Dead és Alice találkozása

- Ezután mit csináljunk, szerinted, van értelme felfedeznia várost? Szerintem a legtöbb hely be van zárva az ünnepély miatt vagy mi afene miatt. Egyébként, ha jól emlékszem a vonatállomáson futottunk össze, hovatartasz?- Kérdezte tőlem, s egyet kellet vele, hogy értsek. A városban jóformán senkit se láttunk, ahhoz képest, hogy mennyien voltak a pályaudvaron. Egy temető sem lehetett volna kihaltabb, mint Colver, bár azt nem lehetett tudni, hogy miért.
- Nem hinném, hogy látnánk valami érdekeset. Amúgy éppen hazatartottam. A vonatom csak eddig hozott, át kellet volna szállnom egy másikra, de sajnos a vihar miatt nem indultak a vonatok. Bár ha belegondolok, nem is sajnálom annyira, mert így legalább megismerkedhettünk. - Elgondolkodtam egy kicsit. - Fogalmam sincs, hogy mit is csinálhatnánk.
A pincér végre hozta a rendelésünket egy tálcán. A tál spagettimet meg a teámat és valamit, amit Dead rendelt. Letette elénk a tányérokat és a poharamat, majd se szó, se beszéd lelépett. Nekiláttunk az evésnek. A spagetti nagyon finom volt és meleg, pont olyan, mint amilyennek lennie kellet.
- És te? Miért vagy Clover-ben?

Egy picit elgondolkodott, s csak azután felelet.
- A sors. - Hagyott egy kis szünetet, majd egy vigyor után folytatta ott ahol abbahagyta.
- Egyenlőre vándorlok konkrét célja nincs az utamnak, csupánígy érzem jól magam. Most pedig úgy eset, hogy ebben a városban megpihenek egykicsit, mert fáradt vagyok. - Elhalhatott, és nekikezdett az evésnek. Bekapott egy falatott abból, amit rendelt. Követtem a példáját és én is ettem egy falat spagettit. Éppen a teámért nyúltam, amikor megláttam, hogy Dead szeme mintha könnyezni kezdtem volna, fogalmam se volt, hogy mi történhetett.
Talán valami rosszat mondhattam vagy tettem? - Gondoltam magamban kétségbeesetten, amikor hirtelen a szeméhez kapta az egyik kezét a másikat meg a torkához. Ekkor jöttem csak rá, hogy talán a kajával lehetett valami baj, nem pedig velem.
Lenyelte a falatot és a furcsa színű innivalójáért kapott és az egészet kiitta.
Ahha! Szóval csak csípős volt a kaja. - Most már tejesen megvilágosodtam.
– Amúgy nekem ötletem sincs, mitcsináljunk, sajnos nem sok időttöltöttem még itt. - Szólt amikor már végre jobban volt, bár úgy látszott, még nem sikerült teljesen rendbe hoznia magát. Megfogtam a teámat és elé raktam.
- Azt hiszem neked nagyobb szükséged van rá. - Mosolyogtam. - Idd csak meg. - miközben beszéltem kinéztem a ablakon és meglepődve láttam, hogy már sötétedik odakint.
- Azt hiszem ma már nem nagyon kell sehova sem mennünk, mert kezd sötétedni. Ha máshova nem is, de vissza is mehetünk a szállodába. - Mondtam kicsit lelombozódva. Elég jól éreztem magam és kicsit talán féltem tőle, hogy holnap ha látom, akkor megint olyan lesz, mint amikor megszólítottam.

- Hát, szerintem is a szállodába kéne menni, de hagondolod, alvás előtt még beszélgethetnénk, ha nem zavar a jelenlétem. Egyébkéntköszönöm, de nem kell a tea ezt te rendelted, és szerintem megbirkózom azétellel.- Hogy nyomatékosítsa az állítását, nekiesett a tányérján lévő ételnek, de egyértelmű volt, hogy nehezére esik, még akkor is, hogy igyekezett ezt leplezni.
Én csak megrándítottam a vállam és megittam egy húzásra a teámat.
- Én nem bánnám, ha alvás előtt még beszélgetnénk... remélem ebből leszűrted, hogy nem zavarsz. - Mondtam neki, miután leraktam a poharat az asztalra és én is folytattam az evést.
- Gondolom, akkor te egy klánnak sem vagy a tagja igaz?- Gondoltam vissza arra, amit a vándorlásról mondott. - Ha folyton vándorolsz.
Persze vannak olyan mágusok is, akik vándorolnak, de közben tagjai egy klánnak, de te nem tűnsz olyannak. - Mondtam, miután lenyeltem a falatot, ami épen a számban volt. - Amúgy milyen a folytonos vándorlás?

- Igen, jól gondolod, nem vagyok egyik klánnak sem tagja.Sajnos egyik klánba sem fogadtak be, bizonyos okok miatt. - Mondta. Valószínűleg meg volt az oka, hogy nem mondta el az okát, így nem
firtattam a dolgot. Én se szerettem, ha rámer öltették az emberek amit akartak.
. – A vándorlás egy fárasztó dolog, de úgy gondolom, hogya szabadságérzet, amelyet kelt, minden kényelemért kárpótol. Akkor fekszel le, amikorakarsz és akkor, amikor jólesik.- Mondta és kacsintott közben, s ahogy ő is, én is elmosolyodtam. A viccelődésein jót mulattam, bár amikor először beszéltem vele nem gondoltam volna, hogy van humorérzéke.
– S szabad megkérdeznem, hogy Te, hogy érzed magad aklánodban?- Kérdezte és egy újabb falat csipős ételt pakolt a szájába.
- Én nagyon jól. Az, hogy csatlakoztam a Quatro Cerberus-hoz volt az életem, talán legjobb döntése. Mindeni nagyon kedves és jó fej. Rengeteg barátot szereztem. De talán... tudod, nálunk mindenki nagyon kedves, szerintem senki sem küldene el téged, csak bizonyos okok miatt, ha jelentkeznél. Legalábbis én nem ilyennek ismertem meg őket. Talán nálunk még nem próbáltad. Bár ha jól érzed így magad, nem kell erőltetned.

- Hát, nem is tudom. Lehet, hogy pár próbálkoztam nálatok, de nem biztos. - Mondta, közben zavartan mosolyogva vakargatta a fejét. Nem igazán értettem, hogy miért van zavarban, de úgy gondoltam, majd csak elmondja, ha akarja.
– Azonban, még ha próbálkoztam is, abban biztos vagyok, hogy akkor te nem voltál ott.- Miközben beszélt megint megeresztett egy hatalmas mosolyt. Amikor ezt csinálta mindig jobban éreztem magam. Különösebb oka nem volt, csak jobban szerettem, ha mosolyog, hisz az a világ egyik legjobb dolga, arról nem is beszélve, hogy mindenkinek jól áll. Egy újabb falatot pakoltam a spagettiből a számba.
– Amúgy, hogy ízlik a kaja?- Kérdezte, mire én gyorsan megrágtam a falaltot és lenyeltem, de olyan gyorsan, hogy majdnem megfulladtam, köhögnöm kellet, de úgy, hogy még a könnyem is kicsordult tőle.
- Olyan jó, hogy sírva fakadok tőle. - Nevettem, mikor már végre meg tudtam szólalni és letöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából. - Azt meg se kérdem, hogy a tied milyen, mert szerintem már tudom. Igen valószínű, hogy nem voltam ott, mert nem vagyok túl régóta a klán tagja. Amúgy... ha nem zavar, a kérdésem... és nem tűnök túl bizalmaskodónak... Milyen családod volt? - kérdeztem tőle pont olyan hirtelen, mint ahogy nekem is eszembe jutott. Érdekelt, hogy milyen egy másik ember élete és családja, főleg, hogy az igazi családomat nem ismertem, és hiába volt ott nekem Duke és Louis és nehéz bevallani de Kurk is olyan volt nekem mint egy nagyon rossz nagybácsi, vagy valami ilyesmi, aki arra tanítja a gyerekeket, hogy hogyan rosszalkodjanak és kergessék az őrületbe a szüleiket, hiába éreztem őket az igazi családomnak, az mégsem volt ugyanaz, mégis hiányzott valami. Kíváncsi voltam, hogy milyen egy olyan család, akik tényleg, vér szerint is rokonok, hogy milyen lehet egy testvér és ehhez hasonlók. Bár tisztában voltam azzal, hogy nem csak ezektől lesz egy család család, hanem attól, hogy otthon érezzük azok között az emberek között magunkat. Ezért is szerettem elgondolkodni rajta, hogy nekem mennyi családom is van tulajdonképpen. Duke és Louis, a panziósok: Kris és a szülei, és akkor még a Quatro Cerberust nem is említettem.
Ennyi család egy embernek általában elég szokott lenni, de úgy látszik telhetetlen vagyok.

Kérdésemre megváltozott az arckifejezése, mintha szomorkássá vált volna a hangulat.
- Nekem nincsen családom- Kezdte halkan, amitől olyan érzésem támadt, mintha egy gombóc lett volna a torkomban.
Hát ő se tudja, milyen, amikor az igazi édesanya a nevén szólítja?
– Valódi szüleim miután megszülettem pár évre rámeghaltak, már az arcukra se emlékszem teljesen. A nevelő szüleim se nevelteksokáig, amint tehettem, leléptem tőlük, ám pár éve ők is gyilkosság áldozatailettek- Folytatta, amitől én egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Nem tudhattam, ez tény, de akkor is hibásnak éreztem magam emiatt, mert olyan érzésem volt, mintha az, hogy emiatt szomorú a én hibám lenne. Nem akartam tovább hallgatni, mert már szinte nekem fájtak azok az érzések: Magány,félelem és még jó pár ezekhez hasonlatos érzés.
Ha nekem már hallgatni is ennyire fáj, akkor neki milyen rossz lehet.
Bár ne kérdeztem volna semmit sem... - Gondoltam magamban keserűen.
- Sajnálom... - motyogtam végül- ... nem tudtam. Sajnálom, hogy ilyesmiről kellet beszélned. Biztos... borzasztó lehetett... - Turkáltam a spagettimet. -Úgy érezem, valahogy fel kellene, hogy vidítsalak, hogy jobban érezd magad de nem tudlak.

- Semmi baj. - Nyugtatgatott Dead, de igazán csak akkor voltam képes megnyugodni, amikor elmosolyodott.
– Amúgy neked van valaki, akit különösképp szeretsz? - Kérdése meglepett, elég váratlanul ért. Egy ideig elgondolkodtam a dolgon.
Sok embert szerettem, vagy kedveltem, de különösképp...? Még nem is gondolkodtam el igazán a dolgon. Ebből hamar arra a következtetésre jutottam, hogy nincs ilyen személy még az életemben. Ezt közöltem is vele.
- És neked? - reméltem, hogy ezúttal nem valami olyan kérdést sikerült feltennem, ami keserű emlékeket idéz benne. Még mielőtt válaszolt volna még enni akartam egy falat spagettit, de csak ekkor tűnt föl, hogy már végeztem és a tányérom tök üres.
Hmmmm... Nagyon finom volt, kár, hogy elfogyott. - Gondoltam magamban és hátradőltem a székemen.

- Ami azt illeti, van. - Kezdte, arcán egy hatalmas mosollyal. Annyira mosolygott, hogy vidámsága rám is átragadt, nem tudtam abbahagyni a mosolygást.
– Egy igazán bájos és kedves fiatal hölgy. - Ha lehetséges, ezután még szélesebb mosoly jelent meg az arcán. Nyilvánvaló volt, hogy nagyon kedveli azt a valakit, s azután, hogy olyan szomorú dolgok történtek vele, örültem, hogy legalább van más, aminek ennyire örülhet.
– Hidd el, elég boldogító és bolondító érzés aszerelem.- Mondta, s mivel még nem tapasztaltam ilyet, kénytelen voltam igazat adni neki, bár az is előfordulhatott, hogy mégis, csak valami miatt nem vettem észre, de ezt elég valószínűtlennek tartottam, ha a szerelem valóban olyan bolondító érzés, ahogy azt ő mondja. Dead még belapátolta a maradék csípős ételt, ami a tányérján volt.
– Úgy nézem, végeztünk.Bólintottam és szóltunk a pincérnek, aki még mindig olyan gyászos arckifejezést vágott, mint legutóbb, amikor az asztalunknál járt, sőt most mintha még dühös is lett volna, nem mertem a szemébe nézni, mert szinte biztos voltam benne, hogy egy pillantásával is ölni tudott volna. Kifizettük a rendelésünket és kisétáltunk az étteremből.
- És amúgy mióta ismeritek egymást a szerelmeddel, ha fogalmazhatok így?

Egy jó ideig eltartott, amíg felelt a kérdésemre.
- Nagyjából két hete, de sajnos nem bírunk sokat találkozni. - Felelt, arcán a hatalmas mosoly, de valahogy szomorú volt a dolog.
Kár, hogy nem tudnak sűrűbben találkozni. - Todoltam magamban, s kicsit mintha csalódott is lettem volna emiatt. Azonban úgy tűnt, neki most jó hangulata van, gyors és nagy léptekkel haladt előre, alig bírtam vele lépést tartani, szinte futnom kellet, hogy ne maradjak le. Hirtelen megállt, s a derekamnál fogva felrakott a nyakamba. Egy ideig csak meglepetten pislogtam, azt se tudtam elképzelni, hogy most mi van.
He?
– Remélem nem zavar.- Mondta.
- Hát, tudod...- Kezdtem, s a karjaimat ráfektettem a fejére -... Ebben a tíz másodpercben sikerült neked hála tíz évet fiatalodnom. - Jegyeztem meg vicceskedve. - És szó szerint levettél a lábamról. De egy kicsit azt hiszem ciki, hogy egy ennyi idős lány egy felnőtt nyakában van... olyan, mintha te lennél az apám... de ha téged ez nem zavar, meg nem vagyok nehéz... - Azért egy kicsit zavarba hozott ez a helyzet, valahogy még inkább gyereknek éreztem tőle magam, pedig már ... tizenhét...ki gondolná?

Egy ideig hallgatott, nem szólt semmit sem.
Most azt fontolgatja, hogy hogyan mondja meg tapintatosan, hogy nehéz vagyok? - Gondoltam magamban tréfásan, és elvigyorodtam.
- Egyáltalán nem vagy nehéz. - Mondta végül, de hallatszott a hangján, hogy még mondani akart valamit. – Nem zavar, ha az apádnak néznek, egy ilyen csinos,fiatal hölgyet bármikor örökbe fogadnék.- Folytatta nevetve. Jólesett amit mondott, s ekkor eszembe jutott egy kevésbé kellemes gondolat: Vajon Duke és Louis miért fogadott örökbe? Egy kötésekkel borított sebesült, félájult lány nem valami biztató. Túl jószívűek azt hiszem...
– Az, pedig, hogy levettelek a lábadról, nem meglepő, elégsármos és fiatal vagyok, még ahhoz, hogy ezt bárkivel meg tudjam csinálni.
- Megint nevetett. Jó volt hallgatni ahogy nevet, sokkal jobb, mint amikor először beszéltem vele.
– Az pedig, hogy sikerült fiatalabbá tennem téged, remélemboldoggá tesz.
Egy ideig csöndben maradtam, s mivel ő sem szólt, arra gondoltam, talán valamin járatja még az agyát, mondani akar még valamit, de nem szólt, így végül én törtem meg a csendet.
- Oh, szóval sármos és fiatal? - Vigyorogtam. - Szóval te a lányok kedvence vagy apuci? - Viccelődtem vele.
Hát most nagyjából hét évesnek érzem magam, de ha belegondolok, akkor elég jól éreztem magam a bőrömben...
Fogjuk rá...
-... De ugye nem tűnök hétévesnek?! - Kérdeztem, s hangomban talán volt némi kétségbeesés. Amikor a tükörbe néztem sose mondtam volna magam tizenhétnek, inkább a tizennégy és tizenöt körülinek saccoltam volna magam.

Megint hallgatott, ami nekem kicsit gyanús volt, s szinte már sejtettem a választ, s amikor elmondta a véleményét nevetésbe törtem ki.
- Mégis kitől hallottad ezt? Tuti, hogy valami öreg nőtől mi? Bár azért van enne talán valami, de akkor én inkább érezném 17-nek magam, ha már annyi is vagyok.
Elgondolkodtam a másik dolgon is, amit mondott.
- Hmmm... Tény, hogy egy hétéves általában tovább él, mint egy tizenhét éves, de annyi dolog van amit nem tehet meg. - Miközben erről beszéltem visszagondoltam azokra az időkre. Mindig be kellet tartani a takarodót, s csak amikor a Louis-al mentünk a dombra csillagokat nézni akkor maradhattam fent tovább, meg még egy csomó ehhez hasonló szabályt kellet betartanom, amiket nagyon utáltam, bár jól tudtam, hogy nem véletlenül vannak kitalálva, s nem ostobaságok, de ezt senkinek nem vallottam volna be a világért sem. Ekkor elvigyorodtam.
- És mond, te most hány évesnek érzed magad?

- Hát, ha már a „ lányom” 17 éves akkor, én minimum 35vagyok, hiszen gyereket legalább 18évesen illene csinálni. - Mondta, s nevetni kezdett, mire én is elkezdtem vele nevetni.
Úgy tűnik mindenki idősebbnek érzi magát, ha egy gyereke lesz. - Gondoltam, bár
Dead és én csak vicceltünk, de úgy látszik ez az íratlan törvény így is érvényes.
– Egyébként, mindjárt ott vagyunk.- Közölte, s valóban, amint előrefelé néztem meg is pillantottam a helyet.
- Ahha, tényleg! - Mondtam és bakugrásban leugrottam a válláról, s pontosan előtte értem földet.
- Innen már megy a saját lábamon is. - Mosolyogtam rá és továbbindultam a szálláshelyünk felé.
Amikor megérkeztünk először meglepett, hogy hirtelen milyen sokan lettek, de a dolgot úgy könyveltem el, hogy azért van tele az aula és a társalgó, mert
már sötétedik odakint.
- Akkor még van kedved beszélgetni? - Kérdeztem Dead-től, s közben széles karmozdulattal a tömeg felé mutattam.