébe… ne hogy már egy gép győzzön le!” – mérgelődött magába. Azzal újra megindult a szerkezet felé, és beugrott. A gépben lévő karok mintha lassabbak lettek volna, de amint Leena rá ugrott egy rúdra újra felgyorsultak. Leena összeráncolta a homlokát. „ Mi volt ez? Talán a súly?” – tette fel magában és ekkor eszébe jutott, amit eddig az örök mozgókról tanult – „Hát persze! Az örök mozgónak kell egy külső löket, amitől beindult, és jó darabig így lendületbe marad, de utána lecsillapodik. Ez a gép nem mozgott, amíg be nem ugrottam tehát a súlyom az ami mozgásba hozza!” – amíg viszont elmélkedett magában három újabb ütést mért rá a gépezet. Leena felszisszenve kapott sípcsontjához, így elkerült az egyenesen mellkasa felé száguldó rudat. „ Nem maradhatok mozdulatlan, folyton mozgásba kell maradnom!” futott végig az agyán. Balra ugrott egy mozgó rúdra, de az túl gyors volt, hogy meg maradhasson rajta. Ahogy lefelé zuhant újabb két rúd célpontjává vált. „ A rohadt életbe!” – szitkozódott magában. – „ Ennyi mindenre képtelenség egyszerre figyelni!”
Meg támaszkodva a külső váz egyik rúdján felfelé rúgta magát, közben karjait védelmezőn elemelte maga elé, de így is záporozták az ütések. Leena testét, mint valami rongybaba hánykolódott az örökmozgóban, egészen addig, míg egy elég hosszú rudat el nem kapott. A rúd egyenesen felfelé halad így Leenának sikerült felkapaszkodni a külső vázra és kikerülnie a rudak forgatagából. Lihegve figyelte a maga alatt lévő iszonyatos gépezetet, ami eddig csak verte őt. „ Ez rohadt nehéz, egyszerre kellene figyelnem az egyensúlyra a védekezésre a mozgásra és rudak mozgására is! Lehetetlen! „– de ekkor eszébe jutott valami. Édes apja mindig azt mondta lehetetlen nem létezik csak tehetetlen. Vajon mit gondolna róla apja, ha most látná? Ha látná, ahogy készül feladni? Ez gondolat annyira visszataszító volt Leenának, hogy azonnal elhessegette. „ Talán ha eléggé koncentrálok, akkor sikerülhet… „
Némi mérlegelés után arra jutott, hogy ha eléggé figyel és kellő képen érzékeire koncentrál, kivédheti a rudakat, így hát visszaugrott.
A rudak újra záporozni kezdték a testét, ő pedig folyamatosan ugrálva próbált kitérni előlük és kezével védenie testét az ütésektől, de még így se tudta megállítani a szélrózsa minden irányából érkező ütéseket. Testét egyre több zúzódás borította, és egyre jobban fájtak az ütések.
„Ürítsd ki az elméd! Ne foglalkozz a fájdalommal!” – szólalt meg egyszer csak Carmen.
„ Carmen legalább te ne idegesíts most!”
„ Idegesít a halál hülye picsa, épp segíteni próbálok, hogy ne veresd agyon magad!
„ De hogy ürítsem ki a fejem, ha közben folyton ütlegelnek!”
„ Mágus vagy bazd meg! Az a munkád hogy verekedsz, szokd meg a fájdalmat és ne nyávogjál folyton folyvást! Szánalmas vagy ha még ennyit se bírsz ki!”
Leena erre nem válaszolt, hisz tudta Carmennek igaza van. Ezek csak rudak, de egy képzett mágus ennél sokkal fájdalmasabbakat tud ütni. Csakhogy mondani könnyebb volt, mint csinálni.
„ Csukd be a szemed!” – adta ki a parancsot Carmen.
„Hogy mi?!?” – akadt ki Leena.
„Csináld már bazd meg!” – rivallt rá Carmen a tőle megszokott éles hangon, mire Leena becsukta a szemét. – „ Csak akkor tudod kivédeni az össze rudat, ha hallod honnan érkezik, látni soha nem fogod, de hallani azt is tudod, ami mögötted van.”
Leena fülelni kezdett és közben igyekezett nem gondolni semmire, de néhány másodperc eltelte után érezte, ahogy zuhanni kezdett. A mozgó rúdról lesett és testét újra ütlegelni kezdték a rudak.
„ÁÁÁ! Au au au!”
„ Rívás helyett inkább koncentrálj, különben tényleg agyon vernek!”
„ Neked könnyű, nem téged vernek azok a rohadt rudak!” – szólt vissza indulatosan Leena. Lassan kezdte elveszíteni a cérnát.
„ Ne pattogjál, hanem csináld!” – kontrázott rá Carmen.
Leena összeszorította a fogát, kizárólag csak a hallására koncentrált. Kivédte az egyik jobbról érkező rudat majd felugrott egyre. Ekkor egy balról érkezőt vett észre, és rögtön kis is fordult előle, de éles fájdalom nyílalt a jobb karjába, de nem foglalkozott vele. Kizárólag csak arra próbált figyelni, amit hall.
Ahogy a rudak között ugrált, egyre tisztábban és tisztábban hallotta a száguldozó karok suhogását majd szép lassan minden hang eltűnt. Már nem hallotta Kazuma biztatását, a fák suhogását a madarak csivitelést.
Csak is a rudak volt már számára, és hallotta, ahogy épp most kíván felülről lesújtani rá egy rúd. Leena át ugrott egy másik rúdra, elütött négy rudat maga elöl majd leugrott egy alatta lévő rúdra. Így ugrált majd egy percig, már nem vette észre az őt eltaláló rudakat.
„ Úristen sikerült! Nem koncentrálók semmire!” – kezdett el ujjongani magában. Amint ezt kimondta magában azonnal erős ütést érzet a fején és csillagok jelentek meg előtte. Éles fájdalom nyílalt a fejébe majd érezte, ahogy zuhan és ezernyi ütés éri a testét. Újra érezte az ütéseket testén, a koncentrációja szertefoszlott. Leena egyen súlyát vesztve zuhant a gépezetben néhány másodpercig majd egy erős ütést érzett a gyomrába. Az ütéshatásra egyenes kifelé kezdett el száguldani. Hangos puffanással ért földet.
Kinyúlva feküdt a földön és ez eget bámulta.
„Gratulálok!” – szólalt meg keserűen Carmen hangja a fejében. „ Jól elbasztad, de legalább egy fél percig sikerült. Ez is valami… legalább azt tudjuk, hogy nem vagy akkor szerencsétlen, mint gondoltam.”
Leena nem válaszolt a csípős megjegyzésre, inkább próbálta összetenni az elmúlt pár percet. Ekkor a földön hangos dobogások hallatszódtak.
- Leena-chan! Lenna – chan, élsz még? – kiabálta Kazuma.
„ Ó milyen figyelmes valaki… na most már ketten gondoljuk hogy béna vagy!” – jegyezte meg Carmen.
Kazuma Leena mellé érve felé hajolt és olyan arcot vágott mintha biztos lenne benne, hogy meghalt. Hevesen rázni kezdte a vállát és közben kiabált:
- Leena- chan Leena chan! Mond, hogy élsz! Ne haljál itt meg nekem, a feleségem megöl!
-Nem fogok, csak kérem, ne ordítson… - nyögte Leena, majd lassan elkezdett fel tápászkodni.
- Ne haragudj, csak nagyon meg ijedtem. – mondta bocsánatkérő hangon. – Egyébként milyen volt? Tetszett? – kérdezte fellelkesülve Leenát.
Leena arca többet mondott minden szónál.
- Jó jó! – mentegetőzött – Majd máskor beszélünk róla.
Felsegítette a Leenát a földről és bicegve haza indultak.
- Egyébként nem rossz. – szólalt meg Leena miután elhagyták a birtokot. – Sőt tényleg nagyon jó, csak így elsőre kicsit nehéz falat. – mondta, Leena bár nem értett egyet minden szóval az öreg arcát látva úgy érezte ez a minimum, amit mondania kell. Tényleg rengeteg dolgozhatott rajta, és hálával tartozik neki.
- Komolyan tetszett?
- Igen, nagyon köszönöm Kazuma – san. – mosolygott rá.
- Ó annyira örülök, az elején, amikor láttam mennyire megdolgoztat kicsit aggódtam hogy nem fogod szeretni, de most megnyugodtam. Akkor jöhetsz ide amikor csak akarsz. Sőt ha gondolod, csinálhatok rajta újításokat is, és akkor még gyorsabbak lesznek a karok meg…
- Ó azt hiszem arra még egy darabig nem lesz szükség, de azért köszönöm – vágott a szavába Leena. Tanulva az eddigiekből még az elején le kell állítani Kazumát.

» Az este (Kaland pályázat)
» A fekete koponya ( Kaland pályázat)
» Éjjeli gyilkos (1 Rész) (Kaland pályázat)
» Víz mágia Ba'al módra (1. rész) ( Kaland pályázat)
» Éjjeli gyilkos (2 Rész) (Kaland pályázat)