A Tudás Labirintusa [Magánküldetés]

Másfél hónap.
Alig ennyi ideje érkeztek az Akadémiára, de már egy végtelen mókuskerékké olvadtak össze a napok az ikrek számára. Nem volt elég, hogy nappal szinte megszakítások nélkül jártak óráról órára, de a többi, frissen felfedezett mágus számára kialakított gyakorlatokra is el kellett járniuk esténként és a hétvégéken, amíg a többiek regenerálódni tudtak.
Akik gyerekkorukban felfedezték magukban a mágiát, azok tározói természetes módon, maguktól növekedett és a legtöbb diák már egy kezdő mágus szintjén állt.
Ezzel szemben azok, akikből az Akadémia oktatói hozták ki a képességet, nulláról indultak. Tározóikban csak cseppek fértek el, de ami még rosszabb volt, újonnan megismert mágiáikat sem tudták még használni. Emiatt a tanáraik könyörtelenül hajtották a diákokat: a határaikig feszegették őket, és újra és újra feltöltötték őket eternanoval, mielőtt végleges kárt okoztak volna magukban. Majd újrakezdték az egészet.
Nem mintha haszontalan lett volna az erőltetett tanulás. A mágiájukon majdhogynem naponta lehetett érezni a fejlődést: Shiragiku egyre többször hallott meg szavakat, amelyeket a többiek biztosan nem mondtak ki, és Sayu is egyre nagyobb fémtárgyakat tudott megidézni.
Shiragiku feje szüntelenül sajgott már a megerőltetéstől. Sosem gondolta, hogy a Rúnalovagoknak ennyi mindent kellett a fejükbe tömni: történelem, jogszabályok, mágiaelmélet, a céhek és azok tagjai… És ez még csak a jéghegy csúcsa volt, még mielőtt mágiával kezdtek volna foglalkozni. Idáig is gyorsan tanult, és valahogy most is képes volt tartani a tempót, de folyamatosan fáradt volt. Nem tudta, hogy Sayuri hogy bírja. Aggódott nővére miatt, de megvolt a maga gondja is.
Valami megváltozott mindkettőjükben. Sayuri magához képest csendes lett az utóbbi időben. Olyan lendülettel vetette bele magát a kihívásokba, amit az Akadémia állított eléjük, mintha az élete múlna rajta. Mikor Shira nyögve az ágyába mászott, hogy aludjon, Sayu akkor is a könyvei fölött görnyedt. Mindig hajlamos volt túlreagálni azt, ami történt, de most nem tudta hibáztatni.
Shira magán is érezte, hogy ő sem maradt ugyanolyan. Félni kezdett az ismeretlentől. Mi van, ha valami újra felbukkan, minden jel nélkül, mint azon a napon? Ezt a rettegést csak egyvalami tudta enyhíteni: a tudás. Más okból, de ugyanolyan hevesen vetette bele magát a könyvekbe, mint nővére. Már felötlött benne, hogy mágiája egyszerűen lehetett félelmének kivetülése is. Tudni akart mindenről, ami körülötte történt, hogy soha többé nem lepje meg őket semmi.
A többieknek sosem beszéltek arról, hogy miért is akartak csatlakozni a Rúnalovagokhoz. Nem mintha egyedi lett volna helyzetük. Az Akadémia nem válogatott. Nemesek, reménytelen sorból érkező utcakölykök, árvák és városi ficsúrok ugyanúgy esélyt kaptak arra, hogy a Rúnalovagok soraiba lépjenek.
Nem mintha lett volna alkalmuk beszélgetni. Minden ébren töltött percüket kitöltötte az, hogy ne jussanak a gyorsan lemorzsolódó diákok sorsára, akik nem vették elég komolyan a képzést.  Az esély nem jelentett könnyű elbánást. Puszta lehetőség volt, hogy jobbá tegyék maguknak vagy másoknak a világot. Shira egy lenéző pillantásra sem méltatta őket, amikor némán összeszedték a ruháikat, és eltűntek a közös hálóteremből.
Ez a helyzet meg is felelt a lányoknak. Idő kellett nekik, hogy behozzák a lemaradást. Ráérnek később beszélni másokkal, majd akkor, ha lesz egy szusszanásnyi idejük.

***

- Sayu, ébredj. - rázta meg nővére vállát Shira, akit a kanapéban ülve nyomott el az álom. Próbált minél óvatosabb lenni, de a mozdulatra így is összerándult a lány, és Shira szíve összeszorult. Egymás mellett volt az ágyuk, és hallotta, miket mormol Sayu zaklatottan, mikor végül sikerült elaludnia. Bárhogy próbálta titkolni, tudta: nővérét rémálmok kínozzák. Gyűlölte is felkelteni, de muszáj volt.
- Mi…? - nézett föl ködös szemekkel a másik lány. Shiragiku mintha csak tükörbe nézett volna, leszámítva a rövid hajat, amelyet Sayu nem sokkal érkezésük előtt vágatott le: túlságosan megégett ahhoz, hogy hosszan hagyhassa.
- Belealudtál a Mágikus termékek szabályozásába. Komoly jövőt jósolok a hatodik fejezetnek altatóként. - mosolyodott el Shira, és elhúzta Sayu szeme elől az egyik hajszálat, mielőtt az a szemébe ment volna. - Indulniuk kellett az esti gyakorlatra.
- Ah… - alvásából felkeltve nem tűnt úgy, hogy Sayu képes lenne összefüggő gondolatokra. - Nem kellett volna elaludnom. Holnap lesz vizsga belőle?
- Sayu. - húzta össze a szemét a fiatalabb lány, és csípőre tette a kezét. – Már hetek óta maximum öt órát alszol. Minden vizsgád ugyanúgy sikerül, mint nekem. Egyet igazán elronthatsz, ha az az ára annak, hogy kialudd magad.
- Nem adnának ennyi feladatot, ha nem tudnák, hogy meg tudjuk csinálni. - rázta meg végül a fejét Sayu, és mélyet sóhajtva felkelt. Bárhogy próbált dühösnek látszani, jót tett neki az alvás.
- Ezt most bebizonyíthatod az órán. Menjünk. - Shira elfordult, és egészen az ajtóig sétált, ahol aztán léptei elhaltak.
- Még mindig? - kuncogta el magát Sayu, és húga hátára tette a kezét. A lány vonakodva tett még néhány lépést, de ahogy mindig, a kezében szorongatott könyvet dekoltázsa elé húzta.
- Te nem hallod, mit gondolnak rólunk! - tiltakozott Shira. Nem hitte volna, hogy a telepátia ilyen mellékhatásokkal jár.
- Hadd gondoljanak.
- Ez nem így… - próbálta újra magyarázni a gondot, de már a folyosón lökdöste nővére. Szemét lesütve próbált navigálni a többi diák között, de a szemkontaktus hiánya nem akadályozta meg, hogy szavak és érzelmek villanjanak fel a fejében.
~  Nem hiszem el, hogy ejteni mert az a barom…
~ Ki fogok bukni, ki fogok bukni….
~ Vajon mi lesz a vacsora?
~ Uh.. Dugnám mindkettőt, amíg nem sikítanak.
Shira halkan felnyüsszent, és önkéntelenül is az utolsó diák felé nézett rákvörös arccal. Sayuri követte a tekintetét, és magában bólintott egyet. Néhány lépést tett a magas, szőke srác felé, aki értetlenül nézett a lányra. Mosolyogva felemelte a kezét, és teljes testsúlyát beleadva ütötte arcon a fiút, akinek meglepődni sem volt ideje, mielőtt ájultan zuhant volna a földre.
- Ne szórakozzatok telepatákkal. - mondta fennhangon a hirtelen elcsöndesedő folyosónak.
- Jaj … Hányadik alkalom volt ez? - Az ijedt csönd a gondolatokra is rátelepedett, és Shira hálás volt a nyugalomért, de jobban aggódott Sayuriért. Már többször járt emiatt az Akadémia vezetőinél.
- Azt hiszem, a negyedik a hónapban. De ne aggódj. Ezért még nem rúgnak ki. - vigyorodott el, és megigazította a kezén a fehér kesztyűt, ami az ütéstől elcsúszott egy kicsit. - Még így is kesztyűs kézzel bántam vele. Gyere. - indult tovább, maga után húzva a tiltakozó lányt.
Két kanyart volt csak idejük megtenni, mielőtt újabb akadályba botlottak volna. Egy szőke lány siklott feléjük kecsesen: Cecil Evans. Mellette sétált két elmaradhatatlan követője, Houki és Chifuyu.
Habár nem volt sok idejük, Cecilt még ők is ismerték, ha más nem, az órák előtt hangoztatott véleménye miatt. A nemesi származású lány többször említette már – hangosan és választékosan – azt, hogy apja ideje óta rengeteget esett az Akadémia színvonala, amikor még szelektálták a jelentkezőket, és nem vettek fel holmi jött-ment árvákat is.
Ennek értelmében próbálták kerülni Cecil társaságát. Ezúttal azonban Cecil is észrevette őket, és egy drámai, éles levegőhöz kapás után mosolyogva indult feléjük, boldogan összecsapva a kezét.
- Ó, istenkém! Csak nem a Minago testvérek? Nem számítottam rá, hogy az osztálytermen kívül találkozom veletek… Minő meglepetés. Részemről a szerencse, kis falusi jövevények! - térdeit kissé megdöntve megemelte szoknyája szélét. A pukedli bármelyik királyi bálteremben megállta volna a helyét, de a lányokra nem volt hatással. Mint ahogy külseje sem: a magas, szőke lány azonnal ellopott minden rivaldafényt, amikor csak belépett egy szobába. Affektáló, de udvarias hangnem, jó jegyek, fitos orr, fehér bőr, figyelmet keltő dekoltázs: minden megvolt benne ahhoz, hogy az Akadémia egyik legismertebb diákja legyen belőle.
Shiragiku gyanította, hogy nem véletlenül választotta ki barátait: éppen csak egy árnyalattal volt szebb náluk, ami így még jobban hangsúlyozta kinézetét.
- Szia, Cecil. Falusiak? Ezt miből gondolod? – vonta fel a szemöldökét Sayu.
-Ugyan kérlek, ez egyértelmű. - legyintett egyet nevetve. - Látszott az arcotokon, amikor először átléptétek az Akadémia küszöbét. A tekintet, ahogy lenyűgözve bámultátok ezt a sok idejétmúlt ócskaságot, mindent elárult. - mutatott érdektelenül az egyik mellszoborra a sarokban, amiért egy átlagembernek egész életén át kellett volna dolgoznia. – Arról nem is beszélve, ahogy a mágiátokat használjátok. Az úrinők nevelése magába foglalja Crocusban a mágiát is. És a verekedést is a… beosztottakra bízzuk. - nézett rosszallóan Sayurira, aki csak megvonta a vállát.
Az utánfutók csak mosolyogva álltak mögötte, de nem lehetett nem észrevenni a felhúzott orrokat. Valószínűleg ők is nemesek voltak, különben Cecil nem fogadta volna el őket barátoknak.
- Arról a kesztyűről nem is beszélve. - kotyogott közbe végül a kékes hajú Houki. Sayuri önkéntelenül is a háta mögé rejtette kezét, de már késő volt. – Kérlek, ne sértődj meg, de egyáltalán nem emeli ki az alakod. - a lány keze ökölbe szorult. Ő is gyűlölte a kesztyűt, pontosabban az alatta húzódó, vörös sebhelyeket, de nem volt más választása, mint hordani, ha el akarta kerülni a kérdéseket. Nem szorult rá más sajnálatára.
- Houki, nem illendő ezt a tudomásukra hozni. Biztosan valami újkeletű, vidéki divat, mint nyaranta az, hogy a szántókon sétálgatnak. Majd elmúlik.
- Hát persze. Biztosan igazad van! - hajtott fejet a magasabb ész előtt Houki.
- Ez csak természetes. Elnézést – Houki nem tanulta még meg, hogy hogyan beszéljen a pórnéppel. Tudjátok, nagyon nehéz közös témát találni az olyanokkal, akik nem ismerik az olyan alapvető etikettet, mint hogy melyik villát használjuk a kaviárhoz és melyiket az osztrigához. - arcán undorodó fintor futott végig, ami egy lélegzetvétellel később tükröződött követőin is. – Már a gondolattól is rosszul vagyok!
- Biztos vagyok benne, borzalmas lehet. Mi járatban vagytok itt? - szakította félbe türelmetlenül a hosszúra nyúlt beszélgetést Shiragiku. Az órájára nézett – el fognak késni az óráról, ha sokáig kell hallgatniuk a sápítozást.
- Ohoho, elnézést, ha feltartunk titeket. Csak meg szerettelek volna ismerni benneteket. Nem volt még alkalmam ikreket megismerni, és úgy éreztem, végre behozhatom ezt a lemaradást, még akkor is, ha csak vidékiekről is van szó... Már az első naptól kezdve figyellek titeket, és segíteni szeretnék nektek. Hiszen ez a nemesség kötelessége: a köznép szolgálatára lenni, akiken látszik, hogy egyedül el vannak veszve, még a lábukat sem találják meg maguktól.
- Egy igazi vezető! - suttogta lenyűgözve Chifuyu, de elég hangosan ahhoz, hogy egy sarokkal arrébb is bekukkantott valaki, hogy aztán szemforgatva eltűnjön.
- Segíteni? Miben? - húzta fel magát Sayu.
- Nos, több mindenben is tudnék. - nézett végig kritikusan a lányon Cecil. – A tartásod csapnivaló, a ruhádat mintha csak a közös öltözőből kaptad volna, rád férne egy fodrász, és a mágikus képességeidben is érzek egy kis… hiányt.
Sayu felmordult, és nehezen tudta türtőztetni magát még úgy is, hogy hirtelen egy gondolat villant bele, ami megpróbálta nyugalomra inteni. Tudta, hogy Shiragiku volt, aki feltűnés nélkül akarta figyelmeztetni arra, hogy ne veszítse el hidegvérét. Cecil láthatóan fel akarta húzni őket. De vajon miért?
- Ha ez minden, mi mennénk is tovább. - lépett oldalra Shira, és Houki felé sétált, de a lány nem lépett el az útjából.
- Hallgassátok meg Cecil-samát.
- Ugyan, Houki. Hagyd, hadd menjenek. Biztos voltam benne, hogy ez lesz a vége: ahogy a pórnép maradéka, ők sem tudják, mi a jó nekik. Legyenek csak középszerű mágusok, mint az Akadémián végzettek nagy része, ahogy az meg van írva számukra. - mondta könnyedén, sugárzó mosollyal az arcán. - Amúgy sem állnátok készen arra, amit ajánlani akartam nektek, pusztán kíváncsiságból kérdeztem rá. Csak elbuknátok. Üljetek csak vissza a padba, és magoljatok napestig ahelyett, hogy tennétek valami hasznosat.
- Miről van szó pontosan? - fűzte össze a karját maga előtt Sayuri. Habár sütött az utolsó mondatokból a manipuláció, tudta, hogy Shiragiku ráharapott a csalira, amikor felgyulladt a szemében a kíváncsi fény, ami Acacia pusztulása óta egyre gyakrabb lett. Abból nem lesz bajuk, ha meghallgatják Cecil ajánlatát.

- Végre megjött az eszetek! - tapsolt mosolyogva Cecil, és Sayunak újra le kellett küzdenie az érzést, hogy úgy bánjon el a lánnyal, mint az előbb azzal a szerencsétlennel. – Hallottatok már a Próbákról?
- A mikről? - pislogott Sayuri.
- Egy-két szót. De nem a tantermekben. - bólintott Shira néhány másodperc gondolkozás után. Sayu megnyugodott. Ha Shira tudta, miről van szó, akkor neki nem kellett. Majd megtudja később.
- Kis tudatlanok, mint itt mindenki… - sóhajtott fel színpadiasan Cecil. - Engedjétek meg, hogy beavassalak titeket. Néhány havonta, félévente avagy épp hetente megrendezésre kerülnek a Próbák, amik során az újoncok – erejükhöz mérten – különböző feladatoknak vetik alá. Nem csak új mágiákat tanulhattok, de a kezdőknek való gyakorlatoknál sokkal gyorsabban is fejlődhettek… Már persze, ha sikerül elvégezni a teszteket. Csak időnként, és rövid időre nyitják meg a jelentkezéseket. -magyarázta a nemeshölgy olyan hangsúllyal, mintha csak azt kellett volna elmagyaráznia egy felnőttnek, hogy hogy kell cipőt kötni.
- Meg persze, hogy vonzóbbá tegyék a kihívásokat, néhány tízezer gyémántos ócskaságokkal akarják kiszúrni az emberek szemét… - rázta meg a fejét lenézően. A mozdulattól megcsillant a fülében egyik gyémánt fülbevalója.
- És az egyik épp most kezdődik? - csillant fel Sayu szeme.
- Nem illik félbeszakítani a feljebbvalóidat. - sötétedett el Cecil szeme, de a gesztus egy pillanat alatt eltűnt az arcáról, és zavartalanul folytatta a magyarázatot.
- A legfrissebb, amit újoncoknak írtak ki minden páros hónapban, ma este kezdődik, a könyvtár pincéjében, és három napig tart. Felteszem, ennyi magolás után nem kell elmagyaráznom, merre is találjátok a könyvtárat? - mosolygott negédesen rájuk.
- Köszönjük, ha egyvalamit tudunk, az az, hogy hol a könyvtár. - válaszolt Shira izgatottan, mintha észre sem vette volna a gúnyt Cecil szavaiban. Sayu a szemét forgatta. Tudta, nincs már választásuk.
- Azért… lenne még néhány kérdésem ezzel kapcsolatban. Például, hogyhogy nem hallottunk erről a tanároktól? - Sayuri nem volt teljesen meggyőzve. Szörnyen egyszerűnek hatott az egész. Egy teszt, amitől hirtelen sokkal erősebbek lennének? Akkor azt miért nem építették be a tantervbe?
- Ugyan már, drágáim… Nem akarok mindent a szátokba rágni. Rátok fér, hogy kutakodjatok egy kicsit magatoktól is, és van jobb dolgom, is mint titeket pátyolgatni. Ha akartok, menjetek ma este a könyvtár alagsorába, vagy üljetek vissza a kis könyveitekhez, és magoljatok reggelig. De ne várjatok sokat magatoktól. Ha ugyanolyan ügyesek vagytok, mint amilyen jó a modorotok, már az első tíz percben el fogtok vérezni. - válaszra sem várva, Cecil ellibbent a folyosón, nyomában két kísérőjével. Függetlenül attól, hogy még mindig egy kis vészjelző szólt benne, Sayu megkönnyebbülést érzett, hogy nem kell tovább a nagyképű lánnyal beszélnie.
- Kitalálom: érdekel a dolog, még ha túl szép ahhoz, hogy igaz legyen? - fordult Sayu húga felé. Egy pillantással felmérte, hogy az izgatott csillogás nem tűnt el a lány szeméből. A horog túl mélyre fúródott, és a kíváncsiság győzött. - Akkor hagyjuk ki a következő néhány órát. Ha igazat mondott Cecil, bőven megtérül az idő, ha meg nem… Végre pihenhetünk egyet.

Hiába tudták, merre kell menniük, még így is beletelt húsz percbe, mire az Akadémia könyvtárába jutottak. Hiába tudták, mekkora az épület, még most is meglepte a lányokat a távolság, amit naponta ingázniuk kellett.
- Milyen kevesen vannak itt.. – nézett körbe Sayu meglepődve. Csak három-négy diák lézengett, és ők sem voltak túl lelkesek, ami a tanulást illette. Így még nagyobbnak tűnt a galériás könyvtár. Érdeklődve nézte a ritkább könyveket, amelyeket elzártak a sűrűbb napokon: mindegyikük egy asztal felett lebegett, elzárva egy védőburokban. Csak az alattuk elhelyezett archívum-tablettel lehetett mozgatni őket. Sayu még sosem látta ezeket nyitott állapotban. De nem ezért jöttek.
- Hétköznap van, ilyenkor a legtöbb embernek még órája van. – válaszolt Shira oda sem figyelve, miközben próbálta megtalálni a lejáratot. – Te jártál már az alagsorban?
- Nem. - most, hogy belegondolt, tulajdonképpen nem is hallott még arról, hogy van alagsor a könyvtárban. Csak a galérián és a földszinten fordultak meg idáig, ahol megtaláltak mindent, amire szükségük volt. - Ne kérdezzük meg az egyik könyvtárost?
- Először jobb lenne körülnézni. Ilyenkor szokták rendszerezni a könyveket, jobb, ha nem zavarjuk meg őket épp most. - Sayu visszagondolt arra, hogy milyen patáliát csaptak az egyik nap az alkalmazottak, amikor nem voltak készen az egyik estére. Jobbnak látta egyetérteni Shirával, és tényleg nem zavarni őket, amíg lehet.
Másodszor jártak már körbe, de egyik könyvespolc mellett sem rejtettek el lejáratot, pedig mindent alaposan átnéztek.
- Gondolod, Cecil csak szórakozott velünk? - vetette fel végül Sayu.
- Miért tette volna? Azon kívül, hogy egy fél órát köröztünk itt, semmi nem történt. Viccnek elég gyenge lenne.
- Hát… Úgy tűnik, csak az időnket vesztegetjük itt. Menjünk vissza tanulni?
Mielőtt Shira válaszolhatott volna, egy idős könyvtáros fordult be eléjük a sarkon. Ősz haját kontyba fogva viselte. Mosolyogva mérte végig őket fekete keretes szemüvege mögül, és végigsimított makulátlan fehér ingjén, hogy eltüntessen egy képzeletbeli porszemet.
- Úgy tűnik, mintha kicsit eltévedtetek volna, fiatalok. Mit kerestek? Talán ez az öreg hölgy tud még nektek segíteni.
- Jó estét Mrs. Marissa. - köszönt boldogan Shiragiku. Az idős hölgy egyike volt a türelmesebb könyvtárosoknak, akik a diákokat nem tehernek érezték, hanem vendégeknek. – [color=pink]Az egyik diák, Cecil mesélt nekünk valamilyen Próbáról, amire jelentkezni szeretnénk. Azt mondta, hogy itt találjuk, a könyvtár alagsorában.
Mrs. Marissa elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.
- Bezzeg, mikor én voltam akadémista, nem ugrottunk volna bele ilyen gyorsan az ismeretlenbe, bármennyire izgalmasnak is tűnt. Megvártuk, amíg a tanárok ajánlottak be minket a Próbákra. Na de hát, ha ti készen álltok rá szerintetek… Akkor nem állok az utatokba.
- Eszerint mégsem hazudott Cecil. - sóhajtott fel megkönnyebbülten Shira.
- Csak nem tenne veletek ilyet egy társatok! - mosolygott tovább Mrs. Marissa, miközben elindult két könyvespolc között. – A próbát úgy alakítottuk ki, hogy mindenképp segítséget kelljen kérniük a próbázóknak tőlünk. Így tudjuk, ki van bent, és hogy mindenképp kijussanak időben… Nem olyan sétagalopp ez a próba, mint hiszitek!
- Miért, miből áll a próba? - Kíváncsiskodott Sayu. Jó lett volna többet megtudni arról, hogy mi áll előttük.
- Jaj, drágám, hát elrontanám a meglepetést, ha elmesélném, mi vár rátok. Annyit ígérhetek, hogy erősebbek lesztek a végén, és ha teljesítitek a próbákat, még egy csodálatos tárgyat is kaphattok. Annyit mondhatok, hogy nehéz lesz, és hogy emögött az ajtó mögött kezdhettek. - Marissa egy könyvhöz nyúlt. Érintésére az egész könyvespolcmegmozdult, és hátrafelé elfordult a sötétségbe. Egy alagút nyílt mögötte: a sötétségen a könyvtárból áradó fény sem tudott áthatolni, bárhogy is hunyorgott és nyújtogatta a nyakát a két lány.
Mrs. Marissa hangja komolyra váltott, ahogy visszafordult a lányok felé.
- Ha beléptek az ajtón, a próba elkezdődik. Csak akkor tudjátok meg, mi vár rátok, ha beléptek – hiszen éles helyzetben is fel kell készülnötök a váratlanra. Készen álltok?
Sayu és Shira habozás nélkül, egyszerre léptek előre.

- Ez esetben sok sikert, kedveseim. - intett nekik Mrs. Marissa, és az ajtó halk csusszanással visszazárult mögöttük. Sayuri és Shiragiku teljes sötétségben találták magukat, amit hirtelen erős, vakító fény váltott fel.
Az ikrek ösztönösen becsukták a szemüket, de amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt a fényjelenség. Óvatosan lestek ki újra szemhéjuk alól, de a fény nem tért vissza.
Halvány, sötétkék derengés töltötte be a könyvtárat, ahova kerültek: a végtelenbe magasodó könyvespolcok galériákba torkolltak, és bármerre néztek, a szekrények minden logika nélkül kanyarogtak. Nem mintha harminc méternél messzebb láttak volna: a derengés ellenére sötét volt. A hozzájuk legközelebb eső könyvek gerincén sem tudták kivenni az írást.
- Oda nézz! - suttogta Shira, megbökve Sayu vállát. Sayu a jelzett irányba nézett, és meglepődve vette észre a semmiben lassan fel-alá hullámzó polcot, ami körül megbűvölt könyvek és tollak köröztek.
- Na és ezek mik? - nézett le Sayu maguk mellé. Két doboz hevert mellettük. Mivel más lehetőségük nem volt – és reménykedett benne, hogy ez is a próba része, és nem fogják azonnal csapdába csalni őket – a lány az egyik doboz felé nyúlt. Alig érintette meg mutatóujja a dobozt, hangos szisszenés hallatszott, és lezárt teteje alól füst kezdett szivárogni éles fény kíséretében, mintha csak felrobbant volna valami benne. Sayuri ijedten hátralépett; ezzel természetesen meglökte a másik dobozt is, ami hasonló reakción esett át.
De nem volt vége a meglepetéseknek. Hirtelen mindkettejük fejében egy hang jelent meg.
- Legyetek hát üdvözölve a Tudás Labirintusában, Minago Sayuri és Minago Shiragiku! Ezzel kezdetét is veszi a próbátok. – Mrs. Marissa hangját ismerték meg.
Shira halkan felsóhajtott. Ezek szerint nem hagyják őket teljesen egyedül: pedig ettől tartott. Nem akart volna még ilyen korán egy próbát teljesíteni. Az alap mágiákat is csak alig tudták megidézni, nem hogy kényszerhelyzetben használni…
A levegőben egy kivetítő jelent meg, és egy kép töltötte be: egy aranyszínű foglalatba pattintott kristályt, amelyben mintha színes víz kavargott volna. Szinte hipnotizálva bámulták a lakrimát, amíg meg nem szólalt újra a fejükben a könyvtáros.
- Az alábbi kristályt kell megtalálnotok, és a helyére illesztenetek. Hogy hol van a kristály, és hol van az a bizonyos hely, ahová be kell illeszteni… nos, azt már nektek kell kitalálnotok. Jobb és baloldalon láttok egy-egy ládát, amiben három-három varázstárgyat találhattok. A ládák azonnal fel fognak nyílni, amint ennek a hívásnak a végére érünk. Jól vizsgáljátok meg, mit találtok benne, mert csak egyet-egyet választhat mindegyikőtök! Próbálgathatjátok őket kicsit, átbeszélhetitek, mi mire lehet jó. De ha egyszer kiválasztottátok az egyiket, nem lesz lehetőségetek kicserélni! Ugyanakkor egymás között cserélgethetitek a nálatok lévőket. Több ilyen megálló is lesz a labirintus során, amiket egy kéken világító, lebegő mágikus gömb fog jelezni, és a többségüknél újabb tárgyakat fogtok találni. Talán lesz benne olyan, amit korábban is láttatok, talán nem… Okosan válasszatok, fiatalok, és sok sikert. Ne feledjétek, ez a Tudás Labirintusa… használjátok hát a kreativitásotokat és az eszeteket! Mindent felügyelek, és mindent látni fogok.
- Mi történik, ha veszélybe kerülünk? -kérdezett közbe Shira.
- Abban az esetben, hogy ha halálos veszélybe kerültök, vagy elfogy az erőtök, elbukjátok a próbát, és kimentünk titeket. Semmi csalás, mert az bizony büntetést von maga után… ezt ne feledjétek. A feladatra maximum három órátok van. Csak ügyesen! - fejezte be a hívást Mrs. Marissa.
- Ez nem hangzik olyan rossznak. - vigyorodott el Sayu, és a dobozokhoz lépett, szemügyre venni a tárgyakat. Elbizonytalanodva vizsgálta a furábbnál furább tárgyakat, majd meghozta a logikus döntést. - Shira, te döntesz.
A hírszerző-palánta csak felsóhajtott, és átvette Sayu helyét.
A jobb oldali dobozzal rövid idő alatt végeztek. A notesznél hiába mondtak ki szavakat, próbáltak ráírni valamit, a lapok ugyanolyan érthetetlenül működtek.
Az iránytű egyértelmű választás volt: a körülöttük levő két lépcső közül egyértelműen az egyikre mutatott.
A robbanó lakrima, ha hasznos is lehetett volna, a bal oldali dobozban jóval hasznosabb tárgyakat találtak. A mágikus zseblámpa is hasonlóan hasznosnak tűnt, de a Szélsebességgel olvasó szemüveg egy könyvtárban kötelező elemnek tűnt.
Az ostort Sayu kíváncsian a kezébe vette, és érezte, mágikus tárgyról van szó. Ahogy mágiát küldött az ostorba, az hirtelen acélkeménységű lett. Shira kezében pedig…
-Itt fogunk meghalni, itt fogunk megha… - hangja elhalt, ahogy Shira óvatosan visszatette.
- A gondolatokban olvas a kezemben. - mondta nyugodtan. – Menjünk arra, amerre az iránytű mutat!
- Ha a következő dobozokhoz érünk, kellene valami fegyvert választanunk. A hatból kettő fegyver volt…
- A tudás is veszélyes fegyver.
- Jó, de nehéz megölni valakit egy könyvvel….

A dobozokkal nem történt semmi, hiába vették ki a két tárgyat. Ott maradtak, mintha arra vártak volna, hogy újabb varázstárgyakat szedjenek ki belőlük. A kísértés nagy volt… De Mrs. Marissa azt mondta, figyeli őket.
Fájó szívvel indultak meg az iránytű mutatója felé. Shiragiku tartotta az iránytűt, Sayu pedig két lépéssel mögötte lemaradva sétált fel a lépcsőn. Kusza sétányokon siettek végig, de csakhamar lelassítottak, amikor rájöttek: hosszú út áll előttük – lépcsőn föl, lépcsőn le, keresztül-kasul a folyosókon.
A folyosók végénél az iránytű mindig irányba állt – a lányok forrón remélték, hogy nem vezeti őket rossz irányba a belé táplált mágia. Már csak azért is, mert a minden logika nélkül kavargó könyvtárban, ahol a falakat maguk a könyvespolcok adták, két perc sem telt bele abba, hogy eltévedjenek. Csak az iránytűre támaszkodhattak. A félhomályban a folyosók végét is alig tudták kivenni, de egyvalamiben biztosak voltak: rajtuk kívül senki sem volt itt. Csak a saját lépteik zaja verte fel a csendet. Mintha csak egy könyvtárban lettek volna. Pedig tényleg.
Óra híján az idővel sem voltak tisztában. Az egyhangú folyosókon ugyanolyan magasak voltak polcok, ugyanolyan messze egymástól: sehol egy óra vagy időmérő szerkezet.
- Nézd! - szólalt meg izgatottan Sayu.
Egy sugárútra érkeztek. Legalább kétszer olyan széles volt, mint az idáigi utak, de ezen kívül nem volt benne semmi különös. Az iránytű előre mutatott: más választásuk nem révén, a lányok követték a mutatót.
Shira lábát hirtelen elnyelte a kőpadló. Halk sikollyal kezdett lefelé csúszni, de Sayu résen volt, és megragadta a karját, mielőtt elsüllyedhetett volna.
- Túl egyszerű lett volna, ha csak végigsétálhatunk. - mormolta, miközben kihúzta Shirát az ingoványból. -Jól vagy? Nem lettél vizes?
- Nem… Kösz. Mintha csak futóhomok lenne a kő helyén. - Shira óvatosan újra belenyomta a lábát a kőbe, kitapogatva a mágikus akadály kezdetét.
- A szívbajt hozza rám ez a hely.. - nézett körbe idegesen Shira. A mutató továbbra is azt jelezte, itt kell átkelniük. De hogyan? Fent vagy lent? Vagy.. - Nézd. A polcokon lyukak vannak. Mint a mászókákon. Át tudunk menni szerinted?
- Nem tűnik túl nehéznek. - Sayu elgondolkozva lekapott egy könyvet, és belelapozott. Értekezés Luftfararen gyengéiről: mítoszok és valóság. Semmi izgalmasat nem talált benne. Könnyedén bedobta a folyosó közepébe, ahol a könyv lassú bugyogással elsüllyedt. - Tényleg másznunk kell. Én megyek előre.
Megfogott két üresen maradt helyet, és felkapaszkodott a polcra. Elfintorodott, amikor egy szálka állt bele a kezébe.
- Szálkásak a polcok, vigyázz. - rázta le a kezét, és lassan előre indult. Nagyjából húsz métert tudtak előre haladni, mielőtt újabb gondba ütköztek.
- Elfogytak a lyukak.
- Ki tudsz húzni pár könyvet? - kérdezte Shira gyorsan. Kezdtek fáradni. A kényelmetlen póz és a hosszú út megtette a hatását.
- Hmm.. Igen. - söpört le néhányat Sayuri, utat teremtve maguknak. Belehunyorgott a sötétségbe. - Már látom a végét. Ott egy fénycsík, biztosan oda kell eljutni.
Néhány polcot haladhattak előre.
- Ez micsoda…? - halk nesz ütötte meg Shira fülét. Nem jelenthetett ez jót az idáig csöndes könyvtárban. Lenézett a „földre”. Egy óriási halra emlékeztető árnyék körözött lent, és mintha sárga szemek csillogását vette volna ki a hírszerző… - Ez egy cápa. Sayu, siess, mielőtt ideér!
- Nem megy. A könyvek beragasztották. - Sayu elkeseredetten rángatta a következő könyveket, de mintha csak a polc részei lettek volna. Nem volt elég hely arra, hogy fémdarabokat üssön be közéjük, amin tovább sétálhattak volna, és még három méterre voltak a célvonaltól. -Felfelé? - nézett kétkedve a sötétségbe az idősebb lány. -Nem tudunk elugrani odáig.
- Én meg felmászni. - Shira elgondolkozott. Ő még ki tudott húzni egy nagyobb könyvet, amit meg is tett. Lendületesen eldobta a messzeségbe. Ahogy a könyv földet ért, a cápa, ami idáig alattuk körözött, megrezzent, és a rezgés irányába úszott. - Sayu, a lápban tudsz úszni. Ha közel ér hozzád a cápa, ne mozdulj, én pedig dobálom a könyveket, hogy eltereljem a figyelmét.
- Te megőrültél?
- Nem. De kell lennie útnak – nem adhatnak legyőzhetetlen próbát.
- Akkor próbáld meg te. Én nem ugrom be a cápához.
Shira morcosan nézett a nővérére, de látta, nem tudja meggyőzni.
- Azt hittem, én vagyok a nyuszi közülünk. - sóhajtott fel kiszámítottan, és a víz felé vetette magát. – Csak dobáld a könyveket!

Shiragiku csobbanásra várt, de a víz/láp szimplán elnyelte. Térdig süppedt a kellemetlenül hideg anyagba, és megmozdította a lábát. Egy lépést tett előre – és habár néhány centit lejjebb süllyedt, érezte, hogy bőven el fogja érni a túlpartot.
A cápa-árnyék könnyedén fordult felé, és gyorsan úszni kezdett.
- Sayu, a könyvek!
Sayu egy pillanatra megdermedt, de végül eszébe jutott, mi a dolga. Gyorsan újabb köteteket dobált a lehető legmesszebb, amíg Shira mozdulatlanul várt, lassan süllyedve. A cápa összezavarodva fordult az újabb becsapódás felé, és afelé úszott.
Shira megkönnyebbülten indult előre. Igaza volt. Néhány perc ismételgetés után már a fényvonalnál járt, ahol, mint gondolta, a padló újra szilárd lett. Nagyot nyögve tolta ki magát. Habár derékig merült a marasztaló anyagban, viszonylag könnyen ki tudta magát szedni belőle.
Volt valami fura ebben a mocsárban: nem hagyott nyomot sem az egyenruháján, sem a bőrén. Nem vízben mozogtak, hanem a kő anyagát változtatta meg valaki.
Megrázta a fejét. A gondolkodás most nem segített. Majd, ha kijutottak, megkérdezi, milyen mágiát használtak ehhez az akadályhoz. Gyorsan lekapott néhány könyvet a polcokról, amelyek itt már nem voltak a polcokba beleragasztva.
- Jöhetsz! - szólt Sayu felé, aki most nem habozott belevetni magát a vízbe.
Felcserélődtek a szerepek, de az eredmény ugyanaz volt. Néhány perc küszködés után Sayu is a túlparton állt.
- Többször kéne hinnem neked.
- Én is mindig ezt mondom. - morrant fel, de nem volt éle a mondatnak.
Néhány lépéssel maguk után hagyták az akadályt, de szinte azonnal egy újabb elágazás előtt találták magukat, ahogy a cápa neszezése elhalt mögöttük. Két lépcső vezetett: az egyik fölfelé, a másik lefelé, egy koromsötét alagútba.
- Az ott… Nem egy olyan gömb, ami a ládát jelezte az előbb? - mutatott a távolba Sayu, és Shira hunyorogva követte kinyújtott ujját tekintetével.
- Azt hiszem… De fogalmam sincs, hogy juthatunk oda. - Shira az iránytűre nézett. Az lefelé mutatott, hiába volt a magasban az újabb lelőhely. - Ne próbáljunk felfelé menni. Az iránytű idáig nem vezetett félre.
- De ott kissé sötét lesz. - húzta el a száját Sayu. - Kellene az a zseblámpa. Vagy valami más… - gondolkozott el, és szeme megakadt az egyik kristályon, amik a polcokba építve adtak nekik félhomályos derengést. Keze végigsimított rajta, de hiába talált rajta fogást, nem tudta kihúzni a fából. - Nem tudom kiszedni. Mi lenne, ha lefűrészelném? Fémmágiával biztos tudok valami fűrészt idézni. - elhalt a hangja, és idegesen nyelt egyet. Nem volt még olyan jó egyikük sem, hogy vaktában használják még sosem próbált tárgyak idézésére a mágiájukat. Rengeteg erőt felemésztett volna a tesztelés.
- Ezt… Inkább megkérdezem Mrs Marissától.
- Az a legjobb.
- Mrs. Marissa? - szólalt meg fennhangon.
~Igen, drágám? - hangzott fel a fejében a könyvtáros hangja.
-[color=pink] Feltételezem, nem fűrészelhetünk le egy darabot a polcról, hogy magunkkal vigyünk a sötétbe egy világítógömböt? - kérdezte Shira, habár szinte biztos volt a válaszban. De nem veszített semmit a kérdéssel.
~ Így van, drága. Jó, hogy megkérdezted, kizártunk volna, ha kárt teszel a könyvtáramban… - Mrs. Marissa hangja veszélyesen éles lett, de mi mást várhattak egy könyvtárostól?
- Akkor irány lefelé. - rázta meg a fejét Shira. Sayu ment elöl, ő pedig utána. - Ha kell, megpróbálom a szemmágiámat használni. - Sayuri a fémmágia mellett belekóstolt a tűzmágiába. Még nem tudott néhány szikránál többet megidézni, és Shira sem tudott a szemmágiában semmi maradandót alkotni, de az alapokkal tisztában volt. Egy-egy kisebb villanást elő tudott idézni.
- Uh.. - kommentálta a fényviszonokat Shira, ami lent várta őket. Nagyjából három-négy méterenként árválkodott a sötét könyvespolcokon egy-egy kis kristály, ami legfeljebb az út harmadát világította meg. A kristályok közötti területen vaksötétség uralkodott. - Hát akkor… Kövessük a fényt.
A lámpákat követve nem volt nehéz navigálni a sötét folyosón, még akkor is, ha nem látták, hova is lépnek. Sayu szíve a torkában dobogott az idegességtől és forrón remélte, hogy nem raktak a sötét helyekre mély lyukakat vagy egyéb csapdát, mert akkor komoly bajban lettek volna. Hogy miért nem a lámpát választották…?
Az ötödik lámpa alatt azonban néhány kisebb lyukba ütköztek. Az egyik lámpával ellátott könyvespolc alsó szintjén három, kis lyuk tátongott, mintha csak egerek jártak volna a könyvtárban. Néhány kíváncsi szempár pillantott ki belőlük, és ahogy a lányok közelebb értek, néhány fekete, bolyhos gombóc szaladt elő, hogy megnézzék őket maguknak.
- Ó, de cukik. - guggolt le azonnal Sayu. Megmelengette a szívét, hogy ilyen kedves kis lények élnek itt, és megjelenésük valahogy megnyugtatta. A legbátrabb felé nyúlt, hogy megsimogassa. Nem úgy tűnt, mintha ártani akarnának nekik, sőt… A mozdulatra a csoport egy emberként – golyóként? – másztak vissza a lyukakba.
- Jobban félnek tőled, mint te tőlük. - vigyorodott el Shira, de azért ő is leguggolt a lyukak mellé.
- Az biztos.
- Nézd! - mikor észrevett valami írásra emlékeztető firkát az egyik fadarabba vésve, azonnal elfelejtette a gombócokat. -El tudod olvasni ezt az izét?
Sayu hunyorogva nézett a polcra, de végül megrázta a fejét.
- Nem. Túl sötét van. Idézhetnék egy pár szikrát. Annyi még megy. - azzal már fel is emelte a fejét, de Shira gyorsan megfogta, mielőtt csettinthetett volna.
- Várj. Szagolj bele a levegőbe. Egy kis koromszagot érzek. Nem kéne tüzet gyújtani. Megpróbálom a fény-szem trükköt. - mondta, és a zsebében kezdett kotorászni.
Shira magára igazította a szemüveget, és felkészült arra, hogy fényt bocsásson ki a szeméből. Elég egy pillanat, hogy elolvassa, ami ott van rajta.

-[color=pink] „Semmi idegen fény.” – olvasta fel Shira a villanásban a feliratot, és kikapcsolta a szeméből kiáramló fényt. - Ki az a hülye, aki ezt egy olyan helyre írja fel, ahol nincs elég fény elolvasni?
Az apró kis gombócok hirtelen visítani kezdtek, ahogy a fény kihunyt. Tucatjával rohantak ki az egérlyukakból, és megrohamozták a lányok cipőjét, és mászni kezdett. Shira meglepetten pillantott le rájuk, majd felkiáltott a hirtelen jött fájdalomra. Ahol egy ilyen golyó hozzáért, mintha csak darázs csípte volna meg, vagy szikra ugrott a lábára. Lesöpörte lábáról a feldühödött valamiket, amelyek érintése nyomán egy kis koromfelhővé váltak szét, de néhány pillanat múlva a földön újra apró szénpókká álltak össze, és ugyanolyan dühösen robogtak lába felé.
- Hé, nyugi, nyugi! Nem csináltunk semmit! Már el is tűnt a fény! - Sayu felháborodott tiltakozása nem hatotta meg őket, és menekülőre kellett fogniuk, mielőtt komolyabban megsérültek volna.
Futni kezdtek a kijárat felé.
- Én mondtam, hogy ne gyújtsunk fényt! - szisszent fel Sayu, lesöpörve magáról az utolsó szőrmókot, ami a karjára mászott.
- Nem mondtad!
- De gondoltam rá! Minek vagy telepata, ha nem tudod kiolvasni a fejemből?
Shira éppen egy vaksötét foltban vetett gyilkos pillantást Sayura, így nővére fel sem fogta a gesztust. Shira elgondolkozott egy pillanatra. Nem hallott még ilyenről, de vajon lehetne gyilkos pillantást fejleszteni a szemmágián belül…? Megrázta a fejét, mielőtt még gondolatai magukba szippantották volna.
Lépéseik lelassultak, ahogy maguk mögött hagyták a kis dögöket, és hangosan kapkodták a levegőt. Nem volt olyan rövid az alagút, mint hitték. Talán a felénél járhattak, és már kifulladtak.
- Ez… meredek volt. - lihegte Shira.
- De még nem vagyunk túl mindenen.
- Akkor nem csak én hallom. - Shira aggodalmasan tekintett hátra, amikor valaminek a lépései hangzottak fel a sötétből. Vagyis… Vagy több dolognak, vagy egynek, aminek nagyon sok lába volt. És nagynak hangzott.
- Futás. - Az ikrek újra rohanni kezdtek. Nem tudták, le tudják-e hagyni azt a valamit, de nem akartak találkozni semmivel, aminek több, mint négy lába volt.

Az ikrek lába fel-alá pumpált, ahogy teljes sebességgel futottak a lépcső felé, ami kirajzolódott a sötétségből. A mögöttük felhangzó visítás még gyorsabb haladásra ösztökélte őket.
Hármasával szedték a fokokat, de még így is hallották, hogy a lény egyre közelebb ér hozzájuk.
Hunyorogni kezdett Sayu, ahogy hirtelen a fényre értek. Az akadályt végét mintha vonalzóval húzták volna meg, és a sötétség egyik lépésről a másikra véget ért. De nem állt meg egyikük sem, hiszen a lábak szapora dobogása nem szűnt meg mögöttük. Még visszanézni sem mertek, amíg fel nem értek a lépcső tetejére.
Zihálva támaszkodott a térdére Sayu. A szíve a torkában dobogott, és elborzadt, amikor visszafordította a fejét. A kis gömböcökre emlékeztető valami éles fogait meregetve állt a fény határvonalán, és hangos visítást hallatott, amikor egy pillanatra kidugta a fejét. Dühös szisszenéssel fordult vissza, és legalább húsz lábával kezdett el visszasétálni a sötétség menedékébe.
- Amint visszaérünk… huh… Elkezdem gyakorolni a Dark eyes-t…. Huh.. – Shira dühösen megrázta a fejét. Tudhatta volna, hogy nem véletlenül a legsötétebb helyre költöztek a gömböcök és hogy a fény rossz ötlet. De nem hagyhatott ott valamit olvasatlanul.
- Vagy valami akadályt. Vagy legalább egy rózsaszín szemüveget, hogy ne lássuk ezt az iszonyatot. – Sayu véleménye száznyolcvan fokos fordulatot vett a kis lényekről. Undorító kis mitugrászok, ráadásul csípnek is… És ezzé nőnek meg? – De már nincs messze az a lámpa.
Az iránytűt használva újabb csapdákba vagy akadályokba nem futva sikerült elérniük a következő ládákig.
A kék gömb fel-alá lebegett a levegőben, és ahogy Shira megérintette, sárga fénnyel villant fel.
1 óra, 52 perc, 35 másodperc. 34.. 33..
- Nincs már sok időnk… És vissza is kell jutnunk valahogy. – dünnyögte Shira, és gyorsan a ládák felé fordult.
- És nem is mozdul. – Shira hiába feszegette a mágikus órát, mintha oda lett volna ragasztva a levegőbe.
- Nem is vinném magammal. Két tárgyat vihetünk el, emlékszel? Biztos van ennél hasznosabb dolog is itt. – Shira már a dobozok tartalma között válogatott.
A mágikus kötelet, a zseblámpát és a fénymágiával működő kardot azonnal félretolta. Mágiájukkal vagy más tárggyal mindegyiket tudták helyettesíteni reményei szerint.
A notesz most már felkeltette az érdeklődését. Másodszor jelent meg, és kíváncsiságból újra tesztelni kezdett. Megérte azt az egy-két percet, ha kiderül róla, hogy hasznos a tárgy..
A legelső, kitépett lap abba az irányba repült, amerre az iránytű is mutatott. A határt jelző fénykörön kívül szállt le a földre, és a kődarab, amelyhez hozzáért, zöldre váltott, valamint a mellette lévő is. Shirának egyelőre ötlete sem volt, hogy mire is használható, de annyiban biztos volt, hogy erre is szükségük lesz a navigációhoz. Talán a csapdákat jelzi?
Két tárgy maradt: a mágikus pisztoly és a csizma.
Egy rövid teszt után kiderült: a pisztoly robbanó lakrimákat lőtt ki magából. Ennek egy polc látta kárát, és hirtelen fejükben Mrs. Marissa figyelmeztető köhögését hallották. Shira gyorsan visszaejtette a fegyvert a dobozba.
A cipő kényelmesen simult rá a lábára, de csak egy lépés után derült ki, mit is tud. Ha akarta, egy lépésre könnyedén tudott akár három métert is haladni oldalra vagy épp felfelé – az ingoványnál hasznos lett volna.
-Cipő és notesz a választásom. – jelentette be félhangosan Shira, és Sayuval együtt az iránytű által jelzett irányba indultak. Már megint fegyvertelenül...

- Az oldal eltűnt. - jelezte Sayuri, mikor a fénycsíkon kívül értek.
- A szín viszont megmaradt. Te rá mersz lépni? - nézte kétkedve a színes köveket húga.
- Őszintén… Nem. - Sayuri becsukta a szemét, és összecsapta a kezeit. Egy pecsét jelent meg zárt tenyerei között, és ahogy szétnyitotta őket, egy méter hosszú fémrúd jelent meg előtte. Óvatosan megpiszkálta a két kockát, és ijedten hátrébb lépett, ahogy a padló kettévált. Egy pillantás is elég volt lefelé: több tucat, éles tüske villogott a néhány méter mély szakadék alján. - Mi a f…?
- Sayuri, emlékeztetnélek, hogy az Akadémia diákjaitól nem fogadjuk el az illetlen nyelvezetet. - szólalt meg Mrs. Marissa hangja, mielőtt Sayu befejezhette volna a mondatot.
- …ene. Mi történt volna, ha beleesünk? - háborgott a lány.
- A beépített védelmi mágia kiteleportált volna, mielőtt leértetek volna. Hozzá kell szoknotok az életveszélyhez.
- És ha meghibásodik?!
- Erre még nem volt példa.
Sayu kezdett megnyugodni. Végülis, nem történt bajuk, és Shira jól választott – megvan a módszerük arra, hogy átjussanak itt. Ez is csak egy teszt, és a Rúnalovagok biztos nem hagynák, hogy itt haljon meg valaki. Újult erővel bólintott magának, és Shirára pillantott.
- Csak tépkedd a lapokat, én nyitom a csapdákat.
A notesz mintha kiapadhatatlan lett volna. Lapok tucatjai repültek ki belőle, és mégsem lett vékonyabb a füzet. Szükség is volt a mágiára.
Csapdák tömkelege várta őket a következő három folyosón, amelyeket az iránytű és a csapda-felderítő lapok segítségével lassan sikerült végig navigálniuk.
Az utolsó, könyvekkel határolt ösvény egy szakadékban végződött. A mély teljes feketeségbe torkollt. Sayu elgondolkozva egy újabb kötetet emelt le az egyik polcról, és ledobta. Tíz másodpercen keresztül hallgatták, de semmilyen puffanás nem hallatszott.
Tíz-tizenöt padlódarab lebegett előttük, összekötve a következő szilárd épület-darabot. Két méteres kihagyások voltak körülöttük, amelyet normál esetben nem tudtak volna áthidalni. Sayu büszkén nézett vissza húgára.
- Jól választottál. - dicsérte meg. - Azt hiszem, ez az én köröm lesz. Kérem a csizmát.
Shira bólintott, és egy percen belül már Sayu lábát díszítette a mágikus csizma. Néhány karkörzést követően vigyorogva húga felé fordult.
- Gyere, hercegnőm. - Shira szemforgatásával nem törődve háta és térde mögé nyúlt, majd ahogy Shira belekarolt a nyakába, felemelte a lányt. Egy pillanatra kikerekedett a szeme.
- Ugyanakkora vagy, mint én. - szólalt meg szúrósan Shira, mielőtt megszólalhatott volna.
- Basszus.
- Hééééé… - a felháborodott felkiáltás ijedt sikkantásba csapott át, ahogy Sayu a levegőbe ugrott. A csizmának nem okozott gondot, hogy két ember súlyával kellett megküzdenie egy helyett – a három méteres távot ugyanúgy teljesítette. Nem úgy Sayunak. Az ugrástól majdnem leszakadt a karja, és érkezéskor néhány lépést tántorgott előre, mire sikerült volna megállnia. Összeszorított szájjal futott neki újra. A következő ugrás már csak fájt a karjának, de sikerült megtartania a lendületét, és elrugaszkodnia a következő platform végén.
Az ötödiknél úgy érezte, ideje egy kis pihenőt tartani. Karja remegett kissé az erőfeszítéstől, de mikor le akarta engedni Shirát, a lány még jobban kapaszkodott a nyakába.
- Sayu?
- Igen? - nézett feszülten húgára Sayu.
- Ne állj meg.
- Miért?
- Csak ne. Majd elmondom utána.
Elég komoly volt Shira arckifejezése, hogy bízzon benne, nem viccből akarja szivatni. Összeszorította a fogát, és továbbugrott. Egészen addig, amíg lába nem csúszott ki alóla a végső állomáson.
Visszafordult, és lihegve nézte, ahogy az utolsó előtti platform a mélybe hull. Jó, hogy nem álltak meg, különben biztosan nem tudott volna újra elindulni.
- Remélem, nem lesz több ilyen. - vett egy utolsó, mély lélegzetet, és feltápászkodott a földről.
Újra az iránytűre támaszkodva nagyjából öt perc nyugodt sétát kapott Sayuri arra, hogy kifújja magát. Újabb szakadék állta az útjukat: hat méter széles, feneketlen sötétség újra, amelyet már a cipő sem tudott volna áthidalni. Pedig a következő megálló ott volt a láthatáron – tisztán világított a következő, kék gömb.
Néhány percet vesztegettek, míg Shira éles szeme ki nem szúrt néhány könyvet egy polcon. Gerincükön cím helyett egy-egy betű szerepelt csak.
„Mássz le, húzd meg” – ezt tudta kiolvasni balról jobbra. A párkányhoz sétált, és rövid szemlélődés után megakadt a szeme egy kallantyún, amit alattuk helyeztek el. Kicsit jobban megnézve felfedezte, mire is szolgálhat: a falhoz simulva meglátta a lehajtott átjárót.
- Kipihentem magam, és még mindig jobb erőben vagyok, mint te. Ha tudnál teleportálni már, ez gyerekjáték lenne… Vagy ha én tudnék láncokat idézni. Vagy ha hoztuk volna a kötelet. Így marad a mászás. – ropogtatta meg a nyakát Sayu.
Az egyik padkára tette a lábát, és óvatosan lecsúszott a függőleges falra. Nem félt a zuhanástól – legfeljebb kiteleportálják őt, ha hihetnek Mrs. Marissának. És miért hazudna nekik a könyvtáros?
Legnagyobb örömére a cipő újabb mágikus tulajdonságát fedezte fel.
- Ooooh… Shira, a cipő talpa tapad mászás közben! - vigyorodott el, és gyors ütemben indult lefelé, a kar irányába.

Sayu sikerrel vette az akadályt. A cipővel a lábán olyan volt a mászás, mintha csak egy létrán kéne lefelé sétálnia, és hamarosan a kar mellett találta magát. Egy határozott mozdulattal meghúzta, és reménykedett benne, hogy nem egy újabb csapdába sétált/mászott.
Rossz előérzete alaptalan volt. A talaj, amin mászott, megmozdult alatta, de nem a mélybe zuhant, hanem emelkedni kezdett. Mintha csak egy csapóajtó záródott volna fel: a lehajtott híd visszatért megszokott helyére.
Sayu így négykézláb találta magát a híd közepén. Vigyorogva porolta le a kezét, miután felkelt, és a felé igyekvő Shirára nézett.
- Semmi nem állíthat meg minket!
- Azért ne bízd el magad.
Shiragiku egy pillanatra megszorította Sayu vállát, és tovább siettek a következő állomás felé.
A két ládát és a gömböt, amely most egy óra huszonkét percet mutatott, már régi ismerősként köszöntötték őket. Az idő felén már túl voltak, és még nem jutottak el a labirintus végére. Egy dolog bíztatta őket: visszafelé legalább nem kell a feladatok megoldásával bajlódniuk.
Shira gyorsan a dobozokhoz lépett, és válogatni kezdett a tárgyak között. Nehéz szívvel vette észre, hogy csak fegyverek vannak előtte.
A mágikus pisztolyt, mielőtt Mrs. Marissa rászólhatott volna, óvatosan a doboz legtávolabbi sarkába tolta.
A gyűrű – miután kipróbálta – megtetszett neki. A pajzs masszív volt, és úgy tűnt, ellenáll mindennek, amit csak el tudott képzelni. Épp csak mozogni nem tudott vele. De ez legyen majd Sayu gondja.
Ő saját magának a lángoló, mágikus kardot választotta ki. Kíváncsiságból suhintott egyet visszafelé, és egy félhold alakú lángcsóva repült ki a pengéjéből. A cipővel együtt közelharcra és távolsági támadásra is alkalmas lehetett. Neki pedig hozzá kellett szoknia a hirtelen helyváltoztatásokhoz, ha már a hírszerzőkhöz húzta a szíve.
Habár a bal oldali dobozban érdekesnek tűnt a mágikus kesztyű, aminek a lökéshullámával majdnem lesodorta a dobozt a fénykörön kívülre, a pajzs nélkül nem tudta, mit kezdenének bármivel, ha védekezni kell.

Az iránytű a fénykörön kívül vezette őket – reményeik szerint a helyes irányba, ahogy idáig is. A végtelen könyvtár hosszú időn keresztül változatlanul, kiismerhetetlenül kanyargott körülöttük, és Shira már rég feladta a reményt, hogy visszatalálna bárhova, ha Sayuval történne valami, aki az iránytűt szorongatta a kezében.
De túl hosszú ideje mentek már. Egyre szélesebbek lettek a folyosók, a padlót borító kődarabok közül néhány már kipattant a helyéről. A polcokon egyre kevesebb könyv porosodott, és gerincükön a címek is egyre régiesebben csengtek. Nem találkoztak se csapdával, se semmivel, ami felkeltette volna a figyelmüket. Vihar előttinek érződött a csend. Az egyetlen változás az egyre nagyobb tér volt a romos polcok között.
- Nem érzed úgy, hogy világosodik? - fordult Sayu felé.
- De. - jött a szűkszavú válasz. Sayuri feszült volt, és nem segített az, hogy épp ekkor értek be egy csarnokba. Idegesen megforgatta ujján a gyűrűt. Sayunál egyelőre két varázstárgy volt: a pajzs-gyűrű és a szemüveg. Shirára út közben átkerült a cipő, és oldalára csatolta a kardot.
A hely több szint magasra nyúlt, és a hideg, világosfehér fényben végre órák óta először jól láttak. Volt is mit: a természet átvette az uralmat a csarnok felett. A polcokba növények kapaszkodtak, gyökerek törték át őket, és fák nőttek ki a kőpadló alatti földből. A kőfalakon kék színű moha burjánzott.
Majdnem elláttak a csarnok tetejéig, de csak majdnem: vakító, fehér fény rejtette el a csarnok tetejét – vagy annak helyét.
A terem közepét egy hófehér fa foglalta el, amely körül valamilyen okból nem nőtt semmilyen egyéb növény. Shira gyanakvó tekintettel nézett rá. Hiába volt gyönyörű a fa, hiába röpködtek körülötte fehér madarak, nem bízott a helyzetben.
Bokájukat selymes fű simogatta, és talpukat marasztalóan húzta magába a vizes-sáros föld. A fény a fa körül egyre erősödött, és hamarosan eltűnt a kék háttérszín, és csak a fehér ragyogás maradt.
- Megvan a következő állomás. - mutatott fel Shira. A fatörzs kettéágazott, ahogy törzse ágakká vált szét. A ’V’ alakú vájatban egy régi könyv feküdt. Oldalai maguktól lapozgattak lassan előre, és fölötte pedig a kék színű állomásjelző kristály lebegett.
- Akkor hát… - lépett előre Sayu, de egy figyelmeztető morgás beléfojtotta a szót, amely hosszú sziszegésbe fordult át. Ösztönösen hátralépett, miközben balra fordult, hogy befogadja a lény látványát.
Három méter magas, görnyedt hátú szörny sétált ki eléjük. Emberszabásúnak tűnt, de annyira túl volt méretezve, hogy séta közben kezeivel felváltva támaszkodott, hogy meg tudja tartani magát.
Dühösen megrázta a fejét, ahogy a lányokra esett a pillantása, és hosszú, bojtos farka ingerülten csapott egyet. Nem tudták, melyiktől kéne inkább tartaniuk: karjától, amely vastagabb volt, mint bármelyikük dereka, a karhosszúságú, horgas szarvaktól vagy éppen az izmos faroktól. Majdnem másfélszer olyan hosszú volt, mint amilyen magas. Az ikrek eltörpültek mellette. Nem volt kétséges szerepe anélkül sem, hogy lassan közéjük és a fa közé ne sétált volna: küzdeniük kell vele, hogy elérjék a következő állomást. Sayu lassan ökölbe szorította a kezét, és újra ellenőrizte, hogy működik-e a gyűrű mágiája. Jobb kezébe egy méter hosszú kardot idézett meg: az egyetlen mágiát, amit üzembiztosan tudott használni. Nem tudta, mennyire lenne hatásos a lény ellen, de bőven jobb volt, mint a semmi. Shiragiku máshogy készült fel arra, hogy a lénnyel harcoljon. A kardot védekezően maga elé emelte, és idegesen megnyalta az ajkát.
- Van valami tervünk? - vette le egy pillanatra tekintetét a gorillaszerű lényről Sayu.
- Próbálj meg nem meghalni, amíg kitalálok valamit.
- Pompás ötlet. - morogta maga elé Sayu, ahogy a szörnyeteg újra felüvöltött. Farkasszemet néztek, és végül ő adta fel: nem bírta állni a négy szem tekintetét. Először sok láb, most sok szem… Mi jöhet még?
Egy gondolat ötlött fel benne. Egyikük sem tud fegyvereket használni. Nem kaptak még képzést.
- Shira. Tudod, hogy kell egy kardot használni? - kérdezte meg húgát. Hirtelen elbizonytalanodó tekintete elég válasz volt.
- Addig csapkodsz felé az élével, amíg meg nem hal?
- Tulajdonképpen… Igen. - rázta meg a fejét Sayu, és egy lépést tett előre.
A lény egy dühödt mordulással kezdett el felé futni. Sayu oldalra lépett, valahogy kikerülve az éles szarvakat, és felé szúrt. Mozgékonyabb volt az állat, mint hitte: a kard csak hűlt helyét találta el, és a farok már úton is volt Sayu feje felé. Arccal vetette le magát a földre, és arrébb gurult.
Shira oldalra ugrott, hogy megpróbálja fedezni valahogy nővérét. Vörös lángok lepték el a kardot és egy suhintásra az arca felé repültek. Szinte megvetően csapott felé egyet karjával a fa védelmezője, és ártalmatlanul vált ketté előtte a tűzcsóva.
Sayunak viszont ennyi idő kellett összesen, hogy felkeljen. Két kézre fogva a kardot szúrt bele hátsó lábába.
A fémpenge ahelyett, hogy mély, vérző sebet nyitott volna a lényen, alig karcolta fel bőrét. A becsapódásba Sayu karja belesajdult, és a pajzsot csak az utolsó pillanatban tudta a rá csapó farok útjába idézni. Pörögve repítette el a támadás. Shiragiku gyorsan kapcsolt, és a levegőbe ugrott. A cipő segítségével a lekuporodó lény fölé került és egy tűzhullámot küldött a lény hátába. Fájdalmas ordítás volt a jutalma. Ahol a fém nem tudott áthatolni, ott a lángok sikerrel jártak: széles, fekete folton perzselte meg az ellenfelüket a támadás, és a gorilla azonnal felé fordult. Nem tudott egyszerre kettőjükre figyelni.
Egy újabb ugrással kitért az öklelő szarvak elől, és vaktában egy vágást indított felé, ezúttal mágia nélkül. Érezte, hogy a lángok rengeteg erőt kivettek belőle.
De nem várt hatása volt a vakon kaszabolásnak. A szörny hátrálni kezdett, mintha csak korbáccsal vágott volna végig rajta. Fejben megpróbálta visszajátszani, mit is csinált. Csak egy ötletszerű támadást indított, a nyaka felé… A nyaka!
Alig ért le a földre, Sayu már ott volt, hogy kardjával újra megpróbálja megvágni ellenfelük kemény bőrét, ugyanakkora eredménnyel, mint az előbb.
- Sayu, tereld el a figyelmét!
- Szerinted mit csinálok éppen? - csattant fel a lány, és nekifeszült a pajzsnak. Támadással nem is próbálkozott: minden erejére szüksége volt, hogy állni tudja a csapásokat. Az ütésre lépéseket csúszott hátra, de lába elég mélyen belesüllyedt a sárba, hogy ne repüljön el újra.
Shira az egyik, középmagas polc felé rohant. Két szökkenéssel már a tetején is volt, és aggódva nézett le. Sayun látszott, hogy egyre kevésbé bírja a rohamokat. Mély levegőt véve ugrott előre, a kardot maga előtt tartva. Az utolsó pillanatban borult lángba a penge, amikor zuhanni kezdett, egyenesen a neki háttal álló lény nyaka felé.
Szinte minden erejét a tűz szításába fektette. Nem volt újabb lehetősége támadni, és szerencséje is volt vele: épp tarkójában merült el tövig a kard pengéje, és a tűz is ebben a pillanatban szabadult el a testében.
Minden eddiginél hangosabb, panaszos üvöltés szakadt ki a szörnyből, amit mintha csak késsel vágtak volna el, amikor a tűz szétáradt. Élettelenül dőlt a földre, hátán a hitetlenül ziháló Shirával. A felcsapó víz és sár viszont tetőtől talpig beterítette Sayut, akinek mágiája épp ekkor adta fel a pajzs fenntartását. És ez a sár nem tűnt el, mint a kő ingoványa.
- Remélem, nem direkt csináltad. - nézett rá szúrósan a teljesen barna lány, majd megrázta a fejét. - Áh, mindegy. Majd letörlöm valahogy.

Két perc pihenőt engedélyeztek maguknak a lányok a szörny legyőzése után. Ki voltak merülve, de túlságosan szorította az idő őket ahhoz, hogy leüljenek néhány percre.
Sayu mászott fel a fára. Először a kristályt érintette meg, de ahelyett, hogy az kiírta volna az időt, megrepedt érintésére. Ijedten elkapta a kezét, mikor a gömb felrobbant, de felcsillant a szeme, ahogy a helyén lebegő tárgyra nézett. A kijelzőn látott kristály!
Hirtelen Mrs. Marissa hangja szólalt meg a fejükben.
- Gratulálok, kedveseim, eljutottatok az útvesztő végére. Már csak egy feladatotok maradt hátra: vissza kell jutnotok az útvesztő elejére. Két, nálatok levő tárgyat is lecserélhettek, tehát legalább kettő, maximum négy tárgyat vihettek magatokkal. A kristály tájolóként mutatja nektek a visszautat. Sok sikert! - mondta vidáman a hölgy, és lezárta a kapcsolatot. Shira már az első mondat után a fa mellett megjelenő dobozokra vetette magát, amíg Sayu megvizsgálta a könyvet, amit fent talált.
Shira csak egy pillantást vetett az iránytűre. A mutató mindig a kristályra mutatott, bármerre is forgatta. Gondolkozás nélkül rakta be az iránytűt az egyik dobozba, ahogy a noteszt is. Azokra a repülő deszkák mellett nem volt szükségük, amelyeket azonnal maguk mellé is rakott. A rózsaszín az övé lesz, Sayué a kék.
A radart, mint minden eszközt, ami a tájékozódáshoz kellett, magához vett, és végül a pisztoly mellett döntött. A stopper nem érdekelte – vagy eljutnak a végéig, vagy nem. Nem lesznek gyorsabbak attól, ha tudják, mennyi idejük van hátra.
A kesztyű és pisztoly közül rövid habozás után az utóbbit választotta. A deszkákról könnyebben használhatóak voltak a távolsági fegyverek, ha az újabb próbában harcra kerül sor.
- A könyvnek semmi haszna. Üres az egész, és a lapok csak maguktól mennek előre. - mászott le Sayu. Shira gyorsan a kezébe nyomta a robbanó lakrimákkal ellátott pisztolyt és a kék deszkát.
- Akkor induljunk. - Shira a kezébe vette a radart, és ráállt a deszkájára. Nem használt még ilyet, de ismerte az elméletet. Ereje visszatért annyira, hogy hosszabb útra is tudta használni a mágikus eszközt, de lassabban tudtak csak haladni vele, mint szerette volna.
- Egy pillanat még, drágáim! Már csak negyven percetek van, és az igazi próba csak most kezdődik! Ha végleges a felszerelésetek, akkor szóljatok. Van még egy-két mondatom számotokra.
- Kész vagyunk, Mrs. Marissa! Két deszkát vettünk el, a pisztolyt és a radart. - vágta rá nyomban Shira. Izzadt a tenyere az izgalomtól, de nyugalmat erőltetett magára, hogy meghallgassa a könyvtárost, mielőtt kilőttek volna a startvonal felé.