Tamasaburo (Küldetés Anoya De Hielonak, Gabriel van Chantainak, Noah Varensnek és Rouuro Kaonak)

- Ideje lenne újra küldetésre indulni. – leheltem magam elé, miközben a narancslevemet lötyögtettem a poharam alján, és bámult szemekkel, behúzott nyakkal bámultam, miközben az asztalomat könyökkel támasztottam. – Csak ne kapott volna el megint a lustaság. – húztam le az utolsó kortyokat, és Sebastian után néztem, azzal a feltett szándékkal, hogy odaintem magamhoz, hátha erre jár, és hazaküldöm a poharat. Aztán látva, hogy éppen a többi pohárral bajlódik, inkább leküzdöttem a lustaságot, és elvittem neki.
- Köszönöm. – szólt, miközben letette a pult alá.
- Nincs mit.
- De, van, a legtöbben inkább odaintettek volna.
- Feltett szándékom volt, ha mondjuk éppen valakinek vittél volna ki kaját. – egy mangacsepp jelent meg a homlokán. – Aztán láttam, hogy dolgod van, és inkább hagylak dolgozni. Mellesleg, nem tudsz valami egyszerűbb küldetést? Nincs kedvem a seggemen ülni, de egyedül nem is vagyok túl erős egyelőre. Meta és Mei-chan pedig küldetésen van.
- A hajnalban került ki egy rövid cetli a sarokra, talán vess rá egy pillantást!

Jutalom a nyomra vezetőnek!

Eltűnt! Elfogyott! Elvitték! Kérem segítsenek, az életem múlik rajta! Semmilyen költséget nem sajnálok!
- Jakob Tuur, független kereskedő, Clover

- Hm, nem vitte túlzásba. – szakítottam le. – Sebastian, lennél szíves behúzni, hogy elvittem?
- Persze. Egyéb üzenet?
- He? – húztam fel a szemöldököm, miközben már a köpenyemet vettem a hátamra.
- A többieknek. – mosolygott.
- Ja, Meta egye meg a magnéziumot is, abban van a vitamin, Mei adjon nyugtatót Lisának, Noah meg tegye takarékra magát nőkérdésben, blablabla.. Viszlát, Sebastian! – intettem, és elindultam a vasútállomásra.
~Clover - hol lehet vajon? A legjobb lesz, ha a vasútnál érdeklődöm először, Era úgyis össze van kötve az egész birodalommal vasúton. ~

Miután megvettem a jegyet kiálltam a peronra, és jobb híján kavicsokat dobáltam a sínnek. Illetve inkább gyakoroltam, mert szándékomban áll valamilyen dobó fegyver idézését elsajátítani, csak még nem tudom, hogy a fejszét kéne-e, vagy a shurikent. A fejszéhez jobban fűlik a fogam, csak nem tudom, hogy milyen a természete a fegyvernek, ha olyan, mint a kardom, és bizonyos távolságon kívül eltűnik, nem sokat érek vele. ~Beszélnem kell Xaundaras mesterrel ezügyben. No mindegy.~ Síp, és zakatolás szelte ketté a levegőt, én pedig felszálltam a vonatra.
Hatalmas tömeg volt, és nagy meleg, ezért kinyitottam az ablakot, ám hiányzott a kis rézhuzal, amivel kiakaszthattam volna, így folyamatosan csapkodta volna a szél, úgyhogy…
- Ex-quip – Magic Sword! – a rúna előbukkanása után megérkezett a fegyverem is, és a lehet legjobban beszorítottam a keretbe, meggátolva az ablak behajlását. – Elvégre, ha kiesik, akkor sem vesztem el.- Hanyatt dőltem az ülésben, és ekkor esett csak le, hogy egyes egyedül ülök a kabinban, a folyosón pedig tolonganak. Meghúztam a vállamat, aztán elszundítottam.
Arra ébredtem, hogy egy alacsony, kék hajú nő bevetődik a velem szemben lévő ülésbe. Bundában volt, és vékony kesztyűt viselt, furcsa volt. ~Hogy a francba’ nincs melege?~ Mindegy. Legalább már nem vagyok egyedül. Aztán amikor megláttam a gyűrűjét, rájöttem, hogy mágus, be kellett mutatkoznom.
- Gabriel van Chantai. Dragon Fang. – szóltam, miközben kezemet nyújtottam felé. Meglepetésemre nem húzta le a kesztyűt, és nem megmarkolta a kezem, csak beletette az övét, és az arcom elé emelte. Egyértelmű volt, szintén nemesi vér leszármazottja lehet, ahogy én. Kezet csókoltam.
- Anoya de Hielo. Fairy Tail.
Rövid, felszínes beszélgetésbe elegyedtünk, aztán menet közben szólt be a kalauz, hogy Clover következik. Mindketten egyszerre ugrottunk fel, és indultunk kifelé, miután mindketten elköszöntünk a másiktól. Elmosolyodtunk, aztán előre engedtem. Amikor leszálltunk az állomáson, megkérdeztem, hogy mi járatban, és ekkor derült ki, hogy mindketten ugyanazért vagyunk itt. Ő is küldetésre jött, Jakob Tuur-hoz.
Úgy néz ki, mindenki ismeri a fickót, hiszen amikor megkérdeztem az egyik fickót, az egészkörnyező tömeg válaszolt. A férfi részletes útbaigazítása után nem volt nehéz megtalálni a házat, azonban egyvalami szemet szúrt, illetve, inkább fület. ~Miért hívják mijnheer Tuur-nak?~ Mindegy. Kopogtam.

A gyertya szemrontó, arany fénnyel világította meg a kis szobát, imbolygó árnyékokat rajzolt a falakra. Könyvvel a kezemben, törökülésben ültem az ágyamon, és egy könyvet bújtam a fénymágiáról. Szemeimmel faltam a sorokat, csak néha pillantottam fel, ha a gyertya nagyobbat lobbant a kelleténél. Az idő telt, az óra álmosan kotyogott.
Nem figyeltem az órát, csupán arra eszméltem fel, hogy az ablakon egyre több fény árad be, így a gyertya lassan feleslegessé vált. Hamarosan elfújtam, majd eltettem a könyvet is. Az ablakhoz léptem és szélesre tártam. Elkínzott szemem fáradtan csukódott le egyre hosszabban, ám nem törődtem vele. Inkább a séta mellett döntöttem.
Az utcákon ilyen korán senki sem járt - csak egy - két ház előtt takarított a tulajdonosuk. Ezek szemrehányóan bámultak rám. Vállat vonva álltam tovább.
Az utcán egy papírlap akadt a figyelmembe.


Álmosan meredtem a papírlapra, majd az utazás mellett döntöttem. A néhány - és túl kevés - információ felkeltette kíváncsiságomat. Az állomásra battyogtam, bemondtam a város nevét a pénztárnál, megkaptam a jegyemet, vonatra ültem - és amint ülést értem, olyan mély álomba zuhantam, mintha lelőttek volna. Hiába, az éjszakai tanulás megbosszulja önmagát.
A kalauz keltett fel Cloverben. Álmos képpel meredtem a szerencsétlenre, majd mire felfogtam - "Ez Clover, megérkeztünk!" - addigra a szerelvény már ismét meglódult.
Nekem se kellett több. Megfogtam a táskámat és kiugrottam a vonatból. Szerencse, hogy még nem ment olyan gyorsan. Álmosságomnak köszönhetően azonban nem az ajtón, hanem az ablakon vetettem ki magam - és egyáltalán nem találtam furcsának. Megdörzsöltem a szemem, és nyakamba vettem a várost.
Egy idős asszony mosolyogva igazított útba - "Az a nagy ház két sarokkal odébb, el se tévesztheti, kisasszony!" - és két sarokkal odébb már valóban a kereskedő háza előtt álltam. Bekopogtam, majd vártam - azonban félálomban meghosszabbodik az idő, és habár egy perce kopogtam csak, nekem egy órának tűnt. Várakozási időt rövidítendő, lecsüccsentem a lépcsőre és édesdeden elaludtam.

Ahogy nézegettem a pénztárcámat és elgondolkodtam a kiadásaimról, arra jutottam hogy korán sem állok jól pénzügyileg. Ezért egbyől az ebédlő közelében álló küldetésfalhoz lépdeltem s cikázni kezdett a tekintetem a felhívások közt:
Rablások, furcsa jelenségek, kincsek, eltűnt szeméylek és:

Jutalom a nyomra vezetőnek!

Eltűnt! Elfogyott! Elvitték! Kérem segítsenek, az életem múlik rajta! Semmilyen költséget nem sajnálok!
- Jakob Tuur, független kereskedő, Clover

Kevéske információ volt megadva de épp ez volt az érdekes. Azonnal össze is szedtem a cuccomat és útra keltem. Mi sem természetesebb a vonattal való közlekedésnél. Jegyet váltottam a másodosztályra pénzspórolás miatt. Ha lenne elég pénzem simán vettem volna az első osztályba is. Nem lenne jó valami érdektelen és semmilyen emberrel összefutni. Ahogy fölszálltam a vagonban láttma hogy ebből tömegnyomor lesz. De nem izgatott túrtam magam előre ahogy csak tudtam. Neogy mér nekem, Anoya De Hielonak ne legyen egy normális, és kényelmes helyem. Ahogy nézegettem a kabinokat láttam hogy mindegyik tele, vagy alig van hely benne, ezért tovább mentem. A vonat megindult előre. Kicsit elvesztetem az egyensúlyom de csak megálltam a lábamon. Előre haladva az emberek közt találtam egy kabint amiben egy fiú ült , láthatóan aludt. Eleinte nem értettem miért nem ültek be mellé a többiek ,de amikor megláttam hogy az ambalkot egy megidézett varázskardal támsztotta ki minden világos lett.
~ Mágus, nincs mitől tartanom-gondoltam s berontottam az ajtón, majd be is csuktam rögtön azt magam után. A fiú nagy szemekkel bámult rám. Levetettem a kabátom, leraktam magam vele szemben .
- Gabriel van Chantai. Dragon Fang.-mutatkozott be majd a kezét nyújtotta felém hogy kezet fogjunk, de én csak kecsesen előrenyújottam a kezemet, jelezve hogy úri hölgy vagyok.
- Anoya de Hielo. Fairy Tail.-mutatkoztam be. A fiú közbe kezet csókolt nekem. Felszínes bájcsevegésbe kezdtünk, majd nem sokkal ezután jött a Kaller hogy Clover jön. Gyorsan fölpattantunk és mindketten leszálltunk a megadott helynél. A fiú érdeklődően megkérdezte hogy miért itt szálltam le. Elmodntam neki küdletésem célját. Meglepődött. Ő is épp oda tartott. Egy magas pacáktól megtudakolta hogy hol lakik a kliensünk Úgy tünt mindenki ismeri az ügyfelünket mivel egy nagyobb tömeg szinte egybehangzóan válaszolt. A pasas kis útbaigazítása után gyorsan eltaláltunk a házhoz. Gabriel kopogott...

A kopogás hangjának tovaszálltával kulcszörgés hallatszik az ajtó másik oldalán, rövid kotorászás követi, és aztán feltárul az ajtó. Aki ajtót nyitott nekünk nem látszik, de mi bátran belépünk. Mögöttünk bezáródik az ajtó, és a ház tulajdonosa állt előttünk, amint megfordultunk. Haja kócos, leginkább egy boglya szénára hasonlít, az arca sápadt, és néhol ráncok tarkítják, a keze remeg, amint kiveszi a kulcsot a zárból, amit ráfordított ismét. Szemét hol rám, hol a társamra, Anoya-ra emelte, de egy másodperc tört részénél tovább sem rajtam, sem pedig Anoyán nem időzött a szempár.
- Mágusok? - kérdi elhaló, vékony hangon végül, épp akkor, amikor megtörném a csöndet.
- Igen. - szól Anoya kedvesen, bátorítandó a férfit, én pedig csak némán bólintok.
- Végre! - szakad fel a torkából a kiáltás, amit könnyek kísérnek a ráncok között az arcon végigsuhanva. - Tuur, független kereskedő... - nyújtja a kezét. - kérem, nagyon kérem Önöket segítsenek!
- Azért jöttünk. - szóltam, és leültem az asztal mellé, majd intettem a fejemmel a férfinak, hogy cselekedjen hasonlóképp. Miután megtörtént, folytattam: - Mondjon el mindent!
- A Tamasaburo! Eltűnt! - fakad ki újra, szinte kiáltja, és ismét könnyek záporoznak a szeméből.
- Tamasaburo? Az micsoda? - kérdezi Anoya, aki inkább állva maradt.
- A tamasaburo? Nem ismerik? Jajj istenem, hogy fogják így megtalálni? - temeti két tenyerébe az arcát. - Mi lesz velem?
Jelentőségteljes pillantást vetek Anoya-ra, és újra a férfihoz fordulok.
- Nyugodjon le, kérem, és kezdje el mesélni, mi az a Tamasaburo. Mondja el, hogy mire való, miből van, és miért kell az.
- Az se árt, ha megmondja, hol próbáljuk keresni. - toldotta meg mondanivalómat Anoya.
- Az.. Az egy cukor! Egy cukorka, ami nélkül meghalok! És maguk azt se tudják hogy néz ki! Istenem mi lesz velem! - sopánkodik tovább.
Anoya megpróbálja lecsitítani, megnyugtatni, hogy mindent meg fogunk tenni, hogy megtaláljuk, csak mondja el, hogy merre keressük.
- Fogalmam sincs! Azért béreltem fel magukat, hogy megtalálják, én nem tudom.. én nem... én... A gyártó!
- Hol találjuk? - végre egy nyom, amin elindulhatunk.
- A gyártó eltűnt!...
~Könnyen jött, könnyen ment..~
- A legjobb lesz, ha körbeszaglászunk. - szólt Anoya. - Még hall felőlünk. - szólt vissza a küszöbből, miután megpróbálta kinyitni, de az ugye kulcsra volt fordítva. - Kinyitná? - fordult oda.
A férfi előkotorta a kulccsomót a zsebéből, remegő kézzel megkereste a kulcsot ami passzol a zárhoz, beleigazította a lyukba, és elfordította. Majd mégegyszer, s mégegyszer. Az ajtó feltárult.
- Találják meg, kérem! - szólt, miközben kiléptem Anoya után az ajtón.
- Igaz is. - fordulok meg a küszöbön. - Van más mágus, aki jelentkezett?
- Igen, igen, van, igen. - hadarja. - Két fiatal lány, az egyik valami Crusader, a másik Noah, ha jól emlékszem.
- Ésszerű lenne társulni velük. - szólt Anoya. - Honnan ismerjük fel őket?
- Az egyiknek szőke, de inkább vörös haja van. A másiknak hosszú barna haja, és valami fura nadrág volt rajta. Zseb hátán zseb, úgy értem.
Miután Anoya megköszönte, bezártuk magunk mögött az ajtót, és már fordult is a kulcs a zárban.
- Nézzünk ki a piactérre, ott sokan vannak, hátha tud valaki valamit. - szóltam, majd elindtunk a zsivaly felé.

Jópár gyereket végigkérdeztünk, illetve gyerekkel járkáló anyukát, tekintve, hogy náluk a legnagyobb az esélye, hogy cukorkát fognak venni, majd kettéváltunk, és elindultunk végigkérdezni a kofákat is.
Ahogyan a negyedik árust kérdezgetem, megüti a fülem egy szó, a szomszéd standnál.
"Tamasaburo" Odakapom a fejem, és egy hosszú, barna hajú lány áll nekem oldalt, a nadrágja tele van zsebbel. ~Nos, stimmel. Legalább a fickó emlékezetében bízhatunk.~
- Szia. - állok mellé, otthagyva a fickót, miközben beszélt. - Jól hallottam, a Tamasaburot keresed te is?
- Szia. - köszön, és mosolyog. - Igen, jól. Te is?
- Igen, a küldetésre érkeztünk mi is. A társam éppen a kofákat kérdezi végig. Ésszerűbb lenne, ha együtt nyomoznánk tovább. - ajánlom.
- Hm. - bólint, majd intek, hogy kövessen.
Átvágunk a tömegen, megérintem Anoya vállát, aki megpördül, és meglepődik a jövevényen. Amikor elmagyarázom neki, hogy ő is a küldetésre jelentkezett a kezét nyújtja neki:
- Anoya De Hielo.
- Noah Varens. - szorítja meg a lány jókedvűen a társam kezét.
- Gabriel van Chantai. - szólok közbe, majd a kézrázások végén mindenki elmondja, mire jutott.
- Már csak a negyedik mágust kéne megkeresnünk. - jegyzi meg Anoya.

Hála kialvatlangásomnak, nem vettem észre, hogy nyílik az ajtó - így sikeresen a tulaj lába elé borultam. A zaklatott vonású úriemberről valahogy sejtettem: Tuurhoz, a kereskedőhöz van szerencsém.
- Szebb napot! - kívántam neki, majd felkecmeregtem. Hamarosan bent találtam magam a szobájában, ő pedig hisztérikus hangon bevallotta, amit sejtettem: valóban Tuurhoz volt szerencsém. Ám küldetésem mibenlétét még csak nem is pedzettem.
- Tehát, miről is lenne szó? - érdeklődtem fáradtságban ázott agyam utolsó csepp jómodorával.
- A tamasaburo! Eltűnt! - nyüszítette.
- Mifene az a Tamasaburo? - kérdeztem fásultan.
- Egy cukorka... a legfinomabb... egyetlen mesterember készíti, de most eltűnt... istenem, mi lesz velem anélkül???
Sokszor láttam, hogy egy gyerek sírni kezd, ha elveszik a nyalókáját. De hogy egy felnőtt!
- Nyugodjon meg, uram, meg fogom találni! - ígértem, pedig halvány lövésem sem volt arról, merre keressem. Fogadkozásom bizonytalan volta elkeserítette Tuurt is, aki átlátott a szitán.
- Nem, nem fogja, hisz azt sem tudja, hogy néz ki... - vonyította.
- Nagyobb gondokat is megoldottam már... - mondtam neki, majd inkább kiléptem az ajtón.
A kinti vidám napfény szöges ellentétben állt Tuur sötét kétségbeesésével. Napsugarak fürdették az utcákat és a kint kószáló embereket. Megpróbáltam a helyi gyerekektől érdeklődni a cukorka felől, de nem sokat tudtak. A gyártóval is szívesen beszéltem volna, ám a lakosok bevallása szerint eltűnt. A bolt üresen áll, a lakása elhagyatott.
"Hát... nem könnyítik meg a dolgomat..."
Végül a piactér felé vettem az irányt, hátha ott találok valakit, aki sejt valamit a cukorkáról. Épp egy gyümölcsárus kikérdezésével végeztem, mikor egy fiúba botlottam.
- Szia. Jól hallottam, a Tamasaburot keresed te is?
- Szia. - köszöntem, és fáradtan mosolyogtam rá, halvány reménysugárral. Talán ő tud valamit. - Igen, jól. Te is?
- Igen, a küldetésre érkeztünk mi is. A társam éppen a kofákat kérdezi végig. Ésszerűbb lenne, ha együtt nyomoznánk tovább.
"Több szem többet lát végül is..."
Egy biccentéssel beleegyeztem, majd hagytam, hogy bemutasson a társának, egy igencsak jeges hangulatú hölgynek.

Gabriel kopogott. Bentről halk csilingelés hallatszódott. Nyilván a kulccsal bajlódott a bentlévő. Az ajtó lassan kinyilt. odabentről sötétség árradt és dohos szag. Nem láttuk azt ki ajtót nyitott de bártan beléptünk. Egy aprócska , reszkető öregembert pillantottunk meg. Haja őszre borult már, s mint falevél reszketett elöttünk. A lakásban pár apró gyertyaláng pislogott minimális látást biztosítva.
- Mágusok? - kérdezte rekketes, reszkető hangon.
- Igen. - válaszoltam, s hátam mögött Gabriel bólogatott.
- Végre! - kiáltott fel a megkönnyebbüléstől, s könnyek között, rázva Gabriel kezét mutatkozott be. - Tuur, független kereskedő... - nyújtja a kezét. - kérem, nagyon kérem Önöket segítsenek!
- Azért jöttünk. - mondta Gabriel s lehuppant az asztal mellé ~udvariatlan~ gondoltam, ~ mi az hogy egy őt állva hagynak...?~ ám elégedetlenségemnek nem adtam jelt. Az öregúr leült a fiúval szemben - Mondjon el mindent!
- A Tamasaburo! Eltűnt! - fakad ki újra, szinte kiáltja, s újból , szemeiből könynek zápora tőr elő.
- Tamasaburo? Az micsoda? - kérdeztem meglepetten.
- A tamasaburo? Nem ismerik? Jajj istenem, hogy fogják így megtalálni? - temeti két tenyerébe az arcát. - Mi lesz velem?
Gabriel kétségbeesetten nézett rám mint aki a megoldást várja tőlem.
- Nyugodjon le, kérem, és kezdje el mesélni, mi az a Tamasaburo. Mondja el, hogy mire való, miből van, és miért kell az.
- Az se árt, ha megmondja, hol próbáljuk keresni. - egészítettem ki Gabrielt.
- Az.. Az egy cukor! Egy cukorka, ami nélkül meghalok! És maguk azt se tudják hogy néz ki! Istenem mi lesz velem! - sopánkodik tovább. Kedves s megnyugtató hangvételemnek hála némileg lecsillapodott s megkértem meséljen tovább erről a dologról, hogy merre kereshetnénk például:
- Fogalmam sincs! Azért béreltem fel magukat, hogy megtalálják, én nem tudom.. én nem... én... A gyártó!
- Hol találjuk? -kapta föl a fejét Gab
- A gyártó eltűnt!...
~Ez sült..~
- A legjobb lesz, ha körbeszaglászunk. - javasoltam- - Kinyitná? [color=white]- fordultam oda, miután észrevettem hogy nem tudok kiemnni...[/color]
A férfi előkotorta a kulccsomót a zsebéből, remegő kézzel megkereste a kulcsot ami passzol a zárhoz, beleigazította a lyukba, és elfordította. Majd mégegyszer, s mégegyszer. Az ajtó kinyilt, beenegedve egy kis csöppnyi fényt.
- Találják meg, kérem! - szólt, s közben Gabriel is megindult utánam.
- Igaz is. - fordul meg a fiú a küszöbön. - Van más mágus, aki jelentkezett?
- Igen, igen, van, igen. - hadarja. - Két fiatal lány, az egyik valami Crusader, a másik Noah, ha jól emlékszem.
- Ésszerű lenne társulni velük. - szóltam. - Honnan ismerjük fel őket?
- Az egyiknek szőke, de inkább vörös haja van. A másiknak hosszú barna haja, és valami fura nadrág volt rajta. Zseb hátán zseb, úgy értem.
Kedvesen megkszöntem a segítségét, majd a papa visszahúzódott lakába és kulcsrazárta ajtaját.
- Nézzünk ki a piactérre, ott sokan vannak, hátha tud valaki valamit. - javasolta Gabriel, s ötletét követve megindultunk a hangzavart követve..

Jópár gyermekes édesanyához mentünk oda hátha épp kifogták ezt a híres édességet de minden próbálkozás hiábavaló volt, ígyhát nem volt mit tenni a kofákhoz indultunk szétválva. Kérdezgetésemnek eredménye a nagy semmivel lett egyenlő, de pár órával késöbb mikor újra találkoztam Gabriellel egy barna hajú lány társaságában tért vissza. Elmesélték hogy a lány is a Tamasaburo-t keresi.
A lány kedvesen nyújtotta felém kezét.
- Anoya De Hielo.
- Noah Varens. - szorítja meg a lány jókedvűen a kezem.
- Gabriel van Chantai. - szól, majd a kézrázások végén mindenki elmondja, mire jutott.
-Semmi, mindenhol nagy szemekkel néztek rám hogy bolod vagyok.-panaszkodtam.
-Nálunk se sokkal több...- szomorodott el Gabriel.
-Már csak a negyedik társunkat kéne megtalálnunk.-mondtam s a tömeget fürkésztem.....

Röviddel a Noah-val való találkozásunk után megérkezett a negyedik társunk, legalábbis ezt állította magáról, viszont gyanús volt, hogy eltakarta az arcát, és nem igen nézett a szemünkbe, vagy, ha igen, én nem vettem észre. Sorono Tavara néven mutatkozott be, azért érdekes, hogy a kereskedő nem említette csak a másik lányt, aki ki tudja merre járhat. Biztosan később érkezett oda.
Rövid szóváltás után hangos kiabálásra lettünk figyelmesek:
- Átkozott kölkök, tűnés innen! Elálljátok az utat, elzavarjátok az összes vásárlómat! A Tamasaburo készítő ott van szemben, ott trécseljetek! - károgott egy öregasszony, miközben a botját rázta felénk.
Szinte egyszerre fordultunk oda - a tömeggel együtt - és mivel a fél piac megindult a kis üzlet felé, nem habozhattunk, nekünk kellett a tömeg élére állni, úgyhogy futni kezdtünk, és Sorono -val ketten szinte vállal löktük be az ajtót, ami kis híján tokostól beborult.
Bent egy középkorú férfi kandikált kifelé két deszka között a tömegre, majd minket megpillantva ránk emelte tekintetét:
- Tűnés kifelé! Elfogyott, és nem is lesz több! - Először megilletődtem, lévén nem sűrűn fogadtak eddig így, akárhol is, majd mielőtt a tömeg első sorai betódultak volna az üzletbe odalépett mögénk, bevágta az ajtót, és egy vaskos fadarabbal eltorlaszolta azt, majd a hátával támasztotta meg.
- Hadd találjam ki... Piri néninek megint eljárt a szája.. - nyögi, miközben egyedül próbálja visszatartani az ostromló tömeget, aztán gondoltam egyet, és beálltam mellé, segíteni. Az első pár lökést sikerült szinte teljesen felfogni, de egyre erősödtek azok.
A többiek közül valaki hangja szinte a pillanat törtrésze alatt szállt semmivé a külső kiabálás miatt, amikor faggatni kezdte volna a cukorkáról. Egy futó pillantást vetettem a műhelyre, hogy mivel tudnánk eltorlaszolni az ajtót, és ekkor szúrt szemet, hogy voltaképp nem így képzeltem egy cukrászüzemet. Fogók, kalapácsok... valahogy nem illettek ide.
- Az a négy elviszi az összeset! Törjétek be az ajtót! Tamasaburot mindenkinek!!! - üvölti kintről egy harsány hang az egész tömeget túlharsogva, a mester pedig se szó se beszéd otthagyja az ajtót, és elkezdi összekapkodni a holmiját. Amint elengedte az ajtót intettem a fejemmel Sorono-nak, hogy örülnék, ha segítene.
Rövid pakolászás után a fickó feltépte a hátsó ajtót, ahol nem hogy nem volt akkora tömeg, de egyszerűen sehol nem volt egy teremtett lélek sem. Menekülni akart a városból, mi pedig követni kezdtük. ~Az egyetlen nyomunk a nyomozásban, nem hagyhatjuk elmenni.~

A városból kiérve látszólag megnyugodott a delikvensünk, egyenesen egy kis, szakadt kunyhóhoz talpaltunk, amibe bevette magát, és leülve az ágyra kifakadt:
- Tudtam, hogy egyszer el kell hagynunk a várost... de ott lakik mindenkim... minden rokonom... Piri néni, miért?! Haza akarok menni! - valósággal elsírta magát, ami lesokkolt. ~Egy ekkora emberhez nem illik az ilyesmi.~
Hagyom, hogy Anoya és Noah próbálkozzon a megnyugtatásával - nekem az ilyesmi nem megy - majd pár perc múlva sikerül belőle kihúzni annyit, hogy ő csinálna többet a cukorból, de egyszerűen nem tud, ugyanis egy kulcsfontosságú alapanyag, egy fehér virág hibádzik. A történet innentől egyszerű lenne, ha nem egy kizárólagos helyen nőne ez a gaz, amit a férfi meg is mutat, amit történetesen banditák szálltak meg, és horribilis összeget kérnek az áthaladásért.
- Pföej! Banditák... - szólalok meg végül. - Utálom a fajtájukat, gyerekkorom óta lépten-nyomon beléjük botlok, a hócsukám tele van velük. Nem szeretek gyilkolni, csak ha a végszükség így hozza, de ezek egy egész falut tartanak sakkban, és az útzárlattal az északi városok felé is fenyegetőek, ahol nekem is van érdekeltségem. Részemről örülnék, ha hidegre tennénk az összeset. Ki van velem? - kérdezem, majd a többieket vizslatom végig.

Nem sokkal azután, hogy egy Sorono Tavara nevű alak negyedik társunként bemutatkozott, egy öreg hölgy sántikált felénk. Százszor százéves, ráncok szelte arcán düh acsargott, vizenyős szeme villámokat szórt, fogatlan szája károgásra görbült. Sétabotját felénk rázva igyekezett terelni minket, habár a mód, ahogy tette, mindennek volt nevezhető, csak kedvesnek nem.
- Átkozott kölkök, tűnés innen! Elálljátok az utat, elzavarjátok az összes vásárlómat! A Tamasaburo készítő ott van szemben, ott trécseljetek!
Bizonyára azt hitte, reklámozni akarjuk az öreg Tamasaburo készítőt. Azonban a háznak, amire mutatott, inkább teljes tatarozásra volt szüksége, semmint reklámra. Hevenyészetten bedeszkázott kirakata kongott az ürességtől, és több helyen meglazultak már a rozsdás szögek.
Furcsa módon eddig senki sem akart tudni a cukorka létezéséről, most azonban szimatot fogott kopók módjára merevedtek meg, majd hirtelen mindenki a kicsiny üzletecske felé gázolt. Nekünk valahogy előbb sikerült bejutnunk az ajtón, mint a tömegnek.
Odabent rozoga pult és csupasz polcok sorakoztak, amelyek cukorkát nem, de annál több port tartottak. És mindenfelé kalapácsok, fogók... várjunk csak? Ezek nem kovácseszközök?
Két deszka között maga a cukorkakészítő méregetett minket riadtan, majd kikiáltott védelme mögül.
- Tűnés kifelé! Elfogyott, és nem is lesz több!
Azonban látva a mögöttünk trappoló tömeget, letett a kitessékelésünkről, inkább bevágta az ajtót és elreteszelte. Ám ennyi erővel az egyik kis deszkát is kirakhatta volna egy tomboló cunami elé. Az emberhullám egyre nagyobbat és nagyobbat lökött a kopott faajtón, majdnem tokostól beszakítva azt. A két fiú az öreg segítségére sietett az ajtó kitámasztásában.
- Hadd találjam ki... Piri néninek megint eljárt a szája.. - nyögte az öreg férfi. Ám ennél többre nem futotta sem ideje, sem bátorsága, sem ereje. Összekapkodta a holmijait és otthagyott minket. Közben odakint egy hangadó az ajtó betörésére buzdította a népet, mielőtt "az a négy" mindent felfalna. Eközben az öreg egy kisegér ügyességével slisszolt ki a hátsó ajtón, ahol teremtett lélek sem járt.
Választásunk nem lévén, követnünk kellett, hiszen az eltűnt Tamasaburohoz ő volt a kulcs. Kiékeltük az ajtót és leléptünk.
Az öreg egyenesen egy részeg kalyibához vezetett minket: falai szinte bedőltek, mocskos ablakain át félhomállyá szürkült odabent a napfény. A kis ház egyetlen szobából állt, bútorzatát egy roskatag priccs, egy poros asztal és rozoga szék jelentette. Az öreg rögtön az ágyra roskadt, és tenyerébe temette az arcát.
- Tudtam, hogy egyszer el kell hagynunk a várost... de ott lakik mindenkim... minden rokonom... Piri néni, miért?! Haza akarok menni! - fakadt sírva.
Megveregettem a hátát, de nem nagyon tudtam vigasszal szolgálni számára. Nem tudtam, miként vidíthatnám fel, így jobb ötletem nem lévén, csak hagytam, hogy kisírja magát. Később sikerült annyira erőt vennie magán, hogy jó néhány hüppögést és sírásszünetet beiktatva elmagyarázza: csinálna még cukorkát, de a legfontosabb alapanyaga, egy bolyhos fehér virág, csak egyetlen helyen nő, de azt banditák tartják megszállva. Gabriel azonnal tűzbe jött.
- Pföej! Banditák... Utálom a fajtájukat, gyerekkorom óta lépten-nyomon beléjük botlok, a hócsukám tele van velük. Nem szeretek gyilkolni, csak ha a végszükség így hozza, de ezek egy egész falut tartanak sakkban, és az útzárlattal az északi városok felé is fenyegetőek, ahol nekem is van érdekeltségem. Részemről örülnék, ha hidegre tennénk az összeset. Ki van velem?
Vigyorogva feltettem a kezem, ahogy az iskolában szokták, ha a tanító bácsi feltesz egy kérdést.

Rövid cirkálás alatt megpróbáltuk felmérni a terepet amennyire lehetett, persze ügyelve arra, hogy mindvégig rejtve maradjunk, és senkit se lássanak meg közülünk. Miután megtörtént a dolog, arrébb vonulva egy viszonylag nagyobb cserje mögött bújtunk meg, férfitársam pedig egy ágacskával rajzolni kezdett a porba. Először csak néztem, hogy vajon mit akar, aztán rájöttem; ~Itt már nem csak én tervezek, hálistennek.~
Miután a vázlat elkészült, Sorono elkezdte magyarázni a lehetőségeinket:
- Az ilyen helyzetekben a legjobb taktika az, ha a terepet a magunk oldalára fordítjuk, Illetve, mivel többen vannak ellenünk, jóval többen, mint mi vagyunk, semmiképpen sem érdemes egyedül maradnia senkinek. Ha párokban vagyunk, a barikád két oldalán, a szoros fölötti területekről támadhatunk. – közben folyamatosan mutogatott a pálcájával a rajzon, hogy értsük is, amit beszélt. - A legjobb felosztás, ha távolsági és közelharcolók kerülnek egy csoportba, ha pedig ez nem lehetséges a lényeg azon van, hogy egy sebezhetőbbet védjen egy jobban védekező, erőteljes társ.
Kicsit megállt, és körbenézett, végigvizslatva rajtunk. Már érlelődött bennem a gondolat, hogy én nem sokat fogok tudni tenni odafent, akármelyik lány mellé is kerülök, kicsi az esélye, hogy a magaslatokra felmászik akármelyik bandita is, én meg nem akarom ölbe tett kézzel nézni a dolgokat, úgyhogy várok, hátha van más lehetőség.
-De még így is fennállhat a lehetősége, hogy a gyengébbeket kiszúrják, így a legjobb az lenne, ha lenne még egy társunk... Vagy olyan mágiánk, ami képes nagy felhajtást keríteni valamelyik oldalról, hogy mi a két dombtető felől észrevétlenül támadhassunk ki? – ismét körbenéz, válaszra várva, de még várok. -Ha lennénk öten, mindössze annyival módosulna a terv, hogy a két támadó csapat minimálisan szétválna: amíg az elterelésünk felkelti magára a figyelmet, a két közelharcos egyenesen a tábor közelébe jut, míg a két távolsági az elterelés felé néző-mozgó ellenség hátába kerülhet. – fejezi be végül, és ez a variáció tökéletes is nekem – az átvariálásra…
- Részemről az utóbbi lehetőséget látom a legjobbnak, annyi módosítással, hogy én, mint közelharci fegyvermágus lemennék az ötödik emberrel, akinek személyében bevethetnénk Taurust, Noah csillagszellemét, és ketten lennénk a csalik. Így ő sem maradna egyedül, és nagyobb az esélye, hogy az egész bagázs figyelmét magunkra vonjuk. Több hasznomat veszitek így. Senki sem marad egyedül, hiszen ti haladhattok hárman akár egy vonalban is hátulról, és ha Noah véletlen mégis bajba kerülne, a csillagszellemét bármikor maga mellé idézheti. Én meg majd megoldom valahogy, ezen ne izguljatok!
Ezután én is felállok, Sorono biccent, jelezve, hogy ő készen van, s ha a hölgyeknek nincs ellenvetésük, részemről is oké.

Terepszemle után Kao magyarázni kezdett, én pedig egy fához támaszkodtam kicsit messzebb, hogy lássam a mozgolódást a táborban, de azért halljam, amit mondanak.
- Az ilyen helyzetekben a legjobb taktika az, ha a terepet a magunk oldalára fordítjuk, Illetve, mivel többen vannak ellenünk, jóval többen, mint mi vagyunk, semmiképpen sem érdemes egyedül maradnia senkinek. Ha párokban vagyunk, a barikád két oldalán, a szoros fölötti területekről támadhatunk. – közben végig matatott a pálcájával a porba hevenyészett rajzon - A legjobb felosztás, ha távolsági és közelharcolók kerülnek egy csoportba, ha pedig ez nem lehetséges a lényeg azon van, hogy egy sebezhetőbbet védjen egy jobban védekező, erőteljes társ.
-De még így is fennállhat a lehetősége, hogy a gyengébbeket kiszúrják, így a legjobb az lenne, ha lenne még egy társunk... Vagy olyan mágiánk, ami képes nagy felhajtást keríteni valamelyik oldalról, hogy mi a két dombtető felől észrevétlenül támadhassunk ki? Ha lennénk öten, mindössze annyival módosulna a terv, hogy a két támadó csapat minimálisan szétválna: amíg az elterelésünk felkelti magára a figyelmet, a két közelharcos egyenesen a tábor közelébe jut, míg a két távolsági az elterelés felé néző-mozgó ellenség hátába kerülhet.
Fának támaszkodva néztem hol a banditák táborát, hol a megbeszélést, amibe most Gabriel szólt bele.
- Részemről az utóbbi lehetőséget látom a legjobbnak, annyi módosítással, hogy én, mint közelharci fegyvermágus lemennék az ötödik emberrel, akinek személyében bevethetnénk Taurust, Noah csillagszellemét, és ketten lennénk a csalik. Így ő sem maradna egyedül, és nagyobb az esélye, hogy az egész bagázs figyelmét magunkra vonjuk. Több hasznomat veszitek így. Senki sem marad egyedül, hiszen ti haladhattok hárman akár egy vonalban is hátulról, és ha Noah véletlen mégis bajba kerülne, a csillagszellemét bármikor maga mellé idézheti. Én meg majd megoldom valahogy, ezen ne izguljatok!
A fiúk gyors eszmecserét tartottak a a taktikáról, míg én a fülemet hegyeztem. Nagyon úgy tűnt, hogy Gabriellel leszek egy csapatban, már csak az a kérdés: vajon honnan tudja, hogy én milyen csillagszellemet használok? Kutattam a fejemben, de sehogy sem emlékeztem rá, hogy találkoztam volna vele valahol...
Közben megrántottam a vállam, jelezve, hogy nekem bármi jó. Bajom nem esik, hisz nem voltam cukorból, mint ahogy ők feltételezték, néhány szedett - vedett bandita ellen simán megvédem magam. Rögtön el is döntöttem, hogy elcsórom az egyik bandita fegyverét, ha már ott leszek.

A szemeim cikáztak a távolban. Nem voltam jó az eligazodásban, de föltudtam térképzelni mi is folyik körülöttem, kik merre hány méterre állnak ilyesmi. Ahogy ezt lestem Rouuro már le is firkantotta a földre a helyzetünket, s Mr. hadvezér, katona elő is állt valamiféle taktikai támadással.
-Az ilyen helyzetekben a legjobb taktika az, ha a terepet a magunk oldalára fordítjuk, Illetve, mivel többen vannak ellenünk, jóval többen, mint mi vagyunk, semmiképpen sem érdemes egyedül maradnia senkinek. Ha párokban vagyunk, a barikád két oldalán, a szoros fölötti területekről támadhatunk.– közben mint egy földrejztanár mutogatott a bottal amivel rajzolt. - A legjobb felosztás, ha távolsági és közelharcolók kerülnek egy csoportba, ha pedig ez nem lehetséges a lényeg azon van, hogy egy sebezhetőbbet védjen egy jobban védekező, erőteljes társ.
~Kit is nézel te nyengének?-kértem ki magamnak ezt a titulust.
-De még így is fennállhat a lehetősége, hogy a gyengébbeket kiszúrják, így a legjobb az lenne, ha lenne még egy társunk... Vagy olyan mágiánk, ami képes nagy felhajtást keríteni valamelyik oldalról, hogy mi a két dombtető felől észrevétlenül támadhassunk ki? Ha lennénk öten, mindössze annyival módosulna a terv, hogy a két támadó csapat minimálisan szétválna: amíg az elterelésünk felkelti magára a figyelmet, a két közelharcos egyenesen a tábor közelébe jut, míg a két távolsági az elterelés felé néző-mozgó ellenség hátába kerülhet.-magyarázta a tervet. Ezek után Gabrielre nézett elezbe végzett a különórával. Legszívesebben kupáncsaptam volna valamivel a sértő feltételezéséért, de uralkodtam feltörő indultimon s hű maradtam gyengéd nőies mivoltomhoz.
- Részemről az utóbbi lehetőséget látom a legjobbnak, annyi módosítással, hogy én, mint közelharci fegyvermágus lemennék az ötödik emberrel, akinek személyében bevethetnénk Taurust, Noah csillagszellemét, és ketten lennénk a csalik. Így ő sem maradna egyedül, és nagyobb az esélye, hogy az egész bagázs figyelmét magunkra vonjuk. Több hasznomat veszitek így. Senki sem marad egyedül, hiszen ti haladhattok hárman akár egy vonalban is hátulról, és ha Noah véletlen mégis bajba kerülne, a csillagszellemét bármikor maga mellé idézheti. Én meg majd megoldom valahogy, ezen ne izguljatok!-mondta Gab.
~ Micsoda önfeláldozó egyén.-gondoltam.
-Úgy gondolom Taurus csak maradjon meg Noah védelmére. Miért lenne baj hogy négyen vagyunk? Csak a felosztással van bajom. Mivel valaki-ekkor Rouuro-ra pillantotam mintha ledöftem volna nézésemmel- gyengének titulált minket, nőket, ezért egy nő egy férfi párosítást javaslom. De abban igazat kell adjak hogy semmiféleképp ne maradjunk egyedül, mert bármivel összetalálkozhatunk.-ezzel szépen ellent is modntam gabriel tervének utolsó szakaszával.-azt javaslom hogy Gabriel és Noah, illetve Rouuro és jómagam legyünk egy csoportba, azért mert Gabriel és én a fegyverekben vagyunk jók, annak ellenére hogy jómagam jéből készítem őket szinte ugyanarról beszélünk. Ha sorba külömböző mágiával találják magukat szembe talán meg is zavarodnak. Illetve, azt javaslom hogy kerüljük el a nagy figyelemfelkeltést. A két csapat haladjon csenben és óvatosan, Így talán sikerül minden nagyobb galiba nélkül "levadászni őket" De ha arra kerül a sor, a figyelemelterelést ésszerűen használjuk, csak akkor alkalmazzuk ha az egyik csport valamely tagja nagyon dúrván megsérülne. Úgy ennyi, de ha van elelnvetés, és van vita tárgy modnjátok.-büszkén kihúztam magam miután magyarázatomat befejeztem.

Végül is abban maradtunk, hogy Noah csillagszellemét és engem, mint elterelő csapat csak vészhelyzet esetén kerül bevetésre, és inkább két oldalról próbáljuk őket bekeríteni, így hát fel is osztottuk a maroknyi csapatot két kétfős osztagra, én mentem Noahval, Sorono pedig Anoyát kísérte. ~Kíváncsi vagyok milyen mágus lehet, még az arcát se láttam, de mint stratéga, bízom benne, mert nem mond hülyeséget.~
A szoros két oldalánnak szélén átnéztünk a másik felé, majd a másik csapat jelére megindultunk mind a négyen lefelé.
Leugorva a szirtről egy huligán vállára érkeztem, a földhöz vágva azt, és tompítva a saját esésemet. Kirántottam a kardját, amihez még hozzá se érkezett nyúlni, és az egész testén átszúrva a földbe szögeztem. Lepattintottam a köpenyem és oldalra löktem, majd felnéztem. Az egész tábor felbolydult mint valami hangyaboly, látván, hogy behatolók fenyegetik a fészket, gyorsan meg is idéztem a kardomat.
Ami a szervezettségüket illeti, az sem volt nagyobb egy hangyákból álló seregnél, üvöltbe, a fegyverüket lóbálva ugrottak nekünk. A legelső felém érkező csapást a kardommal hárítottam, elcsapva magam elől az ellenfél karját tőből lemetszettem azt, és még a levegőben kitéptem az ösztönösen összeszoruló marokból a kardot, a mellén keresztülszúrva terítettem a földre egykori birtokosát. Eközben mellém érkezett egy fickó, és egy vízszintes vágással a nyakamat vette célba. Hála a reflexeimnek időben észrevettem, legugoltam, és a sarkamon megpördülve magam mellé tartva a pengémet átvágtam a gyomrát keresztbe. Újabb csapás szemből, egy másik banditától, amit a karddal hárítottam, lábamalat a mellkasának támasztva löktem el magamtól egy barrikádhoz csapva az illetőt. Tüdejéből kifutott az összes levegő, és míg ezt pótolandó gyorsabban kezdte kapkodni a lélegzetet, az előbb szerzett karddal felé csaptam. Reflexszerűen hárított, de tiszta találati felületet adott, így a saját kardommal akkora lendülettel fejeztem le, hogy beleszorult a barrikádba. Penge süvített felém, és ha nincs mellettem Noah, hasonlóképp járok, mint előző áldozatom. Mostmár volt egy szusszanásnyi időm kirántani a kardot a fából. Az idegen fegyvert bal alkaromra szorítottam, és bólintva társamra további áldozat után néztem. Kilépve a barrikád mögül egy tűzlabda süvített el mellettem, épp, hogy csak vissza tudtam ugrani.
- Noah! Szükség lesz Taurusra, van egy mágusuk! - szóltam oda neki, de láttam, hogy elfoglalt, éppen egy huligánnal tusakodik, majd azt levágva az újabb veti rá magát, de még mielőtt odaérne, belevágom a kardomat.
A lány megfordult, majd átkiáltott a másik csapatnak, hogy tudjanak a bika érkezéséről.
Amint megérkezik, kétkezes fejszéjét meglóbálva hatalmas üvöltésel rontott a tömeg közepébe, és ez volt számomra a jel, hogy kövessem.
A mágus valamivel okosabbnak nézett ki, így az összes megmaradt csatlósát ránk kettőnkre irányította.
Taurus nem törődve az előtte állókkal, egészen a mágusig szaladt, és Anoyáék felé rúgta azt. Beérve melé elgondolkodtam azon, hogy remélhetőleg engem nem néz banditának, és míg őrült módjára forgatta a fejszéjét, egy kóbor csapás a lábam felé suhant. Az utolsó pillanatban átugrtam a fegyvert.
- Hé, haver, én a jó fiúkkal vagyok! - kiáltottam fel neki, miközben láttam, ahogy Noah is követ minket, de inkább hátulról közelíti az ellenfeleinket.
- Neked nincs olyan jó tested, mint Noah-samanak! - fújt egyet a bika, majd hátat fordított nekem.
- Az kicsit érdekes lenne, ha olyan lenne... - mosolyodtam el, majd folytattam a harcot. Inkább védekeztem, remélve, hogy a másik két társunk minél előbb végez a fickóval. Eközben a hátamnál álló bika ide-oda csapkodta az embereket, látszik, hogy le vagyok maradva mögötte erő terén, és varázserő szempontjából is, Noah mögött. Egy idő után megkérkezik a másik két tagunk is, így már merek én is támadni, és rövid időn belül az egész bandát legyaluljuk.
Miután az utolsó is kilehelte a lelkét, körülnéztünk, és Sorono tette szóvá a legfeltünőbb dolgot, mi szerint, ha vámot szedtek volna ezek, akkor kéne lennie itt pénznek is, aminek persze hült helye... Jelenleg viszont nincs időnk utánajárni. a dolognak.
- Engem személy szerint az érdekelne, hogy egy őrjárat könnyedén elintézhette volna ezt a csürhét, mégsem tette, miért? - szóltam, majd leültem. Rövid pihenés után folytattuk az utunkat a dombtető felé.

(Bocsi a késésért, srácok... írói válság ^^")

A fiúk taktikáját követendő Gabriellel tartottam, Anoya és a másik alak pedig leváltak tőlünk, hogy a másik oldalon támadjanak. Egy szirtről ugrottunk le szinte a tábor közepére. Gabriel egy bandita hátára érkezett, és azonmód fegyvert idézett magának. Rám kapásból három bandita rontott, tekintve, hogy könnyebb ellenfélnek hittek.
Eszem az együgyű szívüket...
- Blinding flash...
A három idióta üvöltve kapott a szeméhez, pillanatnyi gyengeségüket kihasználva pedig magamhoz vettem az egyikük kardját, hogy én se legyek teljesen védtelen. Megfordult a fejemben, hogy Vulpeculát hívom, aki felgyújthatná az egészet, úgy ahogy van... de hát akkor hol maradna a szórakozás?
Nagyot sóhajtva csaptam halántékon az egyik vakoskodót, mire egy nyiffanás következtében elterült. A másik kettő észbe kapva rám rontott - és meglepve tapasztalták, hogy nem forgatom rosszul a kardot. Miután hárítottam a csapásokat, az egyiküknek a karjára csaptam, mély sebet ejtve rajta. Ahhoz nem volt elég, hogy elvérezzen - nem is akartam megölni -, de ahhoz igen, hogy elejtse a fegyverét. Ezután pedig egy ágyékon rúgás is elég volt az ártalmatlanná tételéhez.
A másikuk más tészta volt. Méretes fejszét szorongatott, ám közel sem kezelte akkora magabiztossággal, amilyennel Taurus. Meglátszott rajta, hogy inkább a fejsze húzza a banditát, mint a bandita a fejszét.
Fölényesen vigyorogtam, a fickó pedig felém lódult a méretes fejszével, vérmes csatakiáltással. Lomha csapását játszva kerültem ki, a kölcsönvett karddal felszántva az oldalát. Ezután egy fél fordulattal lendületet gyűjtve nagyot rúgtam a fickó sebébe, mire összeesett, akár egy rongycsomó, jajgatva szorongatta az oldalát.
Ekkor nem messze tőlem egy naginatával harcoló fickót pillantottam meg. A szemem azonnal felcsillant, látva a fegyverét. Egy bot, végén görbe pengével... ez kell nekem!
A bandita azonnal felém vágott, ám sokkal nagyobb erővel, mint az előzőek. Pengéjét a karddal akasztottam meg, majd újra és újra - szusszanásnyi időt sem hagyott. Bizonyára alaposabb kiképzésben részesült, mint társai...
... de ahhoz nem volt elég, hogy rajtam kifogjon.
Néhány csapás után úgy döntöttem, véget vetek a játéknak. Döfését sikerült kikerülnöm, majd a fegyver nyelét megfogva egy fordulattal gyomron rúgtam. A fickó összegörnyedt, és a levegőhiány miatt el is engedte az áhított fegyvert. Ezután újabb forgás következett, és a nyéllel tarkón ütöttem a szerencsétlent.
Gabriel hangját hallottam: véleménye szerint ideje volt bevetni Taurust, lévén egyikük mágiahasználó. Hátrapillantottam a vállam felett és valóban: egy tűzmágus kacérkodott a tábor közepén.
Álmodik a nyomor, kispofám!
Megidéztem Taurust, majd a mágusra uszítottam. Miután közölte, hogy jobb a testem, mint valaha, neki is állt - ám elfeledtem figyelmeztetni, hogy nem vagyok egyedül. Ennek Gabriel látta kárát, mivel Taurus majdhogynem tőből levágta a lábát. Odakiáltottam egy "Bocsi"- a fegyvermágusnak, de kétlem, hogy hallotta.
Eközben megint hárman jöttek rám.
Mi a fene...? Ezek olyanok mint a nők: csak többen egyszerre mernek bárhova menni...?
Megfordult a fejemben, hogy használom a Photon cannont, de elvetettem. Minek pazaroljam rájuk, amikor anélkül is boldogulok?
Újonnan elcsórt fegyveremmel ártalmatlanításhoz láttam. Az első dühödt csapásait magam előtt forgatott fegyverrel védtem, majd egy fordulattal tarkón vágtam, a másiknak pedig a vállába döftem a pengét. Itt azonban történt egy kis baj: ugyanis az, akit vállon döftem, megfogta a fegyvert, ezzel kizökkentve a ritmusomból. És míg én farkasvigyorával szemeztem, a másik hátulról le akart döfni.
Mivel megfordultam, szívemnek célzott pengéje a vállamat érte - én pedig felsikoltottam. Nem is a fájdalomtól, inkább annak váratlan mivoltától.
Bár utóbb már a fájdalmat is megéreztem.
Taurus szeme azonba lángokban állt, amikor meghallotta a sikolyt, és azonnal az orvra vetette magát: hosszában hasította ketté a vigyorgó szemetet.
Kirántottam a naginatat a vigyorgó bandita vállából, aki segített a társának a ledöfésemben: majd, mikor térdre rogyott, izomból fejbe rúgtam. Egyáltalán nem sajnáltam.
Következő ellenfelem egy baromi erejű, szakállas, borzas, nagydarab állat. Rengő izmain hasadozott a bőr, az egoizmusa az egeket verte - és alaposan semmibe vett, amivel nagyot hibázott.
Irdatlan méretű pallost hordozott magánál, amellyel azonnal az aprításomba fogott. Kecsesen kerülgettem a csapásait, majd egy alkalmas pillanatban alaposan arcon csaptam a naginata másik végével. A fickó szemlátomást megdöbbent, majd elvigyorodott és elkövette azt a hibát, amire számítottam: körbekarolt, és össze akart roppantani az ölelésében.
- Pedig egész helyre kis szuka vagy! Kár, hogy így kell végezned... de itt legalább nem tudsz hadonászni azzal a dárdával!
Taurus szeme ismét lángot kapott, amikor látta, hogy szeretett mesterét inzultálják, méghozzá olyan módon, ahogy neki nem megengedett. Szilaj csataordítással lendült a behemót irányába - és a fegyver lapjával alaposan tarkón vágta az izomkolosszust. A férfi megtántorodott, Taurus baltája széles ívben lendült és a fickó bordái közé hasított. A csontok hangosan recsegtek a közéjük hatoló balta miatt.
Taurus lerúgta a termetes banditát a fegyvere éléről, majd aggódva nézett rám. Én azonban eltüntettem, hisz a csata vége felé közeledett: alig pár bandita volt csak talpon. Egyikük felém vetődött, nekem azonban immár nem volt kedvem sokat vacakolni vele: sajgott mindenem, és a vállsebem, melyet óvatlanságommal szereztem, erősen lüktetett, szinte külön életet élt. Megragadtam a naginatát, majd kardja elől félretáncolva a vállába döftem, és a földhöz szegeztem. Hangos jajgatását pedig ezzel kezeltem:
- Inkább örülj, hogy még élsz!
Körülnéztem, de a többiek a jelek szerint végeztek. A Sorono nevű alak a tábort kutatta át, lévén hamarabb végzett, mint mi. Így megidéztem legújabb kulcsomat, Serpenst.
Serpens remek orvos volt, azonban volt egy hatalmas hibája: kissé félreértelmezte a hippokratészi esküt. Ergo: gégehurutut torokmetszéssel, fejfájást koponyalékeléssel akart orvosolni. Jaj annak, aki feltétlenül bízik gyógyítói képességeiben!
Vézna, pápaszemes, ősz férfi jelent meg, száján és szemében szadista vonásokkal.
- Üdvözletem, szép hölgyem! Miben állhatok rendelkezésére? Nocsak... - szemének szadista csillogásából arra következtettem, hogy meglátta vérző vállamat. - ...hiszen vérzik a vállacskája! Engedje, hogy megvizsgáljam... - és máris a szikét készítette.
- Vizsgálat, és nem műtét! Csak kötözd be, más nem kell! - hűtöttem le kemény kézzel. Szadizmusa ellen csak ez működött.
Csalódottan fertőtlenítette és kötözte be a sebet, majd a többiekhez küldtem. Nem feltételeztem ugyan, hogy bármelyikük olyan óvatlan volt, mint én, de óvatosság felsőfokon.
Közben Sorono visszatért a kutakodásból és jelentette: semmit sem talált, pedig a vámszedőknél rengeteg pénznek kellene lennie. Ráadásul... ha mi négyen szinte puszta kézzel elegen voltunk ellenük, akkor a helyőrség hogyhogy nem boldogult ellenük?
Rosszat sejtettem.
Egy idő után eltüntettem a doktoromat és tovább indultunk a dombtetőre. A rossz érzésemtől sehogy sem tudtam megszabadulni.

Abban maradtunk hogy Gabriel és Noah valamint Kao és én leszünk egy csapatban. Így hát nem volt mit tenni megindultunk kettő csapatban előre, Kao követett,jött serényen a hátam mögött.. A tervem hogy lassan és halkan haladjunk előre meghiúsulni látszott hiszen pár perccel később már az egész horda fölfigyelt érkezésünkre s mindenféle összetákolt fegyverrel estek nekünk. Egyből harci pózba vetettem magamat.
~ Ezt figyeld, my boss...- bizonyítási vágyam csak enyhén tengett túl bennem.
-Ice Make!: Lance!-kiáltottam s kezeim közt máris lándzsám pörgött aminek két végén két él csillogott a fényben. S az odaérkezőket aprítottam hihetetlen gyorsasággal. Ahogy tizedeltem a tábor emberkéit azt vettem észre hogy Kao hátulról fedez. Kedves gesztusnak tartottam, úgy véltem ezt én is megtettem volna érte. Nem is lenék mágus ha hagynám meghalni. A poros föld az áldozataink vérével keveredett. A támadók ereje elenyészőek látszott, de végül is megtudtam csillogtatni harci, és mágusi képességeimet. Szinte táncolva mészároltam a barbár adószedőket. Hirtelen Kao termett a hátam mögött, kissé meg is lepődtem.
-Valami engem nagyon zavar. Még mielőtt belesétálunk valami csúnyába, ki szeretném deríteni, amit csak lehet. Magadra hagyhatlak, vagy velem tartasz? -kérdése meglepett de jogosnak véltem. Úgy gondoltam először, hogy persze menjünk, aztán megfordult a fejemben hogy nem kéne becsalni őket a sátrak közé mert akkor könnyen ott ragadhatunk.
-Én itt lefoglalom őket, te menj.-mondtam halkan. Társam a pillanat tized része alatt tűnt el mellőlem, én pedig az utána eredőket szépen „föltartottam” ahogy csak tudtam. Az áldozatok számlálását 15 után meguntam. Talán 10-15 percbe telt mire elfogytak s már nem jött több.
~Nem mondom azért jól megizzasztottatok. Fele varázserőmet leszippantottátok kis férgek.-gondoltam magamban majd az egyiken kissé dühösen léptem keresztül.
Kao felé vettem az irányt. A sátrak közt felmerült bennem a kérdés hogy hol van a nagy főmufti vezetőjük ezeknek a banditának és hogy hol van az a sok adó amit elszedtek az itt élőktől...furcsa volt hogy eddig senkivel és semmivel nem futottunk szembe...
~ Lehet hogy nem itt tarják a kincseket, lehet hogy nem ez a központi táboruk...nagy csaták várhatnak még ránk.-ahogy befordultam a következő sátor mellett a gondolataim véget értek. Kaot láttam pár hulla közt, na meg Gabriel és Noah is megérkezett.
-Semmi. Se láda, se zsák, se egy verem, ahol elrejtenék a pénzt. Gondolom azt sem kell nagyon ecsetelnem, hogy nem is volt itt a banda vezetője, de talán még az erősségének a nagyja sem szerencsénk van, akkor éppen portyáznak az őket kerülők után, és lesz időnk meglepni őket. -mondta Kao. Egyre gondoltunk. Nem volt más hátra csak a tábor alaposabb fölkutatása, és hogy továbbinduljunk a következő dombtetőre.


/Bocsánat a késésért, Kao a te színedet majd javítom, ne haragudj!/